Digitális Tankönyvtár · Web viewHistória 1988-05 História 1988-05 Minden jog fenntartva....

História 1988-05

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1988-05Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A céhek és az érdekképviselet ................................................................................................ 12. Képek ...................................................................................................................................... 2

2. .......................................................................................................................................................... 41. A pesti kovácsok és fegyvercsiszárok céhlevele, 15. század közepe ..................................... 4

3. .......................................................................................................................................................... 61. A brit szakszervezetek ............................................................................................................ 62. Képek ...................................................................................................................................... 9

4. ....................................................................................................................................................... 111. Paraszti érdekképviselet ....................................................................................................... 112. Képek ................................................................................................................................... 14

5. ....................................................................................................................................................... 171. Törvények és rendeletek az érdekképviseletrõl. I. rész 18681944� ....................................... 17

6. ....................................................................................................................................................... 251. Ipartestületek, kamarák a két háború között ......................................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 28

7. ....................................................................................................................................................... 341. Hivatásrendiség Magyarországon, 19351945� ...................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 37

8. ....................................................................................................................................................... 391. Diktatúra és érdekképviselet ................................................................................................ 392. Képek ................................................................................................................................... 41

9. ....................................................................................................................................................... 441. Szakszervezetek a polgári Magyarországon ........................................................................ 442. Képek ................................................................................................................................... 47

10. ..................................................................................................................................................... 521. Vas Zoltán levelei 1944, 1974 .............................................................................................. 522. Képek ................................................................................................................................... 58

11. ...................................................................................................................................................... 591. A magyar holocaust .............................................................................................................. 59

12. ..................................................................................................................................................... 611. Hitleri Németország, sztálini Szovjetunió. 1939. augusztusszeptember� .............................. 61

13. ..................................................................................................................................................... 631. Ribbentrop Moszkában ........................................................................................................ 632. Képek ................................................................................................................................... 66

14. ..................................................................................................................................................... 681. A Pravda a szovjetnémet megnemtámadási szerzõdés elõtt és után� ..................................... 68

15. ..................................................................................................................................................... 721. A demokrácia zárójelbe került...Szemelvények a Die Welt c. hetilapból, 1939-1943 ......... 72

16. ..................................................................................................................................................... 741. Harc a köztársaságért. Nagy György .................................................................................... 742. Képek ................................................................................................................................... 75


1. A céhek és az érdekképviseletB. GÁL Edit

A céhek és az érdekképviselet

Magyarországon a 14–15. századtól kezdve a kézműipar legelterjedtebb szervezeti formáját a céhek képviselték. A céh érdekvédelmi szervezet, mely tagjainak mind szakmai, mind magánéletét szigorúan szabályozta. Kezdetben elsődleges céljának azt vallotta; hogy emelje az „iparos osztály” tekintélyét, hangsúlyozza egymáshoz tartozásukat s gondoskodjon a mestertársak egyedül maradt özvegyeiről, árváiról.

Szakmai védelem

A céhes szervezetek létrejötte a termelés bizonyos szintjén szinte törvényszerűnek mondható. A kezdetleges kézműipari technika mellett a mesterek műhelyeikben csak annyi árut tudtak termelni, amennyi az adott település vagy városkörzet alapvető élelmezési, ruházati és ipari igényeit kielégítette. A legkorábban az ilyen célú iparok – a mészárosok, molnárok, asztalosok, csizmadiák stb. – szervezkednek a helyi piac ellátásának megszervezése és egyúttal biztosítása érdekében. A technika fejlődése, a modernebb szerszámok, gépek megjelenése egyre inkább előtérbe helyezte a kézművesek kellő szakértelmének kialakítását, a minőség ellenőrzését s ezzel párhuzamosan a jövő iparos nemzedékének képzését. Ennek érdekében vezetik be a kötelező inaskodást, ezért kell a legényeknek vándorolniuk és remeket készíteniük.

A verseny kizárása

Az iparosok számának növekedése és ezáltal a piac telítődése egyre inkább előtérbe helyezi a verseny kizárására való törekvést. Létrejön az ún. céhkényszer. Ennek értelmében a városban – sőt néha annak közvetlen környékén is – csak a céhek tagjai dolgozhatnak. A szervezet alapvető célja most már tehát az, hogy védje iparosainak érdekeit a városba áramló idegen áruktól s a betelepülni kívánó idegen kézművesektől.

A céhes mesterek legnagyobb „ellenségei” a kontárok voltak, azok az iparosok, akik nem léptek vagy nem léphettek a céhes mesterek soraiba. Munkaeszközeik talán szegényesebbek voltak, hiszen önmaguk is a szegényebbek közül kerültek ki, de nem feltétlenül végeztek rosszabb munkát „szervezett” társaiknál. Kontárokká lettek a faluból a városokba költöző kézművesek, a tönkrement, a céhes költségeket fizetni nem tudó, onnan kivált mesterek, s ugyancsak e réteg számát szaporították azok a legények is, akik akár anyagi, akár szakmai okok miatt nem válhattak a céh tagjaivá. A céh zárt szervezet volt, s az is akart maradni. Mind az inas-szegődtetésnél, mind a mesterré avatásnál úgyszólván lehetetlenné tette idegen belépését a testületbe. Szigorúan törekedtek a zárt szám kialakítására. Még a nemesi származású mesterjelöltek elé is ugyanannyi akadályt gördítettek, mint a jobbágy származásúak elé. Csak a mesterek fiainak engedtek szabad utat. Ez az elzárkózás amellett, hogy dinasztikus céheket hozott létre, maga után vonta a kontárok számának rohamos emelkedését. Ez az oka a kontár–mester harc erősödésének, melyből a 18. század végéig szinte mindig a céhek kerültek ki győztesen.

A privilégiumlevelek előírják, hogyan lehet és kell fellépniük a céheknek a közéjük befurakodott kézművesek ellen. A gyöngyösi gombkötő céh kiváltságlevele úgy rendelkezik, hogyha a városba külső mester jönne, s az a céhmester tudta nélkül folytatná munkáját, jelenteni kell azt a bírónak, akinek törvény adta joga, hogy az illető foglalkozásához tartozó minden szerszámát és vagyonát elvegye. Az elkobzott vagyon fele a tanácsot, másik fele a céhet illeti. Egy másik példa, szintén Gyöngyösről. A Kovács és Kerékjártó Czéh privilégiumlevelének 8. articulusa a következő előírást tartalmazza: „Minden Kovács és Kerékjártó Mester Embereknek, a kik ebben a Czéhben bé nincsennek írva, e Gyöngyös Mező Városban ugyan ezen Czéhbéli Kovács és Kerékjártó Mester Embereknek kárával nyilván vagy alattomban Kovács és Kerékjártó Mesterséget űzni és pénzért dolgozni tilalmaztatik; a kiben is ha valaki tapasztaltatik az olyatén úgymint Kontár a Czéh Mester által a Földes Uraságnak vagy annak engedelmével a Mező Város béli Tanácsnak adandó jelentésére érdeme szerént okkal, móddal büntettessék meg, vagy a Mező Városbul is kiparancsoltassék…”

A céhen kívüli iparosok ellen azonban egyre nehezebben lehetett fellépni, hisz a központi kormányzat – különösen Mária Terézia uralkodása (1740–1780) idején – egyre jobban felkarolta őket. Enyhíteni próbált az elzárkózáson azzal, hogy megszabta: a remek olcsón elkészíthető s könnyen pénzre váltható legyen, megtiltotta ezzel egyidejűleg a „mesterasztalt” is, megkönnyítve a céhbe való bejutást. A gyöngyösi kovácsok és kerékgyártók már idézett articulusai így írnak erről: „…úgy pediglen legyen említett Remek munka elrendelve, hogy a sokba ne tellyen, hanem annak hasznát venni és könnyen pénzre fordítani lehessen… a ki pedig


helyessen el készíti a Remeket az ollyan a Czéhbe azonnal bé vétessék és a földes Uraságnak, hogy a Mező Város Polgári közé bé vetetődgyék elő állítassék, az után a Czéhbéli Taxául Tizen öt forintokat, felét ugyan mingyárt, felét pedig az Esztendő forgása alatt le tévén a Czéh Ládájába, Szabad legyen néki úgy, mint más Mester Embernek a Mesterséget folytatni, és mind Legényeket s mind Inasokat tartani. Továbbá minden vendégeskedések és Idogálások megtiltatnak, nem is lészen szabad ezen Czéhnek az ollyan új Mestereket vagy Ebéd vagy Ital adással akármelly szint és fogás alatt terhelni.” Mindezek ellenére, miután a mesterjog megszerzése komoly akadályokba ütközött, a céh idősebb legényei, akik már eleget tettek vándorlási kötelezettségüknek, úgynevezett rendszeresített kontárság révén próbáltak megélhetést biztosítani maguknak és családjuknak. Ez a „szisztematizált” kontárság II. József (1780–1790) idejéből maradt fenn. Egy 1790. évi helytartótanácsi rendelet azonban szigorúan előírja, hogy a kontárság csak házas és családos legényeknek engedhető meg.

Maguk a céhek mellett azután már a városok is védték az iparűzők érdekeit. A gyöngyösi vásárokra érkező idegen kereskedők és kirakodó kézművesek például a helypénz kétszeresét fizették, de áruikat nem adhatták drágábban, mint a helybéliek.

Megmerevedés

A céhek kezdetben – míg érdekeik úgy diktálták – elősegítették a kézműipari technika fejlődését. Jó hírük megőrzése érdekében a „mivlátó mesterek” vagy a céhmester állandóan ellenőrzésük alatt tartották a műhelyeket, vizsgálták a felhasznált nyersanyag és a készáru minőségét. A gyöngyösi gombkötőknél a céhmester feladata, hogy havonként vagy hetenként végiglátogassa a boltokat, műhelyeket, s ha valahol olyan munkát talál, mely nem a céh szabályai szerint készült, megbüntesse a vétkes mestert. Némely céh bélyegzőjével látta el termékeit, ezzel, is kezességet, felelősséget vállalva értük.

Ahogy azonban a társadalom mind több tömeges termelésű iparcikket igényel, úgy mélyül a céhes keretekben folyó termelés válsága. A céhszervezet semmi rugalmasságot nem mutat, ellenkezőleg, megmerevedik. Egyik mutatója ennek a céhen belüli élet mesterséges szervezése. Egyre szembetűnőbb a vagyoni nivellálódásra való törekvés. Elfojtanak minden „kitörési” szándékot. Az a mester, aki a megszokottnál és előírtnál hivalkodóbb, díszesebb árut készít, vagy eltűri, hogy legénye tegye ugyanezt, büntetést fizet. A céh – tagjai, azonos anyagi érdekeinek biztosítására – szabályozza az üzemek, műhelyek nagyságát, megszabja a foglalkoztatható legények, inasok számát, tiltja a többlettermelést, megakadályozva ezzel, hogy soraiból bárki kiemelkedhessen, tőkéssé válhasson.

Egyes céhek még a közös nyersanyag-beszerzést is előírták, biztosítva, ezzel a felhasznált alapanyag azonos minőségét.

Elzárkózásukkal, merev, mindenre kiterjedő szabályaikkal konzerváltak egy – a kereslet szempontjából – idejétmúlt kézműipari technikát, gátat szabtak az ipari fejlődésnek. S hogy e szervezeti forma mégis évszázadokon keresztül fennállt és működött, az részben az egymás iránti, részben a hagyományok iránti tiszteletnek is köszönhető. Az ifjak a mesterfogások és a szaktudás mellett magukba szívták a „mester-élet” viselkedési normáit is. Olyannyira így volt ez, hogy tanítóik mintájára megalakították saját érdekvédelmi szervezetüket, a „Kis Társaság”-ot.

Kikkel szemben?

Kikkel szemben védték érdekeiket? Természetesen munkaadóikkal és saját társaikkal, sőt kontár riválisaikkal szemben. Életformájukban, szokásaikban tehát mestereiket utánozták, az általuk előírt életformát is elfogadva. Beléjük nevelték a céhes ipar védelmének fontosságát. Ezért küzdöttek még akkor is, amikor ez a társadalmi, gazdasági fejlődés miatt már csak szélmalomharcnak minősült. A kétirányú érdekvédelmi törekvések, melyek részben a külső betelepülő iparosok, részben a belső, a többiek közül kiemelkedni akaró mesterek ellen folytak, még a céhek felbomlása, az ipartársulatok megalakulása után is sokáig éreztették hatásukat. Ez már a modern ipari társadalom érdekvédelmének, a szakszervezetek történetének lapjaira tartozik.

2. Képek


1. A pesti kovácsok és fegyvercsiszárok céhlevele, 15. század közepeA pesti kovácsok és fegyvercsiszárok céhlevele. (15. század közepe)

Gergely, Mihály, Antal-György, János, Demeter, Balázs és Illés fegyvercsiszár-mesterek saját maguk, de valamennyi fegyvercsiszár nevében és személyében is alázatosan kérték, hogy ismét adományozzuk és engedélyezni méltóztassunk számukra a szent királyoknak: Istvánnak, Lászlónak és Zsigmondnak a mi plébániatemplomunkban alapított oltára társulatát, az alább megírt szabályokkal és határozatokkal. Mi tehát – figyelembe véve azt, hogy az előbb említett fegyvercsiszár-mesterek kérelme igazságos, a joggal megegyező és ésszerű – úgy véltük, hogy ugyanazon mestereknek s valamennyi utódjuknak engedélyezzük az említett társulatot, az alább következő szabályokkal és határozatokkal; hogy tudniillik az említett kézművesmesterség valamennyi mesterének örök időkre szólóan legyen meg ez a társulata, az említett, az Isten és a szent királyok dicséretére szentelt oltárral együtt, s ebben a társulatban kézművesmunkájukat hűségesen, minden csalárdság nélkül végezhessék ás gyakorolhassák. Annak az érdekében pedig, hogy céhmesterük céhük őre lehessen, úgy akarjuk, hogy céhük élére állított, vagy a jövőben odakerülő céhmesterüket, mindjárt megválasztása után mutassák be nekünk a mesterek, és mi, valamint utódaink eskü alatt tegyük, illetve tegyék kötelességévé, hogy mindenre vigyázzon és mindenről gondoskodjék. Azt is akarjuk – s ennek betartását szigorúan el is határoztuk – ahogy az előbb említett mesterségnek csakis olyan űzője dolgozhassék városunkban, aki velük megegyezett, és hozzájuk csatlakozott: Ugyanígy azt is akarjuk jelen levelünk értelmében, hogy ezek a mesterek – ahogyan tőlük is megkívánjuk – társulatukban tisztességes életű és dicséretes hírnevű férfiakat vehessenek csak fel és foglalkoztathassanak, kiket előbb származás és életmód szempontjából megvizsgáltak; elhatároztuk és be is tartjuk, hogy mindaddig egyetlen mesterjelöltet és jövevényt sem szabad a mesterek körébe felvenni, míg az ilyen mesterjelölt előtte legalább egy esztendő leforgásáig a mestereknél vagy valamelyik mesternél nem segédkedik, és nem gyakorolja mesterségét, s ezt követőleg a céhmester nekünk, vagy városi tanácsbeli utódainknak be nem mutatja, s míg be nem írjuk városunk könyvébe, ahogyan azt polgártársainkkal megtesszük. Elhatároztuk azt is, hogy az ilyen nekünk bemutatottak magában a társulásban tömörüljenek, de ugyanígy minden mester is, és ne ténferegjenek annak keretein kívül. Az a mesterjelölt, akit ilyen alapos próbatétel után a mesteri fokozatra bocsátanak, a mesteri méltóság felvételéért, a társulatba való beajánlása idején, három arany forintot fizessen, szolgáltasson továbbá hat jól elkészített és elrendezett fogásból álló ebédet a társulatban a tagok részére, adjon továbbá egy köböl bort, két márka viaszt és még két pint bort is, s csak akkor lehessen mesterré, ha mindezt kifizette.

Hasonlóképpen ezenfelül még azt is akarjuk, hogy csak az említett mesterek árulhassák városunkban a piacon készítményeiket és kereskedhessenek azokkal – kivéve mindenkor a vásárok idejét –, ha pedig úgy találjuk, hogy bárki más árulja e készítményeket, azokat minden esetben el kell kobozni, és a mi mindenkori választott bíránk kezéhez kell adni.

Egyebekben úgy rendelkezünk, hogy minden segéd saját jövedelem szerzése céljából csak napi két órát dolgozhassék s nem többet, de azt is csak késő este. Azt sem mellőzhetjük azonban, hogy a mesterek közül egyik se merészelje a másik mester legényét, vagy leszerződött apródját (inasát) bármiféle módon elcsábítani. Aki e tilalmat áthágja, veszítse el mesteri rangját, s akkor kérje utólag azt vissza, ha a bocsánatot kér, kiérdemli; ezenkívül: a mesterek közül senki se merészeljen – az előbb említett büntetés terhe alatt – valami módon megrovott, lopásban vagy más egyébben megbélyegzett segédet tartani vagy megtartani, hanem csak szabad és mindenütt tökéletesnek ismert embert.

Hasonlóképpen, mivel néhány mester gyakran tűnt azzal gyanúsíthatónak, hogy segédjével társas viszonyban dolgozik, azt akarjuk, és helyesnek tartjuk, hogy minden ilyen mestert – ha a céhmester társaival együtt ezt valóban tapasztalja – a fentebbi büntetés sújtson, de ez mindig a magunk vagy utódaink engedélyével történjék…

Úgy akarjuk, hogy ezt is szigorúan megtartsák: ha a táramesterek segédei közül valaki a mesterek rendelkezése szerinti juttatással és fizetséggel nem akarván megelégedni, más mesterek segédei között mozgolódás támasztására törekednék, s izgatná őket, az ilyen lázadó segédet távolítsák el, s többé egyetlen mesternél se kapjon munkát és helyet. A tilalmat áthágó mestereket pedig fosszák meg mesteri mivoltuktól. Sőt: elhatároztuk azt is, hogy az ilyen lázadó segéd városunkban soha elő ne léphessen mesterré. Úgy véljük továbbá, hogy ha a céhmesterek vagy társaik vagy családtagjaik közül betegeskednék éppen valaki, és a céh mestere vagy atyamestere az ilyen beteg virrasztásét rendelné el bárkinek vagy bárkiknek a mesterek közül, s az vagy azok e


virrasztást nem teljesítenék, vagy bármelyikük a körmeneten vagy az oltár tiszteletére tartott más isteni szolgálatokon vagy a halottak napi gyászszertartáson a szokott időben nem akarna megjelenni, vagy más alkalommal maradna hanyagul távol, az ilyen hanyag ember egy márka viaszt adjon büntetésül a céhnek, de legyen köteles ezen felül még egy pint bort is adni a céhmesternek vagy az atyamesternek. …

A fentiek összességének és egyes részleteinek bizonyságául és megerősítésére úgy határoztunk, hogy ugyanazon fegyvercsiszár mestereknek jelen kiváltságlevelünk kiadását engedélyezzük, hiteles függőpecsétünk erejével felvértezve.


1. A brit szakszervezetekSURÁNYI Róbert

A brit szakszervezetek

A brit szakszervezetek három alaptípusa – a szakmai, az általános és az iparági – történelmileg fejlődött ki. Az ipari forradalom kibontakozásával megjelent korai szakegyletek 1824-ig illegális, erősen üldözött szervezetek voltak. Valójában nem ezek, hanem – a század derekától, amikor Anglia „a világ műhelye” lett – a szakmunkások (nemritkán még kézműipari munkások) szakmai szervezetei vertek gyökeret.

A kezdet: szakmai szervezetek

A gépészszervezetek országos egyesületének (ASE, 1851) alapszabályzata jellemző erre az irányzatra, modellként is szolgált. Szakmák szerint tömörülő „elit” szervezetek voltak. Magas tagdíjat szedtek, betegségi, temetkezési, munkanélküli segélyeket fizettek, művelődésről, szakmai továbbképzésről is gondoskodtak. Az előnyösebb bérmegállapodás érdekében szabályozták a munkaerő-kínálatot, az inaskodást, az inasok számát, a túlórákat. Kerülték a sztrájkokat, de ha a munkaügyi vitában a munkáltatók kizáráshoz folyamodtak, meghátrálásra tudták őket kényszeríteni. Tagjai szakképzettségük révén aligha voltak pótolhatók, ez adta erejüket az engedmények kiharcolásához. 1867-től a századfordulóig a liberális reformpolitika támogatói voltak.

A kevésbé kvalifikált és szakképzetlen munkásokat megszervező általános szakszervezetek eredete 1889-re, a dokk- és gázgyári munkások harcaira nyúlik vissza. Foglalkozásra való tekintet nélkül mindenkit befogadtak, erejük részben a szakmai ügyességen, főként pedig nagy létszámukon, tömegükön alapult. Első szervezkedéseikre az osztályharcos, szocialista eszmék is hatottak. Az általános szakszervezetek fejlődése, terjeszkedése a 20. században különböző szakmákon és akár több ágazaton is keresztül haladt előre a mai konglomerátumok létrejöttéig. Korai jelentős példa volt a szállító- és általános munkásszövetség (TGWU, 1922) megalakulása, amely több szakszervezetet egyesített, s az erős centralizált vezetést (főtitkárság) kombinálta a foglalkozási szekciók jelentős autonómiájával.

Az ipari szervezetek terjeszkedésük, hosszú fejlődésük során szintén nem maradtak eredeti iparáguk keretei között (kivéve a bányászokét és a vasutasokét). Napjainkban már ezek is konglomerátumok. 1914 előtt az ipari szervezkedést szindikalista eszmék alapján szorgalmazták. 1924–1927-ben a szakszervezeti mozgalom balra tolódásakor az ipari szervezési elvet még iparágon belül a kapcsolódó szakmák föderációján, egyesülésén keresztül tartották leginkább megvalósíthatónak.

A szellemi foglalkozásúak, „a fehér gallérosok” szervezetei a közszolgáltatások területén kezdődtek az 1890-es évektől, ide tartoztak a különböző közalkalmazottak. A magánszektorban az 1960-as évektől váltak jelentőssé. 1948-ban a szakszervezeti össztaglétszámnak már 33%-a szellemi dolgozó volt, 1979-ben pedig elérte a 44%-ot.

A szakszervezetek történeti fejlődésük során ugyan jelentősen átalakultak, de eltérő eredetük, típusuk a mai arculatukon is felismerhető.

Az ipari központokban 1857-től kezdve alakultak meg egymás kölcsönös támogatása céljából a szervező és propagandamunkában a szakszervezetek helyi szervezeteit összefogó területi szaktanácsok (Trade Council). A manchesteri szaktanács 1868-ban hívta össze „a munkások évente ülésező parlamentjét”, a Trades Union Congresst (TUC). Ez a Szakszervezeti Szövetség évente megvitatta az önálló csatlakozott szervezetei által előterjesztett kérdéseket. Választott vezető szerve (1921-ig Parlamenti Bizottság) eredetileg a reformokat sürgette a kormánytól. A szakszervezetek közti érdekegyeztető, koordináló, döntőbírói szerepet elődeinél hatékonyabban tudta ellátni a szélesebb hatáskörű új vezető testület, a Főtanács. Ez sem végrehajtó szerv, a tagszervezetek ragaszkodnak autonómiájukhoz. A TUC konferenciáin néhány nagy szakszervezet, különösen, ha egységesen lép fel, domináns szerepet játszik. Az egyes szakszervezetek előzetesen eldöntött álláspontjuk szerint teljes taglétszámuk alapján blokkban szavaznak, a kisebbségi álláspont szavazatai így „elvesznek”.

A Munkáspárt

Hosszú küzdelem eredményeként a TUC liberális parlamenti képviselettől elforduló erői három kis szocialista párttal együtt 1900-ban létrehozták a Munkásképviseleti Bizottságot, amely 1906-ban a Munkáspárt (Labour Party – LP) nevet vette fel. Az LP a kollektíven csatlakozott tagszervezeteinek föderációja volt, 1918-tól vannak egyéni tagjai. A munkásérdekek önálló parlamenti képviselete a szociális törvényhozásért folyó küzdelemben új


fordulóponthoz ért egyrészt az 1918. évi szocialista pártprogram elfogadásával, amely több ágazat fokozatos nacionalizálását (államosítását) is előirányozta, másrészt a párt országos szervezetének kiépítésével. Az LP vált az 1920-as években – a liberális párt helyett – a tory párt alternatívájává a kormányzásban. Az LP tagságának több mint 90%-át és pénzalapját döntően a szakszervezetek adták. Az LP-hez azonban sose csatlakozott a TUC minden szakszervezete.

A szakszervezeti jogok kiharcolása, védelme fontos szerepet játszott abban, hogy a szakszervezetek mind szélesebb köre az LP-hez csatlakozott. Még 1871-ben törvény ismerte el a szakszervezetek létezését, 1875-ben pedig eltörölték a sztrájkőrség és sztrájkszervezés tilalmát. 1901-ben a Taff Vale bírósági döntés viszont a sztrájk okozta károk megtérítésével a szakszervezetek anyagi alapját, létét veszélyeztette. 1906-ra kiharcolták e bírói döntés hatálytalanítását. 1908-ban újabb bírósági akció (Osborne ítélet) a szakszervezet politikai tevékenységét nyilvánította törvénytelennek. Az LP-nek fizetett tagdíjak, a parlamenti képviselőjelöltek finanszírozása került veszélybe. A szakszervezeteket azonban nem lehetett visszaszorítani politikai tevékenységüktől. Az 1913. évi törvény elismerte e jogukat. A külön politikai pénzalapot a tagság megszavaztatásával képezhették, s a politikai hozzájárulás fizetésétől írásban mentesítést kérhettek a tagok.

Az I. világháború alatt a háborús, a hadiipari erőfeszítések támogatása, kulcságazatok állami ellenőrzés alá vonása során megerősödött a szakszervezetek státusa. Az állami ellenőrzés, a munkaügyi egyeztetés rendszere a háború után leépült. 1919-ben kudarcot vallott a korporatív, ún. „ipari konferencia” kísérlete. A háború alatt egyes iparágakban működő harcos, önálló üzemi bizalmi (shop steward) mozgalom is lehanyatlott 1918 után. A bizalmiakat a vezetőségek ellenőrzésük alá vonták. Azóta az üzemi bizalmiak az alapvető szakszervezeti munka végzői a gyári, üzemi szinten.

A mozgalom gyengülése

A szakszervezetek taglétszáma 1920-ig nőtt. Ezután az 1921–23. évi depressziótól kezdve csökkenő tendenciájú a gazdasági válság végéig, az 1934. évi mélypontig. 1901-ben 2 millió szakszervezeti tag volt, a bérből élők 12,6%-a. A TUC-hoz tartozott ebből 1,2 millió, az 1323 szakszervezetből pedig 131. 1920-ban a 8,3 millió tagból (ez a bérből élők 45,2%-a) a TUC-hoz tartozott 6,5 millió, az 1360 szakszervezetből 215. 1934-ben a TUC-nak 3,3 millió tagja volt az összesen 4,4 millió szervezett munkásból. Ezután a taglétszám 1979-ig emelkedő tendenciájú volt, azóta csökken. (A TUC taglétszáma 1979-től máig 12 millióról 9 millióra fogyatkozott.)

Már az 1920-as években a brit ipar viszonylagos technikai elmaradottságából fakadó magas termelési költségek csökkentése és az áruk világpiaci versenyképességének javítása céljából elkerülhetetlenné vált a tőkés racionalizálás is, ami meggyengítette a mozgalmat. A racionalizálást az angol burzsoázia a munkások életszínvonalának terhére kívánta megvalósítani. Ehhez a harcos sztrájkmozgalmak megtörése, a szakszervezetek „megfékezése” adott lehetőséget. Előbb az 1921. évi, majd főként az 1926. évi általános és bányászsztrájk veresége törte meg a mozgalom erejét, fellendülését. A bányászok a technikailag elavult, szétaprózott bányaipar államosítását szorgalmazták. A bányák állami ellenőrzésének megszűnte után azonban 1921-ben a bányászok bérharca is vereséggel végződött, miután magukra maradtak, szerződéses partnereik (a szállítómunkások és vasutasok) lefújták az ígért támogató rokonszenv sztrájkot. 1926 májusában a TUC-nak a bányászok támogatására szervezett általános sztrájkját szintén lefújták 11 nap után, a bányászok pedig 9 hónapnyi harccal nem tudták megvédeni munkaidejüket, bérüket, országos kollektív szerződésüket. Az általános sztrájk kudarcakor felszínre kerültek a részt vevő szakszervezetek ellentétes, partikuláris érdekei és megosztottságuk. A tory kormány az 1927. évi szakszervezeti törvényben megtiltotta az általános, a politikai, a háború elleni, a több iparágra kiterjedő sztrájkot és a legtöbb rokonszenv sztrájkot. Csak ugyanazon iparághoz tartozó szakszervezetek támogathatták egymást rokonszenv sztrájkokkal. Azok a szakmák tartoztak azonos iparághoz, amelyeknek bér- és munkaviszonyait közös ipari tanács vagy egyeztető testület szabta meg. Illegális lett a kormányt kényszerítő, „a közösségnek nehézséget okozó” sztrájk. A bíróság ide sorolhatott minden lényeges közszolgáltatást (fűtést, világítást, szállítást, élelmiszerellátást) érintő munkabeszüntetést. Büntetendő lett az illegális sztrájk szervezése, zároltatható a szakszervezeti pénzalap, hogy meggátolják a sztrájksegélyek fizetését. Megnehezítette a törvény a sztrájkőrség szervezését. A közalkalmazottak szakszervezeteinek megtiltotta, hogy politikai célokat tűzzenek ki, szakmai és politikai szervezetekkel kapcsolatot tartsanak. 300 ezer közalkalmazott kénytelen volt kilépni a TUC-ból és az LP-ből. Ezentúl a politikai hozzájárulás fizetési hajlandóságot (LP-tagdíj) kellett egyénileg írásban bejelenteni, nem pedig, mint korábban, a felmentésért folyamodni. 1928-ban még a szakszervezeti tagok 58%-a, 1945-ben már csak 48%-a fizetett politikai hozzájárulást az LP-nek. Az 1927. évi törvény a kártérítés és egyéb következmények kilátásba helyezésével visszatartotta a szakszervezeteket minden illegálisnak minősíthető sztrájktól. Az LP kormány a törvényt 1946-ban eltörölte. (Az LP 1929–1931. évi parlamenti kisebbségi kormányának nem sikerült még módosítania sem a törvényt.)


A gazdasági világválság idején, 1931-ben a mind nagyobb tömegű munkanélküli segélyének, a költségvetési deficitnek a csökkentésére az LP kormány külföldi kölcsönhöz csak takarékossági programmal juthatott. A TUC elvetette a munkanélküli segélyek, a szociális kiadások lefaragását; döntő szerepe volt abban, hogy az LP kabinet meghasonlott és megbukott. Az LP élére került új vezetőség, a párt parlamenti frakciója és a TUC Főtanácsa az 1930-as években – ellenzékben – koordinálta tevékenységét. Közös csúcstestületük rendszeresen ülésezett (National Council of Labour – Országos Munkástanács), a szakszervezetek képviselői így részt vettek az LP-politika formálásában. (Emellett természetesen az LP autonóm parlamenti frakciója és a pártvezetőség (VB) is jelentős részben szakszervezeti képviselőkből állt.)

Sikerek és kudarcok

Az 1914 előtti liberális kormányok, az 1945–1951. évi LP kormány szociális reformtörvényei, a munkanélküli és egészségügyi biztosítás, a „jóléti állam” vívmányai nem tették szükségtelenné a szakszervezetek segélypolitikáját, bár átalakították. 1979 óta a „jóléti állam” szociálpolitikájának szűkítése új követelményeket támaszt. A szakszervezetek foglalkozási ágaktól, tagdíjak mértékétől, anyagi erejüktől függően az általuk nyújtani tudott segélyek terén mindig eltérőek voltak. A múltban hagyományosan szinte általános volt a sztrájk- és munkanélküli segély és a jogi segítség, kevesebb szervezetben tellett betegségi, baleset, temetkezési, utazási segélyre, a művelődés, oktatás segítésére, ösztöndíjakra. Ma már az üzemi bizalmiak óriási tömegének képzése is nagy gond. Hanyatló ágazatokban a szakmai átképzés segítése különösen fontos feladat, ösztönözni kell megoldását a munkáltatói és állami szervekkel. A tartósan munkanélküli fiatalok szakképzésének új kormányprogramját, mint csak olcsó munkaerőt biztosító lépést azonban a TUC 1988-ban nem támogatja, így kiszorul az 1973. évi foglalkoztatási törvénnyel létesített paritásos munkaerő-képzési bizottságokból.

A két világháború időszakától eltekintve 1945 előtt az állam nem avatkozott a kollektív tárgyalásokba; nem volt kötelező (állami) döntőbíráskodás. A kollektív szerződések nem voltak jogilag kötelezők. Ha a szakszervezet országos megállapodást kötött, az üzemi szinten megkötött szerződések igazodtak hozzá. Az 1945–1951. évi LP kormány létrehozta az állami szektort (bányászat, közlekedés, elektromos ipar, gázművek). Az állami vállalatoknál a vezetésben való részvétel, beleszólás nem valósult meg a szakszervezetek által kívánt mértékben. A háborús kölcsönök visszafizetése, a súlyos gazdasági helyzet szanálása érdekében meghirdetett takarékosság jegyében 1948-1949-ben a kormány befagyasztotta a béreket. A TUC 1950-ben elutasította a bérbefagyasztást. Ezután a tory kormány (1951–1964) csak 1962-ben kísérelte meg a béremelések korlátozását (évi 2,5%-ra). Az LP kormány (1964–1970) jövedelempolitikáját a TUC kezdetben támogatta a bér, ár és profit szabályozása, az infláció megfékezése reményében. Mivel az árak emelkedését nem sikerült megállítani, 1966–1967-ben a bérbefagyasztás ellenállásba ütközött. A kormány már ekkor tervezte a szakszervezeti jogok szűkítését, a sztrájk előtt „lehiggadási” időszak bevezetését, a sztrájkról pedig a tagság egyenkénti megszavaztatását (Castle-terv). A tory kormány (1970–1974) meghozta 1971-ben „az ipari kapcsolatok törvényét”. Ennek alapján 60 nap „kijózanító időszakra” felfüggeszthette a sztrájkot, ha az szerinte nemzeti érdeket veszélyeztetett. Külön bíróságot hozott létre, hogy az megítélje: törvénytelen-e a sztrájk (nem-hivatalos vagy vadsztrájk), jogtalan elbocsátás esetén pedig döntőbíráskodjék. Az üzem több szakszervezete közül az egyiknek ítélhette meg a kizárólagos képviseletet, ami versengést idézhetett elő. A TUC elutasította az önkéntes bér- és árstopot, a bérkorlátozásért törvényesen garantált részleges árstopot kért. Végül a szabad bértárgyalásokat követelte. A bányászok bérsztrájkja hozzájárult a tory kormány bukásához. Az LP kormány (1974–1979) eltörölte az ipari kapcsolatok törvényét és „társadalmi szerződést” kötött a TUC-val: ez önkéntes béremelés-korlátozást vállalt a megélhetési költségek leszorításának ígérete ellenében. A kormány államosítási, szociálpolitikai, fegyverzetcsökkentési programot ígért és valamit meg is valósított. 1976-ban deflációs politikát hirdetett meg. A TUC ekkor elfogadta a béremelési plafont, amelyet az átlagbér 5%-ában szabtak meg. A korlátozással az infláció mérséklésére törekedtek. 1977-ben a TUC a korlátozott és szakaszos béremelési programot jóváhagyta: két béremelés közt 12 hónapos szünetet tartanak az infláció csökkentése végett. 1978-ban a szakszervezetek már ellenezték a bérplafont és a szabad kollektív szerződések rendszerének visszaállítását követelték. A sikeres bérmozgalommal aláásták a kormány tekintélyét. Az LP kormány és a kiábrándult, elégedetlen szakszervezetek konfliktusa után 1979-ben szakszervezet-ellenes tory kormány került hatalomra. A társadalmi szerződés csődje mellett látni kell, hogy a TUC alternatívája az ipar fellendítésére nem volt kellően kidolgozott és nem adott reális javaslatokat, nem jelölt meg konkrét eszközöket arra, hogy a vállalkozási kedv ösztönzését, a közösségi beruházások növelését hogyan valósítsák meg. Számon kérte a korábbi LP kormánytól, amit az elmulasztott: új munkahelyek teremtését, a köz- és szociális kiadások növelését, a munkaidő csökkentését. A szakszervezetek védték a munkahelyeket a gazdaságtalan, elavult üzemekben is, ezzel gátolták a struktúraváltást. A munkaerő átképzési, újrafoglalkoztatási programjainak kidolgozását kellett volna jobban szorgalmazniuk.

Új kihívások

A tory kormány 1979 óta új, neoliberális és monetarista gazdaságpolitika és stratégia keretében igyekszik


visszaszorítani a szakszervezeteket, amelyek gátolják a piaci mechanizmusokat, a szabad versenyt és így a gazdaság hatékony működését. A kormány az állami beavatkozás és az adó csökkentésével, a szociálpolitika korlátozásával ösztönzi a vállalkozást, a beruházásokat s a költségvetési deficit leépítésével is igyekszik leküzdeni az inflációt. A brit gazdaság versenyképességének helyreállítása, az új technika bevezetése, a strukturális átalakítás az életszínvonal csökkenésével és a munkanélküliség erős növekedésével (3 milliós szint) kezdődött. 1981 után a modern ágazatok gyorsabban újultak meg, a hagyományos ágazatokban jelentős leépítés után kisebb a feléledés. Az inflációt letörték, a magas munkanélküliség megmaradt, de csökken: 1987 februárjától egy év alatt 11%-ról, 9,1%-ra.

A TUC harcolt a tory foglalkoztatási és szakszervezeti törvények (1980, 1982, 1984) ellen, amelyek egyrészt a szakszervezetek működését korlátozzák, szigorúbb keretek közé szorítják, másrészt a szakszervezeti vezetés felett több ellenőrzést adnak a tagságnak, eleve csökkentik a sztrájkok kialakulásának esélyét. Az 1982. évi törvény korlátozta a sztrájkőrködést, megtiltotta a saját vállalaton kívül a sztrájkőrséget és a más üzemekben szervezett rokonszenv sztrájkot. Illegálissá tette a politikai és a nemzetközi szolidaritási sztrájkot. A sztrájkolni nem akarók felléphetnek szakszervezetük ellen. Írásos felszólítás alapján a munkát el nem kezdő sztrájkolók (5 nap után) elbocsáthatók.

Az LP „összezsugorítása”, a szakszervezetek kiléptetése nem következett be, mert a szakszervezeti tagság többsége megszavazta a politikai alapot.

A szakszervezeti tagság 1979 óta csökken, a hagyományos ipari bázis zsugorodik, egyes felfutó ágazatok dolgozói nehezen szervezhetők, akárcsak a kisvállalkozók, kisrészvényesek növekvő tömege, a részmunkaidősök stb. – legalábbis a hagyományos módszerekkel. Megnyerésük, szervezésük új módszereket, új megközelítést igényel.

A szakszervezetekben 1983 óta vita folyik az „új realizmusról”. Egyes szakszervezetek szerint ágazatonként olyan korszerűsítési stratégiát kell kidolgozni, ami tárgyalási, megegyezési alapul szolgálna a kormánnyal. A regionális, ágazati eltérő érdekek és a heterogén (konglomerátum) szakszervezeteken belüli érdekellentétek természetesen nehezítik a stratégiák kialakítását. Az elektromosipari szakszervezet (EETPU) „sztrájktörő” betörése a nyomdaiparba a modern technikájú ágazatból történő terjeszkedés egyik súlyos, más szakmai érdekeket sértő példája. Az EETPU-t a TUC 1988-ban kizárta a soraiból. Az 1984–1985-ös egyéves bányászsztrájk a gazdaságtalan tárnák munkahelyeinek védelméért folyt; nem járt eredménnyel és a biztosabb állású bányászok egy része nem támogatta. A kormány megvonja a szénipar állami támogatását, előkészíti a majdani magánkézbe adást. Az áramszolgáltató szektor tervezett reprivatizálásával a szénipar eddig biztos piaca kerül veszélybe. A bányászmunkahelyek tárgyalások útján sem védhetők meg a thatcheri gazdaságpolitikai koncepció további érvényesülése esetén. A gazdasági struktúra átalakulása, az új technika bevezetése miatt különböző ágazatokban a munkahelyek csökkenésével kell számolni.

A szakszervezeteknek a gazdasági fejlődést és szociális felemelkedést egyaránt szolgáló korszerűsítési stratégiákat kell kidolgozniuk. Demokratikus hagyományaik alapján meg kell újulniuk.

2. Képek


1. Paraszti érdekképviseletGUNST Péter

Paraszti érdekképviselet

Európa nagyobbik részén a parasztság a feudalizmus korában nem vehetett részt a politikai életben. A polgári átalakulás hozta meg számára az érdekérvényesítés lehetőségét, formái is ekkor alakultak ki. A francia forradalom elsöpörte a feudális társadalmi berendezkedést, az új, polgári társadalom a parasztok számára is meghozta a politikai egyenlőséget. Az elméleti egyenlőség azonban igen lassan tört utat magának és sohasem érvényesült teljes mértékben. A választójog korlátozása, különféle feltételekhez kötése gyakorlatilag lehetetlenné tette pl. önálló paraszti párt megalakulását a 19. századi Európában. Csupán az Egyesült Államokban alakulhatott ki 1875-ben egyfajta populista mozgalom, amely a farmerek érdekeit kívánta érvényre juttatni. Az első világháború jelenti e vonatkozásban a fordulópontot: mind a győztes, mind a vesztes államokban társadalmi reformokat hajtottak végre, ha másképpen nem, az általános választójog megadásával, a politikai élet számos feudális formájának összeroppantásával. A felsőbb osztályokba vetett hit megrendült a frontokon. Az érdekképviselet végső soron mindig politikai természetű, még akkor is, ha kimondottan a gazdasági érdekekre korlátozódik. Éppen ezért a parasztság érdekképviselete tisztán, százszázalékosan az általános választójog kivívása előtt sehol sem valósulhatott meg. Még ott sem, ahol pedig a gazdasági érdekek védelmének komoly hagyományai voltak a különféle egyesületek formájában. Az ilyesfajta egyesületek a 18. század közepétől terjedtek el Nyugat-Európában. Mária Terézia 1766–1770 között Magyarországon is megkísérelte a gazdasági társaságok létrehozását, de csupán egy alakult rövid időre, a Vas megyei 1771-ben. A 19. század első fele jóval sikeresebb, ekkor jött létre (1802) az osztrák egyesület is. Végül több megyei egyesület (1820: Nógrád, 1823: Tolna) után 1825-ben Széchenyi István kezdeményezésére létrejött a Pálya- vagy lófuttató társaság, amelyből 1835-ben végül is kinőtt az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE). Ezt további megyei egyesületek követték (1837: Szatmár, 1840: Vas, 1841: Szepes), míg végül 1844-ben megalakult az Erdélyi Gazdasági Egyesület Kolozsvárott s 1845-ben az erdélyi szászok hasonló egyesülete Nagyszebenben.

Ezek a gazdasági egyesületek azonban sem Magyarországon, sem másutt nem paraszti szervezetek voltak. Elsősorban a nemesség, a földbirtokosok, mellettük kisebb számban gazdatisztek és tudósok, agrárszakemberek, közgazdák stb. vettek részt működésükben. Angliában, Franciaországban és Németországban is így volt ez, nem lehet tehát csodálni, ha a fejletlenebb területelven, így nálunk is, kizárólag a nemesség tagjaiból verbuválódott az országos és a megyei egyesületek tagsága.

A dualista Magyarországon

A jobbágyfelszabadítás, majd a kiegyezés után az önálló államiság megteremtése alig változtatott valamit is a helyzeten. A parasztság politikai törekvései ugyan helyenként olykor a felszínre törtek, de az ország politikai életében a választásoktól eltekintve nem vehetett részt. A választójogi cenzus a parasztság széles tömegeit kizárta a politikai életből.

De a helyi közéletben is meg volt kötve a parasztság keze. Az 1871: XVIII. tc-et a községi közigazgatásról, amely viszonylag demokratikus volt, felváltotta az 1886: XXII. tc., amely lehetővé tette, hogy a nagybirtokos képviselője útján vegyen részt a képviselőtestület munkájában. Ez a legtöbb helyen, különösen a kisebb községekben, a paraszti érdekképviselet minden lehetséges kezdeményezését csírájában elfojtotta, hiszen a nagybirtok gazdasági lehetőségeket nyújtott. A földbérlettől a munkaalkalmakig széles skálája nyílt annak, hogy a nagybirtok befolyásolhassa a községi képviselőtestületek működését. Amúgy is elég hamar rátelepedett a jegyző és a főszolgabíró a községi testületekre, s így csak kevés helyen nyílt lehetősége a parasztságnak arra, hogy akár csak a helyi politikában is kifejezhesse érdekeit.

Valamivel talán kedvezőbb volt a helyzet a paraszti érdekképviselet szűkebb, gazdasági területén. Az 1870-es évektől fokozatosan megjelentek a különféle szövetkezetek, s ha ezekben is kezdetben elsősorban a nemesség vett részt (az első tejszövetkezetet pl. nyugat-magyarországi arisztokraták hozták létre, s sokáig csupán néhány tucat taggal működött), de fokozatosan kiterjedt tevékenységük a parasztságra is. A hitel-, értékesítő- és más szövetkezetek a gazdasági élet egy-egy területén képviselték a parasztság, legalábbis a tehetősebb birtokos parasztok érdekeit, s egyúttal a falu kulturális fejlődésének a motorjává is váltak. Olvasóköröket, kaszinókat, klubokat tartottak fenn a tagdíjak egy részéből, s ezzel fontos eszközeivé váltak a parasztság művelődésének, kulturális felemelkedésének.


Bizonyos fokú változást a paraszti érdekeknek az eddigieknél valamivel fokozottabb érvényesítése ígért, s ezt részben lehetővé is tette a Magyar Gazdaszövetség létrejötte (1896). A Gazdaszövetség – függetlenül a szubjektív szándékoktól – elsősorban azoknak a dzsentri birtokosoknak az érdekeit képviselte, akik a gabonaválság idején elszenvedték az áresés következményeit. Az arisztokrata nagybirtokot a válság alig érintette, az állattenyésztésre való áttéréssel megoldódott a gondjuk, s hasonlóképpen nem, vagy alig érintette a parasztságot.

A Gazdaszövetség meglehetősen széles propagandát fejtett ki a parasztság körében, s felvállalta bizonyos paraszti érdekek képviseletét is. Tömegbázisra kívánt ugyanis szert tenni, hogy a kormányzatot rákényszerítse az agrárvámok felemelésére. De szerepet játszott ebben az 1890-es évek agrárszocialista mozgalmainak hatása is: sok nagybirtokos felismerte annak veszélyét, ha a szociáldemokrácia szervezettsége, eszméi betörnek a faluba. Így nem kerülhette meg a parasztság érdekképviseletét sem. Igen óvatosan, ügyesen tett eleget ennek a feladatnak: miközben képviselői a kormányzatot igyekeztek rákényszeríteni az agrárvámok jelentős emelésére, a falun elsősorban azt hangoztatták, hogy céljuk nem politikai, hanem gazdasági. Ennek nyomatékot adtak a szövetkezeti mozgalom jelentős kiterjesztésével. Számos helyi szövetkezet megalakítása után 1898-ban létrehozták a Magyar Gazdaszövetség Szövetkezeti Központját, a Hangyát. Ennek komoly gazdasági jelentősége mellett hamarosan az élet egyéb területein is megmutatkozott a hatása. A Hangya 1914 előtt igen jelentős szerepet játszott a különféle szövetkezeti formák elterjesztésében, noha tisztikara kezdettől fogva az agrárius nagybirtok érdekeit tartotta szem előtt.

A Hangya mellett a Magyar Gazdaszövetség másik fontos központi szerve az Országos Központi Hitelszövetkezet volt. E két országos szervezet mellett azonban a Gazdaszövetség a faluban is igyekezett tevékenykedni. Támogatta a falusi gazdakörök létesítését, a különféle kulturális egyleteket, olvasóköröket, a lassan terjedő szakoktatási formációkat. Ezeket azonban nem lehet paraszti érdekképviseleti szerveknek tekinteni, hiszen még a helyi közegben sem jutottak teljes mértékben érvényre. Nem lehet annak nevezni azokat az ágazati egyesületeket sem, amelyek az 1880-as évektől alakultak meg (pl. 1879: Magyar Országos Méhészeti Egyesület, 1885: Országos Magyar Kertészeti Egyesület, 1902: Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete, Baromfitenyésztők Egyesülete). Ezekben a hangadók a nagybirtokosok voltak, a parasztság sokáig szinte semmiféle szerepet nem játszott munkájukban.

A parasztság a legnagyobb szerepet a különféle helyi egyesületekben játszotta, bár a nagyobb alföldi településeken azokban is a párszáz holdas birtokosok voltak a hangadók (pl. 1907: Orosházi Kisbirtokos Szövetség), valamint a községi tisztviselői kar és a helyi értelmiség. Érdemben a legtöbbet azok a helyi szövetkezetek tettek a parasztságért, amelyek elősegítették a paraszti termelők áruinak értékesítését (pl. a tejszövetkezetek), s beszerezték a parasztok számára mindazt, amire szükségük volt (fogyasztási szövetkezetek).

Háború, forradalom után

Az első világháború gyökeres változásokat hozott, a parasztság számára is új lehetőségeket teremtett. A választójog kiszélesítése elkerülhetetlenné vált. A véráldozatokból legnagyobb részt vállaló parasztság széles tömegeinek elégedetlensége mind nagyobb gondot okozott a politikai vezető rétegek számára. A két forradalom teljesen széttörte a régi kereteket. A Tanácsköztársaság bukása után kialakult politikai helyzetben a legnagyobb tömegbázissal a Nagyatádi Szabó vezette kisgazdapárt rendelkezett. Nem lehetett nem figyelembe venni a paraszti érdekeket, legalábbis átmenetileg, amíg a politikai konszolidáció folyamatában nem sikerült visszaszorítani a parasztságot. A Bethlen irányította Egységes Párt létrejöttével zárult le a folyamat. A birtokos parasztságot ismét megfosztották önálló politikai és érdekképviseletétől. A nincstelen paraszti rétegek képviseletéről pedig még annyi szó sem lehetett, mint a birtokos parasztokéról.

Mégsem maradhatott minden a régiben. A forradalmak után a parasztság érdekképviseletének legalább formálisan létre kellett jönnie. A feladat megvalósítását, ennek a formális érdekképviseletnek a létrehozását olyképpen, hogy az mégse járjon alapvető társadalmi következményekkel, ugyanaz a Rubinek Gyula vállalta magára, aki az 1920. évi földreform tulajdonképpeni szülőapja is volt. A feladat lényegileg hasonló volt a földreforméhoz: azt is úgy kellett formálni, hogy ne érintse a nagybirtokrendszer lényegét. A paraszti érdekképviseletet is ennek megfelelően alakították.

Rubinek a konzervatívabb megoldáshoz nyúlt vissza: a mezőgazdasági kamarák rendszeréhez, vagyis a mezőgazdasággal foglalkozók kötelező, azaz kényszertársuláson alapuló érdekképviseletéhez. A lényege ennek az érdekképviseleti formának az, hogy nem az egy-egy szakma, foglalkozás keretében működő, a munkamegosztás és a tulajdonhoz fűződő viszony alapján létrejött csoportok (pl. kézműiparosok, gyáriparosok stb.) érdekképviseletét, hanem az egész szakma (tehát az ipar stb.) képviseletét látta el.


Rubinek tehát ehhez a formához nyúlt, s sikerült is oly módon megvalósítani elképzeléseit, hogy a létrejött mezőgazdasági érdekképviseleti szerv, az 1920: XVIII. tc. alapján létrehozott mezőgazdasági kamarák ne a parasztság egésze, még csak ne is a birtokos parasztság, hanem a leggazdagabb birtokos paraszti rétegek és a nagybirtok közös érdekeit képviseljék.*

Az 1920. augusztus 19-én életbe lépő törvény községi, városi, járási és megyei mezőgazdasági bizottságokat hozott létre. Ezek a bizottságok választott és hivatalból való tagokból álltak. A törvény öt választási osztályt létesített: a munkások, cselédek, gazdasági alkalmazottak, a 10 kat. holdnál kevesebb földdel rendelkező parasztok, a 10–30, 30–100 kat. hold földdel, valamint a 100 kat. holdnál több földdel rendelkezők osztályát. (A gazdatisztek az őket alkalmazó birtokos kategóriájába tartoztak.) A legalsó, a községi illetve a városi bizottság 500 választóig 10 tagból, 500–1000 választó között 15 tagból, több mint ezer választó esetén 20 tagból és ugyanannyi póttagból állt. Minden bizottságnak hivatalból tagja volt a jegyző, a bíró és a gazdasági ismétlőiskola igazgatója. Az 5 választói osztály azonos számú (2, 3 vagy 4) tagot küldött a mezőgazdasági bizottságba. Első pillantásra látható tehát, hogy nem a mezőgazdasági népesség szerkezeti megoszlásának megfelelően adott lehetőséget a bizottsági tagok megválasztására. A törvény ki is mondotta, hogy a bizottságok (és persze a kamarák) feladata a földművelésügyi kormányzattal való kapcsolattartás, a mezőgazdaság, a birtokosok és munkások egyetemes érdekeinek képviselete, a mezőgazdaság termelési, értékesítési helyzetének, a birtokmegoszlásnak a figyelemmel kísérése, s a mezőgazdaság többi gazdasági ágazattal való kapcsolatainak ellenőrzése. A megyei mezőgazdasági bizottságok alulról felfelé építkezve jöttek létre, a községiekből választották a járásiakat, azokból a megyei bizottságok tagjait.

A megyei bizottságok közvetlen felügyelő hatósága lett a mezőgazdasági kamara. A törvény szerint a mezőgazdasági kamarák számát a földművelésügyi miniszter állapította meg, a tagok itt is választottak és hivatalból kinevezettek voltak. A megyei és országrészi kamarák 1 elnököt és 2 alelnököt választottak. A választott személyekkel szemben azonban a miniszternek vétójoga volt. Az igazi érdekképviseleti tényezők a Mezőgazdasági Kamarák voltak, a törvény tehát gondoskodott arról, hogy abba a körbe ne választhassanak be a kormányzat számára elfogadhatatlan személyt.

A kamarákat kényszertársulási alapon hozták létre, azoknak minden mezőgazdasági termelő tagja lett, akár akarta, akár nem. Ezzel igyekeztek megakadályozni a spontán szervezkedést, másrészt csak ilyen alapon lehetett biztosítani a kamarák fenntartásának költségeit törvényhozási úton. A törvény ugyanis lehetővé tette, hogy a megyei mezőgazdasági kamarák illetéket vessenek ki fenntartási költségeik fedezésére, mégpedig a földre kivetett adó 4%-ának mértékéig. A nagybirtok érdekeit szolgálta elsősorban, hogy az erdőterületet kivonták az illetékfizetés alól. Az Országos Mezőgazdasági Kamara fenntartási költségének felét a költségvetés, felét pedig a többi mezőgazdasági kamara fedezte.

A törvény a forradalmak tapasztalatai alapján, egyértelműen ellenforradalmi alapon kívánta rendezni a mezőgazdaság (és nem a parasztság!) érdekképviseletét, olyképpen, hogy lehetetlenné tegye a parasztság önszerveződését a magasabb közigazgatási egységek szintjén. Mint Rubinek a törvényt indokló beszédében hangsúlyozta, eddig szabad társulás útján a gazdák és a mezőgazdasági munkások külön szerveződtek, s ez egymás iránti „erős elidegenedéshez” vezetett. A törvény azzal is megerősítette ezt, hogy a mezőgazdasági bizottságok körébe a helyi ügyeket, a nem általános jellegű kérdéseket utalta, míg az általános kérdésekkel, országos jelentőségű dolgokkal a kamarák voltak hivatva foglalkozni.

A mezőgazdasági kamarák mindezek következtében nagyon hamar lehetetlenné tették a paraszti érdekképviselet hathatós érvényesítését. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a kamarák agrárpolitikai elképzeléseiben a leggazdagabb parasztság bizonyos érdekei is kifejezésre jutottak. Ez különböztette meg a kamarák agrárpolitikai nézeteit az OMGE és a Gazdaszövetség álláspontjától, amely a nagybirtokos érdekeket juttatta kifejezésre a két világháború közötti évtizedekben.

A gazdasági érdekképviselet nem választható el a politikától. A kormányzat ezért is igyekezett megakadályozni az önálló paraszti pártok létrejöttét. 1930-ban megalakult ugyan a kisgazdapárt, de a kormányzat még jó évtizedig a politikai játéktér peremére szorította. Mégis a kisgazdapárt minden alkalommal, amikor erre lehetősége nyílt, kifejezte a birtokos középparasztok érdekeit is. Mindennapi tevékenysége a falun a paraszti élet problémáihoz kötötte. Érdekképviseleti szervezetet azonban nem hozhatott létre, ebben megakadályozta az 1920-as évek elején létrehozott egész politikai intézményrendszer.

Magyar Parasztszövetség

A változást ismét a világháború hozta meg. Amikor kétségtelenné vált, hogy az ország társadalma erősen átalakulva kerül majd ki a háborúból, részben a kormányzat politikailag tágabb horizontú képviselőinek, így


Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek a támogatásával, tulajdonképpen az 1920: XVIII. tc. figyelmen kívül hagyásával alakíthatta meg a kisgazdapárt a Magyar Parasztszövetséget 1941 őszén, kimondottan azzal a feladattal, hogy az egész parasztságot képviselje, vagyis a birtokos parasztság (a kisgazdák), a gazdasági cselédek és a mezőgazdasági munkások érdekeit együtt. A kisgazdapárt tehát elhatárolódott a nagybirtoktól, ugyanakkor akadályozta az agrárproletariátus önálló érdekképviseletét (ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar paraszti társadalom kb. 70%-át tették ki a nincstelen proletár és törpeparcellás rétegek). A Magyar Parasztszövetség elnöke Nagy Ferenc, főtitkára Kovács Béla, igazgatója Páll András lett. Programja, amelyet Nagy Ferenc hirdetett meg, egyenlő jogokat követelt a parasztság egésze számára. Megyei központokat kívántak létrehozni, s ezek feladata a paraszti gazdálkodás magasabb szintre emelése, az értékesítés és adózás kérdéseinek a vizsgálata, a falu szociális ügyeinek a megoldása, műveltségi szintjének emelése, a paraszti szakismeret kiszélesítése volt. A program egyértelművé tette: a cél az, hogy a háborúval elkerülhetetlenül meginduló társadalmi átalakulás ne robbanássá váljon, hanem fokozatosan vezetődjön le. A parasztság műveltebb részének lehetőséget akart biztosítani arra, hogy a szövetkezeti, közigazgatási, politikai kérdésekkel megismerkedjék, s megfelelő paraszti szakembergárda álljon majd rendelkezésre. Törekedni akartak a mezőgazdasági bizottságok és a kamarák összetételének a megváltoztatására is.

A Magyar Parasztszövetség, mint paraszti érdekképviseleti szerv, nem csupán azt a célt szolgálta, amire a kisgazdapárt létrehozta, hanem – akarva-akaratlanul – hozzájárult ahhoz, hogy ismét érvényre jusson az önszerveződés és az osztályérdekek alapján történő érdekképviselet elve. Igyekezett ugyan gátolni az agrárproletariátus önálló szerveződését, de csak ideig-óráig tehette sikerrel. 1943-ban kénytelen volt hozzájárulni ahhoz, hogy Dobi István vezetésével létrejöjjön a Magyar Parasztszövetség Országos Földmunkás Szakosztálya, s végül hozzájárult annak Vésztőn tartott kongresszusához, s ahhoz is, hogy a Szabad Szó önálló orgánumává váljék. Ezzel tulajdonképpen megtörtént az első (egyúttal a legnagyobb) lépés az agrárproletár rétegek önálló érdekképviseleti szerveződésének, önálló politikai kiformálódásának útján.

Földosztás után

A felszabadulás alapvető társadalmi változásokat hozott. A nagybirtok felosztása megtörte az arisztokrácia gazdasági és politikai erejét. A változás kifejeződése, hogy az OMGE és a Gazdaszövetség, valamint a mezőgazdasági kamarai rendszer megszűnt. Az új helyzetben valójában először nyílt lehetőség arra, hogy a parasztság, elsősorban a birtokos parasztság a Magyar Parasztszövetség révén érdekképviseleti szervre tegyen szert. Politikai téren ugyan a kisgazdapárt képviselte a birtokos parasztságot, s így a Magyar Parasztszövetségnek nem kellett a politikai érdekképviselettel foglalkoznia, gazdasági és társadalmi vonatkozásokban azonban igyekezett megélénkíteni tevékenységét. A gyakorlatlanság a politikai életben és az érdekképviseleti munkában természetesen olykor kiélezett helyzeteket hozott s érdek-összeütközésekkel járt. Ezek az érdek-összeütközések fokozatosan részévé váltak a koalíció pártjai közötti küzdelemnek. Az új helyzetben, amikor a kisgazdapárt lett az ország legnagyobb politikai pártja, a Magyar Parasztszövetség, mint a kisgazdapárt vezette politikai érdekképviseleti szervezet, elkerülhetetlenül szembekerült a társadalom más osztályaival és rétegeivel, elsősorban a munkásosztállyal s azok pártjaival. Ez jutott kifejezésre pl. akkor, amikor 1945 folyamán Nagy Ferenc a szakszervezetekkel egyenlő jogot igényelt a Parasztszövetségnek, s a birtokos parasztság számára is követelte a sztrájkjogot. Nem is annyira a valóság, hiszen paraszti sztrájkra nem került sor, mint annak a lehetősége, hogy az önálló paraszti (értsd: birtokos paraszti) érdekképviselet az adott politikai viszonyok között a kisgazdapárt javára billentheti a mérleg nyelvét, vezetett oda, hogy az első adandó alkalommal felszámolták. Ezt az alkalmat az ún. „Nagy Ferenc-féle összeesküvés” teremtette meg, kivitelezésére 1948 őszén került sor. Ezzel gyakorlatilag ismét megszűnt az önálló paraszti érdekképviselet lehetősége, amely így mindössze három éven át tartott.

* Vö. Vörös Károly cikkét e számunkban.

2. Képek


1. Törvények és rendeletek az érdekképviseletrõl. I. rész 18681944�LEXIKON

STEFÁNY Judit

Törvények és rendeletek az érdekképviseletről

1868–1944

1868: VI. tc. [a kereskedelmi és iparkamarákról] 1. §. „A kereskedelmi és iparkamarák a kereskedelem és az ipar érdekeinek együttes előmozdítására hivatott közegek.”

3. §. „A kamara hivatása és kötelessége:

a) A kereskedés és ipar valamint az e téren működő osztályok szükségeit folyamatos figyelemmel kísérve, célszerű javaslatokat készíteni, ezeket a miniszter elé terjeszteni, úgy annak s az országos törvényhatóságainak, kereskedelmi és ipari ügyekben, a kívánt felvilágosítást vagy véleményt kiszolgáltatni, a szakképzés s általában a kereskedelem és ipar fejlődését közvetlenül előmozdítani.”

5. §. Tagjai: beltagok, kültagok, levelezőtagok „kik szavazati joggal a kamara határozatai hozatalánál nem bírnak”.

13. §. A kamara élén állnak: egy elnök és két alelnök.

1872: VIII. tc. [az ipartörvény]

76. §. „Ugyanazon vagy különböző ipart egy vagy több községben önállóan gyakorló iparosok közös érdekeik előmozdítása végett ipartársulatokba egyesülhetnek. (…) Az ipartársulatoknak jogukban áll az iparosok és segédszemélyzetük közt keletkező súrlódásokat és peres kérdéseket – békéltető bizottság útján, melybe egyenlő számmal segédek is felveendők – kiegyenlíteni.”

77. §. „Minden ipartársulatnak alapszabállyal kell bírnia.”

79. §. „Az ipartársulatokba való belépésre egy iparos sem kényszeríthető, valamint hogy a belépés sem tagadható meg oly iparostól, ki az alapszabályok feltételeinek eleget tenni akar és képes.”

81. §. Az ipartársulatok az illetékes közigazgatási hatóság felügyelete alatt állnak.

1874: XXXIV. tc. [az ügyvédi rendtartás tárgyában]

1. §. „Az ország bíróságainál és hatóságainál mint ügyvéd csak az működhetik, ki bármelyik ügyvédi kamara által az ügyvédek lajstromába felvétetett.”

2. §. „Az ügyvédek lajstromába csak azon magyar honpolgár veendő fel, ki: 1. törvényszerű ügyvédi oklevéllel bír; 2. az ügyvédi kamara kerületében állandóan lakik.”

11. §. „Az ügyvédjelöltekről az ügyvédi kamara választmánya lajstromot vezet…”

17. §. „Az ügyvédi kamarák számát, székhelyét és kerületét az igazságügy-miniszter állapítja meg olyképp, hogy mindegyik kamara legalább 30 ügyvédet foglaljon magában, és egy vagy több törvényszék területére terjedjen ki.”

18. §. „Az ügyvédi kamara a területén lakó s az ügyvédek lajstromába felvett ügyvédekből áll. Kiadásainak fedezésére az ügyvédi kamara évi illetményt vethet ki tagjaira.”

19. §. „Az ügyvédi kamarák hatásköre kiterjed: az ügyvédi kar erkölcsi tekintélyének megóvására, az ügyvédek jogainak megvédésére és kötelességeik teljesítésének ellenőrzésére; továbbá a jogszolgáltatás és ügyvédség terén mutatkozó hiányok orvoslása és korszerű reformok életbeléptetés iránti véleményadásra, javaslattételre.


Ezenkívül az ügyvédi kamarák a fegyelmi hatóságot…” gyakorolják tagjaik felett.

20. §. „Az ügyvédi kamara hatásköréhez tartozó ügyek a kamara tagjaiból álló közgyűlés, a választmány vagy az elnök által intéztetnek el.”

75. §. „A fegyelmi vétségek felett a fegyelmi hatóságot elsőbíróságilag az ügyvédi kamara választmánya, másodhatóságilag a legfőbb ítélőszék fegyelmi bírósága gyakorolja.”

1874:XXXV. tc. [a királyi közjegyzőkről]

(Az indoklás tartalma: a közjegyzői intézményt hazánkban az 1858. február 7-én kelt császári nyílt parancs honosította meg. 1861-ben az ideiglenes törvénykezési szabályok [8–9. §.] megszüntették a közjegyzőségeket.)

26. §. „Minden közjegyzőnek közjegyzői kamarához kell tartoznia. A kamarák számát és székhelyét az igazságügy-miniszter állapítja meg, akképpen, hogy egy kamarához legalább 15 közjegyző tartozzék…”

28. §. „Minden kamara egy elnökből, négy rendes és két póttagból áll.”

29. §. „A kamara elnökét és többi tagjait az illető kerületbeli közjegyzők közgyűlésileg maguk közül titkos szavazás által választják.”

31. §. A közjegyzői kamara hatásköréhez tartozik többek között „a kerületbeli közjegyzőknek, mint testületnek a képviselete és igazgatási ügyvitele”.

32. §. „A kamara az igazságügy-miniszterrel közvetlenül érintkezik.”

Az 1875. évi 1.508 B. M. sz. körrendelet az egyletek tárgyában

III. „Politikai és munkás-egyesületeknél egyesületi tag csak magyar honpolgár lehet.” IV. „Politikai és munkás-egyesületeknél fiókegyletek alakítása meg nem engedtetik.”

V. „Munkás-egyleteknek csak azok tekintetnek, melyek az 1872. évi ipartörvény értelmében alakíttatnak.”

1884: XVII. tc. [ipartörvény]

IV. fejezet. Az ipartestületekről.

122. §. Ahol „…a képesítéshez kötött mesterségekkel foglalkozó iparosok száma legalább 100-ra megy, a képesítéshez kötött mesterségekkel foglalkozó iparosok kétharmadának kívánatára az illetékes ipari és kereskedelmi kamara meghallgatásával és a törvényhatóság hozzájárulásával ipartestületek alakíthatók.”

123. §. Budapest kivételével „egy város vagy község területén csak egy általános ipartestület alakítható”.

124. §. „Mindazok az iparosok, kik az illető város vagy község területén képesítéshez kötött mesterséget űznek, a testület tagjai és a tagsági díjak fizetésére kötelesek.”

126. §. „Az ipartestületek célja: az iparosok közt a rendet és az egyetértést fenntartani; az iparhatóságnak az iparosok közt fenntartandó rendre irányuló működését támogatni, az iparosok érdekeit előmozdítani, s őket haladásra serkenteni.” Ez okból gondoskodik arról: a) hogy az iparosok és segédek közt rendezett viszonyok álljanak fenn; b) hogy a tanoncok ügye rendeztessék; c) hogy az iparosok és a tanoncok vagy a segédek közt felmerülő súrlódások és vitás kérdések elintézésére békéltető működés biztosíttassék; d) hogy segédpénztárak létesüljenek; e) hogy az iparosok anyagi érdekeit szövetkezetek alakítása által előmozdítsa; f) hogy a hatóságokat az iparügy tekintetében kellően tájékoztassa.”

128. §. „Minden ipartestületnek közgyűlésileg megállapított alapszabállyal kell bírnia.” 130. §. Az ipartestület ügyeit a közgyűlés és az elöljáróság intézi.

V. fejezet. Az ipartársulatokról.

149. §. „Ugyanazon vagy különböző ipart egy vagy több községben önállóan gyakorló iparosok, közös érdekeik előmozdítása végett ipar- (kereskedelmi-) társulatokká egyesülhetnek. Az ipartársulatok tagjai közé segédek és gyári munkások is felvehetők.” 150. §. „Minden ipartársulatnak alapszabállyal kell bírnia.”


152. §. Az ipartársulatokba való belépésre egy iparos (segéd- vagy gyári munkás) sem kényszeríthető.

1907: XXIV. tc. [az ügyvédi rendtartásról szóló 1874:XXXIV. tc. módosítása tárgyában]

(Az indoklás tartalma: a törvény célja a királyi Curia tehermentesítése.)

3. §. „A kir. Curia ügyvédi tanácsába a budapesti ügyvédi kamara húsz ügyvédet, a többi ügyvédi kamara három-három ügyvédet jelöl ki saját tagjai közül.”

1914. évi 5.479. M. E. sz. rendelet az egyesületi jog korlátozásáról

Az ország bizonyos területein „új egyesületek vagy fiók egyesületek alakítása rendeletileg tilos”.

2. §. „…alapszabályokkal bíró egyesületek felett köteles a rendőrhatóság fokozott felügyeletet gyakorolni és indokolt esetekben egyes testületek működésének felfüggesztése végett a belügyminiszterhez haladéktalanul javaslatot tenni.”

3. §. „Azok az egyesületek, amelyeknek működése fel van függesztve, semmiféle tevékenységet sem fejthetnek ki. Ennek a tilalomnak a rendőrhatóság karhatalommal is érvényt szerezhet.”

1914. évi 5.735. M.E. sz. rendelet a háború esetére szóló kivételes intézkedések tárgyában kiadott rendeletek hatályának kiterjesztéséről

6. §. „Az egyesületi jog korlátozásáról szóló 5.479/ 1914. M.E. sz. rendelet hatálya kiterjed Magyarország összes többi vármegyéinek és törvényhatósági joggal felruházott városainak területére is.”

1919. évi 5.084. M. E. sz. rendelet az egyesületek alakításának tárgyában

2. §. „Azok az egyesületek, amelyeknek kormányhatóságilag láttamozással ellátott alapszabályai vannak, a láttamozott alapszabályoknak megfelelő működést … folytathatják, illetve újrakezdhetik.”

3. §. „Azok az egyesületek, amelyeknek kormányhatósági láttamozással ellátott alapszabályai nincsenek … 30 nap alatt … a belügyminiszterhez … felmutatni” kénytelenek. Addig működésüket fel kell függeszteni.

4. §. „A kormány felhatalmazta a belügyminisztert, hogy új egyesületek és fiókegyesületek alakításának … tilalma alól … kivételeket tegyen és engedélyezzen olyan új egyesületeket vagy fiókegyesületeket, amelyek megalakulását közérdekből indokoltnak tartja.

1920: XVIII. tc. [a mezőgazdasági érdekképviseletről]

(Az indoklásból: „A mezőgazdaság érdekképviseletét nálunk eddig kizárólag egyesületi alapon igyekeztek érvényesíteni, ez az alap azonban úgy az érdekeltség, mint a kormányzat szempontjából nagyon ingatagnak és erőtlennek bizonyult. Ugyanis az egyesületi kötelék csak kis részben foglalta magában a mezőgazdákat és így azoknak csak egy-egy rétegét, még kevésbé a mezőgazdasági munkásokat. Ezért nem is lehetett gazdasági egyesületeinket vagy munkásszervezeteinket a mezőgazdasági érdekeltség összességének képviseletéül tekinteni.”)

1. §. „Minden vármegyében vármegyei mezőgazdasági bizottságot, minden járásban járási mezőgazdasági bizottságot, minden törvényhatósági joggal felruházott és megyei városban városi mezőgazdasági bizottságot… községekben községi mezőgazdasági bizottságot kell alakítani.”

2. §. Tagjai: választottak és hivatalból való tagok.

3. §. Választhat: akinek a község határában mezőgazdasági művelés alatt álló földbirtoka van, annak haszonélvezője vagy egy évnél hosszabb ideje haszonbérlője. Minden mezőgazdaságban dolgozó 24 év fölött, aki legalább 3 évet a mezőgazdaságban dolgozott.

16. §. A bizottságok feladatköre: „A mezőgazdasági bizottságok működésük területén a mezőgazdaság, a mezőgazdasági lakosság és a mezőgazdasági munkásság egyetemes érdekeinek képviseletére hivatottak. Ennélfogva biztosítva vannak tárgyalás alá venni mindazokat a kérdéseket, melyek területükön a mezőgazdasági termelést, a gazdasági rendet, mezőgazdasággal kapcsolatban beszerzést, értékesítést, hitelügyet, közlekedést továbbá gazdák, mezőgazdasági munkások és cselédek helyzetét, egymáshoz való viszonyukat, valamint


gazdatársadalmi és népjóléti viszonyokat érintik.”

27. §. „A mezőgazdaság fejlesztésére és irányítására, valamint a mezőgazdasági lakosság különleges érdekeinek egyetemes előmozdítására és képviseletére mezőgazdasági kamarákat kell alapítani.”

39. §. Szervei: közgyűlés, választmány, szakosztály, szakbizottság, elnök, alelnökök, kamarai tisztviselők.

53. §. „Az Országos Mezőgazdasági Kamara feladata, hogy országos szempontból tárgyalva a magyar mezőgazdaságot érintő kérdéseket a kormányzatnak a mezőgazdaság irányításában segédkezet nyújtson.”

57. §. a gazda köteles cselédjének négy napot adni, hogy kamarai tisztét gyakorolhassa.”

1923: XVII. tc. [a mérnöki rendtartásról]

(Az indoklás tartalma: A törvény célja az, hogy szabályozza a mérnöki cím viselésének jogosultságát, szabályokat állapítson meg a mérnöki gyakorlat terén a mérnöki kamara intézményének megalkotásával, amellyel egy életképes önkormányzati szervet is teremteni szándékozik. Előzménye az 1878-ban alakult Magyar Mérnök- és Építész Egylet.)

5. §. „A mérnöki kamara és mérnöki tanács rendeltetése, hogy a mérnöki karnak erkölcsi tekintélye és hazafisága felett őrködjék; a kamara tagjainak jogait és érdekeit védje; a mérnökök működésének jog- és szabályszerűségét ellenőrizze… a kar erkölcsi színvonalának emelését és érdekeinek fejlesztését véleményadás és javaslattétel útján előmozdítsa.”

7. §. „A mérnöki kamarába való felvételre jelentkező mérnöknek képesítő oklevele megszerzését követőleg… háromévi gyakorlatot kell igazolnia.”

14. §. „A kamara ügyeit a közgyűlés, a választmány, az elnök, a tisztviselők és a segédszemélyzet intézi.”

28. §. „A kamara működése felett a felügyeleti jogot… a kereskedelemügyi miniszter gyakorolja…”

1923. évi 36.700. B.M. sz. körrendelet a külföldi állampolgároknak az ipari munkaadók és alkalmazottak vagy munkások gazdasági szakegyesületeibe való felvételének engedélyezéséről

„Azok a gazdasági szakegyesületek, amelyek az ipari munkaadóknak és alkalmazottaknak vagy ipari munkásoknak kizárólag csak tagjaik közvetve vagy közvetett gazdasági érdekeinek előmozdítására alakultak… azonos vagy rokonipari munkával hivatásszerűen és valósággal foglalkozó külföldi állampolgárokat is felvehetnek tagul.”

1924: XXVI. tc. [a székesfőváros törvényhatósági bizottságainak újjászervezése]

13. §. „Testületek és intézmények képviselői Az államfő a belügyminiszter előterjesztésére… 21 bizottsági tagot nevez ki a következő testületek (intézmények) jelöltjei közül: a) a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara jelöltjei közül öt tagot…; b) a Budapesti Ügyvédi Kamara jelöltjei közül három tagot; a Budapesti Mérnöki Kamara jelöltjei közül három tagot; c) a Budapesti Orvosi Kamarának, illetve annak megalakulásáig az Országos Orvosszövetség budapesti fiókjának jelöltjei közül három tagot, és ha a gyógyszerészeti kamara megalakul, ennek a kamarának a jelöltjei közül egy tagot; a Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kamara jelöltjei közül két tagot; f) a Budapesti Közjegyzői Kamarajelöltjei közül egy tagot.”

1926: XXII. tc. [az országgyűlés felsőháza] (Indoklás: „A javaslat a különböző érdekképviseleti szervek és intézmények közül a legfontosabbakat, s nevezetesen azokat választja ki, amelyeknek léte törvényen vagy állandóságukat kellően biztosított rendelkezésen nyugszik. Éppen azért a javaslat a felsőházi tagok választásának jogával nem ruházhatta fel az érdekképviseletnek azokat a társadalmi alakulatait, amelyek mint pl. a Közalkalmazottak Országos Szövetsége, OMGE, Magyar Gazdaszövetség, Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés, GYOSZ, orvosi kar, tanítóság, a szövetkezetek szabad szervezetei, a munkások szakszervezetei csupán az önkéntes társulás elvén alapuló magánegyesületek, s mint ilyenek nem rendelkeznek állandó fennállásuknak biztosítékával, bár egyébként céljuknál és működésüknél fogva a felsőházi tagok választására feljogosíthatónak látszanak…”

19. §. „A felsőházba tagokat választanak a következő szervezetek és intézmények: az Országos Mezőgazdasági Kamara hat tagot; a kereskedelmi és iparkamarák együttesen hat tagot; az ügyvédi kamarák két tagot; a kir. közjegyzői kamarák egy tagot; a mérnöki kamarák két tagot…”


1926. évi 10.182. M.E. sz. rendelet

„…elrendeli, hogy a választottak között két kereskedő, két kisiparos és két nagyiparos (gyáros) legyen, akik közül egyik-egyik a budapesti, a másik-másik pedig valamelyik vidéki kamara tagja. A gyáriparos tagokat a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége jelöltjei közül kell választani.”

1927: XXI. tc. [betegségi-biztosítás]

1. §. Betegségbiztosításra kötelezettek többek között „… a törvény által alkotott testületek (közjegyzői kamarák, ügyvédi kamarák, kereskedelmi és iparkamarák, munkásbiztosító intézetek, ipartestületek stb.); …az egyesületek és társulatok, az alapok és alapítványok…”

1928: XIII. tc. az országgyűlés felső házáról szóló 1926:XXII. tc. egyes rendelkezéseinek módosításáról, kiegészítéséről]

(Az indoklás tartalma: A felsőházban arányos érdekképviseletet kell teremteni a kereskedelemnek és az iparnak.)

2. §. „…két felsőházi tagot nevez ki a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége…”

3. §. „1926: XXII. tc. 19. §-a úgy módosul, hogy a kereskedelmi és iparkamarák a felsőházban, együttesen 4 tagot választanak, mégpedig 2 tagot kereskedő, 2 tagot pedig kisiparos tagjaik sorából.”

1929: XXX. tc. [a közigazgatás rendezése]

4. §. (3) „Érdekképviselet címen tagjai a törvényhatósági bizottságoknak 1. az ügyvédi, 2. a közjegyzői, 3. a mérnöki, 4. az orvosi kamaráknak, 5. a vármegyei illetve a városi mezőgazdasági bizottságoknak, 6. a kereskedelmi és ipari kamaráknak küldöttei, 7. a törvényhatóság területén élő vitézek képviselői, 8. az OTI kereskedelmi pénztár választmányainak és biztosításra kötelezettek sorából kijelölt küldöttei, 9. a községi és közjegyzői egyesület kiküldöttei.

(6) Az érdekképviseleti tagok kiküldésénél arra kell törekedni, hogy az egyes érdekeltségi csoportok keretein belül lévő érdekeltségek aránylagos képviselethez jussanak.”

1930: XLII. tc. [a felsőházról szóló törvénycikk módosítása]

(Az indoklás tartalma: a felsőházban egyenlő képviseletet kell biztosítani a mezőgazdaságnak és az iparnak.)

3. §. „Az Országos Mezőgazdasági Kamara a kinevezetteken felül két felsőházi tagot nevez ki az OMGE által közgyűlési határozattal javaslatba hozott hat jelölt közül.”

1932: VIII. tc. [az ipartestületekről és az Ipartestületek Országos Központjáról]

(Az indoklás tartalma: az ipartestületi intézményt az 1884. évi ipartörvény hívta életre. Reformjának gondolata már a világháborút megelőző években felmerült. 1924 óta újból foglalkoznak a megújulás gondolatával, a kézműves iparosságnak szüksége van egy átfogó országos szervre, „s miután ezt a szervet szabad egyesülés alapján, a maga erejéből megteremteni nem tudja, törvényben kell gondoskodni” a szerv életre hívásáról.)

1. §. „Az ipartestületi szervezetet … „öt év alatt ki kell építeni úgy, hogy minden képesített iparos valamely ipartestület kötelékébe tartozzék.”

7. §. „Az ipartestület feladata: l. tagjai mindennemű gazdasági, művelődési és emberbaráti érdekeinek felkarolása és szolgálata;… 6. az ipar békéjének ápolása és ezzel kapcsolatos egyszersmind az egészséges munkaviszony követelményeinek lehető érvényesítése; az ipartestület tagjai és azok alkalmazottai munkaviszonyából kifolyóan felmerülő vitás kérdésekben békéltetés, illetőleg döntés az érvényben lévő rendelkezések keretein belül; 7. a gondozást igénylő ipari és gazdasági érdekek képviselése, hatóságok, testületek és magánfelek előtt…”

8. §. „Ipartestület felekezeti vagy politikai egyesületet, politikai pártot nem alakíthat, nem támogathat… bárminő politikai célú tevékenység kifejtését nem engedheti meg…”

37. §. „Az ipartestületeknek és az ezekbe tömörült kézműves iparosságnak közös szerve az ipartestületek


országos központja.” Feladata „a kézműves iparosság egyetemes érdekeinek gondozása…”

1934: XX. tc. [a kereskedelmi és iparkamarákról szóló 1868: VI. tc. némely rendelkezésének módosításáról]

(Az indoklás tartalma: „A kamarai intézmény rendeltetése abban áll, hogy az ipar és a kereskedelem különböző ágainak gyakorlói között felmerülő ellentéteket azoknak megvizsgálása és megbeszélése útján lehetőleg megszüntetni, vagy legalább enyhíteni… igyekezzék… Csak abban az esetben tud… feladatainak megfelelni, ha a kamarai tagok sorában az iparosok és kereskedők különböző kategóriái intézményesen az őket megillető képviselethez jutnak.”)

1. §. A kamara tagjai két osztályra, ipari és kereskedelmi osztályra tagozódnak. „Mind a két osztályban öt-öt választói csoportot kell alakítani. A választói csoportot az egyes választók által fizetett és a kamarai illeték kivetésénél számításba vett adó összegének, illetőleg egyes csoportoknál az adón kívül esetleg más ismérvek alapulvételével kell megalakítani.”

1936: I. tc. [az orvosi rendtartásról]

(Az indoklás tartalma: A magyar orvosi karnak közel félévszázados törekvése az, hogy törvényes érdekképviseletet nyerjen. Magyar Országos Orvosszövetséget csak ideiglenesen, az orvosi kamarák felállításáig ismerték el az orvosi érdekképviselet szerveként.)

1. §. „Az orvosi kamara az orvosok érdekképviselete. Feladata az, hogy az orvosi kar hazafias magatartása és erkölcsi tekintélye felett őrködjék, az orvosok erkölcsi és anyagi érdekeit a közérdekkel összhangban érvényesítse, az orvosi gyakorlat szabályszerűségét ellenőrizze, tagjai felett fegyelmi bíráskodást gyakoroljon, orvoskari és közegészségügyi vonatkozású kérdésekben javaslatot készítsen. Ezt a feladatot saját területén az Orvosi Kamara, országos vonatkozásban az Országos Orvosi Kamara látja el. Olyan tevékenységet, amelynek végzése orvosi oklevélhez van kötve, csak az folytathat, aki valamely kerületi kamara tagja.”

10. §. Az országos közgyűlés feladatkörébe tartozik többek között: „az orvosi gyakorlatra vonatkozó szabályzat megállapítása; az orvosi díjazás legkisebb mértékére vonatkozó szabályzat megállapítása; orvosjóléti országos intézmények létesítése”.

18. §. „Az orvosi kamarák felett a főfelügyeletet a belügyminiszter gyakorolja.”

20. §. „Ha kerületi kamara törvénnyel vagy más jogszabállyal nyíltan szembehelyezkedik, vagy az állam érdekeit veszélyeztető magatartást tanúsít, vagy tartósan munkaképtelenné válik, a belügyminiszter az országos kamara meghallgatása után a kamara önkormányzatát felfüggesztheti, és a kamara ügyeinek vitelére miniszteri biztost rendel ki.”

21. §. „Orvosi kamarának tagja lehet az az önjogú magyar állampolgár, akinek hazai vagy szabályszerűen honosított külföldi orvosi oklevele van.”

1936: VII. tc. [az ipari közigazgatás szabályozása] (Az indoklás tartalma: Az iparosság érdekeinek megfelelő képviseletét hátráltatja az a körülmény, hogy egyes ipartestületeknek kevés tagjuk van és így bevételük nem elég az ipartestület fenntartásához. Ezért lehetővé kell tenni az életképtelen ipartestületek megszüntetését, illetve más ipartestületbe való beolvasztását.)

II. fejezet. Az 1932: III. tc. egyes rendelkezéseinek módosítása és kiegészítése.

25. §. „Az ipartestületi szervezet kiépítésével kapcsolatosan az érdekelt ipartestület meghallgatása után bármelyik ipartestület területét… meg lehet változtatni, bármely ipartestületet meg lehet szüntetni, illetőleg más ipartestületbe be lehet olvasztani…”

1937: IV. tc. [az ügyvédi rendtartás tárgyában] (Az indoklás tartalma: A törvény „megtartja a hatályos szabályozás alapelvéből, tételes rendelkezéseiből mindazt, amit maradandó értékűvé avatott a közfelfogás, mindazt, ami kiállotta a közel két évtized eseményeinek próbakövét. A kamara intézményére megállapítja az ügyvédség önkormányzatának szervezetét… nyomatékosabb erővel juttatja kifejezésre, hogy az önkormányzatban irányuló részvételre kiválasztás hatványozottabb felelősséget jelent.” Továbbiakban jelentős újítása a helyi bizottságoknak és az ügyvédi kamarák országos bizottságának a megszervezése. Az előbbi az önkormányzat működését, gördülékenységét, az utóbbi a gazdaságosságot kívánja szolgálni.

l. §. „Az ügyvédi kamara a területén működő ügyvédek névjegyzékébe felvett ügyvédek önkormányzati


szervezete.”

28. §. „Az ügyvédi kamara közgyűlése helyi bizottságot szervezhet.”

35. §. „Az ügyvédi kamarák közös szerve az ügyvédi kamarák országos bizottsága. Az ügyvédi kamarák országos bizottságának feladata: állásfoglalás és javaslattétel az igazságszolgáltatásra és a jogalkotásra vonatkozó kérdésekre, továbbá megfelelő eljárás olyan ügyekben, amelyekben a törvény az ügyvédi kamarák országos bizottságának közreműködését rendeli.”

39. §. „A helyi bizottság figyelemmel kíséri az igazságszolgáltatást, érintkezik a királyi törvényszék területére kiterjedő helyi hatóságokkal stb.”

40. §. „Az ügyvédi kamarák felett a főfelügyeletet az igazságügy-miniszter gyakorolja.”

1937: XVII. tc. [a mezőgazdasági érdekképviseletről szóló 1920: XVIII. tc. kiegészítése és módosítása]

1. §. Kiterjesztőleg módosítja a választásra jogosultak körét.

2. §. A választói csoportok: 1. 3 kat. hold alatt, mezőgazdasági munkások és alkalmazottak; 2. 3–10 kat. hold; 3. 10–30 kat hold; 4. 30–100 kat. hold; 5. 100–500 kat. hold; 6. 500 kat. hold felett.

1937: XXVIII. tc. [a mezőgazdasági kamarák felsőházi tagjainak választása] (Az indoklás tartalma: „az 1937: XVII. tc. 2. §-a az eddigi öt érdekeltségi csoport helyett hatot állapított meg.”)

1. §. „Az Országos Mezőgazdasági Kamara a felsőházba hét tagot” küld úgy, hogy „hat csoport és a hetedikbe szervezett gazdatiszti csoport egy-egy taggal legyen képviselve”.

1938: XV. tc. [a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosítására] (Az indoklás tartalma: Szükséges a zsidóság térnyerésének visszaszorítása.)

2. §. „Utasíttatik a m. kir. minisztérium, hogy: a) akár időszaki, akár nem időszaki lap kiadója, szerkesztője vagy a lapnak állandó munkaviszonyban álló munkatársai részére sajtókamara; b) színművészek, filmszínészek, színházi és filmrendezők, úgyszintén színművészeti és filmművészeti ügyvezetők és ügykezelők, valamint színházaknál és filmiparban alkalmazott művészi segédszemélyzet (karszemélyzet) részére színművészeti és filmművészeti kamara felállításáról gondoskodjék. A sajtókamara, illetőleg a színművészeti és filmművészeti kamara feladata: az újságírás és a lapkiadás, illetőleg a színművészet és filmművészet körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása, a kamara kötelékébe tartozók testületi és szociális érdekeinek képviselete, hivatásuk erkölcsi színvonalának és tekintélyének megóvása, a hivatásuk gyakorlásával járó jogok védelme és kötelesség teljesítésének ellenőrzése, felettük fegyelmi hatóság gyakorlása, állásfoglalás és javaslattétel az újságírásra és a lapkiadásra, illetőleg színművészetre és filmművészetre vonatkozó kérdésekben.”

4. §. „A sajtókamarának, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamarák tagjául zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamarák összes tagjai számának 20%-át ne haladja meg.”

7. §. Ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarák tagjául csak olyan arányban szabad felvenni zsidó személyeket, hogy számuk az összes tagok számának 80%-át el nem éri. Újonnan felvett tagokat 5% erejéig vehet fel.”

1938. évi 6.070. M. E. sz. rendelet a sajtókamara felállításáról

3. §. „A sajtókamara működését… külön újságírói és lapkiadói főosztályok fejtik ki.” Az újságírói főosztály szakosztályai: „1. időszaki lapok felelős szerkesztői és az ilyen lapoknál állandó munkaviszonyban álló munkatársak közül azok, akiknek főfoglalkozása az újságírás; 2. nem időszaki lapok szerkesztői” és nem főfoglalkozású újságírók; 3. akik szakírói tevékenységet folytatnak; 4. újságíró jelöltek. A lapkiadó főosztály szakosztályai: l. naponként megjelenő; 2. egy hétnél nem hosszabb időközönként megjelenő; 3. egy hétnél hosszabb időközönként megjelenő lapok kiadói.

1938. évi 6.090. M. E. sz. rendelet a színművészeti és filmművészeti kamaráról

1. §. „A színművészeti és filmművészeti kamara: a színművészek, filmszínészek, színházi és filmrendezők, úgyszintén a színházművészeti és filmművészeti ügyvezetők és ügykezelők, valamint a színházaknál és a filmiparban alkalmazott művészi segédszemélyzet önkormányzati szerve.


A kamara székhelye Budapest, hatásköre az ország egész területére kiterjed.”

3. §. „A kamara működését az egymástól különálló színházművészeti és filmművészeti főosztálya fejti ki. Mind a két főosztály 5 szakcsoportra tagozódik”: művészeti ügyvezetők, előadó művészek, művészeti ügykezelők, igazgatási és műszaki ügyvezetők, művészeti segédszemélyzet.

1939: IV. tc. [a zsidók gazdasági térfoglalásának korlátozásáról]

9. §. „Ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarába, sajtókamarába, úgyszintén színművészeti és filmművészeti kamarába zsidót tagul csak olyan arányban lehet felvenni…, hogy tagjaik számának 6%-át ne haladja meg.” A „kamarák tisztikarának és választmányának tagja zsidó csak a tisztikar, illetőleg a választmány tagjai 6%-ának erejéig lehet”.

1940: XIX. tc. [művészeti kamarák felállításáról és szervezetük megállapításáról]

(Az indoklás tartalmából: Rendeletek alapján ,másféléves működésében számos olyan zavar keletkezett, amelyeknek okait arra kell visszavezetni…, hogy a kamara sajátos természete és céljai kellőképpen nem érvényesülhettek…, mert az volt a döntő szempont, hogy az újonnan felállítandó kamara szervezete minél teljesebben egyezzék az akkor már létező többi kamara szervezetével… A kamara tagjainak vegyes összetétele, az érdekeik ellentéte kétségessé teszi, hogy tárgyilagos érdekképviseleti működés megnyilatkozhatik-e.”)

1. §. A felállított színházművészeti és filmművészeti kamarát rendelettel megszünteti és helyette „színházi kamara és filmkamara, továbbá… zenekamara, valamint más művészeti kamarák és a szükséghez képest e kamarák részére összefoglaló szerv felállításáról…” rendelkezik.

1944. évi 1.210. M. E. sz. rendelet a zsidók közszolgálatnak és közmegbízatásainak, továbbá ügyvédi működésének megszüntetéséről

5. §. „Ügyvédi kamarába zsidót felvenni nem lehet. Az ügyvédi kamara névjegyzékébe a jelen rendelet hatályba lépése előtt bejegyzett zsidó ügyvédet… a névjegyzékből törölni köteles.”

1944. évi 1.220. M. E. sz. rendelet a zsidók sajtókamarai, valamint színművészeti és filmművészeti kamarai tagságának megszüntetéséről

1. §. „Sajtókamarába, színművészeti és filmművészeti kamarába zsidót felvenni nem lehet.”

2. §. A zsidó tagokat a sajtókamara, illetve a színművészeti és filmművészeti kamara miniszteri biztosa törölni köteles a névjegyzékből.

1944. évi 1.520. M. E. sz. rendelet a zsidók önkormányzatáról és érdekképviseletéről

1. §. „A zsidók önkormányzati és érdekképviseleti szerve a Magyarországi Zsidók Szövetsége.

(2) Magyarországi Zsidók Szövetsége kötelékébe tartozó zsidó más egyesületnek vagy szervezetnek tagja nem lehet.”


1. Ipartestületek, kamarák a két háború közöttVÖRÖS Károly

Ipartestületek, kamarák a két háború között

A 19. század folyamán a polgári forradalmak és velük szoros kapcsolatban az ipari forradalom kibontakozása Magyarországon is együtt járt a társadalmi munkamegosztás rendkívüli gyorsaságú differenciálódásával. Az iparban technikailag egyre bonyolultabb eljárások kerültek alkalmazásra, a korábbiak sokszorosára növelve a hivatalosan elismert ipari szakmák és szakképesítések számát, ugyanakkor a differenciálódott társadalom azonos igényű és érdekű tagjai igényeik, érdekeik kielégítésére vagy éppenséggel védelmére szervezkedni kezdenek. Egyesület, társulat, szövetség, kör, klub vagy akár egyszerű asztaltársaság és még sok más elnevezés alatt a múlt század közepétől kezdve egyre sűrűbben jelennek meg a legkülönbözőbb célú, érdekű, nagyságú és hatókörű társulások. Az 1910-es évek elején csak Budapesten több száz ilyen társulás tevékenykedik, persze a valóban tömegeket szervezni képesek száma ennél jóval csekélyebb. Az államhatalom a dualizmus évtizedeiben intézményesen nem is vesz tudomást róluk. Jogilag sem történik kísérlet a különböző elnevezések mögött álló, nyilván tartalmilag is differenciálódott fogalmak értelmezésére, megmagyarázására. Jellemző erre, hogy (sokban a legújabb időkig) az egész egyesületalakítási eljárást csupán egy 1875-ben kelt belügyminiszteri rendelet szabályozta. Így nem került elvi meghatározásra a társulásnak az érdekképviselet kategóriájába sorolható, illetve ennek igényével fellépő típusa sem. Még a két világháború közötti korszak jeles közigazgatási szakembere, Magyary Zoltán sem tud jobb megfogalmazást adni 1942-ben megjelent egyetemi tankönyvében annál, minthogy e név mögött olyan szervekről van szó „amelyek segítségével valamely társadalmi csoport közös érdekeit óhajtja védeni és érvényesíteni”.

A két világháború közötti magyar kormánypolitika azonban, ha elméletileg nem tisztázta is, közigazgatási gyakorlatában már felhasználta az érdekképviseletet, mint a társadalom szervezésének egyik, céljai számára igen alkalmas formáját. Egyrészt ugyanis kiderült, hogy az érdekképviseleti rendszernek az a típusa, amely hivatási-foglalkozási kategóriák szerint alakult ki, munkás (alkalmazott) és munkaadó közös szervezetbe tömörítésével jól alkalmazható a bér- és munkaügyi konfliktusoknak vagy a körülöttük kialakult politikai tevékenységnek a leszerelésére. Másrészt kiderült: az így szervezett társulások arra is alkalmasak, hogy bizonyos igényeket alulról felfelé közvetítsenek.

Társulások, ipartestületek

Egy 1939-ben készült összeállítás 339 tételben sorolja fel az akkor érdekképviseletinek tekintett szervezeteket. A tételek túlnyomó többsége egy-egy szervnek felel meg, ám néhány tétel, mintegy típus mögött több száz önálló szerv is található (pl. legeltetési társulatok, ipartestületek stb.). E 339 tételből 191-nek nincsenek hivatalosnak tekintett, állami tevékenységbe bevont szervei – ezekkel az államnak semmilyen együttműködése nincs. De a többi 148 tétel mögött is túlnyomórészt jelentéktelen közfunkciók állnak, többnyire valamely országos szakmai bizottságban való részvétel joga, de idetartozik 40 budapesti kézműipari szakma ipartestülete is. Emellett 68 tétel (köztük éppen az említett ipartestületek is) úgynevezett kényszertársulást jelölt, amelybe az illető szakterületen működőknek kötelező volt belépni. Jellemző azonban az is, hogy az e hivatalosságot biztosító jogszabályok túlnyomó része is csupán miniszteri rendelet volt. Nagy részüknél pedig a működés alapja már csak a „gyakorlat”, a jogszokás volt. Ez egyúttal minősíti is e funkciók kevéssé jelentős voltát.

Jogi szempontból tekintve a Horthy-rendszer úgynevezett hivatási önkormányzatainak egyik része kifejezetten rendi jellegű volt, vagyis megalakulásuk feltétlenül kötelező volt, és az ezekbe való belépés nélkül az illető foglalkozást nem is lehetett űzni. Ez volt a helyzet az ipartestületeknél, valamint az ügyvédi, közjegyzői, mérnöki, orvosi, sajtó és művészi kamaráknál. A hivatási önkormányzatok másik részében a rendi jelleg képviseleti módszerrel párosult. Ezek megalakítása ugyanis szintén kötelezővé volt téve, de nem volt minden tagjuk érdekelt, hanem csupán ezeknek a választottjai. Ilyenek voltak a kereskedelmi és iparkamarák, továbbá a mezőgazdasági bizottságok és kamarák.

Valóságos hatáskörük a közigazgatás vagy általában a politikai és gazdasági élet szempontjából csak azoknak az érdekképviseleti szerveknek volt, amelyeknek a törvények a megyei és thj. városi törvényhatósági bizottságokban illetve az országgyűlés 1927-ben újjászervezett felsőházában meghatározott számú tagsági helyet biztosítottak.

Kamarák a munkáltatóknak


A kereskedelmi és iparkamarákat, mint a kereskedelem és ipar érdekképviseleti szerveit, már az abszolutizmus idején megalapították. Működésüket a kiegyezés után az 1868: VI. tc. szabályozta, hangsúlyozva, hogy a kamara a kereskedelem és ipar együttes képviselete, s a kamarák hálózata az állam egész területére kiterjedve minden kereskedőt és iparost, illetve kereskedelmi és ipari vállalatot valamely kamara kötelékébe kell, hogy kapcsoljon. A kamarákon belül azonban az egyes érdekeltségek képviselete körül kezdettől fogva bonyodalmak voltak, állandó reformtörekvések támadtak mindaddig, míg az 1934: XX. tc. a kérdést egységesen s a Horthy-rendszer szempontjainak megfelelően nem szabályozta.

Az új szabályozás szerint az országban 7 kereskedelmi és iparkamarát alapítottak, melyek mindegyike ipari és kereskedelmi osztályra tagozódott. A budapesti kamara tagjainak száma a törvény szerint 120, a vidékié 80–80. A tagokat a kamara területén működő mindazon iparosok és kereskedők választják, akik a kamara területén laknak, ott legalább 4 év óta önállóak, vagy mint társak vagy kereskedelmi, illetve technikai fővezetők működnek. A kamara területén működő részvénytársaságok a választójogot igazgatóik vagy más megbízottaik által gyakorolhatják. A választókat az általuk fizetett adók összege szerint 5 csoportba sorolják, melyek egyenlő számú tagot választanak.

A kamara élén az elnök, az osztályok élén egy-egy alelnök áll, akiket a rendes tagok választanak s a kereskedelmi miniszter erősít meg. A miniszter hagyja jóvá a kamara költségvetését is. A költségvetés alapjaként a választójoggal bíró valamennyi kereskedő és iparos úgynevezett kamarai illetéke szolgál. Ezt az általános kereseti, társulati és tantiém adók után a költségvetési hiánynak megfelelően megállapított kulcs szerint fizetik, s az állami adók módjára hajtják be. Láthatjuk tehát, hogy végeredményben a kamarák új szerepkörükben kényszertársulásba összevont kereskedők és iparosok az uralkodó osztály szolgálatában megszervezett szövetségei. Hatáskörük, ennek a tendenciának megfelelően, a két háború közötti időszakban 4 irányba terjed ki. (1) Mint érdekképviseleti intézmények javaslatokat készítenek és véleményeket adnak a kormány és a törvényhatóságok számára. Érintkeznek közhatóságokkal, magánosokkal és egyéb törvényes és szabad érdekképviseletekkel, különösen az ipartestületekkel és az Ipartestületek Országos Központjával (IPOK). A kamarák a gazdasági élet szorosabban vett közigazgatásában kétféle módon vesznek részt: (2) vagy a közigazgatási hatóságok munkáját támogatják, (3) vagy maguk végeznek közigazgatási jellegű munkát. Így részt vállalnak az ipartörvény és az iparfejlesztési törvény, a közszállítási szabályzat végrehajtásában, szerepük van a behozatal és a kivitel bonyolításában (véleményezés, származási bizonyítványok kiállítása, útlevél-igazolás), közreműködnek a Magyar Nemzeti Bank váltóbírálóinak kinevezésénél, a kisipari és kiskereskedelmi hitelakció lebonyolításánál, véleményeznek önállósítási kölcsönöket, tagjai a MÁV állandó vasúti díjszabási bizottságának stb. A kamarák végzik a védjegylajstromozást és a mintalajstromozást. (4) A kamarák önkormányzati hatáskörükben érdekeltségüket felvilágosítással és tanáccsal támogatják, előmozdítják a tanoncoktatást, ipari továbbképző tanfolyamokat, mestervizsgákra előkészítő ipari tanfolyamokat szerveznek. Létrehozták a Vámpolitikai Központot és a Kisipari Kiviteli Intézetet, rendezték a Budapesti Nemzetközi Vásárt stb. A kamarák tevékenysége a jogszolgáltatásban abból áll, hogy közreműködnek a tisztességtelen verseny és az árrombolás elleni küzdelemben, tanúsítják a szokásjogot stb.

Mindebből kitűnik, hogy a kereskedelmi és iparkamarák fontos, önkormányzattal bíró köztestületek és a közigazgatás szervezetének részei. A kamarákat összefogó közös, országos szerv nincs.

Mezőgazdasági érdekképviselet

Az 1920: XVIII. tc. a mezőgazdasági érdekképviseletet szabályozta, melyet az 1937: XVII. tc. módosított és átszervezett. A mezőgazdasági érdekképviseletek kétfélék: mezőgazdasági bizottságok és mezőgazdasági kamarák.

A törvény szerint a vármegyékben vármegyei, a járásokban járási, a törvényhatósági joggal felruházott, illetve megyei városokban városi és azokban a községekben, amelyekre nézve a vármegyei közigazgatási bizottság elrendeli, községi mezőgazdasági bizottságot kell alakítani. A községi mezőgazdasági bizottsági tagok választására az jogosult, aki mezőgazdasági művelés alatt álló föld tulajdonosa, haszonélvezője, haszonbérlője, vagy azok 24 évet betöltött férfi segítő családtagjai, továbbá aki a mezőgazdaságban mint gazdatiszt, gazdasági cseléd vagy gazdasági munkás állandóan dolgozik, illetve alkalmazásban áll.

Jellegzetesen fasiszta vonása volt e szervezetnek – ami az ipartestületekben még nincs meg –, hogy mezőgazdasági munkást és munkaadót egy közös szervezetbe egyesítettek. Hogy ezután felsőbb fokon a bizottságokban is megfelelően képviseltessenek az uralkodó osztály érdekei, azt az a rendelkezés tette lehetővé, hogy a felsőbb fokú bizottságok tagjait az alsóbb fokú bizottságok saját tagjaik sorából választják 2-2 rendes, illetve 4-4 póttagot küldve. A mezőgazdasági bizottságoknak ezt a fasiszta jellegét aláhúzza az, hogy működésük területén a mezőgazdaság, a mezőgazdasági lakosság és a mezőgazdasági munkásság, azaz


munkaadók és munkások egyetemes képviseletére voltak jogosultak. Ennélfogva tárgyalhatják mindazokat a kérdéseket, amelyek területükön a mezőgazdasági termelést, a gazdasági rendet, a mezőgazdasággal kapcsolatos beszerzést, hitelügyet, közlekedést, továbbá a gazdák, mezőgazdasági munkások és cselédek helyzetét, egymáshoz való viszonyukat, valamint a gazdatársadalmi és népjóléti viszonyokat érintik. Valójában a mezőgazdasági bizottság a gazdag parasztok és földbirtokosok érdekeinek védelmét szolgálta.

Az uralkodó osztálynak a mezőgazdasággal magasabb fokon kapcsolatos érdekeit az iparkamarákhoz hasonló szervezetű mezőgazdasági kamarák képviselték. A mezőgazdasági kamarák rendes tagságát a törvény szerint a törvényhatóságok mezőgazdasági bizottságai saját tagjaik sorából választják. A mezőgazdasági kamarákban azonban a bizottságoktól eltérően még egy hetedik csoportot is megállapítottak: a gazdatisztek csoportját. A rendes tagokon kívül kültagok is választhatók voltak, a rendes tagság egynegyedéig. A kamara közhatóság jellegét aláhúzta, hogy hivatalból rendes tagjai voltak a törvényhatóságok első tisztviselői, a vitézi törzsszékek kiküldöttei és a törvényhatósági gazdasági felügyelőségek vezetői, továbbá a fontosabb mezőgazdasági és munkásegyesületek két-két kiküldötte.

Mint látjuk tehát, a mezőgazdasági kamarák és bizottságok szervezete sokkal központosítottabb és bürokratikusabb volt, mint a kereskedelmi és iparkamaráké. Az iparkamarák nem felügyeleti hatóságai az ipartestületeknek, a kamarák viszont a mezőgazdasági bizottságoknak közvetlen felügyelő hatóságai voltak. Az iparkamaráknak nincsen országos csúcsszervük, a mezőgazdasági érdekképviseleti szerveknek volt. Ez a kamarák által választott tagokból alakult úgy, hogy minden kamara tagjai sorából 28 rendes és 14 póttagot választott, akik között a 7 csoportnak egyenlő számmal kellett képviselve lennie. Látjuk továbbá azt is, hogy a mezőgazdasági érdekképviselet szervezete sokkal inkább fasiszta jellegű, mint az iparkamaráé, amennyiben munkást és munkaadót egyesít, úgy azonban, hogy a vezetést szilárdan a munkaadók kezébe adja.

Ügyvédek, közjegyzők, mérnökök, orvosok

A kereskedelmi és ipari, valamint mezőgazdasági kamarák felépítésével szemben, melyek képviseleti alapon működtek, az ügyvédi, közjegyzői, mérnöki és orvosi kamarák szervezetükben ezektől eltérően az illető foglalkozási ág valamennyi tagját egyesítették, s e tagok felett fegyelmi jogot is gyakoroltak. Ez annyit jelent, hogy ha valakit a kamarából kizártak, akkor az foglalkozását érvényesen többé nem gyakorolhatta. Mivel a kamarák irányítása szorosan a kormányzat kezében volt, a fasizálódó államhatalomnak e szervezeti formával e foglalkozási ágakat sikerült teljesen a maga irányítása alá vonni.

Az ügyvédi kamarákat az 1874: XXXIV. tc. után az 1937:IV. tc. szervezte újjá. Hatáskörükbe tartozott az ügyvédi kar erkölcsi tekintélyének megóvása, testületi érdekeinek képviselete, az ügyvédség gyakorlásával járó jogok védelme s a kötelességek teljesítésének ellenőrzése, fegyelmi hatóság gyakorlása az ügyvédek, helyettes ügyvédek és ügyvédjelöltek felett, állásfoglalás és javaslattétel az igazságszolgáltatásra és jogszolgáltatásra vonatkozó kérdésekben. Bíróságnál és más hatóságnál ügyfél képviseletében ügyvédként csak kamarai tag járhatott el. Az ügyvédi kamara önkormányzati szervei: a választmány, a közgyűlés, a tisztikar és a helyi bizottság.

Hasonló szervezetű volt az orvosi (1936: I. tc.) és a mérnöki (1923: XVIII. tc.) kamara, utóbbi szervezése nem bontakozott ki, csak Budapesten volt egyetlen mérnöki kamara. A mérnöki és orvosi kamara feladata volt, hogy a kar „hazafias magatartása és erkölcsi tekintélye” felett őrködjék; a szakma erkölcsi és anyagi érdekeit a közérdekkel összhangban érvényesítse, a mérnöki, illetve orvosi gyakorlat szabályszerűségét ellenőrizze, tagjai felett a fegyelmi bíráskodást gyakorolja, szakkérdésekben javaslatot készítsen.

A közjegyzői kamarákat az 1874: XXXV. tc. hozta létre, és az 1925:VIII. tc. alakította át. A kamara feladata az volt, hogy a közjegyzők, helyetteseik vagy segédszemélyzetük, valamint a közjegyzők és ügyfeleik között vitás kérdésekben vagy panasz alapján közvetítsen, a közjegyzőket mint testületeket képviselje és tagjai felett fegyelmi jogot gyakoroljon. Minden közjegyzőnek kamarai tagnak kellett lennie. A kamarák elnökből és 6 tagból állottak, akiket a közgyűlés választott.

Sajtó és művészet

A sajtókamarát az 1938: XV. tc. (az ún. első zsidótörvény) és a 6070/1938. ME. sz. rendelet hozta létre időszaki és nem időszaki lap kiadója, szerkesztője vagy a lapnak állandó munkaviszonyban álló munkatársai számára. A kamara feladata a sajtóban „a nemzeti szellemű keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása” volt, valamint többek között a tagság érdekeinek képviselete, felettük első fokú fegyelmi jogkör gyakorlása (másodfokon ezt az Országos Sajtótanács látta el) stb. A kamara kényszertársulás volt, kamarai tagság nélkül újságírói munkakört nem lehetett betölteni. A sajtókamarának a magyar sajtó ellenőrzésén túl,


ezzel összefüggésben, nagy szerepe volt a zsidótörvények végrehajtásában, a zsidónak minősített vagy általában náciellenes újságírók eltávolításában a sajtóból.

A művészeti kamarák közül először, ugyancsak a zsidótörvények alapján, azokkal azonos célok érdekében a színház- és filmművészeti kamarák jöttek létre, a szakma legtágabban vett tagságának szervezésére. Az 1940: XIX. tc. viszont felhatalmazta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot, hogy e két kamarát rendeletileg megszüntethesse és helyettük Színházi Kamara, Filmkamara, Zenei Kamara, valamint más művészeti kamarák és a szükséghez képest ezek számára összefoglalható csúcsszerv felállításáról gondoskodjék. Jóllehet a szervezet teljességében így már nem épült ki, de a szervezet már kiinduló pontján nem kevésbé jelentős szerepet játszott e szakmák zsidónak minősített művelőinek eltávolításában.

GYOSZ, OMGE

Külön kiemelendő még két olyan érdekképviselet, mely kezdetben valóban magánjogú egyezség alapján jött létre, de az általuk képviselt érdekek országos jelentőségénél fogva nemcsak, hogy a Felsőházban is tagsági helyhez jutottak, de több állami szerv munkájának befolyásolásában is intézményes szerepet játszottak. Ezek közül a GYOSZ1 a gyáripar érdekképviselete volt: két felsőházi tagja mellett két tagja ott ült Budapest Törvényhatósági Bizottságában is, amellett tagokat küldött a Kivándorlási Tanácsba, a Nemzeti Önállósítási Tanácsba, az Országos Iparügyi Tanácsba, a Kartell Bizottságba, a Külföldi Hitelek Országos Bizottságába és a Társulati Adóügyekben harmadfokon eljáró Döntőbizottságba. Az OMGE2, mely elsősorban a magyarországi nagybirtok érdekképviseletét látta el, ugyancsak két taggal volt az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet Igazgatóságában is képviselve.

Hogy az érdekképviseleteknek az államéletbe való bevonása milyen kétélű fegyver volt, illetve lehetett volna, nagyon jellegzetesen mutatkozik meg azon az óvatosságon, amellyel a Törvényhatósági Bizottsági Közgyűlések érdekképviseleti tagsági helyeit betöltötték. Az 1929: XXX. tc. szerint (mely a törvényhatósági igazgatást a rendszer igényei szerint szabályozta) a törvényhatósági bizottság tagságának egyötödét az érdekképviseletek és a felekezetek küldöttei teszik ki, mégpedig külön-külön saját kamarájuk, illetve érdekképviseletük (egyházaknál a felekezeti vezetés) tagsága által választva. Az ilyen módon viszonylag kis csoportokra szétbontott választóközönséget már sokkal könnyebb volt befolyásolni, manipulálni a kormányzatnak megfelelő személyek megválasztására.

Jegyzetek

1 Gyáriparosok Országos Szövetsége. Az ipari nagytőke érdekképviseleti szerve. Alapítója: Chorin Ferenc, Hatvany-Deutsch Sándor (1902). 1948 áprilisában oszlott fel.

2 Országos Magyar Gazdasági Egyesület. Széchenyi István kezdeményezésére alakult meg 1830-ban. A földbirtokosok érdekvédelmi szervezete 1945-ben, a földosztással szűnt meg.

2. Képek


1. Hivatásrendiség Magyarországon, 19351945�GERGELY Jenő

Hivatásrendiség Magyarországon

1935–1945

A szekularizált polgári társadalom kialakulásával szinte egyidejűleg jelentkezett a keresztény egyházak, főként a katolikus egyház azon törekvése, hogy valláserkölcsi alapon, keresztény etikai normákból kiindulva kifejtsék a fennálló struktúra bírálatát és pozitív programként megfogalmazzák a keresztény társadalomelmélet főbb tételeit, a társadalmi igazságosság biztosításához szükséges lépéseket.

Már 1891-ben

A keresztény indíttatású gazdasági és szociális érdekvédelmi törekvések, majd az ezeket realizálni próbáló szervezetek eszmei-ideológiai alapját leginkább rendszerbe foglalva a katolikus szociális doktrína képezte, amelynek első összegzése a XIII. Leó pápa által 1891-ben kiadott Rerum novarum kezdetű szociális enciklika volt. Ennek ösztönzésére alakultak meg Európa polgárosodott régióiban a keresztény szakszervezetek, bontakozott ki a keresztény szindikalizmus. A keresztényszocializmus Magyarországon is megjelent a századfordulótól, de tényleges kibontakozása csak 1919 után következett el, akkor is csak átmenetileg, a politikai konjunktúra következtében és nem az organikus társadalmi fejlődés megnyilvánulásaként.

A keresztény szakszervezeteknél eredetibb elképzelés volt az 1930-as évek közepétől nálunk is kibontakozó korporációs jellegű hivatásrendi mozgalom, amelynek a középpontjában éppen egy politikamentes, de nem szindikalista érdekvédelem állt. Az új szociális programot XI. Pius pápa 1931-ben kiadott Quadragesimo anno enciklikája tartalmazta. Ezt a szociális enciklikát interpretálták már a klerikofasizmus ihletőjének éppúgy, mint modern, korszerű kiállásnak a dolgozók, a munka jogai mellett, mondván, hogy a rendiség, a korporatív eszme olyan gazdasági-társadalmi elképzelés, amelyet el kell választani a politikától. Máig tart a vita, hogy a hivatásrendiség politikai konklúziója az autokratikus, diktatórikus struktúra, vagy pedig ellenkezőleg, az érdekcsoportok autonómiája révén a participális demokrácia következik belőle?

A Quadragesimo anno nem szociális reformokat hirdetett és nem részkérdésekben kívánt érdekvédelmet, hanem strukturális változtatást tartott szükségesnek a kapitalista termelési viszonyokban, beleértve a tulajdon, a termelés és elosztás szféráját is. A hivatásrendi társadalom elképzelésekor hangsúlyozta a személyi szabadság fontosságát, de ebben a rendszerben a perszonális vonások elhalványultak. A korábbiakhoz képest az állam szerepét, a tulajdon fogalmát és a társadalmi önszerveződés (testületek) funkcióját átértékelte. Az állam beavatkozási jogát nemcsak legitimálta, hanem a korábbiaknál szélesebb körűnek ismerte el, már ami a termelés és elosztás szervezését, a közjó, a bonum commune előmozdítását illeti.

A keresztényszociális tanítás szerint a hivatásrendi társadalomban minden embernek, minden csoportnak, foglalkozásnak megvan a maga Istentől adatott természetes hivatása, részfeladata, küldetése, amelynek teljesítése adja az élet értelmét. E részfeladatok a közjóban egyesülnek, és ennek közös szolgálata a részeket szerves egésszé organizálja. Így a rendi társadalom megszüntetné az osztályokat, a korporatív állam véget vetne az osztályharcnak, s az egész társadalom értelmes és tudatos összeműködése eredményeként felszámolná a szegénységet, a nyomort, azaz belátható közelbe hozná az igazságos, keresztényi társadalmat. Az érdekvédelmi tevékenység ennek a modellnek szerves részét képezte, mégpedig úgy, hogy nem mások rovására, nem mások legyőzésével történne, hanem az érdekegyeztetésen alapuló közmegegyezéssel.

Az enciklika ajánlása szerint az egymással szemben álló osztályok és érdekcsoportok harcát megszüntetni és a különböző foglalkozási ágakat békés együttműködésre bírni „a rendiség helyes felújítása” révén lehetséges. A korporatív rendiség a társadalmi szerveződés alapkategóriájának a családot, közbülső foknak a foglalkozási-hivatási csoportokat, betetőzésének az államot tekintette. A hivatásrendi koncepció azt tartotta természetesnek és organikusnak, hogy akik egy szomszédságban laknak, területi szervezetet (autonóm municipiumot) alkossanak, akik pedig ugyanazon szakmában vagy hivatásban dolgoznak, megfelelő testületekbe szervezkedjenek. E szervezeteket ne külső vezetők (értelmiségiek, papok) irányítsák, hanem a saját soraikból kiemelkedő vezető gárda. Mindezek a szervezetek azután találkoznak a nagy nevelő testületben, az Actio Catholicában.

Vallási szervezetek születése


Az 1930-as évek egy újabb átrendeződés ideje volt Magyarországon, amely a közéleti katolicizmusban is éreztette hatását. A kiútkeresés ideologikus elemeit a hivatásrendiség, szervezeti kereteit pedig az 1930-as évek közepén megszervezett Actio Catholica (AC) jelentette. Az AC keretében, pontosabban a háttérből történő irányításával indult meg a hivatásrendiség népszerűsítése, majd a szervezkedések megindítása.

A keresztény szindikalizmus helyébe lépő hivatásrendiség Magyarországon először az ipari munkások és alkalmazottak között, az AC által irányított Egyházközségi Munkás Szakosztályok (EMSZO) 1935-ben kezdődő szervezéseként jelentkezett. Az EMSZO a katolikus plébániák mellett működő egyházközségekbe integrálódó, kimondottan világnézeti, valláserkölcsi és szociális szervezkedés volt. Alapszabályai szerint a Quadragesimo anno eszméit akarta terjeszteni és valóra váltani. Feladata a katolikus világnézet alapján a munkások valláserkölcsi, szociális nevelése, a karitatív támogatás megszervezése, kulturális és szórakozási lehetőségek teremtése volt.

Az EMSZO vezetői azonban hamarosan belátták, hogy az „új szociális öntudatra nevelés” sterilen valláserkölcsi, hitbuzgalmi és kulturális eszközökkel nem lehetséges, hanem ezekkel egységben radikális szociális program és agitáció is szükséges, ami azután logikusan elvezetett az érdekvédelmi feladatok fokozatos vállalásához is.

Az EMSZO radikalizálódása az érdekvédelem terén figyelmeztető jel volt az egyház számára: a szorosabb értelemben vett egyházi kereteket (egyházközségek) nem engedheti át a gazdasági-szociális érdekvédelemnek. Az érdekvédelmi fellépéseknél ugyanis a helyi EMSZO-k élén álló lelkészek, plébánosok – mert ők voltak hivatalból a vezetői – társadalmi, erkölcsi és politikai tekintélyüket vetették latba a munkáltatóknál, nemegyszer sikerrel. De a kudarc ódiuma is az egyházra hárult, és a konfliktus feloldhatatlannak bizonyult: a hivatalos egyház ugyanis a fennálló rendszerhez illeszkedett, és így nem tehette magáévá az ennek keretei között maradó, de mégis radikálisan fellépő munkás- és alkalmazotti érdekvédelmet. (Egyébként is küldetése nem az érdekvédelem, hanem a lelkek védelme és szolgálata volt – társadalmi helyzetre való különbség nélkül.)

Az EMSZO szervezetileg 1940-ben volt a legerősebb. Ekkor 413 csoportja működött, közülük 320 vidéken. Ehhez képest a taglétszám viszonylag alacsony maradt, jelentéseik szerint 15 051 fő, ebből 5154 volt a nő. (1941-től az EMSZO leszálló ágba került, és 1945-ben az új demokratikus hatalom az elsők között oszlatta fel.)

Míg az EMSZO a hivatásrendiség ipari tagozatát készítette elő, addig a KALOT, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (1936–1946) a mezőgazdaságban, a parasztság között töltötte be a hivatásrendi nevelőszervezet funkcióját. (Ez a tevékenység azután jóval szélesebb körű és önálló lett, a KALOT a magyar paraszti társadalom legjobban szervezett és legnépesebb tömegmozgalma volt.) A KALOT a leendő hivatásszervezet agrártagozatának részint nevelőszervezete, részint pedig maga az agrártagozat volt, ami – a fennmaradt források tanúsága szerint – nem vált és nem választható szét egyértelműen. Az összefonódást bizonyítja pl. egyes vezető személyek egyidejű kettős funkciója a KALOT-ban és a hivatásszervezetben.

Politikai jobboldal

A hivatásrendi mozgalmak 1937/38-ban, a nagy nyilas előretörés idején – a hivatalos egyházi értékelés szerint – legalábbis frazeológiájukban, közel kerültek a jobboldali radikalizmushoz. Az AC alelnökeinek 1938. október 28-i tanácskozásán vitatták meg a kérdést. Az Imrédy Béla miniszterelnök által meghirdetett totalitárius törekvésekben ekkor még nem láttak veszélyt az egyházra és a katolicizmusra. Annál inkább érthető volt az aggodalom a nyilasok miatt. Mihalovics Zsigmondnak, az AC országos igazgatójának referátuma szerint „a nemzetiszocialista csoportok azt érzik, hogy a katolicizmus nincs velük, sőt ellenük, velük szemben állott fel… Ha a nemzetiszocialista tömegek mai mentalitásukkal jutnak el egykor a hatalomig, az egyház helyzete kritikussá válik.” Ezzel a véleményével közelről sem állt egyedül az egyházban. Nyisztor Zoltán prelátus, a Magyar Kultúra szerkesztője és mellette néhány fiatal kereszténypárti politikus és pap már az 1930-as évek közepétől többször is kezdeményezték a püspöki kar előtt, hogy az egyház és még inkább a katolikus közéleti mozgalmak keressék meg az együttműködés módozatait a különféle nyilas mozgalmakkal. E célból több találkozóra is sor került Nyisztor és Szálasi között. Serédi hercegprímással az élén a főpapság azonban elzárkózott e törekvések támogatása elől.

A hivatásrendi alapon szerveződő katolikus tömegmozgalmakban a gazdasági-szociális érdekvédelem és a „koreszmékhez” igazodó tényleges reformtörekvések is hangot kaptak. Radikalizmust sem nélkülöző frazeológiájukkal és nemegyszer határozott érdekvédelmi fellépésükkel felkeltették az egyházi hatóságok gyanakvását, vagy legalábbis kiváltották tartózkodását. Mégis úgy tűnt, hogy az egyetlen kiutat kínálták a dilemmából: a katolikus pozíciókat úgy őrzik meg a tömegek között, hogy lényegileg érintetlenül hagyják magát a rendszert.


Az „új politikai” vizeken

1938-tól a hivatásszervezkedés mozgatói új módszerekhez folyamodtak. A kezdeményezés ismét Szegedről és a fiatal jezsuiták köréből indult el. 1938-ban hozták létre a Szegedi Ipari Munkavállalók Hivatásszervezetét, amelyből azután az országos hivatásszervezet kibontakozott. Kezdettől kimondottan szakmai-érdekvédelmi jellegét hangsúlyozták, s a jezsuiták is csak a háttérből irányították. Így formálisan autonóm, felekezetközi szervezkedés volt, élén a saját soraikból kiemelkedő vezetőkkel.

A hivatásszervezet 1939-ben elnyerte a hercegprímás, majd a belügyminiszter jóváhagyását. Így 1939. május 20-án formálisan is megalakult a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete. Az alapszabályok értelmében ennek három tagozata alakult: az ipari tagozat (amelynek bázisa az EMSZO volt), az agrártagozat (amelynek tagjait a KALOT nevelte, illetve adta) és az értelmiségi tagozat, amelybe a tagokat egyénenként vették fel. A Hivatásszervezet központját 1939-ben Szegedről Budapestre tette át, és megkezdte az országos szervezkedést. Ez a mozgalom is bizonyos félkatonai módszereket alkalmazott; nekik is a kék ing volt az „egyenruhájuk”, jelvényük pedig a pajzson keresztbe tett három kalapács.

A Hivatásszervezetben lényeges eltérés volt az eddigi kísérletekhez képest, mivel az értelmiségi tagozaton belül külön munkacsoportot képeztek a munkaadók. A Hivatásszervezet így akarta megvalósítani a korporatív elképzelést, a munkaadó és a munkás együttműködését. Mind az organikus együttműködés, mind a közjó elérésének és az érdekek kölcsönös összeegyeztetésének az igénye a tárgyalások, az egyezkedések, a kompromisszum-keresések felé mutatott. De ugyanakkor nem zárta ki ezek eredménytelensége esetén az erélyesebb eszközök alkalmazását sem, beleértve akár a hatóságok, akár az egyház segítségül hívását és végső esetben a sztrájk alkalmazását sem. A gazdasági-szociális érdekvédelem eszközei végső soron nem különböztek a szakszervezetekétől. A különbség: a világnézet és a végcél, amelynek szolgálatában a Hivatásszervezet az érdekvédelmi funkciót betöltötte.

1939 végén a Hivatásszervezet részletes programot tett közzé, amelyben ismertették a három tagozat célkitűzéseit. A bevezetőben összefoglalták a hivatásrendiség általános céljait: 1. a „nemzetellenes és Krisztustalan útról” visszahódítani a magyar munkásságot; 2. hivatási öntudatra ébreszteni a dolgozókat, s az osztályharc helyett a nemzeti érdekközösségen alapuló új gazdasági rend megteremtésére vezetni őket; 3. a munkások képzésével előkészíteni a hivatásrendi és kamarai életet; 4. a munkásoknak politikamentes, nemzet- és családfenntartó erős érdekvédelmet nyújtani; 5. a hivatásrendiségnek megfelelő törvényeket és rendeleteket kiharcolni. Az általános programból is kitűnik, hogy a hivatásrendiség egyik központi célkitűzése volt az érdekvédelem, mert csak ezen keresztül látszott reálisnak a távolabbi elképzelések megközelítése. Az általános célkitűzéseket lebontották az ipari, az agrár és az értelmiségi tagozat profiljának megfelelően, és így szabták meg a részköveteléseket, a minimális programot.

Az ipari tagozat programjában végcélként a hivatásrendi gazdasági rendszer megteremtését jelölték meg, amely minden munkásnak hathatós érdekképviseletet biztosít, mégpedig úgy, hogy a munkások is saját hivatalos (hivatási) testületükben, a munkáskamarákban, és a munkaadók is a saját testületükben, a munkaadó kamarákban tömörülnek, s ezek az összes gazdasági és szociális ügyekben az egyenrangúság alapján tárgyalnak és intézkednek. Ha minden ágazatban létrejönnek a hivatásrendek, akkor megtörténik a gazdasági rendszerváltozás, amely nem lesz sem kapitalizmus, sem szocializmus, mert megszünteti a tőke diktatúráját is és az osztályharcot is. Ebben az új rendben a nemzet minden dolgozó tagja, munkaadó és munkás, tőkés és proletár békés együttműködésben élhet. Az ipari tagozat minimális programja, a célhoz vezető részkövetelései a következők voltak: kötelező minimális bérek megállapítása paritásos bérmegállapító bizottságokkal; kollektív szerződésekkel „igazságos bérek” kiharcolása; a családi bér (pótlék) bevezetése; a társadalombiztosítás reformja; a munkaidő emberséges szabályozása; a szociális törvények és rendeletek végrehajtásának ellenőrzése, s ilyen javaslatok tétele a törvényhozásnak.

A Hivatásszervezet agrártagozatának célja az egész magyar agrártársadalom hivatásrendjének a megszervezése az osztálytagozódás és a pártpolitikai megoszlás megszüntetése útján. Ezt olyan „népi kamarák” felállításával akarták elérni, amelyek az agrár hivatásrenden belüli rétegek autonóm testületei lennének. Az agrár hivatásrenden belül az egyes kamarák feladatai a következők: a) minden cseléd és mezőgazdasági munkás számára tisztességes megélhetés biztosítása, a mezőgazdasági munka törvényes védelme, a cselédek és földmunkások „igazságos földhöz segítése”; b) a kis bérből élők, a törpe- és kisbirtokosok számára a szövetkezetek útján „keresztény üzletvilág” biztosítása (földbérlő, értékesítő és fogyasztási szövetkezetek), szakképzés előmozdítása, a belterjes gazdálkodás elősegítése; c) a mezőgazdasági-ipari munkások részére (szeszgyárakban, malmokban, tejüzemekben, dohánybeváltókban stb.) tisztességes családi bér biztosítása; d) békés megértés és együttműködés a közép- és nagybirtokosok részéről, akiket erre kötelez a szociális igazságosság.


A programból kitűnik, hogy amint az iparban sem érintette a fennálló tulajdonviszonyokat és az alapvető termelési struktúrát, úgy a mezőgazdaságban is óvatosan megkerülte a földbirtokmegoszlás kérdését. Az „igazságos földhöz segítés” eszköze és az érdekvédelem fő módszere a szövetkezet lett volna. Ezt a szövetkezeti gondolatot, a szakképzést és a belterjes gazdálkodásra nevelést a KALOT a gyakorlatban nagyrészt meg is valósította.

A Hivatásszervezet értelmiségi tagozatának helyzete sajátos volt a szervezeten belül. Kiépítését formálissá tette a keresztény középosztály túlszervezettsége. Az értelmiségi tagozat eleve olyan társadalmi réteg megszervezését célozta, amely a leginkább heterogén volt. A tagozat által meghirdetett érdekvédelmi program – a magánalkalmazottak kamaráinak megszervezése, a közalkalmazottak szolgálati pragmatikájának rendezése, a protekciózás, az álláshalmozás, ideiglenes alkalmazás megszüntetése, nyugdíj, biztosítás stb. – évtizedek óta minden ilyen szervezet programjában szerepeltek. Az értelmiségi tagozat funkciója a Hivatásszervezeten belül a másik két tagozat ideológiai munkájának a támogatása volt. A munkaadók beszervezése az értelmiségi tagozatba illúziónak bizonyult.

1939 végén a Hivatásszervezetnek 43 szakcsoportja működött. Ebből 14 az ipari tagozatban, 6 az agrártagozatban és 23 az értelmiségi tagozatban. A csoportok alakulása jelzi, hogy a szervezkedés a keresztény és nemzeti értelmiségi-tisztviselői rétegek között haladt látszólag gyorsan, bár számszerűen ekkor sem volt tömegméretű.

A jelentésekből kitűnik, hogy a hivatásrendi szervezkedés azokban az iparágakban kísérletezett, amelyekben a szociáldemokrata szakszervezetek a többi iparághoz képest kisebb befolyással rendelkeztek, s a munkások első generációs, korábban nem szervezett rétegek közül kerültek ki. Ilyen iparág volt az 1930-as évek végén a textilipar, de sok képzetlen, kétlaki, nem szervezett munkást találunk a cukorgyárakban, a mezőgazdasági-élelmiszeripari üzemekben vagy az építőiparban is. A hivatásrendi szervezkedés további színterei a közüzemek és a kisipari műhelyek voltak. A nagyipari proletariátus közé, a vasiparba, a szakmunkások sok szempontból monolit tömegeibe, a nyomdászok vagy magánalkalmazottak közé nem sikerült betörniük.

A háború éveiben a Hivatásszervezet a baloldali mozgalmakhoz képest viszonylag szabadon működhetett, és így befolyása is tovább növekedett, nem utolsósorban a visszacsatolt területeken és a rohamosan növekedő ipartelepeken. A háború végére azonban a Hivatásszervezet és a hivatásrendiség erősen kompromittálódott a totalitarizmus mellett, akkor is, ha attól szóban el is határolta magát. Így a hivatásrendi mozgalmakat – a KALOT-ot, a Hivatásszervezetet – a keresztényszocialistákkal együtt 1946-ban feloszlatták, és eltűntek a magyar közéletből és érdekvédelmi struktúrából.

2. Képek


1. Diktatúra és érdekképviseletVONYÓ József

Diktatúra és érdekképviselet

A válságok – kivált a magántulajdonra épülő, erősen tagolt társadalmakban – különösen kiélezik az osztályok, rétegek közötti érdekkülönbségeket, ellentéteket. Ilyen szituációkban még a szokottnál is határozottabban artikulálódnak a csoportérdekek. Ezek hatására nő és aktivizálódik az érdekképviseleti szervezetek tagsága, radikalizálódik programjuk és tevékenységük. A gazdasági és politikai hatalom birtokosai ugyanakkor – e polarizálódási folyamattal szemben – a fennálló viszonyok megszilárdítására törekszenek. Csillapítani vagy elfojtani igyekeznek az érdekeiket sértő, pozícióikat veszélyeztető törekvéseket.

Gömbös Gyula 1932. október 1-jén kezdte meg kormányzói ténykedését. Érdekek sokasága ütközött a korabeli Magyarországon: munkáltatók (gyárosok, földbirtokosok) és munkavállalók (ipari munkások, agrárproletárok), az iparban és a mezőgazdaságban érdekeltek, hitelezők és adósok (zömmel parasztok, kisiparosok), álláshalmozó hivatalnokok és munkanélküli értelmiségiek igyekeztek érvényesíteni törekvéseiket a másik fél rovására.

Nemzeti egység

Gömbös Gyulára a kialakuló politikai válság megoldása, az ellentétek és azok forrásainak megszüntetése várt. Eközben ő híveivel már egy évtizeddel korábbi tervét, a totális diktatúra megteremtését szerette volna megvalósítani. Hogyan egyeztethető össze a diktatúra és az önálló érdekérvényesítés? Milyen módon reagál egy monolitikus politikai hatalom a céljaitól eltérő törekvésekre, s milyen eszközöket alkalmaz velük szemben?

A Gömbös-csoport az ország bajainak legfőbb okát a széthúzásban, a magyar társadalom megosztottságában jelölte meg. A megosztottságban, melyért két nemzetközi eszmét – az egyéni önzést szülő liberalizmust és az egyéni helyébe „osztályönzést” állító marxizmust – tette felelőssé. Gömbösék hirdették: a magyarság problémáin (gazdasági válság, csonka ország stb.) csak valamennyi erő összefogásával lehet úrrá a nemzet. Vagyis a „Nemzeti Egység” révén, mely megteremti a fejlődés kulcsfeltételét: az „egész nemzet egyetlen, megbonthatatlan munkaközösségét”, amelyben „mindenki egyért, és egy mindenkiért dolgozik”.

Felfogásuk szerint az együtt végzendő munka érdekében szervezett közösség munkamegosztáson alapul, hisz „a nemzet éppen olyan megbonthatatlan egészt, egységet képez, mint az emberi test, amelyben szintén minden szervnek (a nemzetben: minden társadalmi rétegnek és minden egyénnek) megvan a maga rendeltetése”. A társadalom organikus felfogásával a munkamegosztás szükségszerű és nélkülözhetetlen – mintegy eleve elrendelt – velejárójának tüntették fel a vagyoni és szociális különbségeket.

Mindezek alapján azt állították, hogy az egyén jóléte kizárólag az egész nemzet gazdagságától függ, az egyén minden vonatkozásában csak a nemzet révén érvényesülhet. Ezért egyetlen feladata lehet, hogy egyéni törekvéseit feladva teljesen alárendelje magát a nemzeti érdekeknek, egyéni arculatát teljesen elvesztve beleolvadjon a nemzet homogén tömegébe. Végső soron ugyanez érvényes a különböző társadalmi rétegek, csoportok és a nemzet viszonyára is. Aki tehát nem így cselekszik, az nemcsak önmagának árt, hanem sérti honfitársai érdekeit is, s ami a legfontosabb: kárt okoz a nemzet egyetemének. Mindezek alapján az egyént erkölcsileg és politikailag is minősíti az, ahogy a nemzeti érdekhez viszonyul.

A közös nemzeti érdeket Gömbösék konkrétan nem fogalmazták meg. Körvonalazták azonban – s el is kezdték kiépíteni – azt a szervezetet, amely biztosíthatja érvényesítését. És megjelölték azt a fensőbbséget, mely egyedül hivatott megfogalmazni: mi jó a nemzetnek, s egyben irányítani annak megvalósítását. A szervezeti megoldást egyetlen nagy központi organizációban, egyetlen „minden erőt egyesítő szisztémában” látták.

„Pártállam” terve

A társadalmat horizontálisan átfogó szervezet: politikai szervezet. A kormánypárt átalakításával hozták létre a Nemzeti Egység Pártját (NEP), melyet fasiszta tömegpárttá kívántak átalakítani. Falusi, városi szervezeteinek kiépítésekor az ország összes – politikai jogokkal rendelkező – lakosát kívánták megnyerni és beszervezni, tekintet nélkül azok társadalmi helyzetére. Ha tervük sikerül, megszűntek volna az ellenzéki pártok, s a lakosság egészét egyetlen pártba tömörítették volna. Olyan pártba, melynek alapvető jellemzője a korlátlan centralizáltság. Szervezeti felépítése és működési elvei nem ismertek választást, csak kinevezést; a


szervezeteknek és testületeknek nem volt hatásköre, csak a vezetőknek, akiket viszont teljességgel alárendeltek feletteseiknek – végső soron a párt „Vezér”-ének, Gömbös Gyulának. Szervezetek és alsóbb szintű vezetők nem tehettek mást, mint végrehajtani a „Vezér” akaratát. Ez a pártszervezési gyakorlat – a többi párt felszámolása esetén – egyértelműen azt eredményezte volna, hogy megszűnik a törvényes lehetőség a kormánypárt vezetésétől eltérő érdekek politikai érvényesítésére.

A vertikális szervezet az érdekképviseleti rendszer, mely az alapvető „munkakörök rendi jellegű kiépítése” révén, az ún. kamarák megszervezésével jött volna létre. 1935 januárjára elkészült a Törvényes érdekképviseletek országos szervezésére irányuló törvényjavaslat, melynek deklarált célja: „a nemzeti érdek szempontjából kiegyenlítse a különböző foglalkozási és gazdasági ágak között felmerülő érdekellentéteket”. Másrészt: „megszüntetni az érdekképviseletek között fennálló rendszertelenséget, megteremteni a szükséges összhangot: a munkások és munkáltatók között”. Mert érdekképviseletek addig is működtek: gazdasági egyesületek ( TÉBE TÉBE Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete. A pénzintézetek érdekképviseleti csúcsszerve, alapítója 1919-ben Hegedűs Lóránt. 1948 áprilisában oszlott fel., OMGE), szövetségek (GYOSZ)* szakszervezetek, kereskedelmi és ipari, valamint mezőgazdasági kamarák. Ezek a liberális eredetű (a hatóságok által engedélyezett, bejegyzett, de az államhatalomtól független) szervezetek azonban az egyes foglalkozási csoportok érdekeit érvényesítenék, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük szerint. Gömbösék a munkaközösséget hangsúlyozták a munkamegosztással szemben. Ennek megfelelően az ő kamaráik hatásköre kötelezően kiterjedt volna az egyazon termelési ágban érdekelt, minden 18 éven felüli munkaadóra és munkásra. Joguk és kötelességük lett volna többek között: a kollektív szerződések megkötése, békéltetés munkaügyi vitákban, segélyezés, támogatás. Ezzel együtt megszüntetni tervezték a sztrájkot és a kizárást. A régi érdekképviseletek szervezetét és működési elveit is az új törvény szellemében kívánták szabályozni.

A régi és új szisztéma döntő különbsége az lett volna, hogy Gömbösék az érdekképviseleteket „valamilyen zárt rendszerbe” kívánták foglalni, centralizált irányítással. Ennek érdekében az egyes kamarák a megfelelő szakminiszterek ellenőrzése alatt működtek volna. Ezzel pedig a gazdasági-szociális érdekképviselet állami irányítás alá került volna. Olyan állam irányítása alá, melyben – Gömbös tervei szerint – a parlament szerepe teljesen formálissá válna. Hatásköre minimálisra szűkülne – a végrehajtó hatalom (a kormány) jogkörének egyidejű kiterjesztésével. Ezt a parlamentet is egyetlen – a többi pártot felszámoló – kormánypárt uralná, amely révén az államhatalom a társadalom egésze fölé tud kerekedni, tetszése szerint szabályozva annak működését. A párt meghatározó vonása pedig az, hogy benne Gömbös (pártvezér és miniszterelnök egy személyben) akarata korlátlanul érvényesül. Egy ilyen feltételek között működő parlamentnek a végrehajtó hatalmat ellenőrző szerepe lényegében nem jelenthetett volna többet, mint Gömbösnek (a parlamentet uraló párt vezérének) kontrollját önmaga (a miniszterelnök) felett. Az általa tervezett állam tehát egy diktatórikus vezéri állam.

A Gömbös-féle koncepcióban a hatalom kívánja felvállalni minden réteg érdekképviseletét – megoldást ígérve valamennyi részérdeknek. Ebben a rendszerben egy mindenki felett álló fensőbbség dönti el, mi a nemzet érdeke, s egyes csoportjainak mi a jó.

Gömbös és hívei tehát az érdekérvényesítésnek olyan módját ígérték, amelyben a részérdekek egy zárt és erősen centralizált rendszeren belül már eleve korlátozottan és tompítva fogalmazódnak meg. A még így is ütköző érdekek viszont nem konfrontálódhatnak nyíltan. Érvényesülésüket nem a közöttük zajló harc kimenetele, illetve az egyes érdekcsoportok egyezkedése szabhatja meg, hanem egy szélsőséges mértékben központosított hatalom. Ez pedig nem érdekképviselet, hanem érdekkorlátozás.

A társadalom ellenáll

A korabeli magyar társadalom azonban nem fogadta el ezt az alternatívát. A gömbösi törekvésekre a különböző társadalmi csoportok materiális érdekeik alapján reagáltak.

Nemcsak a szervezett munkásság tiltakozott (sztrájkokkal, memorandumokkal) az érdekképviseleti rendszer bevezetése – s ezzel a szakszervezetek felszámolása – ellen. Az uralkodó körök és a birtokos parasztok is felléptek saját független érdekképviseleteik korlátozása ellen. Sőt, meg is előzték a kormányt. Miközben a kormány külföldi piacokat biztosított és védelmet ígért az ipari kartellekkel szemben a mezőgazdaságnak, az agrárképviseletek „Mezőgazdasági Kartell” létrehozását követelték, s megszervezték a Magyar Gazdasági Érdekképviseletek Kiviteli Egyesületét: A pénzintézetek és a gazdák közösen alakították meg az Országos Mezőgazdasági Hitelvédő Egyletet, akkor, amikor a kormány már dolgozott a gazdaadósságok rendezését szabályozó rendeleteken.

Hasonló törekvések tapasztalhatók a politikai érdekérvényesítés terén is.


A birtokos parasztság különböző rétegei azzal a feltétellel és addig támogatták az új kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja (NEP) szervezését, ameddig azt tapasztalták, hogy a kormány (és a kormánypárt) a paraszti érdekeket érvényesíti. Sokan azért lettek a NEP tagjai, hogy ebben támogassák a „Vezért”. Közben tételesen és keményen fogalmazták meg követeléseiket, vagy kérték számon Gömbösön ígéreteit a párt tagjai is. Ha csalódtak, kiléptek a NEP-ből. Mézes János kisharsányi NEP-elnök a „Vezér” által aláírt díszes megbízólevél hátlapjára írta Gömbösnek címzett lemondólevelét – tiltakozásul a kíméletlen adóvégrehajtás ellen. Az elégedetlenséget mutatja: a NEP-szervezés időszakában a Dunántúl nagy részén és egyes alföldi területeken falvak százaiban létesített helyi csoportot és növelte tagjai számát az ellenzéki Független Kisgazdapárt.

Jól illusztrálja a munkásság viszonyát a vasasi (pécsi szénmedence) bányászok magatartása. Vasason 10 hónapos késéssel (1934. április 15-én) alakult meg a helyi NEP-szervezet. Csak akkor, amikor a tulajdonos Dunagőzhajózási Társaság – a bányászok kiszolgáltatott helyzetét kihasználva – kényszerítette őket a belépésre. Fél évvel később, októberben, amikor kiéleződtek az ellentétek a NEP-et támogató Társaság és a NEP-tag bányászok között, az utóbbiak nem a párton belüli egyezkedést választották. Helyette régi harci módszerüket alkalmazták, éhségsztrájkba kezdtek, s a kormánypártot elhagyva régi szervezeteikbe (MSZDP, szakszervezet) tértek vissza.

A katolikus egyház azzal akadályozta a NEP kiépítését, hogy megtiltotta papjainak és tanítóinak a tisztségvállalást. Eközben növelni igyekezett a hozzá közel álló pártok (Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, Nemzeti Néppárt) és a különböző katolikus egyesületek tömegbefolyását.**

„Nemzeti” és egyéni érdek

Az 1930-as évek első felében a magyar társadalom különböző osztályai, rétegei saját gazdasági és politikai érdekeiket védve kényszerítették kompromisszumokra vagy visszavonulásra a kormányt. Érdekeik – melyeket a kormányzat „partikulárisnak” minősített – érvényesítésével megakadályozták, hogy Gömbös a nemzeti érdekekre hivatkozva építse ki a totális államot Magyarországon, s ezzel a nemzet valódi érdekeit szolgálták.

* Vö. erre Vörös Károly cikkét e számunkban.

** Vö. erre Gergely Jenő cikkét e számunkban.

2. Képek


1. Szakszervezetek a polgári MagyarországonSIPOS Péter

Szakszervezetek a polgári Magyarországon

Magyarországon a tőkés társadalom korában a szocialista mozgalomhoz tartozó szakszervezetek száma – tekintettel a fúziókra és szétválásokra – 32–40 között váltakozott. E nagymérvű széttagoltság oka a hagyományosan szakmai és nem iparági vagy üzemi összetartozásra épülő szervezettség volt. Az azonos szakmához tartozó munkások, alkalmazottak a genezis korszakában, az 1860-as évektől szakegyletekbe tömörültek. Majd a fejlődés és benépesülés eredményeként a rokon szakegyletek az 1900-as években országos szövetségekben egyesültek, a vas-, az építő-, a fa-, a bőr és az élelmezési iparban. Egyes foglalkozások dolgozói azonban megőrizték önállóságukat, így a nyomdászok, könyvkötők, szabók, nemesfémművesek, az üvegesek, pincérek, hentesek és mészárosok, a rikkancsok, a kalaposok.

A tagok az egyes szervezeteken belül szakmai elvű szakosztályokhoz és helyi csoportokhoz tartoztak.

A bőrösöknél – többek között – cipész, cipőfelsőrész-készítő, az építőknél festő, kőműves, ács, kőfaragó, téglagyári, a famunkásoknál asztalos, kárpitos, kefekötő, a kereskedelmi alkalmazottaknál ruházati, rövidáru, utazó, a vasasoknál öntő, esztergályos, bádogos és szerelő, épületlakatos, gyáripari lakatos, kisipari kovács, gyáripari kovács, villanyszerelő, műszerész szakosztályok működtek. A tagsági kapcsolat a szakosztályi keretek között elevenedett meg a mindennapok valóságában.

Kapitalista üzemben

A hagyományos, még a mozgalom kialakulása időszakából öröklött szervezeti formákat nem pusztán kényelmesség, maradiság tartotta fenn, persze ilyen motívumok sem zárhatók ki a konzerváló tényezők sorából. A szakmai határok azonban – túl az érzelmi kötődésen – elsősorban azért voltak szinte mozdíthatatlanok, mert kifejezték az egyes munkáscsoportok elkülönült érdekeit. A létfenntartás szempontjából legfontosabb kérdésekben, a munkaközvetítésben és a bérek színvonalában a közös cselekvés közvetlenül az egy szakmához tartozó munkások számára bizonyult előnyösnek. A szakképzett munka iránti kereslet nem általában jelentkezett, hanem meghatározott specifikációban. A gyárak, üzemek, műhelyek öntőket, szerelőket, ácsokat, kőműveseket, henteseket, könyvnyomdászokat stb. kívántak alkalmazni az egyes foglalkozások számára kiharcolt, kialkudott bérekért. A szakmabeliek számára fontos volt, hogy elejét vegyék egymás között a versengésnek, s ne tóduljanak rendezetlenül a munkaerőpiacra, ami óhatatlanul csökkentette a keresetüket. Ezt megakadályozandó alakultak ki a szakmai tömörülések, amelyek egy-egy foglalkozási csoport gazdasági viszonyait áttételek, közvetítő szervek nélkül ellenőrzésük alatt tudták tartani.

A munkások a szakmabeliek között érezték otthonosan magukat. A szakosztály, csoport nemcsak gazdasági érdekeket fejezett ki, hanem – semmiféle más szerv, intézmény által el nem végzett – társadalmi szervező, mozgósító és nevelő feladatokat is betöltött, ami szintén hozzájárult életképességéhez. Az alapvető motívum, amely a munkásokat a csatlakozásra és a tagsági kötelék fenntartására ösztönözte, azon jogos feltételezés volt, hogy a szakszervezetekben tartós és sokoldalú érdekvédelemre számíthatnak. Az egyes, önmagukban talán jelentéktelen problémák megoldásáért kifejtett erőfeszítések folyamatos képviseleti tevékenységgé rendeződtek; a részeredmények pedig nagyobb távlatban a munkásság helyzetét, életviszonyait kedvezően befolyásoló vívmányokká összegeződtek.

Munkahely, bér, munkarend

A szakszervezetek a politikai életben az MSZDP közvetítésével vettek részt, a gazdasági, szociális és kulturális szférákban pedig közvetlenül képviselték a munkásság érdekeit. A szakszervezetek beleszólást kívántak a munkások szempontjából döntő jelentőségű kérdésekbe: hogyan kapnak munkát (munkaközvetítés); mennyiért adják el a munkaerejüket (munkabér), mennyit és mennyi idő alatt kell dolgozniuk (munkaintenzitás és munkaidő), milyen körülmények, feltételek között (üzemi munkarend). Mindezek szabályozására olyan intézmények, eljárások szerves és állandó beépítésére törekedtek a gazdasági életbe, amelyek lehetetlenné teszik a tőkések és a munkáltatói érdekképviseletek számára, hogy önkényesen határozzák meg a munkapiac forgalmát, valamint egyeduralomra tegyenek szert a gyárkapun belül. Ezt szolgálta a bizalmi rendszer elismertetése, továbbá paritásos bérmegállapító testületek létrehozása.

A szakszervezetek a bérszabályozás megoldását elsősorban olyan intézkedésektől várták, amelyek biztosítják,


hogy a bérek a létminimum növekedéséhez igazodjanak. A gazdasági viszonyoktól függően – iparáganként és szakmánként eltérő tartalommal és időre – a munkásképviseletek kollektív szerződések elfogadtatására is törekedtek. Mindez lehetővé tehette, hogy sztrájk, munkabeszüntetés nélkül érjenek el eredményeket a keresetek és a munkafeltételek rendezése terén. A szakszervezeti vezetők értelmezésében az osztályharc lényege, hogy valamennyi ágazat szervezett munkásai hasonló módszerekkel egyöntetű követeléseket támasztanak és közös fellépéssel alkudozásra bírják a tőkéseket. A kényszer és az alku egymás kiegészítő elemei, ikerpillérei e felfogásnak, amennyiben a munkások egyöntetű akciójában érvényesülő kényszer célja a tárgyalás kierőszakolása. A szakszervezetek elvileg nem mondtak le a harc élesebb formáiról sem, és ragaszkodtak a sztrájkjoghoz mint a munkásosztály elidegeníthetetlen fegyveréhez.

A bérharcok, bérmozgalmak a legtöbb alkalommal egyes gyárakra szorítkoztak. A bér-, munkaidő stb. követelések teljesítéséért indított akció első mozzanata a tárgyalási kísérlet a munkáltatóval vagy egy ágazat közös fellépése esetén az illetékes tőkés szervezettel. Amennyiben az üzem vagy érdekképviselet vezetősége hajlandó volt alkuba kezdeni, írásbeli megállapodás jött létre kölcsönös engedmények alapján. Főként a kisipari ágazatokban kollektív szerződéseket is kötöttek a szakszervezet és az ipartestület megbízottai. Igen sok esetben azonban a tőkések minden megbeszélés nélkül elutasították a munkások követeléseit, vagy eleve olyan feltételeket szabtak, amelyek kizárták a békés megegyezést. Ez esetben bérmozgalomra került sor a kívánságok kiharcolása céljából, ami még mindig nem jelentett szükségképpen sztrájkot. A szakszervezet a munkások javaslata alapján megállapította a bértételeket, a munkaidőt stb. és mindezt emlékirat formájában a munkáltatók elé terjesztette, vagy egy-egy gyárban a munkások küldöttséget menesztettek a vezetőséghez, miközben figyelmeztetésül időlegesen a gyáron belül beszüntették a munkát. Eredménytelenség esetén tömegesen kikérték a munkakönyvet, először a legjobb szakmunkások vagy kulcsfontosságú műhelyek, osztályok dolgozói. S ha még ez sem hozott legalább részleges sikert, akkor hirdetett a szakszervezet egy-egy gyárra, munkahelyre vagy – sokkal ritkábban – egy egész ágazatra sztrájkot.

Nem kizárólag a sztrájk volt a gazdasági harc egyetlen, a munkásság érdekeivel adekvát módja. A munkabeszüntetést kimondó döntés nagy felelősséget rótt a vezetőkre. A sztrájkhatározat kimondása egyúttal kötelezettség vállalását jelentette harci segély folyósítására, esetleg huzamosabb időtartamon át. Mindezen tényezők indokolttá, sőt szükségessé tették a körültekintést és az óvatosságot, ugyanakkor esetenként hivatkozási alapot nyújtottak a békülékenységre. Másfelől nem tagadható eleve a bérmozgalmak munkabeszüntetéssel nem járó formáinak a létjogosultsága, és a petíció, a tárgyalás, az egyezkedés stb. nem minősíthető általában megalkuvásnak.

Gazdálkodó szakszervezet

A szakszervezeteket a munkásság gazdasági, szociális és kulturális helyzetének javításában sok tekintetben meghatározta az anyagi erejük, vagyis pénzvagyonuk és egyéb tulajdonuk, létesítményeik. A szakszervezetek az önsegély elvére épültek, és gazdálkodásuk alapját azok az összegek képezték, amelyeket a tagok járulékos formában befizettek.* A tagdíjakból fedezték a fenntartás, a szervezés és az agitáció, a gazdasági, szociális, politikai és művelődési tevékenységi formák, valamint a beruházások költségeit.

A szervezet erejétől függően az évente több tízezer, sőt több százezer pengőnyi bevétel olyan erőforrást jelentett, amely szerény keretek között biztosíthatta a fenti alapvető szükségletek kielégítését. A szakszervezet a bevételének számottevő részét, mintegy 40-50%-át segélyek formájában pénzben visszafizette tagjainak. Az ipari proletariátus életvitelének legjellemzőbb vonásai a létbizonytalanság és a megélhetési tartalék hiánya. A munkás és családja súlyos helyzetbe jutott, ha az egyetlen „tulajdonuk”, a munkaerejük nem volt értékesíthető. Hasonlóan válságszituációt idézett elő valamilyen váratlan kedvezőtlen fordulat, betegség vagy haláleset, amely még az alapvető kiadásokra is éppen hogy elegendő bevétel csökkenését és új költségeket jelentett. A krízis átvészeléséhez a szakszervezet nyújtott támogatást tagjai számára. Munkanélküli segélyre a munkások csak innen számíthattak, míg betegség és halálozás esetén a szakszervezet kiegészítette a hivatalos társadalombiztosítás járadékait. Több szakszervezet vezette be az özvegyi és árvasegélyt is. Noha nem közvetlenül meghatározott összegek kézhezvételét jelentette, a tagok számára anyagilag is nélkülözhetetlen szolgáltatást biztosított a szakszervezetek által fizetett ügyvédek jogvédelme és a munkaközvetítés.

Aligha akadt olyan szakszervezeti tag, aki ne vette volna igénybe több ízben is a munkaközvetítő irodát. A munkások és a szakszervezetek közös érdeke volt, hogy a felvétel ne a gyárkapunál történjék, ami óhatatlanul a bérek csökkenését okozta. Fontosak a politikai mozzanatok is, hiszen a közvetítés révén befolyásolhatták egy-egy gyár, üzem, műhely munkásösszetételét, növelhették az öntudatos, az osztályharcnak elkötelezett dolgozók számát és arányát. Bár e téren a szakszervezetek nem rendelkeztek monopolhelyzettel, működtek hatósági és munkáltatói közvetítők is, a szakszervezeti irodák számára fölényes pozíciót biztosított azon körülmény, hogy a legtöbb ágazatban a kiváló szakmunkások szakszervezeti tagok voltak, akiket a tőkések nem nélkülözhettek,


kénytelen-kelletlen a szakszervezeti iroda révén alkalmazták őket.

A szabadszervezet fizette a sztrájksegélyeket, a szaklap előállítási költségeit, a kollektív pártjárulékot, fedezte továbbá a szervezési kiadásokat.

A széles körű juttatások rendszere tartós érdekeltségi szálakkal fűzte a munkásokat a mozgalomhoz. A kölcsönös segítségnyújtásra épülő szolidaritás érzelmi töltésű kapcsolatokkal is erősítette mind a munkások egymás közötti viszonyát, mind a szervezethez való kötődésüket. A magyar társadalom a két világháború közötti korszakban leginkább a rétegek, osztályok kaszt jellegű elkülönülésében, az emberek közötti érintkezésben őrzött feudális jellegű maradványokat. A szervezett munkásság ehhez oly módon alkalmazkodott, hogy létrehozta saját világát, amelyben kialakította az együttélési formákat, a segélyezéstől az oktatáson át a farsangi bálokig.

Az egyes munkásközösségek szuverenitását jelenítették meg ország-világ számára érzékelhető formában a székházak, munkásotthonok Budapesten, a főváros környékén és több vidéki településen. Egész napon át roppant forgalom uralkodott bennük, a nyüzsgés, az élénkség a késő délutáni és az esti órákban érte el tetőpontját. Minden napra jutottak értekezletek, gyűlések, rendezvények. Sokan keresték fel az irodákat ügyes-bajos dolgaikban: tagsági díjukat rendezték, segélyügyeket tisztáztak, jogi tanácsot kértek a szakszervezet ügyvédjétől. Mások a könyvtárát látogatták, meglehet, gyakrabban újságolvasás, mint kölcsönzés céljából. Volt, aki csak „éppen benézett”, hogy megtudakolja, mi újság a szakmában, esetleg egy-egy sakk-, dominó- vagy biliárdpartira is sor került. A ház délelőttönként sem volt üres. Ekkor főként a munkanélküliek jártak itt. A kora ősztől nyárelőig tartó „mozgalmi főszezonban” hétvégeken sem szünetelt az élet, sőt ez volt a legalkalmasabb időpont a műsoros estekre és más kulturális szórakoztató programokra.

Az épületek kivitelezése és berendezése általában igényes, esztétikus volt, tehát szintén a kulturálódást szolgálta. Az anyagi áldozatokat azért hozták, hogy az otthonokba „a szakma minden munkása örömmel jöjjön… Hiszen a mai nyomorúságos műhely- és lakásviszonyok ugyanis megfosztják a szaktársak legnagyobb részét attól, hogy műhelyét és lakását kellemesen élvezze. Legalább a szakszervezetében találjon olyan környezetre, amelyben szívesen tartózkodik.” A szerény körülmények között, gyakorta csak néhány bérelt szobában élő szakosztályok felszereléséhez szintén hozzátartoztak a művelődés, szórakozás alapvető eszközei.

A koalíció évei

A szakszervezetek gazdasági és társadalmi helyzete, feladatai a népi demokratikus átalakulás korában alapvetően megváltoztak. A szakszervezet elnevezésének 1945 után annyiban maradt meg a jogosultsága, hogy továbbra is minden szervezet a bérből és fizetésből élő munkavállalók bizonyos meghatározott szakmához, szakcsoporthoz, foglalkozáshoz vagy munkahelyhez tartozó csoportjait tömörítette. Néhány, jobbára szociális és kulturális funkciójukat továbbra is betöltötték. A szakszervezet arculatát, jellegét meghatározó legfontosabb gazdasági és politikai tevékenységi formák a régiek, tartalmuk azonban teljesen kiürült. Igaz, a külsőjegyeket, az alapvető tulajdonformákat tekintve Magyarországon 1948-ig megmaradt a tőkés magántulajdon. A népi demokratikus állam irányító szerepe azonban az új központi hatalom kibontakozásának kezdetétől legerőteljesebben a gazdasági életben érvényesült. Ez pedig valamennyi társadalmi intézmény közül leginkább a szakszervezetek működését, s ezen belül is a keletkezésük és létük alapvető célját jelentő gazdasági érdekvédelmet érintette, a gazdasági érdekvédelem cél- és eszközrendszerének gyökeres átértelmezését tette szükségessé.

Súlyos gondot okozott a szakszervezetek vezetősége számára, hogy a munkások elégedetlensége 1945 őszétől több ízben sztrájkokban robbant ki. A leállások a szó legszorosabb értelmében vett „vadsztrájkok” voltak, mert a szakszervezeti központ előzetes tudomása és engedélye nélkül zajlottak le. A sztrájkokkal elsősorban nem a munkáspártoknak, hanem a szakszervezetnek kellett megbirkóznia. Mind az MKP, mind az SZDP tagjai egyaránt részt vettek bennük, abban sem volt különbség, hogy a vezetés mindkét pártban, minden szinten helytelenítette, elítélte a munkabeszüntetést, mint az adott viszonyok között szükségtelen és káros módszert a mégoly jogos követelések érvényesítésére. A résztvevők köre azonban minden esetben lényegesen nagyobb volt, mint a párttagok száma az adott gyárban, műhelyben, másfelől a kívánságok szinte kizárólag gazdasági jellegűek lévén, a szakszervezetre tartoztak. A sztrájkolók lényegében mindenütt két dolgot kívántak: azonnali és az árakkal lépést tartó béremelést, valamint megfelelő ellátást az alapvető élelmiszerekből és más közszükségleti cikkekből az üzemekben. A boltokba, a piacra, úgy érezték, hiába mennek…

A szakszervezeteknek a sztrájkok leszerelésére kialakult eszközrendszerében a legfontosabb és leggyakrabban alkalmazott elem a meggyőzés, a szó fegyvere volt. Ez nem volt mentes minden kockázattól, hiszen sok gyárban előfordult, hogy a szakszervezeti küldötteket meg akarták verni, sőt tettlegességre sor is került. A sztrájkok leszerelésénél a szakszervezetek elsősorban a régi szervezett munkásokra támaszkodhattak. Ők többnyire részt


sem vettek a munkabeszüntetésben vagy ha igen, akkor az elsők között vették fel újra a munkát. A két munkáspárt elsősorban saját tagjait, közöttük is főként a funkcionáriusokat igyekezett rávenni nem csupán arra, hogy ne csatlakozzanak a sztrájkolókhoz, vagy mutassanak jó példát a termelés folyatásában, ha már egyszer leálltak, hanem tőlük várták tőlük azt is, hogy munkatársaikat vegyék rá a munka felvételére.

A sztrájkokra akkor is, azóta is különböző magyarázatok születtek, az indítékok között valós és téves elemek egyaránt szerepeltek.

Kétségtelenül hatott a reakció aknamunkája, de nyilván nem lehet kizárólag vagy elsősorban erre visszavezetni a munkabeszüntetéseket. Teljesen alaptalan volt Csepelen „a deményisták provokációjáról” beszélni, hiszen Demény Pál hamis vád alapján már 1945 elején börtönbe került, és követői jobbára az MKP-hoz csatlakoztak. 1948-tól kerültek előtérbe visszamenőleg bűnbakok gyanánt a „jobboldali szociáldemokraták”, mint elsőszámú „uszítók”. A sztrájkok tényleges oka a legtöbb esetben a munkásérdekek súlyos sérelme, amelyet az érintettek más eszközökkel orvosolhatatlannak ítéltek.

Sipos Péter cikkének a szakszervezetek 1948 utáni történetével foglalkozó részét a következő számunkban közöljük.

* Vö. Erényi Tibor: Szakszervezeti bürokrácia. História, 1988/1. szám.

2. Képek


1. Vas Zoltán levelei 1944, 1974FIGYELŐ

Vas Zoltán levelei

1944, 1974

Vas Zoltán (1903–1983) 16 éves korától vett részt az ifjúsági mozgalomban, 1921-ben letartóztatták ifjúkommunista szervezkedésért, majd fogolycsere révén a Szovjetunióba került. 1924-ben visszajött Magyarországra, 1925-től 1940-ig börtönben volt, 1940-ben a Szovjetunióba engedték ki. A felszabadulás után Budapesten közellátási kormánybiztos, majd polgármester, a Gazdasági Főtanács titkára (1946–1949), az Országos Tervhivatal elnöke (1949–1953). A pártközpont vezetőségének, a PB-nek tagja. 1956 után nyugdíjba megy és irodalmi tevékenységet folytat.

A Munkásmozgalmi Lexikon szócikkét a történetírás majd még sok egyéb információval egészíti ki, amikor a kommunista mozgalom e kalandos sorsú alakjáról fog megemlékezni: a „néhai moszkovita”, hogyan állt 1953-ban, majd 1956-ban Rákosiékkal szemben Nagy Imre oldalára, hogyan töltötte 1956 utáni romániai „száműzetését”, hogyan lett íróvá, miként reagáltak a volt mozgalmi társak arra, hogy elkezdte megírni emlékiratait, s azokban a párt belső személyi ellentéteit kiteregette, és „nem volt tekintettel” a még aktuális érzékenységekre sem. Visszaemlékezésének két kötete (Viszontagságos életem; Akkori önmagunkról) után a harmadik kötet nem is jelenhetett meg.

Vas Zoltánné, aki kezeli férje kézirathagyatékát, megküldte szerkesztőségünknek a mellékelt leveleket. Három levél 1944–bő1 való, amikor az MKP moszkvai vezetői Vas Zoltánt küldték előre a szovjet csapatokkal Magyarországra tájékozódás és a pártszervezés előkészítése céljából. A negyedik levél Nemes Dezsőhöz íródott 1979-ben. Nemes Dezső a két megjelent kötet lektora (Vas Zoltán szavaival „cenzora”) volt, és mint a feleség írja: „korrekt volt és segítőkész”. 27 levélben 480 oldalon mondta el véleményét Vas Zoltánnak. Kifogásolta az itt közreadott három levél megjelenését, véleményét 30 oldalon részletezi. Vas Zoltán választ írt Nemesnek (ezt közöljük), majd belenyugodott a kihagyásaiba. (A Viszontagságos életem 693–696. oldalán maradt meg a témából, amiről a három levél is szól.) Nemes, kifogásaival egyúttal, a maga felfogása szerint megjelentetésre „alkalmassá” is tette Vas könyvét. (A III. kötet lektora már nem ő volt.) Jellemző az elmúlt évtizedre – és sokak számára, kik ebben nem vettek részt, hihetetlen is –, hogy egy ma már ártatlannak tűnő téma kelthetett politikai érzékenységet. Mint ahogy jellemző az is, hogy a két volt illegális kommunista között milyen szomorú hangon folyik a beszélgetés 1979-ben… (G.)

DOKUMENTUM

1944. október 17. Szeged Kedves Rákosi elvtárs! Kedves Gerő és Révai! Ha csak felsorolom azoknak a városoknak és nagyobb községeknek a nevét, ahol már eddig is jártam, azonnal megértitek, hogy nemigen lehetett kapcsolatom a stábbal, nemigen számolhattam be az eseményekről. De amint leveleimből láthatjátok, valahányszor csak egy módom is van, azonnal írok. Most összefoglalóan.

A helyzet, mint ismételten írtam, mindenütt nagyon nehéz. Az excessusok igen komolyak és a katonai hatóságok minden akarata ellenére csak nagyon nehezen csökkenthetők. Történt pedig elég jelentősszámban még kivégzés is. Egy sor értekezlet is volt már kérésemre ebben az ügyben. Ezenkívül bárhol is vagyok, mindenhol előadást tartok a divíziók tisztikara előtt, hogy megértessem velük: a kilengések mennyire lehetetlenné teszik munkánkat.

De meg kell mondjam: a kilengéseknél is nagyobb az a szörnyű pánikhangulat, amely elfogta a lakosságot. Nem jönnek ki a házaikból, rettegnek a katonáktól. S nem is mert gonoszkodnának. Többségükben eszükben sincsen ilyesmi, de a megértés hiánya a legfurcsább helyzeteket teremti. Előfordul nemegyszer, hogy a vörös katona szállást kér az asszonyoktól. Megmondani nem tudja, mit akar, mutogatja kezével az asszonynak, hogy aludni akar, és az asszony már sikoltozva rohan ki a házból, hogy meg akarják becsteleníteni…

Lehetetlen helyzet és szinte sehol sincsen kéznél tolmács. Sokkal komolyabbak ennél az elénk tornyosuló gazdasági nehézségek. A jövő termésének kérdése és hogyan lehet megindítani az ország gazdasági vérkeringését.

Az igavonó állatok lefoglalása igen nagy méretű. A sertésnél ugyancsak. A raktárak és minden a vörös hadsereg tulajdonába ment át. Kereskedelem nincsen. Az üzletek mind-mind kirabolva. A gyárak és üzemek is óriási


károkat szenvedtek. Részben még a magyarok vitték el a gépeket, részben az oroszok, nagyobb részben a lakosság. Hogy ezek után miként indul meg a nemzet vérkeringése, nehéz még elképzelni is. Különösen, hogy nincsen központi hatalom, de még vármegyei, még járási sem. Minden falu, minden város egy-egy árvíztől körülvett köztársaság, az összeköttetés minden lehetősége nélkül.

Mindebben még talán az az egyetlen szerencse, hogy a vasutak nem nagyon szenvedtek. Ezek helyreállítása napok kérdése. Egy-két napon belül például Szegedről vasúton lehet majd utazni akár Moszkvába. Az előnyomulás tempójában állítják helyre az összeköttetést egészen Budapestig. A távíró és telefonösszeköttetés hamarosan helyreáll. Keveset szenvedtek a városok az épületeikben is.

Levelem Szegedről írom, ami az általános helyzet, és ez jellemzi Szegedet is. Külön probléma az, hogy ma, egy hét múltán a városnak még nincsen vezetősége és a kommunisták még máig sem jöttek ki a föld alól. Béna volt eddig az élet. Aki megjelent az utcán, elhajtották munkára. Persze lehetett volna tízszer annyi munkaerőt is rendelkezésre bocsájtani, mint amennyit összefogdostak, de ment minden a maga útján és teljes káoszt eredményezett.

Most én vagyok a város láthatatlan irányítója és megpróbálok rendet teremteni…

Találkoztam már a kommunistákkal, a szociáldemokratákkal, és közös kérésükre ma reggeltől már dr. Valentiny ügyvéd, a szociáldemokrata párt itteni vezetője lett a polgármester. Eddig még egy tehetetlen senki, egy dr. Pálffy volt tanügyi tanácsos vezette az ügyeket a reakció teljes bevonásával és teljes tehetetlenségével is.

Kijött már a föld alól a Kommunista Párt is. Elfoglaltuk számára a MÉP [Magyar Élet Pártja] helyiségét. Lefoglaltunk egy nyomdát is, illetve kettőt, a szegedi Kisújságét és az új Nemzedékét és holnap reggel megjelenik már a párt újságja is. Biztosítjuk a város élelemmel való ellátását. Ugyanis az első olyan város Szeged, ahol a lakosság itt az Alföldön nem nőtt össze szorosan a földműveléssel. Emiatt a nép élelmiszerrel ellátása már igen komoly kérdés. A többi városban, ahol voltam, Hódmezővásárhely, Orosháza, Szarvas, Endrőd, Gyoma, Mezőberény, Békéscsaba, a lakosságnak mindenütt szoros a kapcsolata a mezőgazdasággal és az élelmezési kérdés nem döntő kérdés.

Itt igen. Meg akarjuk könnyíteni a város életének megindítását azzal is, hogy munkás zászlóaljakat szervezünk. A katonai hatóságoknak innen adunk majd embereket is, hogy helyreállítsuk a szabad mozgási lehetőséget. Szóval megindul az élet itt is. Különösen nagy siker, hogy a város számára némi szállítóeszközt szereztünk, és biztosítékot kaptunk, hogy a legközelebbi átvonuló csapat nem viszi el. Van erre ígéretem.

Az itteni kommunista mozgalom igen gyenge, vagy legalábbis még nem sikerült kikutatnom ennek legjobb elemeit. Most, hogy már van párt, talán majd csak jelentkeznek.

Értékes fiatalember itt Pécsi. Lelkes fiatalember, de kommunista gyökerek nélkül, mégha ő is volt itt az egyetlen talán a városban, aki komoly kommunista szervezkedést vitt az utolsó hónapokban. Író, mellette még nem látok senki jelentős kommunistát. Őszintén szólva még talán nem is volt alkalmam velük találkozni, bár már harmadik napja itt vagyok. A szociáldemokraták baloldala valószínűleg a mai napon csatlakozik a Kommunista Párthoz. Tegnap találkoztam a vezetőjükkel, Komócsin Mihállyal, aki évek óta egyben az itteni szakszervezetek vezetője. Magát kommunistának mondja. Ilyen irányban vezette a szakszervereteket is mindig. Belépése a Kommunista Pártba biztosítaná a munkásság körében a teljes kommunista hegemóniát.

Ismer-e Rákosi valamilyen Bányai Istvánt? Mint kommunista szerepel a városházán. Állítólag együtt ült Rákosival. Egyébként szégyen, de még nem voltam a börtönben, csak annyit tudok, hogy a politikaiakat és Horváthot is elvitték. Holnap feltétlenül elmegyek oda is.

Beszámolok a többi város pártszervezéséről is. Hódmezővásárhelyen Bors János, Vári József, Nagy János dolgoznak. Nagy és Bors ismert munkásvezetők. Orosházán Keresztes a párttitkár. A szocdemek volt vezetője. Pompás ember, ajánlom a központi vezetésbe.

Ugyanilyen értelmű javaslatot teszek Szobek András békéscsabai párttitkárunkat illetően is. Ez is munkás. Kemény, öntudatos ember, de úgy látom, ami a kádereket illeti, nincs mitől tartanunk. A munkásság legjobb elemei fenntartás nélkül velünk tartanak. Még az itteni események ellenére is (célzok a találkozásokra). Szociáldemokrata párt ma lényegében nincsen. A legjobb elemek a mieink. Ezek tartották a szociáldemokrata pártban a lelket és most mint a buborék oszlik széjjel. Legalábbis ez a helyzet itt az Alföldön. Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy a szocdem befolyásnak most már vége. Pártunkba is hoznak az új emberek ilyen csökevény szellemet, de tanítással, irányítással elmellőzzük.


Mellesleg ezek – a mi új elvtársaink – többségükben olyanok, akik most jöttek az internáló táborokból. Szeptemberben többeket onnan elengedtek, s benyomták őket munkásszázadba, ahonnan hazaszöktek. Szarvasi elvtársaink, Kollár Mihály intelligens fiatal kereskedősegéd, Sulyán Mihály, Bencsik János, Cserép Mátyás, Homoki Vince, mindkettő földmunkás. Gyomán az elvtársak, Kurcz Mihály, Varsandár Sándor, Bécs Imre szovjet rendszert kezdtek 1919-es tradícióból. Gyökerük is 1919-ben van. Mezőberény: Madarász Pálné és Pál, Hoffmann József, Pfeiffer József, Békéscsaba: mint írtam Szobek András és Kiszei András, Gyula: dr. Gramár László és Szikes Antal. Utóbbi idősebb ember, de igen jó a benyomásom róla. Szintén ajánlom a központi vezetésbe. Van ott egy Erdődi Lajos dr. Azt hiszem, ezt ki kell majd rúgnunk, még a párt vidékéről is.

Valamennyi helyen, amelyeket felsoroltam, van már pártszervezet, és a pártnak háza. Ez utóbbit mindenütt az elvtársak lelkére kötöttem és el sem mentem egy helyről, amíg meg nem beszéltem velük, hogy melyik az a ház, amit lefoglalnak. Mindenütt van nyomdánk is. Ha elmenekült a tulajdonos. Mozink is. Mindenütt megbeszéltük, hogyan indítják meg a legszélesebb pártéletet, és hogyan veszik fel a kapcsolatot a vidékkel. Igyekeztem tanácsokat adni, miként alapozzák meg a párt anyagi bázisát. Egyes fasiszta vagyonok lefoglalását javasoltam nekik. Kezdetnek mindenütt adtam néhány ezer pengőt. Úgy, hogy a nyolcvanöt ezer pengőből már egy fillérem sincsen. Ötvenezret maguknak küldtem, remélem, megkapták. A többi 7 ezret Züszmanovicsnak, a front hetedik osztályának, 1 ezer Hódmezővásárhely, Szarvas 5 ezer, Orosháza 5 ezer, Szentes 5 ezer stb. De ne aggódjanak azért, hogy nincsen pénzem. Továbbra is lesz annyi, amennyi kell, már ezért is hagyok itt körülbelül 20 ezer pengőt. Mindenütt megmondom az elvtársaknak, hogy ez csak kölcsön, mert úgy szokás, hogy a helyi pártszervezetek adnak a központnak pénzt és nem megfordítva. Hiszem, hogy mire megkapják, már Budapesten leszünk, mégis beteszek a borítékba 20 ezer pengőt. Hátha szükségük lenne rá.

Anyagot újat nem küldök. Megküldtem a legfrissebb újságokat. Az itteni kommunista sajtót legközelebb küldöm. Ma még nem sok, de minden nap több. Hihetetlenek a nehézségek, mert oly fejetlenség van, hogy csak a jó isten a megmondhatója. Akad helyi szovjet parancsnok, aki nem akarja megengedni, hogy megjelenjenek újságok, van, aki megengedi, és én megyek, amerre csak egy kis rést találok, mert ha generálisan vetném fel a kérdést, általános sajtótilalom lenne a felelet. Mert a tulajdonképpeni utasítás ez. No de mindegy elvtársak. Lényeges, hogy megy a munka. Remélem, ha együtt leszünk és beszámolok az eredményekről, elégedettek lesznek. Több ez, ami máris van, mint amit vártunk. Első párt leszünk az országban. Jó pártunk lesz. Bármennyire mélyre is esett az ország, felemeljük, talpra állítjuk, és megteremtjük az új Magyarországot. Tőlünk várja ezt a nép.

Ezért dolgozunk. De miért nem jönnek már maguk is? Ezer embernek való munka van itt. Nem győzöm. Sürgönyt sürgöny után küldök maguk miatt. Jöjjenek. Csak ha tele van az ember munkával, érzi, hogy ereje és képességei mennyire végesek. Különösen a szegedi kommunista napilappal vagyok megakadva. Kivel csináljam? Révai kellene ide! Gerőről nem is beszélek. Rákosi elvtárs, jöjjenek, jöjjenek. Addig is húzzuk az igát. Érdemes. Optimista vagyok, mert érzem, hogy napról napra nő az erőnk, szervezettebbek vagyunk. Tudom, hogy hamarosan már maguk is itt lesznek és akkor aludni is lehet már egyet.

Minden jót kedves barátaim, elvtársak.

Szeretettel, üdvözlettel

Vas Zoltán

Szeged, 1944. október 21.

Kedves Rákosi elvtárs! Kedves Gerő és Révai! Még mindig Szegeden vagyok. A nagyján már túl vagyunk, van a városnak vezetősége, kommunista pártja, van egy igen szerény kommunista napilapja. Volt tegnap a városi színházban is egy nagysikerű tömeggyűlés. Sikerült a katonaságot is megmozdítani, az elvtársak a legbecsületesebb ígéretet tették, hogy huszonnégy órán belül helyreállítják a város rendjét. Lehetővé teszik a város kenyérrel ellátását, és hogy meginduljon az élet. Sziszifuszi munkát kellett végeznem szörnyű körülmények között. Ha van eredmény, semmilyen áldozat sem nehéz. Meggyőződésem, hogy a párt jó kezekben van, és erős lesz. A szocdem párt itt is, mint mindenütt, nincsen. Nem mert robbantani akartam volna, de annak föld alatti vezetői mind kommunisták voltak. Többségükben internálásból, börtönből jöttek. Velünk vannak, a mi pártunkat vallják a magukénak.

És kedves Rákosi elvtárs, csak hallani kellett volna, hogy a maga nevét említettem, mint pártunk vezetőjéét, és mint olyant, aki a Horthy-reakció rabjaként több mint tíz évet töltött Szegeden, mily lelkes szeretettel köszöntötték. Sokan ismerik itt magát, sokan érdeklődtek magáról.


Megnéztem a hírhedt szegedi Csillagbörtönt is. Üres és elhagyatott. Menekülésszerűen hagyták el. Voltam ott is, ahol állítólag maga töltötte az éveket. Állítólag, mert aki kísért, nem volt biztos a dolgában. Horváth Imre zárkáján még mindig ott volt a tábla. Mi van magukkal? Mikor készülnek hazajönni? Munka annyi van, hogy ezernek is elég. Jöjjenek, de gyorsan. Kár minden napért, de arról is meg vagyok győződve, hogy ez nem magukon múlik.

Küldjenek akkor legalább segítséget. Vagy harcolják ki akkor legalább Gerőt ide. Óriási szükség lenne itt reá. Révai is kiadhatna egy kitűnő újságot. Az a helyzet, hogy csak kommunista lapot lehet kiadni, és ehhez nincsen erő. Elvben a lapot a 7. ügyosztály nem engedélyezi, én viszont úgy állítom fel a kérdést: ha eddig a kommunisták kiadtak illegális röplapokat, újságokat, megtilthatják-e, hogy a felszabadulással folytassák munkájukat? Vagy talán maradjanak továbbra is a föld alatt? A válasz bizonytalan volt. Igen is, nem is – én viszont kiadatom a lapokat. Jobb a legrosszabb kommunista újság is, mint a semmilyen. Nagy hibákat az elvtársak nem fognak elkövetni, a vonalat megadom. De itt küldök néhány újságot, ítéljenek maguk. Azt is értsék meg, hogy egyedül vagyok. Nem lehetek mindenütt. Jöjjenek. Ez is segítség. Addig nincs igazi vezetés. Nem is lehet. Őszintén bevallom, máris jó egynéhány kérdésben tanácstalan vagyok. Így magában a pártszervezés formáiban, a szakszervezetek miként szerveződjenek stb. Nem tudom, mi az oka, de a Kossuth Rádiót itt alig lehet fogni. Csak tegnap csíptem el végre sok és haszontalan kutatás után. A szellem is jelentkezett tegnap, de igen gyatrán. Ha történetesen Bukaresten keresztül jönnének, úgy feltétlenül nézzenek be a pártba, és Anna Pauker útján vegyék el az autóinkat. Ott van náluk az udvaron. Érkezzenek azokon ide. Itt ugyanis döntésre értek a dolgok, és amint írtam, egy sor kérdésben tanácstalan vagyok.

Várva magukat, addig is szeretettel, barátsággal

Vas Zoltán

Utóirat: Holnap megyek Debrecenbe.

1944. október 27. Arad

Kedves Rákosi és Révai elvtársak!

Abban az öröm-reménységben élek, hogy Gerő a legrövidebb időn belül ideérkezik és csak kettejüknek címzem a levelemet. De legszentebb meggyőződésem és jól átgondolt véleményem, hogy Rákosinak is ide kellene érkeznie. Csinálja egyedül a dolgokat Révai Moszkvában. A felmerült kérdések igen jelentősek, és megoldásukhoz szükség van Rákosi tekintélyére. Nagyon kérem az elvtársakat, hogy így járjanak el. Nincsen és nem lesz veszélyben Rákosi. Óvatosak leszünk. Kérem hangsúlyozottan, hogy ezt a véleményemet Dimitrovval is közöljék. Egész sor kérdésben kell döntenünk. Aztán megváltoztatni csak bajjal lehet. Megtanácskozni sem lehet Moszkvával, mert hiszen látják, hogy nincsen összeköttetés. Dönteni kell, nincs másként.

Uram, Istenem, külön átoknak itt van ez az átkozott hetedik osztálya az Ukrán Frontnak, teljesen önkényes testület. Az üres szalmacséplés, ostoba gáncsvetés, felelőtlenség és ijedtség, és minden rossznak az intézménye, amely ezer kavarodást okoz. Buták és újból buták.

Betiltják a piros-fehér-zöld zászlót. Odaadják szimbólumnak a fasizmusnak, a reakciónak, és már-már sírva könyörgök nekik, hogy ne tegyék ezt. Őrültség. De mint a megkövült Buddhák, makacsok. Egyik nap betiltják az egyetlen, eddig még megjelenő tényleg kisgazda újságot Békéscsabán és kijelentik, hogy csak kommunista újságot szabad kiadni. Másnap betiltják a kommunista újságokat Orosházán, Szegeden, mert hibát találnak benne. Persze vannak benne apróbb-nagyobb hibák, de ha nincsen kommunista állásfoglalás a széles nemzeti együttműködés kérdésében, miként hozzuk azt létre?

Most valószínűleg a Nemzeti Front – jobb szerintem a Szabadság Front – nevében adunk majd ki újságokat.

Mit még elvtársak a helyzetről? Kétségbeejtő! Ha az ember próbál valamit a 7. ügyosztálynak megmagyarázni, akkor azzal jönnek, hogy ez nem a vörös hadsereg vonala, hanem a magyar kommunistáké – Komintern vonal. Egyenest Sztálin elvtárshoz kell fordulni, mert csak az ő szava képes itt esetleges változtatásra. Mert az apró-cseprő változtatás, foltozgatás nem segít. Röviden és egyenesen arról van szó: ellenség vagy barát legyen-e a magyar nép? Barát, csakis barát, de minden úgy folyik, hogy ellenség legyen. Szörnyű ez a helyzet. S most még az átkozott román szövetségesek is Magyarországon járnak. Elhajtanak mindent. Megkezdték még a férfiak elhajtását is. A magyarok sírva mondták: mindent odaadunk a vörös hadseregnek, mindent a szovjeteknek, de miért szolgáltatnak ki minket a románok kénye-kedvének?

Csak Sztálin elvtárs segíthet ezeken a dolgokon, és segíthet is. Várom Gerőt, hogy megtanácskozzuk a helyzetet,


mert vehetek-e magamra ily súlyos kérdésekben a döntéshez jogot?

Voltam már Szebenben is, hogy ott várjam Magukat. De rossz a repülő idő. És úgy éreztem, hogy nem várhatom, hiszen vár a munka. Egész éjjel autóztam, hogy bemenjek Magyarországba, és most a 7. ügyosztály itt tart Aradon. Mert nem tudják, hogy Gerő milyen utasítást hoz. Amíg ezt nem ismerik, semminek nem szabad történnie. Nekik nem baj a baj. Nem bajok a hibák. Nem baj, hogy égetnek a megoldásra váró kérdések. Fontos, hogy fedezzék magukat valami moszkvai szóval, utasítással.

Itt ülök Aradon fogcsikorgatva, mert nem lehet törésre vinnem a dolgot. Pártunk ügye szenvedné. És csak várok, várok. S ha tudnék, imádkoznék a jó repülő időért.

Kedves barátaim, nehéz kenyér volt ebben a hónapban az enyém, de mindegy, előbbre vittem ügyünket. Kérem, ha eljön a beszámoló ideje, így is értékeljék ténykedésemet. Mert lehet, hogy követtem el hibákat, esetleg a baloldali szocdemek hozzánk csatlakozása kérdésében, esetleg a kommunista helyi szervezetek vonala kérdésében, az újságokban, beszédekben stb. De állítom, a legnagyobb baj éppen az egyedüllétem volt. Gerő érkezte nagyot változtatna a dolgokon, de még ő is kevés. Jöjjön Rákosi feltétlenül.

A mai elhatározások hosszú időre szólnak, esetleg jóvátehetetlenek. Rákosinak itt a helye. S a viszontlátás reményében küldöm is szerető üdvözleteimet Rákosinak és neked is Révai. Reád is nagy szükség lenne itt, mert égető kérdés a központi lap. Döntő kérdés, hogy ehhez itt kell lenned Magyarországon. Érdeklődtek a Kossuth Rádióról. Tudjuk, hogy tíz- és tízezren hallgatják. A Kossuth Rádió egy darab magyar történelem.

Vas Zoltán

Válasz Nemes Dezső 1979. február 3-i levelére*

Hasonlóan a két leveledben foglalt számos megjegyzésedet és tanácsodat figyelembe véve átdolgoztam a szöveget. Leveleidet – már írtam erről – úgy veszem, hogy segítséget kívánsz nyújtani velük. Még ha egyes fontos kérdésekben nem is egyezik a véleményünk. Ilyenkor legfeljebb politikailag áthidaló formában írom meg, mint azt javaslod. A nem fontos, mellékes kérdésekben a leggyakrabb megoldásként elhagyom a vitatott szöveget. Mindezt amiatt hangsúlyozom újból, mert az 1979. február 3-i leveledet eléggé gyötrelmes meglepetéssel olvastam. Ennek érzelmi okára levelem végén még visszatérek. 1979. február 3-i leveledben kifogásolod a Rákosihoz harminc évnél régebben, 1944 szeptemberében Moszkvába küldött három levelem egyes részleteinek közléseit. E hiteles szövegű, Rákosihoz írt, a felszabadulás eseményeivel kapcsolatos tapasztalataimról beszámoló levelem nyomán felkiáltasz: – Hogyan láthattam az akkor történteket úgy, ahogyan ezt e levelekben megírtam?!

Boldog voltam, hogy a szovjet hadsereg soraiban, végre ennek tisztjeként hazatérhettem Magyarországra. Dicsőségesnek tekintettem a szovjet hadsereg Magyarországot felszabadító hadjáratát. De itthon én ekkor már nemcsak a szovjet hadsereg tisztje, Züszmanovics „alárendeltje” voltam, hanem a Kommunista Párt Moszkvából visszatért egyik vezetője. A feladatom már nemcsak az volt, hogy bomlasztó propagandával a magyar hadseregben elősegítsem a szovjet hadsereg felszabadító hadjáratát. Mindenekelőtt az, hogy a máris felszabadított magyarországi területeken az adott körülmények és lehetőségek között képviseljem a Kommunista Párt hazai politikáját.

Történelminek tartottam, és lelkendeztem a szovjet hadsereg magyarországi megérkezésén, még akkor is, ha a magyar párt képviselőjeként az eddig előkerült három levelemben esetleg bármit is írok a felszabadulás menetéről, kedvezőtlent.

A párt akkori vezetőjéhez, Rákosihoz írtam e leveleket. Beszámoltam a felszabadult területeken végzett munkámról. Arról, hogy a párt nevében végig a Tiszántúlon, majd Magyarországon egyik megindítója voltam a legálissá vált Kommunista Párt szervezésének, képviseltem és hirdettem ennek politikáját. Részt vettem egyben a két országrész forradalmi közigazgatásának megszervezésében. Újságokat alapítottam. Segítettem kommunista lapot indítani. Tárgyaltam mindenütt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front megszervezéséről. A pártok helyi, sőt a felszabadult területeken élő országos politika vezetőivel, akikkel akkor többször találkoztam. Számos erről a kortársi beszámoló.

E Rákosihoz küldött és idézett levelekben írtam a 2. Ukrán Front 7. ügyosztálya vezetőjéről, Züszmanovics alezredesről. E levelekben szó szerint idézem az általa felszabadított területeken elkövetett súlyos politikai hibákat. Megírom több intézkedését, amelyeket károsnak találtam a szovjet hadsereg és a magyar párt politikai törekvései szempontjából. Buta embernek jellemeztem. Kértem Rákosi támogatását, hogy kérje Sztálin


intézkedését Züszmanoviccsal szemben.

Idézni Nemest 83.

Bírálatodban kedves Barátom mégis oldalakon át körömszakadtáig véded Züszmanovicsot. Pedig nyilvánvaló, hogy csak igazat írtam róla e levelekben, hiszen a Sztálinhoz fordulás azt jelentette: induljon hivatalos vizsgálat Züszmanovics szerintem káros intézkedéseiről. Nekem ezt akkor bizonyítanom kellett volna.

Mindez azonban harminc esztendővel ezelőtt történt. Csakis emiatt: ha ennyire kiállsz Züszmanovics védelmében, nekem úgyszólván mindegy. Akkor ez nagy ügy volt, ma már jelentéktelen. Emiatt írom Neked válaszként Züszmanovicsról: legyen úgy, ahogy akarod. Enyhítem és jórészt elhagyom szerepét a felszabadításban. Hiszen tényleg, mai szemmel ez a Züszmanovics szerintem mindössze csúnya pattanás Magyarország felszabadulása történetén, mégha a levelemben róla írottak igazak is. Mivel úgy látom, nagyon kívánatosnak tartod elhagyni e levelekből a róla szóló részeket, nagyjából részben megteszem, részben enyhítem.

Törlöm a Rákosihoz küldött egyik levelemnek a románokról írt szakaszát is. Azt, hogy amikor a Hitler–Mussolini bécsi döntés háborús megsemmisülésével visszatérhettek Észak-Erdélybe, e területen mennyi bűnt követtek el a magyar lakossággal szemben. Valóban és nyilván Horthyéknak fizettek a helytelen nemzetiségi politikájukért, amit ottlétükkor elkövettek. De ez a bosszú a románok részéről százszoros volt.

Malinovszkij nyilván nemcsak az én kérésemre teremtett rendet Észak-Erdélyben, amikor átmenetileg kitiltotta innen a román közigazgatást. Hála neki!

Mégis alapvetően elhagyom e részt, mert én is tudom, nagyon is sajnos, hogy Románia tekintetében még e régi dolgok nem illenek a mai magyar párt és külpolitikába.

Szó szerint igaz az a közlésem, hogy Dálnoki Miklós hívását követve parancsnokaikkal az élen húszezer magyar fegyveres katona átállt szovjet oldalra. Petrov hadseregtábornok beosztotta őket más frontszolgálatra, amikor Sztálin parancsára lefegyverezték és elvitték őket messze a hadifogolytáborokba. Sztálin ezzel is megakadályozta a Kossuth Hadtest létrejöttét, amiről már másutt írtam.

Nagyobb hazafinak tartom Bajcsy-Zsilinszkyt, mint te. Itt is kihagyok néhány mondatot, mert amit felvetsz, nem lényeges kérdés. A bírálatodra azonban itt is megjegyzem: az igaz történelem és véleményem mellett mindig megmaradok. Legfeljebb itt-ott a bírálatod és ami ennél sokkal fájdalmasabb, rendszerünk irodalmi politikája miatti öncenzúra miatt, számos esetben hallgatok. Szeretném könyvemet kinyomtatva látni. Fáradt vagyok ahhoz, hogy egyes kérdésekben a „múltat szépítő módon” és különösen a Szovjetunió tekintetében vitatkozzam.

Ezeket a részeket tanácsod, de az öncenzúrám miatt is kihagyom, az átírt vagy megváltoztatott részeket elteszem külön mappába. A magyar történelem, azt hiszem, önéletírásom átírt részei és kihagyott oldalai nélkül is e kérdésekben egykor kimondja a való ítéletet.

Itt még visszatérek arra, amit e levelem bevezető soraiban írtam: miért olvastam gyötrelmes zaklatottan legutolsó leveledet.

Olykor, ha itt ülök az íróasztalnál, amikor Edit valamiért éppen távol van itthonról, attól tartok, szinte kissé már kényszerképzetem, hogy mint 1973 februárjában kora reggel nyolc óra tájt, megjelent nálam a rendőrség politikai osztályának négy tisztje. Vezetőjük egy alezredes. Tudatták velem, hogy a még kéziratban levő önéletrajzomban elkövetett szovjetellenes izgatással vádolnak. Úgy követtem el, hogy odaadtam elolvasni néhány barátomnak, nagyon ismert neveknek. Bevittek Edittel együtt kihallgatni a Gyorskocsi utcába. Reggeltől késő estig egyfolytában vallattak, egymást felváltva. Felállnom sem volt szabad a székről. Késő este tíz óra után azzal, hogy jelenlétemben házkutatást tartanak a lakásomban, hazavittek. Editet is. Elvitték önéletírásomnak és bármiféle kéziratomnak minden fellelhető példányát és egy zsáknyi jegyzetemet. A házkutatás végével közölték, hogy itthon maradhatunk, de másnap és harmadnap is vallatták Editet a lakásomon és a Gyorskocsi utcában. Végül hosszú napok gyötrelme után a hivatalos bűnügyi eljárás ellenem azzal záródott, hogy ugyancsak a Gyorskocsi utcában a legfőbb ügyészség helyettes vezetője, idős koromra és az elmúlt időkbeni politikai érdemeimre tekintettel a büntető törvénykönyv megfelelő szakaszai alapján a legfőbb ügyészség utolsó figyelmeztetéssel eltekint a bűnvádi eljárástól ellenem.

Ugyanezt másfél év múlva megismételték, mert megtudták, hogy létezik egy negyedik példány kézirat. Ez így is volt. A házkutatáskor elvitt kéziratokat csak azután kaptam vissza, amikor közöltem pártbeli illetékesekkel, hogy a kézirat egy példányát letétbe helyeztem külföldön. De kijelentettem, hogy békés állampolgárként csakis itthon


akarok élni, itthon akarom a kéziratot megjelentetni. Ha ezt nem engedik megtenni, állok elébe, jelenjék meg a kézirat külföldön.

Visszakaptam mindent a rendőrségtől, útlevelemet is, miután évekig nem engedtek külföldre utazni a kézirat miatt. Négy év múltán először utazhattam külföldre. Nem jelent meg ott a kijuttatott kézirat.

Kedves Barátom! Nem voltam soha szovjet nép ellenes. Hogyan is lehetnék? Kétszer mentették meg az életemet kicserélésemmel. Mindaz, amit a felszabadulás idejéről a Züszmanovicsról szóló levelekben írtam, a magyar és a szovjet nép barátsága jegyében tettem. Nem hasonlítom magamat Titóhoz, de ő is többször írt Sztálinnak az ottani Züszmanovicsokról. Kötelességemnek tartottam ezt, mint a magyar párt egyik legrégebbi

[A levél itt megszakad.]

* Nemes Dezsőhöz el nem küldött levélről másolat.

2. Képek


1. A magyar holocaustMŰHELY

BRAHAM, Randolph L.

A magyar Holocaust

A New York-i Blackburn International és a Gondolat Könyvkiadó közös kiadásában 1988 végén magyarul is megjelenik Randolph L. Braham A magyar Holocaust című kétkötetes műve. Bolti forgalomba nem kerül, csak előjegyzés útján vásárolható meg a Gondolat Könyvkiadón (1368 Budapest, Pf. 225) keresztül. Az alábbiakban a könyv egyik fejezetéből közlünk részleteket. (A szerk.)

Az előtte tornyosuló nehézségek dacára a magyar zsidóság ki tudott fejteni bizonyos ellenállást – olykor sikerrel, máskor tragikus következményekkel. Szórványos ellenállási cselekményekre került sor számos vidéki városban a legvakmerőbb akciók azonban Budapesten játszódtak le. Ezek közül a magyarországi zsidó származású brit–palesztin ejtőernyősök missziója, a magyar közvélemény felvilágosítására irányuló illegális erőfeszítések, a munkaszolgálatosok fölfegyverzésének kísérlete és a halucok1 mentési akciói érdemelnek külön említést.

A haluc-fiatalok mentőakciói

Ellentétben a Zsidó Tanács és a Mentőbizottság álláspontjával, az ifjú cionista aktivisták (akik mindössze néhány százan voltak) fegyvert fogtak a zsidók mentésére. Bár nyílt harcba sohasem bocsátkoztak, hősies mentőakcióikat mégis egyértelműen ellenállási cselekményeknek kell minősítenünk.

A mozgalom élén fiatal baloldali cionisták álltak, főként a Hashomer Hatcair és a Dror csoportokhoz tartozó fiatalok. Meghatározó szerepet töltöttek be a mozgalomban a fiatal lengyel és szlovák menekültek, akik az 1942 és 1944 közötti időszakban jöttek Magyarországra. Hamarosan számos nem kevésbé bátor ifjú magyar haluc is csatlakozott hozzájuk, akik szintén kitűntek a földalatti fegyveres mozgalomban. A Budapesten kb. 500 tagot számláló halucok vezetői egyes emberek – nagyrészt elvtársaik és cionista szimpatizánsok – megmentésére összpontosították figyelmüket, mert meg voltak győződve arról, hogy a zsidó tömegek helyzete reménytelen.

Az együttműködés a halucok és a magyarországi zsidó- és cionista szervezetek vezetői között nem volt mindig zökkenőmentes. Kivált a szlovák és lengyel halucok nyilatkoztak megvetéssel a magyar zsidóság hivatalos vezetéséről. Ben-Shalom (szlovákiai haluc) a magyar zsidóságot „ritka csúf bagázsnak” nevezte, mert hallani sem akart a szomszédos országokban történtekről, holott ő és menekülttársai minden tőlük telhetőt elkövettek felvilágosításuk érdekében.

A német megszállás küszöbén a Hashomer Hatcair csoport úgy döntött, hogy „árjásítja” valamennyi tagját, és így biztosítja mozgásszabadságukat. Ezzel lehetővé vált, hogy hatékonyabban folytassák mentési akcióikat, bár továbbra is rendkívüli veszélyek közepette dolgoztak. A megszállás első szakaszában a halucok hamis árja igazolványok – köztük Gestapo-, SS- és nyilaspárti tagsági igazolványok – előállítására és szétosztására összpontosították erőfeszítéseiket. A földalatti akcióknak ezért a részéért felelős vezetők, köztük Zimmermann Dan, Weil Sraga, Grosz és Teichmann, biztonsági okokból kénytelenek voltak váltogatni a munkahelyüket, amivel nagy kockázatot vállaltak. Természetesen sohasem viseltek sárga csillagot, s emiatt, legnagyobb megdöbbenésükre, egyes zsidó vezetők megvádolták őket azzal, hogy ki akarnak bújni a közös sors alól.

Ebben az időszakban a halucok másik fontos tevékenysége az volt, hogy fiatal férfiakból és nőkből – akik többnyire valamelyik cionista szervezet tagjai közül kerültek ki – kis csoportokat szerveztek, és átjuttatták őket Romániába vagy Szlovákiába, ahol a zsidóüldözés szünetelt. Néhány csoportot Tito Jugoszláviájába irányítottak, azonban egyik elvtársuk elfogása után ez az útirány háttérbe szorult. Érdekes, hogy miközben a halucok vezetői megkérdőjelezték a Mentőbizottság bizonyos lépéseinek helyességét, azon voltak, hogy minél több emberük kerülhessen be a Kasztner-csoportba.2 Június 30-án éjjel, a transzport indulásakor halucok százai kapaszkodtak föl engedély nélkül a vonatra.

A halucok illegális munkáját jelentős részben a Zsidó Tanács főhadiszállásáról irányították, ahol a segítségért folyamodó és a Kasztner-csoportba bekerülni kívánó emberek tömegei lehetővé tették, hogy feltűnés nélkül végezzék munkájukat. A Kasztner-csoport elindítása és a deportálások leállítása után a Tanács székházában visszaállott viszonylagos nyugalom körülményei közepette kiéleződött az ellentét a hivatalos vezetők és a


halucok között. Különösen az a Zsidó Frontharcos Szövetség nyilatkozott róluk maró gúnnyal, amelynek tagjai közül sokan mentességet élveztek a zsidótörvények alól.

Július végétől, amikor az Üvegházban svájci támogatással megkezdődött a mentőmunka, a halucok fokozatosan oda tették át székhelyüket. Vezetőik tagjai lettek az Üvegház alkalmazotti gárdájának, és számottevő kiváltságokat, egyebek mellett gyakorlatilag teljes védettséget élveztek. Ellentétbe kerültek az Üvegház3 cionista vezetőivel, mivel az utóbbiak nemcsak a kivándorlási tervnek a megvalósítása felett őrködtek éberen, hanem kínos gonddal vigyáztak azoknak a feltételeknek a betartására is, amelyek mellett a svájciak az együttműködést elvállalták.

A nyilas uralom idején a halucok fokozták vakmerő erőfeszítéseiket. Egyes ifjú pioníroknak a puccs napjának zűrzavaros körülményei közepette sikerült fegyverhez jutniuk. Bunkereket építettek a főváros különböző pontjain. Hét vagy nyolc bunkert alakítottak ki, arról azonban nincs adat, hogy ezekben hány zsidó lelt menedékre. A Hungária körúti bunkert a nyilasok fölfedezték és tűzharc alakult ki, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt.

A hamis papírok előállítása és terjesztése új dimenziókat öltött. Az árja személyi iratok hamisításának folytatása mellett a halucok fokozták erőfeszítéseiket a védlevelek (Schutzpässe), valamint a Vatikán és a semleges országok képviseletében kibocsátott hasonló okmányok tömeges előállítására.

A halucok talán leghősiesebb akciói azok voltak, amelyekkel a nyilasok keze közül mentettek ki zsidókat. Nyilas-, honvéd-, levente-, KISKA- (Kisegítő Katonai Alakulat), sőt SS-egyenruhában, puskával és géppisztollyal fölfegyverkezve, a szükséges parancsokkal és okmányokkal ellátva mentették a lelakatolt csillagos házak, az internáló táborok, az óbudai téglagyár zsidó lakóit, menekítették a börtönökből a zsidó elítélteket. Voltak, akiket a nyilas hordák által kivégzésre a Duna-partra hurcolt emberek oszlopaiból ragadtak ki.

A halucok a Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködve (elsősorban Komoly A osztályával, amellyel némelyik tagnak közvetlen kapcsolata volt), segítséget nyújtottak számos gyermekotthon, az úgynevezett „védett házak” és a gettó élelmiszerrel való ellátásában és az élelmiszerkészletek őrzésében is. Az A osztály számára kijelölt épületeket a halucok mint további akcióközpontokat vették használatba. Munkájukat sok esetben megkönnyítették azok a kölcsönösen előnyös kapcsolatok, amelyeket a háború végének közeledtével mindinkább mentségeket kereső különböző magyar hivatalos személyekkel létesítettek. Ezek között volt Szentandrássy András, az óbudai téglagyári tábor parancsnoka és Lullay L. Leó százados, Ferenczy4 szárnysegédje.

Céljaik megvalósítása érdekében a haluc tagjai kapcsolatot tartottak fenn a kicsiny és laza nem zsidó ellenállási szervezetekkel. Ellátták ezeket a szervezeteket mindenfajta hamis irattal, amire szükségük volt, azok pedig fegyvert adtak és alkalmi menedéket nyújtottak nekik. A halucok kapcsolatban álltak a Demény Pál parancsnoksága alatt működő kommunista ellenálló csoporttal, valamint a Kádár Iván főhadnagy, illetve Fábry Pál képviselte németellenes katonai és polgári csoportokkal is.

Jegyzetek

1 Cionista ifjúsági (fegyveres) ellenállási szervezet.

2 Kasztner Rezső németekkel folytatott tárgyalásai eredményeként anyagi ellenszolgáltatás fejében egyes személyek mentességet kaptak. A mentesítettek csoportját nevezték Kasztner-csoportnak.

3 Egy üveg-nagykereskedés épülete, melyet a svájci követség védelme alá helyezett, svájci lobogóval látott el. Hozzávetőleg 2 ezer fő talált ott menedéket.

4 Ferenczy László csendőr alezredes, a deportálások idején Baky László és Eichmann között az összekötőtiszt feladatát látta el.


1. Hitleri Németország, sztálini Szovjetunió. 1939. augusztusszeptember�TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

GLATZ Ferenc

Hitleri Németország, sztálini Szovjetunió

1939. augusztus–szeptember

A történeti értékelés nehézségei

1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírták a szovjet–német megnemtámadási szerződést, melynek titkos záradékában a sztálini és a hitleri vezetés érdekszférákra osztotta Közép-Európát. Kézikönyvek, tankönyvek szerzőinek, középiskolai egyetemi tanóráknak legkínosabb pontja ez az utóbbi évtizedekben azokon az államterületeken, amelyeket a Szovjetunió szabadított fel a fasizmus alól. Ma már kérdéseket tesznek fel a hallgatók, olvasók.

A megnemtámadási szerződés indokolható – így az ellenvetés. Egy állam nincs felkészülve esetleges háborúra. De miért osztja fel azonnal érdekszférákra a Szovjetunió és Németország Közép-Európát, s osztják fel közösen Lengyelországot? Majd a Szovjetunió további területgyarapítási lépéseket tesz 1940 nyarán. Válasz: A Szovjetunió akkori politikáját Sztálin irányította, akitől a nagyhatalmi sovinizmus sohasem volt idegen. Kérdés: A területgyarapítás tehát nem lehet idegen egy szocialista országtól? Válasz: Az állam – a Szovjetunió egy adott területen létrejött igazgatási egység, melynek vezetői megkísérlik a területen élők érdekei szerint irányítani az állam ügyeit. A Szovjetunió, mint állam vezetésében 1939-ben a sztálini politika érvényesült. A területszerzés, érdekszféra-politika mint államvezetési szempont a sztálini politika része volt. A társadalmi formáció – a szocializmus – az emberek együttélésének államterületektől független szerveződési formája. Egyetlen államalakulat sem állíthatja, hogy a maga konkrét terület- és igazgatásszervezési politikája azonos a formáció fő jegyeivel. Ahogy sem Anglia, sem Franciaország, nem szólva a távol-keleti országokról nem azonos a kapitalista államszervezéssel, úgy a Szovjetunió adott konkrét politikai lépései sem azonosak a szocializmus politikájával. Kérdés: Akkor nem léteznek a konkrét politikában formáció szinten (szocializmus) érvényes alapelvek? Lehet a területgyarapítás, érdekszféra-politika sajátja egy szocialista politikának? Válasz: Nem. Bárki lépi is meg a területgyarapítás, érdekszféra-politikát, az alapjában ellentmond a marxi tanoknak, az idegen a szocializmustól.

Mindezek után hogyan értékeljük a magyar területrevíziókat 1940-ben – így az ellenvetés. Hiszen Besszarábiát a Szovjetunió ugyanúgy történelmi alapon követelte Romániától, mint Erdélyt Magyarország. Az 1918-ban Oroszországtól elcsatolt terület „visszatért”. És a Baltikum? Válasz: 1918-ban ugyanúgy hatalmi érdekek érvényesültek Oroszország rovására, mint Magyarország rovására. 1939 augusztusa után végképp eldőlt: a Monarchia összeomlása után kialakult hatalmi vákuumban Közép-Európában az orosz (szovjet) és a német (hitleri) hatalom fog döntő szerepet játszani. Megkezdődött a „visszarendeződés”. Kérdés: Mi a különbség az 1918. évi és az 1940. évi területrevíziók tekintetében Magyarország és a Szovjetunió között? Válasz: Valószínűleg semmi. Továbbgondolásra váró kérdés. 1918–1920 ugyanúgy nagyhatalmi imperialista lépés, mint 1940. Kérdés: Miért nem beszél erről történetírásunk? Válasz: a dokumentumok szintjén beszél. A kronológiából is kitetszik: 1940. június: szinte egyszerre indul meg Erdély ügyében a román–magyar tárgyalás és nyújtja be igényét a Szovjetunió Észak-Bukovinára és Besszarábiára. 1940 augusztus 2: Besszarábiát, 3–6.: Litvániát, Lett- és Észtországot felveszik a Szovjetunió köztársaságai sorába. Augusztus 30: Kész a „második bécsi döntés”, Észak-Erdély Magyarországé. Csak rá kell nézni a térképre! Kérdés: Vagyis Magyarország akkor nem „csak” a hitleri Németország csatlósaként jutott területrevízióhoz, hanem a Szovjetunió hallgatólagos jóváhagyásával is? Válasz: Valóban. Noha a magyar államvezetésben kezdettől (1920 óta) éltek terület-visszaszerzési szándékok. Ahogy, miután fordult a kocka, s Németország szembekerült a Szovjetunióval (1941), mind a román, mind a cseh (Beneš) vezetésben erős volt a területszerzési törekvés. S ez győzött 1945-ben. Kérdés: A magyar–szovjet barátság hagyományát emlegetjük 1940–41-ben: a budapesti vásár szovjet pavilonja, kommunisták (Rákosi, Vas Z.) kiengedése a Szovjetunióba? Nem a sztálini és a Horthy-korszakbeli politikai érdekek pillanatnyi találkozása ez? Válasz: De igen. Továbbgondolásra váró kérdés. Az egész közép-európai antifasiszta liberális, demokrata baloldal elvesztette 1939–1941 között külpolitikai támaszát… De ez nem változtat véleményünkön: a sztálini, a Horthy-kormányzat területgyarapítása ugyanúgy rossz recept volt a térség népei számára, mint az 1918–1920. évi román, cseh–szlovák recept és az 1945. évi szintúgy. Hangsúlyozzuk: a népek (nem a hasznot húzó középosztályok) számára. De hangsúlyozzuk immáron hány éve hallgatóinknak:


első fizetésükből vásároljanak egy Eurázsia térképet, s függesszék fel íróasztaluk fölé, s naponta tekintsenek rá, s naponta keressék meg a kis foltot, hol élünk most, 1988 augusztusában.


1. Ribbentrop MoszkábanBORUS József

Ribbentrop Moszkvában

1939. augusztus 23-án délben két négymotoros, FW 200 Condor típusú, horogkeresztes felségjelű utasszállító gép ereszkedett le Moszkva repülőterére. Az első gépből a náci Németország külügyminisztere, egykori pezsgőügynök, Molotov szovjet külügyi népbiztos által „kimagasló diplomatának és államférfinak” titulált Joachim von Ribbentrop szállt ki. A hűvös, de nem udvariatlan fogadtatás után a Kremlben – Sztálin jelenlétében – előbb háromórás, majd rövid szünet után az esti órákban folytatódó megbeszélés eredményeként 24-én éjfél után, de 23-i keltezéssel, megnemtámadási szerződést írtak alá, melyet titkos, ugyancsak Ribbentrop és Molotov által aláírt jegyzőkönyv egészített ki. Ez utóbbiban a szerződő felek érdekszférákra osztották a Finnországtól Besszarábiáig terjedő területet. Ez utóbbi titkos jegyzőkönyv szövegét Nyugaton többször közzétették, létezését szovjet részről ennek ellenére még a közelmúltban is tagadták.

Ribbentrop moszkvai útját hosszas előkészítés előzte meg. Gazdasági egyezmények és diplomáciai eszmecserék után a német külügyminiszter augusztus 15-én a moszkvai német nagykövet útján felajánlotta, kész „rövid látogatásra Moszkvába menni, hogy a Führer nevében ismertesse Sztálin úrral a Führer álláspontját”. Molotov erre megkérdezte, hogy hajlandó-e Németország megnemtámadási szerződést kötni a Szovjetunióval.

Az igenlő német válaszra a szovjet vezetés a további tárgyalásokat gazdasági egyezmény aláírásától tette függővé. Augusztus 20-án erre maga Hitler küldött táviratot Sztálinnak, megígérve a szovjet kívánságok figyelembevételét. Megbélyegezve a lengyel magatartást, maga kérte Ribbentrop fogadását augusztus 22-én, de legkésőbb 23-án.

Így jött létre a náci külügyminiszter augusztusi, a megnemtámadási szerződés és a titkos jegyzőkönyv aláírását eredményező moszkvai útja. Az aláírások után Ribbentrop a létrejött német–szovjet barátságot fellengzős és dagályos kifejezésekben dicsérő közlemény tervezetét terjesztette elő, de Sztálin lehűtötte Hitler külügyminiszterét: „Nem gondolja, hogy valamivel több tekintettel kellene lennünk országaink közvéleményére? Éveken át vödörszám öntöttünk szennyet egymás fejére, és propagandistáink nem tudtak ezen a téren eleget végezni. És most hirtelen bocsássunk meg és felejtsünk el mindent? Nekünk, és azt hiszem, ez a német kormányra is érvényes, több megfontoltsággal kell népeinket az országaink közötti kapcsolatokban végbement változásokról tájékoztatni.”

A diplomaták, a politikusok és a történészek azóta is vitatkoznak a német–szovjet szerződés aláírásának célszerűségéről, arról, hogy melyik fél járt jobban. A végső szót nyilván csak a szovjet levéltárak anyagának részletes ismeretében lehet majd kimondani.

Világosabb a kép Ribbentrop második, 1939. szeptember végi útjának eredményeit illetően, amikor a fegyveres túlerővel levert Lengyelország további sorsáról döntöttek, és Sztálin személyesen rajzolta ismert kék ceruzájával a térképre a lengyelországi szovjet–német határvonalat. Ez alkalommal még könnyebben született meg a megegyezés, és nem ok nélkül állapította meg Ribbentrop kíséretéből valaki már hazatérés közben, hogy „olyan jól érezte magát a Kremlben, mint régi nemzetiszocialista párttagok között”.

DOKUMENTUM

Megnemtámadási szerződés Németország és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója között

A Német Birodalmi Kormány és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniójának Kormánya attól a kívánságtól vezetve, hogy erősítsék a béke ügyét Németország és a Szovjetunió között, és kiindulva az 1926 áprilisában a Németország és a Szovjetunió között kötött semlegességi szerződés alapvető határozataiból, a következő megállapodásra jutott:

I. cikkely

A Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy egymással szemben tartózkodnak minden erőszakosságtól, minden agressziós cselekedettől és minden támadástól, mégpedig mind egyedül, mind pedig más hatalmakkal közösen.

II. cikkely


Amennyiben a Szerződő Felek egyike harmadik hatalom részéről háborús cselekedetek tárgyává válnék, a másik Szerződő Fél semmilyen formában nem fogja támogatni ezt a hatalmat.

III. cikkely

A Szerződő Felek kormányai a jövőben konzultációk céljából folyamatos kapcsolatban maradnak egymással, hogy kölcsönösen tájékoztassák egymást a közös érdekeiket érintő kérdésekről.

IV. cikkely

Egyik Szerződő Fél sem vesz részt semmiféle olyan hatalmi csoportosulásban, amely közvetve vagy közvetlenül a másik fél ellen irányul.

V. cikkely

Amennyiben a Szerződő Felek között valamilyen vita vagy konfliktus keletkeznék, ezeket a vitákat vagy konfliktusokat mindkét fél kizárólag baráti véleménycsere vagy szükség esetén egyeztető bizottságok alkalmazása útján fogja tisztázni.

VI. cikkely

Jelen szerződést 10 évi időtartamra kötik azzal a feltétellel, hogy amennyiben a Szerződő Felek egyike nem mondja fel egy évvel ezen határidő lejárta előtt, ennek a szerződésnek a hatálya automatikusan további öt évre meghosszabbítottnak számít.

VII. cikkely

Jelen szerződést lehetőleg rövid időn belül ratifikálni kell. A ratifikációs okmányokat Berlinben kell kicserélni. A szerződés aláírásával haladéktalanul hatályba lép.

Kettős eredeti példányban készült, német és orosz nyelven.

Moszkva, 1939. augusztus 23.

A Német Birodalmi Kormány részéről v. Ribbentrop

A Szovjetunió Kormányának meghatalmazásában W. Molotov

Titkos kiegészítő jegyzőkönyv

A Német Birodalom és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója közötti megnemtámadási szerződés aláírásának alkalmával a két fél aláíró meghatalmazottai szigorúan bizalmas megbeszélésen megvitatták a kétoldalú érdekszférák elhatárolásának kérdését Kelet-Európában. Ez a megbeszélés a következő eredményre vezetett:

1. A balti államokhoz (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia) tartozó területek területi-politikai átformálása esetén Litvánia északi határa alkotja egyúttal Németország és a Szovjetunió érdekszférájának határát. Egyúttal mindkét részről elismerik Litvánia érdekét a vilnai területen.

2. A lengyel államhoz tartozó területek területi-politikai átformálása esetén Németország és a Szovjetunió érdekszféráját hozzávetőleg a Narev, a Visztula és a Szan folyók vonala határolja el.

Azt a kérdést, hogy a kétoldalú érdekek kívánatosnak tűntetik-e fel egy független lengyel állam fenntartását, és melyek lennének ezen állam határai, végleg csak további politikai fejlemények során lehet tisztázni.

A két kormány ezt a kérdést mindenesetre barátságos megegyezés útján fogja megoldani.

3. Délkelet-Európa vonatkozásában szovjet részről hangsúlyozzák érdeküket Besszarábiát illetően.

Német részről hangsúlyozzák a teljes politikai érdektelenséget ezeken a területeken.

4. Ezt a jegyzőkönyvet mindkét fél szigorúan titkosan fogja kezelni.


Moszkva, 1939. augusztus 23.



Német–szovjet határ- és barátsági szerződés

A Német Birodalmi Kormány és a Szovjetunió Kormánya az eddigi lengyel állam szétesése után kizárólagos feladatuknak tekintik helyreállítani ezeken a területeken a nyugalmat és a rendet, és az ott élő nemzetiségeknek biztosítani a népi sajátosságaiknak megfelelő létet. Ebből a célból megegyeztek a következőkben:

I. cikkely

A Német Birodalmi Kormány és a Szovjetunió Kormánya a kétoldalú birodalmi érdekek határául az eddigi lengyel állam területén meghatározza azt a vonalat, mely a mellékelt térképen be van rajzolva és amelyet közelebbről egy kiegészítő jegyzőkönyvben le kell írni.

II. cikkely

Mindkét fél véglegesnek ismeri el a kétoldalú birodalmi érdekeknek az I. cikkelyben megállapított határát és elutasítja harmadik hatalom mindennemű beavatkozását ebbe a rendezésbe. [Itt a lap alján kézzel: Oroszország, titkos birodalmi ügy.]

III. cikkely

A szükséges állami újjárendezést az I. cikkelyben megadott vonaltól nyugatra eső területeken a Német Birodalmi Kormány, az ettől a vonaltól keletre eső területeken a Szovjetunió Kormánya vállalja el.

IV. cikkely

A Német Birodalmi Kormány és a Szovjetunió Kormánya a fentebbi rendezést a népeik közötti baráti kapcsolatok fokozódó fejlődése biztos alapjának tekinti.

V. cikkely '

Ezt a szerződést ratifikálják és a ratifikációs okmányokat amilyen hamar lehetséges, Berlinben kicserélik. A szerződés aláírásával életbe lép.

Kettős eredeti példányban készült, német és orosz nyelven.

Moszkva, 1939. szeptember 28.


A Szovjetunió Kormánya részéről W. Molotov

A Német Birodalmi Kormány és a Szovjetunió Kormányának nyilatkozata 1939. szeptember 28.

Miután a Német Birodalmi Kormány és a Szovjetunió Kormánya a ma aláírt szerződéssel véglegesen szabályozta a lengyel állam széthullásából adódó kérdéseket, és ezzel biztos alapot teremtett a tartós békére Kelet-Európában, kifejezésre juttatják egybehangzó véleményüket, hogy valamennyi nép igazi érdekéinek felelne meg, ha jelenleg egyfelől Németország, másfelől Anglia és Franciaország között fennálló háborús állapot véget érne. A két kormány ezért arra irányítja közös erőfeszítéseit, adandó alkalommal más baráti hatalmakkal egyetértésben, hogy ezt a célt, mihelyt lehetséges, elérje.

Amennyiben a két kormány fáradozásai mégis eredménytelenek maradnának, ezáltal megállapítást nyerne az a tény, hogy Anglia és Franciaország felelős a háború folytatásáért, amikor is Németország és a Szovjetunió kormányai kölcsönösen konzultálni fognak a szükséges rendszabályokról. Moszkva, 1939. szeptember 28. A Német Birodalmi Kormány részéről v. Ribbentrop

A Szovjetunió Kormányának meghatalmazásában W. Molotov.


Titkos kiegészítő jegyzőkönyv

Alulírott meghatalmazottak a német–szovjet határ- és barátsági szerződés megkötésekor megállapították egyetértésüket a következőkben:

Egyik fél sem tűri területén a másik fél területére ható lengyel agitációt. Ilyen agitáció minden kiindulását megakadályozzák területükön, és kölcsönösen tájékoztatják egymást az erre irányuló rendszabályokról.

Moszkva, 1939. szeptember 28.



A szerződések Bonnban őrzött német nyelvű példányainak fotókópiáit Gosztonyi Péter (Svájc) juttatta el szerkesztőségünkhöz.

2. Képek


1. A Pravda a szovjetnémet megnemtámadási �szerzõdés elõtt és utánFARKAS Ferenc

A Pravda a megnemtámadási szerződés előtt és után

Farkas Ferenc kérésünkre még korábbi moszkvai tanulmányútján átnézte a Pravda 1939. augusztusi–szeptemberi számait. Kérdésünk: hogyan írt a szovjet pártlap Németország megindult közép-európai terjeszkedéséről, az I. világháborút lezáró békék revíziójáról, a szovjet–német megnemtámadási szerződés előtt és után. Érdekes és terjedelmes anyaggyűjtése tanúsította, hogy a Szovjetunió nemcsak éberen figyelt a szomszédságában történtekre, hanem naponta közölt a pártlapban információkat a lengyel–német (kis számban a román–magyar–szlovák) háborús feszültségről és az angolszász hatalmak reagálásáról. (A szerk.)

1939. július 31. Vezércikk az első világháború kirobbanásának 25. évfordulója alkalmából. Megállapítja: „az első imperialista világháború folytatásaként elkezdődött a második imperialista világháború”. A vakmerő, de belsőleg gyenge fasizmus lépett fel agresszorként, ellene harcolnak a világ dolgozóinak százmilliói, de a hatalmas szovjet haza a béke őrhelyén áll, erejéből fakadó nyugalommal utasít vissza minden agressziót, provokációt.

A cikk Sztálin szavaival végződik: „aligha lehet kételkedni abban, hogy egy Szovjetunió elleni második világháború a támadó teljes vereségével végződik, s Európa és Ázsia egy sor országában olyan forradalmat eredményez, mely elsöpri ezen országok burzsoá-földesúri kormányait”.

1939. augusztus 1. TASZSZ hír: angol sajtóértesülésekre hivatkozva lehetségesnek tartja, hogy Németország szabad átvonulása fejében átengedi Magyarországnak Szlovákiát. [Sic!]

1939. augusztus 2. A külpolitikai rovatban beszámoló Chamberlain parlamenti beszédéről. A Pravda kiemeli az angol miniszterelnök beszédéből: Anglia növeli védelmi képességét. Franciaországgal közösen egyezményt írtak alá Lengyelországgal és Törökországgal, Görögország és Románia számára garanciát ajánlanak fel. Szól a Szovjetunióval folyó tárgyalásokról is, amelyen még nincs megegyezés, de közös a szándék az agresszió megfékezésére. A jelenlegi viták középpontjában a közvetett agresszió fogalmának értelmezése áll, de a politikai nehézségek nem leküzdhetetlenek.

Ugyanitt hír: Batler angol kormánytisztviselő szerint az angol kormány gyors megegyezésre törekszik. A szovjet fél részéről a közvetett agresszió fogalmának pontos, kibúvó nélküli meghatározását továbbra is nehéz akadályként értékeli.

Hír jelenik meg angol és francia katonai misszió Moszkvába érkezéséről is.

1939. augusztus 3. A danzigi feszült helyzetet ismertetve tudósítás: lépések történtek a szabad város Németországhoz csatolása érdekében.

1939. augusztus 4. Tájékoztató lengyel védelmi intézkedésekről és német háborús előkészületekről.

1939. augusztus 7. Elemzés Németországról: a háborús előkészületek miatt a munkások kizsákmányolása óriási, tombol a fasiszta terror. De minden megtorlás eredménytelen, nő az elégedetlenség.

1939. augusztus 9. A Pravda idézi a Berliner Zeitungot: Németország „ki fogja törölni Lengyelországot a történelemből”.

1939. augusztus 10. Tudósítás: Németországban növekszik az antifasiszta hangulat.

1939. augusztus 12. Hír: megérkezett Moszkvába az angol és francia küldöttség. Magas rangú személyek – köztük Molotov, Vorosilov – fogadták őket.

1939. augusztus 14. Ismerteti L. Minc előadását az igazságos és igazságtalan háborúról. A professzor egy iráni költőt idéz: „Az ellenségből barátot soha nem csinálsz, hanem csak növeled az igényeit.” Erre tanít Marx is, aki szerint „az ellenséget torkon kell ragadni és meg kell semmisíteni”. A szovjet nép támogatja a fasiszta országok munkásait, a Szovjetunió mindent megtesz azért, hogy az emberiséget megszabadítsa a fasizmustól, így válik


valóra Lenin jóslata: a második világháború után az egész emberiség szabad lesz.

1939. augusztus 15. Cikkek a feszült danzigi helyzetről, a német csapatösszevonásokról és a háborús előkészületek miatti német ellátási gondokról. Az egyik megállapítja: Németország vissza akarja állítani az első világháború előtti keleti határokat.

1939. augusztus 16. Elemzés a német–magyar–jugoszláv viszonyról, majd hír: a lengyel határon kidöntöttek egy határjelző oszlopot, letépték a lengyel határfeliratot, helyébe a Nagy-Németország felirat került.

1939. augusztus 17. Elemzés jelenik meg a német–magyar viszonyról. A brit lapok feltételezik a Magyarországra és Jugoszláviára nehezedő német nyomás növekedését. Ennek jeleként értékelik a magyarországi növekvő antiszemita kampányt. A fasiszta Németország – írja a Pravda – kész segítséget adni Magyarországnak, hogy az megvalósítsa revíziós törekvéseit, de ennek súlyos ára van – a hírügynökségi jelentések vámszövetség tervezetéről tudnak, amely elvezethet a politikai önállóság teljes elvesztéséhez. A lap a védekezés lehetőségét a kisállamok összefogásában látja, egy olyan hatalom támogatásával, melynek őszinte érdeke az általános béke.

A napi hírek között ismételten szerepelnek tudósítások az éleződő lengyel–német viszonyról, ennek egy újabb állomása: egy lengyel határőrt Danzigban megöltek.

1939. augusztus 18. A Pravda méltatja a sztálini légierőt.

1939. augusztus 20. Hír: létrejött a német–szlovák katonai szövetség. Szlovákia felvonulási terület lesz, így Magyarország elvesztette annak a lehetőségét, hogy Németország hozzájáruljon Szlovákia Magyarországhoz csatolásához.

1939. augusztus 21. Hír és értékelés az augusztus 19-én Berlinben megkötött német–szovjet kereskedelmi és hitelnyújtási szerződésről. A kommentár szerint az utóbbi években a politikai viszony feszültsége miatt a kereskedelmi kapcsolatok alacsony szintre estek vissza. Az egyezmény tartalma: szovjet részről 180 millió márkás áruszállítás, német részről 200 millió márkás áruvásárlási hitelnyújtás, melyet a szovjet fél szerszámgépek, berendezések vásárlására fordít. A cikk megállapítja: az új kereskedelmi és hitelnyújtási egyezmény a Szovjetunió és Németország között feszült politikai atmoszférában jött létre, de arra van hivatva, hogy ezt a feszültséget feloldja.

1939. augusztus 22. Külpolitikai tudósítás:

Danzigban a fasiszta párt győzelme látszik valószínűnek.

Elemzés: A szovjet–német kereskedelmi és hitelegyezmény aláírása után felmerült a két ország közötti politikai viszony megjavításának kérdése is. A napokban várható, hogy von Ribbentrop úr német külügyminiszter Moszkvába érkezik az említett tárgyalásokra.

1939. augusztus 23. A Pravda beszámol az ez év tavaszán Németországhoz került litván területen a litvánok tömeges bebörtönzéséről.

1939. augusztus 24. Az első oldalon: moszkvai látogatása során a tegnap éjjeli második tárgyaláson Ribbentrop és vendéglátója, Molotov megkötötték a szovjet–német megnemtámadási szerződést. A tárgyalások Sztálin és a német nagykövet jelenlétében folytak.

Augusztus 23-án déli 1-kor Ribbentrop vezetésével német küldöttség érkezett Moszkvába. A repülőtéren miniszterhelyettesek fogadták, megjelent a német és olasz követ is. A Pravda leszögezi: a dokumentum a Szovjetunió következetes békepolitikáját tükrözi. E politika változatlanul a baráti és intenzív kapcsolat támogatására és megerősítésére törekszik mindazokkal az államokkal, amelyek ezt a politikai célkitűzést magukévá teszik. Sztálin megállapította: a most aláírt szerződés teljes mértékben megfelel a Szovjetunió érdekének. A 4. cikkelynek tulajdonít kiemelkedő jelentőséget, mely leszögezi: egyik fél sem lép be semmilyen hatalmi csoportosulásba, amely a másik fél ellen irányul. A szerződés 10 éves időtartama bizonyítja a békés viszony tartóssá tételének szándékát. A Pravda elemzése üdvözli a megegyezést: „nem kétséges, hogy… egy csapásra megszünteti azt a feszültséget, amely a két ország eddigi kapcsolatát jellemezte”. „Németország és a Szovjetunió közötti ellenségeskedésnek vége van, az ideológiai és a politikai rendszer különbözősége nem lehet akadálya annak, hogy a két ország között jószomszédi viszony jöjjön létre. Eddig a Szovjetunió és Németország népeinek barátságát zsákutcába hajszolták Németország és a Szovjetunió ellenségei. De mostantól kezdve ez a barátság meg kell hogy kapja mindazokat a szükséges feltételeket, melyek segítségével ez a barátság tovább


fejlődik és virágzik.”

1939. augusztus 25. A szerződés külföldi sajtóvisszhangjáról. A Pravda szerint az amerikai lapok hatalmas szovjet diplomáciai sikerről írnak. A megegyezés az USA számára kedvező, mert gyengíti Japán pozícióit. A német lapok szerint a szerződést a német nép mint a két nép között mindig is létező jó viszony visszaállítását fogadja. Egy észt lap szerint a szerződés révén a Szovjetunió megerősödött. Angol vélemények szerint a paktum azt a tényt fejezi ki, hogy az utóbbi években a Szovjetunió mélységesen bizalmatlan volt a francia és az angol politikával szemben. A Manchester Guardian szerint az egyik vasmű munkásai így vélekedtek: „lelkesített bennünket a Szovjetunió türelme az angol kormánnyal folytatott tárgyalások alkalmával, de helyeseljük hogy a szovjet kormány aláírta a …szerződést. Úgy tartjuk, hogy ez a szerződés ismételten bizonyítja a Szovjetunió hatalmas erejét.” A lap szerint Chamberlain politikája Európát a háború küszöbére vitte. Francia vélemények szerint bizonyos körök a Szovjetuniót teszik felelőssé az angol–francia–szovjet tárgyalások megszakadásáért. A Pravda szerint ezt a sértést maguk a francia lapok cáfolják, amikor azt írják, hogy a francia–angol küldöttségnek nem volt aláírási meghatalmazása.

1939. augusztus 26. Továbbra is a szerződés sajtóvisszhangjáról. Kiemelik, hogy angol vélemények szerint a Szovjetuniónak alapos oka van a bizalmatlanságra. Írnak a japán–német viszonyról is.

1939. augusztus 27. Vorosilov nyilatkozata az angol–francia–szovjet katonai tárgyalásokról: „azért írták alá a német–szovjet egyezményt, mert a francia–angol–szovjet tárgyalások zsákutcába jutottak”.

Hírek a német–lengyel viszony éleződéséről, a határviszályról. Német lapok szerint a háború a küszöbön van, Danzig körül a feszültség elviselhetetlen, a lengyel csapatösszevonásokra a lakosság felfegyverzésével válaszolnak. A TASZSZ párizsi és varsói tudósítója a lengyel határ mentéről német csapatösszevonásokról ad hírt. Ugyanakkor Anglia is háborús előkészületeket tett, korlátozzák az utazást, a külföldön tartózkodó angol polgárokat hazatérésre szólították fel. A berlini angol és francia követségeken megsemmisítik a titkos iratokat.

1939. augusztus 28. Beszámoló arról, hogy a japán kormány tiltakozik a német politika ellen. Japán szerint a szerződés ellentmond az antikomintern paktum szellemének. A sajtószemlében közlik az amerikai lapok hasonló megállapításait is. Német lapok ugyanakkor a szovjet–német gazdasági lehetőségekről, a szovjet gazdaság helyzetéről írnak elemzéseket.

1939. augusztus 29. A Pravda továbbra is sajtóvéleményeket közöl a megnemtámadási szerződésről. Az angol lapok megállapítják, hogy Chamberlain kényszerítette az oroszokat arra, hogy megkössék Németországgal az egyezményt, ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió a világ leghatalmasabb erejévé lett. Ugyanakkor az angol „megbékítő” politika teljes kudarcát jelenti. A nyugati hatalmak kizárták a Szovjetuniót a Csehszlovákia és Lengyelország ügyét tárgyaló nemzetközi konferenciákról, így kénytelen volt Németországgal megegyezésre jutni. Anglia nem értékelte kellően a Szovjetunió erejét, elvetette a bizalmatlanság magvát, amelynek keserű gyümölcsét most be kell takarítaniuk.

1939. augusztus 31. Beszámoló a lengyel általános mozgósítás elrendeléséről.

1939. szeptember 1. Fő helyen beszámoló a Szovjetunió Legfelső Tanácsának rendkívüli üléséről, a szovjet–német megnemtámadási szerződés ratifikálásáról. Közlik Molotov beszédét, amelyben a szerződés elfogadását javasolja. Molotov szerint: „A szovjet diplomácia nagy sikere az egyezmény.” A szerződés elhárítja a háborút, pedig a Szovjetunió ellenségei össze akarták ugratni a két nagyhatalmat, de Sztálin leleplezte e mesterkedéseket. Igaz, szovjet részről is volt néhány rövidlátó politikus – mondja –, akiket a vulgáris antifasiszta propaganda elvakított, akik megfeledkeztek arról, hogy ez az ellenség provokációja. A szerződés elvi ellenzői elfeledkeznek arról, hogy lehetséges fasiszta országgal is együttműködni külpolitikai kérdésben, a Szovjetunió a más ország belügyeibe való be nem avatkozás alapján áll. Molotov hivatkozik Sztálin egy beszédére, ahol a főtitkár a lenini békés egymás mellett élés elvét hangoztatta. A fasiszta és a szovjet állam lehetséges együttműködésének bizonyítéka az 1933 óta érvényes semlegességi és megnemtámadási szerződés Olaszországgal. Molotov szerint eddig senkinek sem jutott eszébe, hogy ez ellen a szerződés ellen szót emeljen, s ez érthető is, hisz egy ilyen szerződés megfelel a Szovjetunió érdekeinek is. Ugyanakkor ilyen szerződést eddig – a másik fél hibájából – a Szovjetunió nem tudott kötni a burzsoá-demokratikus országokkal. „Tegnap még a fasiszta Németország ellenségünk volt, de ma megszűnt ez az ellenséges viszony.” A külpolitika akkor sikeres, ha csökkenti az ellenségek számát, ha eléri, hogy a tegnapi ellenségek jó szomszédainkká váljanak. Ennek a világnézeti különbség nem lehet akadálya, „csak a Szovjetunió és Németország ellenségei szítják az ellenségeskedés tüzét a két ország népei között”. A két nép érdeke – és ez a Szovjetunió szándéka is – az együttműködés, a baráti viszony. Molotov szerint a szerződés békét, legfeljebb lokális háborút jelent Európának, elutasítja egyes „urak” mesterkedését, hogy a Szovjetunió háborúba lépjen Németország ellen. A Szovjetunió önálló és önérdekű


külpolitikát folytat. Végezetül: „Ez az egyezmény a szovjet munkásság alapvető érdekeinek megfelel. A szerződés európai jelentőségű, Európa két legnagyobb hatalmának viszonyát javítja meg. Lehetővé teszi az európai általános összecsapás elkerülését. Így szerintünk az általános béke ügyét erősítik.”

A parlamenti ülés másik napirendje a Vorosilov előterjesztette általános hadkötelezettségről szóló törvénytervezet.

A külpolitika hírei között olvasható a TASZSZ prágai tudósítójától: „Magyarország helyeslően viszonyul a Szlovákiában végbemenő német katonai lépésekhez, egyidejűleg az összes szükséges intézkedést megtette saját határainak megvédése érdekében.”

1939. szeptember 2. Idézi Hitlert, aki méltatta a szerződést: nem sikerült a Nyugatnak a két felet összeugrasztani. Majd bejelenti, hogy a német hadsereg a lengyelek provokációjára fegyverrel válaszol. A TASZSZ varsói híre is bejelenti a katonai cselekmények kezdetét. A Pravda átveszi a német hadijelentéseket, de nem kommentálja azokat.

1939. szeptember 4. A Pravda közli: Anglia és Franciaország hadba lépett Németország ellen.

1939. szeptember 17. A Pravda térképet közöl a német–lengyel frontról, a bekerített lengyel városokról.

1939. szeptember 18. Ismerteti Molotov előző napi rádióbeszédét: a háború megmutatta a lengyel állam belső gyengeségét és nyilvánvaló tehetetlenségét. „A lengyel uralkodó körök hamiskártyások módjára csődbejutottak. Nincs többé Varsó… senki sem tudja a lengyel kormány tartózkodási helyét. Lengyelország lakosságát alkalmatlan vezetői a sors szeszélyére bízták, a lengyel állam gyakorlatilag nincs többé.” Így a Szovjetunió és Lengyelország közötti szerződések érvényüket vesztették. A zavaros helyzetben „a szovjet kormány szent kötelességének tartja, hogy segítséget nyújtson ukrán és belorusz testvéreinek, vérrokonainak. Ezért kiadta a vörös hadsereg parancsnokságának az utasítást: lépje át a határt, s vegye védelmébe Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia lakosságának életét és vagyonát.” A Pravda tudósít a hivatalos jegyzék átadásáról a moszkvai lengyel követnek.

A háború hírei: Varsót a németek bekerítették, s ultimátumban szólították fel a megadásra.

1939. szeptember 19. Cikkek méltatják a Nyugat-Ukrajnába és Nyugat-Belorussziába bevonuló munkás–paraszt vörös hadsereget, melyet a lakosság örömmel üdvözöl. A német sajtóvisszhangok „határtalanul üdvözlik Moszkva döntését Lengyelországgal kapcsolatban”.

1939. szeptember 25. Újabb tudósítások számolnak be a szovjet csapatok tevékenységéről. Tisztogató hadműveletek zajlanak, melyek során felszámolják a lengyel hadsereg maradványait, fogságba ejtik őket. Frontepizódok olvashatók, ahol a keményen ellenálló lengyel egységeket is megtörik a győztes, hősies kommunista hadsereg katonái.

1939. szeptember 28. Tudósítás Varsó előző napi kapitulációjáról.

1939. szeptember 29. Fényképes beszámoló tudósít a Moszkvában aláírt szovjet–német barátsági és határmegállapító egyezményről.


1. A demokrácia zárójelbe került...Szemelvények a Die Welt c. hetilapból, 1939-1943SIPOS Péter

A demokrácia zárójelbe került…

Az alábbiakban szemelvényeket közlünk a Kommunista Internacionálé Die Welt című Stockholmban 1939–1943 között kiadott hetilapjából a német–lengyel háború és a „furcsa háború” időszakában. A részletek világosan bizonyítják, hogyan történt a nemzetközi kommunista mozgalom propagandájában a német–szovjet szerződések „megideologizálása”. Különösen helytelen volt a háború minden fél részéről igazságtalan, imperialista jellegének hangoztatása. Teljesen figyelmen kívül maradt, hogy jóllehet valóban kimutathatók hatalmi ellentétek, az angol–francia–lengyel fegyveres erők küzdelme a hitleri Németország ellen egyértelmű volt a fasizmus elleni harccal, és célkitűzése a fasizmus megsemmisítése volt. Különösen vonatkozik ez az angol társadalom túlnyomó többségére, amely biztos támaszt nyújtott Winston Churchill kormányának ahhoz, hogy 1940 júniusa–1941 júniusa között egyedül viselje Európában a fasizmus elleni küzdelem terheit.

A cikkrészletek azt is megvilágítják, hogy a Komintern – legalábbis egy időre – beszüntette a demokrácia védelméért folytatott harcot, amelyet manővernek minősített, ebből következően feladta a népfront elvét és a szociáldemokráciával megvalósítandó munkásegység gondolatát.

Ez az irányvonal nem maradt hatás nélkül a KMP magatartására sem. A magyar kommunisták teendőit meghatározó 1940. januári Komintern határozat tévesen értékelte a német–magyar viszonyt azon kitételével, amely szerint: „csökkent az a fenyegető veszély, hogy Magyarországot a német imperializmus bekebelezi”. A belső fasiszta erők elleni küzdelem jelentőségét pedig alábecsülte az a megállapítás, hogy az ellenzéki pártok csak azért lépnek fel a nyilasok ellen, mert, úgymond, „antifasizmussal” álcázzák kormánytámogató politikájukat.

SZEMELVÉNYEK

1939. október 4. „Lengyel részről a háború nem volt honvédő háború. Teljesen nyilvánvaló e háború imperialista jellege. Lengyelország az angol–francia imperialista hatalmi blokk része volt, és a lengyel vezető körök maguk is imperialista politikát valósítottak meg… A szovjet–német barátsági és határszerződés, az Észt Köztársaság és a Szovjetunió kölcsönös segélynyújtási egyezménye, a szovjet és a német kormány szeptember 28-i nyilatkozata és más ezzel összefüggő, szeptember 29-én nyilvánosságra hozott közlemények roppant jelentőségűek nemcsak a szerződést kötő államok népei, hanem Európa népei és az egész világ számára.

A szovjet–német megnemtámadási egyezmény teljes mértékben helyesnek bizonyult. Döntő lépést jelentett két szomszédos nagy nép barátságához… A népek nem akarnak háborút! A helyzet világos. Most csak Anglia és Franciaország kormányaitól függ, hogy a népek akarata ellenére kezdett és az egész világot egy új öldökléssel fenyegető háború tovább tart-e. Amennyiben a Szovjetunió és Németország kormányainak erőfeszítései eredménytelenek maradnak, megállapítható, hogy Anglia és Franciaország, kormányaik és uralkodó osztályaik viselik a felelősséget a háború folytatásáért.”

1939. október 11. (Átvétel az Izvesztyija október 9-i számából.) „Mint fő követelést most a »hitlerizmus megsemmisítését« hirdetik. Harcoljatok a hitleri ideológia ellen – így állítják be az angol és francia politikusok a mostani háború célját… Vajon elismerhetők-e ezek az érvek, mint amelyek megalapozzák és bizonyítják bármiképpen is a háború folytatását?

Minden ember szabadon alakíthatja ki a viszonyát valamely ideológiához, védelmezheti vagy elutasíthatja azt. De embereket elpusztítani csak azért, mert valamilyen meghatározott szemlélet vagy világnézet nem rokonszenves, esztelen és visszataszító szörnyűség. …Valaki becsülheti, vagy gyűlölheti a hitlerizmust, éppen úgy, mint politikai nézetek bármely más rendszerét. Ez ízlés dolga. De háborút kezdeni a »hitlerizmus megsemmisítéséért« azt jelenti, hogy a politikát ostobasággal elegyítik.”

1939. november 2. „Az imperialista háború kitöréséig a helyzetet a fasizmus és a demokrácia ellentéte uralta, míg most azt tapasztaljuk, hogy a »demokrácia« leveti álarcát és a finánctőke, az imperialista háborús uszítók brutális diktatúrájának torzképében lép fel. Ily módon teljes élességével… előtérbe kerül a burzsoázia és a proletariátus ellentéte… Az imperialista háború kitörésével és folytatásával a szociáldemokrata pártok reakciós


vezetői szégyentelenül és nyíltan átálltak »saját« háborús provokátoraik oldalára… A kispolgári »demokratikus« pártok vezetői most az uralkodó háborús uszító körökhöz csatlakoznak.”

1939. november 6. Georgi Dimitrov: A háború és a tőkés osztályok munkásosztálya. „A háborút ma is, éppen úgy, mint 1914-ben, az imperialista burzsoázia vezeti. Ez a háború egyenes folytatása a kapitalista hatalmak közötti küzdelemnek a világ újrafelosztásáért, a világhatalomért… Németország, amelyet az első imperialista háború következményeként valamennyi gyarmatától megfosztottak, most igényt tart annak a gyarmati zsákmánynak egy részére, amelyet az angol és francia imperialisták a kezükben tartanak. Anglia és Franciaország burzsoáziája azonban nem hajlandó arra, hogy hatalmas birtokait kiengedje a kezéből… Ebben áll a jelenlegi háború lényege. A katonai összecsapás a háborúskodó államok között az európai hegemóniáért és a gyarmati birtokokért folyik…, de semmiképpen nem a »demokrácia«, a »szabadság«, a »népjogok« védelméért, vagy a kis országok és népek függetlenségének biztosításáért, ahogyan azt a burzsoá sajtó és a munkásosztály szociáldemokrata árulói lármásan hirdetik.”

„Míg korábban az …európai államok agresszív és nem agresszív csoportokra voltak oszthatók… ez a felosztás nem felel meg többé a valóságnak. A különbség eltűnt. Sőt mi több: most éppen az angol és a francia imperialisták lépnek fel a háború folytatása és további szítása legbuzgóbb támogatóinak szerepében… Ezen megváltozott viszonyok között módosultak a munkásosztály feladatai is… A megváltozott helyzet és a munkásosztály új feladatai megfelelő módosításokat tesznek szükségessé a kommunista pártok taktikájában. Az utóbbi évek folyamán megvalósított proletár egységfront és népfront-taktika lehetőséget adott a munkásságnak és a dolgozó tömegeknek arra, hogy a finánctőke és az imperialista reakció támadását számos országban átmenetileg feltartóztassák… Az egységes népfront taktikája feltételezte a kommunista pártok közös akcióit a szociáldemokrata, kispolgári, demokratikus és radikális pártokkal a reakció és a háború ellen. Most azonban ezeknek a pártoknak a vezetői nyíltan és aktívan támogatják az imperialista háborút. A burzsoázia szociáldemokrata és radikális lakájai felhasználják a népfront antifasiszta jelszavait, amelyeket pimasz módon eltorzítanak, hogy a néptömegeket megtévesszék és a háború imperialista jellegét elfedjék…

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a kommunisták semmiféle egységfrontra nem léphetnek azokkal, akik közös frontot alkotnak az imperialistákkal és a bűnös, népellenes háborút támogatják. A munkásosztály és a dolgozók a szociáldemokrata, a »demokrata« és a »radikális« politikusokkal, akik elárulják a néptömegek legelemibb érdekeit, semmiféle közösséget nem vállalhatnak… A háborút megelőző időszakban a kommunisták a munkásság akcióegységére törekedtek a kommunista és a szociáldemokrata pártok megegyezése révén. Ilyen egyezségekre többé nem lehet gondolni… A kommunista pártoknak… a tüzet az opportunizmusra kell irányítaniuk, amely a »honvédelemben« és a háború »antifasiszta« jellege legendájának támogatásában nyilvánul meg.”


1. Harc a köztársaságért. Nagy GyörgyBORSZÉKY György (Kanada)

Harc a köztársaságért

Az 1910-es évet mutatta a naptár. A csíkszentmártoni kerület faluit szegény székely nép lakta. Dolgos emberek, nem sok idejük maradt az országos politikával vesződni. De hittek abban, hogy jelöltjük, a vérükből való fiatal ügyvéd, továbbra is az ő gondjaikat és bajukat fogja világgá kiáltani az urak gyülekezetében, mint ahogy azt tette már négy éven át. Akkor jött a felső parancs. Az izgága Nagy György pedig nem juthat vissza az országgyűlésbe. Először csak az adóügyi jegyző célozgatott, később a szolgabíró, mikor gyűlésbe hívta őket, nem győzte dicsérgetni a másik jelöltet, Incze Domonkost, a helyi plébánost. De a székelyek nyakas nép hírében állottak. Minél többet hallottak a plébánosról, annál biztosabb volt, hogy voksukat Nagy Györgyre adják.

Így érkezett el a választás napja. Megindultak a tanyákról az emberek. Elöl a nemzetiszínű zászló lengett, rajta nagy, kiáltó betűkkel Nagy György neve. Nem jutottak messze. Csendőrök állták el az útjukat, Nagy György bizalmiait fogdába hurcolták, a többit csak hazazavarták. Hamarosan kiderült, hogy ez sem segít, a központi fekvésű falvak szavazata is elég volt ahhoz, hogy Nagy György többséget kapjon. A főbíró lemérte, hogy hiába zavartak vissza százakat, személyes beavatkozása nélkül reménytelen a helyzet. Kijárási tilalmat rendelt el, majd csendőrfedezettel kocsira ült, és házról házra járva összeterelte a fáradt, törődött öregeket, azokat, akik már erőtlenek voltak ellenállni a csendőrmarok szorításának. Behajtatta őket Inczére szavazni, ha kellett, a halottakat is leszavaztatta. Este kilencre megérkezett Pestre a távirat, Nagy György megbukott. Incze Domokos 102 szavazattal győzött.

Többször elhangzott a bírálat, hogy Nagy György nacionalista volt, akinek a beszédei nemegyszer nemzetiségellenesek, főleg románellenesek voltak. Való, hogy többször is felpanaszolta a székely nép sérelmeit, egyebek közt azt is, hogy miként csúszik át román kézbe a magyar tulajdonban lévő föld, elsősorban a földbirtokát parcellázó erdélyi „úri osztály” közömbössége miatt. De Nagy Györgynek nem az erdélyi román néppel volt baja. Már szűzbeszédében leszögezett nemzetiségi politikájához, amely „egyenlő jogot biztosít minden állampolgárnak, s nem engedi meg a nemzetiségek elnyomását, de azok szupremáciáját sem”, továbbra is hű maradt. De ugyanakkor kíméletlenül támadta azokat a román vezetőket, akik más nemzetiségi vezetőkkel karöltve Ferenc Ferdinánddal azon munkálkodtak, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia helyett egy föderális, osztrák birodalmat hozzanak létre és megbélyegezte a Regátból pénzzel is támogatott pópák magyarellenes uszítását.

A parlamentből a szokottnál is durvább csalással és erőszakkal kiszorított Nagy György úgy vélte, hogy előnyösebb, ha elveinek hirdetéséhez központibb fekvésű városba helyezi át ügyvédi irodáját. Hódmezővásárhelyre esett a választása, erre a függetlenségi gondolat számára mindenkor jó talajt jelentő városra. Ahogy a hónapok múltak, úgy radikalizálódott Nagy György magatartása. 1911-ben már nemcsak a Monarchián belüli teljes függetlenséget, hanem az attól való elszakadást hirdeti. Innen már csak egyetlen lépés volt a független, demokratikus köztársaság követelése. Erre a lépésre 1911 októberében került sor, amikor először jelenik meg szerkesztésében a vörös fedelű Magyar Köztársaság, a hónap 14. napján és ettől kezdve minden hó 14-én, hogy „megjelenésének idejével is emlékeztessen a köztársasági államforma megalakításának napjára, 1849. április 14-ére”. A már országszerte ismert Nagy György várakozásában nem csalódott. A bátor kezdeményezés rendkívüli visszhangot keltett, Ady Endre, Rákosi Viktor, Ábrányi Emil intézett levelet hozzá, valamennyien kitartásra biztatva. De nyomban működésbe lépett a királyi ügyészség is. Vádat emelt Nagy György ellen az első számban megjelent vezércikke miatt. Ettől kezdve az ügyészség jóformán „munkatársává” vált a lapnak, mert a sorozatos vádiratokat és az ugyancsak következetes esküdtszéki felmentő ítéleteket a folyóirat rendszeresen közölte. Úgy tűnt, mintha mindenki köztársaságivá vált volna vagy legalábbis elismeréssel adózott annak, aki nyíltan mert kiállni a Habsburg monarchia ellen. Ez az egyre növekvő népszerűség vetette meg az alapját annak, hogy most már az ország fővárosában, 1912. szeptember 12-én megszülessen – elnöklete alatt – az Országos Köztársasági Párt. A párt programjában a köztársaság követelésén túlmenően az általános, egyenlő, titkos választójog, a radikális földbirtokreform, a progresszív adózás, az ingyenes népoktatás, az egyház és állam szétválasztása, az egyesülési-, gyülekezési- és sajtószabadság, az aggkori biztosítás, a teljes munkásvédelem stb. szerepelt.

Most már nemcsak az ország, hanem Bécs is felfigyelt a mozgalomra, annál is inkább, mert Ferenc József látogatása során 1912 novemberében a felvonult munkástüntetők nyíltan éltették a köztársaságot, és a párt már azt tervezte, hogy a háború miatt végképp elmaradt 1914. évi választásokon mintegy 100 kerületben állít


jelöltet. A bécsi titkosrendőrség nyilvántartást vezetett a párttagokról, Ferenc Ferdinánd meg erélyes rendszabályokat követelt a magyar miniszterelnöktől a republikánus irányzat elfojtására. Megindultak a belügyminiszteri utasítások a gyűlések betiltására és közben Tiszáék már készítették a törvényt, az 1913: XXXIV. törvénycikket, amely börtönnel bünteti a köztársasági eszme hirdetését – visszamenő hatállyal.

Lehet, hogy mindez, ha meg is ölte a mindössze pár hónapig működő pártot, amely most már Kossuth Lajos Pártja fedőnév alatt volt kénytelen működését folytatni, nem lett volna elegendő a köztársasági eszme terjedésének szétzúzására. De kitört a világháború, és a párt tagjai soron kívül kaptak katonai behívót. Tisza jól tudta, hogy minden enyhébb bánásmód megtörik Nagy György ellenállásán. Így maradt először a parlamentből kirekesztett, azután a pártjától megfosztott Nagy György magára. Többé nem tudott beleszólni az ország sorsába.

2. Képek


Digitális Tankönyvtár · Web viewHistória 1988-05 História 1988-05 Minden jog fenntartva....

Documents

Transcript of Digitális Tankönyvtár · Web viewHistória 1988-05 História 1988-05 Minden jog fenntartva....