· Web viewMűvének II. Philipposz meggyilkolását festő részlete tükrözi azt az...

História 1987-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1987-03Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Az istenek választják a királyt, a király fõtisztviselõit� � ........................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 61. Nofertiti. Feleség mint társuralkodó? ..................................................................................... 62. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 111. Deportálások az ókori Keleten ............................................................................................. 112. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 151. Szexualitás, vallásfilozófia, templomi mûvészet ................................................................. 152. Képek ................................................................................................................................... 17

5. ....................................................................................................................................................... 191. Könyvégetés mint cenzúra a római császárkorban .............................................................. 192. Képek ................................................................................................................................... 21

6. ....................................................................................................................................................... 221. Cicero, a védõügyvéd ........................................................................................................... 222. Képek ................................................................................................................................... 24

7. ....................................................................................................................................................... 271. Az utolsó jól fizetett pedagógusok ....................................................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 28

8. ....................................................................................................................................................... 301. Egy királygyilkosság anatómiája. II. Philipposz halála ....................................................... 302. Képek ................................................................................................................................... 32

9. ....................................................................................................................................................... 341. Koncepciós perek a császárkori Rómában ........................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 35

10. ..................................................................................................................................................... 381. Színészkarrier az ókori Rómában ......................................................................................... 382. Képek ................................................................................................................................... 40

11. ...................................................................................................................................................... 421. Willy Brandt magyar munkatársa ......................................................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 43

12. ..................................................................................................................................................... 461. Feljegyzések egy történész találkozó kapcsán ..................................................................... 46

13. ..................................................................................................................................................... 481. Egy múlt századi halász-emlékirat ....................................................................................... 48

14. ..................................................................................................................................................... 511. Szerelmi gyilkosságból politikai gyilkosság? A Rajk-per .................................................... 512. Képek ................................................................................................................................... 55

15. ..................................................................................................................................................... 581. A romániai magyar történetírásról ........................................................................................ 58

16. ..................................................................................................................................................... 631. Munkásság, munkásmozgalom Erdélyben 1914-ig ............................................................. 632. Képek ................................................................................................................................... 65

17. ..................................................................................................................................................... 661. Ázsiai stagnálás Japánban?� � .................................................................................................. 66


História 1987-03

18. ..................................................................................................................................................... 681. Felvilágosodás Magyarországon .......................................................................................... 682. Képek ................................................................................................................................... 69


1. Az istenek választják a királyt, a király fõtisztviselõit� �KÁKOSY László

„Az istenek kiválasztják a királyt, a király főtisztviselőit”

Drámai viták színhelye volt III. Thotmesz király tábori sátra Kr. e. 1467-ben, a „forróság” évszak első hónapjának 16. napján, a későbbi Palesztinában, Ihem város vidékén. A nagy hódító első hadjárata Szíria-Palesztina városállamai ellen irányult, melyeknek élén Qádes fejedelme állt. A 330 uralkodóból álló koalíció legyőzése komoly feladat elé állította az egyiptomi haderőt, melynek első hadicélja Megiddo elfoglalása volt, ahol az ellenség főserege elsáncolta magát. A királyi tanácsnak arról kellett véleményt nyilvánítania, melyik úton közelítsék meg Megiddót. A király minél előbb le akart csapni az ellenségre, ezért a legrövidebb, de legnehezebb utat javasolta az arunai hágón át. Tanácsadói azonban nem értettek egyet vele.

„Így beszéltek őfelsége színe előtt: Mit jelentsen ez a felvonulás ezen az úton, mely egyre inkább elkeskenyedik? Az a hír járja, hogy az ellenség ott áll kívül és létszáma egyre növekszik. Nem kell-e majd lónak ló mögött haladnia és az embereknek hasonlóképpen? Hát az elővédünk fog csak küzdeni, miközben az utóvéd itt áll majd Arunában, anélkül, hogy harcolna? Van azonban két másik út. Az egyik út, lásd, az keletre van tőlünk és Taanakához vezet ki. A másik, lásd, az Dzsefti északi oldalához visz. Vonuljon át a mi győzedelmes urunk azon, amelyik kellemes a szívének közülük, ne rendelje el azonban, hogy ezen a nehéz úton kelljen mennünk.”

A tanácskozás ekkor – nyilván döntés nélkül – félbeszakadt. Újabb hírvivők érkeztek, beszámoltak az ellenség helyzetéről. Az új értesülések megérlelték a döntést III. Thotmeszben. Újra összeült a tanácskozás, ahol a király ünnepélyes eskü után bejelentette:

„Ahogyan él, és ahogyan szeret engem Ré és dicsér engem az én atyám, Amon… bizony én, a felség, ezen az arunai úton át fogok vonulni. Akinek a szíve kívánja, menjen közületek azokon az utakon, melyekről beszéltetek. Aki pedig akar, jöjjön közületek felségem kíséretében. Mert az ellenség, Ré utálata, majd ezt fogja mondani: »Talán azért vonult őfelsége egy másik úton, mert megijedt tőlünk?« – ezt fogják beszélni.”

Erre nem volt mit tenni, a tanács kész volt követni a fáraót, „mert a szolgának az ő ura mögött a helye”. Miután az átkelés fényesen sikerült, a király engedékennyé vált és el fogadta a tanács javaslatát, hogy akkor nyomuljon tovább, miután már az utóvéd is megérkezett. Az egyiptomiak meglepetésszerű érkezése megzavarta az ellenséget, fejvesztetten menekültek be a városba. Thotmesz haditerve tehát bevált és Megiddót is el lehetett volna gyors rohammal foglalni, ha az egyiptomi sereg ehelyett nem az ellenség táborát kezdte volna fosztogatni.

Az idézett felirat (karnaki templom) nem kendőzi el azt a tényt, hogy az uralkodó nem tudta könnyen keresztülvinni saját haditervét tanácsadóival szemben. Bebizonyosodik, hogy a merész királyi terv mérte fel helyesen a körülményeket, de az óvatoskodó tanács sem marad egyértelműen szégyenben; a nehéz menetelés után a király hallgat rájuk egy részletkérdésben.

Gyászosan szerepel a királyi tanács a qádesi csata (Kr. e. 1285) leírásában. II. Ramszesz 5. uralkodási évében nagy hadsereggel vonult fel a vetélytárs nagyhatalom, a hettita birodalom uralkodója ellen. Muwatallis királynak sikerült tőrbe csalni a fáraót. Két emberét az egyiptomi táborba küldte. A két beduin azt hazudta, hogy ők a hettitáktól menekültek el és a fáraót akarják szolgálni; egyúttal félrevezető információt adtak a hettiták helyzetéről, ami Ramszeszt arra indította, hogy elszakadva derékhadától, gyorsan északra törjön. Qádesnél tudta meg, hogy harcra készen ott rejtőzik a hettita fősereg. Ramszesz ekkor előhivatta tanácsadóit – akik között egyiptomi és idegen főrangúak is voltak –, őket vádolva mulasztással. Közben azonban már megindult az ellenség rohama. Ramszesz kétségbeesett hősi harc után áttörte a gyűrűt, és másnapra az egyiptomiak bizonyos fokig rendezni tudták csapataikat.

A hettiták, akik szintén súlyos veszteségeket szenvedtek, úgy látszik, megelégedtek az egyiptomi támadás visszaverésével. Mikor másnap megérkezett Muwatallis levele, melyben fegyverszünetet ajánlott, érdekes jelenet zajlott le az egyiptomi táborban. Ramszesz összehívta összes parancsnokait és tisztjeit, hogy megkérdezze véleményüket. Ez esetben biztos, hogy jóval népesebb gyülekezetről volt szó, mint előző nap, a csata előtt, amikor a hadseregnek csak mintegy negyedrésze volt Ramszesszel. Időközben a többi csapattestek is felvonultak, most az ő tisztjeik is részt vehettek a tanácskozáson. Az ő szavuk nyilván többet nyomott a latban, mint a tanácsosoké, akik előzőleg alaposan lejáratták magukat tájékozatlanságukkal a fáraó szemében. A gyülekezet egyhangúlag a harc folytatása ellen nyilatkozott és Ramszesz a keserű tapasztalatok után elfogadta


javaslatukat. A hadsereg megkezdte az elvonulást déli irányban.

A válságos helyzetért az uralkodó a tanácsadóit tette felelőssé, a feliratok az ő személyes bátorságának tulajdonítják az egyiptomi hadsereg megmentését. A tiszti gyűlés véleménye viszont döntő tényező a harc beszüntetésében.

A hadjáratban tehát a különböző beosztású, rangú tanácsadóknak komoly szava volt. Annak ellenére, hogy a feliratok célja Ramszesz emberfeletti hősiességének magasztalása, világosan kiderül: nem egyszemélyes vezetés érvényesült a háborúban, a tanácsadókra is jelentős felelősség hárult.

Arra, hogy nemcsak háborúk döntő helyzeteiben mutatkozhatott meg nyíltan a véleménykülönbség az uralkodói és az alattvalói szándékok között, példa Kamosze király haditanácsának leírása a Kr. e. 1560–1550 közötti időből. Egyiptom ebben az időben két részből állt, északot teljes egészében a hódító hükszószok birtokolták, de kezükben volt Közép-Egyiptom egy része is. Délen, Thébában, egyiptomi nemzeti dinasztia uralkodott (XVII. dinasztia), ennek volt utolsó tagja Kamosze. Korábban a thébai uralkodók a hükszószok vazallusai voltak, de ekkor a függés már csak névleges volt és Kamosze a hükszószok kiűzésére készült. A hadjárat megindítása előtt beszédet mondott a királyi tanácsban. Nem ünnepélyes királyi szózat volt ez, hanem valóságos dühkitörés. „Szeretném tudni, mire való az én erőm? Egy idegen fejedelem van Avariszban, egy másik Núbiában, én pedig itt ülök, és együtt vagyok egy ázsiaival és egy núbiaival; mindegyiknek egy kiszakított része van Egyiptomból és megosztja az országot velem…” (Wessetzky Vilmos fordítása.) A király ezután kinyilvánította szándékát, hogy felveszi a harcot a hükszószokkal. A tanács szerint viszont Egyiptom az idegen megszállás ellenére kedvező gazdasági helyzetben van, a déliek használhatják az elfoglalt területek legelőit, a legjobb termények nekik jutnak, meg kell elégedni tehát a szabad országrésszel.

A királyt felháborította ez a megalkuvó magatartás, és nem törődve a tanáccsal, megindította a háborút, mely jelentős sikereket hozott és megteremtette az alapot utóda, I. Iahmesz döntő felszabadító háborúja számára. Ez esetben a tanácsnak nem katonai részletkérdésekről kellett döntenie, hanem békéről és háborúról. Mint látható, a tanács praktikus gazdasági szempontokat mérlegelt, az idegen uralom szégyene nem érdekelte.

Mindezeknek a szövegeknek a jelentőségét nem abban kell látnunk, hogy az egyiptomi legfelsőbb vezetést más színben tüntetik fel, mint a források többsége, és azt bizonyítják, hogy, a királyi parancsok hátterében gyakran kollektív döntések álltak. Ez voltaképpen természetes, hiszen nem volt a világtörténelemnek olyan abszolút uralkodója, zsarnoka, aki teljesen saját belátása alapján kormányzott volna.

A történész számára meglepő viszont, hogy a szövegek éppen egy olyan korszakban emelik ki a tanácsadó testületek súlyát, amikor az egyiptomi istenkirályság-tan teológiailag a legkidolgozottabb formában és egyúttal a legszélsőségesebb külsőségek között jelentkezik. Hajdan a piramisépítők „nagy isten”-eknek nevezték magukat, de később a király istenítése hosszabb időre háttérbe szorult. A tan reneszánsza a XVIII–XIX. dinasztiával köszöntött be. Hatsepszut királynő (Kr. e. 1490–1468) és III. Amenhotep fáraó (Kr. e. 1402–1364) templomfalakra íratta isteni származásának csodás történetét; eszerint apjuk maga Amon, az „istenek királya” volt. E két uralkodó, de különösen az utóbbi alatt dolgozták ki a királyi önistenítés teológiai formáját: a fáraó személyén belül egy emberi és egy isteni ént különböztettek meg, a szolebi templom képein Amenhotep király áldozatot mutat be Amenhotep istennek.

A Ramszesz-kultusz jelenti ennek a fejlődésnek a csúcspontját. II. Ramszesz isteni énje a thébai isten-család egyik tagja lett: az Abu-szimbeli templomban Ramszesz, az isten, Amon és Mut között ül, és Ramszesz, a király, hódol a három isten előtt. A király teológusai szemmel láthatóan kedvüket lelték a téma variálásában.

Ennek ellenére II. Ramszesz egy Egyiptomban fontos, de mégsem országos jelentőségű ügyben is – mint egy templom építésének befejezése – összehívta tanácsosait. Mikor Ramszesz elhatározza az építkezést, a királyi pecsétőrt bízza meg a tanácskozás megszervezésével. Részt vesznek az udvar tagjai, a „király előkelői”, a katonai parancsnokok, az építésvezetők és a könyvtárak elöljárói. A tanács most teljes mértékben egyetért az uralkodóval, magasztalja szándékát.

Bizonyos tehát, hogy az Újbirodalom korában (Kr. e. 16–10. század) egy nem elhanyagolható befolyással rendelkező testület állt az uralkodók mellett, mely a legkülönbözőbb ügyekben nyilváníthatott véleményt. Abból, hogy egyes feliratok tétovázónak vagy gyávának ábrázolják a tanácsosokat, arra lehet következtetni, hogy a királyi hatalom vetélytársának érezte a tanácsot, igyekezett tekintélyét lejáratni. Sajnos nincs adat arra, hogyan szerveződött meg a tanács. Az egyiptomi viszonyok ismeretében azonban kizárt, hogy választott testületről van szó. Valószínűleg az uralkodó jelölte ki tagjait a civil adminisztráció és a hadsereg köréből. Mai értelemben vett választásokról sem magas, sem alacsony szinten nincs tudomásunk az ókort Egyiptomból. A


központi hatalom felbomlásának korszakaiban, az ún. átmeneti korokban, amikor a nomoszok (kerületek) és városok önállósodtak, természetesen előfordulhatott, sőt valószínű, hogy választott vezetők vagy csoportok irányítottak bizonyos területeket. A centralizált monarchia idején viszont amennyire ez az adatokból felmérhető – az állami hierarchia különböző lépcsőire csak kinevezés útján lehetett kerülni. Gyakori volt emellett egyes tisztségek öröklődése, de ekkor is szükség volt formális kinevezésre. Kivételek valószínűleg ekkor is akadtak a Deir el-Medine-i kézművestelep például széles körű önigazgatási kiváltságokkal rendelkezett, lehetséges, hogy a vezetők kiválasztásánál is volt szerepe.

A hivatalos állami ideológia csak kiválasztásról tud. Az istenek kiválasztják a királyt, a király kiválasztja főtisztviselőit, azok pedig beosztottaikat.

Az Újbirodalom felbomlása után viszont a centralizált királyi hatalom tekintélye egyre inkább lesüllyedt, a helyi hatalmasságok, főként a betelepült líbiai katonai arisztokrácia vette át az irányítást. A Petubasztisz-ciklus elbeszéléseiben a helyi nagyságok majdnem egyenrangúak a fáraóval.

A Kr. e. 6. századból két példát találunk a királyválasztásra. Időben az első forrás a mai Szudán területéről származik, a Napata-birodalomból, mely hosszú ideig egyiptomi kulturális befolyás alatt állt. Axslamani király halála után (Kr. e. 593) bizonytalanság uralkodott az előkelők és a hadsereg körében; nem tudták, kit emeljenek trónra. Végül az összegyűlt katonák unszolására a parancsnokok és a főrangúak a napatai Amon templomába mentek, és az isten az elhunyt uralkodó testvérét, Aszpeltát jelölte ki királynak, aki eszerint a hadseregnek és a papságnak köszönhette a királyi méltóságot.

Magában Egyiptomban a királyi méltóság iránt érzett tradicionális tisztelet eltűnését jelzi Amaszisz (II. Iahmesz Kr. e. 570–526) trónra kerülése, mely már egy katonai puccsra emlékeztet. Miután elődje, Apriész elvesztette a Küréné elleni háborút, a hadsereg egy része fellázadt ellene. Apriész egyik főemberét, Amasziszt küldte hozzájuk, hogy lecsillapítsa őket. Az egyik lázadó katona azonban – mint Hérodotosz (II. 162) írja – sisakot tett Amaszisz fejére, ezzel jelezve, hogy királlyá kiáltották ki. Amaszisz alávetette magát a hadsereg akaratának, legyőzte korábbi urát, Apriészt és a lázadók akaratából foglalta el a trónt.

Egyiptom földrajzi körülményei között, ahol a gazdasági élet legfőbb alapja mindvégig a Nílus áradása maradt, csak a szélsőségesen centralizált államszervezet tudta hathatósan irányítani a termelést. Az autokratikus kormányzati formát a fáraók utódai, a görögök, rómaiak, bizánciak és arabok is átvették. Választásokon alapuló, demokratikus jellegű intézmények kifejlődésére nem nyílt tér.

2. Képek


1. Nofertiti. Feleség mint társuralkodó?VANEK Zsuzsanna

Nofertiti

Feleség mint társuralkodó?

Talán nincs olyan történelem és művészet iránt érdeklődő, aki ne ismerné a berlini múzeum híres Nofertiti-mellszobrát, mely korának legszebb asszonyát, az „eretnek” fáraó, Ehnaton feleségét ábrázolja. A szobrászminta, melyet a századelő német ásatása hozott napvilágra több más értékes szoborral és félkész alkotással együtt, Thotmesz szobrász műhelyéből származik. A művész a királynőt érett, virágzó szépségében, fenséges, de szeretetet sugárzó titokzatos mosollyal mutatja be, nem rejtve el az arc természetes hibáit sem. Tothmesz műve méltán nyerte el századunk csodálatát. De vajon csak ennyit tudunk korának legszebb asszonyáról? Ki volt valójában Nofertiti, és milyen szerepet szánt neki indulatokkal, vágyakkal és forrongással teli kora?

Származását illetően a tudósok két táborra oszlanak. Egy részük az északkeleti, pontosabban a Mitanniból való jövetele mellett áll ki. Eszerint Nofertitit Tushratta mitanni király leányával, Taduhepával azonosítják, aki III. Amenhotep (Kr. e. 1402–1364) uralkodásának 36. évében érkezett Egyiptomba, hogy az idős fáraóval kötött házasságával megpecsételjék a két ország szövetségét és barátságát.

Meg kell jegyeznünk, hogy idegen hercegnők házassága az egyiptomi fáraóval már korábban is szokásban volt, de általánossá csak az újbirodalom (Kr. e. 1552–1070) alatt vált. Politikai jelentősége abban állt, hogy a kisebb keleti államok fejedelmei szövetségük tartósságának biztosítékaként leányaikat az egyiptomi uralkodó háremébe küldték. Az adott korban Mitanni esete a legjobb példa: az Észak-Mezopotámia és Észak-Szíria területének nagy részét magába foglaló nagyhatalom, mely a Kr. e. 16. századtól játszott jelentős szerepet a térségben, korábban ellenséges viszonyban állt Egyiptommal, s még III. Thotmesz (Kr. e. 1490–1436) kiváló hadserege is kudarcot vallott vele szemben. A két állam közeledését csak egy harmadik hatalom, a hettita birodalom felemelkedése tette lehetővé. Mitanni az ókori Kelet legerősebb és leggazdagabb hatalmától, Egyiptomtól remélt védelmet a hettita hegemón törekvésekkel szemben. Mivel a hettiták Egyiptom érdekeit is veszélyeztették a Közel-Keleten, szükségessé vált a jó kapcsolat kialakítása Mitannival. Tushratta leánya tehát politikai okokból került III. Amenhotep háremébe, amit valószínűleg utóda, IV. Amenhotep, a későbbi Ehnaton örökölt. Taduhepa azonban csak másodlagos szerepet játszhatott a nagy királyi feleség, Teje mellett.

A kutatók másik csoportjának – inkább elfogadható – elképzelése szerint Nofertiti nem királyi származású, de előkelő és igen tekintélyes egyiptomi papi család sarja volt. A források ebben a tekintetben sem kényeztetik el a tudósokat, így többnyire csak kevésbé bizonyítható feltételezésekkel állhatunk elő. Egyes feliratok azonban adnak némi támpontot a kérdés megközelítéséhez. Aynak, az isteni atyának, a király jobb oldalán levő legyezőhordozónak, a királyi írnoknak és főlovászmesternek – aki Tutanhamon után került a trónra – a felesége, Tey, a szövegekben Nofertiti dajkájaként szerepel; mivel nem viseli a „Király feleségének anyja” címet, pusztán csak dajka, ebből arra lehet következtetni, hogy Nofertiti édesanyja meghalt a szülés után, Ay pedig új feleséget vett, aki a leánykát fölnevelte. Ezt támasztja alá az is, hogy Egyiptomban az anya nevét adják meg először az egyenesági leszármazásban. Nofertiti esetében ez nem így történt. De valóban Ay volt-e az apa? „Isteni atya” címe ugyanis fölvetette azt a lehetőséget, hogy ő a fiatal Ehnaton apósa. A titulus rendszerint papi hivatalt jelöl, de egyes tudósok az uralkodóval fennálló szorosabb (esetleg családi) kapcsolatot sejtenek mögötte. Ay címei között sajnos nem található meg a „Királyi feleség atyja”, így az „Isteni atya” valószínűleg csak papi funkcióját jelenti.

Ehnaton tehát felesége kiválasztásában is az apja által elindított vonalat követte, hiszen Teje sem királyi vérből származott. Ez a szerelmi házasság már III. Amenhotep korában nyílt szembeszállást jelentett a hagyományokkal és egyben a hatalma csúcspontján álló Amon papsággal is. Korábban ugyanis az uralkodók az Amontól való eredet bizonyítékaként hozták fel azt, hogy a nász napján az istenség a királyt helyettesítve termékenyítette meg az isteni (királyi) származású feleséget. Ezt a „tényt” a papság elismerte és hirdette, cserében az uralkodótól különböző kiváltságokat kapott.

A társadalmi feszültségen kívül főleg vallási téren jelentkeztek mélyreható változások. Egyre inkább a kultusz szoláris vonatkozásai kerültek előtérbe, különösen Atonnak, a gömb alakú napistennek a tisztelete terjedt el, ugyanakkor a népi vallás egyes elemei is (pl. az állatkultusz) erőteljes hatást gyakoroltak a hagyományokkal szemben. III. Amenhotep még nem akart nyíltan szakítani az Amon papsággal, de rendelkezéseivel bizonyos


korlátok közé szorította hatalmukat. A nagy „leszámolást” fiának, (IV. Amenhotep) Ehnaton (Kr. e. 1364–1347) fáraónak kellett végrehajtania. Éppen ezért, hogy utódját az idős uralkodó megfelelően felkészíthesse a gigászi küzdelemre, társuralkodóként maga mellé vette.

Ebben a kíméletlen harcban Nofertiti mindvégig hű társa volt férjének, sőt már Ehnaton uralkodásának első hat évében, melyet a régi fővárosban, Karnakban töltöttek el, maga is nagy befolyásra tett szert. A kutatók férjével egyenrangú félként emlegetik. Az évtizedek óta Karnakban folyó talatátkutatás megerősíti ezt, de egyben új megvilágításban mutatja be a királynő alakját, vallási és politikai szerepét.

A talatátok relieffel díszített kisebb kőtömbök, amelyekből épületeket állítottak fel. Jelentése az arab három (taláta) szóból ered; az arab munkások nevezték el ezeket a kőtömböket így. Sajnos a századelő ásatásainak pontatlan feljegyzései miatt nem derült ki, hogy azért-e, mert hármas csoportokba rakták össze, vagy azért-e, mert kb. két arasz hosszúak és egy arasz szélesek.

A karnaki templom II. pylonjának bontásakor olyan talatátok kerültek elő, amelyek csak Nofertitit ábrázolták. A rekonstrukció során ezeket a „téglákat” négyszögletes oszlopok részeiként értelmezték. A jeleneteken a királynő Atonnak áldoz, kizárólag az ő alakja és Atonhoz fűződő szoros kapcsolata kap hangsúlyt. Ehnatont ezeken a talatátokon nem említik. A feliratok alapján valószínű, hogy Nofertitinek saját temploma és szentélyei voltak, valamint több belső épületrészt láttak el nevével, férje nevei és titulatúrája nélkül.

A talatátok vizsgálata során továbbá megállapították, hogy Nofertiti a számára épült templomban és szentélyekben az áldozati szertartások alatt szintén szemtől szemben van a napistennel. Ugyanúgy Maatnak, az igazság és törvényesség istennőjének alakját nyújtja Aton felé, aki kezekben végződő sugaraival fogadja el az áldozatot, mint ahogy férje, Ehnaton teszi az istentiszteletek során. A nagy királyi feleségnek ezek szerint speciális előjoga volt a királyi szertartások elvégzésére, ami az Atonnal való szoros és közvetlen kapcsolatra mutat.

Mint Tejét, Nofertitit is ábrázolták ellenségei legyőzőjeként, ahol uralkodóként csap le a bal kezével megragadott fogolyra. Ennek a rítusnak évezredek óta vallási jelentősége van, természetesen már konkrét tartalom nélkül, amely azt hivatott megmutatni, hogy az uralkodó mindenkor képes megsemmisíteni Egyiptom ellenségeit. Az újbirodalom alatt már nemcsak a fáraó kiváltsága volt ez a megjelenítési mód, hanem a fontos politikai szereppel bíró királynőké is (pl. Hatsepszut). Nofertiti esetében ez a jelenet független hatalmát, férjével egyenrangú uralkodói voltát fejezi ki.

Az amarnai királysír restaurált szarkofágjának négy sarkán a megszokott védőistennők (Izisz, Nephthysz, Neith, Szelket) helyett ő terjeszti ki karjait a királyi test védelmére. Ez megerősíti azt a feltevést, hogy templomaiban, férjéhez hasonlóan, isteni tiszteletben részesült.

Nofertitinek saját gazdasága is volt. Az amarnai jegyzékek beszélnek róla férje 10. és 11. uralkodási évében, de van rá adat még a 17. évből is. Udvari elöljárója és gazdasági ügyeinek intézője Meriré volt. Ugyancsak ő töltötte be a hárem elöljárója tisztet is, hiszen a királyi hárem szintén Nofertiti felügyelete alá tartozott.

A királynő nemcsak politikai és vallási téren játszott jelentős szerepet, de kiváló családanya is volt. Ehnaton 12. uralkodási évében a források már hat lányukról tesznek említést. Az első három leányka szinte teljes bizonyossággal még Thébában született (Meritaton, Maketaton, Anheszenpaaton), de lehetséges, hogy a negyedik is a régi fővárosban látta meg a napvilágot (Nofemofruaton Taserit). Az Amarnába történt költözés után, mely több éves előkészület után a 6. uralkodási évben zajlott le, Nofertiti még két leánygyermeknek adott életet (Nofernofruré, Szetepenré). A legfiatalabb kislánynak mindenképpen meg kellett születnie a 9. évig, mert a 12. évi idegen adók szemléjén már elég idős volt ahhoz, hogy az ünnepségen részt vehessen.

Nofertiti a 12. év után eltűnik a forrásokból; nem találjuk nyomát a vallási jelenetekben sem. A feltételezés, hogy kegyvesztett lett, kevés alappal bír és túlságosan romantikus magyarázatnak tűnik. Az igaz, hogy nevét több emlékről kitörölték és legidősebb leányával, Meritatonéval helyettesítették, de ez nem támasztja alá a fáraó és a királynő közötti elhidegülést, hiszen említettem, hogy még a 17. évben is szólnak a jegyzékek gazdasága helyzetéről. Az a tény, hogy mind Thébában, mind Amarnában használták nevét az egyenes ági leszármazásban még Ehnaton halála után is, a királyi udvarban való továbbélése mellett szól.

Többen feltételezik, hogy meghalt. Ha ez így lett volna, a késői Amarna-kori sírábrázolások és egyéb források megemlékeztek volna a temetésről, mint ahogy azt Maketaton (a második leánygyermek) halálakor tették. Az amarnai királysírban sincs nyoma ennek, pedig Ehnaton akarata szerint feleségét is ott helyezték volna örök nyugalomra. Mi történt hát Nofertitivel?


Annyi bizonyos, hogy nagyobbik leánya felveszi a „Nagy királyi feleség” címet, ami arra mutat, hogy az anya, Nofertiti korábbi szakrális funkcióit látta el a fáraó mellett. Valószínű, hogy Meritaton jelentős szerepet töltött be az udvarban, hiszen az Amarna-levelek Majati néven megemlékeznek róla.

Újabban angol kutatók fölvetették, hogy Szemenhkaré néven Nofertiti lett Ehnaton társuralkodója. Ezt egyrészt azzal igazolták, hogy Szemenhkaré a korábbi forrásokban nem szerepel, másrészt azzal, hogy az új társuralkodó uralkodói neve (Anhkhep-Pruré-Nofernofruaton) megegyezik Nofertiti uralkodói nevével. Itt kell megjegyezni, hogy a királynő valószínűleg a 9. uralkodási év után újra megváltoztatta nevét, amely a reform elmélyülésének következménye volt és jól tükrözte a vallási ideológiát.

Nehezen képzelhető el az is, hogy Nofertitin kívül más is viselhette a Nofernofruaton, Ehnaton szeretettje” nevet és jelzőt. A királynő a társuralkodás kezdetén vehette föl új előnevét (Anhkheperuré), amelyben a nőnem jelölésével megőrizte női mivoltát, de később a királyi titulatúra férfias elemei miatt ezt elhagyta. Ugyancsak nehezen magyarázhatnánk meg azt is, hogyha Szemenhkaré férfi volt, miért írta néha nőnemben trónnevét.

Egy másik, az angol elmélet mellett szóló tény egy berlini sztélé, melyen két királyi személy látható egymással bizalmas kapcsolatban; egyikük a kettős koronát, másikuk a harci kék koronát viseli, a bal oldali alak női jellegzetességeket mutat. Az nyilvánvaló, hogy a két társuralkodót örökítette meg a művész, de sajnos az már nem egyértelmű, hogy Nofertitiről van-e szó. A kutatás balszerencséje az, hogy a pár fölötti kartusokat nem töltötték ki. Nem fogadható el ellenérvként az, hogy Nofertiti korábban nem viselte a harci kék koronát, hiszen éppen mint társuralkodó vált arra igazán jogosulttá – így előzményként természetesen nem mutatható ki nála.

Ha Nofertiti lett Ehnaton társuralkodója Szemenhkaré néven, akkor elérte politikai és vallási pályafutásának csúcspontját, amelyhez hasonlót csak Hatsepszut ért el korábban. Míg a kutatás újabb bizonyítékokkal nem szolgál, akár mellette vagy ellene, nem vethetjük el ezt a fantasztikusnak tűnő lehetőséget, amely koronája lenne annak az életműnek, melyet az „eretnek” fáraó felesége az adott kor viszonyai között megszerezhetett magának.

Nofertiti Ehnaton halála után talán még három évig uralkodott egyedül, erre utal a manethóni hagyomány és a Gurob környékén talált leletegyüttes. Férje halála után visszatért Karnakba, ahol Szemenhkaré néven templomot építtetett Amon tiszteletére. A kilátástalan politikai és gazdasági helyzet miatt meggyőződése ellenére ő lehetett az, aki kiegyezést kezdeményezett a számottevő hatalmat képviselő Amon papsággal. Haláláról semmit sem tudunk, egyes feltételezések szerint Tutanhamon (Kr. e. 1347–1339) uralkodásának 3. évében halt meg. Nevét és vonásait, ugyanúgy, mint az Amarna-kor legtöbb emlékét, az Amon papság teljes gyűlölettel elpusztította.

2. Képek


1. Deportálások az ókori KeletenGAÁL Ernő

Deportálások az ókori Keleten

Amikor Kr. e. 539-ben II. Kürosz perzsa uralkodó hadvezére, Gobrüasz harc nélkül bevette Babilónt, a város és a térség minden lakosa – akik osztoztak az előkelők és különösen a papság elégedetlenségében Nabúnaid, a legyőzött babilóni király politikájával szemben – reménykedve tekintett a hódító intézkedései elé. A „Babilónba békésen… ünneplés közepette” bevonuló Kürosz, aki így szinte egy csapásra megörökölte a fél világot, az ősi városban fogadta „az összes világtájak tróntermekben lakó valamennyi királyát”, de még azokat is, „akik sátrakban laknak”. Mi változott meg, milyen remények teljesültek be, hiszen az új hódító is megkövetelte a súlyos adókat, s elvárta azt is, hogy a behódolt uralkodók lábait csókolják. Kürosz céljai semmiben sem különböztek elődeiétől, hiszen ő is „a királyok királya” akart lenni, egy világbirodalom ura. Céljai elérése érdekében azonban módszert változtatott. Amit erőszakkal már végképp nem lehetett elérni, illetve a hódítók részéről is csak iszonyatos vérveszteségek árán, megpróbálta a birodalmat engedményekkel összetartani. Kedvében járt új alattvalóinak: gondoskodott a háttérbe szorított istenek kultuszairól, az idegen országokból elhurcolt istenszobrokat visszavitette eredeti helyükre – és ami témánk szempontjából a legfontosabb –, a korábban Mezopotámiába hurcolt embereket összegyűjtötte és visszatelepítette oda, ahonnan származtak.

A kegyes, de politikailag, gazdaságilag tökéletesen kidolgozott és átgondolt döntés ugyanazt a gazdasági célt szolgálta, mint az elátkozott elődök nagy tömegeket megmozgató lakosság-áttelepítései: a szakadatlan háborúskodás következtében elnéptelenedett területek visszakapcsolását az ismert világ gazdasági vérkeringésébe. Mégha figyelembe is vesszük a visszatelepülők gondjait, szenvedéseit, továbbá azt, hogy az így visszaköltözők száma alacsonyabb volt, mint az elhurcoltaké, el kell ismernünk, hogy e királyi döntést „ideológiailag” jobban megalapozták, mint a deportáltak ükunokáinak esetleges ellenvetéseit, akik csak arra hivatkozhattak, hogy közvetlen eleiket már az „új haza” földje borítja, hogy beilleszkedtek.

A küroszi döntés a Mezopotámiába hurcolt zsidóságnak is megteremtette a hazatérés lehetőségét. Ezzel a hazaköltözéssel zárul a zsidóság, pontosabban Júda törzsének vízválasztó történeti élménye, a babilóni fogság. Jóllehet a deportált zsidóság csak minimális töredéke volt az asszírok–babilóniaiak által elhurcolt, áttelepített tömegeknek, s csak egyike volt a több száz megpróbáltatásnak kitett közösségnek, mégis az Ószövetségi források jóvoltából a számszerű adatokon túl a majdnem kétszáz évig tartó periódus eseménytörténetét, a kiútkeresés, a reménytelen párharcok történetét, a nép szenvedéstörténetét is ismerjük, szemben a más elhurcoltak többségével, akikről az ékírásos források csak puszta számok formájában emlékeztek meg.

Mivel a zsidóság több csoportban történt deportálása szinte példaszerű jelentőségű az ókori keleti tömeges áttelepítés szempontjából, érdemes röviden felidézni az ószövetségi és ékírásos adatokat, különösen a számszerűeket. Izraélt, az északi zsidó államot III. Tukulti-apal-Ésarra (Kr. e. 744–727) uralkodása idején érte közvetlen asszír támadás. A két zsidó állam nem egyformán ítélte meg az asszír veszélyt. Pekah (Kr. e. 737–732), Izraél királya egy asszírellenes szövetségbe akarta kényszeríteni Áházt, Júda királyát, aki ezt elutasítva inkább az asszírok segítségét kérte a Júdára támadó, a csatlakozását kikényszeríteni akaró koalíció ellen. Tukulti apal-Ésarra kapva-kapott az alkalmon, és Kr. e. 734-ben az ellenséges filiszteus városokat, a következő évben pedig Izraél galileai és transzjordáni területeit pusztította el. Az elfoglalt területen az asszírok három tartományt szerveztek; s hogy ezek számukra kielégítően működjenek, a lakosság egy részét elhurcolták. Nem tudjuk, hogy hányan voltak, s azt sem, hogy hol telepítették le őket.

Az asszír terjeszkedést Hóséa (Kr. e. 732–724) sem tudta feltartóztatni, jóllehet Pekah meggyilkolásával asszírbarátnak igyekezett magát feltüntetni. Hűségesküjét csak az új asszír uralkodó, V. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 726–722) trónra lépéséig tartotta meg, s az egyiptomi segítségben bízva fellázadt. Az asszírok Kr. e. 724-ben a főváros, Szamária kivételével elfoglalták az egész országot. Hóséa fogságba esett. Szamária még két évig tartotta magát, s jóllehet V. Sulmánu-asarídu Kr. e. 722-ben, a város elfoglalásának évében halt meg (így utódja II. Sarrukín is trófeái közé sorolhatta Izraél fővárosát), valószínűleg az Ószövetségnek van igaza, amikor Sulmánu-asarídunak tulajdonítja az Izraél végét jelentő ostromot. „Asszíria királya Izraélt Asszíriába hurcolta, fogságba, s Halachban, valamint Gosán folyója, a Habor mellé és Média városaiba telepítette őket” (2Kir 18, 11). Tóbiás könyve is az ekkor elhurcoltak életéről számol be. II. Sartukín (Kr. e. 721–705) az Izraélből és Szemáriából elhurcolt és áttelepített zsidók számát 27 290-ben adja meg, akiket főként Észak-Mezopotámiában és Médiában helyeztek el.


További életükről, sorsukról semmit sem tudunk, valószínűleg teljesen beolvadtak újonnan kijelölt lakhelyeik eredeti lakosságába.

Fontos mozzanat, nemcsak Izraél további története, hanem a deportálások története szempontjából is, hogy a lakosság elhurcolása után nem sokkal „Asszíria királya embereket hívott oda Babilóniából, Kutából, Avvából, Hamathból és Szefarvajimból és letelepítette őket Szamaria városaiban” (2Kir 17, 24). A helyben maradottakból és a betelepítettekből alakult ki a szamaritánus csoport.

Az Ószövetség (Ezdrás 4, 2) tudni véli, hogy talán Kr. e. 670-ben is történt kitelepítés Assur-ah-iddina uralkodása idején. Júda – igaz ugyan, hogy nemzetpusztító belső villongások, drágán megfizetett egyiptomi „segítség” árán, jól-rosszul betartott hűségeskük révén – elkerülte, hogy az asszírok hatalmuk csúcsán elpusztítsák, bekebelezzék, alávetett tartomány szintjére süllyesszék. Sikerült túlélnie az asszír birodalmat, az őrökébe lépő újbabilóni birodalommal szemben azonban nem tudott megállni. A város Kr. e. 597-ben három hónapi ostrom után Nabú-kudurri uszur (Kr. e. 604–562) zsákmánya lett. „Akkor Júda királya, Jojachin kiment Bábel királyához, ő, anyja, szolgái, parancsnokai és tisztségviselői. S Babilón királya foglyul ejtette őket… Egész Jeruzsálemet fogságba hurcolta, az összes parancsnokot és fegyverforgatásra alkalmas férfit, tízezer foglyot, ezenkívül az összes kovácsot és lakatost, nem maradt ott senki, csak a föld egyszerű népe. Jojachint is magával vitte – fogolyként – Bábelbe, s ugyanígy fogságba hurcolta Jeruzsálemből Bábelbe a király anyját, a király asszonyait és tisztségviselőit, valamint az ország előkelőit is; ezenkívül az összes tekintélyes embert elvitte fogolynak Babilón királya Bábelbe, szám szerint hétezret, meg a kovácsokat és a lakatosokat, szám szerint ezret, s az összes magabíró, fegyverforgatásra alkalmas férfit is” (2Kir 24, 12–16). Az elhurcoltak száma összesen 18 000. Egy másik ószövetségi hely (Jer. 52, 28) szerint: „Azoknak a száma, akiket Nebukadnecár elhurcolt, a következő: a 7. esztendőben 3023 zsidót.” Jeremiás feltehetően csak az elhurcolt családfőket vette számításba. Az ekkor deportáltak új otthonát egy másik szöveghely (Ezekiel 3, 15) alapján a kutatók többsége Tel-Abibban véli felfedezni, ami egy Babilon környéki jelentéktelen csatorna, a Kebar mellett lehetett.

Jeruzsálemet véglegesen Nabú-kudurri-uszur parancsára testőrségének parancsnoka pusztíttatta el Kr. e. 587 nyarán. Ekkor vitték fogságba a város lakosságának egy újabb csoportját, Jeremiás szerint (42, 29) 832 személyt, miután a város vezetőit kivégezték. „A lakosok maradékát, akik még életben maradtak a városban, aztán a szökevényeket, akik átszöktek Bábel királyához, valamint a mesteremberek maradékát elhurcolta Nebuzaradan, a testőrség parancsnoka. Hanem a föld népéből hagyott ott a testőrség parancsnoka szőlőművesnek és földművesnek” (2Kir 25, 11–12). A 832 személy minden bizonnyal itt is csak a családfőket jelenti.

A város lerombolása után a hódítók Gedalját, a megvakított és Babilónba hurcolt király, Cidkijja egyik főemberét tették helytartójukká. E tisztét azonban nem sokáig töltötte be, mert összeesküvés áldozata lett. Ezt a hiábavaló és már csírájában is életképtelen lázadást torolhatták meg a babilóniaiak Kr. e. 582-ben, amikor ismét 745 családfőt hurcoltak el családjukkal együtt (Jer. 52, 30). Jeremiás 4590 személye és az elhurcoltak másik, 18 ezres számadata jól megfelel egymásnak, ha az átlagos négy fős családdal számolunk. Jóllehet az ószövetségi hagyomány felsorolja azokat a településeket, ahonnan a deportáltak Kürosz idején visszatértek hazájukba – Tel-Melah, Tel-Harsa, Kerub, Addan, Immer (Ezd. 2, 59; Neh 7, 6), illetve a Szud folyó vidéke (Bár 1, 4) –, de helyüket még nem sikerült meghatározni.

Anélkül, hogy kisebbítenénk az elhurcoltak megpróbáltatásait, a zsidóság megaláztatását, tudnunk kell, hogy az előbbiekben körvonalazott másfél évszázadban nem voltak egyedül szenvedéseikkel.

Asszír források adatai szerint III. Tukulti-apal-Ésarra 37 deportálást hajtott végre, 368 543 embert telepíttetett más körzetbe. II. Sarrukin 38 akciót „kivitelezett”, mely 217 635 személyt érintett. A csúcsot Színahhé-eriba állította fel, aki 20 áttelepítés során 408 150 embert mozgatott meg. Ha az itt felsorakoztatott számadatokat III. Sulmánu-asaridu (Kr. e. 858–824) 167 500 deportált személyével hasonlítjuk össze, akkor ha más nem, az nyilvánvaló, hogy a Kr. e. 8. századra az asszírok számára különösen fontossá vált, hogy jelentős lélekszámú csoportokat telepítsenek le más területeken. Ötven év alatt, a három asszír uralkodó majdnem egymillió embert kényszerített otthona elhagyására.

Ami az asszírokat illeti, a deportálás gyakorlatát I. Tukulti-apal-Ésarra (Kr. e. 1114–1076) vezette be, amikor Kadmuhu országból 6 ezer embert hajtott el. Ettől kezdve egyre gyakrabban olvashatunk az ékírásos forrásokban arról, hogy kisebb-nagyobb csoportokat telepítettek le Assur isten országában.

Ezzel a gyakorlattal nem álltak egyedül az asszír királyok. Északi szomszédjuk koronás fői, akik ellen hosszú időn keresztül, jószerivel a siker minden reménye nélkül ők maguk is harcoltak, ugyanezt a módszert alkalmazták.


Az urarfui uralkodók is tízezrével hurcolták fogságba a meghódított országok lakosait.

Néhány kivételes esetben azt is tudjuk, hogy mire használták ezeket az embereket. I. Argisti (Kr. e. 8. század első fele) egyik felirata szerint a Hatti és Szupani országban foglyul ejtett 6 ezer emberrel építtette a Jereván határában levő Irepuni erődöt. II. Rusza ugyancsak építkezésen, feltehetően a Van-tó északi partján keresendő Ziuquni erőd építkezéseinél hasznosította a deportáltakat.

Az eddigiekből is kitetszik, hogy a tömeges áttelepítéseknek kettős céljuk volt, gazdasági, illetve katonapolitikai. Anélkül, hogy részleteznénk a keleti háborúk természetrajzát, nyilvánvaló, hogy a győztes jelentős gazdasági előnyökhöz jutott egy meghatározott terület időleges vagy tartós ellenőrzésével, a fegyverrel kiharcolt zsákmány vagy adó révén. Annak ellenére, hogy a sikeres fél „termelési költségei” sem lebecsülendők – a hadsereg fenntartása, felfegyverzése, élelmezése, az elesett harcosok és az elpusztult fegyverzet pótlása mind „költségként” merül fel –, biztosak lehetünk abban, hogy a háborúnál olcsóbban nem lehetett termelni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy – s most csak maradjunk az asszíroknál – ezt az összefüggést felismerve Asszíria csak a háborúkból kívánta volna államháztartását fenntartani. Nem így volt, mert ami az asszírok folyamatos hadjáratait illeti, kényszerhelyzetben voltak. Mezopotámia, a két folyó alluviális síksága ugyanis nem tudta biztosítani lakossága számára a bővített újratermelés lehetőségét. Csak élelmiszerekből volt bőségesen, de szerszámot, fegyvert csak importált nyersanyagból tudtak előállítani. Hiányzott a jó minőségű fa, Dél-Mezopotámiában a kő is. Mezopotámia tehát külkereskedelem nélkül életképtelen, pontosabban fejlődésképtelen volt. A Kr. e. 10. században ismételten beinduló szakadatlan háborúskodásnak semmi más célja nem volt tehát, csak az, hogy biztosítsák a számukra létfontosságú kereskedelmi kapcsolatokat, hogy akár fegyverrel is kikényszerítsék a folyamatos nyersanyagszállítást, a termékek cseréjét.

A Kr. e. I. évezred elején e célok elérését katonailag úgy oldották meg, hogy az Eufratész és a Földközi-tenger partvidéke közti területet, ahol az észak-déli kereskedelmi útvonalak áthaladtak, illetve ahonnan a Mezopotámiába irányuló kereskedelem kiindult, ellenőrzésük alá vonták. A szinte minden évben útjára induló asszír hadsereg azonban, elsősorban azért, mert „a hasán menetelt” (a felvonulási szakaszban is zsákmányból biztosította ellátását), majdnem tökéletesen elnéptelenítette a Dzsezira északi területeit (Észak-Irak és Észak-Szíria). A tömeges deportálások elsőrendű célja ezeknek a területeknek újraélesztése, revitalizálása volt, mégpedig az aktuális front és az anyaország, az asszír magterület között. Az eredmény stratégiai szempontból is fontos volt, Az újra telepített, kitűnő gabonatermesztő körzeteknek ismert területek többé nem jelentettek katonai feladatokat (a fel-fellángoló lázadásokon könnyűszerrel lettek úrrá), sőt itt is lehetett katonákat állomásoztatni, lényegesen közelebb a hadműveleti területekhez, hiszen ellátásuk biztosítva volt, se gabonának, se lónak nem voltak híján.

Az áttelepítések nemcsak egy irányban folytatódtak. Az Izraéllel kapcsolatos lakosságcsere inkább politikai célzattal történt, a térséget így akarták pacifikálni. Ilyen megoldásra a Kr. e. II. évezredből is van kitűnő példa. IV. Amenhotep fáraó korára datált ékiratos levelekből tudunk ilyenről, amelyek a dél-libanoni Káraid el-Lóz, az ókori Kumidi ásatásainál kerültek elő. Az egyik levélben arról van szó, hogy a fáraó tudatja Damaszkusz urával, Zalájával, hogy hapirukat a távoli Kús (Núbia) városaiban telepített le, mindenképpen azzal a céllal, hogy a közrendre, a kereskedelemre mindig, s az Amarna-korszakban különösen veszélyes csoportokat, amelyek nem etnikai alapokon szerveződtek, így semlegesítsen. Egy másik levél lakosságcserét említ, a kitelepített hapiruk helyére núbiaiakat hoztak.

A tömeges áttelepítés, a deportálás tehát fontos eszköz volt az asszír uralkodók kezében. A nagy létszámú munkáskézzel újraélesztették az általuk elpusztított területek gazdasági életét, s egyúttal radikálisan csökkentették az újonnan foglalt területek katonai potenciálját.

Az új hódító, Kürosz az asszíroktól–babilóniaiaktól nemcsak a birodalmat, hanem a fenntartásával, megérzésével kapcsolatos gondokat-feladatokat is megörökölte. A feladat megoldásához, a felégetett, feldúlt térségek újraélesztésére (adózó tömegek rehabilitálására) neki sem volt más eszköze, mint elődeinek. Kürosz újítása „ideológiai” volt, céljai megvalósításához még az érintett hazaköltözők (önkéntes deportáltak) aktív közreműködését is sikerült megnyernie, amivel csak fokozta az ősi módszer hatékonyságát.

2. Képek


1. Szexualitás, vallásfilozófia, templomi mûvészetWOJTILLA Gyula

Szexualitás, vallásfilozófia, templomi művészet

Amióta az első görög tudósítások Európába eljutottak, India mindig a csodák földjének számított, ahol mesés állatok, különleges növények, természetfeletti képességekkel megáldott bölcsek és varázserejű jógik, mérhetetlen értékű drágakövek és pompás fűszerek találhatók. Azután az is ismertté vált, hogy az indiai társadalomban a szigorú kasztrendszer uralkodik, és legendák terjedtek az asszonyi hűségről, a férjük halála után önmagukat máglyára vető nőkről. Indiának ebbe a „hagyományos” képébe a szanszkrit irodalom néhány darabjának európai nyelvekre történt fordítása, a nemzetközi turizmus nyomán egyes műemlékek népszerűvé válása, a nagy számban megjelenő képzőművészeti kiadványok hatására egy új színfolt került, amellyel voltaképpen nem sokat tud kezdeni az európai érdeklődő, és ami számtalan félreértés forrása. Ez nem más, mint az erotika megjelenése irodalomban és művészetben, vallásban és a kultuszokban, amiért az emberek – felületesen ítélkezve – hajlamosak az ind kultúrát szexuálközpontúnak tekinteni. Az Indiáról szóló útikönyvek, köztük a magyar nyelven is elérhető Fodor’s Guide, megkülönböztető figyelmet szentelnek Khadzsuráhó, Bhuvanésvara, Konárak templomainak, és maga az indiai idegenforgalmi hivatal is kiemelt módon támogatja ezen helyek meglátogatását, Boeing 707-es gépekkel szállítja a külföldi turistákat Khadzsuráhóba, ahol a kicsiny falu mellett az utóbbi évtizedben modern repülőtér épült.

A látvány

A templomokhoz érkező idegent valóban nem mindennapi látvány fogadja. A templomok falát díszítő reliefek és önálló szobrok között az érzéki képzelet naturalisztikus őszinteségű ábrázolásai sorakoznak, az ún. mithuna-párok, vagyis közösülő alakok, akiket a szerelem és vágy „vad figuráinak” neveznek az útikalauzok. Ez a nagyfokú érzékiséget magában foglaló képzelet messze felülmúlja a Kámaszutra igencsak plasztikus leírásait a közösülés különféle változatainak már-már valószínűtlen megjelenítésével, és könnyen azt a téves benyomást keltik a szemlélődőben, hogy ez az egész nem más, mint a pornográf művészet szabadtéri kiállítása. Ennek azután káros mellékhatása az, hogy a templomok építészeti és szobrászati értékei elmosódnak, és a látogatók a templomokban csak az erotikus hatásokat veszik észre. Ezt a félreértést nem oszlatják el a helybeli idegenvezetők sem, ha pedig az érdeklődő még tovább búvárkodik az ind templomi kultuszokban, akkor zavara talán még inkább fokozódik.

Phallikus kultusz a templomokban

Sivas a hindu istenháromság egyike, eredetileg a világ elpusztítója, később a termékenység és a világot átható energia ura, India minden részében ezer meg ezer templomot mondhat magáénak. Az ember azt látja Siva benáreszi legszentebb templomában, hogy a kultusz középpontja nem más, mint Siva férfiasságának jelképe, a lingam (hímvessző). Ez áll a szentélyben, amelyhez a hívők ezrei járulnak. Az ideérkező lányok és asszonyok áhítatos arccal állnak előtte, olvasztott vajjal kenik be, illatos virágfüzérrel ékesítik. Ugyancsak megszokott látvány a fák alatt elhelyezett lingamok előtt összekulcsolt kézzel ájtatoskodó nő képe. A hindu kalendárium egyik nagy napja, a február vége felé eső Sivarátri (Siva éjszakája, pontosabban nászéjszakája) ünnep. Ennek fénypontja az, hogy a hívő Benáreszben Siva templomába megy, és a Gangeszből egy rézedényben hozott vízzel a lingamot meglocsolja. Nem kevésbé „furcsának” látszik a 11. században épült, a dél-indiai Tandzsurban látható ezer lingam csarnok. Hogyan egyeztethető ez össze az Indiában ismert nagyfokú aszkézissel, önmegtartóztatással, a zárt családi élettel, azzal a közismert ténnyel, hogy a szexuális élet csaknem kizárólag a házasságra korlátozódik? Vagy talán valami teljesen megváltozott volna az idők folyamán, és ami a régi korokban „megengedhető” volt, az ma „elképelhetetlen” és tilos?

A szerelem (káma) az ind világnézetben

A válasz magukban a megfelelő szanszkrit szövegekben lelhető fel. A kelet-indiai, 9–12. századból származó építészeti szakmunka, a Silpa Prakása (Az építészet magyarázata) így szól: „Hallgasd meg a kámabandha [szerelmet ábrázoló szobrok] leírását… A káma a mindenség gyökere. Minden lény a kámából születik. Az ősanyag és minden lény a káma útján ölt újra testet. Siva és Sakti [Energia, a Sivát kiegészítő női princípium, amely megszemélyesítve Siva neje] nélkül a teremtés csak képzelgés lenne. A kámakalá [a káma művészete] cselekvése nélkül nincsen élet vagy halál.” A káma ilyen értelemben mélyen gyökeredzik az ind gondolkodásban, már a Kr. e. II. évezred végén, a Rigvéda híres teremtéshimnuszában is így szerepel: „először a káma mozdult meg akkor, a szellem első megnyilatkozása.” A későbbi időben a káma az ember hármas


életcéljának egyikeként szerepel, amelynek a vagyonszerzéssel (artha) és a hittel-erkölccsel (dharma) dialektikus egységben kell hatnia.

A tantra világnézeti hatása

A szóban forgó khadzsuráhói mithuna-pároknál ezen túlmenően azonban más ideológiai elemekkel is számolni kell, amelyek együttesen a tantra rendseréhez tartoznak.

Maga a tantra igen ősi, és jelen van mind a buddhizmusban mind a hinduizmusban, különösen a kora középkortól. A tantra célja a más vallási irányzatokhoz hasonlóan az üdvösség elérése, eszközei a női princípium (Sakti, Siva neje) tisztelete, varázsigék olvasása, szinte orgiasztikus nemi kicsapongással járó kultusz. Ez a rendszerré váló vallási jelenség rendkívül népszerűvé válik Indiában, Tibetben, sőt Kínában is. Ebben a felfogásban a mithuna-párok kozmikus kettősségek: ég és föld, fény és sötétség, lingam és jóni (női nemiszerv), szellem és anyag, emberi lélek és abszolút létező. Az ikonográfiában ez a tartalom különféle megjelenítési formát kaphat: Siva és Párvati, közösülő tündérek vagy emberek. Közösülésük a teremtést manifesztálja. A közösülésben a két résztvevő több, mint azelőtt külön-külön volt, amint a Brihadáranjaka-upanisad (Kr. e. 8–7. sz.) mondja: „az egyesülés fizikai extázisa annak a gyönyörnek a tükörképe, amelyet az Abszolút létező megismerése okoz az ember számára”, vagyis a férfi és a nő tökéletes egyesülése esetén mindkettő elveszti egyénisége tudatát, és olyan helyzet áll elő, mint amikor a halandó lelke a világlélekkel egyesül, és a különbség illúziója és a kettősség eltűnik.

A titkos szertartások

A titkos tantrikus szertartások egyik legfontosabbika magukból a tantrikus szövegekből a következőképpen rekonstruálható. A hivő egy olyan nővel egyesül, aki jártas a tantrában, és aki a tantrát jól ismerő emberekkel való kapcsolata révén az isteni energia hordozója. Erre egy fiatal, csinos, ifjúsága teljében levő hölgy alkalmas, aki nem félénk, és kedves. Legyen teljesen meztelen és testét kenjék be illatos kenőcsökkel. A hívő az ő testének különböző részein az istenanyát (Sakti, Siva neje) köteles imádni az előírt módon. Majd lélegzetét szabályozva nyugalmi állapotba kell jutnia, és arra gondolnia, hogy az istenanya van itt. Ilyen hölgyet soha máskor nem láthat meztelenül, csupán a szertartáskor, különben biztosan a pokolba jut. A szertartás egy guru (tanító) jelenlétében folyik, aki irányítja a hívőt. A hívőt figyelmeztetik, hogy a nő testében valamennyi istenség jelen van, és ennélfogva a jóni imádása mindenféle imádat legjobbika, különb a szellemi összpontosításnál és a varázsszövegek alkalmazásánál. Az előírások szerint a hölgy nem lehet prostituált, színésznő, mosóember felesége, borbélyné, pap felesége, súdra (a negyedik rend neve a kasztrendszerben) neje, vagy fejőlány. Egy bizonyos guruhoz kell tartoznia, ismernie kell a tantrát és a varázsszövegeket. Ajánlatos, hogy a hívő, miután a nő testrészeit imádta, részesítse saját lingamját is tiszteletben, és gondolja azt, hogy ő Siva. Egy másik, nehezen értelmezhető szöveg azt mondja, hogy miután az imádó megcsókolja a nőt, hátsófelét karmolva egyesül vele, eközben magva nem ürülhet, hanem ebben a helyzetben misztikus értelmű verseket vagy valamilyen varázsszöveget kell elmormolnia, nem kevesebb, mint nyolcezerszer! Itt nyilvánvaló a túlzás, és azt is tudjuk, hogy a tantrikus szövegek úgynevezett „célzatos nyelven” íródtak, és sok esetben allegorikusan értelmezhetők, de a szobrászat ránk maradt emlékei és az egészen a legutóbbi időkig létező, az átlag indiai számára is hátborzongattó szekták a leírásokat nagyban valószínűsítik. Így például nem is olyan régen még működött Benáreszben az aghórapantha (nem-félelmetes utu) szekta. Követői az elhunytak porával kenték be testüket, égett emberhúst ettek, és híres szentjük, Bába Kinárám síremléke közelében minden év augusztus–szeptemberében a város prostituáltjai gyűltek egybe, és egész éjjel táncoltak.

Káma és szex az irodalomban

Kétségtelen, hogy az ókor végén, a 3. században összeállított, magyarul is olvasható, Kámaszutra (A szerelem vezérfonala) című könyv azt sejteti, hogy a városias élettel a szerelem és a szexualitás kérdései nyitottabbá váltak, a nők helyzete szabadabb lett, a kurtizánok, akik kitűnő nevelést kaptak, a városi társadalom rangos tagjai voltak. Ez az áramlat hatott az írókra, költőkre is, és kialakult a szanszkrit nyelvű lírában a szerelmi költészet, amely azután a férfi és a nő legbensőbb kapcsolatát is felvillantja némelykor, és mint látni fogjuk, a vallásos ideológia hatására eltolódik ahhoz a szélsőséghez, amit a képzőművészetben a mithuna-párok képviselnek.

Hallatlan népszerű lett a bengáli Dzsajadéva Gitágóvinda (A pásztor éneke) című liriko-drámai műve (12. század), amely Krisna (Visnunak, a világ fenntartójának, a hinduizmus istenhármasságában Siva és Brahmá társának megtestesülése) pásztor és Rádhá (voltaképpen Laksmi, a szépség és szerencse istennője, Visnu hitvese) pásztorlány szerelmét, összeveszését és kibékülését mondja el; a költemény azután egy vad közösülés leírásával zárul. A népszerűség oka nyilvánvalóan a tartalom és forma tökéletes összhangjának tudható be.


Amint Schmidt József, a kiváló magyar indológus írja: „Az érzékiség tüze, szenvedélye és (mámora, a túláradó szerelmi szenvedély oly alakban jut kifejezésre, amelynél elragadóbbat, mámorítóbbat, igézőbbet elképzelni sem igen lehet.” A költemény egészét misztikus kettősség fogja át. Rádhá az emberi lélek, Krisna az isten megszemélyesítője, szerelmük az embernek isten iránti odaadását jelképezi. Nem véletlen tehát, hogy a mű az élő hinduizmus szent szövegeinek sorába lépett, amelyet mindennap felolvasnak az orisszabeli Puri városka megfelelő templomában.

Történeti-társadalmi háttér

Felmerül a kérdés, hogy mi okozta a tantra és a velejáró erotika bekerülését a művészetbe, irodalomba, vallási kultuszba, és hogyan válhatott ez széles körben elfogadottá?

Egyes történészek azt állítják, hogy a kora középkor az ind kultúra dekadens korszaka, és ezen belül a szexualitás különféle formákban történő megjelenése a dekadencia tipikus jegye. Meggyengültek a politikai és erkölcsi ideálok (a nagy birodalmak kora lejárt), megszűnt a buddhizmus puritán hatása, amely a testi gyönyört kifejezetten bűnnek tartotta.

A fesztelen viselkedés és a gátlástalanság a korábbi szokásformák elleni tiltakozás volt. Felfogásunk szerint azonban ez a megítélés elfogult a korábbi korszakok kétségtelenül pozitív társadalmi-erkölcsi értékei javára, és ahelyett, hogy a korszakot a történelmi fejlődés egészében vizsgálná, egyfajta örök értékekhez viszonyít.

Sokkal inkább arról van szó, hogy az ideológiai élet egyes szféráiban olyan változások mentek végbe, amelyek a szélesebb tömegek számára kedvezőek voltak, és amelyek az uralkodó rétegek nagy részének tetszését is elnyerték. Ezt röviden a vallás „népiessé” válásában észleljük, ami a vallás szerkezetét érinti. Az új vonás az, hogy korábban az ember és az isten között a papok, a szent szövegek tudói, az áldozatok végrehajtói álltak, most pedig az ember saját maga fejezi ki imádatát istene iránt. Az istenek a földre szállnak, megtestesülnek emberi formában. Az ember azt keresi, hogy hogyan juthat el legkönnyebben istenhez, és ennek egyik módja a tantra. A különböző eredetű elképzelésekből szekták sokasága és nagy vallási irodalom sarjad. Ez utóbbi népszerűvé válását fokozza az, hogy a 8–9. századtól a korábban csak beszélt nyelvként létező ún. újind nyelvek irodalmivá válnak. Így a papok (bráhmanák) mellett a társadalom alacsony rétegeiből származó írók, vallási gondolkodók jelennek meg, a hinduizmus valóságos reformációja megy végbe, szokásossá válik a tömegek mozgása, zarándokhelyek alakulnak ki a híres templomoknál. A templomok kulturális központokká válnak (a korai bráhmanizmusban a templomnak nem volt szerepe!), ahol nagy tömegek gyűlnek össze. Mivel a bráhmanák ezt a folyamatot érdekeiknek megfelelően gyorsan saját szekerükbe fogták, és a vallási irodalomban sok népi eredetű munkát szanszkritül fogalmaznak meg és jegyeznek le, az új irányzatok helyet kapnak a hinduizmus mindent asszimiláló rendszerében. A társadalmi mozgás azonban csupán vallási átalakulást jelent, nem fejlődik osztályharccá, a kasztrendszer pedig, elsősorban az idegen mohamedán hódítókkal vívott évszázados harc következtében, megmerevedik. Ennek hatására azután szigorúbb normák uralkodnak a családban, és a nők helyzete romlik. A középkori költészet és szobrászat muzeálissá válik, Khadzsuráhó elhagyott hely lesz.

*

Elmondható tehát, hogy a szexualitás megjelenése az indiai kultúra egy adott szakaszában bonyolult társadalmi-ideológiai viszonyokból magyarázható, amikor ezek a viszonyok megváltoztak, a korszak véget ért.

Az erotikus szobrokban, a számunkra érzékiséggel túlfűtöttnek tűnő költészetben az indiai kultúra értékes megnyilvánulási formáit kell látnunk. A tantra szélsőségesen szexuálközpontú írásai és kultusza gondolattartalmát megőrizve, külső formájában némileg megszelídülve, a napi Siva-kultuszban látható, amelynek középpontjában a lingam tisztelete áll.

2. Képek


1. Könyvégetés mint cenzúra a római császárkorbanSZLÁVIK Gábor

Könyvégetés mint cenzúra a római császárkorban

Az első nevezetes (bár egyes modern kutatók által vitatott hitelességű) könyvégetés, amelyről tudomással bírunk, Kr. e. 411-hez kötődik, amikor az „istentagadó” szofista, Periklész egykorú barátja, Prótagorasz művét nagy nyilvánosság előtt az athéni agorán elégették, őt magát pedig száműzték a városból. Ez akkor történt, amikor a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) eseményei miatt fellángoló belpolitikai küzdelem következtében többen is a szellemi szabadság korlátozásának áldozatává váltak Athénban. Később, a monarchikus Rómában a hatalom hivatalos ideológiájának képviselői az ellenzéki gondolkodókkal szemben egyre gyakrabban éltek ezzel a kétségtelenül hatásos megtorló és propagandisztikus eszközzel, amely mindezek mellett az ókorban egy, a tűznek tulajdonított tisztító és engesztelő jelleggel is rendelkezett. A korai római principátus története, főként Tiberius és Caligula császárok uralkodásának időszaka (Kr. u. 14–41) számos – bár meglehetősen egyenetlenül hagyományozott példával szolgál a könyvégetés korai történetére vonatkozóan. Ezek közül emelnénk ki a továbbiakban néhány, a politikai ellenzék legkiemelkedőbb képviselőivel szemben alkalmazott esetet.

Mint ismeretes, a Kr. e. 1. századi római polgárháborúk véres vajúdásából megszülető új politikai rendszernek, a principátusnak szinte létrejötte pillanatától kezdve a társadalom különféle rétegeiből kikerülő, jelentős ellenzékkel kellett küzdelmet folytatnia. Így például a korábbi harcok során vereséget szenvedett csoportosulás, a szenátori rend egyes képviselőivel, akik nem tudtak beletörődni politikai befolyásuk elvesztésébe. Mivel azonban a császári hatalommal szorosan összeforrott hadseregre és annak parancsnoki karára nem számíthattak, az első princeps, Augustus elleni összeesküvések többsége már eleve kudarcra volt ítélve. Így a harc, amely véget ért a szárazföldön és a tengereken, most főként a császárság létrejöttének körülményeit vizsgáló korabeli történeti irodalomban – hol burkoltan, hol nyíltabb formában – dúlt tovább. A principátus rendjének megszilárdulásával párhuzamosan alakultak ki a császárkori szenátori rend politikai világnézetének alapjai, a hajdanvolt arisztokratikus köztársaság, a libera res publica utolsó nagyságainak, Pompeiusnak és az ifjabb Catónak, Brutusnak és Cassiusnak a dicsőítése. Mintegy a monarchikus rend ellenideológiájaként.

A régmúlt idők, a köztársaság végi időszak hőseinek, az „utolsó rómaiaknak” ez a heroizált ábrázolása már önmagában is szembehelyezkedést jelentett a jelennel, és a „jelen hőseivel”, a principátussal és annak irányítóival szemben. A szenátori rend képviselőinek többsége politikai eszményeit tehát a múltban kereste, s a múlt ábrázolását a jelen viszonyainak bírálatára használta fel.

Augustus, az első, római császár (princeps) nyíltan nem követelte meg, hogy dicsőítsék őt és rendszerét. Erre a célra inkább művészetkedvelő barátját, Maecenast használta föl, aki olyan jelentős költőket nyert meg a rendszernek, mint Vergilius és Horatius. Mindazonáltal kormányzata, ha nem is szüntette meg egészen, ám jelentős mértékben korlátozta a véleménynyilvánítás szabadságát. Még olyan, a princeps szűkebb politikai környezetéhez voltaképpen közel álló alkotók számára is, mint Asinius Pollio, veszedelmes vállalkozás volt a közelmúlt történéseinek vizsgálata, s igen tapintatosan kellett eljárniuk a tényekkel és a tényekből levonható következtetésekkel kapcsolatban. Jellemző példája ennek Horatius intése a polgárháborúk történetén dolgozó Pollióhoz intézett ódájának soraiban: „vészes, hazárd tárgy – mondod el, így haladsz / előre cselvető hamun, mely / mélyredugott eleven tüzet rejt.” Mégis számosan akadtak olyanok, akiket mindez nem tántorított el, s az igazság szeretetétől vagy rendi érdekektől vezettetve kísérelték meg a történtek ábrázolását.

Az ún. szenátusi oppozícióhoz tartozott a éles politikai hangvétele miatt ellenfelei által Rabienusnak („Veszett”-nek) nevezett, erősen republikánus beállítottságú Titus Labienus, Caesar hívének, majd engesztelhetetlen ellenfelének, a Kr. e. 45-ben Mundánál elesett Titus Attius Labienusnak unokája. Ő Augustus-ellenes irányzattal írta meg a köztársaság utolsó éveinek történetét. Labienus korának egyik legjelentősebb szónoka volt, akinek szándékoltan archaizáló ékesszólása még ellenfeleiben is akaratlan csodálatot keltett. Most egész írásművészetét fanatikus Pompeius-pártisága kinyilatkoztatása, illetve az új renddel és annak létrehozóival szemben érzett keserű gyűlölete szolgálatába állította. Mivel a császárkori Rómában az előzetes cenzúra fogalma ismeretlen volt, Labienus nyilvános felolvasásokon előadhatta, sőt meg is jelentette művét, méghozzá anélkül, hogy legalább egyes, különösen támadó hangvételű helyeket törölt volna. (Az augustusi kormányzat meglehetős, sőt néha meglepő engedékenységet tanúsított a szenátorok egyes megnyilatkozásaival szemben. Így szó eshetett például Cicero meggyilkoltatásának körülményeiről, amely Octavianus – azaz későbbi császárnevén Augustus – magatartását meglehetősen kétes színben tüntette fel. Sőt egyes alkotók a proskripciók [politikai ellenfelek listák


szerinti legyilkolása] felettébb kényes kérdését is vizsgálat alá vették, mivel az Octavianust is magába foglaló második triumvirátus Julius Caesar meggyilkolása után ezzel az eszközzel irtotta ki politikai ellenfeleit.) Labienus most történeti könyveiben – melyeknek tartalmáról igen keveset tudunk – Augustus hatalmának eszmei alapjait támadta meg.

Kritikája lassanként olyannyira veszedelmes, hogy a principátus irányítóit radikális fellépésre kényszerítette. Mindezt azonban a közvélemény várható ellenérzésével jogosan számolva igen ügyesen, a császári kormányzat szerepének látszólagos kizárásával készítették elő, engedelmes eszközükre, a szenátusra hárítva át a visszatetsző eljárással szembeni gyűlölet terhét. Labienus hosszú pályafutása során számos ellenséget szerzett, így könnyen akadtak vádlói is. Helyt adva ezek indítványának, művét szenátusi határozat alapján nyilvánosan elégették, s e döntés hatályát visszamenőleg kiterjesztették korábbi szónoki beszédeire is. Labienus – mint forrásaink közlik velünk – nem akarván túlélni szellemi elpusztítását, szégyenében és elkeseredésében ősei sírboltjába zárkózott, testi valójában is halálra szánva magát.

A könyvekre kimondott halálos ítélet méltán lepte meg a kortársakat. Mint az idősebb Seneca írja: „új és szokatlan dolog volt ez, tudományos [ti. történetírói] munkásságért ilyen büntetést elszenvedni.” A hasonló ellenzéki magatartásáról közismert Cassius Severus meg is jegyezte az eset kapcsán, hogy ezek után őt is élve kell elégetni, mint olyasvalakit, aki Labienus írásait könyv nélkül tudja. Labienus tragédiája azonban a közvélemény megítélésében inkább egyes szenátusi körök szolgalelkűségének újabb bizonyítéka, mintsem a princeps kíméletlenségének jele volt.

Augustus – bár a szenátusban egyesek gúnyverseket és gyalázkodó röpiratokat terjesztettek ellene – hosszú ideig eltűrte ezeket, mert személye és nem rendszere elleni támadásként értékelte. Ezzel is hangsúlyozva a jó uralkodó egyik alapvető jellemvonásának tekintett „könyörületességét”, clementiáját és uralmának szilárd voltát, „nem kutatta fel (névtelen) szerzőiket, s nem fordított gondot ezek megcáfolására”. így némileg joggal írhatta az ifjabb Seneca (a már említett Seneca rétor fia), hogy az isteni Augustus alatt a szavak sohasem voltak az emberek ártalmára, és nem okoztak senkinek sem kárt”.

Kr. u. 6-ban azonban egyes névtelen röpiratok szerzői már egyenesen a „zsarnoki uralom” elleni nyílt fellépésre szólították fel a népet, s bizonyára számos, hasonló tartalmú felhívás is követte ezeket. Ennek hatására Kr. u. 12-ben a kormányzat rendeletet adott ki, amely Rómában az aedilisek (a közrend felügyelői), Itáliában és a tartományokban pedig a helyi elöljárók kötelességévé tette, hogy nyilvánosan elégessék a császár, illetve a császári kormányzat ellen irányuló pamfleteket. Egyes esetekben, ha a szerző személye ismertté vált, kivégzésekre is sor került, míg másokat távoli vagy lakatlan szigetekre deportáltak.

Tiberius (Kr. u. 14–37) kormányzata idején különösen nehézzé és veszedelmessé vált az ellenzékiségnek akárcsak árnyalatát mutató művek megjelentetése. Mint azt Suetonius Tiberiusról írott életrajzában olvashatjuk, ekkor azokkal a művekkel és alkotókkal szemben is felléptek, amelyek számára Augustus saját politikai-ideológiai rendszerén belül még helyet biztosított.

Egy szerző, írja Suetonius, a korai császárkor jeles történetírója (Mamercus Aemilius Scaurus rétorról és költőről, illetve Atreus című tragédiájáról van szó), darabjában durva szavakkal sértegette Agamemnónt. Bár óvakodott a konkrét utalásoktól, s tudatosan a klasszikus görög tragédiákból kölcsönzött fordulatokkal élt, a mű tendenciája a korabeli hallgatóság számára így is nyilvánvaló – a császár ellen irányuló – volt. Miután a mindenütt nagyszámban jelenlevő delatorok („hivatásos feljelentők”) egyike leveléhez csatolta azokat a sorokat, amelyeket Tiberiusra lehetett vonatkoztatni, hamarosan megszületett az ítélet is. Scaurus, hogy elkerülje a megszégyenítő büntetést, s hogy vagyonát megőrizhesse örökösei számára, önkezével vetett véget életének. Tragédiáját megsemmisítették. Erre a sorsra jutottak szónoki beszédei is; ezeket szenátusi határozat alapján nyilvánosan elégették.

Az Augustus idejében a felségsértésről hozott – ám csak ritka és kivételes esetekben alkalmazott – törvény Tiberius principátusa alatt történő jelentékeny kiszélesítése hamarosan a feljelentők valóságos rémuralmához vezetett. A kezdeti népszerűségét már elveszített, őrültté, zsarnokká, majd „istenné” váló Caligula (Kr. u. 37–41) idejében súlyosabb formában ismétlődött meg Mamercus Scaurus esete: egy atellana (a római vígjáték népies válfaja) szerzőjét egy verssoráért, amelybe szándékoltan vagy véletlenül egy kétértelmű célzás csúszott be az uralkodó személyével kapcsolatban – ha hihetünk Suetonius közlésének –, az amphiteátrum közepén elevenen megégettek.

A műveken – s olykor velük együtt szerzőiken is – végrehajtott halálos ítélet, a végrehajtás komor és látványos külsőségei, s kegyetlen döbbenete széles rétegekben méltán kelthették fel a várt félelmet és a megtorlástól való „üdvös” rettegést. Így a könyvégetés egyfajta brutális, utólagos cenzúrának is tekinthető. Mindazonáltal csak


időlegesen zárhatta le az ideológiai küzdelmeket, végleges megoldást nem hozott. Titus Labienus a megszégyenítés, Scaurus a rá váró ítélet elől a halálba menekült, Cassius Severus pedig száműzetésben, nyomorúságos körülmények között végezte be életét.

*

Tacitus, a nagy római történetíró azonban így értékeli a könyvégetés, a cenzúra hatásosságát: Csalódtak, akik azt hitték, hogy a „tűz a római nép szavát, a szenátus szabadságát, sőt az emberi nem lelkiismeretét is elnémítja” – írja. A művek fennmaradtak. Vagy ha mégsem, a tűznél hatalmasabb ellenségeik voltak az eljövendő, mondanivalójuk iránt közömbös századok, s a lassú feledés.

2. Képek


1. Cicero, a védõügyvédHAVAS László

Cicero, a védőügyvéd

Kr. e. 59-ben Rómában vádat emeltek zsarolás címén Asia provincia volt helytartója, L. Valerius Flaccus ellen, aki három évvel korábban tevékenykedett ebben a kis-ázsiai tartományban. Magában az ügyben első pillantásra nincs semmi rendkívüli, hiszen megszokott dolog volt a köztársaság utolsó századában, hogy a többnyire eladósodott helytartók harácsolással igyekeztek tartományukban pótolni mindazt a veszteséget, amit fizetéssel nem járó hivatali pályafutásuk addig okozott számukra. Ezt annál inkább megtehették, mert tevékenységüket szinte alig ellenőrizték, felelősségre pedig csak megbízatásuk lejárta után lehetett őket vonni, amikor már megtollasodva, általában könnyen meg tudták vesztegetni bíráikat. Flaccus ügye azért sem látszik különösebben rendhagyónak, mert a vádló (D. Laelius) és a védő (Cicero) személye eleve nyilvánvalóvá tette azt is, hogy itt szokványos politikai jellegű pártharcról volt szó. D. Laelius ugyanis az államvezetéssel ekkor elégedetlen Pompeius embere volt, míg a vádlott Kr. e. 63-ban praetorként a szenátus érdekeit képviselő Ciceróval működött együtt a kalandor, eladósodott arisztokrata, Catilina összeesküvésének e felszámolása során. Az ügy tehát a Pompeius-, illetve a Cicero-barát erők összecsapását is jelentette, ami ebben az időben egyáltalán nem ment ritkaságszámba.

Cicero, a védőügyvéd

A Flaccus-per legföljebb két körülmény miatt érdemel az átlagosnál nagyobb figyelmet. Az egyik már a kortársaknak is feltűnt: ugyanis a szokásosnál jóval több volt a Flaccus ellen föllépő tanúk száma, ami vagy azt bizonyíthatja, hogy a helytartó sok visszaélést követett el és nyilvánvaló volt bűnössége, vagy pedig azt, hogy az ellenfelek jól megszervezték a pert. Valószínűleg mindkét magyarázatban lehet valami igazság.

A másik, különösen figyelmet érdemlő körülmény inkább a modern kor érdeklődését keltette fel, s igazában az utóbbi másfél száz évben váltott ki számottevő reagálást. Valójában itt a beszéd egy szakaszáról van szó, ahol Cicero Laeliusnak azt a vádját vizsgálja, miért támasztott Flaccus tevékenysége gyűlöletet a zsidók körében. Ennek kapcsán a szónok a következőket adja elő. Szokás volt, hogy a zsidók évenként aranyat küldjenek a jeruzsálemi templomnak, s ezt az ún. „szent arany”-at mind Itáliából, mind az összes római tartományból el is szállították. Flaccus azonban helytartósága idején (Kr. e. 62) megtiltotta az aranykivitelt, s ez megfelelt a rendelkezéseknek, mert több ilyen értelmű szenátusi határozat is született már, köztük épp Cicero consulsága alatt, vagyis Kr. e. 63-ban. Flaccus magatartása tehát elismerést érdemel, mert szembeszállt „a barbár vallás”-sal, méghozzá államérdekből véve semmibe a zsidókat.

Laelius, a vádló azonban elmarasztalta Flaccust ezért a cselekedetéért, szembeállítva vele Pompeiust, aki, bár elfoglalta Jeruzsálemet, de az ottani szentélyhez nem nyúlt. Cicero, Flaccus védője szerint ez a hivatkozás nem helyénvaló. Szerinte Pompeius csak a római vádaskodásoktól félve járt el ilyen mértéktartóan, s ebben nem a zsidók, mint ellenséges nép vallásának tiszteletben tartása akadályozta őt. Egyébként is – folytatja Cicero – maga Flaccus semmiféle bűnt, sikkasztást nem követett el, hiszen az arany elkobzását nyilvánosan, feddhetetlen hivatalos személyek révén végeztette el Kis-Ázsia városaiban: Apameában, Laodiceában, Adramyttiumban és Pergamumban. A gondosan lemért aranyat azután leltárba vették, és beszolgáltatták a kincstárnak. Nincs szó tehát eltulajdonításról.

Az ellenfelek – ti. Flaccus ellenfelei – inkább a tömeg hangulatát igyekeznek megdolgozni, mivel Rómában nagyszámú, összetartó zsidóság él, amely demonstrációkat szervez a köznép tüntetéseinek megszokott színhelyén, az Aurelius-féle lépcsőknél. A zsidóknak nagy a befolyása a politikai gyűléseken. A Flaccus-per alkalmával például mint valami koszorú veszik körül a bíróságot, úgy hogy a vád képviselői nem is az esküdtekhez, hanem hozzájuk intézik szavaikat.

Cicero egyértelműen elveti a vádlók ilyen, a római zsidóság érzelmeire építő taktikáját, s e szavakkal fordul a vádlóhoz: „Minden államnak megvan a maga vallása, Laelius, nekünk is a magunké. Áll Jeruzsálem; a zsidók lecsendesítve, mégis vallásuk idegen birodalmunk fényétől, nevünk tekintélyétől, őseink szokásaitól: ez most annál inkább érvényes, mert ez a nép fegyverrel mutatta ki, hogy miként is érez birodalmunk iránt, és arról is bizonyságot adott, hogy mennyire kedves a halhatatlan isteneknek, mivel legyőzték, adót vetettek ki rá és ellenőrzés alá helyezték.

Ezekből a szavakból a legtöbb szakember Cicero antiszemitizmusára következtetett. Így járt el már nyolcvan


esztendővel ezelőtt H. Graetz is, aki magyarra is lefordított munkájában (A zsidók egyetemes története, Bp. 1907, II.) meglehetősen kemény szavakkal illette a gyenge jelleműnek mondott Cicerót. Szerinte a római szónokot csak a zsidók befolyásától való félelme tartotta vissza attól, „hogy zsidóellenes érzelmeinek hangos kifejezést adjon”. A szakmai közfelfogás többnyire ma is elfogadja: Cicero az első római, akinek antiszemita felfogása írásos formában ránk maradt.

Mégis találkozunk újabban egy másik megközelítéssel is. Ez Cicero fentebbi szavait egyszerű retorikai fogásnak tekinti, amellyel a szónok hagyományos módszeréhez híven egész egyszerűen megpróbálja megfosztani a Flaccus elleni tanúkat hitelüktől (B. Wardy).

Mi tehát az igazság: antiszemita volt-e Cicero vagy sem?

Kortársi antiszemitizmus

Tény, hogy az élesnyelvű és csípősen szellemes szónok nem kímélte a zsidóságot. Erre utal az az anekdota is, amelyet a népszerű szónok egy másik bírósági ügyével kapcsolatban Plutarkhosz beszél el. Eszerint a sikkasztó szicíliai helytartó, Verres elleni perrel összefüggésben Cicerónak több szellemes mondását emlegették. A szöveg így szól: „Egy Caecilius nevű felszabadított rabszolga, akiről úgy tudta mindenki, hogy zsidó hitre tért át, a szicíliaiak helyett maga akart tanúskodni Verres ellen, mire Cicero így szólt hozzá: – Mi köze van egy zsidónak az ártányhoz?” (Latinul ugyanis a herélt disznót verres-nek nevezik. Máthé Elek fordítása.) Ha a közbeszéd állítását igaznak is fogadjuk el, nem feledkezhetünk el arról, hogy amikor Cicero kiadta a Verres-per anyagát, ezt az élcet elhagyta. Nyilván nem ítélte helyesnek, hogy a szélesebb nyilvánosság előtt is megismételje. Vagyis a római politikus – legalábbis úgy tűnik – írásban már nem kívánta viszontlátni zsidóellenes szavait.

Különösen akkor válik ez nyilvánvalóvá, ha összevetjük Cicerót azoknak a kortárs szerzőknek a megnyilatkozásaival, akiket több-kevesebb megalapozottsággal már valóban antiszemitáknak lehet tekinteni. Cicero jó kapcsolatot tartott fenn két neves rhodoszival, a sztoikus tanításokat új alapokra helyező Poszeidóniosszal és a rétor Apollóniosz Molónnal. Az előbbi szerint egyedül a zsidó nép az, amely az összes többit ellenségnek tekinti és nem hajlandó vele kapcsolatba lépni. Feltehetően ő terjesztette el azt a rágalmat is, hogy a zsidók a jeruzsálemi templom belsejében egy szamarat imádnak, illetve, hogy egész éven át görögöket hizlalnak, s egy meghatározott napon feláldozzák őket. Mindezek a vádak Molónnál is szerepeltek, aki egy külön iratban támadta a zsidókat, azt állítva róluk, hogy ők a legtehetségtelenebbek a barbárok között. Személyes kapcsolatai révén Cicero nyilvánvalóan ismerte a két szerző ezen zsidóellenes érveit. Feltűnő és egyben sokat mondó tehát, hogy őnála e vádak egyike sem bukkan fel, ami legalább arra utal, hogy a római politikus semmiképp sem tette magáévá a leplezetlen és merő koholmányokat is felvonultató antiszemitizmust. Önmagában őt sem a zsidóság, sem annak vallása nem érdekelte. Az istenek természetéről írt munkájában, ahol pedig erre alkalom kínálkozott volna, még csak nem is érinti ezt a kérdést (holott például a föníciaiak vallási elképzeléseire tesz megjegyzést). De nemigen foglalkozik a zsidókkal más írásaiban, köztük leveleiben sem, s ez arra enged következtetni, hogy Cicero nem fordult megkülönböztetett érdeklődéssel a „zsidó probléma” felé. A Flaccus-ügy kapcsán konkrét helyzetben, konkrét kérdésként foglalkozott csak vele. Mindez szinte eleve kizárja egy átgondolt, erős érzelmi töltésű zsidóellenesség meglétét Cicerónál.

Miután a cicerói antiszemitizmus így valószínűtlenné vált, vegyük szemügyre azt a másik felfogást, hogy az adott helyen Cicero alapvetően a retorika kelléktárából merítette zsidóellenes kirohanásait a Flaccus-beszédben. A római szónok valóban igyekezett mindig lejáratni a védencei ellen felvonultatott tanúkat, hogy megfossza őket hitelüktől. Így járt el korábban a Fonteius elleni perben is, amikor a gallok szavahihetőségét vonta kétségbe. Hasonló a helyzet a Flaccus-ügyben, amikor Cicero előbb az asiai görögöket diszkreditálja, utalva álnokságukra, Mithridatésszel való együttműködésükre, majd pedig a félbarbár, félgörög phrügiaiakat, müsziaiakat, kariaiakat és lüdiaiakat feketíti be. Jól beleillik tehát ebbe az eljárásba a zsidók ellen nyelvöltögetése. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük ezen évek eseményeit, akkor láthatjuk, hogy Cicero zsidókkal kapcsolatos ilyen megjegyzései mégis szervesen illeszthetőek egy korabeli tényleges zsidóellenes politikai hangulathoz.

Zsidók, római hódítás

Cicero a zsidókat Róma ellenségeiként mutatja be, s tény, hogy Pompeius Kr. e. 63-ban csak nehéz ostrommal tudta elfoglalni a jeruzsálemi templomot, annak ellenére, hogy maguk a papok átadták neki a várost. Pompeius kegyetlen leszámolása II. Arisztobulosz (a hatalmától megfosztott király és főpap) legfontosabb híveivel, s az az intézkedése, hogy több jelentős várost elcsatolt a zsidó államtól, erős reakciót váltott ki a júdeai lakosságból. (Erről tanúskodnak a holt-tengeri tekercsek.) Ezek az emlékek olyan erős, a 60-as évekre visszavezethető Róma-ellenességet tükröznek, amely talán az egész ókorban példátlan. A szövegekben szereplő és harci jelvényeik alatt


hadba indult kitteusok ugyanis nem lehetnek mások, csak a hadi jelvényeiket kultikus tiszteletben részesítő rómaiak, akik, mint istentelenek, sok embert elpusztítanak, szétzúzzák és kifosztják az ország városait, rettegéssel és félelemmel töltenek el minden népet. Előttük egyetlen cél lebeg: a pusztítás. Mint sasok csapnak le, hogy felfalják az összes népeket, melyekkel mérges indulattal, lobbanékony haraggal és dühös arccal beszélnek, lenézve és megalázva az ország vezetőit, előkelőit is. A kitteusok vagyonharácsolók, hatalmas, zsákmányra tesznek szert; és sok országot elpusztítva, rengeteg embert kardélre hányva, nem kímélve sem az ifjakat, sem az éltesebbeket vagy a véneket, sem a nőket, sem a gyermekeket, súlyos adókat vetnek ki.

A zsidók Róma-gyűlölete az országot elfoglaló Pompeius Magnus ellen is megfogalmazódott. A „Bűnös” és a „Sárkány” megjelöléssel rá céloz a Jeruzsálem ostromát leíró „Salamon második zsoltára”. Pompeiusra utal „Salamon nyolcadik zsoltára” is, amikor Jeruzsálem tragédiájának elbeszélésekor megemlékezik arról, aki a világ túlsó feléről jön el, hogy hatalmasan lesújtson. De hasonló kitételeket idézhetünk sorjában a zsidóság e korabeli történetéről beszélő egyéb írásokból is. Ez azt mutatja, hogy a zsidók jelentős része körében határozott Róma és Pompeius-ellenes hangulat uralkodott. Ezzel a rómaiak – legalábbis kormányzati szinten nyilvánvalóan tisztában voltak. Vagyis a birodalom központjában indokoltan tekintettek bizalmatlanul Júdea népére.

Indokoltnak látszik a kormányzat félelme annál is inkább, mivel a 60-as években Rómában egy olyan szervezkedés folyik – a Catilina-összeesküvés –, amelyről tudjuk: késznek mutatkozott a hatalom megszerzése érdekében felhasználni a különféle Róma-ellenes erőket Hispániában, Galliában, Mauretaniában, sőt még Itáliában is. Valószínű például, hogy a mozgalom még magával a legveszélyesebb ellenféllel, Mithridatész pontoszi királlyal is kapcsolatot teremtett, aki Kr. e. 65-ben ezért tervezett egy Itália elleni közvetlen támadást. Ezek után annak a lehetőségét sem lehet kizárni, hogy Catilina hívei megpróbáltak összeköttetést teremteni a júdeai Róma-ellenes körökkel is. Az államvezetésnek mindenképpen számolnia kellett ezzel az eshetőséggel.

Nem kedvezett a zsidók Róma-beli megítélésének a gazdasági helyzet sem. A „szent arany” exportálása érzékenyen érintette a római gazdaságot, amely krónikus mérleghiánnyal küszködött, miközben a közelmúlt háborúi is meglehetősen kimerítették a kincstárt. Ugyanakkor a keleti területek visszaszerzésével, sőt gyarapításával a még meglevő tőke is kelet felé áramlott, úgyhogy Itáliában a pénzforgalom nehézségekbe ütközött, ami többek közt épp a szenátusi arisztokrácia eladósodását fokozta. Ez nyilván nem kedvezett a zsidók megítélésének, akiket egyesek – legalábbis részben – felelősöknek tartottak helyzetük rosszabbra fordulásáért.

És végül: a zsidók értékelésének volt még egy római – úgy is mondhatnók – „pártpolitikai” vonatkozása is. A régi városállami korlátokat felszámolni kívánó ún. popularis körök szemmel láthatóan gyakran találtak támogatásra a Rómában élő idegeneknél, köztük azoknál a zsidóknál, akik megszerezték a római polgárjogot. Részben Pompeius is ezért közeledett hozzájuk, maga Caesar pedig kifejezetten a patrónusuknak számított. Ő még azt is megengedte, hogy a zsidó főpap, Hürkanosz, az egyébként római fennhatóság alá tartozó zsidó diaszpórák fölött is rendelkezzék némi befolyással. Ez a körülmény, akárcsak a vele rokon jellegű Catilina-összeesküvés, feltétlenül ellenállást váltott ki a hagyományos városállami igazgatást képviselő ún. optimatákból (optimates). Maga Cicero ezért fordult elsősorban az ilyen érzelmű bírákhoz, nem pedig a popularisokkal tartó bírósági publikumhoz. A szónok eljárása nem is maradt eredménytelen, mert végül Flaccust fölmentették. Pedig aligha volt ártatlan a kis-ázsiai zsarolási ügyekben, s ha az előbb említett négy város aranyát nem is, de más ottani zsidó diaszpórákét, mint amilyenek Szmürnában, Epheszoszban és Milétoszban voltak, valószínűleg elsikkasztotta.

Vagyis nem fogadhatjuk el, hogy Cicero személy szerint antiszemita lett volna. De a bíróság döntésében valószínűleg mégis közrejátszott, hogy akadt néhány olyan római, köztük nem egy előkelő személy, aki ellenszenvet érzett a zsidók iránt, főleg azok különösnek tűnő vallási szokásai miatt. Ez tűnhet ki Catullusnak Piso elleni verséből. A költő a gúnyának tárgyául választott politikust verpus pripausnak, „körülmetélt bujálkodónak” minősítette. Innen már csak egy lépés választ el bennünket Martialis és Iuvenalis csúfolódásaitól a recutitusok, vagyis a körülmetéltek fölött. Ez azonban nagyrészt már egy későbbi korszak hangulatához tartozik, amelytől azonban Cicero még meglehetősen távol állt. Helytelen lenne tehát benne látni a római antiszemitizmus atyját, úgy, ahogy ez a felfogás szinte napjainkig kísért.

2. Képek


1. Az utolsó jól fizetett pedagógusokNÉMETH György

Az utolsó jól fizetett pedagógusok

Elemi, általános oktatás

Arisztotelész görög értelemben éppúgy nem volt pedagógus, mint bármelyik tanártársa. Paidagógosznak ugyanis a görögök azokat a rabszolgákat nevezték, akik a kisfiúkat hat éves koruktól kezdve elkísérték az iskolába (didaszkaleion). Mivel a kísérő paidagógoszok végigülték az órákat, többnyire rájuk is ragadt annyi, hogy a leckében segíteni tudtak a gondjukra bízott gyermekeknek. Kiválasztásukban a képzettség nem játszott különösebb szerepet. Az iskolai elemi oktatást a grammatisztész biztosította: ennek keretében írás, olvasás és számolás alapelemeit tanították, a legfőbb tankönyvet Homérosz jelentette. Tudjuk, hogy az oktatás az írással, olvasással, számolással és költői szövegek bebiflázásával nem ért véget. Tizenhárom esztendős korban megkezdődött a testnevelés- és a zeneoktatás, amelynek különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak. Themisztoklész a perzsák elleni háborúk hőse – például kifejezetten szégyellte magát, mivel zeneileg nem bizonyult elég képzettnek. Hozzátartozik az elmondottakhoz a görög iskoláztatási rend is: 6–13 éves kor az elemi oktatás, 13–18 éves kor a magasabb szintű általános oktatás évei. A görög államok nagy részében (Spárta kivételével) az oktatás magánügy volt, az állam legfeljebb ellenőrizte működését. Az ellenőrzés azonban nem lehetett túl szigorú, ugyanis az oktatóktól semmiféle szakképzettséget nem követeltek. A magánvállalkozásokként működő iskolák valamelyik birkózócsarnok (palaisztra) vagy tornacsarnok (gümnaszion) melléktermében nyertek elhelyezést. A tandíj nem lehetett túl magas, a szegényebb polgárok mégis szorongva várták a hónap harmincadik napját, a tandíj befizetésének idejét. Ha a kötelező tandíjon kívül további hozzájárulást kellett nyújtaniuk, mint például a Múzsák ünnepén, inkább nem küldték iskolába gyermeküket, rosszullétükre hivatkozva. Ilyenkor valósággal kiürültek az iskolaépületek.

A tanítók legfontosabb taneszköze a pálca volt, amellyel alaposan helybenhagyták lustább diákjaikat. Finomabb büntetésnek számított az a feladat, amikor egy írótáblára többször le kellett írni: „Fiú, légy szorgalmas, különben megnyúzlak!” Érthető, hogy az iskola nem vonzotta különösebben a tanuló ifjúságot, mégis minden poliszban megtaláljuk az oktatási intézményeket. Athénban a Szolónnak tulajdonított törvények büntetést helyeztek kilátásba az olyan szülőkkel szemben, akik elhanyagolják fiaik oktatását (a lányok csak Spártában, és Szapphó idején Leszboszon jártak iskolába), a törvényen kívül azonban a gyakorlati élet követelményei is arra késztették a szülőket, hogy ne gyerekük oktatásán takarékoskodjanak. Ennek könnyen belátható mozgatója az volt, hogy az írásbeliség nagy szerepet játszott Athén politikai életében: a néphatározatokat Kr. e. 508-tól kezdve írásban rögzítették, és közszemlére tették ki, a cserépszavazáson mindenkinek magának kellett a cserépre fölírnia a száműzetésre javasolt polgártárs nevét stb. Bár forrásaink alapján nyilvánvaló, hogy az írás ismerete a Kr. e. 5. századi Athénban és a görög föld legnagyobb részén meglehetősen elterjedt volt, (mindenesetre elterjedtebb, mint mondjuk a 19. századi Kelet-Európában), meglepő a mai kutató számára, hogy az írástudás elterjedése ellenére milyen kevés adatunk van magukról az iskolákról, működésükről és tanáraikról.

Társadalmi megbecsülés

A Kr. e. 5. században, leszámítva a külön utakon járó Spártát, csak egy, kivételes esetben találkozunk állami oktatással, és az állam által fizetett tanítókkal: a szalamiszi csata (Kr. e. 480) idején Troizénba kitelepített athéni gyermekek számára a troizéniak államköltségen tanítókat fogadtak. A század végén, vagy talán inkább már a negyedik században figyelemreméltó változás zajlott le Athénban. Bevezették a tizennyolc éves ifjak (ephéboszok) kötelező kétéves katonai szolgálatát. Az első évben választott vezetőjük felügyelete alatt a népgyűlés által választott és javadalmazott tanítóktól tanultak meg bánni a nehéz fegyverzettel, nyilazni, dárdázni és hajítógépet kezelni. Arisztotelész korában, a Kr. e. 4. század utolsó harmadában a felügyelők napidíja egy drachma, az ifjak „ösztöndíja” négy obolosz volt. Összehasonlításul nem árt tudni, hogy egy kézműves napi bére szintén egy drachma, azaz hat obolosz volt, egy közepes „minőségű” rabszolga pedig két-háromszáz drachmába került.

Egy évszázaddal később, a Kr. e. 3. században már állami feladatnak számított görög földön az elemi oktatás, és a fiúk mellett a lányokra is kiterjedt. Az egyes poliszok azonban ritkán tudták önerőből finanszírozni az iskolák költségeit: megjelentek az alapítványi tanintézetek. Egy Kr. e. 200-ban keletkezett milétoszi felirat betekintést ad az alapítványi iskolák anyagi ügyeibe. Egy Eudémosz nevű milétoszi polgár tíz talentum ezüstöt (60 000 drachma) ajánlott föl a szabadok fiainak oktatására.


A tanárokat a jelentkezők közül évenként választotta ki a népgyűlés. Ránk maradt egy tanári eskü szövege, egy tornatanáré. Meglehetősen megalázó szövege a következő: „Esküszöm Hermészre, hogy egyetlenegy milétoszit sem beszéltem rá, hogy rám szavazzon, és mást sem bíztam meg azzal, hogy hangulatot keltsen mellettem.” A tanítók ugyanezt az esküt tették Apollónra és a Múzsákra. Akinek még ez sem vette el a jelentkezők közül a kedvét, az elgondolkodhatott a nem túlságosan magas fizetéseken. A tornatanároknak havi 30, a tanítóknak havi 40 drachma járt, vagyis naponta nagyjából egy drachma, éppúgy, mint az athéni ifjak felügyelőjének. Van adatunk magasabb jövedelmekről is. A földrajzilag nem is olyan távoli Teósz Polüthrusz által alapított iskolájában például a 34 000 drachmás alapítványból egy teószi felirat szerint az első tanító évi 600 (azaz havi 50), a második 550, a harmadik pedig 500 drachmát kapott. A zenetanárt itt különösen megbecsülték: az ő évi fizetése elérte a 700 drachmát. Az íjászat tanára 250, a fegyveres vívásé pedig 300 drachmát kapott, de ezt nem egész évre, hanem egy-egy tanfolyamszerű oktatási ciklusra kell érteni. S mivel az alapító megjegyzése arra utal, hogy a fegyveres vívás oktatása legalább két hónapot kell, hogy igénybe vegyen, a vívás oktatója így elérhette a havi 150 drachmát is.

A „felsőoktatás”

Ha a „felsőoktatás” anyagi megbecsülését vizsgáljuk, gyökeresen más képet kapunk. A Kr. e. 5. század második felében tanító, városról városra vándorló népszerű szofisták hihetetlen jövedelemre tettek szert. A szofisták tevékenységét természetesen nem tekinthetjük a szó szoros értelmében vett felsőoktatásnak. Mivel az általános oktatást követő honvédelmi nevelés (tizennyolctól húsz éves korig) és sorkatonai szolgálat lezárta az intézményes nevelés idejét, akinek a tudásszomja igényelte és anyagi helyzete megengedte, csakis e vándor bölcsektől remélhette tudása gyarapítását. A filozófia, szónoklat és politikai tudományok hivatott oktatói egy-egy előadásukért hallgatónkként 50 drachmát is elkértek, bár Platón szerint a híres Prodikosz Athénban az érdeklődés felkeltése céljából reklámáron egydrachmás előadást is tartott. Abban az időben, amikor egy szék 1 drachmába, egy asztal 4 drachmába, egy dívány pedig 17 drachmába került, Prótagorasz egy diáktól egy évre 10 000 drachma tandíjat kért. És ez még nem minden. A Platón dialógusaiból ismert Hippiasz azzal büszkélkedett Athénban, hogy pár nap alatt a parányi szicíliai Inükoszban 2000 drachmát keresett előadásaival, szicíliai előadó körútjának teljes bevétele pedig 15 000 drachmára rúgott.

Az óriási pénzek vonzották a tudósokat, de vonzották a sarlatánokat is, akik jövedelemhajhászásukkal lejáratták a szofisztika becsületét. Platón beszámol egy khioszi testvérpárról, Euthüdémoszról és Dionüazodóroszról, akik először mint a fegyveres vívás tanárai tűntek föl Athénban, majd elsajátították és rövidesen maguk is oktatni kezdték a bírósági beszédek megszerkesztését. Ekkoriban még pankrációval is foglalkoztak (maguk is birkóztak, és egyúttal oktatták is ezt a durva sportot), később azonban áttértek a szofisztikára, és ekkor már felhagytak a vívás és pankráció oktatásával. El lehet képzelni, hogy az ilyen filozófus tornatanárok és más szerencselovagok hatására milyen gyorsan hanyatlásnak indult a szofisták és velük együtt a filozófusok erkölcsi és anyagi megbecsülése. Jellemző, hogy bár Szókratész (Kr. e. 470–390) egész életét a szofisták ellen folytatott küzdelmének szentelte, az athéni komédia mégis sommásan szofistaként ítélte el. Pedig ő soha egyetlen oboloszt nem fogadott el tanítványaitól.

A Kr. e. 393–338 közötti évtizedekben azután a szofisták jövedelme látványosan zuhant. Hol volt már ekkor Prótagorasz 10 000 drachmás tandíja! A legnevesebb szónoklattantanár és szónok, Iszokratész beérte 1000 drachmás tandíjjal, de így is fogytak a diákjai, mivel mások négyszáz, sőt háromszáz drachmáért is vállalták az oktatást. Vagyis a szofisták ekkor már lecsúsztak a napi egy drachmás jövedelemszintre, amely megegyezett a tanítók és a szakmunkások napi bérével. A társadalmi megbecsülés zuhanása, a gazdasági válság és a fokozódó infláció hatására nagyjából azonos, de igen alacsony szintre állt be a munkások, értelmiségiek, s mint más forrásokból tudjuk, a képzőművészek (pl. a szobrászok) jövedelme. A legnevesebb művészek és értelmiségiek anyagi megbecsülése természetesen továbbra is tetemesen meghaladta az átlagosat.

2. Képek


1. Egy királygyilkosság anatómiája. II. Philipposz halálaKERTÉSZ István

Egy királygyilkosság anatómiája

II. Philipposz halála

A Kr. e. 4. század legkiemelkedőbb görög tudósa, Arisztotelész Politika című művének egyik fejezetében a zsarnokok, királyok ellen elkövetett gyilkos merényletek indítékaival foglalkozik. Megállapítja, hogy amikor valakit személyes bántalom ért az állam vezetője részéről, akkor a sértett rendszerint a bántalmazó testi épségére törve igyekezett bosszút állni. Ám akinek a fennálló politikai rend vívta ki gyűlöletét, az nem az irányító politikus megölésére, hanem az általa képviselt rendszer megdöntésére törekedett. Arisztotelész példákkal is alátámasztja véleményét. Több olyan király-, illetve zsarnokgyilkosságot sorol fel a távolabbi és a közelmúltból, amelynél az elkövetőt személyes indokok vezették. Más ókori közlésekkel egybehangzóan ecseteli például az athéni türannisz (zsarnokság) élén álló Peiszisztratidák elleni Kr. e. 514. évi merénylet körülményeit. Rámutat arra, hogy a türannoszcsalád Hipparkhosz nevű tagját a nevezetes „zsarnokölők” bosszúból gyilkolták meg. Ugyanis Hipparkhosz fivére, Hippiasz megszégyenítette Harmodiosz húgát, Harmodioszhoz pedig bosszúja beteljesítésében csatlakozott a vele intim viszonyt folytató Arisztogeitón. Két egymásba szerelmes arisztokrata vérrel mosta le a büszkeségén esett sérelmet. Az utókor azután szabadsághőst fabrikált belőlük.

Arisztotelész makedón példákkal is illusztrálva álláspontját. Ez nem különösebben meglepő, hiszen Nagy Sándor (Alexandrosz) nevelőjeként éveket töltött a makedón udvarban. Egyik történeti példája éppen neveltje édesapjának, II. Philipposznak a meggyilkolása: „Philipposzra pedig azért támadt rá Pauszaniasz, mert elnézte, hogy őt Attalosz környezete személyében megsértse.” (Szabó Miklós ford.) Az Arisztotelész által megjelölt személyek kilétére még visszatérünk. Most megelégszünk annak megállapításával, hogy a kortárs, esetleg szemtanú tudós egyetlen ember, egy Pauszaniasz nevű testőr magánbosszúját látta a makedón király meggyilkolásában.

Kinek állt érdekében?

Az ókorban sem hittek, és manapság sem igen hisznek a magányos gyilkos verziójában. Ahogy a 20. századi nagy politikai gyilkosságok esetében, úgy Philipposz meggyilkolása kapcsán sem elégítette ki a közvéleményt Arisztotelész magyarázata. Túlságosan is hihetetlennek tűnt, hogy azt az uralkodót, aki a Kr. e. 350-es évektől Makedóniát újra egységbe fogta, területét megsokszorozta, Hellaszt szolgájává süllyesztette, és végezetül már a hatalmas perzsa birodalmat is fenyegette, egy ifjú testőre ledöfje. Mindezt csak azért, mert megharagudott rá. Maga a végzetes gyűlölet, amely Pauszaniaszt hatalmába kerítette, túlságosan banális okból támadt és így hihetetlennek tűnt: II. Philipposz Kr. e. 337-ben (halála előtt egy esztendővel) nőül vette Kleopatrát, az egyik alsó-makedóniai arisztokrata, Attalosz unokahúgát. Nos, Arisztotelész magyarázata szerint, a fiatal testőr haragjának kiváltója az volt, hogy az uralkodó elnézte ennek a „felfuvalkodott” Attalosznak és környezetének gőgjét.

Ezt a gyilkosságra sarkalló motívumot még akkor is nehezen fogadták el, ha idővel egy jobban megalapozott változata terjedt el a történetnek. Ezt a Kr. e. 1. századi Diodórosz örökítette ránk: Pauszaniasz, a király egyik oresztiszi (felső-makedóniai) testőre, akit Philipposz kedvelt, féltékeny lett egy másik emberre, és azt egy csatában öngyilkosságba kergette. Attalosz, a király hetedik feleségének, Kleopatrának nagybátyja és gyámja, pártfogója volt a halálba kergetett férfinak, s haragját nyíltan éreztette Pauszaniasszal. Emiatt ez utóbbi panaszt tett Philipposznál. Az uralkodó együtt érzett kegyencével, de Attalosz ellen mégsem akart fellépni. Elvégre a rokonáról volt szó, ezenkívül egy olyan vezérről, akit épp ekkor jelölt ki a Kis-Ázsiába irányított makedón haderő élére. Ezért inkább Pauszaniaszt vigasztalta, ajándékokkal kedveskedett neki, és előléptette a ranglétrán. A fiatalember azonban nem engesztelődött meg, sőt őrült haragja most már jótevője, a király ellen fordult. A meneküléshez előkészített egy lovat, megölte Philipposzt, de mielőtt a paripához eljuthatott volna, a testőrök lekaszabolták.

Ez a foglalata Diodórosz híradásának, egy olyan leírásnak, amely lélektanilag kétségkívül meggyőzőbb Arisztotelészénél. Ám ebből is hiányzik a politikai mozgatóerők feltárása. Márpedig az ókori és a még későbbi utókor egyaránt ilyeneket sejtett a királygyilkosság mögött. Bizonyítékok híján aztán híresztelések kaptak lábra, amelyeket a bekövetkező évtizedek változó politikai közhangulatának megfelelően váltakozó éllel fordítottak


hol Philipposz, hol Alexandrosz és anyja, Olümpiasz, hol egyes makedóniai előkelők, hol pedig ellenkező előjellel a makedón támadástól rettegő III. Dareiosz perzsa király ellen. A pletykák történeti hagyománnyá nemesedtek, s kellemes témát kínáltak az eseményeket követően majd hatszáz évvel később, az időszámításunk kezdete után alkotó történetírók, elsősorban Justinus számára.

Keresd az asszonyt!

Justinus valamikor a Kr. u. 3. század táján kivonatolta az időszámításunk kezdete körül élt Pompeius Trogus hatalmas világtörténetét, és azt valószínűleg itt-ott tovább színezte. Művének II. Philipposz meggyilkolását festő részlete tükrözi azt az óhatatlanul felmerülő gyanút, hogy ha egy királynak hét felesége, és ezektől bizonyítottan két fia és három leánya volt, akkor a bűntett mögött feltétlenül valamelyik szerető hitvesnek kellett állnia. Miután II. Philipposz feleségei közül egyértelműen Alexandrosz anyja, Olümpüasz volt a legkimagaslóbb egyéniség, ráadásul még nagyhírű fia halála után is komoly politikai viharokat idézett elő, s ennek megfelelően súlyos gyűlöletet vívott ki, természetszerűen benne találták meg a gyilkos kezét irányító asszony személyét. Justinus ezt a hagyományt adja közre a gyilkosság leírásában. Ennek lényege a következő: Pauszaniaszt, az ifjú, előkelő makedónt a fennhéjázó Attalosz megbántotta. A fiatalember a királynál tett panaszt, aki azonban ellenszenvesnek találta Pauszaniaszt, és ahelyett, hogy orvosolta volna sérelmét, még ki is nevette a hozzá folyamodót. Így azután Pauszaniasz már nemcsak Attaloszra, hanem Philipposzra is haragudott, s dühe csak növekedett akkor, amikor a király Attaloszt nevezte ki a Perzsiára támadó sereg parancsnokává. Észrevéve a fiatalember bosszúvágyát, Olümpiasz és Alexandrosz felbujtotta őt a gyilkosságra. A királynő amiatt neheztelt Philipposzra, hogy elhidegült tőle, és Kleopatrát tekintette kedvenc feleségének. Alexandrosz viszont attól félt, hogy nem ő, hanem féltestvére örökli majd a trónt. Olümpiasz lovakat helyezett készenlétbe Pauszaniasz megmenekítéséhez. Az ifjú megölte Philipposzt, de a testőrök fegyverei elől nem tudott elmenekülni. Az országos gyász közepette Olümpiasz nyíltan Pauszaniaszt siratta. Holttestét megkoszorúzta, majd maga égette el, és a hamvak fölé halotti dombot építtetett – szól az elbeszélés. Ezenkívül még azt is elrendelte, hogy évenként áldozatot mutassanak be az elvetemült gyilkos halotti isteneinek. De Olümpiasz vérszomját állítólag még ez sem elégítette ki. Kleopatrát öngyilkosságba kényszerítette, miután előbb megölette leánygyermekét.

A Kr. u. 1–2. század fordulóján Plutarkhosz is hasonló, bár jóval mértéktartóbb történetet adott elő: „Pauszaniasz, akivel Attalosz és Kleopatra biztatására alázatosan bántak, és ezért nem kapott elégtételt, megölte Philipposzt. A gyilkosságért, mint felbujtót, főként Olümpiaszt vádolták azon az alapon, hogy ő biztatta és ingerelte fel az amúgy is feldühödött ifjút. De a gyanú bizonyos mértékben Alexandroszra is ráterelődött.” (Máthé Elek ford.)

Képrombolás

Gyakran emlegetik a történelem „képromboló dühét”, amely rövid időn belül gazembert csinál a hősből, becstelent a bálványozott példaképből. Justinus vérgőzös históriája, amely tendenciózus továbbfejlesztése az Arisztotelész és Diodórosz által előadottaknak, minden bizonnyal egy olyan időszakra megy vissza, amikor ez a düh Nagy Sándort sem kímélte meg. A kutatók körében általános a vélemény: az, hogy Olümpiaszt és Alexandroszt a király gyilkosának felbujtóiként állítják be a közvélemény előtt – s amely beállítást a szóhagyomány alapján a későbbi történetírás is továbbörökítette – egyértelműen a Kr. e. 310-es évek makedón politikájával magyarázható.

Nagy Sándor Kr. e. 323-ban halt meg. Fia, akit IV. Alexandroszként jegyez a történelem, soha nem ismerhette meg az uralkodás ízét. Néhány hónappal atyja halála után látta meg a napvilágot Róxané ölében. Névleg Nagy Sándor terhelt szellemű féltestvére, III. Philipposz uralkodott, de a tényleges hatalom a diadokhoszok (utódhadvezérek) kezében volt. Ezek többsége saját uralmát kívánta a fennhatósága alatt levő területen létrehozni, s nem törődött a nemrég még világhatalomra törő dinasztia igényeivel. Antipatroaz, az idős régens, aki Makedónia és Hellasz felett őrködött, patrónusa volt egykori uralkodója özvegyének és fiának. Ám Kr. e. 319-ben ő is meghalt. Halála előtt hívét, Polüperkhónt nevezte ki utódjának, mivel tudta, hogy tulajdon nagyravágyó fia, Kasszandrosz a saját hatalmi ambíciói miatt szembefordulna a néhai uralkodó, Nagy Sándor családjával. Kasszandrosz azonban akcióba kezdett Kr. e. 318–17-ben. Rávette a bábkirály III. Philipposzt, hogy mozdítsa el hivatalából Polüperkhónt, és őt nevezze ki helyette. Polüperkhón kénytelen volt Róxanéval és a kis Alexandrosszal együtt Épeiroszba menekülni, és ott a hazájába visszatért (hiszen onnan származott) Olümpiasz segítségét kérni. A harcias matróna – unokája érdekében – ekkor sereget gyűjtött, elfogta és kivégeztette III. Philipposzt és annak feleségét, Eurüdikét. Kasszandrosz azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Fegyveresen vett elégtételt, s most ő fogta el Olümpiaszt és védenceit. Nagy Sándor anyját azonnal kivégeztette, Róxanét és fiát Kr. e. 311-ig fogságban tartotta, majd titokban megölette.

Kasszandrosznak, aki Nagy Sándor családtagjainak tetemein keresztül jutott el a Makedónja feletti hatalomig, jó


oka volt arra, hogy lejárassa áldozatai és azok hozzátartozóinak emlékét. Valószínűleg ez idő tájt keletkeztek azok a mendemondák, amelyek II. Philipposz és fia ellentéteiről igyekeztek meggyőzni az embereket, s ezáltal hihetőbbé tenni Nagy Sándor bűnrészességét atyja meggyilkolásában. Vélhetőleg ekkor nyerhetett hitelt a Justinus által előadott és korábban idézett história eredetije is. Hiszen az emberek még élénken emlékeztek arra, miképp gyilkoltatta le Olümpiasz – az elhalt Nagy Sándor édesanyja – a Philipposz másik feleségétől származó törvényes királyt, III. Philipposzt és annak feleségét. És ez már sajátos megvilágításba helyezte az előző királygyilkosságot, II. Philipposz megölését is.

Vérből politikai haszon

Kasszandrosz Nagy Sándor családja ellen „hasznosította” II. Philipposz hajdan kiömlött vérét. De természetesen maga a később világhódítóvá emelkedett ifjú király sem mulasztott el politikai fegyvert kovácsolni atyja meggyilkolásából. Ő maga és anyja, Olümpiasz nyilvánvalóan ártatlanok voltak a gaztettben, hiszen Olümpiasz Philipposz negyedik felesége volt, s mindig is hozzászokhatott ahhoz, hogy férje nem csupán vele osztja meg ágyát. Egy szokásszerűen többnejű király családi életében ez volt a mindennapos. Alexandrosz vetélytárs nélküli kijelölt utód volt, hiszen bizonyossággal csak egyetlen fiútestvéréről tudunk, és az sem volt épelméjű. Az Alexandrosz neveltetésére fordított gond, és az a körülmény, hogy nagy csatáiban, mint például Kr. e. 338-ban Khairóneiánál, maga mellé vette a harcban, igazolja: Philipposz nem gondolt arra, hogy másra hagyja a trónt. Anyának és fiúnak tehát egyszerűen nem állt érdekében vitathatatlanul előnyös helyzetüket kockáztatni egy politikai gyilkossággal. Az viszont más dolog, hogy ha egyszer már megtörtént a baj, azt igyekeztek a maguk javára fordítani.

Nagy Sándor nem maradt el atyjától sem erélyben, sem politikai érettségben. Tudta, hogy vagy azonnal tekintélyt szerez mint király, vagy elődei többségéhez hasonlóan állandó belviszályokkal kell megküzdenie. Nem lehetett kétséges a követendő út. Azonnal cinkossággal vádolta meg a felső-makedóniai Lünkésztisz tartomány fejedelmi családjának két tagját, Hérómenészt és Arrhabaioszt, és kivégeztette őket. Az eljárást hihetően meg lehetett indokolni. Pauszaniasz, II. Philipposz, a nagy király gyilkosa, a felső-makedóniai Oresztiszből származott, s bosszúja az alsó-makedóniai Attalosz miatt lobbant fel. Azaz, ha voltak cinkosai, azok is csak Felső-Makedóniából származhattak. Az ellentét Alsó- és Felső-Makedónia között régóta fennállt és ismert volt. A Therméi (ma Szaloniki)-öböl mentén félkör alakban húzódó alsó-makedóniai síkság volt a makedón királyság szíve. Az ezt északnyugati irányból védelmező hegyes vidéket nevezték Felső-Makedóniának. Az ott élő, zömmel illír származású népesség rendkívül harcias volt, és csak igen nehezen hódolt be a makedón királyok Alsó-Makedóniából kiinduló központosító kísérleteinek. Könnyen meglehet, hogy az ifjú király a felső-makedóniai Lünkésztisz elszakadási törekvését kívánta a koholt váddal megakadályozni, s egyúttal példát akart statuálni más renitenskedőknek.

Később azután még egy használható ötlete támadt az akkor már a perzsa birodalom belsejében álló uralkodónak: Pauszaniasznak nemcsak cinkosa, de néki és bűntársainak nagyhatalmú felbujtójának is kellett lennie. Kézenfekvő volt azt állítani: a perzsa uralkodó, III. Dareiosz biztatta őket roppant pénzösszeggel a gyilkosságra. Amikor ez eszébe jutott, azonnal lecsapott a korábban kivégzett lünkésztiszi fivérek testvérére, Alexandroszra. Ezt a kitűnő katonát, aki hűséges volt hozzá, eddig nem bántotta. Most megvádolta, hogy Dareiosz megbízásából az ő életére tör. A vádat még jobban alátámasztandó, Nagy Sándor ezt kapcsolatba hozta azzal a váddal, hogy Alexandrosz és fivérei már Kr. e. 336-ban is a perzsa király pénzétől felbujtva váltak a gyilkos Pauszaniasz bűntársaivá. Alexandroszt kivégezték, Nagy Sándor pedig ország-világ előtt hirdethette: a jogos bosszú jegyében támadt a Föld leggazdagabb birodalmára, a perzsákéra.

*

II. Philipposz meggyilkolása mögött tehát szinte bizonyosan csak egy bosszúvágytól eszét vesztett testőr állt. Így nem maga a bűntett rejtette magában a „kinek állt érdekében” kérdését. Ez a probléma sokkal inkább akkor bukkant fel, amikor utólag próbáltak a magányos gyilkos köré politikai erőket felvonultatni. így vált izgalmasabbá a krimi utóélete magánál a kriminél.

2. Képek


1. Koncepciós perek a császárkori RómábanLŐRINCZ Barnabás

Koncepciós perek a császárkori Rómában

Suetonius írja a következőket Tiberius, a második római császár életrajzában: „Ez idő tájt történt az is, hogy a praetor ama kérdésére, óhajtja-e a felségsértésekben ítélkező bíróságot összehívni, azt felelte: a törvényeket alkalmazni kell; és bizonyos szörnyű kegyetlenséggel alkalmazta is azokat. Valaki egyszer leszerelte Augustus szobráról a fejet, hogy másikat tegyen helyébe. Az ügyet megtárgyalták a szenátusban, és mivel nem láttak tisztán, kínvallatásra került sor. A vádlottat elítélték, mire a besúgásnak csakhamar olyan áradata indult meg, hogy halálos vétségnek számított olyasmi, ha valaki Augustus mellszobra közelében korbácsolta meg rabszolgáját, ha ott váltott ruhát, ha Augustus képmásával díszített érmét vagy gyűrűt vitt magával az illemhelyre vagy a bordélyházba, ha Augustus bármely szavát vagy cselekedetét a legcsekélyebb bírálattal illette. Halállal lakolt az is, aki tartományában olyan napon fogadott el kitüntetést, melyen valamikor Augustust ünnepelték.” (Kis Ferencné ford.)

Suetonius szavai azt jelentik, hogy gyakorlatilag bárki megvádolható volt felségsértéssel, s a legnevetségesebb „vádak” is elégségesek voltak a halálbüntetés kiszabásához. A Suetoniusnál említett felségsértésekben illetékes bíróság kiküldése Augustus uralkodása (Kr. e. 27–Kr. u. 14) óta a szenátus jogkörébe tartozott, s feladata az állam képviselőjének méltóságán (maiestas) esett sérelem kivizsgálása és megtorlása volt. Mivel a köztársaság maiestasának hordozója Julius Caesar Kr. e. 46. évi törvénye értelmében az imperator lett, aki Augustus korától kezdve a mindenkori uralkodó volt, ez időtől kezdve a maiestas-perek felségsértések elleni vizsgálatot jelentettek.

Augustus halála után a principatus rendszere végleg megszilárdult, amit az mutat a legjobban, hogy az utód, Tiberius rögtön élethossziglan megkapta a szenátustól azokat a rendkívüli meghatalmazásokat, amelyeket Augustus 5–10 évenként újíttatott meg. Az új császár elődjével ellentétben rendkívül mogorva, zárkózott és bizalmatlan ember volt. Mint korának egyik legkiemelkedőbb hadvezére, számos sikert aratott, de a trónutódlás körüli és a magánéletbeli csalódásai megkeseredett emberré tették, s ez az uralkodására is rányomta bolyegét. A szenátus különféle kitüntetésekkel akarta elhalmozni uralkodása kezdetén, ezeket azonban kategorikusan visszautasította. Már uralkodása első évében (Kr. u. 15-ben) elkezdődött a felségsértési perek sorozata, amelyek először a szenátori és a lovagrend tagjait sújtották. A feljelentők (delatores) érdekelve voltak bűnösök kreálásában, keresésében, mivel az elítélt vagyonát részben vagy egészében ők kapták meg. Természetesen „eredményes” működésükhöz szükséges volt a megfelelő politikai légkör – hiszen voltak olyan császárok (pl. Vespasianus, Titus vagy Hadrianus), akik nem adtak helyt a vádaskodásnak. A feljelentők és a bíróság Tiberius alatti működését Tacitus leírásából ismerjük: „Ugyanebben az időben felforgató tevékenysége miatt feljelentik a Scriboniusok családjából való Libo Drusust. Ennek az ügynek kezdetét, lefolyását, végét részletesebben ismertetem, mivel akkor fedezték fel azt, ami annyi éven át a közéletet rágja. Firmius Catus szenátor, Libo egyik bizalmas barátja, a vigyázatlan és hiú dolgokkal megkörnyékezhető ifjút rávette a chaldaeusok ígéreteinek, a mágusok szertartásainak, sőt még az álomfejtőknek a meghallgatására is, közben dédapját Pompeiust, nagynénjét, Scriboniát, Augustus hajdani feleségét, unokatestvéreit, a Caesarokat, ősképmásokkal tele házát emlegeti, fényűzésre és adósságcsinálásra buzdítja, társul hozzá kicsapongásaiban és eladósodásában, hogy annál több vádponttal hálózhassa be. Amint elegendő tanút és olyan rabszolgákat talált, akik mindezt bevallanák, kéri a princepset, fogadja, és Flaccus Vescularius római lovag útján, akit közelebbi szálak fűztek Tiberiushoz, elébe tárja a bűnt és a bűnöst.” (Borzsák István ford.) Tiberius, aki nem utasította el a feljelentést, Libót ezután praetorsággal tüntette ki. Mindez azonban már a szenátor gyanakvásának elaltatását célozta, s rövidesen bekövetkezett a feljelentés a kor hírhedt bevádolójánál, Fulcinius Triónál. Ő rögtön eljárt az ügyben a consuloknál, s beindult a szenátusi vizsgálat. Libo ezután hiába próbálta rokonai segítségét és támogatását kérni, azok félelemből elutasították. A tárgyalás napján a vádlott jelenlétében a császár személyesen ismertette a vádakat. „Mikor a vádlott tagadott, úgy döntöttek, hogy a beismerő rabszolgákat kínvallatásnak vetik alá, és mivel egy régi szenátusi határozat a tulajdonos főbenjáró ügyében tiltotta a kihallgatást, a ravasz és új jogot kitaláló Tiberius egyenként megvéteti őket a kincstári ügyésszel, ti. azért, hogy a szenátusi határozat csorbulása nélkül ki lehessen hallgatni Libo rabszolgáit.” A tárgyalás elnapolása után a vádlott öngyilkosságot követett el. Halála után az eljárást teljes szigorral lefolytatták, bűnösnek találták, és javait felosztották a vádlók között.

A per előkészítése és lefolytatása magán viseli a koncepciós perek jegyeit: 1. a vádlott személyének – Pompeius Magnus, az 1. triumvirátus tagjának dédunokája, illetve nagynénje révén a császári családhoz is rokoni szálak fűzték – kiválasztása kiválóan alkalmas volt a szenátori rend elrettentésére; 2. provokátorok alkalmazása a


hamis vádak megszerkesztésénél; 3. a kiszemelt személyben a bizalom látszatának keltése (praetorság), és utána a gyors bukás.

A szenátorok elleni perek után a gyanakvás légköre a császári ház tagjaira is kiterjedt. Ezekben az akciókban a császár bizalmasa, a testőrgárda parancsnoka, L. Aelius Seianus játszotta a főszerepet. Ő természetesen abban a reményben tette ezt, hogy Tiberius utóda lesz. Először a császár fiát, Drusust mérgeztette meg, majd Tiberius 19-ben elhunyt unokaöccse, Germanicus családjának tagjait provokálta és vádolta be a császárnál, mire ezek többségét letartóztatták. Seianus már szinte az idős Tiberius utódjának érezte magát, amikor a császári család még életben és szabadlábon lévő tagjai, élükön Antoniával, Tiberius sógornőjével, bevádolták a testőrparancsnokot a császárnál, mire Tiberius 31-ben letartóztatta Seianust, és a szenátussal halálra ítéltette. Ezután Seianus hívei ellen indult meg a perek és kivégzések sorozata. Tiberius utólag megkísérelte a császári ház tagjai elleni gyilkosságok és letartóztatások ódiumát teljes egészében Seianusra hárítani, ez azonban nem sikerült, mivel Germanicus felesége és középső fia már a testőrparancsnok halála után pusztult el. 37-ben, Tiberius halálakor a császári családnak mindössze három férfitagja maradt életben: unokája, Tiberius Gemellus, unokaöccse, Claudius, és Germanicus legifjabb fia, Caius (Caligula). Ez utóbbit jelölte ki a császár utódjául.

Látható, hogy a bizalmatlanság légköre és a hatalomért folytatott harc alaposan megtizedelte a császári családot. Ebben a helyzetben a látszólag biztos helyen álló emberek sem érezhették magukat biztonságban, mivel az egyeduralkodó kénye-kedve határozta meg azt, hogy meddig használja fel őket, és amikor úgy érezte, hogy nincs már szüksége rájuk, vagy veszélyeztetik hatalmát, akkor őket is elsöpörte (Seianus és körének bukása), helyüket új emberekkel töltve be. Ezekkel a perekkel és politikai gyilkosságokkal a császár elérte azt, hogy ellenzéke vagy elpusztult, vagy teljes hallgatásba burkolózott, a vezető rétegben a félelem és bizalmatlanság légköre terjedt el, s a szenátus még inkább az uralkodó utasításainak engedelmes végrehajtója lett. Ebben a légkörben az összeesküvés lehetősége szinte kizárt volt, és mivel a császár uralkodása utolsó évtizedében nem élt Rómában, a hatalom a mindenkori testőrparancsnok kezében összpontosult. A szenátus és a nép nagy megkönnyebbüléssel fogadta Tiberius halálhírét, és a gyűlöletre jellemző óhaj terjedt a városban: „a Tiberisbe Tiberiusszal”.

Utódai közül többen folyamodtak a Tiberius által alkalmazott módszerekhez. Emiatt a Kr. u. 1. században Caligula (37–41), Nero (54–68) és Domitianus (81–96) uralkodása alatt viszont a szenátus és a testőrgárda tisztjei összeesküvéseket szerveztek az uralkodók ellen. Bár ezek rendszerint eredményesen – azaz a császár halálával vagy annak öngyilkosságával – végződtek, az egyeduralom természete nem változott, csak egy új személy került hatalomra. Még azok a császárok is, akik nem éltek a maiestas-perek adta lehetőségekkel, rendszeresen végeztették ki vagy kényszerítették öngyilkosságba a szenátorokat (pl. Hadrianus), pusztán azért, mert úgy gondolták, hogy az illető talán utóduk akar lenni.

Nagy szerepe volt e módszerek alkalmazásánál a császár személyiségének. Az eleve bizalmatlan természetű uralkodók, mint pl. Tiberius vagy Domitianus, szívesen éltek ezekkel a lehetőségekkel. Caligula, aki a Rómától idegen keleti típusú istenkirálynak tekintette önmagát, emiatt és azért, mert magatartása megütközést keltett, a fenti módszerhez folyamodott. Az a császár, amelyik nyíltan önkényuralmat gyakorolt (és a fentiek ehhez a típushoz tartoztak), a kontrollnak semmiféle látszatát nem tűrte el, és a leghalványabb erre irányuló kísérletet is a legsúlyosabban megtorolta. Mindegyik kiterjedt besúgóhálózatot hozott létre, és a szólásszabadságot teljesen korlátozta. A „demokratikusabban” kormányzó uralkodók első lépése volt uralmuk kezdetén a besúgóhálózat megszüntetése, ezek azonban előbb-utóbb újjászerveződtek. Az önálló cselekvéstől elszokott szenátus ebben a helyzetben tehetetlen volt, és amikor Domitianus halálakor a hatalom az ölébe hullott, akkor mit tett? Császárt választott.

2. Képek


1. Színészkarrier az ókori RómábanHOFFMANN Zsuzsa

Színészkarrier az ókori Rómában

A színház és a közvélemény

Az ókori Rómában a színészi mesterség, valamint a színház – ellentétben az ókori Görögországgal – egyáltalán nem volt népszerű. A gyakorlatias beállítottságú, katonás szellemű rómaiak a színház helyett szívesebben látogatták a gladiátori játékokat, a cirkuszi produkciókat, kocsiversenyeket, sőt még a mimuselőadásokat is többre értékelték, ahol – többek között – a közönség óhajára vetkőzni is hajlandó színésznőkben gyönyörködhettek.

A játékokat rendező tisztviselők sok mindent megpróbáltak, hogy a színházat meg kedveltessék a nézőkkel, de nem sok eredménnyel jártak a kísérletek. Cicero és Horatius közléséből tudjuk, hogy a köztársaságkor végén – a Kr. e. 1. században – a tehetségtelen játékrendezők igen nagy számú statisztát alkalmaztak, monumentális csatajeleneteket iktattak be a darabokba, de a színház így sem lett igazán kedvelt.

A rendezők hatalmas pénzeket költöttek a játékokra, főként a saját zsebükből, mert belépődíjat nemigen szedhettek. Joggal állíthatjuk, hogy a rómaiak találták ki a színpompás rendezést és a sztárkultuszt, talán ez a római színház egyetlen jellegzetes és eredeti vonása. A népszerűség-hajhászás érdekében a rendezők a szünetekben ételeket és italokat hordattak körbe, valamint ajándékként tessarákat szórtak szét a nép között. A tessarák „kis fagolyócskák voltak, amelyek mindegyikén valami ábra volt, egyiken élelmiszer, a másikon ruha, ezen ezüst, azon éppen aranyékszer, lovak, igásbarmok, lábasjószág, rabszolgák, s aki elkapott egy ilyen golyót, máris vihette a beváltóhelyre, és átvehette az ábrázolt holmit (Dio Cassius, Kapitánffy István fordítása). A rendezők egymással versengve igyekeztek bőkezűnek, pompakedvelőnek mutatkozni, végül a verseny odáig fajult, hogy szabályozni kellett a játékok rendezésének költségeit és maximálni az ott kiosztható ajándékok értékét.

A színész társadalmi helyzete

Az ókori Görögországban a színház a vallási kultusz része volt, ebből következően a színész foglalkozás is köztiszteletben állott. A rámaiak viszont egészen másként viszonyultak a színészekhez. Megvetették, lenézték őket, hátrányos megkülönböztetéseket, megbélyegzést (infamia) alkalmaztak velük szemben. Az infamia eleve bizonyos foglalkozások velejárója volt – így prostituált, színész, gladiátor stb. –, a színészek a társadalom legalantasabb rétegeivel kerültek azonos minősítésbe, többek között a kerítőkkel, tolvajokkal, csalókkal, szökött katonákkal. Elfogadott volt, hogy erkölcstelen életet élnek, amivel veszélyeztetik a közmorált. Az viszont tény, hogy a prostituáltak zöme a színészek és a táncosnők soraiból került ki. Megvetésük összefüggött továbbá idegen eredetükkel és alacsony társadalmi helyzetükkel is. Az első színészek Rómában etruszkok voltak, s általában a színészek zömmel rabszolgák és libertinusok közül kerültek ki. Szabad jogállású csak elvétve akadt közöttük. Ezenkívül az a tény is rontotta helyzetüket, hogy az arisztokratikus római szemlélet lenézte a pénzért folytatott munkát. Ehhez járult a kiszolgáltatottság, mivel megélhetésük a darab sikerétől, a játékot rendező hivatalnoktól, valamint a társulat igazgatójától függött.

Quintus Roscius Gallus

A színházzal szemben megnyilvánuló általános érdektelenség azonban nem akadályozhatta meg, hogy egyes kivételesen tehetséges színészek jelentős hírnévre tegyenek szert. így történt ez a köztársaságkor leghíresebb színésze esetében is. Q. Roscius Gallus a Lanuvium-beli Soloniumban született kb. Kr. e. 131-ben. Jogállását tekintve eltérőek a vélemények. Feltehetően libertinus volt, a Gallus név pedig arra utalhat, hogy esetleg gall származású, vagy ilyen melléknevű ember szabadon bocsátottja lehetett. Cicero a De divinatione (A jóslásról) című munkájában közöl egy legendás történetet a gyermek Rosciusszal kapcsolatban: „Mivel ő maga csecsemőkorától Soloniumban nevelkedett – ez a vidék Lanuvium területén van –, dajkája egyszer éjjel hirtelen felriadt, és világosságot gyújtva észrevette, hogy az alvó fiút egy kígyó körülfonva tartja. Ettől a látványtól megrémülve kiáltozni kezdett. Roscius apja jelentette az esetet a haruspexeknek (béljósoknak), akik azt válaszolták, hogy nem lesz a fiánál híresebb és ismertebb. Ezt a jelenetet Praxitelés (a nagy Praxitelésnek csak névrokona) ezüstbe metszette, Archiásunk pedig versekben örökítette meg.” Persze az ilyen és hasonló történetek, álomlátás, jóslatok, különleges képességek stb. általában a híres emberekkel kapcsolatban szokásos utólagos kitalálások.


Roscius művészete

Tehetségéről a források nem adnak megfelelő tájékoztatást. Kiváló volt színésznek természetes szépsége és művészi tehetsége miatt. De tudjuk: az egyik szemére állítólag kancsal volt, ezért álarcot használt, más vélemények szerint csak tragikus szerepekben használt álarcot. (A maszk használata egyébként meglehetősen vitatott kérdés az ókori római színház esetében.) Cicero szerint Roscius szép alakú és igen élénk temperamentumú volt; ő egyébként mindig nagy elismeréssel és csodálattal nyilatkozik róla. Szerinte a játéka különbözik mindenki másétól, összehasonlíthatatlanul egyszeri, és olyan természetes vonzerővel bír, amit gyakorlat útján elsajátítani nem lehet, mert ez veleszületett adottság. Mozdulatait, gesztusait igen tetszetőseknek, kifejezőknek minősíti, és a fiatal rétorok figyelmébe ajánlja, mint követendő mintát.

Roscius elsősorban komikus, de Cicero és Quintilianus közléséből tudjuk, hogy tragikus szerepeket is elvállalt. Forrásunk szerint alakította pl. a fiatal Antipho szerepét Caecilius Synephebi című darabjában, játszott Turpilius Demiurgusában, ragyogó, alakítása volt Plautus Pseudolus című darabjának kerítője, Ballio; tragikus szerepet vállalt pl. Ennius Telephusában. Szintén Cicerótól értesülünk arról is, hogy híres szónokoktól tanult beszédtechnikát, ragyogóan beszélt és kiválóan énekelt. Később, már mint híres színészhez, hozzá is jöttek szónokok – szép beszédet tanulni. Cicero véleménye szerint számára a legfontosabb a szerepek intuitív megközelítése volt. Neve a tökéletes művészt jelentette korában. Cicero és Macrobius híradása szerint az egész nép kedvence volt, de még neki sem bocsátotta meg a közönség, ha hiányzott a színpadról. Cicero korában a közönség nagyon igényes volt, a legkisebb hibát, hamis hangot, mozgás vagy ritmusbeli tévedést fütyüléssel, pisszegéssel, esetenként tömegfelkiáltással helytelenítette.

Roscius iskolája

Roscius gondoskodni kívánt művészetének átadásáról, tudásának továbbhagyományozásáról is. Ennek érdekében alapított egy nagyon híressé vált színésziskolát. Munkát írt a színpadi művészetről és a helyes beszéd művészetéről. Ezt az elméleti munkásságot is elismerve Horatius doctus (tudós) Rosciusként említi. Sokan küldték hozzá tehetséges rabszolgáikat tanulni. Tanítványai közül név szerint ismert Eros és Panurgus. Eros – neve alapján görög származású rabszolga volt –, egy látványos színpadi bukás után ment Rosciushoz tanulni. Egyébként szokásos volt a színészek között, hogyha a színpadon kudarcot vallottak, akkor egy híres színészhez mentek tudásukat elmélyíteni. Erost Roscius befogadta a házába, tanította, és a kiképzés után a legjobbak sorába került. Eros Roscianus, néha Q. Roscius Eros formában találkozunk nevével. A másik ismert tanítvány Panurgus volt, ugyancsak egy tehetséges rabszolga, akit a gazdája küldött Rosciushoz. A kiképzés révén a rabszolga értéke lényegesen megnőtt, a bevételt, illetve a haszon megosztását illetően Roscius és a rabszolga gazdája, C. Fannius Chaerea szerződést kötöttek, amit később Fannius megszegett, és az ügyből per lett. A perben Roscius védője Cicero volt, akinek Roscius érdekében mondott beszéde az egyik legfontosabb forrásunk magára Rosciusra és általában a köztársaságkori színészekre vonatkozóan. Tanítványaival szemben Roscius maximális követelményeket támasztott. Cicero közléséből tudjuk, hogy igen szigorú és nagyon igényes tanár volt, olykor türelmetlen is. A közönség viszont nagyon szívesen látta Roscius tanítványait a színpadon, az ő ajánlása egyenlő volt a biztos színpadi sikerrel

Roscius társadalmi helyzete, elismerése

Az elismerés és megbecsülés sem úgy alakult Rosciusnál, mint a többi színész esetében. Sulla, diktatúrája idején (Kr. e. 82–79), aranygyűrűvel ajándékozta meg, ami számára fiktív lovagi származást és rangot jelentett. A lovagi rangja viszont nem volt összeegyeztethető a színpadi szerepléssel, ezért kompromisszumot kényszerült kötni hivatása és immáron magasabb társadalmi helyzete között. Továbbra is fellépett, de ezután már honorárium nélkül. Előkelő római körökkel állt kapcsolatban, így a consul Catulusszal és Sullával. Jelentős befolyással volt Sullára, aki Plutarkhosz szerint: „… színésznők, lantművészek és mindenféle színházi népség társaságában töltötte idejét, és egész nap a pamlagon heverészett. Ezek voltak akkor a legnagyobb hatással rá: Roscius, a színész, Sorex, a vezető mimusjátékos, Métrobiosz, aki női szerepeket játszott, és akibe, bár már jócskán túljárt fiatal korán, nem is tagadta, hogy szerelmes volt.” (Máthé Elek ford.)

A színészek jövedelme

A színészek keresetére vonatkozóan a köztársaság korából igen kevés adatunk van. Jövedelmük függött a darab sikerétől, ugyanis ebben az esetben ők is kaptak némi juttatást a társulat igazgatójától. Ezenfelül a színészek ajándékokat is kaphattak; ez kezdetben virágból készült koszorú volt, a koszorúk később aranyozott vagy ezüsttel bevont levelekből készültek, de volt eset arra is, hogy tiszta fémből. Az ilyen ajándékokat természetesen a közönség kedvencei kapták. Az ajándékok értékének korlátozására már a köztársaság korában is hoztak törvényt, a császárkorban pedig Marcus Aurelius maximálta rendelettel ezek értékét. Roscius jövedelme


jelentősen eltér az átlagos színészekétől, ugyanis honoráriumként egészen magas összegeket kapott, és ebből hatalmas vagyont gyűjtött. Napi 1000 denariusig (=4000 sestertius) is felment a keresete, Macrobius és Cicero híradása szerint évi 500-600 ezer sestertius jövedelme volt. Egy másik kiugró összegű kereset – amit csupán az összehasonlítás kedvéért említünk – egy mimus-táncosnőé, Dionysiáé volt, aki évi 200 ezer sestertiust keresett. Pylades annyit gyűjtött, hogy maga is tudott játékokat rendezni, Aesopus pedig kétmillió sestertiust hagyott örökül fiának, mely vagyont színészként kereste. Ezek a jövedelmek természetesen kivételesnek számítanak, amelyek között is kimagasló volt Rosciusé. Az idősebb Plinius említi, hogy egy színész-rabszolga 700 ezer sestertiusért váltotta meg a szabadságát. (Ebben az időben a létminimum 150-200 denarius volt [=600-800 sestertius] évente.) Mindez azonban a helyzeten nem változtatott: az egyes kiemelkedő egyéniségek megbecsülése ellenére sem változott Rómában a színészekről és a színházról alkotott vélemény.

A császárkor beköszöntésekor azután a tradicionális dráma teljesen kihalt, a vulgáris szórakozás, a mulatozás uralkodott el a római színpadokon. A cél most már a tömegek szórakoztatása volt csupán – fékentartásuk érdekében. A színészek továbbra is rabszolgák, illetve libertinusok maradtak. Így az ókori görög és az ókori római színház merőben más társadalmi-kulturális szokásokat, társadalmi-kulturális értékrendet tár a mai kutató elé.

2. Képek


1. Willy Brandt magyar munkatársaFIGYELŐ

VADÁSZ Sándor

Willy Brandt magyar munkatársa

Lemondott Willy Brandt, az NSZK szociáldemokrata pártjának elnöke. Tevékenységének történeti értékelése a következő évtizedek feladata. Mind kancellárságának, mind a párton belüli vonalvezetésének. Azt azonban már most látja a történész, hogy W. Brandt személyében az európai hagyományos szakszervezeti-munkásmozgalmi politika utolsó generációjának kiemelkedő képviselője távozott a porondról. (A szerk.)

Willy Brandt emlékiratainak (Links und frei. Mein Weg 1930–1950. Hamburg, 1982) forgatása közben ötlött szemembe egy magyar név: Szende Istváné. Természetes kíváncsiságom kielégítése a névmutató alapján már nem ütközött nehézségbe. Ó Ő volt a főhőse annak a pernek, amely 1934. november végén–december elején zajlott le Berlinben. (Brandtnál a következőket olvashatjuk erről: „Az akkor 33 éves Szende István író Magyarországról származott, Bécsen keresztül Berlinbe jött, s egészen 1933 végén bekövetkezett lefogásáig egyik szellemi vezére volt berlini csoportunknak. Amikor fogságát letöltve külföldre menekült, hamarosan őszinte barátok lettünk.”) Az 1934-ben Oslóban élő Brandt „jogászakciót” szervezett annak érdekében, hogy nemzetközi tiltakozás segítségével a halálbüntetéstől megmentsék a vádlottakat, így Szendét, akit azzal vádoltak, hogy „a külfölddel kapcsolatban állva” felségárulást követett el. A bírák ezt törölték a vádpontok közül, így csak két év börtönbüntetésre ítélték. Az elfogott szocialistákat megkínozták, magát Szendét pedig, akit az oranienburgi koncentrációs táborba szállították, félholtra verték.

Miután letöltötte büntetését, Szende feleségével és leányával – magyar útlevéllel – Prágába ment. Itt találkozott 1936 karácsonyán Brandttal, és kötött vele tartós, életre szóló barátságot. Mindketten Stockholmba telepedtek át. Brandt akkoriban azon fáradozott, hogy a különböző nyugat-európai országokban és Észak-Amerikában szétszórtan tevékenykedő német emigráns szociáldemokrata csoportokat – kommunisták bevonásával – valamiképpen összefogja. „Az 1934-es berlini per egyik hőse, Szende István is azok között volt, akik ebben a szellemben végezték munkájukat, hogy ily módon előkészítsék a demokratikus szocialisták egységes pártjának megalakítását.”

Különösen érdekes Szende Istvánnak az a műve, amelyben egy menekült lengyel zsidóval folytatott beszélgetéseinek summáját publikálta. (Az eredetileg svédül közzétett könyv németül – Der letzte Jude aus Polen. Zürich-New York, 1945 – és angolul – The Promise Hitler kept. London, 1945 – is napvilágot látott.) A lvovi illetőségű Adolf Folkman volt állítása szerint az utolsó lengyel zsidó, akinek – miután ezer pogromot látott és gettóban is élt – 1943. augusztus 18-án sikerült Norvégiába szöknie, ahonnét ugyanazon év októberében Stockholmba költözött át. Itt ismerkedett meg vele Szende, aki 90 oldalt kitevő jegyzőkönyvet állított össze Folkman általa hitelesnek minősített elbeszéléséből, ez utóbbi szolgált könyve alapjául.

A fentiekből kitűnhetett, hogy Brandt visszaemlékezései elegendő támpontot kínálnak Szende megismeréséhez. A baj csak az, hogy egyetlen hazai és külföldi lexikon és kézikönyv sem ismeri Szende nevét. Ez a feltűnő hallgatás róla-körülötte nem lehet a véletlen műve. Logikusan azt lehetett volna várni, hogy 1945 után széles körben ismertté válnak hősies antifasiszta harcának tényei, annál is inkább, mert egy nagyon korai periódusban, az 1930-as évtized derekán szervezte az ellenállást a Harmadik Birodalom szívében.

Bizonyosság híján csakis feltételezésekre vagyunk utalva. Induljunk ki Brandt egyik fontos megállapításából! Emlékirataiban sajnálkozik azon, hogy a Der letzte Jude aus Polen című dokumentumregénye nem keltett olyan hatást a „civilizált világban”, mint amilyet megérdemel. Alighanem itt kell keresni a kutatott jelenség egyik okát: megjelenésének időpontjában a szörnyű vérveszteséget szenvedett Európa éppen csak tápászkodott, így a védettségben élő író hangját az objektív, nehézségek miatt legfeljebb a semleges országokban és egyes nyugat-európai államokban (s feltehetőleg itt is inkább csak bizonyos körökben) hallották meg. Hasonlóképpen idő előtti volt az 1945 júliusában megjelent műve is (Europäische Revolution. Zürich – New York).

Szende legutolsó könyve az 1975-ben megjelent önéletírása. A Dagens Nyheter című újság 1975. december 17-i számában Emlékek és reflexiók egy európai értelmiségitől címmel cikket közölt memoárjairól. „Kiváló mű, lebilincselően gazdag olvasmány” – így foglalta össze véleményét a svéd újságíró. Ez az alkotás Brandt „makacs rábeszélésére” született meg. A bonni Venusbergen lévő villájában 1973 őszén folytatott hosszú beszélgetések során győzte meg barátját arról, hogy az ifjú nemzedékek nevelése végett okvetlenül szembe kell


nézni a múlttal, a mérhetetlen szenvedéssel, de a bátorság példáival is. „Aki el akar szaladni a múlt elől, azt utoléri” vallja az önéletrajzhoz írott előszavában. Rövid előszavában Brandt összefoglalja Szende politikusi-közéleti pályafutását. „Micsoda életút! Ebből a zsidó származású, közép-európai entellektüelből csupán félig is normális társadalmi feltételek megléte esetén jeles tudós vagy elvi politikát folytató vezető személyiség válhatott volna. Így azonban bele lett rángatva a két világháború közötti, válságokat rejtő történésekbe. Az ifjúszocialistából kommunista lett. Közbülső csoportokon át skandináv típusú szociáldemokratává fejlődött. Svédországban népművelőként és külpolitikai szakíróként szerzett nevet magának. …Útja a náci poklon és a kommunizmusban való csalódásán keresztül az emberiesség és az ész demokratikus szocializmusához vezet, amely századunk reménysége – túl a Kelet–Nyugat konfliktus sémáin.” Brandt szerint a felvilágosodás eszméiből és a 18–19. századi forradalmak liberális hagyományaiból merítő szerző a liberális örökséget, jelesül a demokratikus szabadságjogokat kérte számon a marxizmustól. Véleményem szerint a svéd szociáldemokrata reformizmus vállalása és a sztálinizmussal való szembefordulása okozhatta még, hogy Szende a szocialista országokban sem vált ismertté.

Dióhéjban összefoglalva, a következő életrajzi adatokat lehet megtudni memoárjaiból. 1919-ben (itt kezdi életútjának ismertetését) 18 éves volt, következésképpen 1901-ben született. A magyarországi Tanácsköztársaság leverése után Bécsbe emigrált, de már 1921-ben visszatért a magyar fővárosba. Megismerkedett Vámbéry Rusztemmel, Madzsar Józseffel, s az utóbbi közvetítésével Stromfeld Auréllal, akit rendkívül nagyra becsült. Baloldali szocialista csoportokban fejtett ki tevékenységet, majd tagja lett az MSZMP-nek. Lukács György, Rosa Luxemburg és Lenin műveit tanulmányozta az idő tájt, írt a 100%-ba. Kiszabadulása után különböző bajoldali körökben előadóként lépett fel. 1928-ban ismét letartóztatták, utána Szakasits Árpád közvetett segítségével Sopronnál átszökött a határon, megkezdte második ausztriai emigrációját. Tagja lett az osztrák kommunista pártnak is, de 1929-ben mind a magyar, mind pedig az osztrák párt kizárta soraiból, ahogy ő írja: „lukácsista” nézetei miatt. Később áttelepült Berlinbe, ahol 1931 elején kapcsolatba került Clara Zetkinnel. Már tárgyalt németországi kálváriája után 1935 decemberében Prágába, innét 1937 októberében Stockholmba utazott családjával együtt. Pár évvel később, 1940-ben meghívott előadó lett a szakszervezetek stockholmi népfőiskoláján.

Az utolsó lényeges kérdésnek azt tartom, hogy a háború befejezése után miért nem tért vissza valamelyik hazájába. Nem elírásról van szó, korábbi munkásmozgalmi tevékenysége miatt három országot is vallhatott volna a magáénak: születése helyét, Magyarországot, továbbá Ausztriát és Németországot. Konkrét ajánlatot is kapott svéd kommunisták közvetítésével, hogy utazzék haza az általa kiválasztott valamelyik országba és vállaljon ott jelentős politikai funkciót. Magyarországra Böhm Vilmos akkori svédországi magyar követ hívta. Ő azonban elutasította ezt az ajánlatot, akárcsak a régi barát, Willy Brandt kérését, aki természetesen azt szerette volna, hogy Németországba tegye át működésének színterét. Elvállalt viszont 1947-ben egy Párizsból felajánlott tisztséget: átvette a függetlennek mondott AEP hírügynökség stockholmi irodájának vezetését. Ezt közel két évtizeden át végezte. Valószínű, hogy a svéd fővárosban való végleges letelepedése, s legfőképpen a nyílt politikai elkötelezettség visszautasítása volt a döntő oka annak, hogy ez a kétségkívül tehetséges és sokat próbált közéleti személyiség mind a mai napig ismeretlen maradt.

2. Képek


1. Feljegyzések egy történész találkozó kapcsánSZARKA László

Feljegyzések egy történésztalálkozó kapcsán

1986. augusztus 28–30. között a magyar értelmiségi találkozók védnökségeként működő Magyar Fórum hazai tudományos intézetekkel közösen 11 ország 25 magyar történészét és mintegy 50 hazai szakembert hívott egybe a Magyar Történészek Tudományos Találkozójára. (A találkozó védnökei: Köpeczi Béla, Berend T. Iván, Bognár József és H. Balázs Éva.) A résztvevők a találkozó keretei közt megrendezett kétnapos szimpóziumon előadásokat hallgattak Buda és Pest, illetve Budapest fejlődéséről, valamint Magyarország történelmében betöltött szerepéről.

A tanácskozást Havasi Zoltán, a Magyar Fórum – a magyar értelmiségi találkozók védnökségének – elnöke és Hanák Péter, a találkozó szervezőbizottságának elnöke nyitotta meg. Mindketten hangsúlyozták a találkozó kínálta lehetőségeket, a véleménycsere és a vita szükségességét. A találkozó legfőbb értelmét abban jelölték meg, hogy Magyarország és a magyarság történelmének adott kérdéseiben elfogultságoktól mentes, sokoldalú tudományos megközelítés váljék a hazai és külföldi magyar történészek eszmecseréjének jellemzőjévé.

Ezt követően Székely György akadémikus Buda középkori városfejlődésének újabb történeti eredményeit, vitás problémáit, Kubinyi András tanszékvezető egyetemi tanár pedig a város 15–16. századi fejlődésének kulcsproblémáit elemezte előadásában. Az előadásokat követő vitában elsősorban a külföldi résztvevők – Vajay Szabolcs, Hunyadi István, Zalabai Zsigmond, Nagyrévi Neppel György, Bárány György, Fogarassy László – kértek szót.

A találkozó apropójául szolgáló esemény Buda török alóli felszabadulásának 300. évfordulója volt. Ezért a korabeli eseményekkel négy előadás is foglalkozott, Wellmann Imre az ostrom történelmi körülményeiről beszélt. Szakály Ferenc pedig az ország és a magyarság 20. századi tragikus fejlődését is mintegy előrevetítő, egyöntetűen negatív tényezőként értékelte a török fennhatóságot. Perjés Géze a felszabadító hadjárat eseményeit, Benda Kálmán pedig Savoyai Jenőnek a magyarokhoz fűződő kapcsolatát mutatta be előadásában. Az előadásokat követő vitában Köpeczi Béla akadémikus méltatta a történész találkozó gondolatát, hangsúlyozva a világban élő magyar történések közös felelősségét múltunk minél teljesebb feltárásában és külföldi megismertetésében, majd a függetlenség és szabadság viszonyára mutatott rá a kor rendi mozgalmaiban és Habsburg–török alternatíváiban. Püspöki Nagy Péternek a török alternatíva történetéhez kapcsolódó forrásközlő korreferátuma kapcsán Várkonyi Ágnes jelezte „a két pogány közt egy hazáért” gondolatkör történeti és historiográfiai előzményeit, nyitott problémáit. A külföldi résztvevők közül a már említetteken kívül Boba Imre, Matúz József, Kovács L. Márton, Varga Sándor, Tóth Adalbert, Szénássy Zoltán kapcsolódott be a vitába.

Ezt követően Vörös Károly Pest-Budától Budapestig címmel megtartott lendületes referátumában Pest, Buda és Óbuda 19. századi fejlődését, tényleges központtá válását és egyesülését mutatta be. Hanák Péter a város 19. századi gazdasági-kereskedelmi életében, jórészt helyi előzmények talaján a kibontakozó polgárosodásnak és modernizálódásnak az eredőit tárta fel záró előadásában. A vita során Péter László és Deák István egyaránt rámutatott arra, hogy a minden tekintetben fővárossá, metropolissá előlépett Budapest fejlődését a reális országos szükségletek és a főváros központi funkcióinak együttes elemzése alapján lehet igazán tárgyilagosan lemérni.

A harmadik napon Glatz Ferenc tájékoztatta a találkozó résztvevőit a magyarországi történetírás jelenlegi helyzetéről, hangsúlyozva a szakma eredményeinek javuló hazai és külföldi fogadtatását, főként a tudományág gondjairól szólt: egyebek közt a történettudománynak és a politikai vezetés elvárásainak korábban túlzottan direkt kapcsolódásáról és ennek következményeiről, a kedvező változásokról az utóbbi évtizedben, valamint a szakemberképzés és a kutatási témák súlyos aránytalanságairól (középkorkutatás vétkes elhanyagolása). Ezt követben Juhász Gyula akadémikus a magyarságkutatás előzményeiről és jelenlegi helyzetéről, terveiről tájékoztatta a résztvevőket. Makkai László akadémikus pedig röviden ismertette a Danubian Historical Studies címmel a közeljövőben megjelenő új angol nyelvű történelmi folyóirat szerkesztési elveit, céljait.

A tájékoztatók nyílt hangneme, a bennük felvetett kérdések ismételten számos hozzászólást, észrevételt inspiráltak. Ezeken túl a külföldi résztvevők beszámoltak a hazájukban folyó magyar történeti kutatások műhelyeiről, eredményeiről és lehetőségeiről. Így pl. Boba Imre, Deák István. Jeszenszky Géza az Egyesült Államok egyetemein folyó magyar vonatkozású oktató-kutató munkáról, az utánpótlás-gondokról, illetve az


ösztöndíj lehetőségekről adott tájékoztatást. Péter László elsősorban a londoni egyetemeken folyó magyar történetírással kapcsolatos gondokra hívta fel a figyelmet. Galambos Ferenc a burgenlandi magyarság körében folyó honismereti munkálatokról, Dobos János pedig a jugoszláviai tudományos intézményekben folyó jól szervezett és államilag támogatott magyar tárgyú kutatásról, szakemberképzésről számolt be. Varga Sándor a szlovákiai magyar történészek legfrissebb munkáit, Hunyadi István a magyar történelemmel is foglalkozó franciaországi műhelyeket, Matúz József saját kutatásait, Galambos Ferenc a burgenlandi, Csontos János pedig a svédországi lehetőségeket és igényeket ismertette.

*

Hanák Péter zárszavában az egész találkozót mint rendkívül sikeres és ígéretes rendezvényt értékelte és kifejezte azt a reményét, hogy három-négy éven belül sor kerülhet a diaszpórában, szomszéd országokban és Magyarországon dolgozó magyar történések második találkozójára is.


1. Egy múlt századi halász-emlékiratSZILÁGYI Miklós

Egy múlt századi halászemlékirat

A napi és heti sajtó több részletet közölt az elmúlt hetekben a százhalombattai halhullásról. Az ok természetesen ismeretlen. Évente többször ismétlődő esetek. A sajtó szerint a magyarországi halgazdálkodás korszerűtlen. A hal ára kúszik felfelé. Közben statisztikákkal kívánják a lakosságot meggyőzni: fogyasszunk több halat! (A szerk.)

Az 1888: XIX. törvénycikk – a halászati törvény – több évtizedes előkészítése közben, majd a törvény hatására módosításokat sürgetve, egész sor „emlékirat”-nak is nevezett szakvélemény, tanulmány, vitairat keletkezett. Mindegyiknek a szerzője az ármentesítések előidézte katasztrofális halpusztulás okait igyekezett megvilágítani, s javaslatokat fogalmazott az „okszerű haltenyésztés” és a halvédelem érdekében.

Danicska József mindszenti öreg halász 1896 körül papírra vetett „emlékiratának” megszületését is ugyanilyen szándék inspirálta. A 100 gépelt oldalnyi kézirat Herman Ottó kézirathagyatékával került a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárába. Herman tetszését nem nyerte meg a kézirat. Az viszont eléggé különös, hogy a kézirat egészen kivételes forrásértékére sem figyelt fel Herman Ottó. Nincs nyoma, hogy rádöbbent volna az általa idézett történeti forrásokban (az Árpád-kori oklevelekben) is ott van az előzménye mindannak, amit Danicska az áradások és a halbőség összefüggéséről, az ártéri tavakat a folyóval összekötő fokok rekesztéséről, az ármentesítéseket megelőző halászati gazdálkodásról megfogalmaz. Csak az elmúlt évtizedek történeti-néprajzi kutatásai hívták fel a figyelmet az ártéri gazdálkodás lényegére: a fokok gondozására.

Hadd igazolja tehát az itt következő kivonatos közlés a maga kora változásaira figyelő, e változásokat értetlenül és kritikusan szemlélő öreg halászt: valóban „jönnek a zsíros kalapok alól is oly szavak, melyeket az olvasott emberek is megtarthatnak”.

DOKUMENTUM

Minthogy halászati ügyünk oly gyér viszonyok közt mozog, hogy ha valaha, századokkal ezelőtt, nem lett volna a legfőbb iparága szép magyar hazánknak, tán már most könnyebb szerével odahagynánk. Ezen közgazdálkodási ág több ezer embernek, nem úgy, mint ma, hogy csak 5 vagy 6 ezer embernek, nyújtott megélhetést. A szabályozás előtti időkben a folyamok mentén – tapasztalatból ítélve – egyharmad részben foglalkoztatta a lakosokat, sőt századokkal fel ennél is többnek nyújtott megélhető foglalkozást. Tehát volt idő, mikor annyi százezer, mint amennyi ezret most számítunk: több millió nép élvezte a természet által nevelt sok szép halat. Most azonban már odajutottunk, hogy amit rég a természet magasztos szüleménye adott, az újabb kor emberei nagy részben elpusztították. Elrombolták a legjobb és legnagyobb haltermő területeket! Odajuttatták szegény halászati ügyünket, hogy a hátrahagyott szűk területet, medreket mesterséges úton, a törvény korlátai között, a helyi viszonyainkhoz alkalmazva, minden lehető alkalmat megragadva, ami csak a halak megtermelésére alkalmas, megfogjuk, és fejlesszük a lehetőleg szebb jövedelmezőségig…

Már e század elején a folyamok mentén sok helyen léteztek halastavak. Neveiket onnét vették, hogy halastóknak használták, mégpedig úgy, hogy azoknak külön vízbeeresztő csatornát készítettek, amit akkor „fok” néven ismertek. Ezt a szükséghez képest gondozták is: ha ezen halastavaknak a ki- vagy befolyó csatornái tele is rakodtak néha iszappal, úgy azt többször kiásták, hogy a vízfolyás – ki- és befelé – élénkebb legyen, és hogy a halak nemesebb részei annál könnyebben bemehessenek. Mai napig lehet több határban látni egy-egy szép, alkalmas medencében! Ha nem is halastó néven, mert más neveket is adtak azon tavaknak. Még élénken megvannak ezeknek ki- és befolyó csatornái, a partjai két oldalról fel vannak magasítva. Mindezen jelek arra mutatnak, hogy azok gondozva voltak.

De gondoskodtak ezen tavak fokjainak erős fa rekesszel való ellátásáról is. Több helyen, ahol ilyenforma műveletek voltak, a folyók partjain, a vízmosás alkalmával lehet látni milyen erős rekesz-összeállítást használtak azért, hogy a halakat a halastavaikban biztosan megtarthassák.

Mikor a folytonos szárazság miatt három egymás után következő évben sem öntött ki a folyó a medréből, ekkor úgy segítettek, hogy jó és egészséges vízzel lássák el a halastavaikat, hogy az eliszapolt csatornát kimélyítették. Így rögtön segítettek: a halak új életet nyerhettek az új víz beeresztése által.


Meg kell jegyeznem, hogy e század elején is épp úgy voltak száraz, mint vizes esztendők. Tehát a szárazabb években épp úgy beállottak a kisebb halfogások, mint ma. De ha mégis a vizes évek bekövetkeztek, mint volt 1816-ban, a magas vízállás a sok ezer halastavat felvette. Mert magas töltésekkel nem voltak körülvéve, csak az egyszerű, a természetben felnőtt partjai ameddig vitték. Így az árvizek által be lett népesítve a folyamok környéke. Ha az ilyenhez hasonló árvíz egymás után két, esetleg három évben is bekövetkezett, még ha kisebbek voltak is utána a vízáradások, négy évig is jó halászatok lettek….

Volt még egy igen kedves és jó szokása a folyóknak: az áradás és az apadás lassú tempóban való haladása, mely a halakra a legjobb hatást gyakorolta. Ha elkezdte az áradást, ritka 24 óra volt, amikor egy coll [2,6 cm] áradást ért volna el a víz. És ha mégis ennyit, vagy valamivel többet mert emelkedni, ez már a csudás áradások közé tartozott! Gyakran megtörtént, hogy az ilyen gyönge áradást vagy apadást alig vették észre a halak. Ezért megtörtént több esetben, hogy ha ilyen gyönge – vagyis kevés – volt az áradás, napról-napra lehetett találni a folyók szélében, vagy a porond lyukas helyein a legszebb süllő és potyka halakat: a csekély vízben hagyták magukat kiapadni, úgy, hogy a borító hálóval is könnyen ki lehetett fogni.

Szolid volt az áradás éppen úgy, mint az apadás. Szolid volt a vízfolyás, és hozzá hasonlóan a halak is. Azért is lehetett, azért volt alkalmuk a halászoknak sok esetben nagy mennyiségekben fogni…

Hogy a halak, mint élőlények, átérzik a dagály és apály általi helyzetüket, erről több esetben volt már szerencsém tapasztalni kicsinyben. Mert ha a víz árad, az áradás alkalmával az árterületre vonulnak a halak is ki, amíg árad. De mihelyt ez megszűnt, és bekövetkezik az apadás, azonnal, mintha valami őket hajtaná, oly gyorsan, amint a víz apad, térnek vissza a folyó medrébe…

A vezérpotykák eljárásainak tapasztalatairól kell, hogy azok állását, szokásait megírjam. A vezér hal sugár termetű, oly karcsú a derék átmérője, hogy nagyon kicsiny a különbség a feje és a farka tövénél [mérhetőnél]: csak alig észrevehető, hogy a derék egy pár centivel vastagabb. Két és fél kilós nagyságúak, legtöbb részének barnás színe van, még a Tisza vizében lévőknek is csak a hasa alsó része fehéres vagy sárgás. A víz felszínén, felül, az ugrási képessége: egy öl magasságnál is magasabban fel tud ugrani. De a víz közbeni futása is felülmúlja minden más halét: oly borzasztó szökéseket tesz előreúszás közben, mintha tiszta gőzerővel nyomulna előre.

A vezér szereplése onnét veszi eredetét, hogy ha a halak fő tömege zár-rekesszel a folyótól el van zárva – vagyis elzáratott, míg a víz áradt, és ha apadni tért – már a vezér halak az elsők, kik a vonulás útját előbb felkeresik. És ha a rekesztet megtalálják, arra addig ugrálnak fel, míg a folyó felőli részre át nem eshetnek. Ekkor a külső részen, illetve a folyóban a szemle megtartása után ismét visszavonulnak a rekeszthez, és újfent megpróbálják a beugrást a rekeszt belső oldalára, oda, ahonnét kijöttek. Ha pedig az átugrás nem sikerülne nekik, úgy a rekeszt alsó részének a kikotrásához fognak, és ha sikerül nekik a bejutás, akkor az egész vízterületen létező bezárt halakat összetoborozzák, és úgy együttesen levonulnak és ráfeküsznek a zárrekeszre. Úgyannyira, hogy a vízfolyást is megakadályozzák nagy részben. Így teszik próbára a rekeszt erősségét! Nem egy, de igen sok esetben sikerült a zár-rekesz gerendáit, valamint berakott oszlopait meglazítani vagy kitörni, és a szabad életüket ily művelettel visszanyerni.

Bár ily észrevételek alkalmával a halászok is mindent el szoktak követni: puskákat sütögetnek, kolompokat zörgetnek, sőt belemennek a folyásba, rudakkal ütik-verik folyton. Százával, sőt ezrivel is ott feküsznek előttük az agyonvert halak, mégsem bírják őket megfélemlíteni annyira, hogy visszavonultathassák az annak előtte használt területekre. Egész csatározáson mennek ily alkalmakkor keresztül a halászok velük! De ha észlelik a közeli szabadság óráját, nem tágítanak a halak: vagy a rekeszt kitörése, vagy a rekeszt alsó részének kilyukasztása sikerül nekik, ami csekély idő alatt bizton kiereszti őket…

Amint itt bent, ily zárt helyekben, úgy kint is, a folyamokban, a vezérhalak teljesítik hivatásukat: felkeresik a jobb és alkalmasabb helyeken a vizeket, és odavezetik a halak fő tömegét. Úgy vonulnak azon vezérhalak után, mint a méhek az anyaméh után. 1860-ban igen sokat lehetett látni a potykaféle halakból, akik már annyira ki voltak merülve a folyton tartó utazásban fölfelé a Tisza folyón, hogy már vízközben kifáradtak az úszásból, hanem a víz felszínén oldalvást folytatták útjukat felfelé a vízfolyásban. Több ily elfáradt és az utazásban kimerült halakat a víz felszínén zsákokkal is el lehetett fogni a Tisza folyó közepén. Ezek, akik itt utaztak, az erősebb folyás kimerítette Őket, de akik a lágyabb folyáson úsztak, azokat is lehetett többször látni: azok nem voltak annyira kimerülve az úszásban, minthogy ott a vízfolyás gyengébb volt…

Amint [az 1855.] év elmúlt, fokozatosan süllyedt a halászok bevétele. Oly alacsony fokra, hogy a megélhetésük fenntartásáért minden más munkát fel kellett venniük. Lettek közülök napszámosok, földmívesek, kubikusok, hajósok, szolgák, szóval szétzüllött annyira a mai napig, hogy egy csekélyke kis része az, aki még a


nyomorúsággal teljes halászatból tengeti gyarló életét. De ezek is időmegszakítással: más keresetforrást is kénytelenek szem előtt tartani.

A régi rend felbomlott, nincs annak már nyoma sem. Mindegyik megy a maga feje vagy a léhűtő rossz tanácsadók után, akik felizgatják a legényeket a gazdákkal való zavargásra. Az idősb halászokat nem respektálják a fiatal gyerekhalászok, ki vannak szolgáltatva azok a megtisztelt idős alakok a gyerekhalászok bosszújának. Nevetnek rajtok, sőt még szekírozásukat mulatságba viszik át, hogy még mélyebben sérthessék az idők által is már megbántott szíveket…

Nem lehet csodálkozni ezeken a nagyon is drasztikus eljárásokon, mert igen kis része az, aki tanult halász. Ma a nagy része úgy van: a hét folytán halász, másik héten kubikos vagy egyéb ehhez hasonló munkás, és nem csuda, ha az ilyen ember el is tér a rendes helyzettől, miután egyik rendetlenségből a másikba vetődik át. Ilyentől már azután kívánni is bajos a rendességet.

Hova süllyedt már eddig is a halászati rend, és még hova süllyedhet tovább? Az 55 előtti halászok büszkék voltak a halász név felemlítésére, és ennek a kifejezésnek többször tanújelét adták szóval és tettel! Ma már, igen sajnos, a rossz, mostoha évek és egyebek lelohasztották a halászati kedvet úgyannyira, hogy a halász a nevét csakhogy el nem tagadja.

Ennek is megvan a maga oka, mert most azon korszakban élünk, hogy a biztosabb halászati bérletekbe juhász, kanász, földbirtokos és egyéb bukott földmívesek belekontárkodnak, és ha bérleteikhez megfognak egy pár halászforma embert egy évre vagy kettőre, Ők is halász nevet nyernek. Hát nem szégyen-e ily kontárokkal egy tanult halásznak sorba állni, és azokat is halász névvel titulálni?…

Mindaddig, míg a halászati ügyek kezelése teljesen a természetben jártas és tanult halászati szakértők kezébe nem lesz letéve, ezen bajok orvoslása nem oly könnyű, nem fog oly hamar megváltozni. Azért nem, mert a magas intéző körök méltóságukon alólinak tartják csak egy kérdést is intézni a halászokhoz. Mert ezek nagyon alacsony, és bizony nagyon is gyenge fokán állanak a tudománynak, nem oskolázottak. Csak halásztak, és ha ennek az értelméből ragadt egyik vagy másik halászra egy csekély tudomány. Pedig jönnek a zsíros kalapok alól is oly szavak, melyeket az olvasott emberek is megtarthatnak igen sok esetben maguknak!…


1. Szerelmi gyilkosságból politikai gyilkosság? A Rajk-perTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

GELLÉRT KIS Gábor

Szerelmi gyilkosságból politikai gyilkosság?

A História 1986/5–6. számában interjút közöltünk az 1962. évi, a munkásmozgalmon belüli törvénytelenségeket felülvizsgáló határozatról, részletesebben a Rajk-per kutatásával kapcsolatos kérdésekről, újabb eredményekről. A cikkhez érkezett felszólamlások közül közöljük a Rajk-per egyik, eddig nem felfejtett száláról készült cikket. (A szerk.)

1948. július 18-án a Szabad Nép egész oldalas szenzációként adta hírül: Budapesten, a Veres Pálné utcai Thökölyaneumban1 megölték Miloš Mojić diákot, aki egy jegyzőtanfolyam hallgatójaként lakott a nagy hírű intézetben. Hasán, mellén és hátán több lövéstől vérezve szállították a Rókus Kórházba, ahol a merényletet követő két órán belül meghalt.

A magyar hatóságok Živko Boarovot, a budapesti jugoszláv nagykövetség sajtóattaséját gyanúsították a gyilkosság elkövetésével. A ház lakói – valamennyien kollégisták és szerbek, illetőleg délszlávok – a nyomozók kérdéseire elmondták, hogy Živko Boarovot aznap kétszer is látták bemenni az épületbe. Első alkalommal nem találta otthon Miloš Mojićot, másodjára az áldozat szobájából heves szóváltás és dulakodás zaja szűrődött ki, amelynek több revolverlövés vetett véget. A szemtanúk szerint Boarov zaklatott állapotban, szinte futva hagyta el a Thökölyaneum épületét a késő esti órán. Miloš Mojić halálos ágyán nevén nevezte merénylőjét.

Az ügy különösségét két, egymással elég szorosan összefüggő körülmény növelte. Az egyik a személyeket illeti, ugyanis a merénylő és áldozata egyaránt idegen, jugoszláv állampolgár volt, s ehhez járult még Boarov diplomata mivolta. A másik politikai vonatkozású, mert a halált okozó lövések július 10-én, nem egészen két héttel a Tájékoztató Iroda június 28-án kelt, Jugoszláviát a kommunista országok közösségéből kizáró és a titoizmust megbélyegző határozata után dördültek el.

A Szabad Nép közleményéből2 kiderül, hogy a magyar külügyminisztérium többszöri jegyzékváltásban sürgette a jugoszláv külügyminisztériumot: tegyék lehetővé Živko Boarov kihallgatását. Eleinte a jugoszláv fél ezt mereven elutasította, tudatos provokációnak minősítve a magyar hatóságok eljárását, egyszersmind tiltakozott amiatt, hogy a gyilkosságot ürügyül használva Budapesten szoros rendőri megfigyelés alatt tartják a jugoszláv követséget. Végül a belgrádi vezetés engedett, s hozzájárult, hogy a nyomozó hatóság emberei kihallgassák a gyanúsítottat.

Dr. Timár István – akkor a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának ezredese, majd igazságügy-minisztériumi főosztályvezető, később politikai elítélt, majd Rákosi elmozdítása után rehabilitálták, ezt követően ismét főosztályvezető az Igazságügy-minisztériumban, utóbb a Legfelsőbb Bíróság első elnökhelyettese, végül 15 éven át, nyugdíjazásáig a Szerzői Jogvédő Hivatal vezetője – mondja ma: „Nyomozóink a bűncselekmény helyszínén egy gallérmerevítőt találtak a padlón. Mivel az áldozat ilyesmit nem viselt, úgy gondoltuk, hogy azt a tettes veszítette el a dulakodás közben. Viszont a párját megtalálni – ami bizonyíték lett volna – valószínűtlenül nehéz feladatnak látszott. A szerencse azonban váratlanul segítségünkre jött. Pár nappal a gyilkosság után, mint a vizsgálat vezetője, a Dózsa György úton a jugoszláv követség kerítése mellett sétáltam. Azt figyeltem és figyeltettem, mi történik odabenn. És akkor a kerítés belső oldalán, egy bokor aljában valamit megvillanni láttam. Közelebbről nézve a pár centiméteres tárgyban felismertem a gallérmerevítő párját. Próbáltuk kipiszkálni, de miután ez nem sikerült, az egyik nyomozó átvetette magát a kerítésen és kihozta. Így a két gallérmerevítő döntő tárgyi bizonyítékként szerepelt az ügyben. És nyilván ez is közrejátszott abban, hogy Živko Boarov július 26-án a jugoszláv külügyminisztérium két megbízottjának kíséretében megjelent az Államvédelmi Osztályon. A hivatalos kísérők rendelkezésére bocsátottuk a nyomozati anyagot, és jelenlétükben kihallgattuk és szembesítettük a tanúkkal Boarovot. Mindezek hatására Boarov tanúk előtt saját kezűleg írt és szignójával ellátott jegyzőkönyvben beismerte: ő ölte meg Miloš Mojićot.

Még két megjegyzésem van az üggyel kapcsolatban: 1. A kihallgatás során Boarov elmondta: a merénylet után a követségen észrevette, hogy hiányzik az egyik gallérmerevítője. Pánikba esett, és hirtelen elhatározással a megmaradtat kihajította az ablakon abban a hiszemben, hogy az az utcára esik. 2. Beismerő vallomásában –


amelynek fotokópiája megjelent a Szabad Népben – Boarov a gyilkosság indítékának politikai nézetkülönbségeket jelölt meg. A kihallgatásokon azonban azt is megemlítette, hogy Mojićcsal ugyanannak a nőnek udvaroltak, és emiatt személyes ellentét is volt köztük. Ám mivel még írásban is a politikai szándékból elkövetett gyilkosságot ismerte be, a vizsgálat a szerelemféltés motívumára nem fordított figyelmet.”

A Tájékoztató Iroda határozata után az MDP felszólította a magyarországi Délszláv Szövetség vezetőségét, hogy a népcsoport nevében és személyesen is ítéljék el Titót és a jugoszláv elhajlást. Ezt az érintettek nem minden vonakodás nélkül tették meg. Néhányuk egyenesen kitért a felszólítás elől. Anton Rob főtitkár például az előrelátható meghurcoltatástól tartva előbb illegalitásba vonult, majd július második felében Jugoszláviába szökött. Mások viszont elfogadták a KOMINFORM-határozatban foglaltakat, és hűségnyilatkozatot tettek az MDP mellett. Köztük volt Miloš Mojić is, aki a Szabad Népben megjelentekkel ellentétben nem jegyzőtanfolyami hallgató, hanem a magyarországi délszlávok lapjának, a Naše Novinénak a munkatársa volt, s ebben a minőségben a nemzetiségi szövetség alkalmazottja.

Branko Panić ma Pálfi Viktor néven újságíró Budapesten. Fiatalon részt vett a jugoszláv népfelszabadító háborúban. A felszabadulás után 19 évesen a belgrádi Politika című hetilap munkatársa lett. 1946-ban Panićot a lap újvidéki szerkesztőségébe küldték. A Tájékoztató Iroda határozata olvastán meghasonlott. Egyfelől nem volt képes feldolgozni, hogy az addig feltétlen példaképként kezelt szövetséges, a Szovjetunió egyik napról a másikra ellenséggé lett. Másrészt, miután a KOMINFORM-határozatot a jugoszláv lapok szó szerint közölték, abból sok igazságot vélt kiolvasni. Azon a taggyűlésen, amelyen a párttagokat felszólították, hogy foglaljanak állást a határozattal kapcsolatban, Branko Panić többedmagával helyesnek fogadta el a moszkvai bírálatot. Ezt követően valamennyiükkel személyes beszélgetést folytattak az újvidéki pártvezetők. Többen belátták „tévelygésüket”, ő azonban kitartott véleménye mellett. Állásából felfüggesztették, de még bejárhatott dolgozni a szerkesztőségbe. Egy vidéki útjáról, Eszékről hazatelefonált – akkor már teljességgel kihűlt körülötte a levegő, és foglalkozott a szökés gondolatával –, s a beszélgetés során bizalmas barátja, az UDB3 tisztje azt tanácsolta, ne térjen vissza, mert különben az állambiztonsági szolgálat lefogja. Eszékről így a magyar határ felé indult, és egy öreg paraszt segítségével Garánál átszökött Magyarországra. Ez 1949 augusztusában történt. Úgy remélte, hogy innen aztán tovább tud jutni a Szovjetunióba. A határőrségről Budapestre vitték kocsival. Magyarul akkor még nem beszélt, ezért az ÁVH-n egy Petrikovics nevű, szerbül is tudó őrnagy hallgatta ki – többször is. Nyolc-tíz életrajzot kellett írnia, s mindannyiszor részletesebbet kértek tőle. Az utolsók egyikében megemlítette, hogy 1947-ben a Rómában rendezett partizánkongresszuson ő kísérte Nedelković ezredest, és tolmácsolt is neki. (Nedelković ezredes tartalékos tisztként végigharcolta az első és a második világháborút, ezért nagy nimbusza volt hazájában.) Branko Panić nem sokkal kihallgatásainak befejeződése után a kistarcsai internáló táborba került. Kihallgatói magyarázata szerint azért, hogy megóvják őt egy nagyon is valószínű UDB-s merénylettől. 1952-ben, amikor rövidebb időre a Gyűjtőfogházba szállították, napokat töltött közös zárkában Živko Boarovval, aki addigra – már négy éve ült – teljesen befelé fordult. Végül, ha szaggatottan is, Boarov elmondta Panićnak, hogy a verekedésbe, majd a végzetes lövésekbe torkollt összeütközése Mojićcsal a közös nő miatt robbant ki, mert ha volt is közöttük politikai nézetkülönbség, egy abból fakadó veszekedés sohasem végződött volna így.

A Rajk-per4 harmadrendű vádlottja, Lazar Brankov 1948 nyarán a jugoszláv nagykövetség első tanácsosa, később, Mrazović nagykövet hazautazása után ügyvivője volt. A perbeli, Brankov elleni vádirat C. pontjában olvasható: „1948 nyarán Brankov Lázár magához rendelte a jugoszláv kémszervezet tagját, a budapesti jugoszláv nagykövetség sajtóattaséját, Zsivko Boarovot, és közölte vele, hogy Moics Milos, a magyarországi jugoszlávok egyik vezetője, a Tájékoztató Iroda határozata mellett foglal állást, és ezért félő, hogy leleplezi Titóék magyarországi működését. Brankov azt az utasítást adta Boarovnak, bírja rá Moics Milost, hogy ettől a szándékától álljon el, és ha Moics Milos kitartana álláspontja mellett, akkor ölje meg.”

Dr. Timár István visszaemlékezése ezzel kapcsolatban: „A nyomozás és a kihallgatások során nem került szóba Lazar Brankov neve, legalábbis olyanként nem, mint aki felbujtó lett volna vagy éppen utasítást adott volna Boarovnak Mojić megölésére. Tehát ismétlem: a vizsgálat időszakában ez a körülmény nem ötlött fel.”

A Mojić-gyilkossággal az első, július 18-án megjelent beszámolót követően egy hét múlva, 25-én, majd 29-én foglalkozott a központi pártlap. S végül, nagyobb szünet után, szeptember 12-én közölte a magyar kormány Belgrádba küldött jegyzékét. Ebben áll: „A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kormánya e példátlan magatartásának indokára fényt vet Boarovnak az a vallomása, hogy a gyilkosságot feletteseinek felbujtására követte el. Boarov rövidesen a bíróság előtt fog felelni tetteiért.”5

A bírósági eljárásról szóló híradás azonban nem jelent meg sem „rövidesen”, sem később.

1948 októberében a budapesti jugoszláv követség munkatársai közül többen – élen Lazar Brankov ügyvivővel –


politikai menedékjogot kértek a magyar hatóságoktól arra hivatkozva, hogy nem tudják azonosítani magukat Tito politikájával. Velük tartott a Tanjug hírügynökség tudósítója, Ozren Krstonodić, a jugoszláv kereskedelmi iroda néhány alkalmazottja és több más, nem diplomáciai státusban itt dolgozó jugoszláv állampolgár. A magyar kormány Buda egyik kietlen szegletében, a Pasaréti út vége felé, a Szalonka utcában szállásolta el őket. A hely igen alkalmasnak mutatkozott, mert az emigránsok lakta házakon kívül akkor még közel s távol nem volt semmilyen épület. Az új lakók védőőrizetet kaptak. A telepen belül szabadon jártak-keltek, de a városba csak autón és fegyveres kísérettel mehettek, amikor a pártközpontban vagy egyéb hivatalos helyen adódtak tárgyalásaik.

Visszautalás: 1947 őszén – a háború után első államfőként – hivatalos látogatásra Magyarországra érkezett Joszip Broz Tito. Különösnek kell tekintenünk – noha Titót első közjogi méltóságként Tildy Zoltán köztársasági elnök fogadta –, hogy Rákosi Mátyás, aki viszont pártvezetőként lett volna Tito tárgyalópartnere, a látogatás idejére Moszkvába utazott. (A moszkvai kommunista emigráció köreiben ismert volt, hogy Tito és Rákosi kölcsönösen nem szívelik egymást. Tudott volt továbbá az is, hogy Sztálin – akkor még – nagyra tartotta Titót, ellentétben Rákosival.) Ugyanekkor tartották Rómában az első európai partizánkongresszust, ahol Jugoszláviát a Nedelković ezredes vezette küldöttség, Magyarországot a Pálffy György altábornagy vezetésével kiküldött delegáció képviselte.

Pálffy György másodrendű vádlott a Rajk-perben. Idézet az ellene szóló vádiratból: „Pálffy összeköttetésbe lépett… Nedelkovics jugoszláv ezredessel. A találkozás Rómában történt 1947 decemberében a partizánkongresszuson, ahol Nedelkovics Tito közvetlen utasításait közölte Pálffyval.”6

S az ehhez tartozó vallomás Pálffytól: „1947 októberében Lozits (jugoszláv katonai attasé) közölte velem, hogy Tito kormányküldöttséggel Budapestre jön… Ugyanakkor van Rómában a nemzetközi partizánkongresszus. Intézzem el, hogy én oda leutazzam Magyarország képviseletében. Ott a jugoszláv delegációt Nedelkovics ezredes, a szerb federatív köztársaság egy minisztere fogja vezetni, Tito bizalmi embere, vele vegyem fel a kapcsolatot, ő majd engem tájékoztat nagyobb perspektívában… Rajk segítségével sikerült elérni azt, hogy a partizánszövetség engem küldjön le Rómába. Akkor fel is vettem a kapcsolatot Nedelkovics ezredessel, aki már mindent tudott rólam. Nedelkoviccsal igen alapos megbeszélésünk volt. Nedelkovics bevezetőben nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy neki Titótól személyesen van megbízása s azért jött Rómába, hogy velem felvegye a kapcsolatot s engem tájékoztasson most már nagy összefüggéseiben Titónak terveiről és az én feladatomról.”7

Branko Panić (Pálfi Viktor) mondja ma: – „Akkor követtem el a hibát, amikor az ÁVH-n leírtam, hogy Rómában Nedelković tolmácsa voltam, bár ez csak szabadulásom után derült ki, mikor elolvastam a Rajk-perről kiadott brosúrát. Mert én Rómában tudtam Nedelković minden lépéséről – ő ragaszkodott hozzám. De – jó, tegyük fel – éjszaka nem ültem a nyakán, mondhatják. Csakhogy Nedelković soha nem volt sem hivatásos politikus, sem hivatásos katona. Ezen a kongresszuson is úgy vett részt, mint afféle nemzeti dísz, mint a jugoszlávok élő szobra. Azonkívül öreg volt már, 78 éves. Protokollra még úgy-ahogy alkalmas, de semmi másra, legkevésbé olyan konspirációs munkára, mint amilyet neki tulajdonítottak ebben a perben. Tehát az ÁVH nyilván úgy látta jónak, hogy én ne kerüljek az emberek közé…”

Érdemes nyomon követni, hogy az első híradástól a Rajk-perig miként értékelődik föl Miloš Mojić személyisége. A BM sajtóközleményében 1948. július 18-án jegyzőtanfolyami hallgatóként szerepel, bár az alcímben a Délszláv Szövetség egyik vezetőjeként tüntetik fel. (Mindkét megjelölés pontatlan, hiszen a szövetség alkalmazottjaként a Naše Novine munkatársa volt.) Július 25-én úgy emlékezik meg róla a Szabad Nép, mint aki szerkesztette a lapot. A Rajk-perben Lazar Brankov már így beszélt róla vallomásában:

„Moics volt a magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének egyik vezetőségi tagja. Az UDB-nek is dolgozott. Azt hiszem, már a háború előtt személyes kapcsolatban volt Rankoviccsal. Amikor a Tájékoztató Iroda határozata megjelent, Moics azzal kezdett fenyegetőzni, hogy le fogja leplezni Rankovicsot és az UDB magyarországi működését… Válaszul Rankovicstól utasítás jött, hogy Moicsot likvidálni kell. Én nem helyeseltem ezt az utasítást, ellene voltam, hogy Moicsot meggyilkolják. Ezért Mrazovics követhez fordultunk … azt mondta, hogy ezt végre kell hajtani… Boarov Mrazovics revolverével meg is gyilkolta Moicsot.”8

Ugyanebben a perben – Mojićot illetően – a következő szöveget adta Szalai András, ötödrendű vádlott szájába a forgatókönyv: „A Tájékoztató Iroda határozata után Rob Antal, mint ismeretes, megszökött az országból szökésével megüresedett a Délszláv Szövetség főtitkári posztja… Közöltem Semjaniccsal [a szövetség oktatási felelőse], hogy azok a délszlávok, akik azonosítják magukat a Tájékoztató Iroda határozatával, Moics Milost akarják jelölni a főtitkári székbe…”9


Vagyis ekkorra potenciális főtitkárrá avanzsált a valamikori jegyzőtanfolyami hallgató. De nemcsak itt sántít a dolog: Rob Antal ellen ugyanis akkor léptek fel nyíltan a magyar politikai és tájékoztató szervek, amikor Mojić már halott volt. Addig viszont mindenki által elismerten Rob volt a nemzetiségi szövetség főtitkára. Szökése után tehát aligha jelölhették főtitkárnak a néhai Mojićot.

Ebből a felértékelődésből, ha egyébre nem, arra bizonyosan következtethetünk, hogy a „jugoszláv vonal” röpke hetek alatt mérhetetlenül fontossá lett a magyar vezetés számára. A Mojić-ügy konkrét volta miatt – igazi halott, tettét beismerő gyilkos – propagandisztikusan igen használhatónak mutatkozott. Miután a KOMINFORM-határozatot aláíró országok nem tudtak hasonló esetet fölmutatni, a magyar párt mindenki mást megelőzött, s talán fölül is múlt a jugoszlávok elleni exkommunikációs hadjáratban.

A Mojić-ügyben a kezdeti lendület mégis megtört. A benne rejlő gyúanyagot, ma már tudjuk, jobb időkre tartalékolták: a „jugoszláv vonal” kiteljesedésének idejére, azaz a Rajk-perre.

Rajk László a népbíróság előtt így beszélt Lazar Brankovval történt 1948. decemberi találkozásáról: „Két speciális feladatra kért. Az egyik az volt, hogy ő úgy érezte, hogy Rákosi, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, Farkas főtitkárhelyettes és Péter Gábor, az ÁVH vezetője részéről nem teljes a bizalom vele szemben. Ezt ő arra alapozta, hogy valami tervet dolgozott ki, és úgy vette észre, hogy csak látszólag tették magukévá, de bizalmatlanul viselkednek vele szemben…”10

Rajk László ez esetben igazat hazudott a neki kiosztott szerepben. Mert Brankov valóban többször és hosszan tárgyalt az említett három politikussal, s az is igaz, hogy azok bizalmatlanok voltak. Már csak az a kérdés, mi lehetett az a terv, amelyről Rajk beszélt, s amelyet Rákosiék „csak látszólag tettek magukévá”?

Sztevanovity Milutin – ma nyugdíjas újságíró, 1948 nyarán a budapesti jugoszláv kereskedelmi kirendeltség munkatársa, októbertől pedig a már említett Szalonka utcai emigráns kolónia lakója – mondja ma: „Napokon keresztül csak ténferegtem, szinte semmi elfoglaltságunk nem akadt. Jelentéseket írtunk, aztán sokáig csak üresjáratok. Egy alkalommal leemeltem egy vaskos könyvet a polcról. Olvasni akartam. Ahogy kinyitottam, egy köteg gépelt kéziratpapír csúszott a kezembe. Először csak azt láttam, hogy olyanformán van tördelve, mint a színművek – szereplők, aztán szövegek. Beleolvastam. Egy bírósági tárgyalás szövegkönyve volt, ahol az elnök kérdezett, a kérdezettek válaszoltak. A szereplők neve: Ozren Krstonodić – a Tanjug korábbi budapesti tudósítója – és maga Brankov. A kéziraton látszott – betoldásokon, megjegyzéseken –, hogy ezt a szövegkönyvet Lazar Brankov írta egy olyan perhez, amelynek a Mojić-gyilkosságon keresztül kellett volna igazolnia a magyar párt és a magyar vezetés elleni titoista összeesküvés valóságát. Brankov ebben a megírt perben éppen tisztára mosta magát a gyilkosságra való felbujtás vádja alól.”

Erről a tervről beszélt Rajk László. Lazar Brankov szállította a részanyagot a perhez, amelynek ő maga lett a harmadrendű vádlottja. És amelynek vádlottjai közül ő az egyetlen, akit máig nem rehabilitáltak.

Epilógus: Mojić merénylője, Živko Boarov 1948 júliusától 1953 decemberéig – bírósági ítélet nélkül – börtönben ült. Akkor lefolytattak egy rövid eljárást, amelynek végén hivatalosan is elítélték. 1955-ben amnesztiával szabadult, és a formaságok elintézése után hazautazott Jugoszláviába. Újvidéken lett a Srbska Matica osztályvezetője. Haláláig közmegbecsülés övezte.

Jegyzetek

1 A Thökölyaneum a múlt századtól kezdve a magyarországi szerb ortodox egyház patronátusa alatt működött oktatási intézményként az 1950. évi államosításáig.

2 A közlemény aláírója Gerő Ernő, mint megbízott külügyminiszter. Szabad Nép, 1948. július 18. 3. l.

3 Uprava dravne bezbednosti – Állambiztonsági Hatóság, a jugoszláviai ÁVH.

4 Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Bp. 1949. 17. l.

S Szabad Nép, 1948. szeptember 12. 2. l.

6 Rajk László és társai a Népbíróság előtt. 15. l.

7 Uo. 77–78. l. s Uo. 117. l.

9 Uo. 145. l.


10 Uo. 68. l.

2. Képek


1. A romániai magyar történetírásrólKÖZÖS DOLGAINK

NAGY Áron

A romániai magyar történetírásról

A külföldön folyó magyar történetkutatás az utóbbi néhány évtizedben figyelemreméltó eredményeket ért el. Az sem vitás, hogy a külföldiek közül a romániai magyar nemzetiségi történetkutatás a legkiemelkedőbb. Ez nemcsak annak a ténynek természetes következménye, hogy Romániában él a legnagyobb számú magyar nemzetiség, hanem annak a körülménynek is, hogy a második világháború után itt viszonylag korán létrejöttek azok a feltételek, amelyek lehetővé tették a nemzetiségi kulturális és tudományos élet, köztük a magyar nemzetiségi történetírás fokozatos kibontakozását.

A fejlődés útja azonban nem volt egyenes vonalú, törésmentes: a kedvezőbb szakaszokat megtorpanások követték. A mostanit éppen a hanyatlás jellemzi. A nemzetiségi kérdés megoldásában elért eredmények, vagy a nemzetiségi politikában bekövetkezett fordulatok közvetlenül befolyásolták és befolyásolják az egész román történetírás, annál erősebben a magyar és német nemzetiségi históriafeltátás helyzetét.

A mai romániai magyar nemzetiségi történetírás gyökerei közvetlenül a két világháború közti időkbe nyúlnak vissza. Kelemen Lajos az Erdélyi Múzeum legjobb hagyományait vitte tovább, Bányai László a Korunk marxista históriaírását képviselte, Vencel Józsefnek és munkatársainak a falukutató társadalomtörténeti irányzatot sikerült átmenteni.

A romániai magyar nyelvű történelemoktatás és történetkutatás szempontjából alapvető jelentősége volt a Bolyai Tudományegyetem létesítésének (1945). Az anyanyelvű oktatás által jó néhány évre megoldódott a történész-utánpótlás kérdése, s éppen a legjobbkor, hiszen az egyetemi tanulmányaikat befejező tanárjelöltek közül többen bekerülhettek az akkor kiépülő romániai szocialista intézményrendszerbe, így a kolozsvári és bukaresti akadémiai történeti intézethez, az erdélyi történeti múzeumokhoz, állami levéltárakhoz, akadémiai s egyetemi, valamint megyei könyvtárakhoz.

Mindezek ellenére a romániai magyar történetkutatás legfőbb kerete az 1950-es években a Bolyai Tudományegyetem volt. Itt született meg az első jelentős kiadvány is: a Kelemen Emlékkönyv1. Ez a kötet tartós hatást gyakorolt a nemzetiségi történetkutatás fejlődésére. Koncepcióját, „szellemét” nagyrészt az idős mester, Kelemen Lajos történetírói felfogásának legkiemelkedőbb folytatói: Szabó T. Attila és Jakó Zsigmond – mindketten egyetemi tanárok – alakították ki. Érthető tehát, hogy a kötet főként művelődéstörténeti tanulmányokat tartalmaz. Tudományos értékein túlmutat annak a metodológiai s elvi szempontnak az érvényesítése, hogy Erdély új történelemkönyvét az itt élő népek sok évszázados együttélése, egymás kultúrájára és civilizációjára gyakorolt kölcsönös hatása, valamint a közös hagyományok és célkitűzések következtében az itt élő népek történetkutatóinak együttműködésével kell megalkotni. Több volt tehát egyszerű gesztusnál a kötet szerkesztőinek az az elhatározása, hogy a munkatársakat nemcsak a magyar, hanem a román, szász és zsidó történészek közül választják ki. Az Emlékkönyv egyben annak is bizonyítéka, hogy az együttműködési készség nem hiányzott a különböző nemzetiségű történetírók részéről.

A Kelemen Emlékkönyv mellett az ötvenes évek közepén az erdélyi magyar történészek egyéni kötetekkel is kezdtek jelentkezni. Mindezek előmozdították a romániai magyar nemzetiségű történetírás feladatainak s módszereinek fokozatos tisztázódását, bár a kétségkívül erős dogmatizmus gátolta a marxista módszer, alkotó alkalmazását.

Ezt az arányaiban ugyan szerény, de nemzetiségi mércével mérve mindenképpen ígéretes indulást az 1950-es évek végén, főként 1959 után azonban hirtelenül megszakította a belső politikai légkör megromlása, amely egyes túlkapások következtében sújtotta az egész romániai kultúrát, annál inkább a nemzetiségi kulturális és tudományos törekvéseket. Ezt követően több mint fél évtizedén át csak elvétve jelent meg magyar nyelven történeti munka (s az is korábban került nyomdába). A nemzetiségi történetírás hosszabb időre háttérbe szorult.

Egyoldalú lenne azonban ez a historiográfiai vázlat, ha a nemzetiségi történetkutatást teljesen azonosítanók ennek anyanyelvű kiadványokban realizálódó eredményeivel; tekintetbe kell venni azt is, hogy a magyar nemzetiségi történészek mit tettek az új helyzetben. Az említett történeti korszak egyik jellemzője volt, hogy a párt- és kormányzati politika továbbra is igénybe vette a magyar historikusok munkáját, csak éppen a román


nyelvű történetírásban akarta azt gyümölcsöztetni. Így a hatvanas évek első felében, amikor a romániai magyar történetírás majdhogy nulla ponton állt, a magyar történetkutatók rendszeresen részt vettek a román történetírói vállalkozásokban. Ők írták az új nemzeti történet, az Istoria României (Románia története) első négy vaskos kötetének2 az erdélyi magyar kultúrával foglalkozó részeit, s nem hiányoztak az Istoria Transilvaniea3 (Erdély története) két kötetének szerzői és fordítói közül sem.

Tovább folyt a mindennapi könyvtári s levéltári kutatómunka is, miközben előre haladt a nemzetiségtörténeti témák feltárása még akkor is, ha abban az időben magyar kéziratokért a történészek ajtóin nem kopogtattak a könyvkiadók szerkesztői. A nemzetiségtörténeti témák kéziratai az íróasztalok fiókjaiba kerültek, ott várták a kiadói politika kedvezőbbé válását.

Ennek ideje a hatvanas évek második felében érkezett el, s az évtized végén megkezdődött, majd a nyolcadik évtizedben kibontakozott a romániai magyar nemzetiségi történetírás mindeddig leggyümölcsözőbb évtizede. A fellendülés a nyolcvanas évek elejéig tartott, bár a megtorpanás és válság előszelei már korábban is érezhetőek voltak.

Az eredményesség okait s körülményeit elemezve, nem árt különbséget tenni a történetkutatás külső, országos körülményei, illetőleg belső, személyi feltételei között.

Kétségtelen tény, hogy a hetvenes években a romániai magyar nemzetiség kulturális élete a korábbihoz mérten megélénkült, tartalmasabbá vált, s hagyományaihoz is sokat igazodott: intézményes keretekben a román kultúra terjesztésével egy időben lehetőség nyílt a magyar művelődési örökség ápolására is. Vonatkozik ez a magyar nyelvű sajtóra, a művelődési házakra, a Román Rádió bukaresti, kolozsvári, marosvásárhelyi és temesvári adásaira, s nem utolsósorban a televízió magyar nyelvű műsoraira és az iskolai művelődési életre. Ez a helyzet önmagában is ösztönző hatást gyakorolt a történetkutatásra.

Jó jelnek számított a magyar nemzetiségi kutatócsoport4 létrehozása a bukaresti Nicolae Iorga Történeti Intézetben (1971), amely Demény Lajos irányításával a román–magyar történeti kapcsolatok feltárását tűzte ki elsőrendű feladatául, valamint e kérdés ébren tartását a román történetírásban. Ez a felső párthatározattal létesített intézmény nem tölthette ki ugyan azt az űrt, amelyet a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése okozott, de az adott körülmények között kedvezően hatott a kutatásokra. Amellett, hogy növelte a kutatói szabadságot a magyar történetkutatók körében, ettől kezdve nyíltabban lehetett beszélni, értekezni írásban is a nemzetiségi história egyes kérdéseiről. Ilyen cikkek közlésére egyre gyakrabban vállalkozott egyébként is a Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztésében megjelenő Korunk, (adott lehetőségein belül), igyekezvén egy szakfolyóirat szerepét betölteni. A Művelődés viszont a helytörténet-kutatás felkarolásával tűnt ki, különösen V. András János főszerkesztése alatt. A két folyóirat hasábjain több alkalommal megfogalmazódott a nemzetiségi történetírás lényege s feladatköre. Világossá vált, hogy a nemzetiségtörténet másvalami, mint magyar nyelvű országos történetírás; ennél kevesebb is és több is: sajátos hozzáállást jelent a nemzetiségi múlt örökségeihez, mintegy beágyazva az élő nemzetiségi kultúrába. Feladata az is, hogy a nemzetiségi történelmet az országos történetírásban kellő súllyal képviselje.

A lehetőségek határát bővítette a Politikai Könyvkiadó magyar részlegének újszerű tevékenysége, amennyiben Bitay Ödön kezdeményezésére politikai témájú, de nemzetiségtörténeti vonatkozásokkal is bíró könyvek megírására hívta fel a magyar történészeket. A végén említem, pedig nagy szerepe által első hely illeti meg a Kriterion Könyvkiadót (1969), hiszen ez az intézmény igazgatójának, Domokos Gézának kiadói koncepciója nyomán a nemzetiségi kultúra és tudomány ügyét kezdettől felkarolta.

A történetírás infrastrukturális viszonyainak javulása a bizonyos ideológiai-politikai feltételek kedvezőbb alakulása eredményezte azt a nyitást, amely a nemzetiségi históriakutatás fellendüléséhez vezetett. Mert ez a nyitás nem érte felkészületlenül a kutatást. Amellett, hogy az előző két évtizedben még kezdőknek számító fiatalabb kutatók immár kiegészíthették a gyakorlati munka terén is az idősebb nemzedéknek bizony egyre hézagosabb sorait (persze a rendszeres kutatásokat végzők száma ekkor sem igen haladta meg a 20-25 főt, még ha ide számítjuk a közép- és általános iskolai történészkedő tanárokat is), végbement a szükséges szakosodás is. A változatosabbá váló históriaírás alkalmasabbnak bizonyult így arra is, hogy fokozottan terjessze a történeti műveltséget a romániai magyarság soraiban, növelve annak történeti tudatát.

Ezekben a viszonylag kedvező években ismét a művelődéstörténet kutatása volt a legeredményesebb. Több tényező járult ehhez hozzá. Mindenekelőtt az, hogy a román történetírás úgyszólván az egész erdélyi magyar művelődéstörténet feltárását átengedte a nemzetiségi történetkutatásnak. Ezt a lehetőséget kihasználandó, a Kriterion az erdélyi művelődéstörténeti örökség feltárására létesítette azt a „fehér” könyvek néven ismert sorozatot,5 amelyet joggal mondhatunk hézagpótlónak. Számos művelődéstörténeti kötet jelent meg a


közkedvelt Téka-sorozatban is.

A „fehér” könyvek közt több értékes emlékirat és napló, levelezés, valamint más művelődéstörténeti jelentőséggel bíró hagyaték látott napvilágot. Így Misztótfalusi Kis Miklós öröksége Erdély féniks címmel Jakó Zsigmond gondozásában (Kriterion, 1974), Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediája Szigeti József szerkesztésében (Kriterion, 1977), Pápai Páriz Ferenc hagyatéka Nagy Géza bevezető tanulmányával (Kriterion, 1977).6 E sorozat által a történetkutatás saját forrásbázisát is kiszélesítette. Néhány példa: Imreh István székely faluközösségi jegyzőkönyveket,7 Beke György Koós Ferenc emlékiratait,8 Kiss András Varga Katalin perének iratanyagát,9 Csetri Elek Teleki Sándor levelezését adta ki (Kriterion, 1973). Bár az utóbbi években egyre hosszasabban kell várni a sorozat egyes köteteire a Demény Lajos és Magyari András által közzétett, Wesselényi István naplóját tartalmazó két kötet (Kriterion, 1983, 1985) némi reményt ébresztett a „fehér” könyvek jövőjével kapcsolatban.

A művelődéstörténeti kutatások ösztönzésére és irányítására volt hivatott a Kriterion által kezdeményezett Művelődéstörténeti Tanulmányok című kiadvány is. Ennek mindössze két kötete jelent meg 1979-ben és 1980-ban.

A művelődéstörténet legértékesebb köteteit a Kelemen Lajos-iskola hagyományait követő kutatók tanulmánygyűjteményei és monográfiái jelentették. 1976-ban került kiadásra Jakó Zsigmond Írás, könyv, értelmiség című, több kérdésben újat hozó könyve. A hetvenes évek könyvtermésének legjavához tartozik Benkő Samu két tanulmánygyűjteménye: a Sorsformáló értelem (Kriterion, 1971) és a Helyzettudat változásai (Kriterion, 1977). Nem maradhat ki e vázlatos írásból sem, hogy ebben az évtizedben sikerült kiadni Kelemen Lajos munkáinak két kötetét B. Nagy Margit válogatásában és gondozásában.10 S itt említjük meg Csetri Elek tanulmányait Kőrösi Csoma Sándorról,11 valamint Tonk Sándor Erdélyiek egyetemjárása a középkorban című könyvét (Kriterion, 1979).

A nemzetiségi históriakutatásban Romániában főként a gazdaság- és társadalomtörténet területén figyelhető meg új kutatási módserek alkalmazása, a világ történettudományával való együtt haladás igénye. Azért is kell a társadalomtörténet, mert sem a román történetírás, sem a közönség nem ismeri az erdélyi magyarság valóságos múltbeli társadalmi struktúráját. Gyakran összetévesztik a magyart a földesúrral, rosszabb esetben az elnyomóval. Imreh István és Egyed Ákos gazdaság- és társadalomtörténeti tanulmányai kedvező visszhangot keltettek a fiatalabb nemzedék körében is, többeket ilyen irányú kísérletezésre sarkalltak. Konkrét eredményeket elsősorban az erdélyi feudalizmus bomló szakaszának, valamint a fejlett kapitalizmus időszakának tanulmányozásában értek el. Két vaskos, a francia Annales-iskola módszerét is gyümölcsöztető tanulmánykötet hívta fel magára a figyelmet, éspedig Imreh István: Erdélyi hétköznapok 1750–1850 (Kriterion, 1979), valamint Egyed, Ákos: Falu, város, civilizáció 1848–1914 (Kriterion, 1981) című könyve. Ebbe a körbe tartozik, mint historiográfiai előzmény Vencel József: Az önismeret útján című gyűjteményes kötete (Kriterion, 1980), amely a történeti szociológia és a statisztika módszerét vonultatja fel az erdélyi történeti kérdések tanulmányozásánál.

A politikai eseménytörténet kutatása nagy hangsúlyt fektetett a román–magyar közös múlt, valamint a szabadságküzdelmek feltárására. A román–magyar közös hagyomány politikai oldalát közismert politikusok kutatták. Bányai László két nyelven megjelent Közös sors – testvéri hagyományok (Politikai Kiadó, 1973) című könyvében összegezésre vállalkozott. Balogh Edgár tanulmányaiban s emlékirataiban különösen a legújabb korral foglalkozott.12 Jordáky Lajost a szociáldemokrácia romániai sorsa érdekelte,13 Fazekas Jánost pedig a szocialista korszak nemzetiségi kérdése.14 A közös múlt, a magyar és román nép sorsközössége a témája a Politikai Könyvkiadónál megjelent legtöbb Testamentum-kötetnek.15 Itt hívjuk fel a figyelmet arra a kétnyelvű közös tanulmánykötetre is, amely Demény Lajos fáradozásai nyomán született meg, s az erdélyi história számos időszerű kérdését tárgyalja, különös gonddal a román–magyar kapcsolatokra.16

A Rákóczi kort Demény Lajos, Magyari András, az 1848-as forradalom történetét pedig Bözödi György, Imreh István, Benkő Samu, Csetri Elek, Egyed Ákos, Károlyi Dénes tanulmányozta rendszeresen. 1848-ról közös tanulmánykötet látott napvilágot 1974-ben, a forradalom kitörésének ötnegyed százados évfordulója alkalmából Arcok, eszmék, tettek címmel a Kriterion Könyvkiadónál.

A romániai magyar nemzetiségtörténet sajátos területe a székely múlt. Bár ebben a kérdésben nehéz újat mondani, paradox módon itt mutatkozott és mutatkozik a legnagyobb elvárás: a székely magyarságot mindig is fokozott mértékben foglalkoztatta saját történelme, különösen az eredetkérdés. Nos, éppen az utóbbi területen nem lehet előrelépésről beszámolni (igaz, hogy Ferenczi István, Ferenczi Géza, Székely Zoltán és a fiatal Benkő Elek ilyen irányú ásatásainak eredményei még nem ismeretesek). A későbbi korok egyes csomópontjainak, jelenségeinek kutatása viszont sikeresebbnek bizonyult. A Kriterion román és magyar nyelven kiadott Székely felkelés 1595–1596 című kötetének tanulmányai a 16. század székely históriájának számos fontos kérdését


feszegetik, s részeredményeket hoztak az archaikus székely társadalom felbomlásáról és annak körülményeiről. A székely faluközösség történetéről és annak históriai forrásairól is jóval többet tudunk Imreh István két ilyen témájú kötetének közlése nyomán. Az első, mint már említettük, faluközösségi jegyzőkönyveket tartalmaz a feudalizmus bomló századaiból, a második (A törvényhozó székely falu. Kriterion, 1983) falutörvényeket és e kérdésben eligazító tanulmányt. A székelység 1848-as szerepét tárgyalja Egyed Ákos Háromszék 1848–1849 című kötete (Kriterion, 1978. második kiadása 1979). Nagy érdeklődést váltott ki a Habsburg-ellenes összeesküvésben részt vevő székely vezetők kivégzéséről szóló Téka-kötet, amelyet Károlyi Dénes állított össze. Eredmény, hogy végre megkezdődött a Székely Oklevéltár folytatása, amelyet két értékes kötettel gazdagított Pataki József és Demény Lajos (Kriterion, 1983 és 1985).

A történeti tájékozódás előmozdítása céljából született meg az egyetemes Történeti kronológia Bodor András, valamint Csetri Elek szerkesztésében (Kriterion, 1986).

A fenti számvetés minden vázlatossága ellenére arra mutat, hogy a romániai magyar nemzetiségi történetírás az 1970-es években számos értékes művel gyarapodott, s általuk természetesen a román történetírás is. A romániai magyar nemzetiségi történetkutatás századunk nyolcadik évtizedét joggal tarthatja sikeres időszakának.

Azonban már a hetvenes évek végén sokasodni kezdtek a gondok is. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a magyar nemzetiségi történész-utánpótlás elakadt annak következtében, hogy a nyugalomba vonuló magyar történészek helyét nem töltik be sem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, sem a történeti intézetekben magyar fiatalokkal. Ez a helyzet azóta súlyosbodott és teljes eltűnéssel fenyegeti hosszabb távon az intézményes keretek közt folyó nemzetiségi történetfeltárást. Közben más bajok is jelentkeztek: egymás után szűntek meg a korábbi évtizedek nemzetiségi intézményei, így a bukaresti Iorga Történeti Intézet magyar kutatócsoportja (bár tagjai helyükön maradtak), a Politikai Könyvkiadó Magyar Részlege, majd a Művelődést érte hasonló sors, ami az egész magyar nemzetiségi kultúréletet sújtotta. A Kriterion is egyre nehezebben tud nemzetiségtörténeti munkát megjelentetni, és ennek még az sem mond ellent, hogy az utóbbi években is elhagyta a nyomdát néhány Kriterion-emblémával ellátott nemzetiségtörténeti kiadvány. Aggasztó jelenség az is, hogy a Korunk és az Utunk évek óta elzárkózik nemzetiségtörténeti cikkek közreadása elől. A szóbeli történelem művelésére sincsen lehetőség: a Román Televíziónak már nincsen magyar nyelvű adása, s a vidéki rádióleadók is elnémultak.

A romániai magyar nemzetiségi történetírásban a hangsúly ismét a feltáró-gyűjtő munkára tevődik…

Jegyetek

1 Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Tudományos Könyvkiadó, Bukarest 1957.

2 1960 és 1964 közt jelent meg. A negyedik kötettel a kiadás abbamaradt.

3 1960–1961-ben adta ki az Akadémiai Kiadó Miron Constantinescu szerkesztésében.

4 Ekkor alakult meg Nagyszebenben az a társadalomtudományi kutatócsoport is, amelynek feladatai közé tartozott a szász és sváb történelem és kultúra tanulmányozása is. Ezt a célt volt hivatott szolgálni az 1964-ben alapított Forschungen zur Volke- und Landeskunde című folyóirat, amelyet Nagyszebenben adtak ki. A hetvenes években magyar szerzőktől is szívesen közölt, s a magyar nemzetiségi történetírás eredményeit is igyekezett ismertetni.

5 Az első „fehér” könyvet 1966-ban jelentette meg az Irodalmi Kiadó, sorozattá azonban a Kriterion fejlesztette.

6 Ugyancsak ebben a sorozatban jelent meg Borsos Tamás, Rettegi György, Wass Pál naplója, Fogarasi Sámuel, Köteles Sámuel hagyatéka is.

7 A rendtartó székely falu. Kriterion, 1973.

8 Életem és emlékeim. Kriterion, 1971.

9 Varga Katalin pere. Kriterion, 1979.

10 Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok I–II. Kriterion, 1977 és 1982.

11 Kőrösi Csoma Sándor indulása. Kriterion, 1979. Kőrösi Csoma Sándor. Kriterion, 1984.


12 Szolgálatban. Kriterion, 1978; Mesterek és kortársak. Kriterion, 1974.

13 Szocializmus és történettudomány. Politikai Könyvkiadó, 1974.

14 A Román Kommunista Párt – a haza fiai testvériségének és barátságának, társadalmi és nemzeti egyenlőségének következetes harcosa. Politikai Könyvkiadó, 1980.

15 Például Vasile Goldig, Kovács Katona Jenő, Józsa Béla és mások életéről és tevékenységéről.

16 Tanulmányok a romániai együtt lakó nemzetiségek történetéről és testvéri együttműködéséről a román nemzettel. Magyar nemzetiség. Politikai Könyvkiadó, 1976.


1. Munkásság, munkásmozgalom Erdélyben 1914-igVARGA Lajos

Munkásság, munkásmozgalom Erdélyben 1914-ig

1867 után a kapitalista fejlődés Erdélyben (a tágabban értelmezett Erdélyben, vagyis a trianoni béke után Romániának ítélt területen) is felgyorsult, majd az 1890-es évektől egyre határozottabban nekilendült. A tőkés fejlődés nyomában fellépő polgári társadalmi átalakulás az etnikailag, vallásilag tarka képet mutató terület különböző hagyományú és foglalkozású lakosságának körében különböző időben és mélységben zajlott le.

Az ipari munkásság kialakulása és számszerű növekedése általános jelenség valamennyi nép körében, noha nagy eltérések jellemzik e folyamat alakulását. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint az ipari munkás és bányász keresők száma csaknem 200 ezer fő volt (a számok az eltartottak nélkül értelmezendők). Ennek 1/3 része román nemzetiségé, több mint a fele magyar, míg kb. 15%-a német és más nemzetiségű. A románság 83,6%-a, a magyarok 54,5%-a, a németeknek pedig 57,4%-a még őstermeléssel foglalkozott. (Kun Zsigmond egyik írásában a kisbirtokosok, kisgazdák nemzetének nevezte a magyarországi románokat.) A kereskedelemben és a szállításban alkalmazott munkások (50 931 fő) 90%-a magyar és német, míg a csaknem 50 ezer napszámos 55%-a német és csak 7,6%-a román. A félmilliónál több mezőgazdasági munkás 62,5%-a román, 30,4%-a magyar, míg az 1385 366 száz hold alatti birtokosok 66,2%-a volt román nemzetiségű és 25%-a magyar.

A Krassó–Szörény megyei iparvidék (az Osztrák–Magyar Államvasutak kohóművei, gépgyárai és bányái: Resica, Anina, Oravicza stb.) közel 10 ezer főnyi és a Hunyad megyei, Zsil-völgyi kőszénbányák több mint 12 ezer főt számláló bányásza, kohásza, gépgyári munkása egyik fontos bázisa a kibontakozó munkásmozgalomnak.

A Tiszántúl és az erdélyi hegyvidék közötti 70–80 km széles sávban gyorsan fejlődő városok, mezővárosok, nagyközségek húzódnak. A közlekedés fejlődése nemcsak kelet-nyugati irányú, hanem az észak-déli vasút és útvonalak (Nagykároly–Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad–Temesvár) kiépülése, az urbanizáció rohamos fejlődése, a mezőgazdasági termelés fellendülése, az új iparágak meghonosodása, egyszóval a polgárosulás felerősödése jellemzi az 1914 előtti évtizedeket. Nagykároly, Szatmárnémeti, de különösen Nagyvárad, Arad, Temesvár nemcsak adminisztratív és kulturális centrumok, hanem erőteljesen iparosodó városok is.

A gyarapodó városok között a népes és rohamosan növekvő mezővárosokban, nagyközségekben, falvakban főleg román és magyar lakosság élt. E megyék hatalmas számú, soknemzetiségű agrárproletariátusa és szegényparasztsága kapcsolatba került a városokból kiinduló szocialista mozgalommal is.

Erdély iparosodó városai közül főleg Kolozsvárnak, Brassónak, néhány szász városnak volt fontos munkásmozgalmi jelentősége. A kolozsvári 30 586 kereső lakosból (a lakosság száma 1910-ben 60 888) kb. hétezer volt ipari munkás és tanonc. Magas volt (kb. ötezer) a kereskedelemben és a közlekedésben foglalkoztatottak száma. Brassóban a kereső lakosságnak több mint 1/4-e (5350) ipari munkás és tanonc volt, míg Marosvásárhelyen ez a kereső lakosságnak csupán 15%-a, Nagyszebenben pedig a 18 175 önálló keresetű közül (a lakosság száma 33 489) 3841 volt ipari munkás.

A szocialista munkásmozgalom legfontosabb társadalmi bázisa – az ipari munkásság – ezeken a területeken is kialakult és megerősödött. E munkásmozgalom az egész dualista korszakban a magyarországi munkásmozgalom szerves része volt, s fejlődése szorosan összekapcsolódott a szocialista mozgalom budapesti, központi irányításával. A szociáldemokrácia a különböző nemzetiségű munkások összefogását, egy politikai szervezetbe való tömörítését tekintette elsődleges feladatának. A szocialista mozgalom nem a nemzeti torzsalkodást, az elkülönülést, hanem a különböző nyelven beszélő munkásság közös sorsának hasonló megoldását képviselte a közös osztályellenséggel szemben. Ezáltal azonban nem tett megfelelő különbséget a különböző nyelven beszélő munkások közt, hanem az osztályhelyzet azonosságából kiindulva elemezte és válaszolta meg a társadalmi gondokat és jelölte meg a gazdasági és politikai feladatokat.

A magyarországi szocialista mozgalom kezdete szorosan összekapcsolódott Farkas Károly temesvári működésével, aki anyjától német szót hallott, magyarul nemesi származású megyei levéltárnok apja tanította, s környezetében románul is jól megértette magát. Szülőhelyén, Resicán tanulta ki a gépszerelést. Svájcban került kapcsolatba J. Beckerrel, aki az I. Internacionálé német nyelvű lapját, a Der Vorbotet szerkesztette. Farkas Károly Genfben vált szocialistává és lett az Internacionálé magyarországi összekötője: Amikor 1868 nyarán Temesvárra került, hamarosan sztrájkot szervezett a temesvári vasúti műhelyben. Megalakította a helyi


munkásegyletet. Az egylet népgyűléseire négy nyelven – magyarul, németül, románul és szerbül – hívták a „munkálkodó népet”. (Akkoriban a felszólalók is saját nyelvükön szólhattak az egybegyűltekhez:) Oravicza, Anina, Resica soknemzetiségű bányászságát Farkas Károly ismertette meg a szervezkedéssel, bérharccal, a szocialista eszmékkel.

A temesvári egylet az Általános Munkásegylet fiókszervezeteként működött. Az 1870-es években az ugyancsak Farkas Károly kezdeményezésére alakult Általános Munkás Betegsegélyező és Rokkant Pénztár helyi fiókszervezetei (előhelyei) egyben a szocialista szervezkedés bázisai is voltak a nagyobb erdélyi városokban. (1873-ban Temesváron, 1874 márciusában Aradon, 1875 márciusában Lugason alakult meg.) A Pénztár szervezetei mellett az egyes városokban munkásképző egyletek (Nagyszeben 1870. március, Arad 1878. június) alakultak, amelyek népgyűlőseket hívtak össze, ahol az aktuális politikai kérdéseket tárgyalták meg. Mindez azt bizonyítja, hogy az „erdélyi” szocialisták is kivettél részüket a Magyarországi Általános Munkáspárt létrehozásából.

A II. Internacionálé megalakulása, valamint az MSZDP első kongresszusa (1890. december) után a munkásmozgalom országszerte fellendült. Erdélyben az 1890-es években és a századfordulón szinte minden megyeszékhelyen, városokban, nagyobb községekben szocialista, szociáldemokrata szervezetek, szakegyletek, képző egyletek alakultak. Így pl. Aradon munkásképző és külön vagongyári munkásképző egylet működött, a városi asztalos, cipész, kádár, sütő, vasas szakegyletek mellett. Nagyváradon 1902-ben szabó, ács, cipész, kőműves szakegylet tevékenykedett. A MÉMOSZ-nak 1904-ben Aradon, Kolozsváron, Lugoson, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Nagyszalontán, Szamosújváron, Temesváron voltak helyi szervezetei. Jelentős volt a brassói szervezett munkások száma, ahol 9-10 szakegylet működött. Besztercén, Máramarosszigeten, Nagyszebenben a szakegyletek mellett munkásképző egyletek működtek.

Aradon időlegesen szocialista lap is megjelent A Munka őre címmel, Temesváron német nyelvű szocialista hetilapot, a Volksfreundot nyomtatták 1500 példányban. Az 1900-as évek elején Erdélyi Munkás, illetve Kolozsvári Munkás cím alatt adtak ki szociáldemokrata lapot. Élénk színfoltot jelentett a sokrétű nagyváradi sajtóvilágban a Nagyváradi Munkás újság 1906–1911 között. Az MSZDP vezetése Budapesten jelentette meg a román nyelvű Adevarul című lapot, emellett 1903-ban hetenként jelent meg Temesváron a szintén román Votul Popurului.

A bérmozgalmak és a sztrájkok száma különösen a bányavidékeken növekedett. Ismeretes, hogy a bányászok országos szövetségének létrehozását többször is elutasították a kormányzati szervek. Így Resicán, Aninán, Oraviczán, Petrozsényben a bányamunkások helyi szocialista egyletei tevékenykedtek. Az 1897. januári aninai bányászsztrájk a csendőrséggel való összeütközéshez vezetett, melynek 11 halálos áldozata volt. A resicai munkások 1901. május 24–június 19. közötti sztrájkukkal (több mint négyezer résztvevő) már munkaidő-csökkentést is kivívtak. Ezzel szemben hétezer aninai bányász 1903 nyarán 64 napig tartó szívós harca eredménytelenül végződött.

A városi ipari munkásság már nemcsak gazdasági sztrájkot, hanem politikai és szolidaritási sztrájkot is folytatott. 1904 júniusában Aradon a sztrájkoló építőmunkások mellé állt a város munkássága, hogy elősegítse követelésük teljesítését. 1904. április 25-én Nagyvárad egész munkássága általános sztrájkkal tiltakozott az egy nappal korábbi, 33 halálos áldozatot követelő élesdi vérengzés miatt.

Az agitációs tevékenység elterjedése, valamint a munkások tömeg- és bérmozgalmainak sorozatos jelentkezése és állandósulása együtt járt a szocialista szervezetek kereteinek kiépítésével, a szervezeti élet rendszerességével. Erdélyi küldöttek részt vettek az MSZDP, valamint a Szaktanács által összehívott országos szakszervezeti kongresszusokon, az egyes szakmák tanácskozásain. (Pl. az MSZDP 1904. évi kongresszusán az ismert erdélyi bányavidékek, nagyvárosok mellett megjelentek többek közt Csíkszereda, Kisjenő, Máramarossziget, Székelyudvarhely küldöttei is.) 1900-tól kezdtek rendszeressé válni az erdélyi pártértekezletek.

Az első Erdélyrészi értekezletet a Mezőfi Vilmos vezette Újjászervezett Szociáldemokrata Párt (USZDP) meghatározó befolyása alatt tartották Brassóban 1900. június 3–4-én, ahol 13 község és város 42 küldötte jelent meg. Fontosnak tartották – amit Aradon már 1898 novemberében is megfogalmaztak – román nyelvű szocialista lap megjelentetését. A tanácskozáson élesen bírálták a magyar kormányok nemzetiségi politikáját az 1868. évi nemzetiségi törvény megsértése miatt, s egyben elítélték azokat a törekvéseket, amelyek a Magyarországon élő más ajkú állampolgárokat a közös hazától el akarták szakítani. Az MSZDP-ben ugyan elutasították a brassói határozatnak a magyarság vezérszerepére vonatkozó polgári nacionalista jellegű megállapítását, az Újjászervezett Szociáldemokrata Párthoz mégis több tízezer román nemzetiségű, elsősorban mezőgazdasági munkás csatlakozott.


Az 1905–1906. évi politikai válság idején lendületes küzdelem bontakozott ki az általános választójogért az erdélyi városokban. A sikeres és eredményes bérmozgalmak mellett 1906. május–júliusa között általános sztrájk volt Temesváron, Kolozsváron, Szatmáron, Lugoson, Nagyszebenben.

1905. december 25–26-án Lugoson megalakult az MSZDP román szekciója, amely 1914-ig nyolc értekezletet tartott. A szekció fő feladata volt, hogy az MSZDP szervezeti egységének megőrzése mellett irányítsa és szervezze a magyarországi román munkásság osztályküzdelmeit, és szembeforduljon a román irredenta, nacionalista törekvésekkel, gátat emelve ezzel a román polgári befolyás érvényesülésének. Ioan Cretu már az alakuló kongresszuson élesen bírálta a 40 magyarországi román nyelvű lapot, melyek alig foglalkoznak a nép helyzetével. Az Adevarul előfizetésére hívtak fel. A román szekció vezetői Ion Flueras, Petru Ponta, Leon Muntean, Sava Strengar Demian, Avram Barcutia azon fáradoztak – s ezt a budapesti központ nem fogadta mindig megfelelő megértéssel (olykor a nemzetiségi szocialista sajtó körül is vita támadt) –, hogy vidéki központból irányítsák a mozgalmat. A román szekció harcot hirdetett a romári iparos egyesülések és a román papság terjedő és szélesedő befolyása ellen.

A háború előtti években az erdélyi munkásmozgalom tovább erősödött. A szatmári Nyisztor György, a nagyváradi Vántus Károly, Ágoston Péter, a kolozsvári Tatai Gyula nagy tekintélyt szerzett a munkásság körében. Kun Béla a kolozsvári pártszervezet titkáraként kiterjedt szervező munkájával a háború előtti években nemcsak a város, hanem egész Erdély munkásmozgalmának fellendítésén fáradozott. Jócsák Kálmánnal a Zsil-völgyi bányászságot is szervezte. Az ő munkásságuknak is szerepe volt abban, hogy – a Szaktanács kimutatása szerint csak a tagdíjat rendszeresen fizetőket véve alapul – 1912 decemberében Aradon 2955, Temesváron 2032, Nagyváradon 1482, Kolozsváron 1175, Brassóban 595, Marosvásárhelyen 329 stb. tagja volt valamely szakszervezetnek.

A szocialista munkásmozgalom Erdélyben a nemzetek összefogását, a nemzetiségek jogainak teljes biztosítását, a nacionalizmus elleni harcot hirdette. Mindvégig elutasította és leleplezte a kormány nemzetiségeket elnyomó politikáját és a demokratikus és szociális jogok nemzetiségekre való tekintet nélküli megvalósítása mellett szállt síkra.

2. Képek


1. Ázsiai stagnálás Japánban?� �GLÓBUSZ

BEREND Nóra

„Ázsiai stagnálás” Japánban?

A nemzetközi szakirodalomban hosszú idő óta vita folyik a japán történeti fejlődés jellegéről. E témáról legutóbb a hazai olvasóközönség is olvashatott Tanka Endre cikkében (Valóság, 1986/11. szám). A szerző álláspontja szerint Japánban „pszeudofeudalizmus” volt: azaz „a japán társadalom… megrekedt az ősközösségi és az antik termelési mód között”, ezért „ázsiai stagnálás” jellemezte. A legfőbb földesúr az állam volt, a Kínától átvett adórendszer „olajozottan működött” a Meiji-restaurációig (1868). A szerző, megvizsgálva a földesúri és paraszti földtulajdont, megállapítja, hogy a földesúri föld sem vált magántulajdonná, a parasztok társadalmi helyzete pedig „közelebb állt a rabszolgáéhoz, semmint a germán tulajdonforma jobbágyáéhoz”. A stagnálást a Tokugawa-korszakban (1600–1867) kiépült kasztrendszer is megerősítette.

A nemzetközi irodalomban folyó, említett vita egyik központi kérdése, hogy Japán középkori történelmét feudálisnak lehet-e nevezni. A továbbiakban néhány főbb álláspontot kívánok összegezni.

Ahhoz, hogy egy-egy ország történetének bizonyos korszakáról eldönthető legyen, melyik társadalmi formációhoz tartozik, nem elég egyetlen kritériumot megvizsgálni. Azaz, Japán esetében sem elég a földtulajdon-viszonyokból kiindulni. Márpedig a katonáskodást monopóliummá tévő arisztokratikus osztály elkülönülése a 10–11. századtól kezdve, a hűbériség bizonyos válfajának léte, a hatalom decentralizációja és földtulajdonhoz kapcsolódása (a földesúrnak egyben igazságszolgáltatási stb. hatalma is volt a földjén élők fölött a 14–15. századtól) – mind azt bizonyítja, hogy Japánban feudalizmus volt. De a földtulajdon-viszonyok vizsgálatakor is bebizonyítható, hogy Japánban feudalizmus és nem „pszeudofeudalizmus”, vagy ázsiai termelési mód volt a jellemző a középkorban. Tanka Endre cikkében éppen azt a korszakot nem vizsgálja, amelyet a történészek feudalizmusnak neveznek Japánban, azaz körül belül a 12–17. századot. Ez a periódus maga is több korszakra tagolódik, amelyek a feudalizmus különböző fejlődési szakaszait is jelölik; Kamakura-korszak kb. 12–14. század, Muromachi-kor kb. 14–16. század, ezen belül Sengoku-korszak kb. 15–16. század, Japán egyesítésének kora 16. század második fele, Tokugawa-kor. Ezen belül is a Sengoku-kor volt a leghasonlóbb az európai feudalizmushoz. Igaz, hogy a japánok a 7. században megpróbálták átvenni a kínai „bürokratikusan centralizált adógazdaságot” – ahogy Tanka állítja –, csakhogy ez korántsem működött jól, és már 800 körül bomlani kezdett, legkésőbb a 12. századra pedig teljesen átalakult: először a földbirtoklás, majd később a hatalom is decentralizálódott. S bár elvben a korszakban a császár (vagyis a személyében megtestesített állam) volt az összes föld tulajdonosa, a gyakorlatban ez alól egyre több kivétel volt; eleinte csak az újonnan feltört földek kerültek magántulajdonba, majd más birtokok is adómentesek és más módon privilegizáltak lettek (shen). A császár mint a föld egyedüli tulajdonosa, meghatározott földterületet juttatott minden alattvalójának, így a parasztoknak is. akik között periodikusan újraosztották a földeket. Miután ezt az intézményt az ázsiai termelési mód egyik legfőbb vonásának tekintik, a vitatott kérdés szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy ezt a rendszert már 844-ben megszüntették. A 12. században pedig eltűntek a közföldek is, és ettől kezdve a föld magántulajdonáról lehet beszélni, amelynek jellegzetesen feudális formája a 14–15. századra bontakozott ki (chigyő). Ekkor már Japánban is összefüggött a föld birtoklása a hűbériséggel. (A feudális földesurak katonai szolgálatért birtokokat adományoztak hűbéreseiknek). Sőt létezett a föld adásvétele is.

Közhatalom csak névleg létezett a japán középkor legnagyobb részében. A császárság hamar kultikus funkcióvá vált, és a sogúnok, bár kezdetben (a 12. századtól) még valódi hatalmat képviseltek, a Muromachi-korban bábbá változtak. A közhatalom funkcióit fokozatosan a földesurak vették át.

Mi volt a helyzet a paraszti tulajdonnal? Az, hogy a parasztok nem voltak tulajdonosai földjüknek, hogy röghöz kötötték őket és adóztak, korántsem mond ellent a feudalizmus létének, ellentétben Tanka állításával, Európában is megtalálhatóak voltak ezek a vonások. A „többletmunka kipréseléséhez nélkülözhetetlen személyi függőségi viszonyok Tanka szerint csak az ázsiai termelési mód sajátjai, ám ezek a feudalizmusra általában szintén alkalmazhatóak. A feudális Európában is a paraszt ura joghatósága alatt állt, és az európai intézmények sem voltak kevésbé „kegyetlenek”, mint a japánok – példa rá a magyar úriszék. Ezenkívül újabb kutatások – sőt, egyes korábbi szerzők művei is – bizonyítják, hogy a parasztok helyzete korántsem volt olyan szörnyű, mint azt például Kajita (akit Tanka idéz) leírta. Mezőgazdasági termékeik eladása, vállalkozóvá válásuk, a


manufaktúraipar fejlődése jövedelmük és életszínvonaluk emelkedéséhez vezetett a Tokugawa-korszakban.

Kasztrendszer – Tanka Endre állításával ellentétben – nem alakult ki Japánban. Egyébként furcsa is lenne, hogy csak a 16–17. századra alakuljon ki a kasztrendszer egy olyan országban, amely kezdetektől az „ázsiai termelési mód máig súlyos ballasztjaival” küszködik. A Tokugawa-politika, mely négy rendre osztotta a társadalmat, csak elvben volt ilyen szigorú, a gyakorlat számos példával szolgált a mobilitásra, a parasztok városba költözésére (sőt arra is, hogy kereskedők samurai státust kaptak), s e rendszer körülbelül annyi joggal nevezhető kasztrendszernek, mint az európai középkori kereszténység kedvelt tézise, a társadalom három csoportba (oratores, bellatores, laboratores) osztása.

A Tokugawa-korszak már nem nevezhető tisztán feudálisnak: centralizáció, bürokratizálódás stb. jellemzi. Erről viták folynak ma is, de a vitázó felek abban egyetértenek, hogy nem „az ősközösségi és az antik termelési mód” között rekedt meg a japán társadalom.

Végül nem volt jellemző Japánra az „ázsiai stagnálás” sem. Hiányzott a látványos, gyors fejlődés, de ez a feudalizmus (mint alapvetően mezőgazdaságon alapuló formáció) jellemzője is, másrészt éppen Tanka Endre mutatta be cikke első felében, hogy a rizs „népességeltartó képessége rendkívüli” – így sokáig nem volt szükség új technikákra. De mind a földbirtokviszonyok, mind a pénzgazdasági vagy a politikai viszonyok alakulása változást, fejlődést és nem stagnálást mutat. (Bizonyítja ezt a termésátlag jelentős növekedése, a kormányzási formák átalakulása stb.) feudalizmus sokféle változata létezik, minél részletesebb a vizsgálat, annál több. De a fő sajátosságok egyezése mégis jogossá teszi különböző országok fejlődésében a „feudalizmus” terminus használatát. Kelet-Európa is eltér Nyugat-Európától, ezeket az eltéréseket meg kell vizsgálni és be kell sorolni, ugyanígy Japán esetében is.

A feudalizmus mind Kelet-Európában, mind Japánban eltért a nyugat-európaitól (méghozzá mindkettő „patriarchális” irányban): gazdaságuk és társadalmuk elmaradottabb volt. P. Andersonnal szólva „az ázsiai fejlődés nem jellemezhető egyetlen kategóriával, amibe mindazok … a vonások beleférnek, amelyek nem figyelhetők meg az európai” folyamatokban.

Jegyzetek

A katonáskodók szerveződéséről (hűbériség, hatalom decentralizációja stb.): J. W. Hall: Government and Local Power in Japan 500–1700. Princeton, 1980.; E. O. Reischauer – A. M. Craig: Japan, Tradition and Transformation. Tokyo, 1984.; P. Anderson: Japanese Feudalism in: Lineages of the Absolutist State. London, 1979.; R. Coulborn (szerk.) Feudalism in History. Princeton, 1956.; C. Steenstrup: Hőjb Shigetoki. London, 1979.; Satő Shin'ichi és Kawai Masaharu munkái in J. W. Hall – Toyoda T. (szerk.) Japan in the Muromachi Age. California, 1977.; Katsumata Shizuo tanulmánya in : J. W. Hall-Nagahara Keiji–K. Yamamura (szerk.) Japan before Tokugawa (1500–1650) Princeton, 1981. – A kínai hatásról: P. Duus. Feudalism in Japan. New York, 1976. J. W. Hall i. m. – A földtulajdon-viszonyokról: Takao Tsuchiya: An Economic History of Japan. Tokyo, 1937.; Miyagawa Hitsuru tanulmánya in: Japan in the Muromachi Age, Nagahara Keiji tanulmánya in: Japan before Tokugawa. S. B. Hanley – K. Yamamura: Economic and Demographic Change 1600–1868. Princeton, 1977.; J. W. Hall: i. m.; P. Anderson: i. m. – A Tokugawa korról: S. B. Hanley – K. Yamamura i. m.; T. C. Smith és I. W. Hall munkái in: J. W. Hall – M. B. Jansen (sark.) Studies in the Institutional History of Early Modern Japan. Princeton, 1970. Akira Hayami (szerk.): Pre-conditions to Industrialization in Japan. Bern, Kongresszus anyaga, 1986.


1. Felvilágosodás MagyarországonGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

HOFFMANN Tamás

Felvilágosodás Magyarországon

Ez év július 26–augusztus 2. között Budapesten rendezik az első felvilágosodás kori nemzetközi történészkongresszust. A 18. század társadalomkutatása címmel. A többnapos tudományos ülésszaknak előreláthatóan ezer külföldi vendége lesz. A konferencia tiszteletére a Néprajzi Múzeum nagyszabású kiállítást rendez. (A szerk.)

Minden múzeumi kiállításnak – a történetírás ábrázolásaival ellentétben – megvan az a nehézsége, hogy csak azt tudja bemutatni a korábbi korszakok életéből, ami véletlenül megmaradt. Ezzel a nehézséggel a felvilágosodás kori életmódot és eszmetörténetet bemutatni szándékozók is kénytelenek szembenézni: a kiállítás számos, egészen alapvető problémát nem tud érzékeltetni, minthogy azoknak nem maradt fenn a magyar közgyűjteményekben semmiféle emlékük.

A kiállítás rendezői három teremben mutatják be az 1760–1830 közötti magyar társadalom egyes jellemző rétegeinek sajátos, mindennapi életével összefüggő kultúráját.

Az első rész a falu színtere, itt zömmel olyan tárgyi emlékek láthatók, amelyeket parasztok használtak. Néhány munkaeszköz, amelyek a középkori agrikultúra újításainak szívós továbbéléséről tanúskodnak. Azt bizonyítják, hogy a mezőgazdaság elsősorban a jobbágyok gazdaságában reprodukálódott, ahol évszázados agro- és zootechnikai eljárások mellett sajnálatosan kevés innováció módosította a termelési hozamokat. A munka mellett az otthon, tulajdonképpen a fogyasztási kultúra kellékei is felsorakoznak a kiállításban. Puhafából készült asztalosbútorok, amelyeknek felületét a nagyobb kelendőség kedvéért virágmintákkal ékítették, lakástextíliák, amelyeket takácsok vagy parasztasszonyok szőttek, de mindig a család asszonyai hímeztek – értelmet adva a mezőgazdaság téli holt idénye tétlenségének. Háztartási eszközök is maradtak ránk. Főleg cserépedények. Ezeknek nagyobb része lakásdísz, felületüket minták borítják, sok rokon vonást mutatnak a bútorok és a textíliák mintakincsével. A népművészet alkotásai.

A második teremben a város emlékei, a különféle eredetű, foglalkozású és kulturális magatartású polgárság életvitelének egykori emlékei kaptak helyet. Néhány öltözet, amiből a polgárság vagyoni helyzetének differenciált voltát bárki megállapíthatja. (N. B. A parasztoktól nem maradt meg hiteles öltözet, csak néhány ruhadarab.) Bútorok is láthatók szép számmal. Feltűnő igényes kivitelük, a nemzetközi stílustörekvésekhez igazodó küllemük. Funkcionális változatosságuk kiáltó ellentétben áll a parasztok otthonának „tiszta szobájával”, amelyben a bútorok az alkalmi használatot és a vagyon fitogtatásának igyekezetét bizonyítják – a használhatóságot és a szépre törekvés sikerét azonban nem. Mennyiségi és minőségi tekintetben számottevő változást mutatnak a konyhafelszerelés, a lakásdíszítés tárgyai is. Sok ezek között a porcelán, az ezüst, nemcsak a dekorativitás, hanem az értékfelhalmozásra törekvés is szerepet játszott megszerzésükben egykoron.

A legnagyobb teret a kastélyok és kúriák, a hétköznapok eseményeitől távol élő arisztokraták és a parasztoktól nem sokban különböző kisnemesek életmódbeli kellékei kaptak. A jelentős vagyoni és szociális különbségek ellenére ezek az emberek összetartoztak, ezt nemcsak származásuk, de életformájuk is lehetővé tette. Ők voltak képesek leginkább lépést tartani Közép- és Nyugat-Európa fogyasztási kultúrájának divatjával, korszerű életfeltételeivel. Kiállított öltözeteik és lakberendezési tárgyaik jól példázzák a mondottakat.

Végeredményben az életmód tárgyi tartozékai megfelelnek a rendi társadalom rétegmozgásának, s kiváltképp annak, hogy a társadalom talapzatát alkotó falusi jobbágynép – miközben a városi lakosság, és az arisztokrácia a nemzetközi divatáramlatok hordozója vagy felfogója lesz – konzervatív magatartású. De, mint tudott, épp ezért „hagyományőrző” is.

Ehhez a helyzethez kell mérni a felvilágosodás gondolkodóinak eszméit, azt a tényleges történelmi távolságot, ami a valóságban elválasztotta etikai indítású elmélkedéseiket a köznép állapotától, a társadalom realitásától.

A bemutató egy arcképcsarnokban folytatódik: azok tekintenek le a látogatóra, akiknek szellemi értékeit a felvilágosodás eszmeáramlatai hatották át.


Intézmények következnek. Elsősorban az egyházak. A katolicizmus sajátos pompájával és a többiek, a kisebbségben lévők, köztük a protestánsok plebejus vonásaikkal (amit leginkább egyházaik berendezésének népművészeti értékei látszanak igazolni.)

Nagyobb egység a kultúra, a tudomány és művéset hármassága, ez a három terem zárja le a történelmi áttekintést. Kiemelkedő az irodalom szerepe, nemkülönben a színházé, valamint a tudományokban a természettudományé (főként az orvoslásé) meg a műszaki ismeretek különféle felismerésekkel dúsítottan, amit a hazai tudományos képzés felvirágoztatására igyekeztek alkalmazni. Az iskolaügy szinte önálló fejezet (vagy legalábbis tárló), jelezve, hogy megkezdődik az évezredes múltú folklórműveltség felszámolása, javul az olvasási és írási készség, az ismeretszerzés nem egyszerűen az idősebbek tapasztalatainak meg a rátermettek ügyességének utánzása többé az alsó néposztályok számára. Helyet kap a napi életben az olvasás, a fogalmi gondolkodás és az elvont elmélet gyakorlati alkalmazásának széles körű társadalmi kényszere.

Képzőművészeti alkotásokkal fejeződik be a kiállítás. Részint allegorikus alkotásokat láthatunk, részint portrékat. Valamennyi a Nyugat- és Közép-Európát átható szellemi áramlatok már-már erőtlen hullámairól tanúskodnak. Mintha itt érne partot a Kárpát-medencében ez a szellemi áramlat. De még hat, ereje van. A kiállítás látnivalói szemléletesen példázzák, hogy a magyar társadalom két emberöltő alatt döntő lépést tett abba az irányba, ahonnan a modem gondolkodás eszmeáramlatai szétterjedtek kontinensünkön.

És ez a legfontosabb eszmetörténeti tanulság: a magyar társadalom részt vett abban az európai folyamatban, amelynek eredményeként az emberiség kultúrhistóriája gazdagabb lett a felvilágosodás eszméivel.

2. Képek


· Web viewMűvének II. Philipposz meggyilkolását festő részlete tükrözi azt az...

Documents

Transcript of · Web viewMűvének II. Philipposz meggyilkolását festő részlete tükrözi azt az...