regi.tankonyvtar.hu · Web viewÁprilis végén a Prágában járt Kunfi révén terjedt el a...

História 1989-06

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1989-06Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Emigráció és nemzeti történelem ........................................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 4

1. Görög emigránsok a Perzsa Birodalomban ............................................................................ 42. Képek ...................................................................................................................................... 5

3. .......................................................................................................................................................... 81. Az emigráns Hannibál ............................................................................................................ 82. Képek ................................................................................................................................... 10

4. ....................................................................................................................................................... 131. Bercsényi emigrációja. Aki Európában is megállta a helyét ................................................ 132. Képek ................................................................................................................................... 14

5. ....................................................................................................................................................... 181. Kossuth Európa egységérõl .................................................................................................. 182. Képek ................................................................................................................................... 20

6. ....................................................................................................................................................... 231. .............................................................................................................................................. 23

7. ....................................................................................................................................................... 251. Irányzatok és viták a bécsi magyar emigrációban ................................................................ 252. Képek ................................................................................................................................... 29

8. ....................................................................................................................................................... 311. A moszkvai emigráció. A magyar kommunista mozgalom tanácsköztársaság-képének alakulása ................................................................................................................................................... 312. Képek ................................................................................................................................... 34

9. ....................................................................................................................................................... 371. Az 1947 utáni szociáldemokrata emigráció történetéhez ..................................................... 372. Képek ................................................................................................................................... 40

10. ..................................................................................................................................................... 421. Szabó Zoltán az emigrációban ............................................................................................. 422. Képek ................................................................................................................................... 45

11. ...................................................................................................................................................... 461. Önvád és remény. Kovács Imre az emigrációban ................................................................ 462. Képek ................................................................................................................................... 48

12. ..................................................................................................................................................... 491. Magyar Politikai Emigránsok. Az Információs Iroda 5522. sz. jelentése, 1951. aug. 13. . . . 49

13. ..................................................................................................................................................... 541. Nagy Imre. Életrajzvázlat, 1989. január ............................................................................... 542. Képek ................................................................................................................................... 56

14. ..................................................................................................................................................... 591. Nagy Imre ideológiai-politikai gondolatvilágáról ................................................................ 592. Képek ................................................................................................................................... 61

15. ..................................................................................................................................................... 651. Kibontakozás keresése a magyar politikában, 1956. november1957. január� ....................... 65

16. ..................................................................................................................................................... 711. A forradalmi munkás-paraszt kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokról ............... 71

17. ..................................................................................................................................................... 731. Bonyodalom egy budapesti szobor körül. A Bandholtz-szobor ........................................... 732. Képek ................................................................................................................................... 76


1. Emigráció és nemzeti történelemGLATZ Ferenc

Emigráció és nemzeti történelem

Két éve készül a História „emigrációs száma”. A kérdésfeltevés: vajon igaz-e, hogy az emigráció a nemzeti történelemből kiszakított test? Igaz-e, hogy elszakadva a hazai-politikai és napi; életkörülményektől, nem tud részese lenni a nemzetet kihívó kül- és belpolitikai kérdések megválaszolásának? És a további – immáron nem a hagyományos – kérdőjel: vajon miért azonosítják tudatunkban a nemzetet az állammal? Hiszen az emigráns többnyire az államtól távolodik el és nem a nemzettől. Az állam pedig intézmények összessége, amelyek részben működtetik a helyi társadalmat, részben pedig hatalmi rendszert képeznek, az államhatalmat. És az államhatalom jellegétől függően szorít ki „emigrációba” egyéneket, politikai csoportokat. Ezután az államhatalom úgy tünteti fel a maga céljait mint nemzeti érdeket, s kizárni igyekszik a nemzeti tudatból is azokat, akiket az államrendszerből kiszorított...

Most, Nagy Imre és társai temetése – történelmi határ a magyar állam 1949 utáni történetében – belpolitikai határvonal. Mindenki érzi: vízválasztó. Most, az első hetekben még nem figyelnek fel arra, hogy azok, akik elszánták magukat, hogy országos szintre emelik a szertartást, arról is döntöttek: milyen erőket szabadítanak fel a belpolitikában. S hogy egyáltalán, az. új Magyarország milyen politikai tényezők játéktere lehessen. Ez már történelem. De az emigráció történelme – a többéves História-téma – most válik politikává.

A korábbi történészi kíváncsiság tudományos élű volt: Vajon igaz-e, hogy az emigrációban élők, elszakadva a hazai körülményektől, csak irreális célok követésére sarkallják nemzetünket?

Külföldről. A történeti témaállítás – ma már így látszik – mégsem volt politikától mentes. Kritikája volt – a gondolat eredőjében is – annak a politikának, amelyik kiszorította a társadalomból a nemzeti történelem egyik tényezőjét.

A magyar történelem a nagy politikai emigrációk története. A középkori, majd kora újkori politikai emigránsok szerepe ködbe vész a történeti kutatás előtt is. De minden tankönyvben, kézikönyvben megelevenedik a Habsburg államrendszer elleni két nagy emigráció, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos emigrációja. Mindkét esetben az emigrációba szorítottság oka: az új államba rendezkedést másként képzelték el, mint a harcban győztesek. Rákóczi szabadságharca a török után újra berendezkedő Magyarországnak a tervezettnél erősebb alkotmányos státuszt kívánt a Habsburg birodalomban (1703–1711). Az eredmény, igaz, leveretés, de végül is kompromisszum. Engedmény (igaz, évtizedek múlva) a rendi alkotmányban Magyarország irányában. – Kossuth irányzata 1848–49-ben a nemzeti államok Európájában Magyarország számára az önálló, majd-független állami státuszt kívánta biztosítani. Az eredmény igaz, a leveretés, de végül is kompromisszum. S az állami önállóságnak ismételten tett engedményt Habsburg részről a polgári Magyarországnak 1867-ben (ismét évtizedek múlva), eredmény a nemzet számára. Az eredményben benne él a bukottak harca is. Az emigrációba szorulók radikalizmusa nélkül nincs megegyezés, kompromisszum sem.

De vajon így éli-e ma politikai harcait, emigrációit a nemzet a 20. században is? A 20. században, amikor a tömeges sajtó, a rádió, a televíziózás és a gyors utazás révén az emigráns ezer kilométerekről is figyelemmel követheti az otthoni történészeket. Rákóczi, Kossuth emigránsai nem szerezhettek napi szinten híradást Magyarországról. 1919, 1945, 1956 emigránsai már nem voltak erre kárhoztatva. A Tanácsköztársaság emigrációba szorította az 1918 előtti uralkodó elit több, csoportját. Sőt, az osztálydiktatúra politikája a demokratikus forradalom (1918. október) hőseinek egy részét is elfordította a proletárállamtól. Újabb kérdés: vajon hol érzékelhető történelmileg, a kutató eszközeivel feltárhatóan a különbség a kiűzöttek és a maguktól távozók között? Akik menekülnek, életüket védve, és akik nem vállalják az otthoni hatalom keretei között való életet? Ki tesz jobbat a nemzetnek: az, aki kompromisszumot kötve otthon marad, töri a földet, üti a vasat, koptatja tollát, netán tanítja a jövő nemzedékeket vagy az, aki magától külföldre megy?

Az 1919–1945 közötti időszak újabb emigráns csoportjai újabb témák tucatját kínálják. A berendezkedő Horthy-rendszer kiszorította mind az oktobrista (polgári demokrata), mind a kommunista (tanácshatalmi) politikai vezetőket. Majd a német fasizmus átterjedése után menekülésre késztette a magyar állampolgárok egy részét, akik származásuk vagy felfogásuk miatt érezték magukat veszélyben. Újabb kérdések. Ha igaz lenne, miszerint a nemzetből kiszakadnak azok, akik az államrendszerből kiszakadnak, nem tekintené egy nép a maga szerves részének azokat, akik magyar névvel , vallott magyar kultúrával Nobel-díjat , társadalmi emelkedést érnek el, egy a mienknél fejlettebb világban? Hiszen teljesítményükben a hazai iskoláztatás, neveltetés, szokásrendszer,


kultúra egésze benne rejlik! Történelmi skizofrénia?

1945 után újabb hullámai az emigrációnak: menekülnek a volt kisfasiszták, igyekeznek minél messzebbre azok, akik a proletárdiktatúrás szovjet hatalomtól életelvüket – netán társadalmi presztízsüket – féltik. Azután kezdődik a proletárdiktatúra. Mennek azok, akik a korábbi emigrációból vagy az életet pusztító táborokból éppen hazatértek, de most nem tudják elviselni életük veszélyeztetése után kicsiny boltjuk, földjük elvételét. Mennek azok is, akiket kiátkoztak az új rendszerből, s akiket felelőssé kívántak tenni, személyesen is azért, mert az országban elmaradott volt a termelés, lemaradtak Európa mögött az életviszonyok…. És mennek majd azok is, akik az ígért világmegváltásból csak a világfelforgatást látják, s egyszer megélhető életüket jobb körülmények között, puhább párnák között kívánják megélni. Az emigráció tömeges életformává válik.

És jön 1956... Legyőzöttek, üldözöttek vagy akik forradalomként, felkelésként élték meg, vagy akik nyitva látták végre a határt a Kánaán-Nyugat felé, áram1ottak emigrációba. Őket megfosztják állampolgárságuktól. Sokukat nem engednek belépni az állam területére. Újabb kérdések: vajon a belpolitikai konszolidáció előrehaladása hogyan engedi mind közelebb a politikai emigrációt a nemzethez? Az 1960-as évektől, az államhatalom liberalizálódásával megjelennek itthon a hajdan távozottak. Kevésbé a politikai emigránsok. Majd ahogy a rendszer „biztonságban” érzi magát, igyekszik a politikai emigrációval is megegyezést teremteni. Mindenekelőtt azokkal, akiknek nincs aktív kapcsolatuk a hazai politikai ellenzékkel. Minden konszolidálódó politikai diktatúra így tesz. De vajon: mennyire a hazai belpolitika függvénye az emigrációval szembeni politika? Magyarország a monolit kül- és katonapolitikai szovjet rendszer része. Vezetőink állították, jó szántukból tartották helyesnek, hogy így van. Kutatás kérdése: csak a helyzet követelte meg tőlük a mondatokat? Vagy a helyzet követelte az ilyen felfogású vezetőket az állam élére? Az itthon maradtak, vezetők vagy a napi létfenntartás egyszerű munkásai az ügy cserbenhagyói vagy a nemzeti lét kompromisszumos folytatói? A nemzet számára adott álami-államközi keretek között?... – Tény: a hazai politikai élet koalíciós politika, már az 1970-es évektől. Egy pártban több párt él. Benne találhatók azok, akik az emigrációban élőket akár legjobb barátjuknak, eszmetársuknak tekintik és vallják. De benne találhatók azok is, akik minden kívülre szorított hazánkfiában egy esetleges belső rendbontás lehetséges szövetségesét keresik – és „találják”. Ma már csak történelmi kérdés – évekkel ezelőtt politikai szándékkal feszegetik –: vajon nem a magyar politikai reform megfáradását mutatta, hogy 1985–1988 között nem figyelt fel a szovjet reformok kiváltotta nagyobb külpolitikai mozgástérre ? S igyekezett volna az államhatalom gyorsan rendezni meglévő adósságait a nemzettel szemben? Így feladni a „politizálást” az emigrációval szemben? S annak tekinteni tagjait, amik ők valójában: a magyar nemzet más államokba szorult szerves részeinek?

A kérdés jogosságát mutatja talán, épp a mostani politikai váltás: rendezni dolgainkat azt is jelenti: rendezni dolgainkat a múltunkkal szemben. Rendezni az igazságtalanul megöltek, meghurcoltak helyét a történelemkönyvekben, a temetőben, és az életben maradottak helyét a nemzet jelenében. 1956 áldozatainak megkövetése, az újrateremtés, az emigráció és a hazai társadalom egymásra találása szükségszerűen esik egybe. Hazatérnek a volt emigránsok, „követés” nélkül mozognak az utcán, nem óvatosan beszélnek velük volt barátaik. Új politika eredménye. A belpolitikai bölcsesség, vagy a külpolitikai kényszer eredménye, azt majd az utókor történésze tudja a valósághoz hűen bizonyítani…

A történészi kíváncsiságot most a jelen elégítheti ki. Elválik: az emigrációba szorítottság azt is eredményezi, hogy elszakadnak az állam volt polgárai a nemzettől? Most, az első hetekben nem úgy látszik…

A kérdéseket a történész azután sorolja a majd meginduló és szabad témává felnövő emigráció-kutatás számára.

Miért kell félni, ha az állam külföldre szakadt polgára „beleszól” az itthoni államrendszer dolgaiba? Vajon nem hasznos, ha itthoni önmagunkat a külső, a világgal összehasonlító szem is mérlegeli?

Vajon nem tévedtek-e a történészek, amikor az emigrációban csak a talajt vesztett polgárokat látták, s nem figyeltek fel, hogy az „emigráció” csak terméke egy kiszorításos politikának?

Vajon nem a történésznek kellene figyelmeztetnie a politikai forradalmat megélő társadalmat , nehogy ismét kilendüljön a politikai szélsőségek ingája és kiszorítani kívánjunk egyeseket a békés napi életünkből?

Vajon nem kellene arra is figyelmeztetni, hogy az emigráció önmagában nem hőstett? Az emberiség elleni bűntettek miatt kiszorultakat most a temetésen nem rehabilitálta sem az állam, sem a nemzet…

Kérdések most, 1989 nyarán, amikor államrendszer és nemzet megbékél. Az államrendszer kiszorítottjai és a hazai társadalom egymásra talál.


És vajon: nem utolsó alkalom-e a történelemben emigrációról beszélni? A szabad politikai közlekedés Európájában elveszti értelmét a szó: „emigráns”…

Remélhetőleg ez már nem kérdés, de megállapítás.

1989. augusztus


1. Görög emigránsok a Perzsa BirodalombanHEGYI Dolores

Görög emigránsok a Perzsa Birodalomban

A szalamiszi csata (Kr. e. 480) előestéjén, midőn a görögök által kiürített Athén falai között már perzsa csapatok állomásoztak, a görög városállamok katonai vezetői az Iszthmoszon gyűltek össze, hogy a teendőkről tárgyaljanak. A gyűlés során vita keletkezett az athéni Themisztoklész és a korinthoszi Adeimantosz között, mire az utóbbi „hazátlan”-nak bélyegezte vitapartnerét, s mint ilyentől elvitatta az indítványozás jogát. Akár igaz a történet, akár nem; egy fontos dologra rávilágít: a görög ember hazája az a városállam, amelyben született, csak ott rendelkezik politikai jogokkal, s ha azt bármilyen okból kifolyólag elhagyni kényszerül, hazátlanná, politikailag jogfosztott személlyé válik. „Idegen”, igaz, egyszersmind „vendég” is – a görög xenosz szó egyszerre jelenti mindkettőt – görög földön. A szülővárostól elszakadt görög ember tehát bárhol települt is meg, Görögországban vagy egy keleti állam területén, mindenütt gyökértelen jövevénynek számított, bizonyos mértékig tehát közömbös volt számára, hol próbál új életet kezdeni.

Amikor a fentebb idézett jelenet lejátszódhatott, már számos olyan görög népcsoport élt a Perzsa Birodalomban, akiket a perzsa hadvezérek hurcoltak el vagy telepítettek át oda. Akadtak azonban, akik személyes okoktól indíttatva önként vállalták a perzsa emigrációt.

Emigráns: az ellenség között

A perzsa háborúk korát közvetlenül megelőző időszak a háborús veszélytől függetlenül is a görög történelem válságos periódusa volt. Megingott az egyre népszerűtlenebbé váló egyeduralkodók, a türannoszok hatalma, politikai harcok dúltak az egyes városállamok vezető nemzetségei között, s a feltörekvő új, gazdag réteg részt követelt magának a politikai hatalomból is.

A bukott politikusokra a legtöbb esetben száműzetés várt, ami nemcsak politikai jogfosztottsággal, hanem ingatlan vagyonuk elvesztésével is együtt járt, amennyiben az szülővárosuk területén feküdt. Érthető tehát, hogy a politikai presztízsüket vesztett személyek legalább kedvező életkörülményeket igyekeztek maguknak biztosítani, s a jólét az ekkor már Egyiptomtól Indiáig terjedő Perzsa Birodalomban várta a görög előkelőségeket, akik néha abban is reménykedtek, hogy perzsa segítséggel térhetnek vissza hazájukba.

Az athéni türannisz bukása (Kr. e. 510) után az utolsó Peiszisztratida, Hippiasz (Kr. e. 527–510) a menekülést választotta, s mivel nemzetségének az ekkor már perzsa uralom alatt álló kis-ázsiai Szigeionban is voltak birtokai, ott települt meg. Rokoni kapcsolatai révén sikerült a perzsa nagykirály, Dareiosz környezetébe kerülnie, ugyanis lánya, Arkhediké a perzsabarát lampszakhoszi türannosz, Hippoklosz fiához, Aiantidészhez ment nőül.

Hippiasz elsődleges célja az Athén feletti uralom visszaszerzése volt, perzsa támogatással, s csak ennek kudarca után vállalta az emigráns sorsot. Dareiosz magas kitüntetésben részesítette: görög katonai tanácsadójává tette meg. Ebben a minőségben kísérte el Datisz perzsa hadvezért a marathóni csatába (Kr. e. 490). A helyszínt jól ismerte, hiszen a Peiszisztratidák családi birtokai a közeli Braurónban helyezkedtek el.

A marathóni síkságon elszenvedett perzsa vereség után, Szigeion felé hajózva Lémnosz szigetén érte a halál, ismeretlen körülmények között. A Peiszisztratidák Hippiasz halála után is folytatták Athén-ellenes agitációjukat a perzsa udvarnál.

Emigráns: új birtokos

Hippiasz kortársa volt az az eretriai Gongülosz, aki még a marathóni csata előtt kísérletet tett arra, hogy baráti viszonyt alakítson ki a perzsa udvar és szülővárosa között, melyet ez idő tájt az ión felkelés (Kr. e. 499–494) megsegítése miatt perzsa büntetőhadjárat fenyegetett. Honfitársai azonban száműzték s így az adott körülmények között nem maradt más választása, mint a perzsa emigráció. Perzsabarát politikájáért Dareiosz a „királyjótevő”-je címet adományozta neki, s négy kis-ázsiai várost, Gambriont, Palaigambriont, Mürinát és Grüneiont utalt ki adománybirtokul. A Gongülidák tartósan megvetették lábukat ezen a területen, Gongülosz leszármazottai, Gorgión és Güongülosz még a század végén is e városok urai, dünasztészei voltak.

Emigráns: az ellenség hűbérese


Az 5. század elején az egyik spártai király útja is Iránba vezetett. Az Eurüpontida nemzetségből származó Démaratoszt, társkirálya, az Agidák családjából való Kleomenész azzal vádolta meg, hogy törvénytelen származású. A vád valószínűleg politikai propagandaeszköz volt csupán s a két király közötti személyes ellentétek, vagy Démaratosz esetleges perzsiai kapcsolatai szolgálhattak valóságos indítékul. A spártai ex-király egyenesen a perzsa udvarba ment, s ott kért kihallgatást. Dareiosz uralkodónak kijáró megbecsüléssel fogadta, meghívta udvarába, és bizalmas tanácsosává nevezte ki. Ezt a státusát Xerxész alatt is megtartotta, akinek utóddá jelölésében állítólag része is volt. Xerxész oldalán részt vett a görögországi hadjáratban is. Szalamisznál katonai tanácsadóként tevékenykedett. Mint perzsa hűbéres, a kisázsiai Pergamon, Teuthrania és Haliszarna ura halt meg. Leszármazottai, Proklész és Eurüszthenész Kr. e. 400 táján még birtokolták ezeket a városokat. Arisztotelész is találkozott rokonaival, s talán közülük való volt az a Proklész is, aki a filozófus lányát vette feleségül.

A demokrácia ostobasága

A sors iróniája, hogy a fényes szalamiszi görög győzelem (Kr. e. 480) hőse, az athéni Themisztoklész ugyancsak perzsa alattvalóként fejezte be életét. Honfitársai rosszindulata, a spártai politikával rokonszenvezők vádaskodása és Themisztoklész esetleges perzsa kapcsolatai néhány év leforgása alatt aláásták az athéni politikus hatalmát és tekintélyét. Az Kr. e. 470-es évek vége felé 10 évre száműzték Athénból, mint veszélyes elemet. A pontos vádakat nem ismerjük.

Távollétében azután perzsabarátság vádjával, ami ezekben az években egyfajta hazaárulásnak számított, pert indítottak ellene s halálra ítélték.

Themisztoklész hosszas bujdosás után valahol Kis-Ázsiában talált menedéket s innen írt levelet a perzsa nagykirálynak, azt kérve, hogy egy év múltán, mialatt megtanul perzsául, fogadja őt. Artaxerxész a kért időpontban kegyesen fogadta a perzsák egykori nagy ellenségét, s a szokásokhoz híven nagy birtokadományban részesítette: a Maiandrosz folyó melletti Magnésziát? Lampszakhoszt, Müuszt, Perkotét és Szképsziszt engedte át neki. Állandó lakhelye Magnészia volt, ahol mint a város ura önálló pénzverési joggal is rendelkezett. Utódai még Plutarkhosz korában is – tehát 500 évvel később – különleges privilégiumokat élveztek Magnésziában.

Befogadásának érve: házasság

A perzsa uralkodók, mint e néhány példából is kiderült, szívesen fogadtak udvarukba görög emigránsokat, akiknek szakértelmére igényt tartottak. Birtokot azonban csak a perzsa fennhatóság alá került kis-ázsiai területeken kaphattak. Iránban csak akkor lehetett görög ember földbirtokos, ha perzsa nőt vett feleségül. Ezt példázza Metiokhosz esete. Metiokhoszt, Miltiadész fiát Kr. e. 493-ban a tengeren rabolták el a föníciaiak, midőn apja hazatérőben volt Athénba. Dareiosz nem kezelte ellenségként az ifjút, hanem befogadta, perzsa nőt adott hozzá feleségül, és Iránban juttatott neki földbirtokot. Gyermekeit azonban perzsának kellett nevelnie.

Emigráns: kultúraterjesztő

A görög emigránsok és általában a görögök jelenléte a Perzsa Birodalom legkülönbözőbb részeiben speciális jelentőséggel bírt. A Perzsiában élő görögség jó része azonban erőszak révén, mint hadifogoly-rabszolga jutott Keletre, s mint eunuch, orvos, vagy háremhölgy teljesített szolgálatot és tett szert olykor igen nagy befolyásra a perzsa udvarnál. A Keleten élő görög ember akarva-akaratlanul megismertette környezetét a görög nyelvvel és kultúrával. A görög nyelv ismerete a görög–perzsa diplomáciai kapcsolatok ápolásához is elengedhetetlenül szükséges volt. Kihallgatások alkalmával görögül olvasták fel a perzsa király válaszát a görög követeknek, hivatásos görög tolmácsokat alkalmaztak a perzsa udvarban s a görög munkásokkal kapcsolatos adminisztráció is görög nyelvű volt.

Görög sportolók s művészek keresték fel a perzsa udvart, hogy a perzsa nagykirályt és környezetét szórakoztassák vagy megrendelésükre dolgozzanak.

A perzsa háborúkat követő mintegy másfél évszázadban teremtődtek meg tehát a Perzsa Birodalomban azok a feltételek, amelyek a makedón hódítást követő időszakban lehetővé tették a hellenisztikus kultúra kibontakozását az ókori Kelet világában.

2. Képek


1. Az emigráns HannibálKERTÉSZ István

Az emigráns Hannibál

A történelemkönyvek zöme a Kr. e. 202. évi zamai csatával búcsúzik Hannibáltól,1 azzal az eseménnyel, amely az ő első vereségét és egyben Karthágó bukását hozta. Scipio Africanus Maior ezzel a csatával döntötte el a második pun háborút és kényszerítette térdre az észak-afrikai államot. De Hannibál nem adta fel.

A 201. évi békekötést követően Karthágó egykori fővezére visszavonult a családi életbe. Kettős kényszer vezette. Egyrészt túl közeli volt még a fájdalmas vereség ahhoz, hogy politikai aktivitása teret kapjon, másrészt öccsei életüket vesztették a hosszú háborúban, s neki mint családfőnek elkerülhetetlen kötelezettségei voltak. Amint azt várni lehetett, nem sokáig tűrte a „civil” sorsot. 196-ban, öt évvel a Rómával kötött kényszerű béke után az állam élén álló két vezető tisztviselő, a két suffes egyikévé választatta meg magát.

Időközben Róma a második makedón háborúban legyőzte Makedóniát, de ez nehéz győzelem volt, és ráadásul már gyülekeztek az újabb háború viharfelhői is. III. Antiokhosz, a Kis-Ázsiától Indiáig nyúló Szeleukida Birodalom2 királya készült megvívni Rómával a mediterrán világ feletti uralomért. Hannibál úgy érezte, ismét eljött az ő ideje. Mint hazája főtisztviselője, drákói szigort vezetett be a pénzügyek intézésében, és bevallott céljaként azt fontolgatta, hogy Karthágó gazdasági felemelésével hazáját képessé teszi egy Róma elleni újabb harcra. Ám ehhez a célhoz hiányzott a tömegbázisa, a polgárok nem hittek egy ismételt háború sikerében. Hannibál ellen feljelentés érkezett Rómába, onnan egy kiadatását követelő küldöttség jött Karthágóba, és az Alpok hajdani meghódítójának, Cannae népszerű hősének titokban menekülve kellett örök időre elhagynia szülőföldjét. Természetesen Róma ellenlábasához, III. Antiokhoszhoz menekült.

Az aktív emigráció évei

Hannibál az emigrációba menők örök optimizmusával egyáltalán nem gondolt arra, hogy Karthágót többé nem látja viszont. Éppen ellenkezőleg. Bízott a mihamarabbi visszatérésben és Róma térdre kényszerítésében. Ennek érdekében egy nagyvonalú tervvel állt III. Antiokhosz elé, akihez hajón menekülve érkezett Ázsiába. E terv lényege az volt, hogy Rómát egy óriási patkóban ellenséges koalíció fogja körül. A patkó keleti végén a Rómából kiábrándult görögországi városkoalíció, az aitól szövetség helyezkedne el, amelynek vezetői már kapcsolatba is léptek a Szeleukida királlyal. A patkó azután Thrákia, Kis-Ázsia, Fönícia és Szíria érintésével a Szeleukida Birodalom nyugati népeit fogná össze, majd folytatódna Egyiptommal, amelynek uralkodója, V. Ptolemaiosz Antiokhosz veje volt. A patkó szára nyugat felé Karthágó bevonásával hosszabbodna, és optimális esetben túlsó végét a Róma ellen lázadó Hispania alkothatná.

Arra az esetre, ha ez a vázolt stratégiai bekerítés Róma körül létrejönne, Hannibál száz hadihajót, 10 ezer gyalogost és ezer lovast kért. Ezt a haderőt az adott időben Karthágóba szándékozott vezetni, hogy ott egy általános Róma-ellenes mozgalmat indítson el, és azután a pun erőkkel kiegészített seregével átkelhessen Itáliába. Az is hozzá tartozott a tervéhez, hogy Antiokhosz ugyan ekkor az Észak-Balkánra vonul, és a megfelelő pillanatban ő is haddal támad Itáliára.

A hadi és diplomáciai készülődések két éven át tartottak, majd 194-ben sor került Hannibál első konkrét lépésére. Ez év őszén egy Arisztón nevű gazdag türoszi kereskedőt Karthágóba küldött azzal a megbízatással, hogy ott az ő híveivel vegye fel a kapcsolatot, és ismertesse az új Róma-ellenes koalíció tervét. Ezzel titokban elő kellett volna készítenie a talajt Hannibál visszatéréséhez.

Ám a küldetés titkosságát nem sikerült megtartani. Karthágóban Hannibálnak több ellensége volt, mint barátja, és ezek azonnal akcióba léptek. Nemcsak az emigráns politikus visszatérésének megakadályozására tettek előkészületeket, hanem az egész tervről értesítették Rómát is.

Az azonnali válaszlépések nem maradtak el. Róma a Szeleukida királlyal folytatott diplomáciai csatározásokban egyre hajthatatlanabb lett, és szorosabbra fűzte kapcsolatait Rhodosszal és Pergamonnal, vagyis azokkal a kis-ázsiai szövetségeseivel, akik hátba támadhatták Antiokhoszt egy háború esetén. A Róma köré font hálón is csakhamar egy tátongó lyuk keletkezett, mivel a Birodalom barátsági szerződést kötött Egyiptom királyával.

Antiokhosz mindeme kudarcokból azt az erősen vitatható következtetést vonta le, hogy Hannibál nem ért a nagypolitikához, és a továbbiakban nem is igen volt kíváncsi a pun hadvezér tanácsaira. De milyen


következtetést vont le a történtekből Hannibál?

Mint ahogy 196-ban, úgy most, 194-ben is csak ellenfelei intrikáját látta a számára balul végződött karthágói eseményekben. Holott be kellett volna látnia, hogy a politikai célt, vagyis Róma nagyhatalmi helyzetének megszüntetését az új nemzetközi erőviszonyok már nem teszik lehetővé. Először is a tengerentúli birtokaitól és afrikai területei nagy részétől megfosztott és csaknem teljesen lefegyverzett Karthágó már nem méltó ellenfele Rómának. Az észak-afrikai állam előkelőinek gyermekei túszok a Tiberis parti városban, és amit Karthágó gazdasága még előállítani képes, annak jelentős hányada is minden évben jóvátételként oda áramlik. Két évtizeddel korábban, 218-ban a hispaniai ezüstbányák hozamával és a hispán törzsek harcosaival növelt hadseregnek voltak esélyei arra, hogy az ő vezetése alatt meghódítsa Itáliát. Abban az időben még Makedónia segítségére is számítani lehetett. Mégsem tudott győzni. Most, amikor Karthágó végletesen legyengült, már elszállt az esély örökre. Tehát maga a szülőhaza nem volt alkalmas arra a szerepre, amit Hannibál szánt neki.

Ezt a keserű következtetést nem vonta le Hannibál. A Róma bekerítésére alkotott nagyszabású terv azonban elméletileg még e hiba ellenére is reális volt. A pun emigráns hatalmas balszerencséje az volt, hogy Antiokhosz emberi, politikusi kvalitásaiban nem volt méltó partnere. A Szeleukida király nem volt képes megnyerni magának sem Egyiptom, sem Makedónia barátságát vagy legalábbis jóindulatú semlegességét, és miután 192-ben Hannibált mellőzve átvezette seregét Görögországba – hogy később onnan támadja meg Rómát –‚ oktalan magatartásával még hellén szövetségeseit is elidegenítette magától. 191 februárjában ugyanis ahelyett, hogy a rómaiakkal közelgő összecsapásra készült volna, feleségül vett egy fiatal görög polgárlányt, és hosszúra nyúlt mézeshetekkel múlatta idejét. Erre aitól szövetségesei katonáik java részét saját városaik védelmére vonták vissza, mivel világossá vált előttük, hogy Antiokhosz nem győzhet.

Nem is győzött, sőt 188-ban Kis-Ázsia nagy részét is elveszítette. Néhány év múlva egy templom kifosztása közben meggyilkolták, és személyével tulajdonképpen megsemmisült az utolsó jelentős politikus, akinek legalább elvileg volt lehetősége Róma legyőzésére. Hannibálnak pedig ismét menekülnie kellett.

Ki veszi komolyan az emigránst?

A karthágói hadvezér most már nyilván belátta, hogy hazája háborúra alkalmatlan népe kivetette őt magából. Azt is megérthette, hogy a Szeleukida Birodalom bukása után már nem számíthat potens szövetségesre Róma ellen. Megváltoztak a történelmi körülmények, és az általa tervezett nagy összefogásnak nincsen realitása. Mint megváltozhatatlan ténybe, ebbe talán belenyugodott, de énje mégsem volt képes alávetni magát az új helyzet kívánalmainak. Hannibál úgy érezte, hogy csak addig érdemes élnie, amíg ártani tud a rómaiaknak. Csak az állandó harc adhat igazolást addigi tetteire. Fivérei, honfitársainak tízezrei az általa kirobbantott második pun háborúban veszítették életüket. Az ő halotti árnyaik és az apjának tett egykori esküje, hogy sohasem fog békében élni a rómaiakkal, egyaránt azt követelték: hogyha az egész világ behódol is a római akaratnak, ő ne tegye.

Hannibál élete ettől kezdve az irracionalitás jegyében folyt. Az egymásnak ellentmondó hagyományok szerint Kréta szigetére menekült kincseivel, hogy ott újabb terveken törje fejét, mások szerint Arménia királyához, Artaxiaszhoz ment, esetleg azért, hogy Róma elleni akcióra buzdítsa. Azután a kényszerpálya a Márvány- és Fekete-tenger déli partján húzódó Bithüniában folytatódott. Ennek királya, I. Prusziasz a szomszédos Pergamonnal vívott háborút. Pergamon Róma leghűségesebb kis-ázsiai szövetségese volt, és ez már elegendő indokot is szolgáltatott Hannibálnak arra, hogy felajánlja szolgálatait Prusziasznak. Nem vette észre, hogy senki sem veszi őt komolyan. Egy kisebb hajóhad vezetését bízták őrá, aki a szárazföldi harcászat egyik legkiemelkedőbb világtörténeti alakja volt. Győzött, de a háború ennek ellenére elveszett.

*

183-ban azután találkozott egy olyan emberrel, aki még komolyan vette őt. Titus Quinctius Flamininus római követ a bithüniai udvarban járt, és amikor meglátta Hannibált, azonnal kiadását követelte. Hannibál ismét menekülni kényszerült, majd amikor helyzete kilátástalanná vált, öngyilkos lett.

Jegyzetek

1 Hannibál (Kr. e. 247 k.–183): karthágói hadvezér és államférfi, Hamilcar Barcas legidősebb fia. A legenda szerint apja 9 éves korában megeskette, hogy a nagy vetélytársat, Rómát örökké gyűlölni fogja. Ifjú korában Hispániában szolgált, Kr. e. 221-ben a karthágói sereg fővezérévé kiáltották ki. A második pun háború kitörésekor (Kr. e. 218.) seregével az Alpokon átkelve Itáliába vonult, ahol több győzelmet aratva Rómáig jutott. A várost azonban nem tudta bevenni, s az újjászervezett római sereg időközben partra szállt Afrikában. A


főváros védelmére hazarendelt Hannibál a sebtiben megszervezett karthágói sereggel nem tudott ellenállni.

2 Szelekuida Birodalom (Kr. e. 4–1. sz.): Nagy Sándor birodalmának szétesésével létrejött egyik hellenisztikus királyság. Alapítója, I. Szeleukosz Nikator (uralkodott: Kr. e. 312–280.), Nagy Sándor egyik hadvezére. Kezdetben magában foglalta a sándori birodalom ázsiai hódításainak nagy részét (Baktria, Parthia, Perzsia, Babilónia, Mezopotámia, Szíria). A keleti tartományok elszakadása után a III–II. század fordulóján a birodalom Szíriára és Mezopotámiára korlátozódott. Utolsó területei Kr. e. 64-ben estek a római terjeszkedés áldozatául.

2. Képek


1. Bercsényi emigrációja. Aki Európában is megállta a helyétZACHAR József

Bercsényi emigrációja

Aki Európában is megállta a helyét

II. Rákóczi Ferencet emigrációjába követők személyes kíséretében volt – az 1711. február 21-én Salánkról útra kelő, huszonkettedik élet évében járó – Bercsényi László gróf, a főgenerális, fejedelmi helytartó és első szenátor, Bercsényi Miklós egyetlen fia. Az országból való – csupán ideiglenesnek tekintett – távozáskor már kapitányi rendfokozatban állt és jelentős harci tapasztalatokkal is rendelkezett. Idegen szolgálatban azután ő emelkedett a legmagasabbra, az ő életútja során nyílik lehetőség a kuruc katonai emigráció történetének felvillantására.

Bercsényi László kapitány kezdetben futárszolgálatot látott el II. Rákóczi Ferenc és Károlyi Sándor közt, amikor a fejedelem lengyel földön a szabadságharc megújításának módját, Károlyi pedig otthon a tisztességes békekötés lehetőségét kereste. A hazaiak szatmári békekötése és nagymajtényi zászlóletétele után több társával együtt a lengyel táborba ment, mert azt remélte, hogy a lengyelek Habsburg-ellenes háborút indítanak. Miután csalódott, visszatért Rákóczi mellé. 1711 szeptemberében azután a fejedelem megbízásából Berlinbe utazott, hogy a porosz udvar szándékairól tájékozódjon. Még akkor is Rákóczi mellett maradt, amikor az udvartartás feloszlatásra került és a nemesifjak közül – többen hazatértek. 1712. június 12-én azután fejedelme ajánlólevelével – még Rákóczi útra kelését megelőzően – az általános európai béketárgyalásokra tekintettel egyetlen reményt jelentő Francia Királyságba indult.

Versailles-ban XIV. Lajos, a Napkirály személyes kihallgatáson fogadta az ifjú magyar arisztokratát, és hazai kapitányi rangjában kinevezte egyik legelőkelőbb udvari alakulatába, a nemesekből álló 1. lovas-muskétás századba. Úgy tűnt, bujdosása véget ért.

A francia király katonája magyar huszárruhában

Még folyt a spanyol örökösödési háború a francia és osztrák hadak közt. Az ifjú Bercsényi tudta, hogy a Habsburg-hadakban bevetett magyarok közül sokan átszöktek a szembenálló bajor és francia kötelékekhez. Ezekből a hadvezetés egy bajor és három francia huszárezredet tudott formálni. Az egyik francia huszárezred ekkortájt Németalföldön harcolt a Habsburg-seregek ellen. Bercsényi kapitány udvari kinevezését követően rögtön kérte áthelyezését ide. Kérését XIV. Lajos nemcsak teljesítette, hanem egyúttal előléptette alezredessé. A bizalmat Bercsényi az 1713-as hadjáratban vitéz tettekkel viszonozta. Haditetteinek a következő évi békekötés vetett véget.

Az időközben ugyancsak francia földre érkezett Rákóczit az ifjú Bercsényi első szabadságolása alkalmával azonnal felkereste. 1716-ban kirobbant az osztrák–török háború. Az oszmán földön atyja vezetésével megújított kuruc konföderáció hírére természetszerűleg a fejedelemmel tartott a Párizsból Konstantinápolyba vezető úton. Ehhez tartósan szabadságoltatta magát francia egységétől. Az új szabadságharc kitörésébe vetett remény elmúltával, a török háborús vereséget követően, alig néhány hónapos távollét után visszatért francia hadseregbeli magyar bajtársaihoz. Szolgálata újrakezdésének napjával, 1718. augusztus elsejével a francia hadvezetés előléptette ezredessé. A következő évben pedig az egyik magyar huszárezred élén részt vett a francia–spanyol határháborúban.

E háborúban tanúsított hadisikerei kettős elismerést eredményeztek. 1720-ban odaítélték neki a Szent Lajos-rend lovagkeresztjét. Egyúttal beadványa alapján hozzájárultak önálló huszárezrede megalapításához, kinevezték ezredtulajdonosnak. Arra törekedett, hogy egysége főleg honfitársaiból álljon. Mivel elegendő szolgálat nélküli magyar akkoriban nem volt francia földön, engedélyt kért és nyert az oszmán birodalombeli toborzásra. Ennek híre megmozgatta az egész kuruc emigrációt, sőt még a hazaiak egy részét is. Végül is a törököktől áthajózott 283 harcos közül 124 egyenesen szülőföldjéről a magyar–török határon átszökve állt be Bercsényi-huszárnak. Az új huszárezred egészére vonatkozó első összeírás csupán 1732-ből ismert. Még akkor is a 493 harcosból 407 vallotta magát magyarnak.

Ezrede élén a tettek mezejére az 1733-ban kirobbant lengyel örökösödési háborúba léphetett Bercsényi ezredes.


Egysége létszámát 650 főre kellett növelnie. Ezt főleg honfitársai felfogadásával tette. Az Oszmán Birodalomba küldött toborzótisztjei az ottani kuruc emigránsok közül újólag 36 fiatalabbat megnyertek, míg 59 fő a hírre a határon átszökve, otthonról csatlakozott hozzá. A többi felfogadott nagy része az első harc érintkezéskor a szembenálló Habsburg-kötelékektől átfutottakból tevődött össze. Újabb hadisikerei mögött a kortárs szavaival „az a vágya” húzódott meg, „hogy a császár ellen háborúzzon”.

„Menjetek, ti csak hitvány rabszolgák vagytok, akik elhagytátok hazátok dicsőségét és érdekeit!” – vág oda a császári hadseregben Károlyi Sándor ugyancsak tábornoki rangot viselő fiának egy semleges területen való találkozásukkor.

Franciaország marsallja

Bercsényi katonai pályáját végigkísérte a hadiszerencse és az elismerés. 1734-ben már brigadéros, 1738-ban pedig tábornok lesz. A hozzá átszökő magyar katonákból részint saját ezredének utánpótlását tudja biztosítani, részint egy új huszárezredet is fel tud állítani. 1738-ban az osztrák örökösödési háborúban huszárainak élén sikerrel harcol Csehországban (ekkor a Szent Lajos-rend parancsnoki keresztjét kapja meg), 1743-ban a huszárság főfelügyelője, 1744-ben altábornagy, 1753-ban a Szent Lajos-rend nagykeresztese. Pályájának ekkor áll csúcspontján: 1758 márciusában megkapja a Franciaország marsallja rangot, a francia katonai vezető elit legkiválóbbjainak járó elismerést.

1759-ben már 70 éves: ekkor visszavonul és rangjának, funkcióinak nagy részét idősebb fiára hagyja. Még megéri, hogy Franciaország és Ausztria egy táborban harcol, de hiába várja a Habsburgoktól a Rákóczi szabadságharc után elkobzott birtokainak visszanyerését.

Bercsényi 89 évet élt; 1778-ban halt meg, de szép magyarságú leveleinek tanúsága szerint haláláig nem tudott megbékélni a Magyarország fölé egyre szélesebben kiterjeszkedő Habsburg-hatalommal. Vidéki birtokára húzódik vissza, ahol szívesen látja a Franciaországba vetődött magyarokat, utazókat, katonákat. „Azonnal meghívott ebédre, és nagyon kedves volt velem. Már öreg a nagylelkű, nyíltszívű és jó hazafi, vitéz magyarok egyike. Sokat kérdezett engem Magyarországról” – írja Teleki József, öregkori látogatóinak egyike.

1778. január 9-én, rövid betegséget követően Luzancy-ban hunyt el, (ahol máig is végső nyugvóhelye van) Franciaország egyetlen magyar marsallja.

2. Képek


1. Kossuth Európa egységérõlMŰHELY

SZABAD György

Kossuth Európa egységéről

A magyar reformellenzék élgárdáját és 1848–49 belőle formálódott vezérkarát sokszor, ám többnyire igazságtalanul vádolták a nemzetközi látókör hiányával. A nyugati és keleti fejlődési tendenciákat vizsgáló Széchenyi tanítványai, a megyeháza ablakából a magyar glóbusz határain túlra tekinteni képtelenek „balítéleteit” ostorzó Wesselényi követői valójában igyekeztek számot vetni legalábbis az európai fejleményekkel. Közülük is az egyik legkövetkezetesebb e téren Kossuth volt.

Pályakezdőként, 1833-ban Kossuth már úgy emlegette a cári despotizmus hatalmának és befolyásának növekedését, mint az európai alkotmányos törekvések legsúlyosabb fenyegetését. A magyarság – fejtegette – ezzel a fenyegetéssel csak akkor tud sikeresen szembeszállni, ha leküzdi azt az elmaradottságot, ami „elszigeteli Európa népeitől”, azaz képesnek bizonyul arra, hogy a polgári átalakulás jogkiterjesztő reformjai révén megerősödjék. A német vámszövetség első sikereinek politikai következményeit latolgatva fordult szembe 1842-ben egyes német publicisták azon hamis alternatívájával, mintha Magyarország csak aközött választhatna, hogy „orosz tartomány vagy német gyarmat” legyen. Leszögezte, hogy szerinte a magyarságnak készen kell állnia „küzdeni nemcsak szabad nemzeti alkotmányos lételéért, hanem... Európa szabadságáért s a polgáriasodás áldásaiért” is. De mindez feltételezi – folytatta Kossuth –‚ hogy „a magyar alkotmányos nemzetiségnek önczélját... az európai polgáriasodásnak tisztelnie kell”, mert „elnyeletni bizony nekünk sincs kedvünk.”

1848 tavaszán Kossuthék az „európai szabad népcsalád közös érdekének” ítélték a hazai alkotmányos fordulat sikerét, majd egy év múltán, a szabadságharc küzdelmei közepette azt, hogy az intervencióval, jogfosztással és beolvasztással fenyegetett Magyarország – a törvényes parlamentje által megszavazott Függetlenségi Nyilatkozata alapján – „az európai státuscsaládba önálló és független, szabad státusként belépjen”.

Mindez korántsem ismeretlen, és az sem, hogy a forradalom és szabadságharc császári és cári seregekkel történt leverése után a magyar emigráció legjobbjai – még fokozottabban, mind eladdig – a nemzetközi viszonyok alakulásának vizsgálatára is kívánták alapozni a Magyarország alkotmányos önrendelkezésének helyreállítására irányuló terveiket. Komoly mértékben vetett számot az európai fejleményekkel és fejlődési tendenciákkal maga a száműzött Kossuth is. Tette ezt mind a nemzetiségi megbékélést és Magyarország demokratizálását célzó Alkotmányjavaslata, mind a szomszédos népekkel kötendő szövetség munkálatainak kidolgozása során. De így járt el minden arra irányuló kezdeményezése kapcsán, hogy meggyőzze az európai stabilitás biztosításában érdekelt hatalmakat, miszerint csak a demokratikus önkormányzathoz jutott nemzetek, illetve konföderációik és semmiképpen sem a feudális-dinasztikus eredetű, csupán despotikus hatalmi eszközökkel fenntartható birodalmak játszhatnak érdemleges szerepet egy új és tartós európai egyensúly rendszerének kialakításában.

Utalásainak sora vallott eddig is arról, hogy Kossuth korának politikai fejleményeit történelmi meghatározottságukban szemlélte. Idevágó angliai előadásainak tanulmányméretű kézirata azonban az eddig feltételezettnél sokkal egyértelműbbé teszi, mennyire átfogó és koherens történelmi ismeretanyag és szemlélet birtokában alakította ki ítéletét az európaiság kialakulásáról, mibenlétéről és fejlődési tendenciáiról.

Angliai felolvasó-körútjai egyikén, 1857 őszén Glasgow-ban (angol parlamenti képviselők elnökletével és nagyszámú közönség jelenlétében) tartott Kossuth előadásokat Európa közép- és újkori történetének legfőbb meghatározóiról. Az Isten ujja a történelemben című „lecture” könyvnyi méretű, publikálatlan szövegét hiánytalanul szeretném közreadni és értelmezni. Ebben a cikkben természetesen nem vállalkozhatom Kossuth művének átfogó bemutatására, de felidézve fejtegetéseit az európai fejlődés egységéről, remélem, jellemezni tudom látókörének tágasságát, szemléletének történelmi megalapozottságát.

Európa múltja: út az egységesítés felé

Kossuth, akinek történelmi olvasottsága az ókori szerzőktől Gibbonig és Macaulay-től Guizot-ig terjedt, Európa múltját – művelődéstörténeti szempontokat is érvényesítve – mindenekelőtt Ázsiáétól, valójában India és Kína markánsan jellemzett történeti fejlődésétől különböztette meg. Úgy vélte, hogy mindkét nagy ázsiai kultúra magas szinten való megrekedését az alternatívákat kirekesztő teokratikus befolyásoltság okozta. Ennek tudta be, hogy India a kasztrendszer foglyává vált, Kína pedig – olyan találmányok birtokában is, amelyek jóval később


Európa élre kerülésében nagy szerephez jutottak – helyben járásra kényszerült, jól működő szerkezetét képtelen lévén fejlődésképes szervezetté alakítani. Kossuth (sok egykorú történetíróhoz hasonlatosan) leválasztotta a kelet-római birodalom örököseinek, Oroszországnak és Bizáncnak a történetét is a szűkebben vett Európáéról, úgy ítélve meg, hogy olyan történeti szisztéma kialakítói és hordozói, amely mintegy átmenetet képez a jellegzetesen európai és az ázsiai alakzatok között.

A nyugat-római birodalom fogantatásából származtatott európaiság legfőbb meghatározóját Kossuth abban a kölcsönhatásban jelölte meg, amely a sokféle alkotó tényező s az őket befolyásoló alapelvek gazdag változatossága között kialakult. Úgy tartotta, hogy a nyugat-római birodalom bukásának és a népvándorlásnak a korából négy tényező gyakorolta a legnagyobb hatást a megítélése – és tegyük hozzá a reménysége – szerint az „isteni ujjmutatást” követve a szabadság irányába haladó európai fejlődésmenetre, amelynek sikerében az ellenerők hatalmát és gáncsvetéseik veszélyességét alá nem becsülve bízott. A személyes függetlenségnek, a közösség önkormányzatának, a testvériség tanítására alapozott jogegyenlőségnek, s végül, de nem utolsósorban a népszuverenitásnak az eszméjét és gyakorlatát tekintette az európai örökség még a középkort megelőző kultúrákban gyökerező, a továbbfejlesztés lehetőségét is magukban hordozó, legfontosabb négy elemének. A logikai rendbe állított tényezők közül a személyes függetlenség kultuszát a barbár germán törzsek szemléletéből és szokásjogából eredeztette, a közösségi önkormányzatokat mint a társadalom önszerveződésének alapintézményeit a római birodalom köztársaság korabeli jogelveiből és gyakorlatából, a rabszolgaságot kizáró egyenlőség elveit a biblikus tanításokból, a népszuverenitás alapeszméjét pedig a római köztársaság azon jogforrásaiból és intézményeiből, amelyeket a zsarnok császárok valójában lábbal tapostak ugyan, de nyíltan megtagadni még ők sem mertek.

Az antik örökséget sokban integráló Európa középkorának megítélésében Kossuth, a polgári átalakulásért folytatott küzdelem hazai vezetője korántsem azonosult a leegyszerűsítő értékítéletekkel, hangoztatva, hogy az indokoltan gyűlöltté vált feudalizmusnak is volt funkcionális történelmi szerepe. Ez öltött testet a középkor legfontosabb fejleményeként abban, hogy a társadalom, amelynek feudalizálódása „bámulatos egyöntetűséget” mutatott, Európa-szerte államokat tudott formálni (a később oly fontossá vált nemzeti szempontok mellőzésével is), méghozzá viszonylag pontosan megvont határokkal. Előadásának egyik politikai céljával, Magyarország európaiságának kiemelésével összhangban, mint a népvándorlás lezáróját mutatta be a magyarságot Kossuth, olyan történelmi erőként, amely az itteni fejlődés veszélyeztetőjeként tört be Európának akkor még lezáratlan, Ázsia felőli kapuján, hogy azután hozzá idomulva, államot alapítva az európai közösség szerves részeként annak védelmezőjévé is váljék.

Az egységbe forrott Európa közös keresztény ideológiája ösztönözte a hatalmas arányokat öltő és kivételes fontosságú gazdasági, társadalmi és politikai következményeket előidéző keresztes hadjáratokat – hangsúlyozta Kossuth. Kiemelte, hogy a hadjáratokkal együtt járó gazdasági fellendülésnek milyen óriási szerepe volt a városiasodásban s a parasztságnak nyújtott kényszerű engedményekkel együtt, hogyan járult hozzá a társadalmi tagolódás, majd annak nyomán a társadalmi öntudat, illetve a kiváltságok megszerzésére irányuló érdekérvényesítő törekvések jelentkezéséhez. Mindezek a fejlemények – Kossuth megítélése szerint – rendkívül változatos formákban ugyan, de olyan lényegi egyirányúságot mutattak, ami egyszerre volt következménye és előmozdítója Európa egységesülésének.

Az újkort előkészítő gazdasági, társadalmi és politikai változások, amelyekhez Kossuth a korszakos jelentőségű találmányok (mindenekelőtt a lőpor, a könyvnyomtatás és az iránytű) hatását csatolta, két nevezetes fejleménnyel, Amerika felfedezésével és az európai török hódítással együtt, sokban eltérő közvetlen hatást gyakoroltak ugyan a kontinens különböző területeire, de – szerinte – nem eredményeztek érdemleges eltérést az összfejlődés közös irányától. Ennek igazolását látta a száműzött politikus mind a középkor végi parasztfelkelések hullámában, mind az újkor nyitányának tekintett reformáció szétáradásában, de főképpen a feudális anarchiával szembeforduló uralkodók centralizációs politikájának térhódításában a középkor és az újkor mezsgyéjén Európa-szerte.

Európa feladata: a demokrácia

Az újkorra maradt – Kossuth felfogása szerint – annak felismerése, hogy „Isten ujja” a szabadság kiteljesedése irányába mutat. „A szabadság – fogalmazta angol nyelvű értekezése e költői hevületű szakaszában – tűzoszlopként halad az európai társadalom előtt, amely fáradságos utat tesz meg a kevesek kormányzati rendszerétől – többnyire az egyszemélyi uralom rendszerén át – a sokaság, a nép önkormányzatának eléréséig.”

Európa demokratizálódásának kezdeteiről és kiteljesedésének történelmi meghatározottságáról szólva Kossuth kivételes fontosságot tulajdonított a mintakövetésre buzdító amerikai példának. Arra hivatkozott, hogy az amerikai gyarmatokon formálódtak ki a modern demokrácia alapelvei és főként arra, hogy az Egyesült


Államokban állta ki a gyakorlat próbáját „a nép kormányzata a nép által” demokratikus kormányzati alapelv, mégpedig – a rabszolgakérdés miatti, átmenetinek ítélt nehézségek ellenére – „tüneményes sikerrel”. Óvta hallgatóságát attól, hogy a demokráciát netán a jakobinus-terrorral azonosítsa. A konzervatívok által élesztgetett antidemokratikus előítéletek befolyásoltjait azokhoz hasonlította, akik képesek lennének száműzni házaikból a tűz melegét és a sötétséget oszlató fényt a lángoktól való féltükben. De a súlyt mégsem a demokrácia mentegetésére helyezte. Sokkal inkább annak megértetésére törekedett, hogy mind a társadalmi, mind a politikai fejlődés Európában eltérő utakon ugyan, de a függő helyzetben lévők felszabadulása, a nép és általában minden közösség demokratikus önkormányzata irányába halad. Politikai törekvéseivel egybe csendülően, a demokrácia térhódításával összhangban állóaknak tekintette az idegen uralom alá kényszerített országok és nemzetek felszabadulási törekvéseit. Ugyanakkor – saját Alkotmányjavaslatát nyilvánvalóan a megoldás irányába mutató példának érezve – demokratikusan szabályozhatónak ítélte a nemzeti-nemzetiségi együttélést egy történetileg kialakult állam keretei között.

Kossuth úgy vélekedett, hogy a retrográd erők késleltethetik ugyan a demokrácia európai diadalát (és ennek nyomán szétáradását a világon), de meg nem akadályozhatják. Annál kevésbé, hiszen ennek a történelemben gyökerező társadalmi és politikai meghatározottságához a gazdasági fejlődés által előrehajtott technikai haladás legyőzhetetlen eszközöket nyújt: „Maga a gőzmozdony is demokrata, s a tengerek füstölgő leviatánjai [gőzhajói], a vasútvonalak és a távíróvezetékek is mind a demokrácia fáradhatatlan propagandistái.” Így próbálta Kossuth közérthetővé tenni optimizmusát, legalábbis a tekintetben, hogy az emberek, a gondolatok, az áruk felgyorsuló mozgása és cseréje feltartóztathatatlanokká teszi az önkormányzati demokráciára irányuló törekvéseket.

Kossuth demokratikus irányultságú liberalizmusának legegyértelműbben fogalmazott megnyilatkozásában vallotta „ellentmondást nem ismerő alapigazságnak azt a tényt, hogy Európa története – egészét tekintve s csak alkalmi eltéréseket mellőzve – ellenállhatatlanul a szabadság s így a demokrácia irányába halad, mert a demokrácia azonos a szabadsággal. A demokrácia, a szó valódi jelentése szerint, semmi egyéb, mint »a nép önkormányzata«, azon népé, amely szoros nemzettestté egyesült, nem a társadalmi viszonyok egyenlősége alapján (hiszen ennek az alapeszméje ellentétben áll a tehetségnek az emberi természetből következő különbözőségével), hanem... az állam iránti kötelezettségek és az állam által biztosított jogok egyenlősége alapján. Ekképpen meghatározva a fogalmat – mondta Kossuth – ismétlem: a demokrácia és semmi más, mint a demokrácia azonos a szabadsággal. A demokrácián kívül is találhatók többé vagy kevésbé szabad intézmények, de ezek mindig magukban foglalnak egyenlőtlenségeket a kötelezettségek és a jogok tekintetében, kiváltságokat és mentességeket egyesek számára, mások kirekesztésével. A demokrácián kívül is létezhetnek szabadságok, de nem létezhet szabadság. A szabadságnak politikai értelemben nincsen többes száma. A szabadságok a kiváltságokkal azonosak, a szabadság kizárja a kiváltságokat.”

A száműzött politikus jól tudta, hogy a kiváltságokon alapuló rendi tagozódás felszámolását követően sem teszi magáévá mindenki – a befejezett tényeket tudomásul véve sem – a demokrácia alapelveit. Sőt – ismerve Európa megoldatlan problémáinak sokaságát – jól tudta azt is, hogy országok egész sorában gördíthetők különböző akadályok a demokrácia térhódításának útjába. Mégis annak a véleményének adott hangot, hogy a történelmi fejlődésmenet törvényszerűségeinek logikáját kifejező transzcendentális útmutatás érvényesül, és „Európa el fog jutni, mert el kell jutnia, a demokráciához”.

Fejtegetései nemcsak hű tükrözői történelemszemléletének, hanem tanúsítják Kossuth azon politikai véleményét is, hogy Európa demokratizálódása Magyarország jól felfogott érdeke, hiszen a kontinens szerves részeként szeretett hazája csak általa remélheti önrendelkezése tényleges biztosítását.

2. Képek


1.Részlet a Küthaiai Alkotmánytervezetből

Vannak országok, hol a lakosok különféle nyelvet beszélnek, s annálfogva különféle fajhoz, vagy ha úgy tetszik nevezni, nemzetiséghez tartoznak – de vagy vegyesen laknak más fajokkal, vagy ha kisebb, nagyobb tömegekben bár, de az államnak természetileg s históriailag delimitált földterületén laknak.

Mit fognak cselekedni nemzetiségök érdekében? Fel fogják osztani az állam territóriumát, nyelvök szerint? Ez vagy gyakorlatilag lehetetlen, mert keverve laknak más fajokkal, vagy legalább lehetetlen az állam felbontása, s így a többi polgárok jogainak s biztosságának sérelme nélkül. Az állam nemzetet feltételez, de a „nemzetnek” nem nyelv egyedüli criteriuma. […]

Mit fognak tehát az államnak nemzeti egyetemét képező többnyelvű lakosai cselekedni nemzetiségi érdekeik biztosítására s kifejlesztésére?

Azt fogják tenni, mit vallási érdekeik biztosítására s fejlesztésére cselekszenek.

Egyesülni fognak.

Nyelvközösség, úgy mint vallásközösség társas érdek. Társadalmilag kell azt előmozdítani a statusban s nem pedig a status felibe emelni, ami a status felbomlását vonná maga után. […]

Tehát az egy, vagy más nemzetiséghez tartozó honpolgárok nemzetiségi érdekeik előmozdítása végett társaságba állanak, községenként képviselet útján kerületi egyleteket képezendnek, s a kerületeket egy köz Nemzeti Egyletbe összeforrasztandák – adnak maguknak oly szerkezetet, amint nekik tetszik. – Választanak nemzeti főnököt, czimezendik őt vojvodának, hospodárnak, amint tetszik, – egyesítendik, ha úgy tetszik nemzeti társas egyletükkel egyházuknak, iskoláiknak kormányzatát, csinálnak maguknak szabályzatokat, kormányozandják egyesületüket ezen szabályok szerint, szóval társas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodnak mindazon erkölcsi társas érdekek előmozdításáról, miknek összegét „nemzetiségnek” nevezzük.

Ezen egyesületnek nincs semmi köze az állammal s, az államnak sincs semmi köze ő vele. Az állam nem kíván tőle egyebet, minthogy gyűlései nyilvánosak legyenek.

Így lehet, így kell a nemzetiségi érdekeket biztosítani az egyéni jogok körében társadalmilag.

Különben is, ami minket illet, egy ily szervezet, minőt javaslok hazánkra nézve, nem bír oly ismeretlen újság jellemével, melytől a közvélemény, mint szokatlantól visszariad, sőt inkább oly kapcsolatban áll az hazánk hagyományos érzelmeivel, s nemzetünk históriai jellemével, mi szerint meg vagyok győződve, hogy egy ilyen alkotmányos szerkezetet a nép üdvözölne, mint egy régi barátot, ki az egyenlő testvéries szabadságnak, az egész népre, faj, nyelv, valláskülönbség nélküli kiterjesztése által, kitisztult hajdani hibáiból s fogyatkozásaiból kibontakozott.

[...] ha nemzetem azt hinné, hogy akár saját biztossága, akár a népek solidaritása tekintetéből, míg bővebb biztosítékok kívánatosak – azokat a szomszéd nemzetekkeli szövetség eszméjében találandja fel.

Azt hiszem ezen eszmének van jövendője. Mert csak azáltal lehet a kisebb nemzetek függetlenségét egyrészről elnyelés, másrészről a nagyobb nemzetek túlsúlya ellen biztosítani. S ha végignézem azon nemzetiségeket melyek hazánkkal több oldalon határosak s ha számot adok magamnak jövendőjükről, nem lehet azon meggyőződésre nem jönnöm, hogy ezen eszmének a Németalföldön alóli – Duna mentében s attól jobbra, balra van jövendője.

Én ezen eszmének őszinte barátja vagyok, feltéve, hogy az ily confoederatiónak részeiül hivatott államok egymás territóriumára s önkormányzati függetlenségük csorbítására ne vágyjanak; – hanem hogy ezt sértetlen épségben hagyva szövetkezésük kívülről jöhető veszély elleni biztosítékra legyen egyedül szorítva. [...]

Azonban még egyet meg akarok említeni.

Különbség van az egymással vegyesen Magyarország területén lakó népfajok – s magyar koronának (symbolice szólva) külön részei közt.


Ilyen utóbbi, minden tekintetben, csak Horvát- s Tótország; Dalmátiát is hozzá számítva ha ugyan a dalmát nemzet, mely régóta elkülönözötten áll, – velök szövetkezni, vagy egyesülni akar.

Ezen társas országok, mind compact nemzetiség, mind földterület tekintetében históriailag mindig külön országok voltak. Magyarországnak nem részei, hanem társai.

Ha ezen országok Magyarországgal históriai kapcsolatokat hajlandók fenntartani, igazságosnak vélem, hogy belkormányzatukra nézve minden kigondolható tekintetben a magyar kormánytól s törvényhozástól tökéletesen függetleneknek ismertessenek el; […] köztök s Magyarország között csupán valódilag társas kapocs létezzék, – s a közös törvényhozás s a társas főkormány hatósága rájok nézve csak azon ügyekre legyen szorítva, melyek úgy őket, mint Magyarországot közösen érdeklik. Ezen ügyeknek új társas kötésben el kellene számláltatni (én alig tudok mást, mint a honvédelmet szárazon és vízen, a külhatalmakkali viszonyt, a vámügyet, kereskedelmi rendszert s közös érdekű fő közlekedési vonalakat a tenger felé). […]

Ha azonban megunták a 600 éves kapcsolatot, mely nekik alkotmányos múltat adott; – ha nem akarnának velünk kezet fogni az osztrák... megtörésére, másként mint azon föltétel alatt, hogy közös erővel kivívandó győzelmünk béréül töllünk egészen elváljanak s a velünki kapcsolatot tökéletesen megszakítva magukat különálló statussá alakítsák, kérem őket, fontolják meg higgadtan, mit cselekszenek; de ha csakugyan így akarják: azt mondom legyen úgy, ha úgy akarják, […]

Ami Erdélyt illeti, Erdély nem jő oly tekintet be, mint Horvátország, az sem nemzetiség tekintetében nem egy conpact külön társasország, hanem Magyarországnak elszakasztott: 1848-ban közös akarattal újjon egyesült része. Erdélyi nemzetiség nem létezik. Itt tehát nem arról lehet szó, hogy az erdélyi nemzetiségnek Magyarország ellenében biztosítást keressünk, hanem, hogy az Erdélyben lakozó nemzetiségek egymás irányában magokat biztosítva érezzék.

Forrás: Kossuth demokráciája, szerk.: Ács Tivadar, Bp., 1943.


1. Irányzatok és viták a bécsi magyar emigrációbanLITVÁN György

Irányzatok és viták a bécsi magyar emigrációban

A mérsékeltek

Az 1918–19. évi forradalmak neves baloldali politikusai közül elsőnek – még március végén – Garami Ernő érkezett a bécsi emigrációba. Itt felújította együttműködését az 1918 novembere óta külföldön tartózkodó – vagyis már a demokratikus forradalommal is szembeforduló – Vázsonyi Vilmossal. Lényegében körülöttük alakult ki az emigráció mérsékelt, az ellenforradalmi rendszerrel eleinte egyezkedni próbáló szárnya, amelyhez később Lovászy Márton, Hatvany Lajos, Peidl Gyula és Buchinger Manó is csatlakozott. Ez a csoport adta ki 1921–1923-ban a Jövő című napilapot, amely támadta a hazai rendszert. De támadta egyidejűleg az emigráció radikálisabb irányzatait is.

Noha az emigránsok soraiban kevés támogatója akadt, valamennyi irányzat közül a mérsékelt volt a „legposszibilisabb” a hazai politikai konstelláció szempontjából és az antant szemében is. A húszas évek elején, különösen az 1921-es királypuccsok idején úgy tűnt, hogy vezetői hamarosan hazatérhetnek, s Horthyék eltávolítása esetén a kisantant őket segíti kormányra. A bethleni konszolidáció mindezt meghiúsította.

A radikálisok

A mérsékelteket időrendben és a politikai színárnyalat tekintetében is a radikális- demokratikus emigráció követte, részben még a Tanácsköztársaság fennállása idején. Jászi Oszkár május elsején érkezett Bécsbe. Néhány héttel később követte Szende Pál, Polányi Károly, majd még igen sokan a Huszadik Század és a Galilei-kör egykori gárdájából (Rédei József, Dániel Arnold, Fazekas Sándor, Lorsy Ernő, a fehérek zaklatásai elől menekülő Madzsar József, utóbb a börtönből szabadult Fényes László és Kéri Pál). A közös sors és a hasonló gondolkodás természetszerűen összehozta őket, de politikai szervezkedésre, fellépésre egyelőre nem gondoltak: várták a hazai „kibontakozást”, amelyet demokratikus, de legalábbis liberális irányúnak reméltek, s vele a percet, amikor hazatérhetnek.

A közvetlenebb politikai tevékenységhez való visszatérést Jászi és barátai számára két körülmény motiválta: a hazai fehér terror „intézményesülése” és Károlyi Mihály csatlakozása a demokratikus emigrációhoz.

Károlyi megjelenése – nem Bécsben, ahova az ellene hangolt magyar és osztrák ellenforradalmárok miatt nem volt tanácsos mennie, hanem Prágában – egy csapásra megváltoztatta a kinti demokraták esélyeit. Addig is voltak ugyan alkalmas vezetőik és diplomatáik – sőt, Jászinak vagy Szendének a csehszlovák vagy jugoszláv miniszterek több bizalmat előlegeztek, mint a nacionalista múltú Károlyinak –‚ de hiányzott az igazi vezér, a messzire látszó, magában is erőt adó és híveket toborzó zászló. A földosztó Károlyi neve otthon és külföldön a demokratikus Magyarország programját szimbolizálta, s szinte automatikusan vonzott magához olyan politikusokat Hock Jánost, Juhász Nagy Sándort, Jánosi Zoltánt, Diner-Dénes Józsefet, Linder Bélát és másokat –‚ akik Jásziékhoz valószínűleg sohasem csatlakoztak volna.

De nem csupán a politikusokról volt szó. Az emigrációban sok volt az olyan baloldali értelmiségi s még több az olyan munkás, parasztból lett bányász stb., aki egyáltalán nem vagy legalábbis nem szívesen – sok esetben csak helyi, érdekvédelmi kényszernek vagy a valahova tartozás szükségletének engedve – csatlakozott az egymással hadakozó pártok, irányzatok valamelyikéhez. Körükben Károlyi éppen azért volt olyan népszerű, mert múltjánál, helyzeténél s nem utolsósorban nézeteinél fogva mintegy a pártok felett állt, nem-teoretikus gondolkodásmódjával is azt fejezve ki, ami az emigráns tömegekben közös volt: az elszánt Horthy-ellenességet, a demokratikus és szocialista törekvések nem mindig tisztázott, de annál inkább vágyott egységét. Őt követve, hozzá csatlakozva nem kellett volna egyszersmind egymás ellen is harcolniuk.

Károlyi 1919 kora őszén még az összes szocialista árnyalatok összefogására gondolt, önmagát és Jászit is beleértve.

Rövidesen be kellett látnia, hogy a terv irreális. A tekintélyes osztrák szocialista párt, s különösen az Arbeiter Zeitung, amelynek támogatására számított, kifejezetten barátságtalan magatartást tanúsított irányában, cikkeit, nyilatkozatait mind kevésbé volt hajlandó közölni. Garami elment ugyan Prágába tárgyalni – de nem vele, hanem éppen az ő háta mögött a cseh vezetőkkel. Kitűnt, hogy az emigráció és a magyar szociáldemokrácia


mérsékelt szárnya nem akar együttműködni a „vörös” Károlyival.

A szociáldemokraták

A szociáldemokrata emigráció azonban idő közben kibővült a baloldallal. Bécsben volt már nemcsak Böhm Vilmos, aki júliusban a tanácskormány ottani követe lett, hanem volt népbiztos elvtársainak egy része is, akiket nem tartóztattak le: Kunfi Zsigmond, Rónai Zoltán, Garbai Sándor és társaik. Ők és Garamiék azonban kölcsönösen nem vállalták többé egymást. Külön csoportot alkottak a II. – egy ideig a Két és feles – Internacionálén belül, és az ekkor alig egy évig (1920–1921) fennállt Világosság című hetilap köré tömörültek.

Károlyi és a szociáldemokrata balszárny vezetői között március 21-e óta némileg feszélyezett volt a viszony. Az elnök, aki azon a napon elsősorban Kunfira és Böhmre kívánta bízni a kormányzást, érthetően megneheztelt rájuk, amiért a háta mögött, őt elejtve egyeztek meg a kommunistákkal a tanácsrendszer kikiáltásában. Ám ezen a sérelmen még a diktatúra idején nagyvonalúan túltette magát, az emigrációban pedig már szeptembertől kezdve ismételten és sürgetve hívta őket Prágába, hogy közösen léphessenek akcióba. Kunfiék, mint volt népbiztosok, néhány hónapig még nem mehettek – nem kaptak cseh beutazási engedélyt –‚ de leveleik és üzeneteik sem vallottak igazi lelkesedésre. Károlyi csak később értette meg, hogy Kunfiék ekkori fő gondja a népbiztosi múlt tisztázása volt.

A sok csalódás után, ami Károlyit rokonai és barátai, párthívei és munkatársai legtöbbjénél érte, üdítő, vigasztaló és erőt adó élmény lehetett számára Jászi és Szende töretlen lelkiereje és harci kedve, elvhűsége és ragaszkodó, meleg barátsága, amellyel minden politikai, családi és személyes ügyében segítségére voltak a gyakorlati élet dolgaiban járatlan egykori nagyúrnak.

E személyes motívumoknak kétségkívül fontos szerepük volt abban, hogy Károlyi, anélkül, hogy a többi irányzattal való együtt működésről lemondott volna, egyelőre elsősorban ezzel a demokratikus csoporttal azonosult, s láthatóan is ennek élére állt. De része volt ebben kifejezetten politikai megfontolásoknak is.

A kisantantra számítva?

Kunfiékkal ellentétben, akik csupán a szocialista Internacionálé támogatásában reménykedtek, Jásziéknak reálisabbnak tűnő, határozott külpolitikai koncepciójuk volt. Arra építettek, hogy a szomszédos országoknak elemi érdeke a revansra készülődő, különítmény operáló, az elszakított magyarság körében nyugtalanságot szító Horthy-rendszer elsöprése, egy demokratikus magyar kormányzat életre segítése. Ennek tisztázására utazott 1919. október közepén Jászi és Szende Prágába, ahol Masarykkal ér Benešsel találkoztak. Később Károlyi is járt a csehszlovák vezetőknél, akik ekkor még szívélyesek és ígéretekben bőkezűek voltak a magyar emigránsok irányában, s némi határkorrekciót is kilátásba helyeztek egy demokratizált Magyarország javára.

A Károlyi–Jászi-csoport legmaradandóbb sikere a Bécsi Magyar Újságnak (BMU), az emigráció sokáig egyetlen és mindvégig legnagyobb napilapjának megszerzése és kiadása volt. Jászi 1921 derekán vette át az 1919 óta fennálló lap irányítását, s kiváló szerkesztői és munkatársi gárdával (Bölöni György, Polányi Károly, Komlós Aladár, Madzsar József, Németh Andor, Déry Tibor stb.) igen magas információs, publicisztikai és nem utolsósorban irodalmi színvonalú orgánumot teremtett. A lap jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amikor 1923 végén anyagi nehézségek miatt be kellett szüntetni, minden érdekelt fél tisztában volt vele: ezzel a demokratikus emigráció mint politikai mozgalom is megszűnt létezni.

Annál is inkább, mert a Benešékkel is megbeszélt célt, egy „központi iroda” vagy, mint később nevezték, „emigráns komité” alakítását nem sikerült megvalósítani. Pedig 1920 tavaszán, kora nyarán úgy látszott, mintha közel állnának hozzá. A kudarc legszorosabban összefügg az emigráció első komoly belső vitájával és meghasonlásával.

Az emigráció zászlóbontása

Károlyiék tisztában voltak vele, hogy a nyílt „zászlóbontást” csak széles nemzeti és koalíciós alapon szabad megkockáztatni, másképp csak nevetségessé teszik magukat. Egyedül Hock János volt azon a véleményen, hogy Károlyi egymaga írja alá a komité felhívását. „Az ő neve egyesíthet mindenkit – mihelyt mellette más nevek is forgalomba jönnek, baj van!” Egy másik, még fontosabb ellenvetés az volt, hogy a zászlóbontás ne Csehszlovákiában, hanem Amerikában történjen, „mert én olyan országban, amely a magyar testről élő tagot hasított le, politikailag a magyar kormányzat ellen nem szervezkedem. Akár milyen legyen otthon a rendszer, közelebb áll hozzám, mint a magyar területet elrabló idegen. Ebben nem tudom megtagadni faji érzéseimet.”

Vele szemben Jászi álláspontja az volt: „Integritásos sovinizmussal ma harcolni nem lehet. Igenis együtt kell


menni a »kisente«-vel (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Németausztria)... Garamival és Vázsonyival semmi formában nem mehetünk együtt... Én is jobb szeretnék Amerikából elindulni, de ha nem lehet, hát tovább nem várhatunk.” Károlyi még tovább ment: „Hogy Amerikából lehessen a magyar ügyekre közvetlenül hatni, ez idő szerint képtelenségnek tartom. Új vallást ott hirdetni lehet, de a fehéreket megbuktatni csak a szukcessziós államokból lehet.” S utalva Benešsel és a prágai jugoszláv követtel folyó tárgyalásaira, nyomban javasolta, tartsanak emigráns megbeszélést a határ menti Znaimban.

Jászi ugyanis értesítette a számukra kedvező fordulatról: Bécsbe érkezett Juhász Nagy Sándor, „Jánosi (Zoltán) és Nagy Vince teljes szolidaritását jelentve”. „Az emigráció most már egy nagyon imponáló névsorral léphetne fel: Te jelentenéd az egész modern Magyarországot; Hock: a liberális katolicizmust; Jánosi: a liberális kálvinizmust; Jászi: az antirevans politikát és a konföderációt; Juhász Nagy: a kálvinista kisparasztságot; Nagy Vince: a progresszív kispolgárságot. …Ha most még Kunfiék delegálnának egy tagot, egy nem politikus szakszervezeti titkárt... akkor minden erőtényező együtt volna. (Juhászt a kisgazdák magukénak tekintik, s intim összeköttetése van Kovács I. Istvánnal és Nagyatádi Szabóval.) De ha Kunfiék nem is delegálnak senkit, elég, ha jóindulatú semlegességben maradnak, miként a bolsik. Meg vagyok győződve, hogy ennek az emigrációnak váratlanul nagy hatása volna, úgy odahaza, mint a külföldön.”

Károlyi alapjában egyetértett a tervvel, de két lényeges kiegészítése volt: „A munkásoknak és földműveseknek, szemben a polgáriakkal, többségben kell lenniök. A munkások, mint már azt szóbelileg is mondottam, olyanok legyenek, akikben valamennyi munkás párt megegyezik”. Ilyen előzmények után került sor 1920. július 3. és 6. között a znaimi emigráns találkozóra.

Külön utakon

Znaimot fordulópontnak tekinthetjük a demokratikus emigráció történetében. Ekkorra dőlt el, hogy az ellentétek miatt nem tudnak a szociáldemokratáktól a hazai demokratákig terjedő egységfrontot létrehozni, amelyből egy potenciális ellenkormány magvát alkotó emigráns komité alakulhatott volna. Ettől kezdve minden csoport és irányzat a maga útján haladt. Nyílt szakadásra vagy éppen szembefordulásra azonban egyelőre nem került sor. Kunfiékkal fennmaradt az alkalmankénti laza együttműködés (mi több, Böhm Vilmos 1922–1923-ban mint a BMU kiadóhivatali vezetője közvetlenül együtt dolgozott Jásziékkal). De a távolság, s vele az elhidegülés, most már egyre fokozódott, különösen Károlyi és Kunfi között. A másik, a „nemzeti demokrata” oldalon is hasonló folyamat zajlott le.

Hock János, amikor Károlyihoz és az októberi eszményekhez való hűsége ellenére megtagadta a kisantant-orientációjú emigráns komitéban való részvételt, egy erős és nagyon általános nemzeti közérzületet fejezett ki. Jászi is tudta, hogy politikájuk „momentán taktikailag ártani fog” az emigrációnak, de szervezkedésüket erkölcsi és politikai kötelességnek tartotta a fehér-terror gyilkos rendszere ellen, s abban bízott: „A jövő közvéleménye meg fog bennünket érteni”. A magyar közvélemény azonban – s ez minden vizsgálati anyag hiányában is bízvást leszögezhető – mindmáig nem mutat megértést e politika iránt, amelynek egy fontos alkotóelemét – a csehszlovák demokrácia iránti túlzott bizalmat – maga Jászi is revideálta 1945-ben. De a demokratikus emigráció, ha harcolni és belátható időn belül győzni akart, teljesen nem kerülhette el ezt a csapdát, amelybe egykor a Kossuth-emigráció is beleesett. Még vérző, friss sebeket kellett óhatatlanul irritálnia. Harcával önmagát ítélte elszigetelődésre.

A „nemzeti” vita mellett, de annál még nagyobb hatóerővel, a „kommunizmus”-vita osztotta meg már 1920 elejétől kezdve az emigrációt.

Demokraták és kommunisták

A kommunisták és szimpatizánsaik már 1919. augusztus óta jelen voltak a bécsi magyar kolóniában, de tevékenységüket eleinte erősen gátolta legalább három körülmény; 1) a vezető csoport internálása, majd Kunék Szovjet-Oroszországba való kiszállítása; 2) az egész kommunista emigráció állandó rendőri ellenőrzése és gyakori zaklatása; 3) végül bénító szerepük volt a már ekkor elkezdődő frakciós küzdelmeknek is, amelyeknek részletezése és elemzése természetesen nem ide tartozik. Egyik hajtásuk viszont, mint látni fogjuk, közvetlenül érinti Károlyi Mihály és a demokratikus emigráció ekkori belső viszonyait.

Április végén a Prágában járt Kunfi révén terjedt el a bécsi emigráció vezetői között, hogy Károlyi kommunista nézeteket vall. Kifejtette ugyanis Kunfinak, hogy az emigráció nem orientálódhat kizárólag a Nyugat felé, ahol egyelőre a reakció van kormányon. Az ellenzéki Labour Party és a többi nyugati szocialista párt rokonszenve nem jelent elegendő támaszt. A munkásság világszerte Kelet felé néz, Oroszország olyan pozitívum, amellyel mindenkinek számolnia kell. Beneš is igyekszik összeegyeztetni a nyugati és keleti orientációt, a magyar


emigrációnak pedig erre annál nagyobb szüksége van, hogy ne legyen kizárólag a csehek támogatására utalva. Felfogása szerint az emigráció külpolitikájában rövid távon az utódállamokra, hosszabb távon viszont az Internacionáléra kell támaszkodni.

Jászi az adott pillanatban egyáltalán nem tartotta kizártnak a leninizmus európai térhódítását, de akkor sem akarta ehhez igazítani az emigráció irányvonalát. „Ellenkezőleg, nagy lelki nyugalommal meg kell vonni a határvonalakat úgy jobbra, mint balra, nem törődve azzal sem, ha ideig-óráig lekerülünk az események színpadáról.” És újra, nyomatékosan figyelmezteti Károlyit: „oly hatalmas egyéniség, mint Te, tartósan nem imádhat két istenséget, s választanod kell a Diktatúra és a Demokrácia között.”

Károlyi, szokása szerint, tettekre váltotta nézeteit, s 1920 tavaszán már nem csupán egyes prágai magyar kommunistákkal állt kapcsolatban, hanem a KMP bécsi emigráns vezetőivel is. Február vége és május eleje között Károlyinál három központi emisszárius is megfordult: elsőnek régi újságíró híve, a Világ egykori munkatársa, Guttmann Henrik; márciusban, állítólag Kun Béla megbízásából, Katz Lipót alias Rácz László; május elején, valószínűleg Lukács György megbízásából, Bolgár Elek. Ők a KMP-vel való együttműködésének módjáról és formáiról tárgyaltak vele.

De Kun Béla ellenállásán és a pártbeli frakcióharcok elmérgesedésén akkor, 1920-ban, Károlyi és a KMP mindenfajta szervezett együttműködése meghiúsult. Csak 1925-ben került sor a KMP-vel és a Kominternnel való komolyabb kapcsolatfelvételre és együttműködésre. Addig maradt számára a kooperáció az egyes prágai, majd később párizsi magyar és más nemzetiségű kommunistákkal, szocialistákkal, s a további együttdolgozás a demokratikus emigráció radikális balszárnyával.

Jásziékhoz fűződő kapcsolata tehát, a néhány hónapos „orientációs” vita után, s különösen a Vörös Hadsereg Varsó alatti vereségének hatására, 1920 nyarától ismét megerősödött, s több mint három évig lényegében zavartalan volt, jóllehet a nézetkülönbségek, többnyire hallgatólag, változatlanul fennmaradtak közöttük.

Jászi, mint már láttuk, Károlyival ellentétben az emigráció kezdetétől nem volt hajlandó szövetkezni a kommunisták egyetlen csoportjával sem, ugyanakkor nyílt harcot sem akart velük, hogy ne gyengítse a Horthy-ellenes közös frontot. 1920 első felében, amikor éltek a remények egy szélesebb összefogásra és az emigráns komité megteremtésére, akkor arra törekedett, hogy a kommunisták ne csatlakozzanak ehhez, de ne is támadják, hanem tanúsítsanak jóindulatú semlegességet.

Ezt a korrekt viszonyt akarta fenntartani azután is, hogy 1921 júniusában – a lap vezetőivel egyetértésben – átvette a BMU szellemi irányítását. Az egyezség azonban hetek alatt felborult. A kommunista Gábor Andor szerint Jászi szegte meg azzal, hogy júliusban két kommunistaellenes vezércikket írt a BMU-ba. Jászi természetesen másképp látta, és bizonyára meglepődött, amikor a Proletár című bécsi kommunista lapban Gábor Andor gyilkos támadást intézett névleg Polányi, valójában Jászi és közös lapjuk, a BMU ellen. A radikálisoknak, írta, még az emigrációja is értelmetlen: ha holnap hazaengednék őket, rögtön be tudnának illeszkedni a Horthy-rendszerbe. „Az ostobaság szobrán ők volnának az aranyozás.”

Jászi, mint naplójába is feljegyezte, nyomban „dűlőre vitte” a kérdést, s választás elé állította a BMU akkori szerkesztőit, köztük Bölönit: vagy ő, vagy Gábor Andor. A kommunistáknak távozniuk kellett a szerkesztőségből, s a Proletárban még aznap megjelent Gábor Andor általános támadást jelző cikke Jászi és irányzata, sőt, az emigráció összes demokratikus irányú csoportjai ellen. Gábor fő vádja kísértetiesen egybecsengett a hazai hivatalos sajtóéval: „Az emigráció összes frakciói, a kommunistákat kivéve, nem mások, mint a kisantant ügynökei.”

Végleges útelágazások

Az emigráció további történetére tehát ez a tendencia, a mind élesebb széttagolódás nyomta rá a bélyegét, s ezen még a hódító fasizmus és a második világháború rendkívüli körülményei sem tudtak érdemlegesen és főleg tartósan változtatni.

1922-től, tehát nagyjából a bethleni konszolidáció első eredményeitől kezdve már csak Károlyitól indulnak ki – mind lanyhulóbb, inkább csak helyi jellegű és rendre kudarccal, meghasonlással végződő – egységkísérletek. A főbb irányzatok véglegesen kijegecesednek, elkülönülnek, s most már ezt tekintik természetesnek.

Az egyes csoportok és irányzatok immár nemcsak taktikai vagy elméleti vitákat folytatnak, hanem történelmi súlyú érvekkel igyekeznek egymásra halálos csapást mérni, s ebben különleges szerep jut a memoárirodalomnak. Garami emlékirataiban a szociáldemokrata balszárnyat és centrumot, valamint Károlyit


teszi felelőssé a Tanácsköztársaságért, Kunfiék és Jászi Garamit és a szociáldemokrata jobb szárnyat az ellenforradalom győzelemre segítéséért. Gábor Andor és más kommunisták kisantant-ügynökségnek nevezik az egész polgári és szociáldemokrata emigrációt, azok pedig Moszkva ágenseinek őket.

1925 nyarán még egy utolsó kísérletet tettek a demokratikus emigráció politikai életre keltésére. Párizsban, az Emberi Jogok Magyar Ligájának helyiségében június 9-én Károlyi, Jászi, Linder, Szende és Veér Imre tanácskozásán Linder Béla ismertette tervezetét, amely szerint a jelenlevők alakítsanak bizottságot a Magyarországon „várható forradalmi kitörés” előmozdítására és ellenőrzésére, az ismert októberi program (radikális földreform, demokratizálás, köztársaság) alapján. Károlyi azonban józanságra intett, előbb alaposabban akart informálódni a tényleges hazai helyzetről, s mivel Jászi és Szende természetesen az ő véleményét támogatták, az emigráns bizottság létesítése ismét – és végképpen – elmaradt.

Hazatérés?

A „hazatérés” motívuma egyébként ismét központi helyet kapott az emigráció vitáiban, de most már egészen más értelemben, mint amikor még a Horthy-rendszer hamaros bukására számítottak. A húszas évek vége felé megkezdődött az egyéni hazaszivárgás (Hatvany, Garami, Hock János), s a kint maradtak jelentős része is kezdte elveszíteni hitét az emigrációs lét és tevékenység értelmében. Garbai, Göndör és mások nyíltan felvetették, hogy otthon hasznosabb és eredményesebb munkát lehetne végezni, a demokratizálódás és a szocialista jövő érdekében.

Jászi Oszkár azonban nagyon határozottan utasította vissza, hogy a hazatérés hívei saját álláspontjukat magatartási szabállyá emeljék. Úgy vélte, a kint maradóknak a hazai rendszer konszolidációja után, átmenetileg reménytelen helyzetben is van szerepük és feladatuk.

2. Képek


1. A moszkvai emigráció. A magyar kommunista mozgalom tanácsköztársaság-képének alakulásaBORSÁNYI György

A moszkvai emigráció

A magyar kommunista mozgalom Tanácsköztársaság-képének alakulása

Az 1919–1945 közötti kommunista mozgalmak Tanácsköztársaságról adott értékeléseit vizsgálva, két körülményt előre kell bocsátanunk, mivel nélkülük bármiféle analízis a levegőben lóg. Az egyik: a kommunista mozgalom számára a Tanácsköztársaság (ebben az időben) nem történelmi, hanem politikai kérdés, méghozzá elsőrendű fontosságú, saját legitimációjának kulcskérdése. A másik: ebben az időben a KMP egy nagyon fegyelmezett, hallatlanul centralizált, és ideológiailag roppant érzékeny szervezetnek, a Kommunista Internacionálénak a része. Értékelései minden esetben egybeesnek e szervezet értékelésével. Változásai szervesen és gyorsan követik annak változásait.

Ki a felelős?

1919. augusztus elején a Kommunista Internacionálé elnöksége kiáltványban tudatja a világ munkásosztályával: „Rettenetes árulás történt. A Magyar Tanácsköztársaság megbukott az imperialista rablótámadások és a szociáldemokraták aljas árulása következtében. A II. Internacionálé vezérei, akik a világháborút támogatták, letörték a nemzetközi tiltakozás jeléül megindított sztrájkot.” A továbbiakban a Zinovjev által aláírt kiáltvány alig tartalmaz többet a nemzetközi szociáldemokrácia szidalmazásánál.

A fenti idézet példaértékű, mert egyszerre több tényt is feltár. Először is azt, hogy a Komintern vezetői – Lenint is beleértve – hiányos és felületes információkat kaptak a magyarországi helyzet tényleges alakulásáról. Mindenekelőtt a katonai erőviszonyokról voltak félreinformálva. Az az illúzió élt bennük, hogy a Magyar Tanácsköztársaság megvédése, léte vagy nemléte főleg vagy kizárólag azon múlik, mekkora a munkás- és paraszttömegek lelkesedése, a rendszer iránti hűsége, készsége a forradalmi ország megvédésére. Úgy vélték, hogy ha ez a tényező maximálisan fokozható, ha minden hadra fogható proletár fegyvert ragad, az országot hosszú ideig tartani lehetett volna. Nem szorul bizonyításra, hogy tévedtek: külső segítség nélkül a Tanácsköztársaság nem volt fenntartható.

A fenti gondolatmenet második sajátossága, hogy a vereség szempontjából egyenlőségjelet tesz a román hadsereg ágyúi és a szociáldemokrata vezetőkkel folytatott viták közé. Ha most eltekintünk attól, hogy a kapituláció é az ellenállás hívei közti frontok nem a régi kommunista–szociáldemokrata felállás szerint húzódtak, az egyenlőségjel kitűzése mindenképpen megdöbbentő. Ma már aligha szorul bizonyításra, hogy a szociáldemokrata–kommunista viták mindössze a hatalom gyakorlásának mikéntjére vonatkoztak, nem kérdőjelezve meg a forradalom létjogosultságát.

Ennek az értékelésnek a kialakulását elemezve, nem feledkezhetünk meg annak nemzetközi körülményeiről. 1919 a kommunista mozgalom európai méretű formálódásának éve, a legtöbb európai országban most születnek a kommunista pártok, vagy alakulnak azok a csoportok, amelyek a kommunista párt magjává válnak. Ebben a stádiumban érthetően azok az értékelések kapnak hangsúlyt, amelyek a munkásmozgalmon belüli elhatárolódás irányába mutatnak, amelyek igazolják az egyes országokban a munkás mozgalom kettészakításának szükségességét.

Ez az elhatárolódás természetesen nem volt mentes emócióktól. Hiszen a munkásmozgalom belső vitái immár nem a kongresszusi termekben folytak, hanem helyenként géppuskával és ágyúval vívták azokat – elegendő csak az oroszországi és a németországi eseményekre utalni.

Belső viták

Ebben a légkörben tárgyalta a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa a Magyar Tanácsköztársaság tapasztalatait. Mivel a kongresszus fő célja a kommunista mozgalom konstituálása volt, érthető, hogy a Tanácsköztársaság tapasztalatait főleg ebből a szempontból vizsgálták. Igen gyakran hivatkoztak rá, és szinte kizárólag abban az összefüggésben, hogy a szociáldemokráciával való egyesülés (vagy együttműködés) a bukáshoz vezet. Ezt hangsúlyozzák mind Lenin, mind Zinovjev, mind a magyar példát bizonyító erejűnek


tekintő felszólalók.

A Komintern értékelése hosszú időre rányomta bélyegét a magyar kommunisták gondolkodására. Bár a húszas évek elején a kommunista világmozgalmat még nem jellemzi a vélemények olyan monoton uniformizálódása, mint később, a magyar párt belső vitái szemszögéből egyáltalán nem mindegy, milyen vélemény alakul ki Moszkvában. Így a Komintern értékelésének ez a hangsúly eltolódása felerősíti a magyar pártban amúgy is meglévő hajlamot a Tanácsköztársaság valóságos történetének torzult értékelésére.

Ez a hajlam különösen erős a magyar emigráció berkeiben is. A Tanácsköztársaság értékeléséről szinte kizárólag ezekben a körökben vitatkoznak, illetve csak itt születnek írások, amelyeket az utókor történésze számba vehet. Odahaza, ebben az időben a kommunisták a párt újjászervezésének gyakorlati kérdéseivel vannak elfoglalva. A párt teoretikusai (Kun, Landler, Lukács, Rudas, Pogány, Szántó Béla, Varga Jenő) valamennyien kifejtik saját véleményüket a Tanácsköztársaság tapasztalatairól. Ha ezekből az írásokból levonjuk az emigráns-létből elkerülhetetlenül következő (s minden emigrációra jellemző) személyeskedéseket, kölcsönös vádaskodásokat, elfogultságokat, nagyjából a következő kérdésekben alakul ki közös álláspont:

1) 1919. március 21-én a hatalmat vállalni kellett, de nem lett volna szabad azt a szociáldemokratákkal közösen vállalni.

2) A fő hiba: a szociáldemokratákkal való egyesülés s ennek következtében a forradalmi párt hiánya. Ez egyben a vereség oka is.

3) A tanulság: erős, önálló, eszmeileg szilárd kommunista párttal újra át lehet venni a hatalmat. A KMP nem törekedhet másra, mint a Tanácsköztársaság megismétlésére, „tiszta” kommunista vezetés alatt.

A húszas évek elején abban szintén egyetértenek, hogy az új magyar forradalom a – hamarosan bekövetkező – világforradalom „melléktermékeként” győzni fog. A kommunistáknak eszmeileg és szervezetileg felkészülten kell fogadniok ezt a lehetőséget. Az emigráció idejét arra kell felhasználni, hogy a második tanácsköztársaság káderei az elsőnél érettebbek, felkészültebbek legyenek a hatalom egyedüli gyakorlására. Ennek útját elsősorban abban látták, hogy alaposabban tanulmányozzák a nagy példakép, a Bolsevik Párt tapasztalatait. (Nem ők voltak az egyetlenek. Ez a mentalitás elég jellemző volt a húszas évek európai mozgalmára.) Fő feladatuknak – ebből következően – az új, illegális párt újjáépítését tartották. Ezek alapkérdések voltak, a viták (köztük az ún. Kun- és Landler-frakció közötti vita) ezen belül folytak, főleg a „hogyan?” kérdésről.

Vita a munkásságról, parasztságról

Voltak természetesen más jellegű viták is. Például eléggé eltérő vélemények alakultak ki a munkástömegek magatartásáról, a proletárdiktatúrához való viszonyukról. Egyesek – köztük maga Kun Béla, majd Rudas László – hajlamosak voltak a munkásosztályt azzal vádolni, hogy úgymond „cserbenhagyta saját hatalmát, nem volt hajlandó érte hősi halált halni a pesti utca barikádjain”. Mások – pl. Landler – védelmükbe vették a munkásosztályt. Mai szemmel nézve azonban úgy tűnik, hogy minden vitázó fél egy idealizált, a valóságban soha nem létezett munkásosztályt elemez, olyan osztályt, amelynek minden tagját át kell, hogy hassa saját felismert osztályérdeke és cselekvéseinek eme felismert osztályérdek képezi a rugóját. Ha mégsem így cselekszik, azért valakik felelősek – s ezek a valakik az adott esetben kik mások lehettek, mint a szociáldemokraták? Az idealizált munkásosztály-kép elég sokáig elkíséri a kommunista mozgalmat, nem kevés kudarc okozójává válik a későbbiekben. Az az igény, hogy a munkásosztály magatartását differenciáltan, rétegeire és csoportjaira bontva elemezzék, ebben az időben nem merül fel. A korabeli kommunista értékelésekre nemzetközileg is jellemző, hogy az absztrakció igen magas szintjein mozognak, s előszeretettel dolgoznak olyan osztály, vagy réteg-kategóriákkal, mint „munkásosztály”, „kispolgárság”, „burzsoázia”, amelyek eleve bizonyos homogenitást sugallnak. Mint tudjuk, minél szélesebb egy absztrakció, annál soványabb annak konkrét valóság-tartalma. Nem csoda hát, ha az ebben az időben született elemzések nem sok kapaszkodót adtak azoknak a kommunista párttagoknak, akik idehaza a párt újjászervezésének keserves munkájával küzdöttek.

A húszas évek közepére, mint ismeretes, a pártépítő munka jelentős eredményeket ért el. 1925-ben létrejött az MSZMP és ugyan ebben az évben a KMP megtartotta első kongresszusát. Az otthoni mozgalom és az emigráció viszonya szorosabbá vált. Az emigránsok gyakrabban találkoztak hazai kommunistákkal, a mozgalomban megjelent az új generáció, amelyik a Tanácsköztársaság idején a második-harmadik sorban, vagy éppen a mozgalom központjaként vett részt az eredményekben. Időközben a nemzetközi kommunista mozgalom kénytelen volt tudomásul venni: a világháborút követő forradalmi fellendülés nem torkollott világforradalomba, a kapitalizmus stabilizálódott és a kommunista pártoknak a hatalomért folytatott harcát hosszú távú folyamatnak


kell tekinteni.

Ezeknek a hatásoknak köszönhetően 1925-ben fordulat állt be a Tanácsköztársaság egyik nagyfontosságú kérdése, a parasztkérdés megítélésében. Mindeddig a KMP vezetői általában egyetértettek abban, hogy a Tanácsköztársaság idején nem lett volna helyes a föld felosztása. A húszas évek közepére ez az elemzés finomult. Kun Béla Tanulni a paraszttól! című, 1925 szeptemberében megjelent cikke kifejti: a Tanácsköztársaság hibát követett el azzal, hogy nem osztotta fel a nagybirtokot. „A proletárdiktatúra hibás földpolitikája a munkások és parasztok kialakulni készült szövetségének megerősítése helyett ennek éppen az ellenkezőjéhez vezetett: a parasztságnak a munkásosztálytól az ellenforradalom irányába való eltolásához.” Ez a politika több alaphibára vezethető vissza. A tanácskormány a mezőgazdasági termelés folytonosságának illúzióját fölébe helyezte annak a reális hatalmi szempontnak, amely a földosztást – s ezzel a parasztság megnyerését – követelte volna. A kommunisták lebecsülték a parasztság súlyát és szerepét a magyar társadalomban. A parasztban nem forradalmi szövetségest, csupán kisárutermelőt láttak. Nem értettek a köztük folyó munkához, olyan eszközöket alkalmaztak, amelyek a parasztokat elidegenítették a munkáshatalomtól. „Mindezeknek a hibáknak elméleti takarója az az alapjában véve téves [de az akkori időket tekintve érthető] felfogás volt, amely szerint a mezőgazdaság fejlődése a szocializmus felé: mechanikus és egyenes vonalú folytatása a mezőgazdaság kapitalisztikus fejlődésének.” Ezek a gondolatok megerősítést nyertek a KMP első kongresszusán.

„Sztálinizálás”: árulók keresése

A húszas évek második felétől a Kominternben – s ezzel együtt a magyar pártban – felerősödtek a szektás tendenciák. Ma divatos ezt az időszakot a sztálinizmus kezdetének nevezni. Én ezt az elnevezést csak akkor tudom elfogadni, ha a „sztálinizmus” kifejezést Sztálin személyétől elvonatkoztatva, mint egy szimbolikus gyűjtőfogalomként használjuk. A Komintern „sztálinizálása” ugyanis Zinovjev vezetése alatt kezdődött, Buharin alatt folytatódott, Manuilszkijjal érte el csúcspontját és Dimitrov alatt konszolidálódott. Maga Sztálin a Kominternnel keveset foglalkozott. Azt hiszem, ebben nem csupán a nyelvtudás és a nemzetközi munkásmozgalom ismeretének hiánya játszott szerepet, véleményem szerint nem tartotta túlságosan fontosnak azt. Számára a Szovjetunió mindenekelőtt nagyhatalom volt, amelynek nagyhatalmi léte és az ettől determinált érdekek jóval fontosabbak voltak a nemzetközi mozgalom ideologikus szempontjainál. Éppen ezért a Komintern szektás irányba való elfordulását pontatlan Sztálin nevéhez kötni (mint láttuk, az ideológiai szempontok nem gátolták őt sem Hitlerrel, sem Churchillel szemben).

Mindenesetre a szektás fordulat tény, amely rányomta bélyegét a magyar kommunisták Tanácsköztársaság-képére. Tanulságos olvasmány ebből a szempontból a KMP elméleti folyóiratának, az Új Márciusnak 1929-es, a Tanácsköztársaság tizedik évfordulójára kiadott különszáma.

Hogy képet alkossunk a KMP ekkori ideológiai állapotáról, engedtessék meg néhány mondatot idézni eme különszám legfontosabb dokumentumaiból.

A folyóirat közli a KMP Központi Bizottságának kiáltványát Magyarország munkásságához és szegényparasztságához. E kiáltvány – miután szembeállítja a Tanácsköztársaság vívmányait a munkások helyzetével a Horthy-rendszerben –‚ összegezi a Tanácsköztársaság tanulságait. „A legelső tanulság: A kizsákmányolók diktatúráját csak harccal, áldozatos, elszánt, semmitől vissza nem riadó forradalmi osztályharccal lehet megdönteni!

A második tanulság: A dolgozó osztályok felszabadulásához az út a szociáldemokrácia holttestén át vezet. A magyar munkásosztály első tanácshatalmát a szociáldemokrácia árulta el, aknázta alá, juttatta romlásba. Ahogyan ma a szociáldemokrata párt a munkásság sztrájkjainak, gazdasági harcainak »élére áll«, hogy azokat könnyűszerrel elárulhassa a gyárosoknak, úgy állt 1919-ben a magyar szociáldemokrácia a proletárforradalom »mellé«, hogy belülről bomlaszthassa azt és paktálhasson az osztályellenséggel. A szociálfasizmus 1919-ben kezdte meg júdási pályafutását”... és így tovább, ebben a hangnemben. Ez a stílus nem magyar sajátság, ez a korabeli nemzetközi kommunista mozgalom stílusa. A magyarok csupán adaptálják a magyar viszonyokra az általános igazságokat. Megszületett és bevésődött a tézis, a Tanácsköztársaság bukásának két oka van: a szociáldemokratákkal való egyesülés és az agrárkérdésben elkövetett hiba, a földosztás elmaradása. Ehhez szükségképpen kapcsolódott a legenda a Vörös Hadsereg vezetésében bekövetkezett árulásról. Kialakult a kép: ha az áruló szociáldemokraták helyén sziklaszilárd bolsevikok állnak, akik jól tanulták meg az orosz leckét és maguk mögött tudják a parasztságot, a Tanácsköztársaság éppúgy felülkerekedett volna az antant fegyveres túlerején, amiként az orosz bolsevikok tették ezt a 14 ország intervenciós erőivel szemben. Ez a kép – amely a harmincas években eltűnt – a felszabadulás után egy időben újra megjelent, s néhány évig meghatározta a Tanácsköztársaság iskolai oktatását.


Az NKVD börtönében

Ez a szektás alaphang a Tanácsköztársaság értékelésében lényegében változatlanul tartott a harmincas évek közepéig. Ekkor egymás után – részben egymással összefüggve – olyan események történtek, amelyek drámai módon megváltoztatták a kommunista mozgalom viszonyát a Magyar Tanácsköztársasághoz.

A Komintern VII. kongresszusán elfogadott új irányvonal, az antifasiszta népfront politikája nyilvánvalóan az eddigi értékelés revíziójára ösztönözte a magyar kommunistákat. Hiszen a „Második Tanácsköztársaság”, az „Új Március” jelszavával bizonnyal nem számíthattak a hazai szociáldemokraták, a kisgazdák, az antifasiszta liberális polgárság megnyerésére. A széles, akár a konzervatív arisztokratákig terjedő antifasiszta front koncepciójába a Tanácsköztársaság nem illett bele.

Mielőtt azonban a KMP egyáltalán fel tudta volna oldani azt az ellentmondást, ami saját múltja és jelene között keletkezett, a Kommunista Internacionálé vezetői – egy meglehetősen fantáziátlanul megkomponált színjáték keretében – feloszlatták a párt Központi Bizottságát, tagjait részben kizárták a pártból, részben megfosztották a politikai cselekvés lehetőségétől. Ezt követte Kun Béla politikai kivégzése 1936-ban, amit néhány hónap múlva a letartóztatás, majd a fizikai kivégzés követett. Vele egy sorban és nagyjából egy időben tűntek el az NKVD börtöneiben a Tanácsköztársaság azon népbiztosai és funkcionáriusai, akik a Szovjetunió területén éltek. Az itthon maradtak számára teljesen érthetetlen volt, miért tartóztatnak le olyan merőben különböző kvalitású és beállítottságú embereket, mint Pogány József, Hevesi Gyula, Bokányi Dezső, Bajáki Ferenc, Fiedler Rezső, Haubrich József, Kelen József, Lengyel Gyula, Nyisztor György, Szabados Sándor, Székely Béla, Vágó Béla. Mivel ezekben az emberekben az volt az egyetlen közös, hogy valamennyien a Forradalmi Kormányzótanács tagjai voltak, logikusan következett, hogy a Tanácsköztársaság megítélésében a Szovjetunióban valami történt, ami történetesen megváltoztatta ennek az értékelését: Úgy tűnt, a Szovjetunióban súlyos bűnnek számít a Magyar Tanácsköztársaságban vállalt funkció, olyan bűnnek, amelyért börtön, sőt akasztófa jár.

Mivel azonban ezekhez a hírekhez semmiféle kommentárt nem kaptak, az itthoni kommunisták úgy vélték: a legokosabb hallgatni. Hiszen az eddigi értékelés, ha szektás volt is, legalább a konzisztencia előnyével rendelkezett. Az új fejleményekben semmiféle konzisztencia nem volt kimutatható. Ugyanakkor változatlanul fennállt a kommunista mozgalomnak az az alaptörvénye, mely szerint mindennel, ami a Szovjetunióban történik, szolidaritást kell vállalni, s az itt történtek csakis a világproletariátus érdekeit szolgálják. Így azután a Tanácsköztársaság megítélésében súlyos zavar keletkezett.

Ezért a kommunista mozgalomnak néhány évig nem volt Tanácsköztársaság-képe. Igaz, ez nem okozott nagyobb gondot, mert magát a pártot is feloszlatták és az otthoni káderek a párt újjászervezésével voltak elfoglalva. Mindenesetre nem véletlen, hogy az 1937–1938-ban Prágában kiadott pártlap, a Dolgozók Lapja egyetlen alkalommal sem írja le a „Tanácsköztársaság” kifejezést, még utaló formában sem. Miközben óriási erőfeszítéseket tesz a párttagok meggyőzésére a moszkvai perek jogosultságáról, e perek magyar vonatkozásairól hallgat. Pedig a magyar népbiztosok eltűnésének híre több csatornán is eljutott Magyarországra; a párttagok cáfolatra vagy magyarázatra vártak. Nem a vezetők hibája, hogy sem ezzel, sem azzal nem tudtak szolgálni.

Valamit változtatott a helyzeten az Új Hang 1939. márciusi, a Tanácsköztársaság huszadik évfordulójának szentelt száma. Ebből legalább megtudhatta a magyar pártközvélemény, hogy Varga Jenő, Fogarasi Béla, Gábor Andor, Lukács György és Balázs Béla szabadlábon vannak, mivel cikkeik megjelentek a lapban. Varga Jenő tollából megkapták a Tanácsköztársaság „népfrontos” értékelését. Ezúttal egy, Károlyi Mihály és a szociáldemokraták iránt meglepően konciliáns hangvételű cikket olvashattak, amelynek legfőbb jellemzője – a teljes anonimálás. A Tanácsköztársaság vereségének oka – a földosztás elmaradása, ami annak tudható be, hogy a magyar kommunisták nem értették meg az orosz bolsevikok példáját. A szám egyik legterjedelmesebb cikke egyébként az akkor Magyarországon még kevéssé ismert Nagy Imre tollából származik. A „Tanácsmagyarország és a parasztság” című cikk a munkás–paraszt szövetség hiányáért ostorozza a Tanácsköztársaság vezetőit – gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen nevet se írjon le. Egyébként az egész, eléggé terjedelmes számban egyetlenegyszer sem fordul elő sem Kun Béla, sem más kommunista vezetők neve – sem pozitív, sem negatív összefüggésben. A cikkek tartózkodnak a szociáldemokraták bírálatától, amennyiben azt teszik, csak általánosságban s főleg a Garami–Buchinger–Peidl vonalra vonatkoztatják. A kommunista magatartás etalonja az orosz példa: amennyiben azt követték, helyesen cselekedtek, amennyiben attól eltértek, hibáztak. A rituáléhoz tartozott az esedékes citátum, amely csaknem minden cikkbe bele volt szőve – talán nem kell megmondani, kitől.

2. Képek


1. Az 1947 utáni szociáldemokrata emigráció történetéhezSTRASSENREITER Erzsébet

Az 1947 utáni szociáldemokrata emigráció történetéhez

A világ minden táján szétszóródott magyar emigráció szociáldemokrata része az első világháborút követően alakult ki. A Tanácsköztársaság összeomlása, az ellenforradalmi terror az 1918/19-es forradalmakban szerepet játszó szociáldemokraták ezreit kényszerítette az ország elhagyására. Az 1930-as évek végén a fasizmus előretörése, az antiszemitizmus erősödése, a zsidótörvények ismét növelték az emigránsok számát.

1947–1948 fordulójától újabb menekülési hullám indult el. Az MKP vezetése kierőszakolta az áttérést az egypártrendszerre, a proletárdiktatúrára, s ennek szerves részeként megkezdődött az SZDP szervezeti, politikai, ideológiai felszámolása a munkáspártok „egyesítésének” menetében. A sort Peyer Károly, a szociáldemokrata mozgalom legismertebb vezetőinek egyike nyitotta. 1947. november 19-én menekült el az országból, mert kémkedéssel vádolták meg, s mentelmi jogának felfüggesztését indítványozták. Őt követték 1948 elejétől azok a szociáldemokraták, akik az egyesülést és az addigi politikai struktúra felszámolását ellenezték, s akik ellen éles hecckampányt indítottak. Félve a börtöntől, az üldözéstől, a meghurcolástól, a mozgalom vezetői abban a reményben hagyták el az országot, hogy a Rákosi-uralom úgysem tart sokáig.

1947 őszétől nyugatra került még az ún. Peyer-ügy kapcsán Pisky-Schmidt Frigyes, Peyer Független Szociáldemokrata Pártjának egyik lelkes szervezője, és a hozzá legközelebb álló fiatal, Gábor Róbert, az ügyben ugyancsak érintett ÁVO-s tiszt. Január 12-én hagyta el az országot Erőss Ferenc, volt SZIM titkár, aki egyébként egy ideig Bécsből segítette többek menekülését. Kikerült ezt követően: Bán Antal, Száva Istvánné, Baranyai Tibor, Bölcsföldi Andor, Pap Gyula és több más ifjúsági vezető, Szélig Imre, Medey István, Dombay János pártfunkcionáriusok, Presser István, a központi Értelmiségi Titkárság vezetője, Andreánszky István, újságíró, Bede István, volt angliai követ és mások. 1949 tavaszáig – Böhm Vilmos adatai szerint – családtagokkal együtt a menekültek száma azonban nem haladta meg a 200-at.

Európai párt Amerikában

Az évek kutatásai során előkerült levelezés tükrözi, hogy milyen nehézségekkel kerültek szembe az emigrációba sodródott emberek. Szembe kellett nézniük nemcsak egzisztenciális gondokkal, hanem politikai akadályokkal is, amennyiben addigi szocialista meggyőződésük szellemében kívántak tovább működni. Különösen erősen jellemezte ez az emigránsok helyzetét az Egyesült Államokban. Az itt letelepültek elkeseredve vették tudomásul: a szocialista politizálás feltételei teljesen hiányoznak. „A mi szerepünk itt nem könnyű – számolt be Peyer Károly tapasztalatairól Erőss Ferencnek 1950. július 3-án New Yorkból küldött levelében. – És igen nagy harcot kell folytatnunk azért a minimális tevékenységi lehetőségért, amit folytatunk. Egyedül állunk s senkire nem számíthatunk, mind csak magunkra. Szocialista politikát itt Amerikában egyáltalán nem lehet folytatni. Itt más a közvélemény... Itt európai megítélés szerinti politikai pártok nincsenek. Itt két párt van: a demokrata párt és a köztársasági párt, amely a tényleges hatalmat gyakorolja felváltva. A többi pártok nem számítanak, szociáldemokrata párt majdnem semmit, annak dacára, hogy minden választásnál elnökjelöltet állít, de minimális szavazatot kap. A Wallace vezetése alatt álló párt, mely a kommunistáknak fedőszerve volt, a nemzetközi események hatása alatt teljesen letört. Vezetője a hangját sem meri hallatni. Sajnos, az itteni szakszervezetek sem értik meg ezt a helyzetet, sőt teljesen az itteni viszonyoknak megfelelő tevékenységet fejtenek ki. Az a sokat emlegetett nemzetköziség, melyet nekünk szemünkre hánytak, eltörpül a katolicizmus nemzetközisége mellett, amit bizonyít az, hogy Mihalovics prelátust meghívta a chicagói érsek, hogy élete végéig vendége legyen. Ilyen meghívás részünkről még senkinek sem jutott és csak a legminimálisabb életfeltételeink vannak. Arról nem is szólva, hogy az egyházak, teljesen mindegy, hogy katolikus vagy református, teljes befolyást gyakorolnak péld. a magyarságra és az új bevándorlással kapcsolatosan is óriási segítséget tudnak nyújtani a hozzájuk fordulóknak, amivel szemben mi még ma sem tudjuk azt, hogy tudnánk-e még valamit tenni.”

Az emigránsok zöme az anyagi előnyök ellenére Európában igyekezett egzisztenciát teremteni és politizálni, míg a szociáldemokrata emigráció jobboldala az USA-ba igyekezett, s az európai országokban tevékenykedő baloldali személyiségekkel nem értett szót. Az 1949 őszén New Yorkban letelepedett Peyer Károly is elszigetelődött, elvesztette befolyását a mozgalom eme része felett.


Európában a szocialista, szociáldemokrata pártok hatalmas tömegek támogatását élvezték. Az emigránsok helyzete azonban itt sem volt könnyű, bár elismert vezetőjük, Bán Antal élvezte az Internacionálé támogatását Peyerrel szemben. Jelentősebb csoportok Svájcban (Zürich – Bán, Presser István), Belgiumban (Brüsszel – Erőss Ferenc), Svédországban (Stockholm – Bölcsföldi Andor), Franciaországban (Párizs – Fejtő Ferenc, Borsos Sándor), Angliában (London – Bán, Szélig Imre, Bede István) alakultak ki. A nyolc-tíz, vagy még több órai napi kenyérkereső elfoglaltság mellett nem könnyű politizálni, a párt és a mozgalom ügyeit intézni. Nehezítette az emigráció helyzetét a belső viszály is, amely az 1948 őszén Peyer ill. Bán vezetésével külön-külön megalakult pártok és vezetőik között dúlt, s Peyer Amerikába településével, ill. Bán Antal 1951 augusztusában bekövetkezett korai halálával sem ért véget.

Felszabadítási stratégia

Az emigráció minden árnyalata, Peyertől Bánig, politikai missziójának tekintette a magyarországi belső változások elősegítését, bár a módszereket, az eszközöket illetően éles különbségek mutatkoztak az egyes csoportok, sőt hangadó személyek, vezetők között is. A Peyer vezette amerikai csoport – leszámítva a szélsőjobboldalt – mindenkivel hajlandó volt szövetkezni a Rákosi-klikk hatalmának megdöntése érdekében. Támogatta a hivatalos amerikai bel- és főleg külpolitika minden ilyen irányú akcióját. Az európai emigráció Bán vezette része erre nem volt kapható, bár a sajtó, a propaganda útján ő is igen élesen bírálta az országban uralomra jutott kommunistákat. Bán csoportja ezt a munkát a hazaiakkal együtt kívánta tovább folytatni. Peyerék ezzel szemben mindent egy lapra tettek fel: egy új háborúra, Magyarország és a környező országok „fegyveres felszabadítására”. „Mindazokat az elvtársakat, akik mozgalmunkban fontosak, idehozzuk – írta 1950. május 10-én Erőss Ferencnek Brüsszelbe. – Két okból: az első a biztonság, mert az összecsapás elkerülhetetlen…” Július 3-án is utalt arra, hogy hamarosan fordulat várható. „…a világpolitikai események olyan fordulatot hozhatnak rövid idő alatt, melyek szükségessé teszik azt, hogy egységesen lépjünk fel minden tekintetben. És ha megtörténik az, hogy haza mehetünk, akkor azt hiszed – írta Erőss Ferencnek –‚ hogy ezen nehéz munkát el fogja tudni végezni egy olyan szociáldemokrata párt, amely apró frakciókra van szakadva és amelyet a személyek közötti gyűlölet hat át? Tisztában kell lenni azzal, hogy ha hazakerülünk, nem lesz könnyű a szerepünk. Azután a rombolás után, amit a bolsevizmus ott csinált. Már itt a bizottmányban hallani, hogy a szociáldemokrata párt pedig nem lesz már többet Magyarországon.

Sztálin 1953 tavaszán bekövetkezett halála után ez a háborús „felszabadítás” stratégiájára alapozott emigrációs politika kezdte talaját veszteni, s előtérbe kerültek a kardcsörtetéssel korábban is szembekerült baloldali-demokratikus csoportok. Ezek körében általános volt a vélemény, hogy támogatni kell Nagy Imre törekvéseit a Rákosi-csoporttal szemben. Az 1953 közepe óta zajló eseményekből azt a következtetést vonták le, hogy a kommunista államokban „új vezetés van kialakulóban”, tehát „mindent el kell követni, hogy a kommunisták normalizálódásra irányuló törekvései sikerrel záruljanak, mert a sikertelenség veszedelmes kilátásokat tartogat nemcsak a szocializmus, a munkásosztály, de az egész emberiség számára. Ezt elsősorban európai keretben kell és lehet megvalósítani, mert Nyugat-Európa – vélekedett 1955 közepén Presser István – amúgy is meg kíván szabadulni az amerikai gyámságtól.” Szeptember 18-i, Erőss Ferenchez írt levelében utalt arra, hogy a jobboldali emigráns szervezetek ellenzékeként a szocialistákból, parasztpártiakból és baloldali kereszténydemokratákból összetevődő Népfront megteremtése a feladat, megfelelő elvi programmal, „amelynek természetesen ellentétele egy otthoni Népfront kialakulása az uralkodó párt nem sztalinista haladó elemeiből, az elmúlt évek tanulságait levont szociáldemokratákból, parasztiakból és keresztényekből. Ez az egyetlen biztosítéka a mai rezsim olyan átalakulásának, hogy abból nem lesz a demokrácia szépen hangzó jelszava mögött megbújó kapitalista restauráció. …ennek alapvető feltétele egy olyan irányzat létezése az uralkodó kommunista párton belül, amely hajlandó az eddigi sztálinizmus örökébe lépve befelé a rezsim demokratizálására és kifelé az ellentétek áthidalására Kelet és Nyugat között, anélkül, hogy az alapokat feladná. Kérdésedre, hogy én hiszek-e egy ilyen irányzat létezésében? – azt válaszolom, hogy a Nagy Imre-féle tapasztalatok alapján bízok benne –‚ különösen, ha ehhez hozzáadom a várható bel-orosz fejlődést is, amely ma sok tekintetben a csatlós államok előtt jár, persze Jugoszlávia kivételével.”

A szociáldemokrata emigrációban Bán helyébe lépő Szélig Imre azonban rendkívül merev és szűklátókörű politikát képviselt, s minden nem a pártjától kiinduló kezdeményezést elutasított. Még 1955 közepén is a hidegháborús szólamokat hangoztatta. „A hosszú távlatú politika lényege, hogy nem lehet bízni a Szovjetunióban – fejtegette a vele tárgyaló Erőssnek júliusban –‚ s előbb utóbb leszámolásra kerül sor Kelet és Nyugat között. Nekünk arra kell politizálni, hogy a romhalmazzá vált ország újjáépítésére mennél több és mennél kedvezőbb feltételekhez kötött segélyt kapjunk az amerikaiaktól... A Népfront-szerű megoldás kriptokommunista manőver. Ellenben folytassuk ott, ahol 1948-ban abbahagytuk, vagy még helyesebb, ahol 1945-ben kezdtük.” Szélig erre hajlandó lenne, sőt ha egy ilyen megoldás aktuálissá válna, szívesen leülne Rákosi Mátyással – de csakis vele, mert a többieket, az újakat nem ismeri – s megállapodást köthetnének a


pártiroda berendezéseinek és szőnyegeinek, valamint a pártmoziknak a visszaadása tárgyában. Emellett meg kell oldani a „svábkérdést”, vissza kell telepíteni őket és kártalanítani. Szerinte azonban az ún. Népfrontos- javaslat „célja a kommunista népi demokrácia fenntartása, …az egypártrendszer elfogadása”.

1955 közepén az amerikai csoport is aktivizálódott. A kezdeményezést kézbe ragadva 1955. november 8-án Peyer Károly elnökletével a pártvezetőség New Yorkban tartózkodó tagjai összeültek és programszerű határozatot fogadtak el. „A hónapok óta folyó nemzetközi nagyhatalmi tárgyalások új, talán döntő állomást jelentenek Kelet-Európa felszabadulásának ügyében is – olvasható a dokumentumban. – A magyar nép, a magyar munkásság ma közelebb áll a békés felszabaduláshoz, mint bármikor a nyolcesztendős kommunista elnyomás során.”

Az egység helyreállításának politikai programjaként követelték a visszatérést az 1945. november 4-i társadalmi, gazdasági, politikai viszonyokhoz, „amelyet az 1945. november 4-i választások szentesítettek”. A magyar dolgozók jogait – úgy látták – csak „a régi feudális és fasiszta rendszer emigrációs mesterkedései” veszélyeztethetik, s ezekkel szemben védelmet kell biztosítani. Ezen célok és törekvések jegyében kísérletet tettek az emigráció egyetlen szociáldemokrata pártjának kialakítására, az erők felmérésére. Novembertől bevezették a havi tagsági járulék fizetését. A határozatot minden emigrációs csoportnak megküldték. 1956 februárjáig azonban sehonnan sem érkezett válasz.

Bár Rákosinak és csoportjának 1955. márciusi felülkerekedése lelohasztotta a kedélyeket, a készülődés e fordulatra nem akadt meg, s 1956. februárjától, az SZKP XX. kongresszusától nagy erővel folyt tovább. Nagy Imre vereségét nem tekintették véglegesnek, remélték, hogy „egy fél év múlva tárgyalási lehetőség teremtődik”. Folytatták a szervezkedést, hogy a csoport „adott pillanatban színre tudjon lépni”.

1955 végétől a baloldal határozott minimális programja a Rákosi-csoport elmozdítása volt, hiszen csak ezután kerülhetett sor a hazatérésre. „…most van konkrét politikai lehetőség Rákosi eltávolítására – írta Presser ausztráliai barátaihoz 1956. április 15-én – és a mi sikerünk volna, ha egy Rákosi utáni kommunista párttal le tudnánk ülni tárgyalni, mint olyanok, akik kívülről segítettek Rákosit megbuktatni, s a Szovjetunióval és a poszt-Rákosi-féle kommunista párttal jóban akarnak lenni.”

Együtt az otthoniakkal

A baloldal és a jobboldal az emigrációban élesen elvált egymástól, különösen Rákosi bukását (1956. július 18.) követően. Bizonyos radikalizálódás is megfigyelhető mindkét oldalon. „A dolgok kettéváltak – szögezte le Presser szeptember 26-án. – Vagy tartozunk ehhez az emigrációhoz vagy tartozunk az otthoni Rákosi-ellenes antisztálinista ellenzékhez. Ha az utóbbihoz tartozunk – írta Erőssnek és Borsosnak –‚ akkor nem kereshetünk kapcsolatokat sem az angol, sem az amerikai vonalhoz: mindkettő az otthoni rendszernek nem konstruktív ellenzéke, hanem ilyen vagy olyan okból ellensége. – Ha a belső magyar konstruktív ellenzékhez akarunk tartozni, akkor visszavonhatatlanul tisztában kell azzal lennünk, hogy a javulást és a jövő magyar függetlenségét csak a keleti hatókörön belül érhetjük el… A jobboldali szociáldemokrácia azonban „Nyugat”-ra játszik – azaz megpróbálja Magyarországot a nyugati kapitalizmus akciórádiuszába átjátszani.”

A közeli hazamenetel reményében állapította meg Presser a továbbiakban, hogy „a súlypont odahaza van. Bizonyos az, hogy 1953-ban Sztálin halálával megszűnt a „felszabadítás”-ra bazírozó emigrációs politika – és 1956-ban Rákosi bukásával végleg megszűnt egyáltalán az emigrációs politizálás értelme. Haza kell menni, odahaza a nehéz gazdasági helyzetet kivezetni a kátyúból és egy olyan magyar szocialista politikát otthon csinálni, amely az adott földrajzi és világpolitikai hatalmi viszonyokból fakad. Az emigrációs politizálásnak és megnyilatkozásoknak csak még olyan fokig van értelme, amennyiben ezt a hazamenést igyekszik ügyesen és okosan előkészíteni. Aki azonban vagy koránál fogva, vagy exisztenciális és családi okokból már nem tudja jelenlegi lakóhelyét többé elhagyni, az akkor becsületesen csak egyet tehet: kikapcsolódik a profi-emigráció vásári lármájából. Becsületes magyar szocialista, ha nem tud hazamenni, csak kettőt tehet: a) vagy elhallgat, – b) vagy segíti kívülről az otthoniakat a javítás munkájában.”

Peyer, Szélig, Medey és híveik más véleményen voltak, őket Rákosi bukása nem elégítette ki, ők a rendszer összeomlását, az 1945-ös állapotok visszaállítását várták. Peyer az év júliusában bekövetkezett változásokat meglehetős szkepticizmussal nyugtázta. „Az új kormányba [1956. július 30.] bevették azokat – írta egyik barátjának –‚ akik a szociáldemokrata pártot likvidálták, bár ezek is egy ideig le voltak tartóztatva.” Úgy ítélte meg, hogy „lényegében nem változott semmi és a rendszer változatlanul megvan. Az, hogy valami enyhítés van, az nem jelent lényegesen semmit.” Ezeket a tapasztalatokat gyűjtötte az egyhónapos európai körútja alkalmából 1956 nyarán.


Hazatérés?

A hazatérés időpontja mindenki számára ekkor igen közelinek bizonyult. Az október 23-i felkelés és a november 4-i fordulat azonban sokak számára kitolta, vagy semmissé tette ezt. Peyer Károly október 25-én szívroham következtében elhunyt, Presser István sem érhette meg a hazatérés napját, Zürichben halt meg néhány év múlva. Hazatért 1959-ben Erőss Ferenc, később Ravasz Károly, Nagy Kázmér és sokan mások. Szélig, Medey és még többen emigránsként haltak meg.

2. Képek


1. Szabó Zoltán az emigrációbanCZIGÁNY Lóránt (Nagy-Britannia)

Szabó az emigrációban

Szabó Zoltán 1941 szeptemberében elvállalta a Magyar Köztársaság kulturális külképviseletét Párizsban, Károlyi Mihály követségén. 1949 júniusában, miután számot vetett az akkor már véglegesnek tűnő helyzettel, disszidált. Egész Kelet-Európában befejeződéséhez közeledett ugyanis az a folyamat, ami a Kommunista Párt hatalmát monopolhelyzetbe hozta: a „törvénysértő” perek kora ez.

Mit érezhetett ez a közösség szolgálatára a belső kényszer imperatívuszát soha leküzdeni nem bíró ember, amikor 1949 júniusában, 37-ik születésnapján Doverben angol földre lépett? Mint író többé-kevésbé már 1947-ben elhallgatott. A demokratikus átalakulás kudarca elapasztotta benne az alkotásvágyat, most elveszítette megélhetési lehetőségét és mint író, a közönségét. Családi bajok is tetézték az emigráns létbizonytalanság személyiségromboló hatását.

Újrakezdés – Londonban

Londonban, ahol számos magyar élt, társaságot elsősorban Révai András személyében talált. Révai is akkoriban lett „igazi” emigráns, noha 1935 óta élt Angliában, s a háború után csak látogatóban járt Budapesten. A „túlsó parton” is a magyar demokrácia lelkes híve, segítségére a kormány is számított. (Gyöngyösi külügyminiszter táviratos kérésére tájékoztatja az angol közvéleményt a csehszlovák kormány antihumánus intézkedéseiről a kitelepítések idején.) A magyar köztársaság süllyedő hajóját elhagyó mentőcsónakok utasai lassan megtalálták egymást. Fenyő Miksa révén Szabó Zoltán 1950 májusában kapcsolatba került Cs. Szabó Lászlóval, későbbi elválaszthatatlan szellemi szövetségesével, aki olaszországi ösztöndíjáról lemondva maradt külföldön. Jórészt a fegyvertársakat kereső Szabó Zoltán érdeme, hogy Cs. Szabó 1951 nyarán Londonba került a BBC-hez.

Mivel 1951 derekára már mindketten újrateremtett egzisztenciával rendelkeztek (Cs. Szabó a BBC-nél, Szabó Zoltán a Szabad Európa Rádiónál), első feladatuknak azt tekintették, hogy az elveszített fórumokat is pótolják. A kőnyomatos Látóhatárt tartották mindketten a kiszélesítésre alkalmas platformnak. 1952 végén Borsody Istvánnal (aki szintén diplomáciai szolgálatból disszidált Amerikába) megalapították a Látóhatár Baráti Társaságot, melynek célja a folyóirat nyomdaköltségének előteremtése volt. Tekintélyükkel biztosították, hogy a nyugati magyar szellemi élet színvonalas nyomtatott folyóiratra tegyen szert.

A Látóhatár (ellentétben sok más emigrációs kezdeményezéssel) izmosodott: a Szabad Európa Rádiónak készült írások javát közölte.

A Szabad Európa Rádió, s általában a magyar nyelvű adások hatása a nyugati magyar szellemiség alakulására meghatározó jellegű volt: a politikai emigráció itt jutott szóhoz, a száműzetésbe került írók pedig kenyérkereseti lehetőséghez. (A másik értelmiségi jellegű elhelyezkedési lehetőség: az egyetemi katedra nem minden író alkatának felelt meg.)

Amikor a Szabad Európa Bizottság meghívta a rádió munkatársának, Szabó Zoltán ugyanúgy feltételeket szabott, mint amikor a Parasztpárt akarta jelölni a miniszteri bársonyszékbe: Londonban marad saját rovattal, melyben hétről-hétre saját maga által választott kulturális témákról írhat. Szabó Zoltán majdnem egy negyed századig, 1951-től 1974-ig mint a Szabad Európa Rádió londoni levelezője, mintegy 5-6 ezer flekket írt. Írásainak csak kisebb részét dolgozta át és jelentette meg.

A rádió mint fórum a nyilvánosságot pótolta a maga tökéletlen módján, mivel a hidegháború intellektuálisan reménytelen korszakában visszajelzés alig érkezhetett. Rákosiék országát vasfüggöny zárta el a Nyugaton élő íróktól, s a megfélemlített országban a külföldi rádióadásokat titokban hallgatták az emberek, és egymással is alig beszélték meg, nemhogy a londoni írónak visszajelezték volna. Az éterben elhangzó üzenet így visszhangtalan maradt.

Marad közegnek tehát az emigráció. Ha ebből kitekintett tájékozódás céljából, szemügyre vehette a tapasztaltabb emigrációk tevékenységét. Amikor a példásan eredményes észt emigráns könyvkiadást felfedezte magának, ugyanazzal a gyakorlott mozdulattal tekintett „oldalra”, mint amikor a harmincas években felmérte a szomszédos országok intellektuális erőviszonyait, lehetőségeit. Az ötvenes évek közepére azonban mintha megtorpant volna a kifelé tekintő érdeklődés, s elérte az emigráns betegségek legmakacsabbja: a dolgok


értelmüket vesztik.

A magyar forradalom zökkentette ki ebből az állapotából. Szabó Zoltán a forradalomról írt naplójegyzeteiben a maga rendkívüliségében ábrázolja azt a folyamatot, ami mint nagyfeszültségű áramütés galvanizálja az elméket, mozgásba hozza a már csüggedésre hajlamos emigráns szellemiséget. A szolgálatnak ismét volt értelme: a rádión keresztül tájékoztatta a magyarországi hallgatókat a forradalom nyugati, főként angliai visszhangjáról. A kibontakozás lehetőségeinek megítélésében soha nem ragadtatta magát a vágyak diktálta túlzások birodalmába. Amikor papírra vetette sokszor idézett mondatát, mely szerint: „Budapesten vér folyik, odaát [Münchenben] szó, itt [Londonban] tinta”, egy csapásra, aforisztikus tömörséggel teszi helyére az emigráció túlméretezett önérzetét; s külső perspektívából is érvényes értékrendet teremt.

Az 56-os emigráció mentora

A forradalom azonban mint az üstökös tűnt fel és el: mire felocsúdtak a szemtanúk, már csak a csóvája által felperzselt országból kiáramló menekültek jelentették a kézzelfogható valóságot. 1956 decemberében az angliai Save Hungary Committee segélyegyesület Magyar Szó címmel hetilap kiadását határozta el, a szerkesztést Szabó Zoltán vállalta. Beköszöntőjében hangsúlyozta, hogy a lap „magyar szót akar adni azoknak, akik most érkeztek Angliába” és biztosította olvasóit: „mind Angliáról, mind Magyarországról, mind a jövő lehetőségeiről a valóságot kívánjuk elmondani.” A lap profilját a politikai kommentárokat író Révai Andrással közösen alakították ki, s a szerkesztésbe bevonták a forradalom fiataljait: András Sándort, Krassó Miklóst, Márton Lászlót, Ormay Antalt és Zádor Istvánt. Amikor azonban kiderült, hogy a pénzadó bizottság az egyik fiatal írását nem úgy ítéli meg, mint a lap felelős szerkesztője, Szabó Zoltán integritásának megőrzését összeegyeztethetetlennek tartva a lap szerkesztésével, Révai Andrással és a melléálló fiatalokkal együtt leköszönt.

A forradalom után hirtelen felpezsdülő irodalmi életbe agilisan bekapcsolódott: elvállalta az 1957 tavaszán alakuló Magyar Írók Szövetsége Külföldön főtitkári teendőit. Régebbi tervéhez most kap keretet: létrehozza a Magyar Könyves Céhet. A Nyugat emblémával jegyzett könyves céh az Erdélyi Szépmíves Céhet tekintette a mintának, s az irodalmi élet kibővítését tűzte ki céljául. Mint sorozatszerkesztő, irodalompolitikai szükségszerűségnek érezte, hogy elsőnek Déry Tibor novelláskötetét jelentesse meg: a bebörtönzött írónak több olyan novelláját tartalmazza a kötet, melyek Déry munkáinak gyűjteményes kiadásából a legutóbbi időkig hiányoztak. A legjelentősebb vállalkozás azonban Bibó István aktuális tanulmányainak a kiadása volt. Ezek az ő bevezetőjével és az általa adott Harmadik út címen jelentek meg 1960-ban. A kötet a Bibó István eszméivel (is) éledő hazai politikai gondolkodás közvetlen előzménye és sokáig egyetlen alapműve lett. Az 1963-ban szabadlábra helyezett Bibó Istvánnal kerülő utakon felújította kapcsolatát, s Révai Andrással közös érdemük, hogy Bibó egyik munkája 1976-ban napvilágot látott angolul. Szabó Zoltán szerepe a Bibó-életmű térképre kerülésében olyan jelentőségű, mint A tardi helyzet volt a paraszti létforma kilátástalanságának bemutatásában: az ő következetes Bibó-kultusza volt a közvetlen előzménye az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által kiadott négy kötetes, illetve az erre „válaszul” megjelentetett magyarországi háromkötetes Bibó kiadásnak.

Írószövetségi tevékenységét a megalkuvás nélküli következetesség jellemezte. Szabó Zoltán értékrendjében a fiatalok nézetei prioritást élveztek, s már 1957 decemberében kritikával illeti az Irodalmi Újságot, mivel az, mint Borbándi Gyula idézi véleményét: „nem képviseli a forradalmi szellemet és nem irodalmi műhely, mert nem neveli közös munkára a fiatalokat.” Az Irodalmi Újság akkori szerkesztője, Faludy György antikommunista aggályoskodásai gyakran késleltettek, illetve akadályoztak meg olyan írások megjelenését, melyek Szabó Zoltán szerint csupán szerzőik hatalmi tömböktől független gondolkodását jelezték.

A fiatal tehetségeket pártoló irodalompolitika eredménye a Kilenc költő (1959), melyben az önálló kötettel még nem rendelkező költők egy részét szólaltatta meg. A kiadvány fő érdeme, hogy az 1956 előtt külföldön jelentkező költők közül a három legmarkánsabb költőegyéniség (Bikich Gábor, Csokits János és Kibédi Varga Áron) itt mutatkozott be kötetben. Az oxfordi fiatalok nemzedéki folyóiratát, az Eszméletet is pártfogolta. Az Oxfordból feljáró és Londonban élő fiatalokat a szó szoros értelmében maga köré gyűjtötte, rendszeres találkozók formájában egy dél-kensingtoni kávéházban. Az asztalfőn ülő, s a delelőn túljutott írónak talán a Centrál kávéházat idézte, a fiatal írójelölteknek pedig eleven kapcsolatot jelentett a múlttal, az irodalmi tudat újrateremtését külföldön. Különbség csak a díszletekben mutatkozott: a meghívottak piros buszon érkeznek, nem sárga villamoson, de a beszélgetések Babitsot, Illyést, Sárközi Györgyöt és Bibót idézik meg.

A hatvanas évek elejétől ő is a nyugat-európai emigráns „repülő egyetem” rendkívüli tanára. Fejtegetéseit a magyarságtudatról, a népi mozgalomról, vagy a távollét értelméről szívesen és figyelmesen hallgatják meg a Hollandiai Mikes Kelemen Körben vagy az európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciákon. Már az 1959-es doorni találkozón megállapította, hogy „az Új magyar alkat az ifjabb nemzedék észjárásában


bontakozik-tapogatózik”, s hogy ez az alkat igyekezik megszabadulni a Hamletek és Don Quijoték pózaitól: „Sárkányeregető nép voltunk... ennek van vége.”

Az emigráns sárkányeregetésnek csakugyan vége volt: a rakoncátlankodó írószövetségtől az amerikaiak megvonták az anyagi támogatást, s ettől azonnal szétesett. 1962-ben Horváth Béla és Vámos Imre hazatért, de előzőleg alaposan kiteregették az emigráció szennyesét. Az alakuló intézmények csak a saját erejükre támaszkodhattak. Ilyen az 1962-ben alakuló Magyar Műhely, mely szakított a hagyományos magyar nemzetközpontú irodalomszemlélettel, s az avantgarde hagyományokból építkezett. Szabó Zoltán értékrendje szerint olyan fényűzés volt ez, amit a külföldre került, feladatokkal rendelkező magyar szellemiség nem engedhetett meg magának. Az 1964 legvégén alakuló Szepsi Csombor Körnek viszont egyik mentora lett, kritikus szemléletű, de nélkülözhetetlen alappillére.

Új helyzetben – konok következetességgel

Magyarországon is változások történtek, s a változások nemcsak a személyes kapcsolatok újrateremtését jelentették, bár ezek szerepe sem lebecsülendő. Amikor, első fecskeként, 1960-ban Tamási Áron egy íródelegációval elkerül Londonba, szíverősítő szentenciát hoz magával: „akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme.” Illyés Gyula, akivel 1963-ban találkozhat ismét személyesen, – hatvanadik születésnapját még csak az Új Látóhatár ünnepelte méltó módon, éppen a Szabó Zoltán által szerkesztett különszámban – már az országon belüli és kívüli írók között meginduló szellemi ozmózis titkos nagykövete. A megbékítés politikája a forradalom utáni konszolidáció egyik sarktétele, s e konszolidációnak külföldön is két eltérő szemléletű felfogása alakult ki. A kristályosodási pont e két nézet között Németh László darabja, Az utazás volt, amelyben Németh László mindenáron jobb jövőt kémlelő tekintete kompromisszumos megoldást keres és talál a darab egyetlen rokonszenves kommunista figurájában, aki így beszél: „Sokunk derekán egy öv van: amivel a hatalom lógat a társadalomba. Az én derekamon azonban ott a másik is, amellyel a nép, a maga lehetőségeit kémlelve, mint egy sziklamászót felküld a cselekvés világába.” Mircse Zoltán immár irodalomtörténeti alakját Cs. Szabó László és Szabó Zoltán is reális lehetőségként veszi tudomásul, de Mircséék példaadó szereplésével a „cselekvés világában” fenntartásaik voltak, s talán Szabó Zoltán fogalmazta meg ezeket a fenntartásokat félreérthetetlenül: „…a mű a használni akarás írói jó szándéka és az igazság teljes feltárásának lehetetlensége közé szorul.”

Szabó Zoltán szemléletét egyfelől korábbi történelmi tapasztalatai határozták meg, másfelől az erkölcsi maximalizmus megalkuvásokat nem tűrő igénye. Ugyanilyen következetes az álláspontja a külföldön kialakuló új magatartásformákkal szemben is, melyeket a hazalátogatás ténye és a dialógus lehetősége lendít mozgásba. Ennek megvitatására az 1964-es Slagelsei Konferencián került sor Cs. Szabó László és Szabó Zoltán között. Szabó Zoltán a dialógussal nem állt ab ovo szemben, de szigorú feltételeket szabott: „a kívánatos dialógus alatt én olyan eszmecserét értek, ahol a párbeszéd résztvevőinek mindegyike tudomásul veszi a másiknak nemcsak a létét, hanem nézeteit is, ezt nyíltan kifejezi, a maga mondandóját úgy folytatja, hogy a másik szempontjaiba belekapcsolódik... Ez ugyanis biztosítja, hegy a nyugat-európai magyar hozzáállás szót kapjon Magyarországon…” Mivel ennek lehetőségeit a hatvanas évek közepén nem látta biztosítottnak, a magyarországi publikálást hosszú időn keresztül olyan engedménynek tekintette, melynek kárvallottja csak a Nyugaton élő magyar író lehet. Ez a nézete összefüggött azzal a koncepcióval is, melyet az emigráns Teleki Lászlóról elmélkedve írt le: „az emigráció a hazai valóságtól független helyzetben van, ebből adódik bizonytalansága és intellektuális értéke.” Egyfelől félti az emigrációban élő író szellemi függetlenségét, másfelől tudja, hogy a közönségnélküliség írói elbizonytalanodáshoz vezet, s ez éppen úgy intellektuális értékcsökkenést eredményezhet, mint a függetlenség feladása.

Szabó Zoltán vállalta a kockázatot, s elvei szerint élt: élete utolsó harmincöt évében nem járt Magyarországon, s noha a hazai szellemi élet jelenségei között mindig talált figyelemreméltót, az ország helyzetét ugyan olyan vigasztalannak találta, mint amikor emigrációba kényszerült. Bibó nyomán „hazugság-rendszernek” nevezte azt, amire a hatalom legitimitása épült: „Ha a függőségeket függetlenségnek, kis szabadságokat szabadelvűségnek, forradalmat ellenforradalomnak kell mondani, maga a rendszer lehet aránylag türelmes, józan vagy okos egyben másban. Ám ettől az alapvető hazugság hazugság marad.”

Véleménye az értelmiség és a hatalom kiegyezéséről, melyet közmegegyezésként, konszenzusként emlegettek, s mely embrionális formájában az idézett Németh László darabban bukkant fel, nem is annyira lesújtó vagy elítélő, mint inkább kesernyés és rezignált: „Számos művelt és jószándékú hazai barátom hangoztatja, kecsegtetésként, hogy a mostani szakasz éppúgy megvalósítja 56 céljait, ahogy hatvanhét 48-ét, hogy ma Budapesten a Monarchia régi szép napjaira emlékeztető atmoszféra érzékelhető, s valójában kiegyezés történt. S ha megkérdezem, ki egyezett ki kivel, mi most a XII. törvénycikk, hány paragrafusból áll, és hol olvashatók ezek, hogy hívják az új Könnigrätzet, ki vert le kit? – elszomorodott pillantás a válasz.” Ezek a kérdések a


derűlátó hatvanas években kerültek papírra...

Végleges látleletet a nyolcvanas évek elején fogalmazott meg. Ebben már a post mortem vizsgálat eredményét vetette papírra: Az országot szélvédett helyen megfeneklett hajóhoz hasonlítja, melynek helyzete stabilizálódott. A hajó kapitánya csupán a matrózlázadást tartja egyedül veszélyesnek az oldalára dőlt hajó helyzetére nézve, melyről egyébként is kimutatták szakszerű magyarázatokkal, „hogy a megfeneklés révbeérés volt, s a zátony: kikötő.” Érvényes konklúziója ez egy olyan elmének, mely alkatilag hajlamos volt szembenézni kellemetlen igazságokkal... Reménykedni azonban sohasem szűnt meg, a hatvanas évek végén a Prágai Tavasz lelkesítette, utolsó éveiben pedig a hetvenes évek végén kibontakozó hazai demokratikus ellenzéki mozgalom.

2. Képek


1. Önvád és remény. Kovács Imre az emigrációbanTÓTH Pál Péter

Önvád és remény

Kovács Imre az emigrációban*

Közelmúltunk történelme a hazai progresszió újabb és újabb tagjait kényszerítette emigrációba. Az 1945 utáni történelmünkben ez a folyamat nemhogy megszakadt volna, hanem folytatódott, paradox módon tovább apasztva a hazai demokratikus, baloldali erőket. Feltárásra vár még az az egyéni, személyes s egyben társadalmi-politikai konfliktusok és tragédiák sora is, melynek következtében a demokratikus Magyarországot megálmodó személyiségeket a kommunista párt kiszorította a hatalomból, börtönbe vetette illetve külső vagy belső emigrációba kényszerítette. Emlékeztetőül csak néhány demokrata politikus neve, akik 1947-ben vagy azt követően hagyták el az országot: Kovács Imre, Nagy Ferenc, Peyer Károly, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső és Varga Béla.

Kovács Imre, a hazai demokratikus és antifasiszta harc egyik kiemelkedő személyisége, 1945 után a hatalmi pozíciók elosztása során érdemtelenül háttérbe szorult. Ez, valamint az a tény, hogy a magyar társadalom átalakítását nem mindenben úgy képzelte el, s szerette volna megvalósítani, mint a kommunisták, mind egyértelműbben szembeállította saját pártjával s a koalíciós időszakot is meghatározó kommunista politikai irányvonallal. Mindezek fokozatosan érlelték meg elhatározását, hogy azt az átmeneti időszakot, amíg a demokratikus fejlődés feltételei meg nem teremtődnek az országban, emigrációban fogja tölteni.

Megtervezett emigráció

Kovács Imre 1947. november 17-én indult útnak. Budapesttől Prágáig vonattal, majd onnan repülővel folytatta útját Zürichbe. Számos levelével, írásával lehet bizonyítani, hogy ekkor önmaga és társai kényszerű távollétét három, illetve öt évre tervezte. Az élet azonban Kovács Imre várakozását nem igazolta. Az ország elhagyására tudatosan készült: a kommunisták diktálta társadalmi, gazdasági, politikai átalakulással nem kívánt közösséget vállalni. Ezt egyértelműen mutatja az a tény is, hogy emigrálását megelőzően néhány hónappal Svájcban járt s ekkor – feltételezhetően bonyodalmak nélkül – ott maradhatott volna. Ő viszont hazautazott, hogy emigráns életének feltételeit itthon megteremtse. A hazai politikai életben általa feltételezett rövid időn belül bekövetkező változás, és a közeli visszatérés reménye önmaga előtt is elfedte döntésének motívumait. Ekkor még azt hangsúlyozta, hogy ő az egyetlen politikus az emigrációban, aki előre megfontolt szándékkal, „egy helyzet konzekvenciáit” levonva, s nem a kényszerítő körülmények hatására menekült el az országból.

Kovács Imre tevékenységét az emigrációban az motiválta, hogy Magyarországon a kommunisták egyeduralma helyett ismét az 1945–1947 közötti demokratikus politikai viszonyok váljanak meghatározókká. Az emigrációban töltött évek múlásával és a magyarországi helyzet alakulásával párhuzamosan azonban mind egyértelműbbé vált számára, hogy ha az általa szükségesnek tartott változások be is következnek a hazai folyamatok irányításában, sem neki, sem a demokratikus emigráció többi tagjának meghatározó szerepe már nem lesz.

Odakünn

Kovács Imre 1947. november 18-án érkezett Svájcba. 1949. október 22-én az Egyesült Államokba indult. Döntése összefüggésben volt azzal, hogy céljai megvalósításához az európai kormányoktól hathatós segítséget a különböző országok emigrációi, így a magyar sem remélhetett. Az USA-ban pedig a Szovjetunióval és a világháborút követően a befolyása alá került országokkal kapcsolatban új politikai koncepció körvonalai bontakoztak ki. E tevékenységet a Szabad Európa Bizottság (SZEB) határozta meg, koordinálta. 1949. november 20-tól Kovács Imre is a SZEB egyik intézményének, a Washingtonban működő Research and Information Center munkatársa lett. 1951. július 1-től pedig a SZEB New York-i központjában, az információs osztály munkatársaként dolgozott. Itt a Szabad Magyar Rádió tervezett adásainak előkészítő munkálataiban vett részt. Mindezek mellett az USA-ba érkezését követően bekapcsolódott az 1947. november 15-én megalakult Magyar Nemzeti Bizottmány munkájába.

A SZEB 1951. szeptember 4-én Kovács Imrét fegyelmi úton elbocsátotta. Az indokot egy ellopott és a Hungária

** A szerző nagyobb, Kovács Imréről készülő munkájának fejezetvázlata.


című lapban publikált levele szolgáltatta. Kovács Imre ebben a levélben a Magyar Nemzeti Bizottmány vezetőit és politikáját, valamint a SZEB tevékenységét éles kritikával illette. Eltávolításának igazi oka azonban az volt, hogy más módon (pl. illegális csoportok kiépítése, fegyveres ellenállás megszervezése) és formában képzelte el a szovjet befolyás alá került országok felszabadítását. Kovács Imre ekkor – külföldre távozása óta már nemegyszer – ismét a támadások kereszttüzébe került. A SZEB döntésének a módját és formáját Kovács Imre egyértelműen visszautasította, Jászi Oszkár pedig nácistának és sztálinistának bélyegezte.

Integrálódás a helyi társadalomba?

Kovács Imre, hogy függetlenségét biztosítsa, fizikai munkát vállalt, s kertész lett Miltonban. Szegedy-Maszák Aladár barátian kitartásra buzdította; Sulyok Dezső, Kovács Imre politikai ellenfele annak örült, hogy eggyel többen lettek, akik „nem a Free Europe-tól kapott csekkeken keresztül” látták a világot s ezt a magyar politika jövője szempontjából igen biztatónak tartotta. Kovács Imre saját megalkuvásának okát maga is a SZEB-től kapott havi 375 dolláros fizetésben, a „falkához” tartozás előnyeiben látta.

A nehéz fizikai munka, környezetének sivársága, a szükséges vezeklésérzet hiánya helyzete gyors megváltoztatására késztette. S ez gyorsan be is következett. Alig két hónappal később ugyanis egy új szerelem Cambridge-be vonzotta, ahol szerelme, Rita Deborah Labenow a Harvard egyetemen tanult. (Svájcban maradt feleségétől 1951. október 5-én hivatalosan elvált.) Feltételezhetően neki köszönhető, hogy ő is kísérletet tett egyetemi tanulmányai befejezésére. 1952. január 31-én feleségül vette Labenow-t, s egy év múlva, 1953. január 30-án pedig megszületett kislányuk. Mindez Kovács Imre amerikai társadalomba történő integrálódását is jelezte. Ennek azonban a testvérének haza és a külföldön élő barátainak írt levelei ellentmondanak. Az idegenben élés nem volt természetes számára. Tisztában volt azzal, hogy ha asszimilálódik, amely, mint írta, sosem lehet teljes, akkor örökre el is veszett azok számára, akikért az emigrációt, az emigráns politikus státuszát, hányatott életét vállalta. A kiszakítottság érzését Kovács Imre esetében még az az érzelmi kapcsolat sem tudta oldani, amely akkor még leendő feleségéhez fűzte. „Az ember kiszakad egy közösségből, s örökre kívül marad a másikon, amelyikhez persze szeretne tartozni. Egy nő nem képes behúzni, annak ellenére, hogy mindent elkövet”– írja Juszt Bélának 1951 novemberében.

Egyetemi tanulmányait elégtelen nyelvtudása és állhatatlansága következtében nem fejezhette be. Közrejátszott természetesen az is, hogy az 1955-ben megjelent The Ninety and Nine című regényének megírásához a kiadótól előleget kapott. Ekkor, 1952 júniusában felesége szüleinek egyik házába, Queens Village-be költöztek. Amikor pedig e függetlenséget biztosító pénze elfogyott, egy villanymotorgyár munkása lett New York-ban. Azt, hogy sorsát nem vállalta, hogy sorsa elől elmenekült, először ebben az időben fogalmazta meg. „Önmagammal súlyosan meghasonlottam – írta barátjának – otthon féltem szembenézni a sorsommal, esetleg meghalni azokért az eszmékért, amelyekért ifjúságomban sokkal bátrabban harcoltam; kispolgári kényelmet választottam, de milyen áron, te jóságos Atyaúristen.”

A nemzetközi politikai viszonyok változásai azonban helyzetében rövidesen változást hoztak és a SZEB bevonta a „kommunizmus fokozatos liberalizálása” programjának kidolgozásába. Ekkor egy fiktív nemzeti ellenállási mozgalom, az Operation Focus fedőnevű program megszervezésében vett részt. E „mozgalom” keretében – léggömbök segítségével – röpiratokat juttattak el az országba. Majd jött 1956, az addigi tevékenység kritikájával s az új emigránsok áradatával. Elismerését jelentette, hogy az 1958 márciusában létrejött új magyar emigrációs csúcsszerv, a 16 tagú Magyar Bizottság tagjai közé választották. Kovács Imre ezekben az években rendkívüli munkabírással dolgozott. Eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1961-ben a SZEB egy grandiózusnak induló program irányításával bízta meg. A kubai példa dél-amerikai elterjedésének megakadályozása érdekében ugyanis a SZEB létrehozta az International Center for Social Research elnevezésű intézetet, melynek igazgatójává őt nevezték ki. Nagy ambícióval látott az új munkához. A dél-amerikai „falukutatás” keretében, ahogyan azt Cs. Szabó Lászlónak írta, olyan latin-amerikai magatartást akart kialakítani, amely pozitívan viszonyult volna a kontinens problémáihoz, s azok felszámolását saját terveik alapján valósították volna meg. Az USA világpolitikai törekvéseinek módosulása következtében azonban 1963. október 31-én az intézet befejezte működését, s Kovács Imre ismét, közvetlenül a SZEB munkatársa lett.

Az emigrációs önvád

Kovács Imre, mint bemutattuk, tudatosan készült az emigrációra, ennek ellenére nem tudott szabadulni a kérdéstől: „azok az emberek, akiknek megadatott, hogy egy nép sorsát a legnehezebb időkben irányítsák, miért nem állnak oda a végzet elé teljes mellel, hogy görög tragédiák hőseihez hasonlóan az ideáikkal együtt bukjanak el…” – írja egyik barátjának. Egy mentséget talált csak, mely ezt a konfliktust feloldhatta: ha az emigráns politikát jobban csinálták volna, mint az otthonit. Kovács azonban kegyetlenül őszinte volt önmagához – „kevésnek és könnyűnek” ítélte önmagukat. Az 1956-os nemzeti felkelést követően pedig szinte már kegyetlen


őszinteséggel vádolta önmagát. Ítélete szerint emigrálásában 1947-ben a döntő szerepet a félelem játszotta, az, hogy a kínzásoknak nem tudott volna ellenállni s így szándéka és akarata ellenére elaljasodásra kényszerülhetett volna. Az emigrációs politikával kapcsolatban egyetértett Ignotus Pál állásfoglalásával: „ha nem akarunk zsörtölődő, sértett s maradi emigránsok lenni; tudomásul kell vennünk, hogy a szó azoké, akik otthon szenvednek.”

Kovács Imre, mint minden emigráns, igaza tudatában saját feltételei alapján szeretett volna hazatérni, ahol – szavaival élve – mint a legnagyobb jótevőt fogják fogadni. Valóságérzése és önmarcangoló őszinte kritikája azonban nem engedte, hogy akár csak ebben az összefüggésben is illúziót kergessen. A tékozló fiú hazatérését, a hazasomfordálást azonban, mint 1963-ban Molnár Józsefnek írt levelében megfogalmazta, büszkeségből nem vállalhatták. Ezzel együtt elégedetlenségét saját tevékenységével és csalódottságát sem rejtette véka alá. Csalódott volt, mert mint megfogalmazta: „kint sem tudtam megcsinálni azt, amit otthon oly nagyon akartam, s ma már otthon se lehetne megcsinálni, mert minden olyan messzire elmozdult, hogy csak előre lehet tervezni, de úgy látszik már ahhoz is öregek vagyunk; a hazai fiatalok is ambiciózusak és kegyetlenek.”

2. Képek


1. Magyar Politikai Emigránsok. Az Információs Iroda 5522. sz. jelentése, 1951. aug. 13.VIDA István

Az amerikai külügyminisztérium a magyar emigrációról

Truman elnök 1949. december 15-én hagyta jóvá a State Department (amerikai külügyminisztérium) által készített és a Nemzetbiztonsági Tanács által is szentesített híres NSC 58/2. számú előterjesztést, amely a második világháború befejezése óta először körvonalazta az Egyesült Államok kelet-európai népi demokratikus államokkal kapcsolatos politikáját, s rögzítette a gyakorlati teendőket. A dokumentum távlati célként olyan független, demokratikus államok kialakulásának elősegítését tűzte ki, amelyek képesek beilleszkedni a nyugati világ államainak közösségébe. Közvetlen feladatként pedig a Szovjetunió és a kelet-európai országok kapcsolatainak szétzilálását, a Szovjetunió politikai befolyásának megszüntetését jelölte meg. Washingtonban azt is kidolgozták, hogy e célkitűzéseket – az adott helyzetben a hidegháború csúcspontján, akkor, amikor az Egyesült Államok kapcsolatai a térség országaival gyakorlatilag megszakadtak, – az amerikai kormányzat miként tudná realizálni. A sokféle eszköz és módszer között szerepelt a kelet-európai, így a magyar politikai emigráció felhasználása is, igaz: messze nem az első helyen.

Az Egyesült Államok kelet-európai, s benne a magyar emigrációval kapcsolatos politikája ma még – itthon és külföldön – feldolgozatlan. Ezért nem érdektelen az alább közölt néhány részlet az amerikai külügyminisztérium információs irodáján magyar politikai emigránsok címmel 1951. augusztus 13-án készült összefoglaló jelentésből, amely 1977-ben vált kutathatóvá. A kb. 80 oldalas, tanulmánynak is beillő jelentés négy részből áll. A magyar politikai emigráció általános jellemzését az emigrációs szervezetek pontos nevekkel ellátott leírása követi, majd az emigráns kiadványok (lapok, folyóiratok) felsorolása után a magyar emigráció vezetőinek életrajza zárja az elemzést. Terjedelmi okokból itt csak a magyar emigráció általános értékelését adjuk közre, kiegészítve Eckhardt Tibor és Kisbarnaki Farkas Ferenc személyi anyagával. Mai szemmel nézve az talán nem meglepő, hogy az amerikai külügyminisztériumnak pontos információi voltak a magyar emigráció helyzetéről és belső viszonyairól, az azonban úgy véljük igen, hogy politikai szempontból nagyon reálisan meg tudták ítélni a magyar emigráció vezetőit és belső áramlatait.

Az irat a Washingtoni Levéltárból, a Külügyminisztérium iratanyagából származik. Megtalálható: National Archives (Washington). Papers of State Departmen. Records of Office of Intelligence Research. No. 5522.

DOKUMENTUM

Magyar politikai emigránsok Az Információs Iroda 5522. sz. jelentése 1951. aug. 13.

Információs jelentés. Egyetlen részletében sem fogható fel az Egyesült Államok vagy annak Külügyminisztériuma politikai álláspontjaként, és nem kíván alátámasztani semmiféle adott politikát.

Bizalmas

I. A magyar emigráció politikai jellege

a. Általános jellemzés

A magyar emigráns szervezetek közös jellemzője a hangsúlyozottan kommunistaellenes platform, az intrikától sem mentes élénk politikai tevékenység, a meglehetősen korlátozott anyagi források és az a vágy, hogy elnyerjék a nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok hivatalos vagy félhivatalos támogatását.

Ezen általános jellemzők mellett azonban az emigráns csoportok az ilyenek között szokásos rivalizálás és széthúzás képét mutatják nemcsak egymás között, hanem az egyes szervezeteken belül is. Egységük esetenkénti hangoztatása ellenére minden lényegi közeledést meghiúsít politikai nézeteik összeegyeztethetetlensége és bizalmatlanságuk egymás szándékaival szemben. Programjaik nagyrészt a Magyarországról hozott és a múlt Magyarországának gondjaiból fakadó elveken és különbözőségeken alapulnak, a gyakran régi sérelmekkel párosuló egyéni ambíciók pedig rendkívül nehézzé, ha nem lehetetlenné teszik az egységfront létrehozását.

A régi kommunistákat és kommunista szimpatizánsokat minden magyar emigráns szervezet kizárja soraiból. A


volt nácikat, fasisztákat és a velük kollaborálókat legalábbis formailag szintén kizárja a legtöbb csoport. Van azonban számos jelentős, volt magyar katonai elemekből álló szélsőjobboldali beállítottságú csoport, valamint néhány kisebb független csoport, mely befogadja tagjai közé a néhai nyilas diktátor, Szálasi rendszerének vagy Sztójay tengelyhatalmakat szolgáló bábkormányának korábbi támogatóit.

Az egyes szervezetek taglétszámáról vagy nem állnak rendelkezésre becslések, vagy nem megbízhatóak. Az állítások és a cáfolatok egyaránt túloznak, akár csak az a gyakori híresztelés, hogy nagy számban kerül propagandaanyag Magyarországra a titkos csatornákon.

Kivétel nélkül minden magyar emigráns szervezet azt állítja, hogy nagy jelentőséggel bír általában a Nyugat, különösen pedig az Egyesült Államok számára mint a mai magyar rendszer elleni propaganda lehetséges eszköze, mint hírszerzési lehetőség, mint a nyugat-európai katonai védelemben számba vehető emberanyag, mint egy jövőbeni felszabadító hatalom adminisztratív tartaléka és mint a többi kelet-európai emigráns csoporttal való együttműködés egyik elősegítője. Nehéz lenne bizonyítani, hogy valóban létezik-e az irányításuk alatt egy hatékony hírszerző hálózat, ahogy azt egyes emigráns szervezetek állítják.

b. Az emigráns csoportok fő kategóriái politikai orientációjuk szerint

A magyar emigránsok általában a következő általános kategóriák valamelyikébe tartoznak:

Autoritariánus konzervatív elemek: Ide tartoznak a volt kormányzó, Horthy Miklós és a volt miniszterelnök, Kállay Miklós környezete, valamint a két világháború közötti korszak több más kiemelkedő figurája. Következetes antikommunisták hírében állnak, de náciellenességük és nyugatbarátságuk általában csak a háború menetében, 1943–44-ben beállt fordulatig nyúlik vissza.

Tengelybarát elemek: Ide tartoznak Szálasi nyilas-keresztes mozgalmának, valamint Sztójay és Imrédy kormányainak a támogatói, a neo-fasiszták, a kleriko-fasiszták, a katonai terror hívei és nem reguláris katonák, a volt szabadcsapatok tagjai. Korábbi vezetőiket mint háborús bűnösöket a 2. világháború után kiadták Magyarországnak és ott börtönbe kerültek vagy kivégezték őket. Ezek a nyugatra való menekülésük miatt gyakran „nyugatosoknak” nevezett egyének szintén kommunista ellenesek, amit csak rövid időre – a német–szovjet szerződés idejére – függesztettek fel, de ugyanakkor látványosan megvetik a nyugati demokráciát is.

Demokrata elemek: Ezek olyan emigránsok, akik demokratikus meggyőződésük alapján következetesen nyugatbarát magatartást tanúsítottak. A háború alatt a nácik üldözték vagy bebörtönözték őket, és ugyanezt kapták vagy várhatták a kommunistáktól is. Ezek az emberek erős ellenszenvet éreznek mindenféle totalitarianizmus iránt. Sokan helyezkedtek el közülük felelős posztokon a világháború utáni kormányzatban, sőt többen még a koalíció összeomlása és a kommunisták előtérbe nyomulása után is. (Az emigráns szociáldemokratákat – akiknek az ebbe a kategóriába való tartozását a magyar szociáldemokrata mozgalom története és sajátosságai indokolják – nézeteltérések osztják meg, és nagyjából két főcsoportra tagozódnak. Az egyiket Peyer Károly, a másikat Bán Antal vezeti. Van még egy kisebb harmadik frakció is belgiumi központtal, amely a fenti két csoport egyikét sem ismeri el és amit általában a „független” jelzővel illetnek.)

Disszidens diplomaták: Ezek az emigránsok nem voltak hajlandók elismerni Sztójay 1944-es bábkormányát. Egyaránt tartoznak ide autoritariánus konzervatív, demokratikus érzelmű független, sőt még ún. legitimista személyek is (királypártiak, Habsburg Ottó hívei).

A legjelentősebb magyar emigráns szervezetnek tartott Magyar Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottságában, szakbizottságaiban és tagságában lényegileg minden politikai irányvonal képviselve van a szélsőjobb és a szélsőbal kivételével. Vezetése nem cáfolta, sőt esetenként hallgatólagosan támogatni látszik azt a közszájon forgó híresztelést, miszerint a Bizottmány szinte emigráns árnyékkormány szerepét tölti be, és mint ilyen, különböző nyugati kormányok nem hivatalos elismerését élvezi. A Bizottmány elnöke, Varga Béla úr gyakran hangoztatja, hogy sohasem mondott le a magyar nemzetgyűlés elnöki posztjáról, és ezért bizonyos hivatalos tekintélyre tart igényt a „törvényes kontinuitás” elve alapján.1 A Bizottmányt azonban létrejöttekor a nyugati hatalmak pusztán olyan szervezetként üdvözölték, amely tevékenységével segíthet egyesíteni a demokratikus magyar emigrációs elemeket, megoldhatja annak szociális gondjait, bátoríthatja a magyar nép erkölcsi és passzív ellenállását a kommunizmussal szemben, és szellemi kötelékeket hozhat létre a demokratikus magyar politikai menekültek közösségének tagjai között.

A Bizottmány bizonyos fokú támogatást élvez a magyar származású amerikaiak legbefolyásosabb szervezetei

11 Az 1946:1. tc. úgy rendelkezik, hogy ha Magyarország Köztársasági Elnöke nem tudná hivatalát mint államfő betölteni, a nemzetgyűlés elnöke felhatalmazást nyer, hogy ellássa az államfői teendőket.


részéről. Főleg az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában tevékenykedik.

Volt katonákból álló különböző jobboldali szervezetek – melyek között a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége látszik a legjelentősebbnek – elsősorban Nagy-Britanniától és Franciaországtól várnak támogatást, és állításuk szerint élveznek is bizonyos segítséget ezen országok felső katonai körei részéről. Tevékenységük nagyrészt Nyugat-Európára és Latin-Amerikára korlátozódik, bár az utóbbi időkben elküldték már képviselőiket és szervezőiket az Egyesült Államokba is.

Több latin-amerikai ország, főleg Argentína szolgál működési terepül számos régi nácikból, fasisztákból álló kis csoport számára, melyek vagy a megalakulás vagy a terjeszkedés stádiumában vannak és pozícióikat igyekeznek a nagyobb európai jobboldali szervezetekkel szemben megerősíteni.

*

Eckhardt Tibor Magyarország

Jelenlegi tevékenysége: Magyar Nemzeti Bizottmány, végrehajtó bizottság. (Az „árnyék” hadügyminisztérium feje.)

Politikai orientációja: ld. a megjegyzésekben.

Publikációi: Számos tanulmány, röpirat, újságcikk.

Tartózkodási helye: 1941 óta az Egyesült Államok. A kitelepülés körülményei: Eckhardt 1941 tavaszán hagyta el Magyarországot és úgy nyilatkozott, hogy nem tudja támogatni az ország egyre inkább tengelybarát kormányát, s meg fogja kísérelni egy szervezet létrehozását külföldön, egy független Magyarország érdekében.

Jelenlegi állampolgársága: 1941-ben megfosztották magyar állampolgárságától. Később megkapta az amerikai állampolgársághoz szükséges első ideiglenes iratokat.

Személyi adatok: 1888-ban született Makón. Katolikus.

Iskolai végzettsége: A budapesti, berlini és párizsi egyetemeken tanult. Jogi doktor.

Nyelvtudása:

Hivatali pályafutása:

1908 Belép a megyei szintű közszolgálatba.

1919 Tagja lesz Horthy admirális ellenforradalmi kormányának mint államtitkár. Horthy bizalmasa.

1920–1922 A Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője 1920-ban; a miniszterelnökség elnöki osztályának vezetője 1921–1922-ben; a szélsőjobboldali Ébredő Magyarok Egyesületének aktív vezetője.

1922–1926 Nemzetgyűlési képviselő.

1931–1941 Kisgazdapárti képviselő a nemzetgyűlésben.

1932–1941 A Kisgazdapárt elnöke.

1934–1935 Magyarország főmegbízottja a Népszövetségben.

Megjegyzések: Eckhardt Tibor valóban a legellentmondásosabb magyar emigráns. Jó viszonyban állt Mussolinivel, és gyakran nyilatkozott dcsérőleg a fasizmusról, bár nem rokonszenvezett Hitlerrel, s magyar nacionalista alapon kifejezetten németellenes érzelmű volt. 1941-ben hagyta el Magyarországot és tagadta meg a tengelybarát kormányt, de később köztudottá vált, hogy Horthy kormányának beleegyezésével és anyagi segítségével távozott.

Az Egyesült Államokba való érkezése után nagy energiával kezdett dolgozni a külföldi magyar politikai gépezet megszervezésén és irányításán. Gyakran változtatta politikai nézeteit és váltogatta elveit, még a Habsburg restauráció terve mellett is síkraszállt, ami az amerikai magyarok és az Európában élő magyar emigránsok többségének heves neheztelését váltotta ki. A 2. világháború előrehaladtával állítólag szorosan együttműködött


Habsburg Ottó főherceggel. Bár úgy tűnik, hogy követőinek száma nem nőtt sokirányú tevékenysége nyomán, Eckhardt mégis sokakra hatást gyakorol mint jó képességű politikus és vonzó személyiség, akinek kommunistaellenes érzelmei minden kétségen felül állnak.

Úgy hírlik, hogy Eckhardt szerepe az emigrációban egy általa és az alapvetően németellenes Horthy által kidolgozott okos terv nyomán formálódott mint biztonsági tartalék a Szövetségesek irányában a tengely veresége esetére. Miközben befolyásos szövetséges körökben úgy tűnt, hogy valóban támogatást élvez mint „az igazi Magyarország szószólója”, Eckhardt kevés elismerést aratott a hazai és külföldi magyar tömegek körében, és az volt az általános‚ hogy még legszorosabb követői is állandóan résen vannak kaméleon-szerű magatartása miatt.

1945 óta Eckhardt sok új és ellentmondásos szövetséget kötött. A Magyar Nemzeti Bizottmány vezetőségi tagja, de ugyanakkor együttműködik a nyilas színezetű Farkas tábornok katonai szervezetével is. Újabban pedig csatlakozott Zákó tábornok Farkassal szemben álló szervezetéhez. Továbbra is szoros kapcsolatot tart fenn Habsburg Ottóval és tárgyal független magyar latin-amerikai ex-náci és új-náci csoportokkal. Ráadásul úgy hírlik, hogy továbbra is közel áll Horthyhoz, aki jelenleg Portugáliában él emigrációban. Egy jelentés beszámol arról, hogy Eckhardt bizonyos lépéseire Horthy adja az áldást.

Az Eckhardtról alkotott vélemények ma is nagyon megoszlanak. Sokan tekintik a világban szétszórtan élő kommunistaellenes magyarok igazi képviselőjének, míg mások ügyes opportunistának tartják, akinek az ambíciói és a kétkulacsossága lehetetlenné teszi az egység létrejöttét. Azonban mindenki, aki valaha is kapcsolatban állt vele, csodálattal vegyes óvatossággal elismeri tehetségét és sokoldalúságát.

Farkas Ferenc Magyarország

Jelenlegi tevékenysége: Magyar Szabadság Mozgalom.

Politikai orientációja: Jobboldali, nacionalista, fasiszta- és nácibarát múlttal.

Tartózkodási helye:

A kitelepülés körülményei: Farkas 1945-ben menekült el Magyarországról, az amerikai csapatok fogságában hadifogolyként internálva volt, szabadulása után pedig Németországban maradt.

Jelenlegi állampolgársága:

Személyi adatai: 1892. május 27-én született Kismartonban.

Iskolai végzettsége: Ludovika Katonai Akadémia.

Nyelvtudása:

Hivatali pályafutása:

1914–1918 Aktív szolgálatba lép. Főhadnagy és százados.

1921–1923 Alacsonyabb rangú katonatiszt, aktív cserkész.

1923–1930 Törzstiszt.

1930–1935 A tiszti akadémia tanára, alezredes.

1933 Megszervezi a budapesti cserkész jamboree-t. Részt vesz a nemzetközi cserkészkonferencián Stockholmban.

1935–1938 A Honvédelmi Minisztérium szervezési osztályának vezetője.

1938–1943 A Ludovika Katonai Akadémia parancsnoka ezredesi majd tábornoki rangban.

1942 A Magyar Cserkészszövetség vezetőjévé nevezik ki.

1943–1944 A 6. hadtest parancsnoka a kárpáti (orosz) fronton, vezérőrnagy. Hitler 1944-ben vaskereszttel tünteti ki. A hadsereg vezérlő hadbiztosa. Szálasi kormánya idején kitelepítési kormány biztos vezérezredesi


rangban.

Megjegyzések: Farkas tábornok neve több olyan listán is szerepelt, amelyet a háború utáni koalíciós, nem kommunista magyar kormány a háborús bűnösökről közzétett. Tagadja ugyan, de úgy tűnik, hogy a nyilaskeresztes diktátor, Szálasi bizalmasa volt. A háború utolsó szakaszában nemcsak magyar, hanem német katonai egységeknek is parancsnoka volt. Megbízható jelentések szerint tagja volt annak a katonai bíróságnak, amely 1944 végén elrendelte több náciellenes érzelmű katonatiszt és civil kivégzését. A kivégzések egy részére azért nem került sor, mert az oroszok elérték Sopront, a nyilas ellenállás egyik utolsó központját. Farkas és csapatai nyugatra menekültek.

Németországba történt 1945-ös megérkezése óta Farkas rendkívül aktívan szervezi az emigráns katonákat és civileket és helyezi előtérbe önmagát. 1948-ban létrehozta a bolsevikellenes Magyar Szabadság Mozgalmat.

Miközben nagyon rátermett hivatásos katonának tekinthető, szinte betegesen törtető ember, ellentmondást nem tűrő egyéniség, aki magát nemzete született megmentőjének tekinti. Nem habozik a pillanatnyi taktika érdekében megbékélni sem, de a hírek szerint kész aláásni bármelyik más emigráns katonai vezető tekintélyét. Feltehetőleg jó francia kapcsolatai vannak, s Európa és Dél-Amerika több országába tudott már megbízottakat küldeni.


1. Nagy Imre. Életrajzvázlat, 1989. januárÚJRAKEZDÉS

VARGA László

Nagy Imre

Életrajzvázlat, 1989. január

Nagy Imre 93 éve, 1896 júniusában született Kaposvárott. Az első világháborúban orosz hadifogságba esett, s számos társához hasonlóan 1918-ban belépett a bolsevik pártba.

A Tanácsköztársaság bukása után Somogy megyében vett részt az illegális és a legális munkásmozgalomban. Többszöri bebörtönzése után családjával emigrált Bécsbe, majd átmeneti bécsi tartózkodás után a Szovjetunióba.

A háború éveiben a moszkvai Kossuth Rádiónál dolgozott. 1944 novemberében tért haza, és Hódmezővásárhelyen az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották. A megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormányban Gábor József és Molnár Erik mellett ő képviselte a kommunista pártot, mint földművelésügyi miniszter. Az 1945-ös földosztás – régi terve – elválaszthatatlan a nevétől. 1945 novemberében belügyminiszter lett. Négy hónapig töltötte be ezt a tisztséget. E funkciójában is az ország, a Magyar Kommunista Párt egyik legnépszerűbb politikusa.

1947 szeptemberétől, mint az országgyűlés elnöke, elsősorban reprezentatív feladatokat látott el. 1949-ben a parasztpolitikában képviselt liberális, demokrata nézetei miatt „jobboldali opportunista elhajlóként” bélyegezték meg, s kikerült a Politikai Bizottságból is, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen oktat.

1950 végén lett újra a kormány tagja, előbb élelmezési, majd begyűjtési miniszter, s bár vitába szállt az embertelen gyakorlattal, az utasításokat fegyelmezetten végrehajtotta.

A miniszterelnök helyetteseként még ő terjesztette be az országgyűlésnek a Sztálin emlékét megörökítő törvényjavaslatot, a generalisszimusz halála Nagy Imre életében mégis döntő, ellenkező irányú fordulatot hozott. A szovjet vezetők 1953 júniusában többek között Rákosi Mátyást és Nagy Imrét Moszkvába hívták. Élesen bírálták a magyar politika túlzásait, eltorzulását, s Rákosi helyett Nagy Imrét javasolták miniszterelnöknek.

A moszkvai látogatás, az ott elhangzott kritika szellemében ült össze nem sokkal később az MDP Központi Vezetősége, s az előterjesztésnek megfelelően éles hangú határozatban ítélte el a hatalmat addig kizárólag birtokoló négyesfogat hibáit, s egyben utólag igazságot szolgáltatott Nagy Imrének korábban megbélyegzett nézeteiért.

Nagy Imre 1953. július 4-én mutatkozott be a parlament, és az ország nyilvánossága előtt miniszterelnökként. Beszéde a széles tömegek előtt tette egyértelművé egy új politika, egy új szakasz kezdetét. Az általa vezetett kormány első sikereit a mezőgazdaságban és a korábbi törvénytelenségek felszámolásában érte el, véget vetett az erőszakos kollektivizálásoknak, megteremtette a paraszti árutermelés alapjait, emelte a lakosság évek óta csökkenő életszínvonalát, felszámolta az internáló táborokat és megszüntette a kitelepítést. Az apparátus Rákosi által irányított ellenállása, s az örökölt gazdasági válság szívóssága 1954 folyamán továbblépésre késztette Nagy Imrét és munkatársait. Javaslatokat dolgozott ki a politikai intézményrendszer jelentős átalakítására, de a pártvezetés ellenállása következtében olyan kompromisszumokra kényszerült, amelyek lehetetlenné tették a remélt áttörést.

1954 közepétől gazdaságpolitikája, s azon belül is – ahogy ellenfelei nevezték – megalapozatlan életszínvonal-politikája került a támadások kereszttüzébe. Az 1954. októberi központi vezetőségi ülésen azonban Nagy Imre ellentámadásba ment át, a gazdasági mechanizmus átalakításának érdekében. Hiába jutott el Nagy Imre munkatársaival együtt a radikális fordulat szükségességének felismeréséhez, a konzervatív, sztálinista ellenállást nem sikerült megtörni.

Az újabb fordulatra ismét a szovjet politika kezdeményezésére került sor. Rákosi hosszabb Szovjetunióban töltött „gyógyszabadsága” után november végén – most már a szovjet vezetők támogatására hivatkozva –


globális támadást indított Nagy Imre „jobb oldali, opportunista” politikája ellen. A vitának újabb közös moszkvai látogatás vetett véget, itt már Hruscsov vádolta Nagy Imrét „pártellenes” nézeteiért.

Nagy Imre távollétében a Központi Bizottság 1955. márciusi ülésének határozata fogalmazta meg végérvényesen a Nagy Imre elleni, helyenként kimondottan alpári vádpontokat. Nagy a határozatról értesülve benyújtotta lemondását Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének, de az Rákosi utasítására nem vett róla tudomást. A párt első titkára a párton belüli hagyományoknak megfelelően önkritikára akarta Nagyot kényszeríteni, de a miniszterelnök megtagadta ezt a rituálét. Így a Központi Bizottság 1955 áprilisában megfosztotta minden funkciótól, majd az országgyűlés is leváltotta, utódja a kormány élén Hegedűs András lett.

Nagy Imre kényszerűen visszavonult a politikai élettől, ennek ellenére kizárták a pártból, megfosztották egyetemi katedrájától és akadémiai tagságától is. A belső száműzetésben élő egykori miniszterelnök népszerűsége mitsem csökkent, sőt 1956 tavaszától hívei egyre nyíltabban követelték Rákosi menesztését, s Nagy Imre – vele együtt pedig politikája – reaktivizálását. Ez Rákosi 1956. júliusi menesztése után valóban elodázhatatlanná vált, de a pártvezetés változatlanul önkritikát követelt Nagytól. Rehabilitálását a korábbi magyar politika által mélyen megsértett jugoszláv elnök, Tito is a megbékélés előfeltételének nevezte. Ennek hatására Gerőék jugoszláviai látogatása előtt egy nappal – október 13-án – Nagy Imrét visszavették a pártba, visszakapta egyetemi tanári kinevezését és akadémiai tagságát is, politikai funkciót azonban változatlanul nem töltött be.

Október közepén már széles tömegek fogalmazták meg azt a követelést, ami néhány hónappal korábban – pl. a Petőfi Kör vitáján – még nagyon is merész elképzelés volt, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. Ez vált az október 23-i tüntetés egyik legfontosabb jelszavává. A tömeg követelésére este 9 óra körül Nagy Imre megjelent a Parlamentben és rövid beszédet intézett a tüntetőkhöz. Az egyszerű párttag, a magánember csak csalódást okozhatott a hatalmas tömegnek, mert kézzelfogható politikai ígéreteket nem tehetett. Nagy Imrét ekkor hívták át a közeli pártközpontba, érdemleges lehetősége a további események befolyásolására azonban nem volt, ekkor már elhangzott Gerő hírhedt rádióbeszéde, az utcán sortüzek dördültek, s a szovjet csapatok is útban voltak már a magyar főváros felé. Hiába nevezték ki tehát 24-én hajnalban Nagy Imrét újra miniszterelnökké, a politikai kibontakozás esélyei nagyon is szerények voltak. Fordulatnak ígérkezett, amikor október 25-én a szovjet vezetők javaslatára eltávolították a párt éléről Rákosi utódát, Gerő Ernőt, s helyette Kádár Jánost neveztették ki a párt első titkárának.

Hiába lehetett a két valóban népszerű politikus neve most már garancia a politikai kibontakozáshoz, az országon végigsöprő újabb terrorhullám csírájában fojtotta el ezt a lehetőséget, óriási áldozatokat követelő sortüzek dördültek el országszerte, így mindenekelőtt éppen Kádár kinevezésének pillanatában, alig száz méterre a pártközponttól a Parlament előtt, majd többek között Mosonmagyaróvárott és Miskolcon. Az elszabaduló indulatok közepette a pártvezetés konzervatív szárnya átmenetileg még képes volt megakadályozni a szembenézést a múlttal és a tragikus jelennel. Október 28-án azonban a Központi Vezetőség ülésén Mező Imre csatlakozott azokhoz a politikusokhoz, akik a zajló események átértékelését követelték. Fellépésének hatására a Központi Vezetőség szakított az ellenforradalom Gerő-féle elméletével, s elismerte a felkelés jogosságát, haladó jellegét.

Ettől a pillanattól kezdve Nagy Imre határozott intézkedésekkel kísérelte meg, hogy véget vessen a fegyveres harcnak. A politikai és katonai kibontakozás jegyében fegyverszünetet hirdetett, elérte a szovjet csapatok kivonását Budapestről és koalíciós alapon alakította át kormányát. Ezzel párhuzamosan azonban Moszkvában éppen ellenkező döntés született: a felkelés katonai felszámolásának terve. Október 31-étől újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, s komoly előkészületeket tettek a végső ütközetre. Nagy Imre ebben a helyzetben jelentette be Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből: a semlegességet.

Sem ezek a lépések, sem a kibontakozó konszolidáció nem változtatott azonban a moszkvai döntésen. November 4-én hajnalban megindult a szovjet intervenció. A jugoszláv vezetés hívására Nagy Imre számos munkatársával besétált abba a csapdába, amit a jugoszláv s szovjet vezetők találtak ki, kikapcsolása érdekében. A jugoszláv követségen Tito elnök üzenete várta, amelyben nem csak menedékjogot ígért a magyar politikusoknak, de követelte a törvényes magyar kormány lemondását. A kommunista mozgalomban eltöltött közel négy évtized tapasztalatai alapján Nagy Imrének nem lehettek kétségei, hogy milyen következményekkel járhat a követelt lemondás elutasítása. November 22-én Nagy Imrét és társait minden korábbi ígérettel ellentétben szovjet katonák magyar segédlettel elhurcolták. Utolsó budapesti – Münnich Ferenccel folytatott – tárgyalásán ismét visszautasította a felkínált menekülés lehetőségét, s elutasította a lemondást. Másnap Romániába hurcolták. 1957. március végén Kádár János moszkvai látogatása során született döntés Nagy Imre és társai bíróság elé állításáról. Ezután romániai száműzetésében letartóztatták, s hazaszállították Budapestre. A bírósági komédia azonban közel egy évvel később, 1958 februárjában vette kezdetét. A magyar miniszterelnök


azonban itt is kitartott sokat megszenvedett nézetei mellett, s így június 15-én megszületett a halálos ítélet, amelyet másnap, 1958. június 16-án végre is hajtottak. Vele együtt végezték ki Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Losonczy Géza máig tisztázatlan körülmények között a Fő utcai börtönben halt meg, Nagy Imre másik közvetlen munkatársát, Szilágyi Józsefet – már hónapokkal a hivatalos ítélet kimondása előtt, áprilisban – szintén kivégezték.

2. Képek


1. Nagy Imre ideológiai-politikai gondolatvilágárólSIPOS Péter

Nagy Imre ideológiai-politikai gondolatvilágáról

Ahogy Nagy Imre földi maradványai mind ez ideig jeltelen sírban nyugodtak, ugyanúgy maradt a hazai olvasóközönség számára szinte teljesen ismeretlen roppant gazdag ideológiai és politikai munkássága. Ez lehetővé tette a félreértéseket és a tudatos torzításokat egyaránt – minden oldalról. Az MSZMP korábbi vezetése „ellenforradalmár”-nak minősítette, s ebben a torzító tükörben láttatta a teljes életpályát és életművet. Ily módon kiszolgáltatta Nagy Imrét az ellenzéknek, amely befogadta a kitagadottat, homályba borítva, feledésbe süllyesztve az egész életmű meghatározó vonását, a szocializmus megvalósításának akaratát.

Nagy Imrét annak alapján kell megítélni, amit ő cselekedett, mondott és írt, s nem abból kell kiindulni, hogy mit mondtak róla mások. Szinte keretbe foglalja tevékenységét két hitvallása. Amikor belépett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba, a kérdőíven lévő kérdésre e lépésének indoklásául így válaszolt: „Az orosz kommunista párt programjában látom kifejezve azt a törekvést, hogy az emberiséget kötelességének és jogainak tudatában emberi mivoltjára emelje... a kommunistákat az emberiségnek a tőke igája alól való felszabadításának nehéz küzdelmében minden erőmből támogatni akarom.” (Érdemes felfigyelnünk arra, hogy e rövid két mondatban három ízben is említi az emberiséget, ami arra vall, hogy elsősorban a humanista elhivatottság érzülete késztette a kommunistákhoz való csatlakozásra.) Egyik legutolsó ismert írásművét pedig azzal zárta, hogy az 1956-os októberi események „hű és pártos marxista feldolgozására” készül. Munkássága tehát elválaszthatatlan a szocializmustól mint társadalmi céltól, és a marxizmustól mint gondolkodásának meghatározó alapszövetétől. Persze, mint minden nagy életműben, az övében is vannak maradandó és mulandó elemek. Különösen azokra a történelmi személyiségekre vonatkozik ez, akik egyfelől alkotó elméleti munkásságot fejtettek ki, másfelől részt vettek a napi politikai küzdelmekben a kommunista párt igen szigorú és Nagy Imrétől igen komolyan vett fegyelmétől megkötötten. Szét kell tehát választanunk hagyatékában a korhoz kötöttet és a mindig időszerűt.

Ő különösen sokat viaskodott a marxizmus két nagy megoldatlan problémájával: az agrárkérdéssel és a nemzeti kérdéssel. Hiszen a kommunisták Európának azon régiójában kerültek hatalomra, ahol ezek a problémák a társadalmak, népek életének középpontjában állottak. A hagyományos marxizmus nem igen adott kulcsot hozzájuk. Az „alapító atyák”, akik elméleteiket a fejlett nyugat-európai országokra szabottan munkálták ki, úgy vélekedtek, hogy a tőkés társadalom nagy olvasztótégelyében előbb-utóbb csak a két alapvető osztály, a burzsoázia és a proletáriátus lesz jelen, a városi és falusi kispolgárság, beleértve persze a parasztságot is, eltűnik. A nemzeti kérdés megoldását pedig a világforradalomtól várták. E jóslatok nem teljesedtek be. Sőt, a második világháború után a kommunisták számára a nemzeti kérdés még egy új gonddal is súlyosbodott – hogyan alakuljon az uralmuk alá került országok és a Szovjetunió viszonya.

Korábban a kommunisták azt hirdették, hogy az internacionalizmus próbaköve a Szovjetunióhoz való viszony. Ez mindaddig, amíg a Szovjetunió egyedül állott a tőkés környezetben mint ostromlott erőd, az első proletárhatalom védelmezését jelentette. Most azonban nem csupán arról volt szó, hogy kialakult egy hatalmi tömörülés a Szovjetunió vezetése alatt, hanem arról is, hogy miképpen kell értelmezni az új helyzetben a hozzá való viszonyt. A sztálini vezetés, s tegyük hozzá utódai szinte napjainkig, ezt egyirányú utcának tekintették és az internacionalizmus próbakövének azt vélték, hogy az egyes országok kommunista vezetői milyen mértékben hajlandók alárendelni saját országuk és nemzetük érdekeit a Szovjetunió érdekeinek. A kommunisták azonban nem csupán az őket hatalomra segítő szovjet vezetésnek, hanem saját pártjuknak és népüknek is kormányzati felelősséggel tartoztak. Ez magában foglalta a prioritások eldöntését, ami igen sok esetben párton belüli vitákat és súlyos lelkiismereti konfliktusokat okozott. Nagy Imre, úgy véljük, mind az agrár-, mind a nemzeti kérdésben alapjában helyes megoldásokat dolgozott ki, amelyek elfogadása és megvalósulása súlyos gondoktól, tragédiáktól óvhatta volna meg az országot és a pártot egyaránt.

Nagy Imre különös érzékenységgel fordult a parasztság helyzete, sorsa és a munkás-paraszt szövetség felé. Valószínűnek tartjuk, hogy érdeklődését jelentősen befolyásolta somogyi származása. Somogyország lényegesen különbözött a latifundiumokon élő cselédek lakta Közép-Dunántúltól, valamint az agrárproletár jellegű Délkelet-Magyarországtól. Döntően a dolgozó parasztság világa volt ez. (Innen indult Nagyatádi Szabó István is, aki, jóllehet pályája félrecsúszott, mégis megpróbálta előmozdítani a paraszti földigények kielégítését.)

A kommunista politikus nem maradt meg a zárt paraszti világban, hanem éppen a párt parasztpolitikájának


hibáiból kiindulva jutott el az egész vonalvezetés módosításának, majd gyökeres megváltoztatásának szükségességéhez. Új módon szemlélte a munkás-paraszt szövetséget is. Míg Sztálin és tanítványai ezt kizárólag a munkásosztály szemszögéből nézték, hangsúlyozva, hogy a munkás-paraszt szövetségnek a munkásság erősödését, vezető szerepét és az osztályok megszüntetését kell szolgálnia, addig Nagy Imre az egyenjogúságra és a parasztság érdekeinek kifejezésére helyezte a hangsúlyt. A magyarországi fejlődés kulcskérdésének tekintette a paraszti lakosságnak mindinkább a zömét alkotó középparasztság támogatását, amibe mindig beleértette a szövetkezetek fejlesztését. Határozottan elutasította azonban 1948–49-ben az erőszakos kolhozosítást és követelte az önkéntesség és a fokozatosság elveinek nem csupán a hangoztatását, hanem a legszigorúbb ragaszkodást ezekhez az alapvető lenini jelszavakhoz. Tiltakozott az ellen is, hogy a pártvezetés a kulák elleni harcot tekintette a központi és döntő feladatnak a falun, és a kulákság korlátozásáról áttért e réteg felszámolására, amit ő „veszélyes politikai hibának” tekintett. Elutasította azt a nézetet, hogy „az egyéni gazdálkodásról a szövetkezeti, kollektív gazdálkodásra való áttérés csak a kis- és középparasztság helyzetének romlása következtében, tönkremenetele útján lehetséges”. A parasztság meggyőzésében a szövetkezet előnyeiről döntő fontosságot tulajdonított annak, hogy ki kell alakítani az egyszerű (tehát nem termelő) szövetkezetek széles hálózatát, ami kézzelfogható módon bizonyítja be a társas munka, az összefogás előnyeit. Úgy vélte, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar parasztság „a földmagántulajdon alapján áll, és mély gyökerei vannak benne az egyéni gazdálkodásnak”. Persze nemcsak az agrárpolitikát szemlélte kritikusan, hanem áttekintette a gazdaságpolitika egészét. Végzetesnek tartotta a mezőgazdaság és az ipar fejlődésének elszakítását, és úgy vélekedett, hogy a két ágazatot párhuzamosan kell fejleszteni, és az ipar kibontakoztatása nem jelentheti a mezőgazdaság szempontjainak, érdekeinek az elhanyagolását. Nézetei, mint tudjuk, nem találtak meghallgatásra.

A parasztsággal való jó viszonyt olyannyira fontosnak tartotta, hogy begyűjtési miniszterként is igyekezett megoldani „a kör négyszögesítését”, vagyis oly módon teljesíteni a begyűjtési feladatokat, hogy ezzel – ahogyan 1951 augusztusában egy értekezleten mondotta – „megszilárdítsuk a munkás–paraszt szövetséget”.

Helytelenítette minden felesleg erőszakos begyűjtését és a meggyőzés mellőzését, elítélte „minden eszköz” igénybevételét a terv teljesítése érdekében. Hangoztatta a rendeletek és utasítások betartásának szükségességét, amibe beleértette a kedvezmények biztosítását a parasztság számára a begyűjtési kötelezettség teljesítése esetén.

Nagy Imre sokkal szélesebb látókörű politikus volt annál, semhogy beleragadt volna a mezőgazdaság gondjaiba. Nemcsak észrevette, hanem szinte egyedülálló bátorsággal szóvá tette már 1949-ben a pártélet eltorzulásának jelenségeit. „Az utóbbi időben falusi pártszervezeteink munkájában is mind általánosabbá kezd válni... a külsőségek eltúlzása, a nagy hűhó, a túlzásba vitt, vég nélküli ütemes tapsolás, felállások, az emberek szájába rágott mondanivalók, amelyek... aláássák belső pártéletünk lenini, demokratikus elvi alapjait... A párton belüli demokrácia elvének széleskörű megvalósítása, tapasztaltabb, több tudással rendelkező vezetők megválasztása… képessé teszi majd falusi pártszervezeteinket, hogy a paraszttömegek élén állva, betölthessék a párt vezető szerepét.” Úgy gondoljuk, nem a kései olvasó belemagyarázása, ha azt állítjuk – Nagy Imre nem csupán s talán nem is elsősorban a falusi pártszervezetekre gondolt!

1953 nyarától Nagy Imre átmenetileg lehetőséget kapott arra, hogy kimunkálja és a gyakorlatban próbálja megvalósítani a szocialista társadalom építésének egy teljesen új modelljét. Ennek lényegi vonásai a társadalmi és a politikai élet demokratizmusa, a gazdasági fejlődés objektív törvényeinek érvényesülése, a párton belüli demokrácia, a szocialista törvényesség és az egyszemélyi diktatúra helyett a kollektív vezetés. Ő eljutott már az 1950-es évek közepén ahhoz a felismeréshez, hogy fel kell számolni a pártállamot, és magát a pártot is a demokratikus elvek jegyében újjá kell alakítani. Különösen élesen vetette fel 1956 januárjában, tehát még a XX. kongresszus előtt sztálini rendszer dehumanizálódását.

Az elembertelenedés kifejezésre jutott abban, hogy a pártvezetés csak termelőeszközökben, gazdasági alapokban, politikai hatalomban gondolkodott. Igaz, jelszószerűen élt a „Nálunk legfőbb érték az ember!” gondolat, de valójában az embert csak mint a termelő erő részét, mint a munkaverseny résztvevőjét, a békekölcsön jegyzőjét és engedelmes szavazópolgárt tekintették, akinek egyetlen, szintén kötelességgé emelt öröme lehet, hogy reprodukálja a munkaerőt a jövő számára.

Nagy Imre nemcsak a politikai válságra figyelt fel, hanem észrevette a bizalmi válságot, az erkölcsi krízist. Rámutatott arra, hogy a szavak és a tettek összhangjának teljes megbomlása össztársadalmi szintű meghasonláshoz, a szocializmus nagy eszményeinek kompromittálódásához vezet. Megfogalmazta az etikus népi és emberközpontú szocializmus gondolatát.

A magyarországi politikai rendszert 1955–56 fordulóján elfajult bonapartista diktatúrának tekintette. Már a XX. kongresszus előtt hangsúlyozta a sztálini politika, a sztálini ideológiai egyeduralom felelősségét. A XX.


kongresszus után pedig úttörő módon „sztálinizmusról” írt, amelyet doktriner, szektás „baloldaliság”-nak jellemzett. Ezzel szembeállította a leninizmust, kiemelve, hogy „a XX. kongresszus határozatait csak a sztálinisták elleni szívós elvi, politikai harcban lehet nálunk megvalósítani. Ezt a harcot a magyar leninistáknak vállalniok kell.”

Nagy Imre túllépett a korabeli SZKP sztálinizmus-szemléletén. Úgy vélte, hogy Sztálin hibáit, elméleti, elvi, politikai és gyakorlati tevékenységét antimarxista nézetek összefüggő, egységes rendszerének kell tekinteni. Nem tartotta elválaszthatónak Sztálin hibáit az SZKP hibáitól, elvetette a „rossz Sztálin – jó SZKP” primitív apologetikus szemléletét.

Nagy Imre hangsúlyozta több ízben is, hogy a nemzeti kérdésben a marxizmus alapján áll. Úgy vélekedett, hogy a szocializmus nem fosztja meg a népeket nemzeti jellegüktől, sajátosságaiktól, hanem ezekkel minden nép gazdagítja a szocializmus egyetemes erkölcsi értékeit. A kommunistákban kell – álláspontja szerint – testet öltenie a magyar nép történelmet formáló eszméinek, a szabadság és a függetlenség gondolatának. Úgy vélte, hogy a magyar nép, mint minden más nép, a szocializmust úgy fogadja el, ha nem kell feláldoznia nemzeti tudatát, sajátosságait, hanem ezeket a szocialista társadalom keretében is tovább ápolja és fejleszti. Különösen sokat foglalkoztatta őt – már 1956 előtt is – a Szovjetunió és a kisebb szocialista országok viszonya. Kifejtette, hogy ezt a kapcsolatot is a bandungi öt alapelvnek, a nemzeti függetlenségnek, a szuverenitásnak, az önrendelkezésnek, az egyenjogúságnak és a be nem avatkozásnak kell meghatároznia. Eszménye az volt, hogy a szocialista tábor független és egyenjogú országok tömörülése legyen. Cselekvéseiben mindig a proletár nemzetköziség vezérelte, amely feltételezte a hazaszeretetet. „Mint a magyar nép fia és a magyar nemzet tagja magyar voltomra büszke vagyok, magyarságomat meg nem tagadom, magyar hazámat és népemet forrón szeretem, igaz hazafisággal, amely más népek és nemzetek szeretetével és megbecsülésével együtt képezi proletár nemzetköziségem alapját és lényegét” – írta.

Nagy Imre politikai habitusához szervesen hozzátartozott bizonyos határozatlanság, túlzott önmérséklet, amelynek következtében nem mindig lelte meg a világos és helyes eszmények és gondolatok gyakorlati megvalósításának módozatait. Védtelen volt a Rákosi típusú gátlástalansággal, machiavellizmussal szemben. Nem volt jó taktikus és úgy vélte, ő, aki elítél minden törvénytelenséget, önkényt, nem rúghatja fel a közös játékszabályokat. Ilyennek tekintette a párt szervezeti szabályzatát, a pártfegyelmet. Soha semmit nem tett mint miniszterelnök sem 1953–55-ben, sem pedig 1956 október–novemberében az illetékes párttestületek tudomása és jóváhagyása nélkül.

Nagy Imre a marxizmus magyarországi fejlődésében jelentős szerepet töltött be, mert azok közé a jelentékeny gondolkodók közé tartozott, akiknek tevékenysége nem szorítkozott az általános tantételek „magyarítására”, hanem egyetemes érvényű, a marxizmus egészének fejlődésére ható gondolatokat fogalmazott meg. Amit Lukács György jelentett a filozófiában, Varga Jenő a közgazdaságtudományban, azt jelentette és jelenti Nagy Imre a politikai gondolkodásban. A magyar progresszióban pedig helyét azok között jelölhetjük ki, akik képesek voltak a nagy európai szellemi áramlatokba önálló módon beilleszkedni és alkotó módon, azok eszméit továbbfejlesztve alkalmazni a hazai viszonyokra. Ide sorolhatjuk a magyar liberalizmus nemzedékét, a huszadik századi áramlatok meghatározó egyéniségei közül Szabó Ervint, Jászi Oszkárt, Mónus Illést és Bibó Istvánt.

Közép-Kelet-Európában pedig azon ideológusok és politikusok között van a helye, akik a marxizmust kreatív módon alkalmazták saját országuk viszonyaira. Ezért állíthatjuk őt Joszip Broz Titóval, Eduard Kardeljjel, Alexander Dubčekkel és a Prágai Tavasz többi nagy egyéniségével egy sorba.

2. Képek


1. Kibontakozás keresése a magyar politikában, 1956. november1957. január�VÖRÖS Vince–VIDA István

Kibontakozás keresése a magyar politikában

1956. november – 1957. január

Feljegyzés Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt elnöke részére

Szíves felhatalmazásod alapján Rácz Jenővel együtt feljegyzést készítettünk a kibontakozásnak az Általad ismert gondolatmenet szerinti lehetőségeiről, felhasználva Nizsalovszky Endre professzor jogi konstrukcióját is. Ezt bemutattuk Tildy Zoltánnak, aki azt magáévá tette és csupán néhány apróbb változtatást javasolt. Ezt követően tárgyaltam előbb Kelemen Gyulával, továbbá az akkor még létező Értelmiségi Tanács stb. képviselőivel, akik a tervezetet magukévá tették. Ekkor került sor a Petőfi Párt vezetőivel (Farkas Ferenc, Bibó István, Tamási Áron, Féja Géza stb.) való tanácskozásokra. Ők is elfogadták a kibontakozási tervünk gondolatmenetét, de rövidebb szöveg készítését tartották kívánatosnak. Közösen elkészítettük a végleges szöveget. Ezt Tildy Zoltán saját nevében és a Te nevedben a Független Kisgazdapárt képviseletében aláírta, de aláírástokat másnap visszavonta. Időközben azonban megszereztük a Petőfi Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Demokratikus Néppárt, az Értelmiségi Tanács, a Budapesti Központi Munkástanács, az Írószövetség, a Parasztszövetség stb. aláírásait, illetőleg csatlakozó (helyeslő) nyilatkozatait. Ezek birtokában a nyilatkozatot egy Menon nagykövethez címzett levél kíséretében eljuttattuk India budapesti követségének. A levélben – amelyet Farkas Ferenc írt alá – arra hivatkoztunk, hogy a kibontakozási tervezet a legszélesebb politikai körök helyeslésével találkozik, és azt kérjük, juttassa el a nyilatkozat általunk elkészített orosz fordítását a Szovjetunió kormányához. Ugyanaznap átadtam a nyilatkozat egy példányát Kossa István pénzügyminiszternek azzal a kéréssel, ismertesse meg azzal mind az MSZMP vezetőségét, mind pedig a kormány többi tagját. Ezzel azt igyekeztem megakadályozni, hogy megmozdulásunknak összeesküvés jellege legyen tulajdonítható.

Menon nagykövet karácsony másodnapján a budapesti egyetemi diákság kezdeményezésére meghívott, keressem fel. Kérésemre a meghívást Rácz Jenőre is kiterjesztette. Menon Koshla nagykövet és Ramon ügyvivő társaságában fogadott. Közel négy óra hosszat tartó beszélgetésünk során főként gazdasági jellegű tájékoztatásokat kért tőlünk, de politikai jellegű kérdések is szóba kerültek. Az indiai diplomaták nézete szerint Nehru erőfeszítéseinek eredményeképpen előbb-utóbb Amerika és a Szovjetunió között őszinte megegyezésre fog sor kerülni. Bár természetesen nem tudják, hogy arra mikor fog sor kerülni, de arról természetesen meg vannak győződve, hogy az Magyarországra is ki fog hatni. Azt a kérdést azonban, lehetséges-e a magyar problémát a világproblémától elkülönítve, annak rendezését megelőzve, kielégítően megoldani, nem merték határozottan megválaszolni. Szerintük azonban a passzív ellenállás előbb-utóbb mindig eredményes – bár természetesen esetleg csak hosszú idő múlva. Feladatuknak – saját kijelentésük szerint – azt tekintik, hogy a Szovjetunió felelős vezetőinek megmagyarázzák, hogy mindaz, amit kibontakozási programunk tartalmaz, tulajdonképpen megvalósítja a Szovjetunió célkitűzéseit és ezért az utóbbi által elfogadandó volna, habár egyes személyeket, akik ez idő szerint a Szovjetunió magyarországi politikájának exponenseiként szerepelnek, esetleg fel is kellene áldozniok. Helyeslőleg vették tudomásul azt a kijelentésemet, hogy a nyilatkozatban vázolt kibontakozási program elfogadása esetén Magyarországon olyan helyzet alakulna ki, amely szerint a különböző politikai pártok programja közötti különbségek nem volnának jelentősebbek azoknál, amelyek Egyesült Államok demokrata és republikánus pártjai között fennállnak, ami azonban a politikai élet szabadságának ott nem akadálya.

Menon közölte, hogy a kibontakozásra vonatkozó memorandumot személyesen adta át Bulganyin miniszterelnöknek, továbbá, hogy arról tárgyalt Sepilov külügyminiszterrel is. Előbbi nem tett konkrét nyilatkozatot, utóbbi viszont azt az ismert lemezt tette fel, hogy Magyarországon ellenforradalmi megmozdulásra került sor, és az tette a Szovjetunió beavatkozását elkerülhetetlenné.

Menon nagykövet felvetette azt a kérdést, hogy a nyilatkozat aláírói tulajdonképpen jogosultak-e magukról azt állítani, hogy tömegeket képviselnek. Őszintén megvallottam, hogy ennek jogosultsága bizonytalan. Ugyanakkor azonban hangsúlyoztam, hogy meggyőződésem szerint a nyilatkozat tartalmával Magyarország lakosságának 90-95%-a bizonyosan egyetért. Eme állításom helyességét ő is valószínűnek mondotta.

Most rátérek a Kádár-kormánnyal folytatott tárgyalásaimra:


December 12-én Kossa István pénzügyminiszter elnökletével értekezletre került sor, amelynek fő tárgya különböző olyan bizottságoknak összeállítása volt, amelynek feladata a kormány gazdaságpolitikai programjának kidolgozása volna. Az értekezlet résztvevői között egyetlen voltam, aki ez idő szerint nincs felelős (vezető) állásban, illetőleg nem aktív egyetemi tanár. Azt követően, hogy a miniszter ismertette az értekezlet célkitűzéseit, elsőnek szólottam fel. Előadtam, hogy miután Magyarországon élek, az újrendszerű szocializmus és a forradalom megőrzésének elvi alapján állok, és mert a magyar népgazdaság terhére biztosítom megélhetésemet, kötelességem bizalmas tanáccsal szolgálni, ha azt tőlem kérik. A nyilvános jellegű szereplés azonban politikai állásfoglalást jelentene és ezért arra mindaddig nem vállalkozom, míg bizonyos politikai és társadalompolitikai kérdések nem rendeződnek. Addig minden tanácsadás hiábavaló is volna, mert a megfelelő politikai légkör kialakulása nélkül a gazdasági nehézségeket sem lehet megoldani. Kossa bejelentésemet lojálisan tudomásul vette és kért, működjem mégis közre a bizottság munkájában. Egyúttal kijelentette, hogy nevemet a bizottságok munkájával kapcsolatban csak kifejezett hozzájárulásommal fogják nyilvánosságra hozni.

Az ülés után Kossa megkért, vonuljak vele félre négyszemközti beszélgetésre. Ez két órát vett igénybe. Megismételtem mindazt, amit a nyílt ülésen mondottam és utaltam arra, hogy a gazdasági problémákat csak olyan kormány tudja megoldani, amely bírja az ország, a Szovjetunió és a nyugati hatalmak bizalmát. A fennálló helyzetben nem járna haszonnal a kormány számára, ha mellé állok, magamnak azonban ártanék, mert az erkölcsi megsemmisülésemet jelentené. Idéztem Bán Antalt, aki 1946 elején azt mondotta polgári politikusoknak, akik ipari vezető állásokat sürgettek barátaik számára: „Ti akartok Csepelre kimenni, hogy megmagyarázzátok a munkásoknak, nem tudtok kenyeret adni, mert nincs? Hiszen agyonvernek, még mielőtt beszélni kezdenétek. Bennünket legfeljebb csak megvernek, de mégis meghallgatnak és részben hisznek is nekünk.” Ma fordított a helyzet, mondottam: ma a kormánynak nem hisz a nép és inkább adnak hitelt a magunkfajta embereknek. Kossa kifejtette, hogy a kormány is így látja a helyzetet és ezért koalíciót kíván létrehozni, és azt szeretné, hogy a tervezett bizottságok a koalíció előkészítésének szerepét töltsék be. Erre kijelentettem, hogy azok tervezett összetételéből erre nem lehet következtetni, mire megígérte, hogy a tervezett névsorokat rendelkezésemre bocsátja, hogy az összetételt illetően javaslatokat tehessek.

Vázoltam Kossa előtt a kibontakozási tervemet. Fő vonásaival egyetértett és kérdésemre kifejezetten hangsúlyozta, hogy a kormány és az MSZMP helyesli mind a szabad választásokat, mind pedig azt, hogy a párt mellékkormány szerepe megszűnjék. Az MSZMP szempontjait tehát csupán a kormányban résztvevő képviselői igyekeztek érvényesíteni.

Két nappal később, dec. 14-én átadtam Kossának a kibontakozási tervezetet. Előttem olvasta el és megjegyzéseket tett, amelyek azonban a lényeget nem, hanem csupán a szövegezés módját érintették. Az volt az érzésem, hogy néhány óráig tartó tárgyalással egy mindkét félt kielégítő szöveghez lehetne eljutni, amennyiben Kossa őszinte volt megjegyzéseivel. Ez az optimizmusom nem terjed ki a koalíciós partnerek, elsősorban a Szociáldemokrata Párt és a jelenleg pártonkívüli kommunisták szerepére, mert a kibontakozási tervezet szövege ezeket nem említi meg külön és így ezek problémája a Kossával folytatott megbeszélés során nem került szóba.

December végén Friss István a kormány nevében felkért, vállaljam el a megalakítandó tíz bizottság koordináló (közgazdasági) bizottságának elnöki tisztét. E bizottság tagjai a többi bizottság elnökei volnának. A pénzügyi bizottság elnöke Rácz Jenő, a külkereskedelmié Bognár József, a mezőgazdaságié Dobi István volna. A többi bizottság elnökeként kommunisták lettek jelölve. Azt, hogy ezek mind MSZMP tagok-e, nem tudom.

Rácz Jenővel és Bognár Józseffel együtt felkerestem Friss Istvánt. Politikai jellegű felvilágosításokat kértünk tőle. Kifejtette, hogy a kormány január 7-én nyilatkozattal kíván a nyilvánossághoz fordulni, és azt követően óhajt koalíciós tárgyalásokat kezdeni. Válaszként utaltam arra, hogy szerencsésebbnek vélném, ha a kormány már nyilatkozatának megfogalmazásakor ismerné az általa a koalícióba bevonni kívánt partnerek álláspontját, mert ellenkező esetben megnehezíti maga számára a koalíciós tárgyalások sikerét, ha a leendő partnereket kész helyzetek elé állítja. Ezért szerencsésebbnek vélném, ha a kormány a hivatalos tárgyalásokat, illetőleg a kormánynyilatkozat közzétételét megelőzően a leendő koalíciós partnerekkel bizalmasan érintkeznék. Ez az érintkezés nem befolyásolná azt a jogát, hogy a kormány nyilatkozatát belátása szerint, tehát formálisan egyoldalúan szövegezze meg. Friss István eme javaslatomat azzal vette tudomásul, hagy referálni fogja.

Friss István előadta, hogy az MSZMP új magyar rendszer kialakítását képzeli el, amely összeegyeztetné a proletárdiktatúrát a szabadság eszméjével. Maga is hangsúlyozta azonban, hogy nincs semmi elgondolásuk arról, hogy ez az összeegyeztetés miként lehetséges. Szerény nézetem szerint ez a kijelentés nem fedi teljesen azt, amit Kossa mondott nekem a szabad választásokról és az MSZMP leendő szerepéről.

Friss István elutasította a forradalmi nemzetgyűlés gondolatát. A kormánynak az áll szándékában, hogy összehívja a jelenlegi országgyűlést és azt részben a jelenlegi képviselők egy részének visszahívása, részben új


képviselőkkel történő kiegészítés (kooptálás) révén összetételében átalakítsa. Kifejtettem, hogy a kívánt összetételt így is el lehet érni, de hogy ez a megoldás mégsem szerencsés. A jelenlegi országgyűlés mandátuma ugyanis 1957 tavaszán lejár. A még Rákosi Mátyás által összeállított országgyűlés mandátumának meghosszabbítása visszatetszést szülne, az eddigi rendszer szerinti új választások se volnának megnyugtatóak, különösen, mert igen sok távolmaradó szavazásra jogosulttal kellene számolni, aminek tüntetés jellege volna: Miután pedig igazán szabad választásokat 1957 tavaszán még nem volna kívánatos tartani (főként az MSZMP szempontjából), a kérdés leghelyesebb megoldásának mégis a kibontakozási tervben szereplő út látszik, amely megnyugtató módon tenné azt lehetővé, hogy a szabad választásokra csak a kedélyek megnyugvása, a politikai stabilizáció teljes kialakulása után kerüljön sor. Friss István megígérte, hogy ezt a nézetet is referálni fogja.

Kifejtettük Friss Istvánnak azt is, hogy mindaddig, amíg a kormány programját (nyilatkozatát) nem ismerjük, hármunk közül egyikünk sem vállalkozhatik olyan jellegű politikai szereplésre, mint amilyent a bizottságok elnöksége jelentene. Rácz Jenő és én azt is kiemeltük, hogy végleges állásfoglalásunk előtt Kovács Béla nézeteivel is meg kívánunk ismerkedni. Aggályunknak adtunk kifejezést a bizottságok összetételét illetően is, így például utaltunk arra, hogy Dobi István államfői tisztével aligha egyeztethető össze, hogy az elnökletem alá helyezendő bizottságban egyszerű tag legyen. De a bizottságok összetételét sok más szempontból sem tekintjük kielégítőnek. Friss István kijelentette, hogy a bizottságok összetételén lehet változtatni, és szívesen vesz javaslatokat. A bizottságok munkájában való részvételünket illetően tehát egyelőre véglegesen nem nyilatkoztunk.

Nagy nyomatékosan utaltunk arra, hogy a kormány társadalompolitikai magatartását aggályosnak tartjuk és azzal nem tudjuk magunkat azonosítani. Ez a nézetünk vonatkozik: a/ különböző letartóztatásokra, b/ a forradalmi eseményekkel kapcsolatos amnesztia bizonyos esetekben való megszegésére, és c/ a jelenleg folyó bélistázásra egyaránt. Utóbbit illetően ugyanis az a benyomás alakult ki bennünk, hogy a bélistázandók kiválasztása sokfelé nem a hozzáértés, hanem a politikai állásfoglalás alapján történik, azokat tartják vissza, akik csatlakoztak az MSZMP-hez, míg az MDP egyéb tagjait elbocsátják. Már pedig az MSZMP-hez nagy számban csatlakoztak volt Rákosi hívek, továbbá köpönyegforgatók, végül olyanok, akik igen gyenge képességűek. Ez is akadálya lehet egy tisztult légkörben történő politikai együttműködésnek.

Kiemeltük végül azt is, hogy ugyan megértjük, ha a kormány sok kérdésben sürgősen intézkedik, de ez irányú intézkedéseivel részben elébevág a koalíciós kormány esetleges szándékainak. Számos intézkedése olyan kapkodásra vall, ami a későbbi gazdasági kibontakozás akadályává válhatik.

Még jelentenem kell, hogy megítélésem szerint felmerül annak sürgős szüksége is, hogy a Kisgazdapárt saját politikai és gazdasági programját részleteiben kidolgozza. Meg kellene alakítani a Kisgazdapárt 8–10 tagból álló „árnyékkabinetjét”, amely ezt a munkát elvégezhetné. Az „árnyékkabinet” tagjai képviselnék utóbb a Kisgazdapártot a koalíciós kabinetben miniszterekként, vagy államtitkárokként, illetőleg a parlamentben, mint az egyes kérdések vezérszónokai. A tisztázandó kérdések nem csupán gazdasági jellegűek, hanem a közigazgatás minden ágazatát érintőek. Ezt a munkát két okból tartom sürgősnek: egyrészt azért, mert a koalíciós tárgyalások, ha azokra sor fog kerülni, feltehetőleg rövid idő alatt fognak lebonyolódni, úgyhogy a fontos kérdések tisztázására akkor csak úgy kerülhet sor, ha azokat megfelelően előkészítettük, másrészt azért, mert a leendő kormány tagjainak kinevezésük után sürgősen programot kell majd adniok és intézkedniök kell, úgy hogy már nem fognak arra ráérni, hogy kérdéseket kinevezésük után kezdjék el hosszasan tanulmányozni. Tulajdonképpen ez az a szempont, amely kívánatossá tenné, hogy a kormány által felállítani kívánt bizottságok munkájában már most részt vegyünk és ezért sürgettem, mind Kossánál, mind Frissnél, tisztázzuk a tervezett koalíció leendő vezetőivel azt, van-e valószínűsége annak, hogy a koalíció létrejöjjön.

Az is kívánatosnak látszik, hogy a Kisgazdapárt előre összeállítsa azon politikusainak és szakembereinek jegyzékét, akiknek egy koalíciós kormányzás létrejötte esetén szerepet kívánna biztosítani.

Budapest, 1956. évi december hó 31-én

Varga István (s. k.)

Megjegyzések a forradalmi munkás–paraszt kormány nyilatkozatához

Az általános részhez:

Az 1956. október 23-án, az egyetemi ifjúság kezdeményezésére és vezetésével indult békés tüntetés önmagában nem vált volna fegyveres felkeléssé. A magyar ifjúságban és egész népünkben felizzott hangulatot a Rákosi–Gerő-klikk helytelen politikája idézte fel egészen a forradalmi forróságig. Ez a helytelen politika a


Szovjetunióval való viszonyunkat is hibás, nemzeti önérzetünket sértő alapokra helyezte vagy legalább is sorozatos szolgai megnyilatkozásaival e viszonynak a magyar nép nemzeti önérzetét sértő értelmezését váltotta ki.

A Rákosi–Gerő-klikk politikája különösen 1947 őszétől vett helytelen irányt. Kicsúcsosodott a koalíciós demokratikus pártok erőszakos elsorvasztásában, a szólás- és sajtószabadság megbénításában, a gazdasági vezetés elbürokratizálásában, a dolgozó tömegek jogos igényeinek semmibevételében, a tömegek szerepének lebecsülésében, az állami és társadalmi vezetésben. A művészet és irodalom helytelen és erőszakos befolyásolásában, az egyének ellen elkövetett sorozatos törvénysértésekben, a gyökeréig hibás törvénytelen és erőszakos parasztpolitikában, a mindezek fölött, a felsorolt hibák legfőbb forrását jelentő mérhetetlen személyi kultuszban. Fentiek miatti elkeseredés vitte 1956. október 23-án békés tüntetési szándékkal Budapest utcáira ifjúságunkat és a velük érző tömegeket. A tüntető tömegek, különösen az ifjúság érzésvilága s hangulata túlfűtött volt, s magában hordozta a tragikus kirobbanás veszélyét. Mégis a véres tragikus kirobbanást Gerő Ernő helytelenül alkalmazott intézkedései váltották ki.

A szomorú s csaknem nemzeti tragédiánkat okozó véres cselekmények megítélésünk szerint megállíthatók és szociális vívmányaink megvédhetők lettek volna a dolgozó nép egységes fellépésével a szovjet csapatok beavatkozása nélkül is, bár tagad hatatlan az a tény, hogy a forradalmi események idején komoly veszéllyel jelentkeztek ellenforradalmi erők, melyek a forradalmi hangulat kihasználásával és a forradalmi erők helytelen irányba való terelésével a nép hatalma megdöntésére törekedtek. Úgy véljük, ezek a jelenségek túl lettek becsülve, ez okozta a nagyon sajnálatos tényt, hogy a szovjet csapatok harcba keveredtek az ellenforradalmi erőkhöz nem tartozó ifjúsági és munkás rétegekkel is. Ez a tragikus félreértés okozta véres összecsapást végtelenül sajnálja a magyar nép és meggyőződésünk, hogy ugyanígy sajnálja a Szovjetunió is. Éppen ezért úgy véljük, ezeknek az eseményeknek további emlegetése nem szolgálja a megbékélés és a két nép barátságának ügyét. Szeretnénk meg nem történtnek tekinteni ezeket az eseményeket, és a két nép viszonyát olyan baráti alapokra helyezni – mely a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és nemzeti szuverenitás tiszteletben tartásán alapulhat –‚ hogy ilyen szomorú események soha többé ne zavarhassák meg azt.

A nyilatkozatban foglalt programtervezethez:

1. A proletárdiktatúra magyarországi mai szakaszában a munkásság és parasztság saját politikai pártjain keresztül nemzeti szövetségben összefogott koalícióban gyakorolhatja a hatalmat. A dolgozó parasztság saját politikai erőin és érdekvédelmi társadalmi szervezetén keresztül maga is az eddig elért, a törvényesség tiszteletben tartásával megvalósított szociális vívmányok védelmezője és a magyar szocializmus továbbfejlesztője kíván lenni. A magyar parasztság ma még nem döntött a szocializmus felé vezető út egységes értelmezésében s nagy többségében még nem lépett a kollektív gazdálkodás útjára, sőt megnyilatkozásaiban a magángazdálkodás, szabad termelés iránti óhaját fejezi ki. Mindamellett érzi az összefogásban rejlő erőt és lehetőségeket, s keresi a szabad elhatározáson alapuló, a magyar viszonyoknak megfelelő paraszti szövetkezés útjait.

2. Teljes szabadságot kell biztosítani a parasztságnak ezeknek az utaknak megjárásában. Biztosítani kell, hogy saját szocialista típusú agrárpártjain keresztül lehessen szövetségben a munkássággal és a munkásság politikai pártjaival, tanácsokban, országgyűlésben, kormányban, elnöki tanácsban egyaránt, a nemzeti életben és a népgazdaságban elfoglalt jelentőségének arányában.

3. A magyar parasztságnak két politikai pártja van: Független Kisgazdapárt és a Petőfi Párt (Nemzeti Parasztpárt). E két párt él. Szükséges, hogy e pártok elismertessenek, s vezetőik, mint e pártok képviselői vegyenek részt a koalícióban. E pártok felelős vezetői ismerve az ország mai súlyos gazdasági helyzetét nem kívánnak nagy költségű pártapparátust fenntartani. Táboraik nevelése és a szocializmus irányába való vezetése érdekében, valamint a parasztság akaratának az államvezetésben való érvényesítése érdekében azonban szükségesnek tartják országos és megyei központok fenntartását.

4. A magyar parasztságnak független, kulturális és gazdasági érdekvédelmi szervezetre van szüksége. Ezt a feladatot az újjászervezendő Magyar Parasztszövetség láthatja el. A Magyar Parasztszövetség a Szabad Szakszervezetek Országos Tanácsának tagja lehet.

5. A nemzeti egység kiteljesítése érdekében, a koalíciós pártok a kulturális és gazdasági társadalmi szervezetek, valamint a pártokon és említett szervezeteken kívül álló becsületes hazafias erők összefogása érdekében egy egyetemes szövetségre van szükség, ilyen szervezetet Magyar Nemzeti Szövetség néven volna kívánatos életre hívni.


6. Az Országos Elnöki Tanács, az Országgyűlés, a megyei, járási és községi tanácsok megválasztása a Rákosi-Gerő-klikk helytelen politikai vonalvezetése mellett történt s így azok személyi összetétele is magán viseli e helytelen politikai bélyeget. Szükséges, rövid határidőn belül, e testületek demokratikus újjáválasztása, e választásokhoz alkalmas új demokratikus választójogi törvény alapján. E választójogi törvény megalkotására, kizárólagos céllal, ideiglenes országgyűlést kell összehívni a koalíciós pártok delegáltjaiból a pártok által közös megegyezéssel megállapított arányban.

7. A haladó irodalom számára teljes szabadságot kell biztosítani. Ennek érdekében meg kell szüntetni a könyvkiadás állami monopóliumát, s lehetővé kell tenni, hogy az írók irodalmi szövetkezeteket létesíthessenek műveik kiadására és terjesztésére. Biztosítani kell a demokratikus pártok és társadalmi szervezetek jogát saját lapjaik, folyóirataik, kulturális és propaganda sajtótermékeik szabad kiadására és terjesztésére.

8. A felzaklatott lelkületű magyar nép megnyugtatására a legrövidebb időn belül tárgyalásokat kell kezdeményezni a Szovjetunióval és a Varsói Szerződés tagállamaival, a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok helyzetének tisztázása és fokozatos kivonása érdekében.

9. Az ország mielőbbi gazdasági helyreállítása érdekében haladéktalanul tárgyalásokat kell kezdeményezni a szocialista államokon kívül más, elsősorban európai államokkal, becsületes feltételű kölcsön folyósítása érdekében.

10. A koalíciós kormánynak megalakulása után, nemzeti méltóságunkkal és szuverenitásunkkal összeegyeztethető módon kezdeményező lépéseket kell tenni az ENSZ felé országunk és az ENSZ között a legutóbbi időkben rideggé vált viszony rendezése érdekében.

A forradalmi munkás–paraszt kormány 1957. január 5-én kiadott nyilatkozatának fenti elvi szempontokkal való kiegészítése tárgyalási alapot képezhetne a kormány és az agrárpártok között, a nemzeti erők összefogása érdekében kívánatos koalíciós kormányzat megteremtésére.

Budapest, 1957. január 7.

Petőfi Párt részéről:

Farkas Ferenc

Bibó István

Féja Géza

Független Kisgazdapárt részéről:

Kovács Béla

Vörös Vince

Varga István

és mások, mindkét párt részéről.

(A dokumentumban említett kibontakozási tervezetet a História 1988. 6. száma közölte.)

Jegyzetek

Rácz Jenő (1907–1981) okleveles gazda, államtudományi doktor. 1945–46-ban a Közellátásügyi Minisztériumban dolgozott. 1946–47-ben pénzügyminiszter Nagy Ferenc kormányában. 1946 őszétől a Kisgazdapárt gazdasági tanácsadója.

Nizsalovszky Endre (1894–1976) jogtudós, egyetemi tanár. 1920-tól az Igazságügyminisztérium Törvényelőkészítő Osztályán dolgozott. 1938-tól 1957-ig a budapesti tudományegyetem Jogi Karának tanára.

Kelemen Gyula (1897–1973) műszerész, szociáldemokrata politikus. Párttitkár Újpesten, az SZDP országgyűlési képviselője. 1945–48-ig iparügyi minisztériumi államtitkár. 1949-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték államellenes összeesküvés vádjával, 1956-ban szabadult. 1956. október 30-án az újjáalakult SZDP főtitkárává választották. 1956. november 2–4-ig államminiszter Nagy Imre kormányában.


Farkas Ferenc (1903–1966) könyv- és lapkiadó, parasztpárti politikus. 1938-tól 1944-ig szerkesztette és kiadta a Szabad Szót. A Nemzeti Parasztpárt alapító tagja. 1945-től közgazdasági irányítószervek vezetésében dolgozott. 1956 októberében részt vett a Petőfi Párt megalapításában.

Menon, K. P. S. (1898–?) indiai diplomata. 1947-ben India pekingi követe, 1948-ban a koreai ENSZ-misszió vezetője. 1948–52-ig külügyminiszter. 1952–61-ig Magyarországra és Lengyelországba is akkreditált moszkvai követ.

Kossa István (1904–1965) villamoskalauz, kommunista politikus. 1945-től az MKP KV, majd a PB tagja. 1945–48 között a Szakszervezeti Tanács főtitkára. 1948–1963-ig többször töltött be miniszteri tisztségeket.

Bulganyin, Nyikolaj Alekszandrovics (1895–1975) szovjet párt- és állami vezető. 1947–49 és 1953–55 között honvédelmi miniszter, 1955–1958-ig miniszterelnök. 1958 márciusában pártellenes csoportban való részvétel vádjával leváltották.

Sepilov, Dimitrij Trofimovics (1905–) szovjet újságíró, politikus. 1949-ben az SZKP KB agitációs-propaganda osztályának vezetője, a KB tagja, majd titkára. 1952–56-ig a Pravda főszerkesztője. Külügyminiszter 1956–57-ben. 1957 júniusában frakciós tevékenység vádjával Malenkovval, Molotovval, Kaganoviccsal együtt kizárják a vezetésből. 1957–62 között a Kirgiz Tudományos Akadémia Közgazdasági Intézetének igazgatója.

Friss István (1903–1978) közgazdász, kommunista politikus. 1941–1945-ig a moszkvai Kossuth Rádió munkatársa. 1948–1961-ig az MDP KV, majd az MSZMP KB tagja, illetve osztályvezetője. 1954–1974-ig az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója.

Bognár József (1917–) közgazdász. Kisgazdapárti politikusként 1946–47 között tájékoztatásügyi miniszter majd Budapest polgármestere. Belkereskedelmi, ill. külkereskedelmi miniszter 1949–56 között. 1956. október 25–31-ig miniszterelnök-helyettes Nagy Imre kormányában. Az 1960-as évektől világgazdasági kutatásokat folytat.

Varga István (1897–1962) közgazdász, egyetemi tanár. 1927–1949-ig a Magyar Gazdaságkutató Intézet vezetője. 1945-től az Újjáépítési Minisztériumban államtitkár. 1954-től az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa. 1957-ben a létrehívott Közgazdasági Szakértőbizottság elnöke, 1958-ben a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság tagja. 1933–51-ig a budapesti tudományegyetem, 1957-től a Közgazdaságtudományi Egyetem tanára.


1. A forradalmi munkás-paraszt kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokrólA forradalmi munkás–paraszt kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokról

November 4-én döntő fordulat következett be az ellenforradalmi erők ellen folytatott harcban; megalakult a forradalmi munkás–paraszt kormány. A kormány tevékenységét súlyos körülmények között kezdte meg.

A Nagy Imre-kormány árulása megnyitotta az utat az ellenforradalom előtt, mely ezekben a napokban embertelenül gyilkolta a szocialista forradalom hő fiait és leányait, a békés állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát fenyegette, a fejetlenség és zűrzavar állapotába taszította az országot; megbénította az életet hazánkban. Az ellenforradalmi erők meg akarták dönteni a Magyar Népköztársaság államát; a nemzetközi imperialista nagytőkétől függő és az által támogatott fasiszta, földesúri-kapitalista államot akartak teremteni, és az imperialista erőkre támaszkodva, háborús tűzfészekké akarták tenni hazánk területét.

Ilyen körülmények között a forradalmi munkás–paraszt kormány legfőbb feladata a Magyar Népköztársaság állami rendjének, szocialista forradalmunk vívmányainak megvédése volt. […]

A kormány sikerrel oldotta meg rendkívül nehéz feladatát. Az ellenforradalom fő erőit néhány nap alatt megsemmisítettük, maradványait pedig szétvertük. A kormány kérésére a szerződéses kötelezettségek és a proletár nemzetköziség elve alapján nagy segítségünkre volt ebben a szovjet hadsereg, majd pedig az új magyar honvéd és rendőr karhatalmi erők fellépése, s a magyar dolgozók támogatása. […]

[…] első és legfontosabb feladatunk volt és lesz a jövőben is, hogy minden erővel védelmezzük és erősítsük szocialista típusú, népi demokratikus munkás–paraszt államunk intézményeit és szerveit, mert csak ez az állam testesíti meg a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály hatalmát, a proletárdiktatúrát, s biztosítja hazánkban a szocializmus építését ás végleges győzelmét. […]

Fontos kötelességünknek tartjuk azt is, hogy a proletárdiktatúra feladatait betöltő népi demokratikus államunk minden erejével, a dolgozó tömegek támogatásával, védjük a dolgozó népnek az alkotmányban biztosított jogait, a felszabadulás óta elért szocialista vívmányait. […]

Népi államunk demokratizmusának egyik legfontosabb biztosítékát abban látjuk, hogy a nép által választott államhatalmi szervek: az országgyűlés, a megyei, városi, járási, kerületi és falusi tanács rendszeresen ülésezzenek és döntsenek az alkotmány által reájuk ruházott jogkörben, az ország és a nép érdekében határozatokat hozzanak. […]

A kormány a törvényes rend, a békés alkotó munka feltételeinek megteremtésében, a gazdasági és politikai feladataink megoldásában éppúgy, mint a szocialista társadalom felépítése történelmi feladatának megvalósításában elsősorban a munkásosztályra, a dolgozó parasztságra, a néphez hű értelmiségre, a szakszervezetekre, a munkástanácsokra, az ifjúság demokratikus szervezeteire és mindazokra a becsületes hazafiakra támaszkodik, akik hajlandók a magyar nép boldogulásáért, a munkás–paraszt hatalom felvirágoztatásáért, a szocialista Magyarország felépítéséért szívvel-lélekkel harcolni. Vezető erőnek a munkásosztály pártját: a Magyar Szocialista Munkáspártot, mint a kommunisták szervezett erejét, az összes demokratikus erőt egyesítő szervnek pedig a munkásosztály politikai, forradalmi pártja által irányított Hazafias Népfrontot tekinti. […]

A nyugati kapitalista országokban most ismét az 1945–1946-os években egyszer már hallott módon érvelnek. Azt mondják, hogy nyugati kölcsön nélkül Magyarország nem boldogulhat. Természetesen mi minden kölcsönt igénybe veszünk – még kapitalista államtól is –‚ amely nincs politikai feltételhez kötve, de semmiféle politikai feltételhez kötött kölcsönt nem kérünk, és nem is fogadunk el. […]

A kormány a szocialista társadalmi rend megteremtése érdekében egyik fő feladatának tartja a mezőgazdaság szocialista átalakítását. Minden támogatást megad a dolgozó parasztoknak ahhoz, hogy saját elhatározásuk, a teljes önkéntesség alapján jól gazdálkodó, virágzó szövetkezeteket hozzanak létre. […]

A kormány a proletárdiktatúra teljes szigorával lép fel a dolgozó parasztok földjének, a termelőszövetkezetek, az állami gazdaságok és a gépállomások vagyonának megsértése ellen. Az állami gazdaságok és meglevő termelőszövetkezetek tagosított földterületéhez senki büntetlenül hozzá nem nyúlhat. […]


A kormány biztosítja a haladást szolgáló tudományos és művészi alkotómunka szabadságát, a tudományos és művészeti meggyőződés tiszteletben tartását. A tudományos és művészeti életben helyet kell kapnia minden haladó irányzatnak és felfogásnak, amelyek segítik nemzeti kultúránk fejlődését. Szabadságot és támogatást biztosít politikai pártállásra tekintet nélkül minden tudósnak, írónak és művésznek, kivéve a szabadság és a szocializmus ellenségeit. […]

A szovjet hadsereg a jelenlegi kiélezett helyzetben Magyarország területén védi a magyar népet a külső imperialista erők esetleges katonai támadásával szemben és ezzel biztosítja azt, hogy népünk békében éljen s a szocialista építés és az ország felvirágoztatása nagy ügyének szentelhesse erőit. […]

A magyar–szovjet viszony minden mai és jövőbeni kérdését – így a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatokkal kapcsolatos kérdéseket is – a két ország baráti, testvéri és szövetséges viszonyának megfelelően a magyar és a szovjet kormány baráti tárgyalások útján kívánja rendezni. E rendezés elvi alapja a Szovjetuniónak a népi demokratikus országokkal való kapcsolatára vonatkozó október 30-i nyilatkozatában is deklarált proletár internacionalizmus, az egyenlőség, a szuverenitás és nemzeti függetlenség tiszteletben tartása, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, s a kölcsönös előnyök elve. […]

A kormánynak az a szándéka, hogy e nyilatkozatban kifejtett platform alapján tárgyalásokat kezd a különböző pártállású és párton kívüli közéleti tényezőkkel és szakemberekkel s közülük mindazokat, akik készek az ellenforradalommal szemben a nép ügyéért, a szocialista vívmányok megvédelmezéséért a szocializmus további építéséért, az ország felvirágoztatásáért s a nép boldogulásáért dolgozni, bevonja az átfogó, részletes tervek, kidolgozásába. […]

1957. január 5-én.

A Magyar Népköztársaság forradalmi munkás–paraszt kormánya

(Népszabadság, 1957. január 6.)


1. Bonyodalom egy budapesti szobor körül. A Bandholtz-szoborFIGYELŐ

L. NAGY Zsuzsa

Bonyodalom egy budapesti szobor körül

Egy magyar származású amerikai őrnagy, Eugene Boross, azzal a javaslattal állt elő a harmincas évek derekán, hogy állítsanak szobrot Budapesten Bandholtz amerikai tábornoknak. Az Egyesült Államok nemzeti levéltárában őrzött iratokból csak annyi derül ki, hogy Boross ekkor New York városában élt és az Egyesült Államokban gyűjtést indított a javaslat megvalósításának pénzügyi megalapozására.

De ki volt Bandholtz tábornok? Miért akart Boross őrnagy, majd gondolatát felkarolva, az Egyesült Államok számos magyar és nem magyar származású állampolgára, valamint Budapest pénzt áldozni e szoborra?

A bonyodalom kiindulópontja

A párizsi békekonferencia 1919. augusztus 5-én szövetségközi tábornoki bizottság Budapestre küldését határozta el, hogy ellenőrizze a hatalomváltás folyamatát, a békekonferencia előírásainak végrehajtását. Az Egyesült Államokat e bizottságban Harry Hill Bandholtz tábornok képviselte, aki augusztus 7-én indult el Párizsból Budapestre s 1920. február 7-én hagyta el a magyar fővárost. Az e tisztségében eltöltött időt Budapesten, az országban, valamint hivatalos romániai útján szerzett tapasztalatait, élményeit naplóban örökítette meg. Ezt ő maga nem szánta publikálásra, azonban sok évvel halála után, 1933-ban, mégis kiadták. A „nem diplomatikus” napló meghatározás jelzi, hogy a tábornok nem volt tekintettel érzékenységekre, amikor benyomásait rögzítette, s ezen, természetesen, a közreadó sem változtatott.

A napló tanúsága szerint az amerikai tábornokban, aki korább sem Magyarországot, sem Európának ezt a térségét nem ismerte, itt tartózkodása alatt erős rokonszenv, barátság fejlődött ki hazánk, Budapest, s általában a magyarság iránt.

A bonyodalom oka

1936. február 4-én Wallace Murray, a Külügyminisztérium Közel-Keleti Ügyeinek (State Department Near-Eastern Affairs) főnöke – e részleghez tartozott Magyarország és a Duna-medence térsége is ezekben az években – feljegyzésben rögzítette Boross őrnagy javaslatát, amely már korábban és szélesebb körökben ismert volt, azzal az elképzeléssel együtt, ahogyan a szobor Bandholtz tábornokot megörökíteni kívánta: egyenruhában, fűzős csizmában áll, kezében az elmaradhatatlan lovaglópálca.

W. Murray ugyanezen a napon még egy iratot szerkesztett a külügyminiszter-helyettes részére, amelyet utóbb megkapott a nyugat-európai ügyekkel foglalkozó külügyminisztériumi részleg is. Murray tudatta, hogy „a román követet felettébb aggasztja” Boross őrnagy javaslata. Mégpedig elsősorban azért, mert „a terv szerint a szobor kezében lovaglópálcával ábrázolná Bandholtz tábornokot. A lovaglópálca természetesen azt célozza, hogy felidézzen egy incidenst, amelyre (és Bandholtzra) nagyra értékelve emlékeznek a magyarok, de amely a legnagyobb mértékben fájdalmas a románok számára, mivel Bandholtz tábornok, saját megállapítása szerint, csupán ezzel a lovaglópálcával felfegyverkezve űzte el azt a román katonai egységet, amely a tábornok meggyőződése szerint a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumot akarta kirabolni”. Murray tudatja, hogy a román követ „hozzátette, kormánya természetesen a legerélyesebben fog tiltakozni Budapestnél egy ilyenre tervezett szobor felállítása ellen”.

Az incidens Bandholtz előadásában

Az amerikai tábornok valóban minden finomkodás nélkül rögzíti azokat az észrevételeit, amelyek Magyarország nagyobb részét valamint Budapestet megszálló román katonai hatóságok magatartására vonatkoznak. 1919. október 6-i napló-bejegyzése szerint az előző este Nathan Horowitz őrnagy, az Amerikai Katonai Misszió tagja azt jelentette neki, hogy a Nemzeti Múzeumnál Serbescu tábornok vezetésével 14 teherautóval román katonai csoport jelent meg, hogy nyomban birtokba vegye és elszállítsa a múzeum gyűjteményének tekintélyes részét. (Az „utódállamok” igényt támasztottak mindazon értékekre, amelyek a dualizmus idején halmozódtak fel


Budapesten és Magyarországon, s ezek megosztását kívánták.) Bandholtzot a románok eljárása joggal háborította fel. Ugyanis a Szövetségközi Tábornoki Bizottság október 1-jei ülésén olyan határozatot hozott, hogy a román hatóságok a Nemzeti Múzeumból „egyetlen tárgyat sem vihetnek el addig, amíg bizottságunk, melynek Shafroth amerikai kapitány az elnöke, azt felül nem vizsgálta”. E határozatról a bizottság ugyanazon a napon értesítette a román hadsereg budapesti főparancsnokát is.

Horowitz jelentése után Bandholtz, tisztjei kíséretében, a Nemzeti Múzeumhoz sietett. Egy román katona megkísérelte megakadályozni, hogy Bandholtz belépjen a múzeumba, ahol annak igazgatója Serbescu tábornokkal vitázott s megtagadta a kulcsok átadását. A román egység elvonult azzal, hogy 6-án reggel visszajön s erőszakkal viszi el a tárgyakat. Bandholtz naplója szerint a tábornok, megállapítva e körülményeket, magához vette a Nemzeti Múzeum kapukulcsait, majd a főbejáratot papírcsíkkal ragasztotta le, ráírva, hogy a kaput a Szövetségközi Tábornoki Bizottság zárta le. Ezt aláírásával és egy pecséttel is nyomatékosabbá tette Bandholtz. A pecsétről ezt írja a tábornok: „mivel semmi más nem volt kéznél, az amerikai levélcenzúra bélyegzőjét használtuk…” Lovaglópálcáról nem esik szó.

Az amerikai dilemma

A román diplomácia olyan horderőt tulajdonított a szobortervnek, hogy a követ, aki ez időben egy New York-i kórházban feküdt, telefonon hívta fel Washingtonban Murrayt, tudatva vele felháborodását. Nemcsak általában, hanem amiatt is, hogy „a szobor felállítását anyagilag is támogatják amerikai magánszemélyek”. Közölte Murray-vel, a román kormány ellene irányuló határozott támadásának tekintené, ha amerikai részről hivatalosan részt vennének a szobor leleplezésén. „A román követ – jegyezte fel Murray – erősen reméli, az [amerikai] külügyminisztérium úgy fogja instruálni budapesti követét, hogy az jelenlétével ne adjon támogatást egy Románia elleni támadáshoz…”

A helyzet kétségtelenül sajátos. Budapesten szobrot kívánnak állítani egy amerikai tábornoknak. Ez a román tiltakozás miatt zavarba hozza az USA diplomáciáját, mivel semmiképpen sem emelhet szót a szobor felállítása ellen, viszont nem akarja rontani kapcsolatait Bukaresttel. Magyar részről természetesnek tekintették, hogy az Egyesült Államok budapesti követe vagy követsége jelen lesz, illetve képviselteti magát a szoboravatáson, noha nem kívántak felesleges konfliktust provokálni, még Romániával sem. Az Egyesült Államok diplomáciája olyan megoldást keresett, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Kezdetben úgy vélték, Bandholtz tábornok budapesti szobrának felállításától távol marad a követség. Murray 1936. március 21-én ezt írta: »ha e szobor és felavatása teljesen magánügy marad, amit mindkét részről [USA és Magyarország] nem hivatalos bizottságok szorgalmaznak, akkor budapesti követünket úgy kelt instruálni, hogy maradjon távol a leleplezési ünnepségtől. Ha azonban a magyar kormány hivatalos jelleget ad a ceremóniának és hivatalosan meghívja az amerikai követet, nem tudom, hogyan tudja elhárítani részvételét, ami mélységesen sértené Romániát. Rendkívül sajnálatos – folytatja Murray –‚ hogy ilyen konfliktusba keveredtünk, amelyet jobb lett volna elintézni a román és a magyar kormány között.”

Cordel Hull külügyminiszter 1936. március 23-án bizalmas táviratot küldött Budapestre John F. Montgomerynek, az Egyesült Államok követének. Megismételve, hogy a bukaresti kormány mily nagymértékben nyugtalan a szobor miatt, de azért is, mert attól tart, hogy azt a Nemzeti Múzeumnál kívánják felállítani, a következő utasítást adta a követnek: „A kormány úgy véli, ha az ünnepség nem hivatalos jellegű lesz, könnyedén elháríthatja részvételét, de azt is, hogy [távollétében] más képviselje. Ha azonban a magyar kormány hivatalos jelleget kíván adni a szoboravatásnak és hivatalosan meghívja Önt, megfelelő kifogást kell találnia, hogy nem lesz Budapesten és ezért a követség valamely munkatársa fogja képviselni. Bárhogyan képviselteti is magát a követség, feltétlenül ügyelni kell arra, hogy ne legyen tevőleges résztvevője az ünnepségnek és semmiféle körülmények között ne tegyen nyilatkozatot. Kérem, táviratilag értesítse a külügyminisztériumot a fejleményekről.” Hull arra is utasította a budapesti követséget, hogy álláspontját bizalmas úton tudassa a bukaresti amerikai követséggel.

Március 27-én Montgomery budapesti követ tudatja a State Departmenttel, hogy a szobor helye még nincs véglegesen kijelölve. Megnyugtatásul arról is beszámol, hogy a tábornokot ugyan egyenruhában ábrázolja a szobor, „kezeit azonban, amelyekben a lovaglópálcát tartja, háta mögött összekulcsolja” és így „nincs sértő tartása”. Igaz, az avatás nem hivatalos lesz, de azon megjelenik a kormányzó, valamint több más magas rangú személy. Montgomeryt nemcsak arra kérték fel, hogy jelenjék meg, hanem arra is, hogy az ünnepségen beszéljen. Mivel Hull korábban mindenképpen elkerülendőnek nyilvánította ezt, a kínos helyzetből való kiutat a követ úgy vélte megtalálhatónak; ha őt június 15-étől kezdve Washingtonba rendelik. Távolmaradása így nem kívánna magyarázatot. Végül ezt írja Montgomery: „Kétségtelen, ha a követség teljesen visszautasítaná részvételét egy magas rangú amerikai tiszt szobrának nem hivatalos felavatásán, ez mindenképpen sértené a magyarokat, velünk szemben kritikát váltana ki, mi több, a magyar sajtó és a közönség előtt, mely barátját


tiszteli Bandholtzban, nevetségessé válnánk.

A szobor felállításával foglalkozó bizottság elnöke [Perényi Zsigmond báró koronaőr] és a közoktatási miniszter [Hóman Bálint] biztosítottak arról, hogy nagy körültekintéssel fognak eljárni és semmi sem fog elhangzani, ami indokolatlanul sértené Romániát.”

Ugyanezen a napon, március 27-én W. Murray a külügyminiszter-helyettesnek: a román követ felhívta őt telefonon és csalódottságának adott kifejezést, amiért a State Department nem avatta őt jobban bizalmába. „A követ szavaiból azt vettem ki – írja Murray –‚ hogy most olyan irányban igyekszik befolyásolni kormányát, hogy az önállóan forduljon a magyar kormányhoz ez ügyben, rámutatva arra a kedvezőtlen hatásra, amelyet e szobor a két ország kapcsolatára gyakorolhat.”

Március 31-én Cordel Hull Montgormerynek: „A külügyminisztérium elfogadja javaslatát, hogy a ceremónia idején távol legyen, és kifejezi köszönetét ez ügybeli együttműködéséért. Tudomásul vettük, hogy ha az ünnepségen a kormányzó és más magas rangú személyek jelen lesznek, szükséges, hogy a követség képviseltesse magát, de el kell kerülni a szóbeli megnyilatkozást.”

A magyarok sem akartak bajt keverni. Hóman jelentette Montgomery 1936. április 3-án – „elmondta nekem, mennyire kényelmetlen helyzetbe hozta őt ez a szobor... a külügyminisztérium is minden konfliktust el akar kerülni Romániával”. Ehhez az április 3-i jelentéséhez Montgomery csatolta a szobor gipszöntvényének fényképét.

Miután a State Department és a budapesti követség tisztázta, milyen magatartást tanúsítson, Montgomery júniusban Washingtonba utazott, James B. Stewart, a követség munkatársa pedig értesítette Perényi bárót, hogy az augusztus 23-i szoboravatáson ő vesz részt, beszédet azonban nem mond. Mint július 17-i, a külügyminiszternek küldött jelentésében megállapította, bejelentése nagy csalódást okozott a magyaroknak. Hozzátette: úgy látja, igen rossz benyomást keltene, ha az ünnepségen amerikai részről egyetlen szó sem hangzana el.

A neves időpont közeledtével Stewart mindjobban érzékelte, jól kidolgozott taktikájuk egyszerűen kivihetetlen. Augusztus 7-én nemcsak erről ír a Külügyminisztériumnak, hanem arról is, hogy neki mindenképpen kell mondania néhány szót az avatási ünnepségen. Közli, mit szándékozik mondani és ehhez jóváhagyást kér: „Megtiszteltetésnek tekintem, hogy elhelyezhetem a koszorút e szobor előtt, amely a magyar népnek egy honfitársam iránti tiszteletét és kegyeletét fejezi ki. [Bandholtz] a háborút követő időszakban érkezett ide, tartózkodott itt, s vált szeretett baráttá.” E szöveg oly semleges volt, hogy minden további nélkül jóváhagyták.

A szoboravatás

Bandholtz tábornok szobrát 1936. augusztus 23-án délelőtt 11 órakor a Szabadság téren avatták fel. Erről Stewart 26-i jelentésében számolt be. Az Egyesült Államok követsége részéről ő és felesége, valamint Garret G. Ackerson Jr. követségi titkár volt jelen. A fő beszédet Perényi báró tartotta (szövegét angolra fordítva csatolta), a szobrot a főváros nevében Szendy Károly polgármester vette át rövid beszéd kíséretében (ezt is belefoglalta jelentésébe Stewart). A szoborra az első koszorút Shvoy István tábornok helyezte el, ezután Stewart koszorúzott. A fentiekben megismert szavait a State Departmenttel történt egyeztetés után – még a következőkkel egészítette ki: „Bandholtz tábornok bátor katona volt és egész hosszú pályája tiszteletre méltóan alakult. Mint fiatalember, az USA katonai akadémiáját végezte el, majd néhány évvel később vezető szerepet játszott a Fülöp szigeteki felkeléssel kapcsolatos akcióban először mint katona, később mint kormányzó.”

A jelentés ismerteti a további koszorúzásokat (Lázár Andor igazságügy-miniszter, Hóman Bálint kultuszminiszter), majd megállapítja: „Az ünnepség rendkívül nagy hatású és méltóságteljes volt, legalább kétezer ember vett részt rajta.” Az ünnepség elején a magyar, a végén az amerikai himnuszt játszotta a zenekar.

Végül közölte a szobor talapzatán elhelyezett feliratokat is. Az első oldalon ez állt: „I simply carried out the instructions of my Government as I understood them as an officer and gentleman of the U. S. Army – Harry Hill Bandholtz.” („Csupán kormányom utasításait teljesítettem úgy, ahogyan azokat mint az Egyesült Államok hadseregének tisztje és állampolgára értelmeztem.”) A második oldalon az adakozókat, a szobor felállítóit tüntették fel.

Szeptember 8-i, az üggyel kapcsolatos utolsó jelentésben Stewart tudatta a State Departmenttel: a budapesti „sajtóban semmi olyan hír nem jelent meg, ami arra utalna, hogy az ünnepség kiterjedt nyilvánosságot vagy visszhangot kapott volna Romániában”.


Bármennyire szerette volna is, a követség tehát nem kerülhette el, hogy képviseltesse magát, de azt sem, hogy néhány mondat kíséretében koszorút helyezzen el. A román kívánságokat csak annyiban vették figyelembe, hogy ezt nem a követ tette.

Bandholtz szobra túlélte a második világháborút. Azt követően abban a tisztogatási akcióban, mely a főváros köztéri szobrait sújtotta, ez is eltűnt; majd napjainkban ismét visszakapta régi helyét.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · Web viewÁprilis végén a Prágában járt Kunfi révén terjedt el a...

Documents

Transcript of regi.tankonyvtar.hu · Web viewÁprilis végén a Prágában járt Kunfi révén terjedt el a...