regi.tankonyvtar.hu · Web viewKözvetlenül ezután Feistmantel meglátogatta Hohler angol...

História 1984-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1984-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Antikvitás és korrupció ........................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 51. Vagyon, válság és ínség a köztársasági Rómában .................................................................. 52. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. .......................................................................................................................................................... 91. ...annak sebét is a respublica érzi meg... Erdély gazdasága a 16. században� � ......................... 92. Képek ................................................................................................................................... 10

4. ....................................................................................................................................................... 121. Gründolás 1869-ben ............................................................................................................. 122. Képek ................................................................................................................................... 14

5. ....................................................................................................................................................... 181. Kormánybukás gazdasági válság� ........................................................................................ 182. Képek ................................................................................................................................... 20

6. ....................................................................................................................................................... 241. Gazdaságpolitika életszínvonal 1951-ben� ........................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 25

7. ....................................................................................................................................................... 281. Közhangulat 1951-ben. Hangulatjelentések ......................................................................... 282. Képek ................................................................................................................................... 31

8. ....................................................................................................................................................... 331. Az 1951 januárjában bevezetett jegyrendszer, bár meglepetésként hatott, nem volt szokatlan világháború utáni években ....................................................................................................... 332. Képek ................................................................................................................................... 33

9. ....................................................................................................................................................... 381. A Szovjetunió elsõ alkotmánya ............................................................................................ 382. Képek ................................................................................................................................... 40

10. ..................................................................................................................................................... 411. A királypuccsok és a kisantant II. rész� � ................................................................................. 412. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 471. BudapestNagyvárad. Találkozások Teleki Pállal� ................................................................. 472. Képek ................................................................................................................................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 521. Zenei élet, kultúrpolitika, 1949. Jemnitz Sándor naplójából ................................................ 522. Képek ................................................................................................................................... 55

13. ..................................................................................................................................................... 581. Hagyományos bortermelés ................................................................................................... 582. Képek ................................................................................................................................... 60

14. ..................................................................................................................................................... 631. Oktatástörténet, mûvelõdéstörténet ...................................................................................... 632. Képek ................................................................................................................................... 64


1. Antikvitás és korrupcióHAHN István

Antikvitás és korrupció

A korrupció – korunk társadalmi betegsége. De csak a mi korunké? Művelődésünk, tudományunk, művészetünk megannyi értékéről szólva már-már elkoptatott nyitó frázis az, hogy „már a régi görögök is…”. Mondhatjuk-e ezen társadalmi visszaélés esetén is, hogy „már a régi görögök is korruptak voltak”? Ez azért is érdekes lehet, mert bármely, több társadalmi formán és alakzaton keresztülvonuló jelenség, amennyiben azonos lényegi vonások megtartása mellett minden egyes szakaszban más-más alakot ölt, hozzájárulhat az egyes időszakok sajátos vonásainak, analógiáinak és eltéréseinek világosabb látásához is. Korrupció pedig akadt már az ókori keleti, despotikus kormányzatú társadalmakban csakúgy, mint a polisztulajdonon alapuló görög városállamokban: Spártában, Athénban, vagy Apollón szent jóshelyén, Delphoiban, a római köztársaságban, a császárság vagy a késő-római dominátus viszonyai között.

A korrupció lényege

A korrupció legszembetűnőbb megjelenési formája a megvesztegetés. A pénzzel, ill. egyéb anyagi javakkal történő „tiszta” megvesztegetésen kívül számos más formája is van: kölcsönös szívességtétel a „kéz kezet mos” ősi elve alapján, nem anyagi jellegű előnyök kölcsönös biztosítása stb. A korrupció megjelenésének legalább két alapvető feltétele van: 1) A köztulajdon, a közügyek intézése olyan személyek kezében (is) van, akik ezen javaknak, ügyeknek, értékeknek nem tulajdonosi hatalmú, hanem bizonyos megbízás (hivatal) alapján tevékenykedő intézői. 2) Szükségesek olyan törvények, erkölcsi-politikai normák, amelyek a közügyeket intézők eljárását minden adott szituációban meghatározzák.

Korrupt eljárás az, ha ezek megléte esetén valaki közügyeket intézve az érvényes törvényeket, normákat megsértve, egyéni előnyök kedvéért cselekszik. Amíg azonban a köz- és magánszféra nem válik el határozottan egymástól, ahol a közügyeket intézőik sajátos személyes jogukként, a közvagyont saját magántulajdonukként kezelhetik, ahol ennek megfelelő közösségi normák nem jöttek létre, ott a „korrupció” fogalma még nem vetődhet fel. A fáraó, a mezopotámiai „négy világtáj ura” vagy a perzsa Nagykirály a sajátjából engedi el az adót, adományozza a földet, juttatja ennek vagy amannak a tisztséget. Mivel norma nem köti, ő sem szeghet meg semmilyen normát. Viszont az általa megbízott személyek – bírák, adószedők, munkafelügyelők stb. – már másnak (a despota által képviselt közösségnek) anyagi és erkölcsi javaival sáfárkodnak. Rájuk már vonatkoztak a normák, ők ezeket már megszeghetik, tehát lehetnek korruptak.

Az ókori Kelet

Az ószövetség mózesi törvénye világosan megparancsolja a bíróknak: „Megvesztegetést ne fogadj el, mert az ajándék vakká teszi az élesen látókat és eltorzítja az igazak szavait”. Egy babilóni himnusz pedig így szól a mindent látó Samas Napistenhez:

„Az igaztalan bírát bilincsbe vereted,

a megvesztegethetőt méltón megbünteted,

– ámde az, ki megvesztegetést nem fogad el,

ki atyai szeretettel van a szegények iránt:

az kedves Samas színe előtt: élete hosszan tart.”

A „megvesztegethető bírák”-ról bőven idézhetnénk további példákat. Kambüszész perzsa királyról (Kr. e. 529–522) Hérodotosz mondja el, hogy egyik megvesztegethető főbíráját megnyúzatta, és kifeszített bőrével húzatta be hivatali utódainak bírói székét. Ez állítólag hatékony nevelő eszköznek bizonyult. Ám a közfelfogás nem azonosult teljes mértékben e magas erkölcsi állásponttal. Egy neves asszír csillagjós így panaszkodott királyának: „Uram-királyom már többször kinyilvánította jóindulatát Ninive városa iránt, midőn így szól: »Hozzátok elém fiaitokat, tegyetek nékem szolgálatot!« Nos, az én fiam is szeretne a király elé állni [a palotában szolgálatot teljesíteni]… a palota tisztjei azonban nem kedvelnek, nincs köztük jóakaróm, akinek üdvözlő ajándékot nyújthatnék át, hogy fogadjon és pártomat fogja. Uram-királyom, könyörülj szolgádon!”


Hasonló hangnemű, de még határozottabb egy nuzi városi vezető elleni feljelentés: „Adtam néki [a város egyik vezetőjének!] egy birkát is ajándékba, mondván: »Vezesd sikerre a földem visszaszerzéséért indított peremet!« Ő azonban nem szolgáltatott nekem igazat. Újra felkerestem, szóltam a birkám miatt is, erre megveretett s a birkát sem adta vissza.” Végül igen jellemző a templomuk feldúlása miatt panaszt emelő felső-egyiptomi zsidó határőrök panaszbeadványa Bhágavajh (Bagoas) szíriai perzsa helytartóhoz: ,,…Ha kérésünket teljesíted és templomunk újjáépül, ez kegyesebb cselekedet lesz részedről Yahu, az Ég Istene szemében, mint bárkié, aki akár ezer véka értékű áldozatot mutat be. Arról az aranyról is, amelyet küldtek Neked, tudass bennünket…!”

Az imént már idézett három szöveg arról vall, hogy az ókori Kelet világában a szorgos és igazságos ügyintézőknek adott „ajándékot” megkülönböztették a büntetőjogilag tilalom alá eső megvesztegetéstől. Az ügyintézőnek jár az ajándék! Mindez nem látszott tilalmasnak, hiszen hivatalos iratokban történik hivatkozás az efféle ajándékokra. Nemcsak a normáktól elütő, hanem a törvényes eljárást is ajándékkal kellett „jutalmazni”. Úgy tűnik, hogy az ókori keleti közfelfogás nem az ajándék nyújtását és elfogadását tekintette bűnnek, hanem az annak fejében hozott igazságtalan döntést.

Spárta, Delphoi, Athén

Három nevezetes polisz (ha a sajátos „papi államot”, Delphoit is a poliszok közé soroljuk), három különböző társadalmi struktúra, háromféle életeszmény. A puritán-aszkétikus harcosoké, a Fény istenének szentelt papoké, a „laikus” polgároké. S a közerkölcsök színvonala?

Arisztotelész, aki Politikájának megírásához másfélszáz görög polisz adatait állította össze, úgy véli, hogy mind közül Spárta vezetői voltak a leginkább megvesztegethetők. Arisztokratikus felfogásának megfelelően a spártai vezetők erkölcsi fogyatékosságait azzal magyarázza, hogy az ephoroszok és a vének közrendűek voltak, azaz a szegényebb társadalmi rétegekből kerültek ki. De mivel magyarázzuk a magát Héraklésztől származtató királyi dinasztia tagjainak hasonló botrányait? (I. Kleomenészt az ellene emelt vádak szerint a helóták, Pauszaniaszt, a plataiai győzőt a perzsa király, Leotükhidaszt a thesszaliai vezetők vesztegették meg.) A kétségtelenül súlyos spártai korrupció okait másban kell keresnünk. A puritán életforma erőszakolása, a poliszok közötti kereskedelemben teljességgel hasznavehetetlen vaspénz használata, belső viszonylatban pedig a közvetlen árucsere, ill. a helótáktól természetben megszerezhető javak szegényes választéka, komoly erkölcsi próbatételt jelentett a kiváltságos helyzetben levő csoportoknak (az államvezetésben, katonai vállalkozásokban résztvevőknek, és családtagjaiknak), amikor ezek önmagukat más poliszok hasonló helyzetű személyeivel hasonlították össze. Ebbe a próbatételbe sokan belebuktak, éspedig Spárta külső kapcsolatai, katonai sikerei növekedésének arányában egyre többen. Az idegen poliszok, vagy akár a perzsa birodalom által felajánlott javak kísértésének a „spártai jellemek” sem tudtak mindig ellenállni.

Delphoi Apollón-szentélyének papságáról is az hírlett, hogy megfelelő ajándékért, figyelmességért hajlandó kedvező jóslatokat adni, sőt már közölt jóslatokat módosítani is. Kroiszosz lüdiai király igen megsértődött, amikor dús ajándékaiért kétértelmű jóslatokat kapott: Apollónak – érvelt – másként kellene bánnia jótevőjével! Az Alkmaionidák megvesztegetési pénzeinek hatására javasolta a Püthia valamennyi görög polisznak az athéni türannisz elleni aktív fellépést. A korrupt manipulációkra a jóslatok misztikus jellege, valamint a papság kizárólagos és ellenőrizhetetlen lehetőségei szolgáltattak alkalmat.

A demokratikus Athénben a nyilvánosság ellenőrzési lehetősége megnehezítette az állami közpénzek kezelésében a tisztességtelen haszonszerzést, a bíróságok hatalmas létszáma (300–500 fő) pedig az igazságszolgáltatásban nehezítette a machinációt. A korrupció játéktere így a külpolitikai befolyásolás tisztességtelen eszközeinek igénybevétele. Idegen poliszok, idegen hatalmak (leginkább a perzsa birodalom), de egyes magánszemélyek is szívesen – s legtöbbször sikerrel – folyamodtak athéni államférfiak anyagi megkörnyékezéséhez. Az életrajzok írói külön kiemelik, ha hőseik netalán megvesztegethetetlenek voltak. Ezek közé tartozik az „igazságos” Ariszteidész, a gazdag és önzetlen Periklész, a szigorú erkölcsű, Kr. e. 4. századi Phókión; viszont annál többet gyanúsították aktív és passzív korrupcióval Themisztoklészt. Volt úgy, hogy a neki, továbbítás céljából átadott megvesztegetési pénz nagyobb részét magának tartotta meg, mondván: megbízását kisebb összeggel is teljesítette, a megtakarítás őt illeti. Az athéni nagyhatalom bukása után, a Kr. e. 4. sz. állandósult válsághangulatában s a viharos külpolitikai irányváltozások közepette már nincs olyan athéni politikus, akit ne gyanúsítanának politikai korrupcióval. II. Philipposz, ill. a perzsa Nagykirály fizetett ügynökeként vádolják Aiszkhinészt és Iszokratészt (a makedón-barátok vezetőit), de Démoszthenészt (a makedón-ellenesek szóvivőjét) is.

A politikai élet lezüllésének és a gyanakvás elburjánzásának hírhedt példája a „Harpalosz-botrány néven ismertté vált eset. Harpalosz Nagy Sándor babilóni helytartója volt, de az indiai hadjárat idején (Kr. e. 327) a király halálának költött hírére fellázadt, majd a büntetés elől zsoldosaival és az elsikkasztott 5000 talentum (1


talentum = kb. 26 kg ezüst!) kincstári vagyonnal Athénba szökött. Eleinte óvatosságból kizárták a gyanús személyt a városból, de az 5000 talentum megtette hatását. Állítólag Athén vezető politikusait, mintegy 12 személyt sikerült megvesztegetnie, csupán Phókión állt ellen. Sikerrel járt viszont Démoszthenésznél, s a demokraták több más vezetőjénél. Nagy Sándor kormányzatának erélyes közbelépésére a lázadót a rabolt pénzzel együtt őrizetbe kellett venni. Ekkorra az 5000 talentumból már csak 700 maradt. Ámde másnapra a 700 talentumnak fele eltűnt, a letartóztatott pedig megszökött. A fölöttébb kínos ügyben végül – makedón követelésre – az athéni bíróság Démoszthenészt és két politikus-társát tartotta bűnösnek megvesztegetés címén (dórodokia), a további fejleményeknek pedig Nagy Sándor váratlan halála vette elejét.

A római modell

Róma felemelkedésének görög krónikása, Polübiosz a Kr. e. 2. század derekán a hódító város sikereinek egyik tényezőjét a közéletnek a görög viszonyokkal ellentétes tisztaságában, a közügyeket irányítók gáncstalanságában látta. Csak néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a numidiai Jugurtha király gúnyosan állapítsa meg: Rómában minden eladó; ha akadna vevő, magát a várost is eladnák a nemes szenátorok. A köztársaság utolsó százada kétségtelenül korrupt korszak. A korrupció táptalaja a példátlanul rövid idő alatt létrejött világuralom, a maga ellenőrizhetetlen (ill. csak potenciális bűntársak által ellenőrzött) hatalmi szféráival. Hiszen a provinciák közvéleménye előtt nem is a korrupt helytartó volt a gyűlöletes, hanem az, aki még csak korrumpálható sem volt, korlátlan hatalma tudatában rabolta-zsarolta alattvalóit.

A választási megvesztegetéseket a közhit ellenére nem a római polgárok kapták. A nagy pénzek az arisztokrácia körén belül forogtak a roppant befolyással rendelkező nagyurak hathatós támogatásának elnyerésére. Appius Claudius Pulcher és Domitius Ahenobarbus consulok Kr. e. 65-ben, a következő évre szóló választások két jelöltjétől fejenként 4 millió sestertiust (értéke azonos kb. ugyanannyi gramm ezüstével) kaptak támogatásuk biztosítására.

A késő ókor

A kései antikvitás, a római dominátus kora (Kr. u. 4. sz.) ismét új arculatát mutatja a visszaéléseknek. Itt a lakosság széles rétegeire nehezedő állami terhek (adók, szolgáltatások, közmunka jellegű feladatok) késztették az érintetteket arra, hogy minden eszközzel próbáljanak mentességet biztosító kinevezéseket, kiváltságleveleket szerezni. (Ugyanis a senatorok, a magas egyházi személyek, a császári hivatalok tagjai és a hadsereg tisztjei mentesek voltak a közterhek alól.) A 4. század közepén valóságos roham indult meg ilyen kinevezések eléréséért – akár hamisítás árán is. Főként a városi tanácsok felülről és alulról is szorongatott tagjai (akik elsődlegesen feleltek az adók behajtásáért és a közmunkák elvégeztetéséért, ideértve még a közellátást, a beszállásolt katonákról való gondoskodást, a közfürdők fűtését is) tettek meg mindent helyzetük megváltoztatására. Míg hivatalban voltak, az állami felügyeletet azért kellett „kenniük”, hogy – valóságos vagy vélt – mulasztásaik fölött szemet hunyjon, de ugyanakkor további anyagi áldozatokkal már igyekeztek megszerezni a senatori címet, valami formális hivatalt, vagy legalább a rokkantság címén járó mentességet. Mindez pénzbe került, a városi tanácsosok érdekében tevékenykedő antiochiai Libaniosz rétor szerint igen sok pénzbe. Szinte évenként jelent meg egy-egy császári dörgedelem a „csalárdsággal szerzett hamis immunitás-iratok, álságos kinevezések” ellen, de éppen a gyakori ismétlés és az egyre súlyosabb szankciók kilátásba helyezése bizonyítja az intézkedések hatástalanságát. A 4. század történetírói és közírói tanúsítják a minden oldalú korrupció gátlástalanságát. A roppant állami nyomás, az ellenőrizetlen és önkényes hatalomgyakorlás lehetőségei, a kiáltó ellentét a rangok-mentességek birtoklóinak és az ezeket nélkülözőknek terhei és jogbiztonsága között: ez idézte elő a hivatalok pénzen való megszerzését, a legkülönbözőbb illegális praktikákat és a korrupció elburjánzását.

*

Nem annak felmutatása volt a célunk, hogy „már a klasszikus ókorban is…” – hiszen ez csaknem evidencia lenne; inkább az, hogy a korrupció, a társadalmi normák és törvények őrzőinek a gondjaikra bízott értékek elleni bűne hányfajta arculatban mutatkozott az idők folyamán. Táptalaja végső soron mindig ugyanaz: a társadalmi célok és lehetőségek eltérése, valamint az elérhető és kívánatos javak, értékek, célok viszonylagos szűkössége. A korrupció mindig az ellenőrizetlen területeken – ahol a köz- és magánérdek egybefolyhatott – és az érdekek nagyon erőteljes érvényesülésének körülményei között burjánzott el. Mindig ott, ahol az aktív korrumpálóknak roppant érdekei forogtak kockán; ahol a döntéseket meghozó személyek vagy szervek nem egyértelmű jogi normák és erkölcsi kritériumok alapján hozhatták döntéseiket; ahol ennek következtében a nyilvánosság ellenőrzése nem érvényesült teljes mértékben; s ahol a szóban forgó érdekek súlya miatt a „korrumpálható” személyekre olyan anyagi kísértés nehezedett, amely elnyomta netán meglévő erkölcsi aggályaikat is.


2. Képek


1. Vagyon, válság és ínség a köztársasági RómábanMARÓTI Egon

Vagyon, válság és ínség a köztársasági Rómában

Az ókor nem ismerte a papírpénzt. A pénzérme verése a Kr. e. 7. sz. folyamán alakult ki az Anatóliai-félsziget nyugati részén fekő Lüdiában. A Földközi-tenger mellékének államai általában az ezüstpénzt használták értékmérőként. Aranypénzt csak egyes gazdagabb államokban (pl. Perzsiában) vertek huzamosan, másutt, így Rómában is csak időnként, mellékesen. Nem terjedt el általánosan a rézből készült aprópénz sem.

Nem lévén papírpénz, a mai értelemben vett infláció is ismeretlen volt. Annál gyakrabban mutatkozott pénzhiány, ami különösen háborúk idején okozott súlyos következményeket.

A mindenkori pénzkészlet az ókorban így szükségképpen függvénye volt az illető állam nemesfém tartalékának. A piac, a hitelélet kiegyensúlyozottsága a nemesfém bázis stabilitását is feltételezte. Athén gazdasági és kulturális felvirágzását, nagyhatalmi helyzetét jelentős mértékben az Attika déli részén levő gazdag laureioni ezüstbányák kiaknázása alapozta meg.

Az ókori mediterráneum ércekben leggazdagabb területe az Ibér-félsziget volt. Annak, hogy az ottani arany- és ezüstbányákat Karthágó, majd Róma kiaknázta, Marx megállapítása szerint megközelítőleg olyan hatása volt az ókorban, mint az amerikai bányák felfedezésének a modern Európában.

A gazdagság forrásai

Hamilkár, az energikus pun hadvezér éppenséggel arra hivatkozva folytatta hódításait a félszigeten, hogy Karthágó csak az ottani ezüstbányák hozamából tudja fizetni Rómának az első pun háborút (Kr. e. 264–241) lezáró békeszerződésben kirótt hadikárpótlást. De nem kevésbé volt csábító e terület Róma számára. Hiszen – modern számítások szerint – a szárazföldi csapatok ellátásának és a hajóhad fenntartásának költségei a háború során a háromszorosára rúgtak annak, amennyit Karthágótól zsákmány és hadisarc formájában nyertek. A háború tehát a győztes fél anyagi helyzetét is megrendítette.

Éppen ezért a Karthágóval való második megmérkőzés, a hannibáli háború (Kr. e. 218–201) után nagy lendülettel láttak hozzá a Róma kezére került Ibér-félsziget természeti kincseinek kiaknázásához. M. Porcius Cato Kr. e. 194. évi hadjárata után több mint másfél tonna ezüstöt, 663 ezer darab vert ezüstpénzt és 5 tonna aranyat szolgáltatott be a római államkincstárba, az aerariumba.

A meghódított hispaniai városokra, törzsekre adót is vetettek ki. Ez a hadizsákmány és a fokozatosan növekvő bányajövedelmek döntő mértékben hozzájárultak a római állam pénzügyi egyensúlyának helyreállításához.

Polübiosz (kb. 201–120) szerint az Új-Karthágó környékén levő ezüstbányákban a század derekán mintegy 40 ezer ember dolgozott. Az ő verejtékük árán évi 1500 talentum ezüst került Rómába. Ez mai súlyban 39 tonna; korabeli római pénzben 9 millió denarius értékű volt. Ezek az adatok a mai olvasó számára alig jelentenének többet puszta számoknál, ha az ezüst súlyban megadott mennyisége nem adna közelebbi támpontot.

Az antik pénz vásárlóértékét elvben a benne foglalt nemesfém mennyisége határozta meg, a gyakorlatban azonban a rendelkezésre álló árukészletek, a közbiztonság stb. függvényeként meglehetősen ingadozott. A denarius a köztársaság korában 4,37 g ezüstöt tartalmazott. Az időszakonként vert aranypénz, az aureus tiszta aranytartalma 8,1–8,3 g volt. A gyakorlatban használt, a forrásokban szereplő pénzek egymáshoz viszonyított arányát az alábbi kimutatás szemlélteti: 1 aureus = 25 denarius = 100 sestertius = 400 as.

Az állam pénzügyi helyzetére jellemző, hogy 157-ben a Saturnus templomában lévő államkincstárban 50 tonna aranyat, 70 tonna ezüstrudat és másfél millió denarius értékű vert pénzérmét őriztek. Egy évszázaddal később viszont, 49-ben, csak alig valamivel nagyobb ennél az állami tartalékok értéke. Ez azért is feltűnő, mert időközben horribilis értékek jutottak Róma kezére. A „pontoszi király elleni harmadik háború (Kr. e. 74–64) után Pompeius 120 millió denarius értékű hadizsákmányt szállított az államkincstárba, s hódításai nyomán az aerarium addigi rendszeres évi 50 milliós bevétele 85 millióra emelkedett. A pénz zömét azonban improduktív, mindenekelőtt katonai kiadások emésztették fel. Tartalékot pedig jobbára csak annyit képeztek, amennyit feltétlenül szükségesnek láttak.


A hadjáratok haszna

A hódító hadjáratokban szerzett zsákmány azonban nemcsak a római államot gazdagította, hanem bőven jutott belőle a háborúk résztvevőinek is, mindenekelőtt a légiókat vezető senatoroknak. A sikeres hadvezér a hadizsákmány egy részét szétosztotta katonái között, de egy bizonyos hányadot magának tartott meg. L. Aemilius Paulus, aki Kr. e. 168-ban Püdna mellett döntő győzelmet aratott a makedónok felett, 60 talentumot hagyott örököseire. Scipio Africanus, a második pun háború hőse, lányainak 50–50 talentum értékű hozományt adott. Livius puritán gesztusként említi, hogy M. Aemilius Lepidus végrendeletében 400 ezer sestertius felső értékben szabta meg a temetésére fordítható összeget. Cn. Pompeius vagyonát halála után 700 millió sestertiusra becsülték. Ezek után nem meglepő, hogy M. Licinius Crassus szerint az tekinthető gazdagnak, aki a saját pénzéből legalább egy légiónyi katonaságot tud élelmezni.

A senatori karrier, a – különben semmiféle fizetéssel nem járó – magasabb tisztségek elnyerése azonban tekintélyes anyagi áldozatot is követelt a pályázóktól. A mégoly tekintélyes rokonság és a befolyásos klikkek támogatása mellett is gondolni kellett a szavazatok megvásárlására, a szavazók rokonszenvének megnyerésére fényes játékok, viadalok rendezésével. Jellemző, hogy az előkelő származású, de elszegényedett L. Cornelius Sulla, a későbbi dictator megbukott, mikor először pályázott a praetorságra, mert korábban, aedilisként nem tudott játékot rendezni. Annál jobban kitett magáért C. Iulius Caesar, aki 320 pár gladiátort léptetett fel ezüst páncélban. Praetori éve végére lett is 72 millió sestertius adóssága. Érthető, hogy hitelezői nem akarták elengedni hispaniai tartományába. Csak akkor nyugodtak meg, amikor a roppant gazdag és okosan számító Crassus kezességet vállalt arra az esetre, ha az adós életét vesztené. Caesar azonban, az Ibér-félszigetről visszatérve könnyűszerrel rendezni tudta tartozásait.

Ilyen körülmények között érthető a tapasztalt, s olykor igen szókimondó M. Tullius Cicero fanyar „magyarázata” arról, miért harácsolnak a hadvezérek és a helytartók a gondjaikra bízott tartományokban: először azért, hogy ki tudják fizetni adósságaikat, azután azért, hogy ha a harácsolásért perbe fogták őket, legyen miből megvesztegetni bíráikat, s végül, hogy gondoskodjanak öreg napjaikról is …

Ahonnan bejött…

A birodalom fenntartásának terhei zömmel az elfoglalt, tartománnyá (provinciává) szervezett területekre hárultak, amelyeknek helytartói gyakorlatilag korlátlan urak voltak, hiszen minden döntés, bírósági ügy, beszolgáltatás stb. az ő rendelkezéseik alapján történt. C. Verrest, aki Kr. e. 73–71 között Szicília helytartója volt, megbízatásának lejártakor 40 millió sestertius érték bizonyítható összeharácsolása címén állították bíróság elé. Általános feltűnést keltett, ha egy helytartó kíméletes volt, mint pl. az „uticai” Cato Ciprus szigetén. Jellemző C. Gracchus önérzetes védekezése 124-ben, Szardínia szigetéről való hazatérésekor: mások azokat az amphorákat, amelyeket borral megtöltve vittek magukkal, ezüsttel telerakva szállították haza.

Különösen nyomasztó teher volt a tartományok városai, lakossága számára az adózás, illetőleg az adószedés sajátos római szisztémája. A római állam ugyanis magánvállalkozókra bízta az adók beszedését. Ezek a vállalkozók a lovagrendű polgárok soraiból kerültek ki, akik a katonai, közéleti szereplés helyett inkább a jól jövedelmező pénzügyekkel foglalkoztak. A vállalkozók megállapodás alapján előleget adtak, s az esedékes összeget évenként térítették. Ezeket az adóbérleti szerződéseket a publicanusok azzal a meggondolással kötötték, hogy majd az adók hivatalos összegénél jóval többet hajtanak be, s így biztosítják busás nyereségüket.

A tartományok városai azonban nemegyszer fizetésképtelenek voltak. Ilyenkor nem volt más választásuk, mint hogy kölcsönt vegyenek fel. Kölcsönt azonban leginkább ugyanezektől a vállalkozóktól kaphattak, „természetesen” magas kamatra. A kamatláb a helynek és a körülményeknek megfelelően ingadozott. Rómában a felső határ évi 8% volt. A tartományokban az évi 12%-os kamat volt a szokásos, válságos körülmények között azonban 48%-ra, sőt magasabbra is fölmehetett.

A tartományi városok elnyomorodására jellemző a peloponnészoszi Gütheion esete. A város Kr. e. 72-ben 18 ezer sestertius kölcsönt – szánalmas összeget – vett fel magánszemélyektől 48%-os kamatra, de még a kamatokat sem tudták fizetni; s amikor a hitelezők ezt leszállították 24%-ra, hálájukat hivatalos, kőbe vésett feliraton örökítették meg.

Ám nemcsak lovagrendi vállalkozók foglalkoztak uzsoraügyletekkel, hanem – kijátszva a rájuk vonatkozó tiltó rendelkezéseket – előkelő senatorok is. Nem vetette meg az ilyen hasznot olyan római nagyúr sem, mint Pompeius, akinek az adósai között királyok is voltak. S a „zsarnokölő” Brutus, aki a későbbi korok irodalmi hagyományában a nemeslelkű római megtestesítőjévé vált, korának egyik legkíméletlenebb uzsorása volt. Egyebek között a Ciprus szigeti Szalamisz városának is 48%-ra adott kölcsönt, s mikor adósai nem tudtak


fizetni, pribékjeivel lefogatta s bezáratta a városi tanács tagjait, akik közül öt éhenhalt…

Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy milyen elkeseredés és gyűlölet élt a meghódított területek lakosságában elnyomóik, az adószedők, uzsorások iránt. Az elfojtott indulatok olykor egészen végletes formában törtek ki. A Róma és Mithridatész közötti első háború idején (Kr. e. 89–85) például a pontoszi uralkodó az elfoglalt Epheszoszból üzenetet küldött a kisázsiai városokba, hogy az ott tartózkodó rómaiakat és itáliaiakat egy meghatározott napon mészárolják le. A felszólításnak az érintett városok kévés kivétellel engedelmeskedtek. A legyilkoltak száma a korabeli források alapján legalább 60 ezer főre tehető.

… és ahova elfolyt a pénz

Cicero Kr. e. 62-ben három és fél millió sestertiusért vásárolt a Palatinuson egy villát Crassustól – s ez viszonylag olcsó volt. Az igazán gazdagok palotái ennek többszörösét érték. Az nem meglepő, hogy Róma városában, a birodalom központjában minden drágább volt, mint Itália kisebb városaiban s a tartományokban. Iuvenalis, a Kr. u. 1. sz. csípős nyelvű szatíraköltője szerint a campaniai Sorában egy szép házat kapni annyiért, ami egy sötét római lakás évi bére. Ha valaki kibérelt Rómában egy luxusvillát, évente tízezreket fizethetett érte. Egy bérkaszárnya lakószobájának havi bére 12 sestertius volt. Ha számításba vesszük, hogy egy napszámos napi keresete ugyanekkor 4 sestertius, akkor nem lepődünk meg azon, hogy sokan még ezt sem tudták kifizetni.

A kisemberek lakbére a hatalmasok zsebébe vándorolt. Cicerótól tudjuk, hogy feleségének római bérházai évente 80–100 ezer sestertiust jövedelmeztek. A nyerészkedés különféle formáival találkozunk e téren. A már többször említett Crassus hatalmas vagyonát részben abból szerezte, hogy a Rómában gyakori tűzesetek alkalmából potom pénzen megvásárolta tulajdonosaiktól az égő házakat. S ha megkötötték az alkut, munkához látott magántűzoltósága, hogy minél többet megmentsen a mielőbbi hasznosítás számára. Jelentkeztek a közvetítők is. A Digesta című jogi gyűjtemény példaként említi, hogy ha valaki 30 ezerért bérel a tulajdonostól egy háztömböt, az úgy adja ki a lakásokat, hogy 40 ezret kap értük.

Igen szélsőséges adatokat mutatnak a háztartási költségek. M. Pomponius Atticusnak, Cicero barátjának a takarékossága közmondásossá vált, mert római háztartására havonta csak 3 ezer sestertiust költött. Maga Cicero Kr. e. 44-ben folyó kiadásaira 40 ezret számított. A leggazdagabbak azonban olykor egy-egy baráti lakomára is eltékozoltak majdnem ennyit.

Ránkmaradt feliratok tanúsága szerint egy vidéki napszámos háromtagú családjának heti „költségvetése” kb. 30–35 sestertiust tett ki. Ebből kenyér, olaj, sajt, hagyma, bor, gyümölcs került az asztalra, hús nem mindennap. Egy napszámos bére Cato korában 2–3, Cicero korában 4 sestertius volt. Mire volt ez elég?

Az ókori ember fő tápláléka gabonafélékből készült ételekből állt. A Kr. e. 2–1. sz. folyamán 1 modius (8,733 l) búza ára általában 3 sestertius volt, de ez az ár természetesen erősen ingadozott. A spekuláció olykor a háromszorosára is felverte az árakat. Viszont 203-ban pl. a hannibáli háború vége felé a felszabaduló tengeri szállítás révén olyan nagy mennyiségű búza érkezett Rómába, hogy az árak 1 sestertiusra estek. Kr. e. 123-ban C. Gracchus havi 5 modiust osztott ki a rászorulóknak kb. 1,75 sestertius áron.

Fontos élelmi cikk volt az olivaolaj. Cato a Kr. e. 2. század elején egy amphoráért (26 liter) 39 sestertiust számított, ez literenként másfél sestertiust jelent. Két évszázaddal később Rómában 1 liter jó minőségű étolajért már 8,12 sestertiust is elkértek.

Görög földön és Itáliában meglehetősen kevés volt a jó ivóvíz, a szőlők viszont jól teremtek: az antik ember ennek megfelelően viszonylag sok bort fogyasztott. A Kr. e. 2. század végén a legjobb minőségű „falernumi” literje 3,8 sestertiusba került. Kr. e. 89-ben a kitűnő görög borok árát a „fényűzés” korlátozása címén hivatalosan a falernuminak a négyszeresére emelték. Tekintve, hogy a legnagyobb itáliai földbirtokosok és bortermelők a senatorok voltak, az intézkedés valódi indítéka nyilvánvaló.

Hasonló célzattal tiltotta a senatus hosszú időn át a szőlőtelepítést Galliában. Az átlagos minőségű asztali bor ára alacsony volt. Pompei hirdetmények szerint a helyi csapszékek literenként 1 sestertiusért még a Kr. u. 1. sz. harmadik negyedében is jó bort mértek.

A ruhaneműek ára roppant széles skálán mozgott. Pompeiben egy közönséges gyapjú tunicát 15 sestertiusért hirdettek, de egy különlegesen finom anyagból, luxus kivitelben készült darabért a húszszorosát is el kérték.

Egy sertés ára 240–280, egy marháé 800 sestertius körül mozgott. Columella a Kr. u. 1. században 1 iugerum (0,25 ha) szántóföld árát 1000 sestertiusban adja meg – talán valamivel a reálisnál alacsonyabban.


A távoli vidékekről szállított fűszerfélék akkoriban sem voltak olcsók. 1 font (kb. 30 dkg) feketebors ára 16,1 font gyömbéré 24 sestertius volt. A fahéj fontja 140–1200 sestertius között ingadozott. Az ilyesmit persze az átlagember nem tudta megfizetni.

*

A fent megrajzolt kép talán sötétebb a köztudatban levőnél, de lehetőséget ad arra, hogy lemérjük, mennyit haladt azóta a világ, miben nem változott lényegesen…

2. Képek


1. ...annak sebét is a respublica érzi meg... Erdély � �gazdasága a 16. századbanBUZA János

„… annak sebét is a respublica érzi meg…”

Báthori István 1576. január 14-én, a medgyesi országgyűlésen jelentette be Erdély rendjeinek, hogy lengyel királlyá választották. Két hónappal később távozott Lengyelországba, s többé már nem tért vissza Erdélybe, noha 1586-ban bekövetkezett haláláig az Erdély fejedelme címet is viselte. Krakkóban erdélyi kancelláriát hívott életre, Erdélyben pedig bátyja, Báthori Kristóf töltötte be néhány évig a vajda méltóságát, majd halála után kiskorú gyermeke mellett – 1583–1585 között – régenstanács kormányozta Erdélyt. A tanács tagjai – Kendy Sándor, Kovacsóczi Farkas és Sombor; László – Báthori István megbízható híve; voltak, és hivatali tisztükből adódóan élénk levelezésben álltak urukkal, a lengyel királlyal.

Leveleikből kitűnik, hogy Erdély igazgatása nem volt könnyű mesterség. Nemcsak azért, mert az erdélyi rendek a hármas testület helyett szívesebben láttak volna kormányzót Báthori István megbízottjaként, hanem azért is, mert a fiatal fejedelemség súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködött. Korabeli becslés szerint mintegy 70–140 ezer forint között ingadozott a kincstár évi bevétele, amelyből évente 15 000 aranyforintot kellett a töröknek adóba küldeni. Az adó mellett tekintélyes összegű ajándékokról kellett gondoskodniuk – miként a fejedelemség főtisztviselői írták: ,,…az szekér kenve jár jobban…” –, nehogy ,,…valami nagyobb búsulás és gond” szakadjon az országra.

A súlyos török adón kívül pénzügyi nehézségeket okozott az is, hogy Erdélynek ebben az időben nem volt kialakult pénzrendszere. Magyar mintára verték az aranypénzeket, a dénár méretű egynegyed dukátoktól egészen az úgynevezett tízes aranyakig, ezek azonban a köznapi – mondhatnók kiskereskedelmi – pénzforgalom igényeinek kielégítésére nem voltak alkalmasak. Helyi váltópénz hiányában magyar dénárok és lengyel garasok áramlottak Erdélybe, a jó, vagy „öreg” pénznek nevezett tallérok és aranyak pedig a külkereskedelem révén részben kikerültek a fejedelemségből. A finomított arany veretlen formában is vándorolt külföldre. Az 1580. évi gyulafehérvári országgyűlés végzései szerint az aranyat „… finummá csinálják, idegen országba kiküldik az kamarának nyilván való fogyatkozására”. E jelenségek nemcsak Erdélyre voltak jellemzők, hanem felbukkantak mindenütt a korabeli Európában, ahol nemesfémeket bányásztak. Az országgyűlések többnyire megtiltották a jó pénzek kivitelét, illetve igyekeztek korlátozni a luxuscikkek behozatalát. Erdély rendjei szintén így tettek akkor, amikor Tordán (1585) kimondották, hogy ,,…senki kereskedő ember se vert aranyat, se poraranyat más országba ki ne vigyen”, továbbá ne hozzanak be velencei árukat, „hogy azféle heába való aprólékkal az ország kincse ki ne hordassék”.

A hármas tanács tagjai nemcsak az országgyűlések végzéseiről, hanem a pénzügyi gondokról is tájékoztatták Báthori Istvánt. A meglepően gyors királyi válasz arról tanúskodik, hogy Báthori a megfelelő gyógymódot is világosan látta: „Írja kegyelmetek az öreg pénzek kegyelmetek közön való szükségét, de higyje meg kegyelmetek; hogy mindenütt úgy vagyon az, valahol hon vert aprópénzzel nem élnek. Mert ez idegei aprópénz helyett szükség kijönni az öreg pénznek. Nem véljük, hogy senki innét kegyelmetekhez aranyat vigyen, hanem olyant, amilyent ott nem vernek. Ide pedig onnét aranyat s tallért hoznak. Immár annyira elbővesült kegyelmetek felé az garas; ugyan nem menekedhetik afféle pénztől kegyelmetek. Jó volna azért, hogy… kezdetne hozzá kegyelmetek is a garas veréséhez. A jó tanácson kívül segítségét is felajánlotta: kész volt mesterembereket küldeni Erdélybe, akik a lengyel váltópénzeknek megfelelő fizetési eszközöket állítottak volna elő.

Báthori István idézett javaslata egyike volt azoknak a gazdaságpolitikai tanácsoknak, amelyekkel az erdélyi tisztségviselőket eredményesebb munkára buzdította. Mivel a jövedelmek gyarapításának szokott módja az adók emelése volt, óva intette híveit a túlzott adóztatástól: „Nem tetszik novitasnak [újításnak] az szegénységfizetése, kit ha sok szükség miatt való adóval naponként nyomorítunk, higyje kegyelmetek, hogy annak sebét is a respublica érzi meg.” A fejedelemség bevételeiben meghatározó szerepet játszó egyenes adók mellett a fogyasztási adók bevezetését javasolta. Konkrét példáiból kitűnik, hogy nem a gabonát termesztő parasztot, nem a serénykedő szőlőművelőt és az állattenyésztőt kell újabb adókkal terhelni, hanem a pékekre, a borkereskedőkre és a mészárosokra vessenek ki néhány garast, amely szerény összeg ugyan, de a „jó renddel való contributiókból” – azaz a mértékletes fogyasztási adókból – „… jöhetne valami haszon a tárházba”.

Felmerülhet a kérdés, hogy Báthori István saját korának merkantilista tanai alapján, vagy pusztán lengyelországi


tapasztalatai nyomán fogalmazta meg tanácsait? Az előbbi sem volna éppen lehetetlen, noha nem tudjuk bizonyítani, hogy eljutottak-e hozzá kortársai, a kiváló francia Jean Bodin és az angol Thomas Gresham nézetei. Lengyelországban azonban ismertek voltak a nagy csillagász, Kopernikusz pénzelméleti tanai, aki már 1522-ben javasolta az egységes pénzrendszer bevezetését. Bármilyenek is voltak az elméleti előzmények, tény, hogy Báthori István lengyelországi uralkodásának idején rendeződtek a királyság pénzügyei. A lublini országgyűlés 1569-ben – tehát még Báthori megválasztása előtt – szorgalmazta a lengyel–litván pénzügyi uniót, a gyakorlatba azonban csak Báthori alatt sikerült ezt átültetni.

A lengyel gazdaság- és pénztörténészek többek között azért is értékelik kedvezően Báthori gazdaságpolitikáját, mert az általa módosított lengyelországi pénzrendszer hosszú ideig életképesnek bizonyult. Nem a pénzverdék számának növelésére, hanem a meglévők jobb kihasználására törekedett. Diplomáciai és katonai lépések kombinált alkalmazásával elérte, hogy az uralmát kezdetben elismerni vonakodó Gdansk mellett, az ugyancsak jelentős Riga is lengyel mintára verte váltópénzeit. Báthori István lengyel dukátjai megközelítették a körmöci aranyak finomságát, s ezek mellett még fél és egész tallérokat is vertek. A mindennapok pénzszükségletének kielégítésére egyszerű garasok, továbbá shillingek és dénárok kerültek forgalomba.

Az állami bevételek gyarapítására lengyelországi tapasztalatai alapján adott tanácsot. Lengyel királyságának kezdetén a királyi kincstár bevételei 178 400 lengyel forintot, uralkodásának vége felé viszont már 282 500 forintot tettek ki. A királyi birtokok jövedelme alig 6%-kal nőtt, viszont a Krakkó környéki sóbányákból származó haszon több mint kétszeresére, a belső vámok jövedelme pedig csaknem 30 százalékkal emelkedett. Trónra lépésekor nem számíthatott a tengeri vámok és a pénzverés jövedelmére, a későbbiekben azonban az előbbiből 44 000, az utóbbiból pedig 4000 forint haszonra tett szert; ezek alkották kincstári bevételeinek 17 százalékát. Hadjáratainak költségeit részben a lengyel rendek által vonakodva megszavazott adókból, részben pedig a borra és a sörre kirótt fogyasztási adóból teremtette elő. Lengyelországi uralkodása alatt megvalósította azt, amit az erdélyi hármas tanácsnak ajánlott: ,,…az tárházról és pénzről kiváltképpen való gondviselésnek kell lenni”, a gazdasági ügyeket intéző hivatalok élére pedig ,,…jámbor és eszes szolgákat…” állítsanak.

Jan Rutkowski lengyel gazdaságtörténész hangsúlyozta, hogy István király eredményes gazdaságpolitikája részben a jól szervezett pénzügyigazgatásnak és az uralkodó személyes felügyeletének volt köszönhető. Elődjével szemben nem szorult kölcsönökre, s rövid uralkodása ellenére rendezett államháztartást hagyott maga után.

Más kérdés az, hogy javaslataiból mennyit lehetett átültetni az erdélyi gyakorlatba. A fejedelemséget sem méretei, sem áruforgalmának volumene révén nem hasonlíthatjuk a korabeli lengyel királysághoz. Erdély gazdag volt ásványi kincsekben, de a hármas tanács tagjai úgy vélték: a termésarany legfeljebb arra lesz elegendő, hogy a török adó megküldéséhez szükséges pénzt ki verjék belőle. A fejedelmi birtokok jövedelmét pedig felemésztették a várak karbantartásának költségei. A pénzverés terén viszont megszívlelhették volna a lengyel király javaslatait. Tény azonban, hogy rendszeresen csak a 16. század végétől vertek Erdélyben váltópénzt, a 17. század elején pedig kétségtelenül lengyel mintára készültek a dutkák. Báthori Gábor (1608–1613) pénzrendszere a magyarországi mellett már a lengyelországi pénzverés hatását is tükrözi, ennek ellenére úgy tűnik, hogy Báthori István kora legjobb színvonalán álló gazdaságpolitikai nézetei csak Bethlen Gábor idején öltöttek testet Erdélyben.

Báthori István kiemelkedő uralkodó, nemcsak sikeres hadvezér, hanem humanista műveltségű, széles látókörű, gazdaságpolitikai kérdésekben is tájékozott államférfi volt. Az erdélyi hármas tanácshoz intézett éppen négyszáz esztendős levele bizonyítja, hogy uralkodói erkölcsisége, magas fokú felelősségtudata is kortársai fölé emelte: „Az ország penig valaminémű condicióban, de ugyan megmarad. Az kik élünk, és Isten gondviselést bízott ránk, nem csak magonknak, sem csak az mi időnkbelieknek kellene élnünk, hanem utánunk valóknak is. Imitálnók az jó agricolát, ki oly fát is olt, melynek gyümölcsét nem reményli.”

2. Képek


1. Gründolás 1869-benKÖVÉR György

Gründolás 1869-ben

„…Nekem nincs semmim, neked sincs semmid, neki sincs semmije… Vagyis annyink van, éppen annyink, hogy nagy gyárat alapíthassunk. Mit veszthetünk? Keresni meg mindig kereshetünk…” Bizonyára sokan emlékeznek még Andrzej Wajda „Az ígéret földje” c. filmjéből az eredeti, a Reymont-regény fenti mondataira. Talán épp szélsőséges mivolta miatt kitűnően illusztrálja, hogy a tőketársuláshoz nem egyszerűen pénzre, hanem tág értelemben vett hitelre van szükség. Széchenyi megfogalmazásában: ;,Mennél nagyobb bizodalmat ’s bátorságot nyújthat valaki az ő kezei közt lévő vagyonukról, annál több Hitele – Credituma van.” Ugyanígy igaz ez, ha egy vállalat alapítása (gründolása) részvénytársasági formában történik, amelynél a „tagok szavatossága csak a részvényen kifejezett összegig terjed”.

Az 1867–1873 közötti időszakot Közép-Európában az alapítási láz időszakának szokás nevezni. Különösen a hitelintézetek szaporodása öltött fantasztikus méreteket: a jelzett időben csak Bécsben 63 bank létesült, Pest-Budán pedig 22, jóllehet a takarékpénztárakat és hitelszövetkezeteket nem is vettük figyelembe. A bankalapítás nem igényelt különösebb előkészületeket, sőt építkezést sem, az üzletet meg lehetett kezdeni, ha kibéreltek néhány szobát és beszereztek egy tűzbiztos páncélszekrényt.

Szinte mindennapos volt tehát, ahogy gróf Károlyi Ede országgyűlési képviselő 1868 novemberében a Nagyméltóságú Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi (FIK) Miniszterhez fordult: „…alólírott, belföldi nagytekintélyű bankházakkal és tőkepénzesekkel, valamint a bécsi és párisi piacon első rangot elfoglaló bankintézetekkel egyetemben Pesten »Franco-magyar banka elnevezés alatt részvény-társaságot szándékozik felállítani…”, s az alapszabály-tervezet jóváhagyását kérte.

Valószínűleg akkoriban sem volt könnyebb kinyomozni, vajon kik álltak a gründolás hátterében? Az egyik beadványon például említik a „Deutsch Ignácz és fia”* céget az alapítók között, s az első kormányzótanácsban szerepel is Deutsch Bernát, az 1856 óta Pesten bejegyzett, aradi eredetű gabonakereskedő cég főnökének fia. Az alelnöki székbe kerülő Strasser Alajos mögött nyilván a Győrből Pestre származott, s szintén 1856 óta regisztrált „Strasser és König” terménykereskedő cég állt, amely egy későbbi, 1872-es részvénylista szerint az akkor mintegy 20 000 deponált részvényből egymaga több mint 1100-at helyezett letétbe. A kormányzótanácsban találjuk Kohen Ignácot, aki épp akkoriban alakítja át 1857 óta protokollált terménykereskedő cégét magánbankházzá, és – aligha véletlenül – a Franco-magyar Bank vezérigazgatója lesz. Az elnöki szék természetesen gróf Károlyi Edének jutott, s ez korántsem puszta arisztokratikus dekoráció, hanem mintegy tudomásul vétele annak, hogy agrárországban az ingatlan „nagyobb bizodalmat nyújthat”. A főváros zsidó terménykereskedői és a terményeket előállító nagybirtok a konjunktúra idején még teljes egyetértésben tüsténkedtek a világra segítendő intézmény körül.

A beadványban említett bécsi és párizsi háttér a belföldinél jóval homályosabb. A Franco-magyar Bankot ugyanis (egy sor monarchiabeli intézettel párhuzamosan) a bécsi Franco-osztrák Bank alapította, amely azonban csak 1869 februárjában kezdte meg működését. Mindkét bank kormányzótanácsában ott találjuk főszereplőként báró Erlanger Victort, akinek valóban voltak Monarchián kívüli tőkekapcsolatai. Az Erlanger család egyike volt a 19. század jellegzetes kozmopolita bankárdinasztiáinak. Az apa, Raphael Erlanger 1816-ban tűnt föl Frankfurtban. Először a Rothschildok ottani üzletében gyakornokoskodott, majd – nyilván a szerencsésen kiépített üzleti kapcsolatokat is felhasználva – Erlanger & fiai címen saját bankházat nyitott, s az ötvenes években egy sor német bankintézetet alapított. Négy fia közül Ludwig (1836–1898) a frankfurti házat vezette tovább, Frédéric-Emile (1832–1911) először 1859-ben Párizsba ment, ahol a Crédit Mobilier-vel (a Pereire testvérek Rothschildokkal konkurált modern hitelbankjával) épített ki szoros kapcsolatokat, majd 1870-től véglegesen Londonban letelepedve nyitott kereskedőbankot, E. Erlanger & Co. címen. A legfiatalabb, Victor (1840–1894) pedig a bécsi ágat teremtette meg. A nemzetközi hálózat kiépülése tehát az 1860-as évekre tehető. Akkor kapcsolódtak be nagyobb arányban az értékpapír-kibocsátási üzletbe: 1863-ban például Tunisz államadóssága körül bábáskodtak, s egy balsikerű emisszióban (kibocsátásban) is részt vettek, az amerikai polgárháború déli államainak nyújtott ún. konföderációs kölcsönakcióban.

A „bécsi és párizsi első rangú bankintézetre” való hivatkozást tehát ügyes blöffnek kell tekintenünk. A háttérben álló kül- és belföldi tőkepénzesek inkább egy feltörekvő, újgazdagodó gárda újító szellemű képviselői.

Egy bank megindításához kellő helyismerettel rendelkező szakértő tisztviselőre is szükség van. Az áruosztály


élére a 34 éves Jacob Herzl zimonyi születésű kereskedő került (az ottani rabbi unokája, a modern politikai cionizmus megteremtőjének, Teodornak az apja), aki különösen a faüzletben volt jártas. A bank első főpénztárosa pedig a 29 éves Ludwig Kainrath lett, egy bécsi katolikus vasöntő fia, aki a hatvanas években, mint az Osztrák Nemzeti Bank tisztviselője tűnt föl Pesten.

Az alapszabályok szerint a tervezett bank célja „a Franciaország és Magyarhon közti pénzügyi, kereskedelmi és vállalati viszonyokat, valamint Magyarhon hasonnemű belső viszonyait mindenképp könnyíteni és előmozdítani”. Az engedélyező kormányzatot ez azonban vajmi kevéssé érdekelte, figyelmét kizárólag arra irányította, hogy a tervezet megfelel-e a törvényes előírásoknak. A törvényt pedig – az abszolutizmus kori rendeletek hatályon kívül helyezése miatt – 1840-es, jócskán elavult cikkelyek jelentették.

A FIK élén álló, örmény származású Gorove István természetesen kikérte az igazságügyi és a pénzügyi tárcát vezető kollégái véleményét. Az igazságügy-minisztériumnak mindössze néhány „apróbb jogi kifogása volt”. Így például az 1840:XVIII. tc.-től eltérésnek tartotta, hogy a tervezet csak 5 részvény után akar egy szavazatra jogot adni a közgyűlésen, ami nyilvánvalóan a kisrészvényesek érdekei ellen irányult. A pénzügyminisztérium átiratában (Budáról) ahhoz sem járult hozzá, hogy a már amúgy is igen széles üzletkört a biztosítási és jelzálogüzlettel parttalanítsák. Közben persze Wass Samu gróf (a folyamodók egyike, aki azután nem került be a kormányzótanácsba) szóban ígéretet tett, hogy a szabálytervezetet az észrevételeknek megfelelően átdolgozzák, így azt 1869. január 10-én Gorove a Legkegyelmesebb úrhoz terjesztette fel jóváhagyásért a király személye körüli minisztériumon keresztül. Az engedély január 22-i keltezéssel meg is érkezett Bécsből. A kérelem tehát két hónap alatt bejárta a kettős monarchia összes bürokratikus útvesztőjét.

A bank azonban csak akkor kezdhette meg működését, ha az alaptőke 30%-át befizették (ez a szokás az abszolutizmus osztrák szigorúságából maradt fenn). Így aztán a tervezett 32 millió ezüstforint alaptőkéből csak 8 milliót kívántak aláírásra bocsátani (40 000 db 200 forintos ill. 500 frankos részvény útján), amiből azonban egyelőre csak 2 400 000 forintot kellett ténylegesen befizetni. A csillagászati összegű külföldi tőkebeáramlás helyett még az indulótőke megszerzése is a bécsi és pesti tőzsdén történt. 1869. február közepén dobták a Franco részvényeket piacra anélkül, hogy hivatalosan jegyezték volna árkeletét valamelyik tőzsdén. Nem is jegyezhették, hisz az alakuló közgyűlésre csak február 21-én került sor, s ott véglegesítették az alapszabályokat és választották meg a kormányzótanácsot. Addigra azonban a részvények – nem hivatalos forgalomban – már „18–20 frt szilárd felpénzen keltek”. Vagyis ha az alapító szindikátus tagjai egy részvényt névértékben (60 forint tényleges befizetés) vettek át, már 80 forintért adhatták el, ami 33%os tiszta nyereséget hozott számukra. A spekuláció forrása volt az ezüstértékben kitűzött alaptőke is, mivel az ezüstforintnak jelentékeny felára volt az osztrák értékű papírforinthoz képest, így a 60 forintnyi befizetés ezüstben árfolyam szerint 75 forint 75 krajcárt ért papírértékben, s a bank első mérlegében így is került könyvelésre.

Olyan gyors és olyan hatalmas nyereségre volt kilátás, ami már nemcsak a börziánerek fantáziáját hozta lázba, hanem a kisemberekét is. Pesti magánbankházak sorra kaptak megbízásokat különféle értékpapírok beszerzésére és eladására, s a spekuláció éllovasa a Franco-magyar Bank volt. Még a legkomolyabb embereket is magával ragadta az árfolyam mozgása, s a börzéző felcser páciensei sohasem lehettek bizonyosak abban, hogy „vajon a pulzus, vagy a kurzus emelkedésén” jár-e a doktor esze.

Nyilvánvaló, hogy a részvények többsége így kelt el – nyilvános aláírásról nincs is tudomásunk –, s az alakuló közgyűlés körül is sűrű homály lebegett. Az egyik közgazdasági lap óvott is attól, hogy „nálunk is meghonosulna a francia nevű créditek humbugja, mely Bécsben is már itt-ott befészkelte magát…”. Az alapítók a papíroknak csak töredékét tartották meg maguknak (a Franco-osztrák Bank esetében például a részvények negyedrészét) s így a bank 1869 áprilisában megkezdhette működését a Feldunasor gróf Nákó-féle házának első emeletén. (A mai Gresham-palota helyén.)

A bank hatalmas üzleti forgalmat bonyolított le, vállalatok sorát alapította, miközben „tőzsdei műtéteket eszközölt saját, valamint idegen rovásra”, magyarán rendseresen spekulált saját részvényeivel is. Érdeklődése részben a közlekedés felé fordult, létrehozta a Magyar-Lloyd gőzhajózási társaságot, építette a MÁV Károlyváros-Fiume közötti pályaszakaszát. Pénzügyi kapcsolatot épített ki a Balkánnal, bankot alapított Eszéken és Belgrádban, de igényt formált a magyar állam bankárjának pozíciójára is (nyereménykölcsön, 30 milliós kölcsön), végül egyike volt az Andrássy út építésére vállalkozó pesti építőtársaság gründolóinak. A válságos 1873-as évet azonban két és fél millió forintos veszteséggel zárta, hogy aztán sohase tudjon többé talpra állni. Felszámolásának körülményei éppoly homályosak maradtak 1876 nyara után, mint ahogy alapításának részleteit is csak mozaikszerű forrásokból próbálja összeállítani a történetírás.

* Vö. Koncz E. Katalin: A Hatvany-Deutsch család. História, 1983. 2. szám 28–30. 1.


2. Képek


1. Kormánybukás gazdasági válság�FERBER Katalin

Kormánybukás – gazdasági válság

„A magyar kormány figyelmen kívül hagyta a helyzettel kapcsolatos figyelmeztetéseket, s semmit sem tett. A pénzügyminiszterből hiányzott mind a helyzet súlyosságának felismeréséhez szükséges komolyság, mind pedig a bátorság ahhoz, hogy az állam pénzügyeit rendbe tegye. A kormány többi tagja is felelős azonban, mivel nem voltak képesek régi beidegződéseiktől függetleníteni magukat, s nem tudták reálisan felmérni Magyarország jelenlegi korlátait. Megengedett volt, hogy a politikai döntéseket személyes megfontolások és presztízsszempontok befolyásolják, s hogy olyan megoldásként fogadják el a külföldi hitelek felvételét, mely minden bajt helyrehoz. Mindezt úgy, hogy nem mérték föl, vajon képes-e az ország az eladósodás következtében felmerült terhek viselésére.” E súlyos ítélet egy 1931 augusztusában készült angol jelentésből származik, melyet Magyarország pénzügyi csődjéről készítettek.

Talán a véletlen műve, hogy e terjedelmes memorandum elkészítésének időpontja egybeesik gróf Bethlen István miniszterelnök lemondásával. A miniszterelnök 1931. augusztus 24-én vált meg tisztségétől, s sok tekintetben ma is csak találgatjuk lemondásának okait. Bár az 1931 első felében kibontakozott hazai belpolitikai válságról több monográfia és tanulmány készült, arról keveset tudunk, hogy e politikai krízis hogyan függött össze a gazdasági válsággal.

Magyarországon az első világháború gazdasági és politikai megrázkódtatásait súlyosbították a trianoni békeszerződés nyomán bekövetkezett területi változások. A háborús pénzgazdálkodás nyomán kibontakozó infláció is nehezítette a megváltozott gazdasági szerkezethez való alkalmazkodást. Ugyanakkor nemcsak Magyarország közvetlen környezete alakult át az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, de a világgazdaság vérkeringése is lelassult csaknem egy évtizedre, s a szívdobbanások már nem Angliából, illetve a vezető európai államokból irányították e keringést, hanem az Egyesült Államokból. Egy olyan kis országnak, mint Magyarország, nem volt egyszerű ebben a megváltozott környezetben megtalálnia kapcsolódási pontjait.

A húszas éveket e tekintetben útkeresésnek is tekinthetjük. A magyar gazdaság, hagyományait tekintve mezőgazdasági, illetve kisebb mértékben ipari exportőr volt.

A trianoni szerződés következtében az ország jelentős felesleggel rendelkezett mezőgazdasági cikkek, és súlyos hiánnyal küszködött ipari nyersanyagok és félgyártmányok tekintetében. „Szűk ruhának” bizonyult a megváltozott országterület a mezőgazdaságnak és az iparvállalatok egy részének is, hiszen nemcsak értékesítési lehetőségük veszett el a Monarchia felbomlásával, de nyersanyagbázisuk is egy csapásra külföldre került. Egyszóval a „feladat” az ország teljes gazdasági átállítása. Az ehhez vezető utat a két elbukott forradalom és az inflációs időszak nyomorúsága árnyékolja be. Az állami intézkedések többségében így ott találjuk az újabb inflációtól való félelmet, valamint a szociális elégedetlenség leküzdésének igényét, természetesen mindezt a konzervatív politika korlátain belül. A húszas évek első felének jellemzői: rettegés a jóvátételtől – melyet a háborúban győztes hatalmak követeltek Magyarországtól –, a területi változások következményeinek számbavétele, az inflációs káosz helyére konszolidált politikai és gazdasági feltételek megteremtése. 1924-ben – Anglia közreműködésével – a Népszövetség égisze alatt rendeződtek a jóvátétellel összefüggő problémák (Magyarország 1927-től évi 5 millió aranykoronát fizetett, és bizonyos természetbeni szállításokra kötelezték), majd az ország stabilizációs (akkori elnevezéssel népszövetségi) kölcsönt kapott (250 millió aranykorona). Ez Magyarország nemzetközi elismertetését jelentette, s bekapcsolódását a nemzetközi tőke- és áruforgalomba.

Az ország új helyzete a kormányzatot gyakran megoldhatatlan feladatok elé állította. A megváltozott bel- és külpiaci feltételek következtében mind a mezőgazdaság, mind az ipar átszervezésre szorult. Mindez az infrastruktúrában – egy ország gazdasági működésének és politikai nyugalmának legfontosabbjában –, a szociális, egészségügyi, kulturális ágazatokban nem kis változtatást kívánt. A kormányzat a húszas években felvett külföldi kölcsönöknek csaknem felét infrastrukturális célra fordította, 1924–1932 között egy évi nemzeti jövedelmünknek egynegyede került ebbe az ágazatba, ha a belföldről származó pénzforrásokat is figyelembe vesszük. Az összeg kétharmada kikötő létesítésére, utak építésére, árvízvédelemre és más mezőgazdasági jellegű célokra, egyharmada pedig kulturális (iskolák, egyetemek), egészségügyi (kórházak, szanatóriumok), valamint lakásépítési hitelekre és közvetlen állami beruházásokra jutott. Jelentősen módosultak a pénzpolitika feltételei. Visszavonhatatlan ténnyé vált például egyes kedvező kamatfeltételű, hosszú lejáratú kölcsöntípusok megszűnése, melyek a háború előtt a legjobb finanszírozási formáját jelentették a nagy tőkeigényű, lassan


megtérülő beruházásoknak. Így e korszak legfontosabb problémája: hogyan kerülhető el a tartós költségvetési deficit (mely a korabeli felfogás szerint alapvető forrása az inflációnak) úgy, hogy ezek az átszervezések állami segítséggel rövid időn belül megvalósuljanak. Mindezt állandó és jelentős mezőgazdasági munkanélküliség mellett, s korábban ismeretlen nemzetközi bizonytalanságok hatásai közepette.

A húszas években felvett külföldi kölcsönök nem kis hányadát infrastrukturális célokra fordították. Ipari és mezőgazdasági vállalatok ugyanakkor jelentős összegű, rövid lejáratú hiteleket – állandó meghosszabbítással – hosszú lejáratú célokra vettek fel. Emellett e kölcsönök többszörös banki közvetítéssel, így magas törlesztési teherrel kerültek a hitelezőkhöz, aminek következtében a visszafizetés is igen bizonytalanná vált. Közgazdász szemmel a kormányzat természetesen nem marasztalható el amiatt, hogy a külföldi forrásokat lassan megtérülő célokra használta, hiszen ezek minden hátrányuk ellenére jelentősen hozzájárultak az állandó munkanélküliség időszakos enyhítéséhez, és az sem hagyható figyelmen kívül, hogy e beruházások révén az értékesítési lehetőségékben kevéssé bővelkedő iparágak is megrendeléshez jutottak.

1928 második felében aggasztó jelek mutatkoztak a nemzetközi pénzpiacon. A nemzetközi valutáris rendszer súlyos működési zavarokkal küszködött. A kormányzat, hogy kivédje ennek hatását a magyar gazdaságra, ismét kölcsönökért folyamodott. (Bethlen István a jóvátételi terheket véglegesen rendező konferenciákon az 1924. évi stabilizációs kölcsönnel azonos nagyságú hitelt kért a nagyhatalmaktól.) A miniszterelnöknek azonban csak egy rövid lejáratú külföldi hitelt sikerült szereznie 1930 végére. Ez, mint pár hónappal később kiderült, a magyar gazdaság nehézségeinek gyors megoldásához kevés volt. Ráadásul a hitelezők csak pontosan meghatározott célokra nyújtották e rövid lejáratú kölcsönt is.

1931 elején, amikor a magyar diplomaták „sürgős és szigorúan bizalmas” táviratokban fordultak egyik legrégibb hitelező csoportjukhoz, a Rothschild bankházhoz, az a nagy összegű kölcsönkérelem elbírálásához két szakértőt küldött Magyarországra. E szakértők furcsa eseményekről számoltak be jelentésükben. Kiderült, a magyar kormány az 1930 novemberében felvett kölcsönt nem az előírt célokra fordította, a költségvetési adatok többsége valótlannak bizonyult, egyszóval: az állampénztári gazdálkodás körül súlyos zavarok mutatkoztak. A rendszeresen közzétett költségvetési többlet helyett hiány volt, s a kormány különböző alapokról, kiadásokról sem tudott elszámolni.

Magyarország legfontosabb pénzügyi támogatója, Anglia, ebben az időszakban, 1931 tavaszán, illetve nyarán már nem volt abban a helyzetben, hogy Bethlen kérésének egyedül eleget tegyen. Az Egyesült Államok és Franciaország sem vállalhatta a részvételt e hitel folyósításában. Ekkor, májusban és júniusban a magyar kormány bizalmas tárgyalásokat folytatott egy 1930-ban létrejött nemzetközi pénzügyi intézmény, a Nemzetközi Fizetések Bankja képviselőivel.

A Bank, melynek angol nyelvű rövidítése BIS, a jóvátételi kérdést véglegesen rendező konferenciákon jött létre. Elsődleges feladata a jóvátételi fizetések lebonyolítása volt. A pénzintézet azonban, tekintettel a nemzetközi monetáris rendszer működési zavaraira, a jegybankok együttműködésének „kormányok felett álló”, független nemzetközi intézménye lett, melynek profilját és vezetését az Egyesült Államok határozta meg.

A Nemzetközi Fizetések Bankja és a magyar kormány között 1931. július 4-én titkos megállapodás jött létre, mely azt is rögzítette, hogy az egyezség anyagai soha nem kerülhetnek nyilvánosságra. E megállapodás újabb hitel folyósítását helyezte kilátásba, de ennek fejében előírta, hogy a miniszterelnök kapjon teljhatalmat a rendkívüli gazdasági intézkedések megtételére az országgyűlés hozzájárulása nélkül. Kimondta, hogy a magyar kormány létesítsen egy bizottságot, mely részt vesz a gazdasági intézkedések meghozatalában, s amelyet a parlamenti tagok közül választanak. (Ugyanilyen bizottság működött az 1924. évi stabilizáció végrehajtásának ideje alatt, s ugyanilyen felhatalmazást kapott a kormány is.) Ekkor azonban már késő volt. Ausztria, valamint Németország pénzügyi csődje után, 1931. július 13-án a magyar kormány is háromnapos bankzárlatot rendelt el.

Mindebből az bizonyos, hogy Bethlen István miniszterelnök – különböző diplomáciai jelentésekben gyakran említett – „érdektelensége”, „közönye”, passzivitása nem helyzetfelismerő képességének hiányából fakadt. Éppen fordítva: talán abból, hogy Bethlen már 1931 első hónapjaitól tisztában volt azzal, hogy a nemzetközi pénzpiac esetleges összeomlása esetén Magyarországot csak egy újabb, nagy összegű kölcsön mentheti meg, vagy az sem. Még abban bízott, hogy a hitelezők saját pénzük megmentése érdekében igyekeznek e katasztrófát elkerülni. Maradt egyetlen út: a diplomácia „kerekasztala” mellett újabb és újabb hitelért folyamodni. (Az egyik neves angol pénzügyi szakértő nehezményezte, hogy a magyar pénzügyi kormányzat állandó, követhetetlen és egyidejűleg zajló kölcsöntárgyalásokat folytat...) A többször „megsürgetett” hitel egy részének folyósítása megtörtént (1931. augusztus). De a helyzeten ekkor már ez sem segített, mivel az ekkorra felhalmozott adósságok lejáró részletei a magyar gazdaság évi nemzeti jövedelmének 25%-át emésztették volna fel. Ha – tegyük hozzá – ehhez rendelkezésre állt volna a szükséges külföldi valuta.


Minden részletezés helyett – úgy hisszük – sok mindent elmond Magyarország gazdasági struktúrájáról és hibáiról a bevezetőben már említett angol jelentés, amely az így kialakult súlyos gazdasági válságidőszakban a magyar gazdaságnak a következő rekonstrukciós programjavaslatot adta: „1. Újra be kell vezetni a külföld pénzügyi ellenőrzését. [1926 júniusáig a Népszövetség főbiztosa ellenőrizte a stabilizációs program végrehajtását.] 2. Távoznia kell a jelenlegi pénzügyminiszternek. 3. A költségvetés jövőbeni egyensúlyának érdekében az állami kiadásokat radikálisan csökkenteni kell minden területen, és adóemeléseket kell végrehajtani. A fizetések és a nyugdíjak ugyanis a költségvetési kiadások 55%-ára rúgnak. 4. Csökkenteni kell a behozatalt, és meg kell tiltani a luxusjellegű cikkek importját. 5. A termelést újjá kell szervezni. Kevesebb búza, több szarvasmarha, baromfi, tojás és gyümölcs. 6. Felül kell vizsgálni a kereskedelmi szerződéseket. 7. Meg kell tiltani a törvényhatóságok, városok, vármegyék külföldi kölcsönfelvételét, ugyanígy minden más köztestületét. 8. Alapos vizsgálat tárgyává kell tenni a magánbankok helyzetét: csökkenteni kell a bankok számát vagy egyesítéssel, vagy felszámolással. 9. Ki kell bővíteni a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi vezetőségét, a bank ugyanis politikája tekintetében nem kellően független a magyar magánbankok befolyásától.”

Magyarország 1931 őszén azzal a hivatalos kéréssel fordult a Népszövetséghez, hogy vizsgálja felül az ország helyzetét, s tegye meg az általa szükségesnek tartott intézkedéseket. Ekkor már nem Bethlen István, hanem Károlyi Gyula volt a miniszterelnök. S bár az új kormány élén az új miniszterelnökkel folytonosságot és változatlan célokat hirdetett, kétség sem volt a kortársak fejében e folytonosság megszakadása felől. S afelől sem, hogy e folytonosság megszakadása nem Bethlen István lemondásának, hanem a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszer felbomlásának volt a következménye.

2. Képek


1. Gazdaságpolitika életszínvonal 1951-ben�FIGYELŐ

BEREND T. Iván

Gazdaságpolitika, életszínvonal 1951-ben

1951 a hidegháború csúcspontja a világpolitikában. A szocialista gazdálkodás múltját kutató történész politika és gazdaság közötti összefüggéseket keres. Magyarországon alkotások mellett torzulások az év krónikájában. A csepeli gyorsvasút átadása, a dunapentelei vasmű megnyitása és elnevezése Sztálinról, „határincidensek” a jugoszláv határon, téeszesítési kampány, törvénytelenségek a párton belül is (többek között Kádár János, Kállai Gyula letartóztatása). Szerves részei egy politikának, amelyik jegyrendszerrel, propagandával, tervmutatók irreális emelésével kívánt gazdasági kihívásokra választ adni. Meghátrálása 1951 végén a személyi kultusz győzelemként feltüntetett első nagyobb veresége volt. (A szerk.)

Az 1948 után eluralkodó politikai hibák a gazdaságpolitikában már 1948–1950 között az előirányzatok túlfeszítésének szemléletében és – már ebben a periódusban – a pillanatnyilag látott lehetőségek legfeszítettebb kiaknázására való törekvésben realizálódtak...

A gazdasági tervek kialakításában egyre világosabban jutott érvényre a gazdaság arányos fejlesztéséről való gyakorlati lemondás szemlélete, és a bányászat, vas- és gépipar fejlesztésének egyoldalú előtérbe állítása. A valóságos lehetőségektől teljesen elszakadva, a fűtő- és alapanyag-ellátás maximálisan autarkiás programját hajszolták. A legnagyobb erőfeszítések e téren a bányászat és kohászat minél gyorsabb, termelésnövelésének szóltak. A nagy létesítmények és beruházások aránytalanul nagy hányada erre összpontosult. Gerő Ernő már 1949 tavaszán félreérthetetlenül megfogalmazta az iparfejlesztés követendő irányának... koncepcióját: „Jelenleg iparunk és egész népgazdaságunk gyors fejlődésének legfőbb akadályozója, hogy nem termelünk elegendő vasat, acélt, hengerelt acélt... Ezért ötéves tervünk alapkérdése a vas- és acéltermelésünk fejlesztése olyan ütemben, amelyre nincs példa a magyar ipar történetében.”

A gazdaságvezetésnek az a szemlélete, hogy „a vas és acél országává” kell tenni Magyarországot, 1948–1950 között bontakozott ki, és ekkor kezdődött megvalósítása is...

Mindez a gazdaságpolitikát legerőteljesebben átható honvédelmi szempontokkal is szoros összefüggésben áll. Mivel a hidegháború körülményei között az elkerülhetetlen, közeli háború veszélyével számoltak, az első ötéves terv katonai előirányzatait a terv első három évére koncentrálva akarták megvalósítani, és amíg az ötéves terv összes beruházási keretének öt év alatt mintegy felét kitevő katonai kiadásokat irányoztak elő, az első tervévben a polgári és a katonai kiadások összege nagyjából egyenlő volt.

A honvédelmi szempontok természetesen nemcsak az iparosítás ütemét befolyásolták, de a nehéziparra és az annak szerkezetére vonatkozó elgondolásokat is, előtérbe helyezve az alapvető stratégiai nyersanyagok termelését és megerősítve az önellátási törekvéseket.

Már az eddig felsorakoztatott mozzanatokból is elkerülhetetlenül következett, hogy a gazdaságfejlesztés nem lehetett tekintettel a gazdaságosság, a korszerű műszaki szint és a technológiai minőség követelményeire. Ellentmondott, ellene hatott ennek önmaga a feszített ütemű fejlesztés és az önellátásra törekvés, amely a mennyiségi növekedést ítélte a legfontosabbnak, és amely nem volt tekintettel a költségtényezőkre.

A pártvezetés 1951-ben, a beruházások hatékonyságát vizsgálva bizalmas feljegyzésben egyértelműen kimondta: „A beruházásokat mindenkor a politikai szempontok szabják meg, és a gazdasági mutatók csak másodlagos szerepet tölthetnek be.”...

Az új viszonyoknak megfelelően az agrárpolitikában két feladat megoldása került előtérbe: a mezőgazdaság fejlesztése és a kollektivizálás. E kettős feladat megoldásának kereteit a gazdaságpolitika fő törekvései lényegében eleve meghatározták. Miután az elsődleges cél az iparosítási ugrás kikényszerítése volt, ennek a mezőgazdaságot alárendelték, a tervben foglalt mezőgazdasági növekedési indexek, az ezek által kifejezett fejlesztési célok elvesztették valóságtartalmukat. A valóságos gazdaságpolitikai lépések végül is egyáltalán nem szolgálták a mezőgazdaság fejlesztését. 1948-ban a mezőgazdasági termelés színvonala a háború előttinek 80%-át tette ki. 1948 után – a földreformot követő, a rendkívüli nehézségek ellenére is dinamikus és eredményeiben egyértelműen fellendülést mutató időszakkal szemben – a mezőgazdasági termelés nagymértékű évenkénti


ingadozása mellett 1956-ig a fejlődés lendületének megtorpanása tűnik szembe...

A mezőgazdasági termelőerők fejlesztésének alárendelése az iparosítás céljainak, miközben eredményesen szolgálta az ipari elmaradottság felszámolását, ellentmondásokat váltott ki, annál is inkább, mivel egyidejűleg a mezőgazdaság teljes átszervezésének – szükségszerűen zökkenőkkel járó – programját is rendkívüli gyorsasággal kívánták végrehajtani...

Az agrárpolitika hivatalosan hangoztatott kettős célja közül egyiket sem sikerült maradéktalanul elérni. Ehhez hozzájárult, hogy a mezőgazdaság fejlesztésére fordított összegek nemcsak alacsonyak voltak, de felhasználásuk is igen kedvezőtlen volt. Agrárcélokra a népgazdasági beruházások 13,8%-át (9,3 milliárd forintot) fordították. Ennek több mint 42%-át azonban a folytonos átszervezés alatt álló – a mezőgazdasági terület 10–12%-át kitevő – állami gazdaságok kapták. (A gépállomások fejlesztésére a mezőgazdasági beruházások 16%-át, a szövetkezetek céljaira is mindössze 16%-át fordították.) Az állami gazdaságokra fordított beruházások hatékonysága különösen kedvezőtlenül alakult. A jórészt a parasztok által elhagyott földeken létrehozott gazdaságokban viszonylag gyorsan nőtt a gépek, majorok, istállók száma. A komoly összegeket felemésztő beruházások – elsősorban épületek – egy része viszont hosszabb-rövidebb ideig nem volt használható, mivel sorozatos átszervezések nyomán a beruházás végrehajtása közben a szóban forgó gazdaság gyakran megszűnt vagy termelését átalakították.

A hagyományos paraszti termelőkapacitás jelentős része ugyanakkor elpusztult. Világosan tükrözi ezt a föld tömeges elhagyása. A Központi Statisztikai Hivatal 1953-ban megállapította: „1949 óta több mint másfél millió hold szántót ajánlottak fel”. Csak 1952 második felében 400 000 kat. hold maradt hosszabb-rövidebb ideig gazdátlan. Ennek következtében: „Egyes ipari vidékeken szinte elnéptelenedett a mezőgazdaság.”

Hasonló volt a tagosítások hatása is... A tagosítások következtében mintegy 3-3,5 millió kat. hold földet hagytak ott a parasztok. A kollektivizálás befejezéséig az állam közbejöttével lezajlott földmozgás (földeladás, szervezés, átszervezés által érintett területek, tagosítások, művelés számára elveszett területek nagysága) négyszeresen is meghaladta az 1945. évi földreform által érintett földterület mértékét.

Súlyos terhet jelentett mind a parasztság, mind a mezőgazdaság termelőerői szempontjából a jövedelem-elvonási, készletgyűjtési rendszer is, amelynek legfőbb alkotóelemei az ár-, az adópolitika és a beszolgáltatás voltak...

A gazdaságfejlesztés bemutatott útja szükségszerűen korlátokat szabott az életszínvonal fejlesztésének. A belső források maximális kisajtolására épülő, a feszített ütemet mindenek elé helyező fejlesztési politika lehetetlenné tette, hogy az akkumuláció a fogyasztás párhuzamos emelkedésével menjen végbe. A végrehajtásban pedig számos szélsőséges elem jelent meg, a felhalmozási és a beruházási ráta hosszabb ideig következetesen a felső határon mozgott. A gazdaságban jelentkező ellentmondásokat – az 1949-es meghirdetett, sőt 1951-ben felfokozott életszínvonal-emelési célokat a valóságban félretéve – az életszínvonal rovására igyekeztek feloldani. Ezt az alapvető gazdaságpolitikai magatartást tükrözte, hogy a kereslet és kínálat egyensúlyában már 1950-től fellépő egyensúlyzavarokat a kereslet kényszerű korlátozásával oldották fel. A kötelező államkölcsönjegyzés az ötvenes években a munkás- és alkalmazotti családok keresetét önmagában 3–5%-kal csökkentette. A burkolt áremelések gazdaságpolitikai gyakorlattá váltak. Miután textil- és cipőárukból például már 1950-ben jóval kisebb mennyiség állt a fogyasztás rendelkezésére, mint az előző években, a keresletet már tavasszal a szöveteknél 10, a cipőknél 15%-os áremeléssel kívánták csökkenteni. „Az árak megváltoztatása új adjusztálású és elnevezésű cikkek kibocsátásának útján hajtandó végre...”

1951 elejétől e gazdaságpolitika megnyilvánulásaként bevezették a jegyrendszert... 1951. december 1-jén pedig a jegyrendszert megszüntetve általános ár- és bérszabályozást hajtottak végre, ami a bérek átlagosan 20%-os emelésével egyidejűleg a fogyasztási cikkek árát 50–100%-kal felemelte. A minőségromlást figyelembe véve a fogyasztási cikkek ára 1951-re már 30%-kal, a decemberi rendezést követőén már 88%-kal haladta túl az 1949-es szintet. 1953-ra az árszint csaknem kétszeresére ugrott, és ennek hatására az egy keresőre jutó reáljövedelmek – az 1951–1953. évi mélyponton – 20-22 %-kal elmaradtak az ötéves terv kiinduló színvonalához képest.

Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945–1975 3. kiad. (Bp. 1979.) 93–104. oldalai alapján összeállította a szerk.

2. Képek


1. Közhangulat 1951-ben. HangulatjelentésekSIPOS Péter

Közhangulat 1951-ben

1951-ben több közellátási intézkedésre került sor. A Minisztertanács 4/1951. (I. 2.) MT számú rendelete bevezette a cukor- és a lisztjegyet. A jegyben részesült minden ellátatlan fogyasztó; lisztből önellátónak számított mindenki, aki vámőrlésre jogosult volt, vagyis – értelemszerűen – aki gabonát termelt.

Az 59/1951. (II. 28.) MT számú rendelet szabályozta a zsiradék- és szappanellátást. Az üzemi étkezést napi egy alkalommal igénybe vevők 20 dkg zsírra jogosító jegyet kötelesek voltak leadni. A rendelet havi 20 dkg mosó- és kéthavonta 10 dkg mosdószappan jegyre történő kiszolgáltatásáról is gondoskodott. A gyermekek 10–15 dkg pótadagot kaptak.

A hús adagolására 1951. március elején került első ízben sor. Újságközlemény hozta a lakosság tudomására, hogy március 1–5-e között az „I. jelű dolgozók megrendelő jegye X. szelvényére” 30 dkg hús, a „II. jelű dolgozó családtagja megrendelő jegye cs. X. szelvényére” 25 dkg hús vásárolható.

A 90/1951. (IV. 15.) MT számú rendelet bevezette a kenyérjegyet. Az alapadag napi 25 dkg kenyér és havi 1,2 kg finomliszt volt. Egyes, már említett kategóriák napi 5–30 dkg kenyér és havi 40–120 dkg finomliszt pótadagot kaptak.

A Fővárosi Tanács 538/195 1. számú rendeletével április 16-tól Budapest területén bevezette a húsjegyet az itt állandó lakhellyel rendelkező, ill. az itt alkalmazott dolgozók és családtagjaik, a magasabb szellemi munkát végzők, az egyetemi hallgatók, a közületi nyugdíjasok és az SZTK öregségi járadékosok részére. Az alapfejadagot a rendelet heti 20 dkg tőkehúsban és 10 dkg hentesáruban állapította meg, egyes kategóriák 10–30 dkg pótadagot kaptak. Az üzemi étkezéshez heti 20 dkg-ra jogosító jegy leadására volt szükség.

Talán mondanunk sem kell, hogy a fenti rendelkezés célja nem a fővárosi dolgozó lakosság hátrányos megkülönböztetése volt, hanem az, hogy legalább Budapesten biztosítható legyen a rendszeres húsellátás.

1951. augusztus 26-án 5–10 dkg-mal felemelték az áprilisban megszabott kenyéradagot. Ugyanakkor lehetővé vált a kenyér vásárlása – 2,60–3,60 Ft/kg áron – jegy nélkül is.

A Magyar Népköztársaság kormányának és a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1034/1951. (XII. 2.) számú határozata december 2-án megszüntette a jegyrendszert. Ezzel egyidejűleg az alapvető élelmiszerek árait elvileg a korábbi jegyes és szabadforgalmi ár között, gyakorlatilag a szabadforgalmi árat megközelítően állapították meg, ami így áremelést jelentett. Emelkedtek továbbá a ruházati és más iparcikkek árai, a távolsági személyszállítás, a posta díjai. A dolgozók 15–21%-os nominális béremelésben részesültek, a nyugdíjakat, járadékokat 20–60 Ft-tal, a családi pótlékot – a gyermekek számától függően – ennél jelentősebb összeggel emelték. A munkaviszonyban álló dolgozók december 5–12. között – egyszeri juttatásként – az októberi tényleges kereset 10%-át kapták.

Az alább közölt jelentések, feljegyzések (őrzési helyük: Szakszervezetek Központi Levéltára) beszámolnak az említett rendelkezések visszhangjáról vas-, fém- és gépipari üzemekben. A dokumentumok értékelésénél figyelembe kell venni, hogy a kor hivatalos politikai szóhasználatában igen gyakran a rendelkezésekkel, intézkedésekkel kapcsolatos bármilyen kételyt, kritikát „ellenséges megnyilvánulás”-nak minősítettek. Ez a szemlélet akadályozta a vezető személyeket és szerveket abban, hogy a jogos elégedetlenséget és bírálatot megkülönböztessék a népi demokratikus rendszer tényleges ellenségeinek propagandájától.

DOKUMENTUM

Hangulatjelentések

1. 1951. január 3.

FELJEGYZÉS

a vasipari üzemek dolgozóinak hangulatáról a cukor és finomliszt ellátás szabályozása tárgyában


Január 2-án reggel a Minisztertanács rendeletének nyilvánosságra hozatala után az üzemek többségében egész komoly zavar uralkodott. Pl. a Haas és Somogyi üzemmel szemben lévő tejcsarnokban kb. 80 kg cukrot nagy dulakodással szétkapkodtak a dolgozók. A Gamma gyárban reggel percek alatt elterjedt az a hír, hogy a kenyér 2,60 Ft lesz, a zsír pedig 30 Ft-ba fog kerülni. A Hoffher gyárban a dolgozók 80%-a úgy értelmezte a rendeletet, hogy jegyre is felemelt áron fogják megkapni a cukrot és a lisztet.

Az üzemekben lévő zavar a következő okokból eredt:

1.) A dolgozók kérdéseire a kora reggeli órákban a legtöbb üzemben sem a pártszervezet, sem az üzemi bizottság nem tudott megfelelő felvilágosítást adni. Pl. a Lámpagyár és az Elzett üzemi bizottsága a kora reggeli órákban a Vasas Szakszervezethez fordult tájékoztatás végett.

2.) 2-án reggel a rendelet kijövetele után az ellenség támadása hamarabb indult meg az egész vonalon, mint a felvilágosító munka. Az üzemek többségében a 10 órai hírek után indult be a felvilágosító munka. A röpgyűléseket mindenütt a pártszervezetek szervezték meg, az üzemi bizottságok csak mozgósították felvilágosító munkára az aktívákat. A felvilágosító munka azóta folyik. A Hoflher gyárban és az Emagban a 10 órai hírek után megtartották a röpgyűléseket, s az ott felmerült kérdésekre megadták a választ.

A dolgozók többsége előtt a másfél napos felvilágosító munka eredményeképpen már világos a Minisztertanács rendeletének célja és jelentősége. Pl. a Diósgyőri Kohászati NV-nál, a Borsodnádasdi Lemezgyárnál, a Láng Gépgyárnál és a Kábelgyárnál stb. a dolgozók megelégedéssel vették tudomásul a rendeletet.

A rendelet helyeslése mellett különösen a dolgozó nőket a következő kérdések foglalkoztatják:

1.) A gyermekek és betegek részére a cukor fejadag mennyisége kevés. Pl. a Standard, Danuvia és a Diósgyőri Kohászati NV-nál a nőket élénken foglalkoztatja ez a kérdés.

2.) Több üzemből hangzott el javaslat arra vonatkozóan a röpgyűléseken, hogy helyes lenne, ha a közellátás többi területén is hasonló intézkedésekkel megakadályoznánk az ellenség támadását. Pl. a Láng Gépgyár és a Diósgyőri Kohászati NV-nál felvetették a dolgozók, hogy a húsra, petróleumra és szappanra is adjanak jegyet. Az Egyesült Izzó dolgozói felvetették, hogy helyes lenne az ellenség aknamunkáját a zsír és textil ellátás vonalán is megakadályozni.

Az ellenség minden üzemben erősen támad. Az ellenséges megnyilvánulások a rendelet megjelenése óta tartanak, különböző formában jelentkeznek:

1.) Az újpesti üzemekben az a rémhír terjeng, hogy 10 napos munkahetek lesznek. Azaz 9 napig fognak dolgozni és a 10. nap lesz szünnap. Ez onnan ered, hogy egyes üzemekben a havibér elszámolással kapcsolatosan 10 napos heti-kártyákat bocsájtottak ki.

2.) Az ellenség élesen támad azon a területen, hogy az életszínvonal emelkedését vonja kétségbe. Pl. a Standard gyárban az egyik dolgozó kijelentette „ez az úgynevezett életszínvonal emelkedés”. A Fémszerelvény gyárban egy XX nevezetű régi tisztviselő hangosan nyilatkozik úgy, hogy „na, emelkedik az életszínvonal”, és felsorolja egyes termelvények szabad árát.

3.) Terjesztik azt a rémhírt is, hogy a jegyrendszer a háború bekövetkezését jelenti. Ilyen hangok vannak a Lámpagyár NV-nál és a Drótgyárban Miskolcon.

A felvilágosító munkában hiányosságnak az látszik, hogy az ellenség elleni harc szempontjából nem világítják meg elég élesen a rendelet jelentőségét. Eddig a dolgozók többsége a rendelet jelentőségét takarékosság és a sorban állás megszüntetésének szempontjából látja. Feladat az, hogy az agitációban az ellenség elleni harc kérdése is élesebben kidomborodjék.

2. 1951. december 4.

FELJEGYZÉS

a jegyrendszer megszüntetésével kapcsolatosan a dolgozók hangulatáról

A Vasipari Dolgozók többsége helyesli a Párt és a Minisztertanács határozatát a jegyrendszer megszüntetéséről annak ellenére, hogy a dolgozók túlnyomó többsége a határozatot részleteiben még nem ismeri. Számos dolgozó Rákosi elvtárs beszéde után számításokat csinált és így győződtek meg arról, hogy a határozat teljes egészében a


dolgozók érdekeit szolgálja. A határozat részleteinek nem ismertetéséből adódott, hogy a dolgozók egy része, de sok esetben még a szakszervezeti funkcionáriusok is, főleg a felemelt élelmiszer árakban merültek el és nem látták a Párt és Kormányhatározatból az egész politikai és gazdasági életünk fejlődését.

pl.: Az Egyesült Izzóban XX elvtárs sztahanovista helyesli Pártunk és Kormányunk intézkedését, mert így a spekulánsokat, kulákokat kizárjuk a dolgozók kizsákmányolásából. Ez az intézkedés lehetővé teszi, hogy a dolgozók minden cikkhez hozzájussanak. A jegyrendszer megszüntetése egyben ösztönző lesz a munkaverseny vonalán is. Ösztönöz a többtermelésre, így több pénzt keresünk és többet vásárolhatunk.

Az EMAG-ban a művezető a jegyrendszer eltörlésével kapcsolatban nagy megelégedéssel fejezte ki, hogy helyesli a határozatot és különösen imponál neki a családvédelemmel kapcsolatos intézkedés, amely a terhes, a szoptatós anyák és a gyermekek jobb ellátását biztosítja. A kombájn műhelyben XX mérnök igen sokat vár a rendelettől, nemcsak az ellátás megjavításában, hanem a termelékenység emelése területén is.

A Vasöntő és Gépgyár asztalosműhelyébenXX véleménye az, hogy ez a határozat nagyon megkönnyítette az asszonyok helyzetét azzal, hogy most már nem kell sorban állni, de attól tart, hogy ezután is napközben fel fognak vásárolni mindent és ha kimegy a gyárból nem fog kapni semmit.

A Fogaskerékgyárban a dolgozók kora reggel csoportokba verődve beszélgettek a határozatról. Nagy általánosságban az a vélemény alakult ki, hogy ezek a intézkedések a dolgozók érdekében történtek.

A Transzformátorgyárban XX igen helyesnek tartja a jegyrendszer megszüntetését. Utal Franciaországra, Angliára és Amerikára, ahol a dolgozók fejadagját napról napra csökkentik, ugyanakkor nálunk a jegyrendszert megszüntetik. Ez is egy csapás az imperialistáknak. Így agitál és örömmel veszi, hogy a népi demokráciánk ennyire fejlődött, hogy nincs már szüksége jegyrendszerre.

A Magnezitiparnál XX kocsilerakó a dolgozó társai között saját példáján számította ki a régi és az új árak közötti differenciát. Ismertette, hogy nem éri semmiféle károsodás azáltal, hogy az árak emelkedtek.

A Rákosi Mátyás Művekben a dolgozók általában helyeslik a jegyrendszer megszüntetését, de legtöbben magasnak tartják az újonnan megállapított árakat...

Az Elzett vasárugyárban XX elmondja, hogy a parasztok már televásároltak magukat textiláruval és most, amikor az ipari dolgozók is vásárolhatnak, most emelik fel az árakat. Eddig is nehézségekkel küzdött, nem tudott egy harisnyát venni magának és kíváncsi,.. hogy most mennyibe fog kerülni egy pár harisnya

A Kismotor és Gépgyárban _XX-nak reggel még rossz véleménye volt a határozatról, mert egyáltalán nem ismerte még a határozatot, csak annyit tudott, hogy felemelkedtek az árak. Amikor aktíváink megmagyarázták neki, hogy a bérek is emelkednek, november havi fizetésére pótlékot is kap, egészen megörült és mindjárt más szemmel nézte az egész kérdést.

A Lőrinczi Hengerműben a dolgozók bizonytalanok és várják, hogy miképpen fognak kijönni az új bérekből.

A GAMMÁ-ban a kibővített ü.b. ülésen a hangulat nem volt jó. A hallgatás megnyilvánult a dolgozók között is. Egyelőre még nem látják a jegyrendszer megszűnésének, a bérek emelkedésének kialakulását. XX esztergályos a szerszámműhelyben még csak azzal foglalkozott, hogy a fizetéseket 21%-kal emelték, az árak pedig 80%os emelkedést mutatnak. XX bizalmi a marós és esztergályos üzemben kereken kijelentette, hogy még egyelőre nem nyilatkozik, a dolgozókkal egyáltalán nem beszélt még, megvárja, amíg általában tisztán látnak az ár és a béremelés kérdésében.

Az EMAG forgácsoló műhelyében a vidéki dolgozók részéről olyan álláspont alakult ki, hogy a zsír és a ruházati cikkek árai nem jól aránylanak. Többen vannak itt akik 10–20 kg zsírt tartalékoltak, amelynek árán az egész családot kívánták felruházni. Az árakat persze 110–120 Ft-ban értékelték és most az árcsökkenés miatt megkárosítva érzik magukat...

A GAMMA esztergályos műhelyében XX műhelytitkárt amikor megkérdeztük, hogy tud a dolgozók hangulatáról, azt a választ adta, hogy „elvtárs, még nem értem rá ezzel a kérdéssel foglalkozni”.

Az óbudai Hajógyárban az ü.b. tagok nem foglalkoztak az üzemekben a dolgozókkal és így fordulhatott elő, hogy a reakció azzal kezdett agitálni, hogy ez lényegében bércsökkenést jelent, mert mindennek az ára felemelkedett, ez az inflációnak a kezdete és ez az áremelkedés a háború előkészítését idézi elő. Pl. XX hegesztő a kovácsműhelyben azt mondta, hogy az egész üzem fel van háborodva, csak nem merik megmondani.


Az óbudai Hajógyárban, amikor a hajó fedélzetén dolgozó kovácsok röpgyűlést tartottak olyan formában, hogy az ellenség hangját továbbították az infláció és a háború előkészületeit emlegették, a mázoló üzem műhelybizottsági titkára, XX elvtárs, aki hallotta ezt, ahelyett, hogy bekapcsolódott volna, megmagyarázta volna a dolgozók helytelen álláspontját, szemet hunyt felette és kérdésükre azt válaszolta, hogy nem tudja őket meggyőzni...

A Hoflher traktorgyárban XX sztahanovista felajánlotta, hogy Sztálin elvtárs 72. születésnapjára az ezelőtt tett vállalásán kívül brigádja az eddig 0,6%-os selejtjét január 1-jére 0,2%-rá csökkenti. XX fogazó sztahanovista, Sztálin elvtárs születesnapjáig az eddigi 155%-os teljesítményét 160%-ra emeli és a szerszámfogyasztást 3%-kal csökkenti.

A Ganz Villanygyár 70-es brigádja táviratilag értesítette Rákosi elvtársat, hogy a hála jeléül évi tervüket december 21-e helyett december 18-ra befejezik...

A dolgozók általában felvetik a textil és cipő árát, hogy magasak. De vannak olyan jelenségek is, amelyek sürgősen tisztázásra szorulnak: pl: a kannatejet 3,– Ft helyett 3.60 Ft-ért, a hentesárut 3,– Ft helyett 3,60 Ft-ért 4 Ft-ért, a sertéshúst 26,40 Ft helyett 33,– Ft-ért árusítják.

A tejre vonatkozólag a csarnokban azt a felvilágosítást adják, hogy csak vidéken 3.– Ft, Pesten 3.60 Ft az ára. A húsra vonatkozólag pedig azt mondják, hogy vannak fokozatok, árkülönbözettel. Ez bizonyos mértékig zavart okoz a dolgozók között, tapasztalható volt a Ganz Villanygyárban...

2. Képek


1. Az 1951 januárjában bevezetett jegyrendszer, bár meglepetésként hatott, nem volt szokatlan világháború utáni évekbenJUHARI Zsuzsa

A jegyrendszerről

Az 1951 januárjában bevezetett jegyrendszer, bár meglepetésként hatott, nem volt szokatlan világháború utáni években. Angliában még az ’50-es években is jegyre adtak kenyeret, húst, tejet, ruhaneműt.

A Szabad Nép az ekkor meginduló koreai háborúról, majd a terv túlteljesítéséről, a békekölcsön-jegyzésekről közölt hírei mellett sokat foglalkozik a jegyrendszer bevezetésével és „természetesen” a nyugaton romló életszínvonal adataival.

Amíg januárban a jegyrendszert, decemberben már a jegyrendszer megszüntetését üdvözli ugyanilyen lelkesen. Különösen sokat foglalkoznak Rákosi Mátyás december 3-i, a népszerűnek szánt intézkedést bejelentő beszédével, az ár- és bérrendszer szabályozásával, a mezőgazdasági termények árának felszabadításával.

Egy régi korszak letűnt propagandaeszközei...

2. Képek


1. A Szovjetunió elsõ alkotmányaKRAUSZ Tamás

A Szovjetunió első alkotmánya

1922. december 30-án a moszkvai Nagy Színházban megnyílt a Szovjetunió megalakulását kinyilatkoztató I. Össz-szövetségi Szovjetkongresszus. A kongresszus megnyitásaként 2215 – többségében munkás és parasztember – énekelte a Szovjetunió himnuszát, az Internacionálét.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság, az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság, a Belorusz Szocialista Szovjet Köztársaság és a Kaukázusontúli Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság létrehozta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Szovjetuniót.

Az Októberi Forradalmat követő első esztendőkben a kialakuló új állam és az államot irányító új kormány elnevezése sem volt megoldott probléma. Miután a Petrográdi Szovjet Katonai Forradalmi Bizottsága átvette a hatalmat, a II. Összoroszországi Kongresszus „Munkás-, katona- és parasztküldöttek Szovjet Köztársasága”-ként nevezte az új államot. Majd – ritkábban – használták a „Szovjet-Oroszország” kifejezést vagy – és ez volt a leggyakoribb elnevezés – egyszerűen „Szovjethatalom”-ról beszéltek. Valamiféle nemzeti értelmű megkülönböztetés szükséglete a világforradalmi távlatokra építő új államban fel sem merült. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság (ÖKVB) 1917. október 28-i dekrétuma rendelkezett az „ideiglenes munkás-paraszt kormány” felállításáról, amit hamarosan „Népbiztosok Tanácsá”-nak neveztek.

A polgárháború és a külföldi katonai intervenció fejleményei a győztes vagy még harcoló forradalmi köztársaságokat 1919–1920 folyamán az ugyancsak harcban álló Szovjet-Oroszországgal való szorosabb szövetségre késztették. Az ukrajnai, a belorussziai, a lettországi, a litvániai és a krími szovjethatalmak katonai-politikai szövetségre léptek az oroszországi szovjethatalommal. Ezeket a kétoldalú megállapodásokat „szerződéses föderációnak” nevezték. Amikor 1921-ben az egykori cári birodalom majdnem egész területén megszilárdult a bolsevik vezetésű szovjethatalom, mind világosabbá vált, hogy a szovjet és kommunista alapon létrejövő államszövetség nem teremthető meg az oroszországi föderáció mintája alapján, mely autonóm köztársaságokból tevődött össze. A Nemzetiségi Ügyek Népbiztosságának élén a grúz nemzetiségű J. V. Sztálin állt, aki 1922 tavaszától a bolsevik párt KB főtitkári funkcióját is betöltötte. Nagy súllyal esett latba véleménye, amely szerint az egyes szovjet köztársaságoknak az Oroszországi Föderációba lenne célszerű belépniük autonóm köztársaságok gyanánt.

Ez az erős centralizációt feltételező megoldás semmilyen szempontból nem felelt meg a cárizmus évszázados elnyomó örökségétől szenvedő, különböző nemzetiségű, kultúrájú és civilizációjú népeinek.

A sztálini megoldás első gyakorlati következménye az 1922 májusától kiéleződött ún. grúziai konfliktus volt. A Mdivani körül csoportosuló grúz kommunisták ellenezték az orosz föderációba való belépést, a grúziai köztársaságnak nagyobb önállóságot kívántak.

Lenin az egyenrangú szovjetköztársaságok föderációjának gondolatát vallotta, amit 1922 szeptemberében egy, L. Kamenyevhez írt levelében fogalmazott meg talán a legteljesebben. „Egy engedményt Sztálin már hajlandó megtenni. Az 1. §-ban az OSZFSZK-ba való »belépés« helyett ezt mondani: »Formális egyesülés az OSZFSZK-val együtt Európa és Ázsia szovjetköztársaságainak szövetségében«.

Ennek az engedménynek a szelleme, remélem, érthető: mi egyenjogúaknak ismerjük el önmagunkat az Ukrán SZSZK-val és a többivel, és velük együtt, velük egyenlő jogokkal belépünk egy új szövetségbe, egy új föderációba, »Európa és Ázsia Szovjet Köztársaságainak Szövetségébe«.”

Lenin, aki ekkor már súlyos betegen feküdt, megkésve értesült az incidensről. Éppen a Szovjetunió megalakulásának napján, december 30-án mondta tollba „A nemzetiségek, illetve az »autonomizálás« kérdéséhez” c. híres „végrendeletét”. A bürokratikus centralizmus és a nagyorosz sovinizmus megnyilatkozásait nevezte meg a Szovjetunió fejlődését – várhatóan – leginkább gátló tényezőkként. E két „elhajlást” közös forrásból eredeztette: ,,…látni való, az »autonomizálás« gondolata gyökerében helytelen és időszerűtlen volt.

Azt mondják, szükség volt az apparátus egységére. De honnan indultak ki ezek az állítások? Vajon nem éppen attól az apparátustól-e, amelyet… a cárizmustól vettünk át… olyan apparátust nevezünk a magunkénak, mely voltaképpen még teljesen idegen számunkra, és olyan burzsoá és cári keverék, melyet öt év alatt – mivel más


országoktól nem kaptunk segítséget és mivel a katonai »foglalatosság« és az éhínség elleni küzdelem volt előtérben – semmiképpen sem gyúrhattunk át.

Ilyen körülmények között nagyon is természetes, hogy »a szövetségből való kilépés szabadsága«, amivel igazoljuk magunkat, csak írott malaszt marad, amely nem tudja megvédeni a más nemzetiségű oroszországi állampolgárokat az olyan tősgyökeres orosznak, az olyan soviniszta nagyorosznak, lényegében erőszakos gazembernek a támadásától, amilyen a tipikus orosz bürokrata… Azt hiszem, hogy itt végzetes szerepe volt Sztálin sietségének és adminisztrátori túlbuzgóságának, valamint a hírhedt »szociálnacionalizmus« miatti dühének.”

Lenin azonban nemcsak Kamenyev közvetlen támogatását kérte a nagyorosz sovinizmusnak tápot adó bürokratikus centralizmus megfékezéséhez. A XII. kongresszus előtt nem sokkal, 1923. március 5-én, levélben fordult Trockijhoz, hogy „vegye védelmébe a grúz ügyet”. A dolog jelentőségére utal, hogy Lenin – a grúziai konfliktussal is összefüggésben – javaslatot tett a kongresszusnak Sztálin főtitkári tisztségéből való leváltására is. A konfliktus súlyosságát növelte az a tény, hogy a Dzserzsinszkij vezette háromtagú vizsgáló bizottság sem töltötte be feladatát. Mint Lenin élesen megfogalmazta: Dzserzsinszkij is inkább „nagyorosz érzelmeivel tűnt ki”. Ezért még 1922 novemberében Kujbisevet is Grúziába menesztette, hogy az ügyet vegye kézbe. A vita azonban már annyira elmérgesedett, hogy a szóváltás hevében, Rikov jelenlétében, tettlegességre került sor Ordzsonikidze és Kabakadze, a Grúz KP egyik vezetője között. Lenin szándéka, hogy mindezt feltárja a kongresszus előtt, nem valósult meg. Trockij ugyanis taktikai megfontolásokból végül is nem tűzte napirendre a kongresszuson a grúziai incidenst és Sztálin felelősségének bemutatását a lenini intencióknak megfelelően.

Annak ellenére, hogy 1923 tavaszán, a bolsevik párt XII. kongresszusán nem történt meg – Lenin szellemében – Sztálin hibáinak bírálata és elmozdítása főtitkári pozíciójából, Sztálin rákényszerült, hogy a Szovjetunió fejlődésének akkori szakaszában ne a „kisnemzeti nacionalizmust”, hanem a nagyorosz sovinizmust tekintse a fő veszélynek. Így Lenin szempontjai határozták meg a Szovjetunió első alkotmányát.

A Szovjetunió Szovjetjeinek I. Kongresszusán megválasztottak egy új szervet, a Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségét, amely létrehozott egy 13 tagú bizottságot az új alkotmány felvázolására. A bizottságot hamarosan 25 főre bővítették. Az alkotmányt előkészítő testületben mindössze 9 ember volt nagyorosz nemzetiségű, jóllehet 1926-os adatok szerint a Szovjetunió 147 millió lakosa közül 101 millió az oroszországi föderációban élt, ebből több mint 77 millió orosz, 31 millió ukrán, több mint 4 millió belorusz, csaknem 4 millió kazah és hasonló számú kirgiz, 3 millió 300 ezer tatár és 2 millió 600 ezernél több zsidó állampolgára volt a Szovjetuniónak. Másfél és két millió közötti az azerbajdzsán, a grúz és az örmény nemzetiségűek száma, de a csuvasok és a mordvinok is meghaladták az 1 milliót. Több mint 100 nemzet és nemzetiség népesítette be 1926-ban a világ leghatalmasabb államának területét.

1923. július 6-án a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Központi Végrehajtó Bizottsága elfogadta az alaptörvényt és „végleges megerősítés céljából az SZSZKSZ szovjetjeinek II. kongresszusa” elé terjesztette, de ugyanakkor rendelkezett arról is, hogy az alkotmányt „haladéktalanul életbe kell léptetni”.

A Szovjetunió első alkotmánya két részből állt. Az első: „Deklaráció a Szovjetunió megalakításáról”. Ez az elvi rész a kapitalista kizsákmányolással és az általa szült nemzeti gyűlölködéssel és elnyomással szemben kinyilatkoztatott egy új történelmi alternatívát: „kölcsönös bizalom és béke, nemzeti szabadság és egyenlőség, a népek testvéri együttélése és együttműködése” eszméjét.

A nemzetköziség alapján álló szovjetköztársaság osztályjellegének kidomborítása párosult az 1917 októberében megfogalmazott célokkal; a szovjethatalom „új, döntő lépés az összes országok dolgozóinak a szocialista szovjet világköztársaságban való egyesülése útján”. Az alkotmány ugyanakkor deklarálta a szövetségből való szabad kilépés jogát bármely köztársaságnak.

A „Szerződés a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakításáról” című második rész elhatárolta az össz-szövetségi hatáskörbe tartozó jogokat az egyes köztársaságok hatáskörébe tartozó jogoktól. Össz-szövetségi hatáskörbe tartozott a külügyek irányítása, a szövetség és a köztársaságok határainak megváltoztatása, a fegyveres erők irányítása, hadüzenet és békekötés, az össz-szövetségi iparágak és iparvállalatok fölötti rendelkezés, az egységes állami költségvetés jóváhagyása, az egységes pénz- és hitelrendszer megállapítása, a bírósági eljárásra vonatkozó törvényhozás, általában a törvényhozás általános elveinek meghatározása, az „általános alapelvek megállapítása a közoktatásügy területén”, a köztársaságok közötti áttelepüléssel kapcsolatos kérdések, a köztársaságok között felmerülő vitás kérdések eldöntése, a posta- és távíróügy, a külkereskedelem és a közlekedésügy irányítása, az egységes mérték- és súlyrendszer. A második fejezet, amely a szövetségi köztársaságok szuverén jogairól és az össz-szövetségi állampolgárságról szól,


nemcsak a szabad kiválás jogát hangsúlyozza külön cikkben, hanem az 5. cikk leszögezi: „A szövetségi köztársaságok a jelen alkotmánynak megfelelően módosításokat hajthatnak végre alkotmányukon.” Az egyes köztársaságok polgárai „egységes szövetségi állampolgárságot kapnak”, ami a köztársasági állampolgárság ki nem mondott elismerését jelenti. Az alkotmány értelmében az egyes szövetségi köztársaságok saját kormánnyal rendelkeztek. Csak köztársasági szinten működtek a belügyi, az egészségügyi, a szociális ügyeket intéző, a közoktatási, az igazságügyi és a földművelésügyi népbiztosságok. Végül közös szövetségi és köztársasági népbiztosságok alakultak a közellátás, a pénzügy, a munkaügy terén, de egyesített népbiztosságként működött a munkás-paraszt felügyelet és a Legfelső Népgazdasági Tanács is.

Össz-szövetségi jellegűek voltak a külügyi, a hadügyi és tengerészetügyi, a külkereskedelmi, a közlekedésügyi, valamint a posta- és távíróügyi népbiztosságok.

Külön fejezet foglalkozott a forradalmi törvényesség megszilárdításával; létrejött a Legfelső Bíróság és a politikai elhárítás központi szerveként az OGPU (Egyesített Állami Politikai Igazgatóság), amely a helyi GPU szerveket irányította.

A Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága (parlament) a Szövetségi Tanácsból és a Nemzetiségi Tanácsból állt. A Szövetségi Tanács – a köztársaságok népességének arányában – 414 tagból állt és a kongresszus jogosult megválasztani. A Nemzetiségi Tanácsban a köztársaságok 5–5 képviselője, valamint az OSZFSZK autonóm területeinek 1–1 képviselője vett részt. A KVB ülésszakai között a legfőbb államhatalmi szerv a KVB Elnöksége volt, amely a Népbiztosok Tanácsának tevékenységét és az alkotmány megtartását is ellenőrizte. A legfőbb államhatalmi szerv – össz-szövetségi és helyi szinteken is – a Szovjetek Kongresszusa.

A kiadott dekrétumok, rendeletek, orosz, ukrán, belorusz, grúz, örmény, török-tatár nyelveken jelentek meg.

Az első alkotmányt a Szovjetunió Szovjetjeinek II. Össz-szövetségi Kongresszusa 1924. január 31-én ratifikálta.

2. Képek


1. A királypuccsok és a kisantant II. rész� �ÁDÁM Magda

A ,,királypuccsok” és a Kisantant II. rész

1921. október 20-án, fél évvel az első puccs után az exkirály repülőgépen Dénesfára érkezett, majd másnap Sopronba ment. Megalakította az új kormányt, és az ott állomásozó katonai alakulatokkal – amelyek azonnal az ő oldalára álltak – elindult a főváros felé.

A hír – noha a nyár folyamán sokat írtak és beszéltek az előkészületekről – megdöbbentette a közvéleményt. A magyar kormány október 22-én hajnalban értesült a puccsról. Kilenc órára összehívták a minisztertanácsot, amelyen a katonai vezetők is részt vettek. Bethlen miniszterelnök tájékoztatta a résztvevőket az eseményekről, majd ismertette az azonnal szükséges intézkedéseket: a történtekről tájékoztatni kell a nagyhatalmak képviselőit és tudatni kell velük a magyar kormány álláspontját, amely szerint Károly király az uralkodói jogok gyakorlását az 1920. évi törvénycikk értelmében át nem veheti és ismét el kell hagynia az ország területét. Bánffy külügyminiszter délután kívánta végrehajtani a döntést. A szövetséges hatalmak budapesti képviselői azonban megelőzték, s már délben átadták neki tiltakozó levelüket. A három főmegbízott Bánffytól egyenesen Horthyhoz ment. A kormányzó hangsúlyozta: nem változtatta meg véleményét a restaurációról, s mindent megtesz, hogy megakadályozza azt.

Ezzel majdnem egy időben a Kisantant cseh, jugoszláv és román képviselői is felkeresték Bánffyt, Horthyt és Bethlent, s közösen tiltakoztak Károly magyarországi tartózkodása ellen. Az esetet Milević jugoszláv képviselő hármójuk nevében „casus belli”-nek minősítette. A magyar külügyminiszter közölte velük: ,,kormánya ma délelőtt elhatározta, hogy felveszi a harcot a Budapest felé közeledő IV. Károllyal”.

Csehszlovákia budapesti képviselője ezt követően jelentette Benešnek: a magyar kormány álláspontja ingadozó, véleménye szerint az Antant fellépéseire nem lehet számítani, és az időveszteségnek kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Beneš válasza: „minden körülmények között egységesen lépjen fel a jugoszláv, a román és az olasz képviselővel. Legyen állandó összeköttetésben a francia és angol főmegbízottal. Amennyiben a többi kirendeltség Budapest elhagyása mellett dönt, csak abban az esetben utazzon el, ha a jugoszláv és a román követ is ezt teszi.” A Csehszlovákia által követendő magatartást így részletezte: 1. Feltétlenül a Kisantanttal együtt lépnek fel. 2. A legradikálisabb eszközök igénybevételére is elkészültek, ezért katonai intézkedéseket foganatosítanak. 3. Károly Magyarországon maradása „casus belli”. 4. Ha nem marad Magyarországon, akkor is határozott diplomáciai, esetleg katonai nyomást gyakorolnak az országra, hogy a Habsburg ház és a Fertő-vidék kérdését véglegesen megoldják. 5. Ha az Antant nem megy velük, mennek egyedül a Kisantanttal, esetleg az Antant akarata ellenére is.

Háborús fenyegetés

Beneš kisantantbeli szövetségeseivel is ismertette konkrét és részletes akcióprogramját és követeléseit. Közölte velük, hogy szerződéseik értelmében a „casus foederis” állt elő, tehát Csehszlovákia mozgósít. Ha Károly győz, a csehszlovák hadsereg azonnal bevonul Magyarországra. Ha viszont Horthy az exkirály ellen lép fel s megvédi pozícióját, a csehszlovák kormány 24–48 órás ultimátumot ad át a magyar kormánynak az alábbi feltételekkel: 1. Valamennyi Habsburg megfosztása a trónra való jogtól. 2. Magyarország lefegyverzése a Kisantant részvételével. 3. A békeszerződés végrehajtása a velencei tárgyalásoktól függetlenül. 4. A mozgósítási költségek megtérítése.

A jugoszláv kormány elfogadta Beneš tervét. A két állam megállapodott a mozgósításban s a katonai együttműködésben. (Másnap, október 24-én, Csehszlovákia 5, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 3 hadosztályt hívott be.) Úgy döntöttek: amennyiben Horthy alulmarad a Károllyal folytatott harcban, mindkét hadsereg átlépi a határt. Romániának viszont komoly fenntartásai voltak a csehszlovák külügyminiszter javaslataival szemben, s miként az első puccs idején, most sem csatlakozott a csehszlovák és jugoszláv katonai intézkedésekhez. A helyzetet azonban a román kormány is rendkívül súlyosnak tartotta. Az október 24-i rendkívüli minisztertanácson előkészületeket tett hat hadosztály behívására. Döntés született, hogy amennyiben a magyar kormány nem teljesíti Károllyal kapcsolatos ígéretét, a román egységek is bevonulnak Magyarországra.

A román király azonban – miként az első puccsnál – most is óvatos volt, nem kívánt erélyesen fellépni Károly ellen, bár most határozottabb vonalat vitt. Ebben a katonai köröknek és a Kisantantnak – amelynek időközben Románia is tagja lett (1921) – jelentős szerepe volt. Beneš és Pasit a nemrég aláírt szerződésekre hivatkozva


követelték az együttműködést. Ezt részben el is érték, de Take Ionescu helytelenítette az ultimátum küldését és a katonai intervenciót. A román külügyminiszter továbbra is azon volt, hogy szövetségeseit visszatartsa egy elhamarkodott akciótól.

Az ellentétes nézetek feszültséget idéztek elő a szövetségben, akadályozták Benešt tervei megvalósításában. A belgrádi francia követ Briand-nak küldött jelentésében megállapítja: „... a független Kisantant katonai akcióját a szövetségen belüli ellentétek fogják megakadályozni”.

A helyzet – a csapatösszevonások következtében – kezdett kritikussá válni. Érthető tehát, hogy október 24-én a Nagyköveti Konferencia erélyes hangú jegyzéket küldött a magyar kormánynak. Követelte Károly detronizációját és kiutasítását Magyarországról. Amennyiben a magyar kormány ezt nem teljesíti, „a felelősséget a szomszéd államok intervenciójáért Magyarországra hárítja”.

A magyar kormány mindent megtett, hogy az exkirályt az ország területének elhagyására kényszerítse. A nemzeti hadsereg kisebb küzdelemben győzött a király csapatai ellen. Károlyt október 24-én Budapesttől 60 kilométerre őrizetbe vették. Kétségtelen, hogy a magyar kormány a csehszlovák és jugoszláv katonai fenyegetés miatt határozottabban s gyorsabban cselekedett, s az is bizonyos, hogy ezzel kényszerítették a szövetséges hatalmakat – s rajtuk keresztül Magyarországot – a Habsburgok trónfosztására.

A szövetséges hatalmak és a Nagyköveti Konferencia a magyar kormánynak eme – ahogy mondták – korrekt magatartását nagyra értékelték. Briand október 25-én kelt körtáviratában hangsúlyozta: „el kell ismerni a magyar kormány lojalitását, határozottságát, a nagyhatalmak és a béke iránti tiszteletét”. Kifejezte ama reményét, hogy a Kisantant semmilyen intézkedéseket nem tesz Magyarország ellen. Erre a kijelentésre azért is volt szükség, mert Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság a puccs leverése ellenére is folytatta a mozgósítást. Beneš – akárcsak az első puccs idején – a válságot a nemzeti egység megszilárdítására, a belpolitikai helyzet konszolidálására kívánta felhasználni.

A nagyhatalmak magatartása

Mindhárom nagyhatalom aggodalommal szemlélte Csehszlovákia és az S. H. S. Királyság háborús előkészületeit. Az első királypuccshoz viszonyítva némi változás volt tapasztalható Franciaország és Olaszország magatartásában. Noha a világsajtó ez alkalommal is a francia kormánynak a puccsban játszott szerepéről írt, Briand az első perctől kezdve határozottan fellépett Károly kísérlete ellen. Bár a francia miniszterelnök még most is – amikor a Kisantant fő követelése valamennyi Habsburg trónfosztása volt – csak IV. Károly detronizációját kérte a magyar kormánytól. Csak a Nagyköveti Konferencia október 29-i döntése után – amely szintén valamennyi Habsburg trónfosztását követelte – fogadta el a közös álláspontot.

Olaszország politikájában ellenkező előjelű fordulat következett be. Míg az első puccs idején Olaszország szorosan együttműködött a Kisantanttal, most mindössze azt a követelésüket támogatta, hogy Károlyt kényszeríteni kell Magyarország területének elhagyására, s meg kell fosztani a tróntól.

Nagy-Britannia – akárcsak márciusban – energikusan lépett fel. Véleménye szerint a Habsburg-restauráció megszüntetné a dunai államok együttműködésének minden lehetőségét. Budapesti tiltakozásával egy időben Clerk Prágában, Young pedig Belgrádban fenyegetőzött a diplomáciai kapcsolatok megszakításával, követelvén a háborús intézkedések azonnali megszüntetését. A brit képviselő a Nagyköveti Konferencián is vétót emelt minden olyan javaslat ellen, amely figyelembe akarta venni a Kisantant túlzó követeléseit. A háborútól tartó brit kormány azonban végül elfogadta, hogy Magyarországnak detronizálnia kell a Habsburg-házat, s kizárni valamennyi Habsburgot az uralkodási jogból.

A Nagyköveti Konferencia e döntéséről azonnal tájékoztatták a háborúval fenyegetőző Benešt, de „elfelejtették” azt továbbítani a magyar kormánynak. Így Bethlen a korábbi, de már elavult döntés alapján továbbra is csak IV. Károly detronizációját készítette elő.

A magyar miniszterelnök feltehetően tudott a legújabb döntésről. De azt is tudhatta, hogy nem tartja az összes nagyhatalom – mindenekelőtt Olaszország és Franciaország – kívánatosnak valamennyi Habsburg detronizációját.

A trónfosztás

A csehszlovák külügyminiszter véget akart vetni a kulisszák mögötti játéknak. Október 29-i este 8 órakor magához kérette Tahyt, Magyarország prágai képviselőjét, kérvén, hogy továbbítsa Budapestre az alábbi követeléseket: 1. A magyar kormány deklarálja, hogy valamennyi Habsburgot kizárja, és a Pragmatica Sanctiot


megszünteti. E kettős deklarációt a Nemzetgyűlés ratifikálja. 2. A trianoni béke valamennyi klauzuláját végrehajtja. 3. A mozgósítási költséget megtéríti. 4. Elfogadja a teljes leszerelési tervet. A követelések elfogadásának határideje 1921. november 2., éjfél. Amennyiben a kormány visszautasítja, vagy nem válaszol az ultimátumra, a csehszlovák és jugoszláv hadsereg azonnal megkezdi Magyarország megszállását.

Az ultimátumot Tahy október 30-án hajnalban továbbította Budapestre. Bethlen azonnal összehívatta a minisztertanácsot, melynek döntése: megfelelő hadsereg és lőszer hiánya miatt nem lehet ellenállni; azonnal a nagyhatalmakhoz kell fordulni. A magyar miniszterelnök magához kérette a szövetséges hatalmak budapesti képviselőit, s a külügyminiszter és a honvédelmi miniszter vázolta előttük Magyarország kritikus helyzetét. A három főmegbízott azt tanácsolta Bethlennek, hogy semmilyen mozgósítási intézkedést ne tegyen, helyezze Magyarország sorsát a nagyhatalmak kezébe. A magyar miniszterelnök elfogadta javaslatukat azzal a feltétellel, hogy a szövetséges hatalmak garantálják Magyarország függetlenségét.

A Beneš-féle ultimátum után nyilvánvalóvá vált, hogy a közép-európai béke megmentése érdekében azonnal detronizálni kell valamennyi Habsburgot. Ezért október 31-én a szövetségesek elküldték Budapestre a Nagyköveti Konferencia október 29-i határozatát és követelték: „haladéktalanul nyilvánítsák ki Károly és az egész Habsburg-ház trónfosztását”.

Bánffy még aznap este értesítette a nagyhatalmakat, hogy kormánya minden fenntartás nélkül elfogadja a Nagyköveti Konferencia határozatát, s kötelezi magát annak haladéktalan végrehajtására.

A magyar kormányt a belpolitikai körülmények is sürgették. A nemzetgyűlés november 3-i ülése elé terjesztett törvényjavaslat kimondta IV. Károly trónvesztését és a Pragmatica Sanctio megszüntetését. Nem mondta ki azonban, hogy valamennyi Habsburgot kizárja az uralkodás lehetőségéből. A szabad királyválasztásra vonatkozó kitétel így továbbra is lehetőséget nyújtott arra, hogy a Habsburg-család valamely más tagját megválasszák. A törvényjavaslat beterjesztésének napján Beneš utasította Csehszlovákia budapesti képviselőjét, hogy – lehetőleg kisantantbeli kollégáival együtt azonnal tiltakozzék e megoldás ellen. Miután Stircea román követ – felhatalmazás hiányára hivatkozva – ezt visszautasította, Feistmantel jugoszláv kollégája, Milević kíséretében felkereste a magyar külügyminisztert, s közölte: „Beneš figyelmezteti Bánffy grófot, hogy ha el akarja kerülni a Habsburg kérdésben a további komplikációkat..., a trónfosztási törvény nyíltan jelentse ki, hogy a Habsburgok királyválasztás esetén se legyenek megválaszthatók”, tehát ne legyen passzív választójoguk sem. Bánffy kitartott amellett, hogy a Nagyköveti Konferencia kérése a Habsburg-ház detronizációjára korlátozódott. Ezt pedig kormánya teljesítette.

Közvetlenül ezután Feistmantel meglátogatta Hohler angol főmegbízottat; vázolta előtte a csehszlovák és jugoszláv álláspontot, tájékoztatta Bánffy válaszáról, majd közölte: a törvény elégtelen volta miatt a fegyverbe szólított egységeket nem tudják leszerelni...

Ezt a prágai és a belgrádi kormány közölte a nyugati hatalmakkal is. Beneš – noha tagadta, hogy ultimátumot küldött volna Budapestre – nem titkolta: katonai lépéseket tesz, ha a trónfosztási törvénybe nem veszik be, hogy Habsburg nem választható királlyá.

Károly elfogatása, Magyarországról való elszállítása és a Habsburg-ház detronizálása után sem múlt el tehát a háborús veszély Közép-Európában. Ezért a szövetségesek elfogadták Beneš újabb követelését is. November 5-én budapesti képviselői jegyzékben kérték a magyar kormányt: a Nemzetgyűlés határozata mondja ki, hogy valamennyi Habsburgot kizárja a magyar trón elfoglalásának jogából. Hohler biztosította a magyar kormányt: többet nem kérnek.

Ennek értelmében a magyar kormány a trónvesztési törvényben – pontosabban annak utólag rögzített paragrafusában – vállalta, hogy a trón betöltésénél alkalmazkodni fog a Nagyköveti Konferenciának a Habsburgokat a magyar trónról kizáró határozataihoz. Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság azonban újabb követelésekkel állt elő. Kijelentették: a leszerelésre csak akkor hajlandók, ha kijelölik Magyarország teljes leszerelésének határidejét; annak ellenőrzésébe bevonják a Kisantantot; megfizettetik Magyarországgal a mozgósítási költséget. Ezt közölték a Szövetséges Hatalmakkal és a magyar kormánnyal. „Hohler brit főmegbízott megismerve követelésünket elvörösödött, és néhányszor megismételte: »Alors vous voulez la guerre« [Háborút akarnak]” – jelentette Feistmantel Benešnek.

A Szövetséges Hatalmak, a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegetőzve, követelték Csehszlovákiától és az S. H. S. Királyságtól az azonnali demobilizációt. A nyomás oly erős volt, hogy Csehszlovákia november 10-én, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság pedig 13-án megkezdte az október végén behívott évjáratok leszerelését.


Noha a Kisantant nem mindenben tudta keresztülvinni akaratát – a legfontosabb kérdésben győzött. A számukra veszélyt jelentő Habsburg-házat detronizálták, közülük senki nem lehetett többé magyar király.

Az első rész 1984/ 1. számunkban jelent meg. (A szerk.)

2. Képek


1. BudapestNagyvárad. Találkozások Teleki Pállal�BARCS Sándor

Budapest – Nagyvárad

Találkozások Teleki Pállal

1935-ben, az egyetemen. A harmincas évek közepén járunk. Ekkor már tíz éve tanulok Pesten, de Nagyvárad pezsgő szellemi élete, politikai radikalizmusa után számomra egyre nyomasztóbb itt a légkör. Ha csak tehetem, minden időmet, vakációmat otthon töltöm szüleimnél. Levelezője vagyok Ady egykori lapjának, a Nagyváradi Naplónak, amely a hat napilap közül a legbalrább áll, de a „szélsőjobboldali” katolikus Erdélyi Lapok is olyan humanista újságírókat nevelt, mint Ruffy Péter. Elkísérem apámat előadásaira a Munkásotthonba és megtűrnek az újságíró Klubban a „szabadkőműves asztalnál”, amely tömöríti a legkiválóbb, legműveltebb intellektusokat, persze a kommunistákat is ideszámítva.

A Közgazdasági Egyetem mezőgazdasági karára iratkoztam be, növényorvosnak készültem. Központunk a Szerb utcában volt, de a szaktárgyakat az Esterházy (ma Puskin) utca 3.-ban hallgattuk. Itt verték szét Kovács Imréék 1934-ben a Turul (szélsőjobboldali bajtársi egyesület) Cserhát törzsét, majd – már az én közreműködésemmel is – újjáalakult az Egyetemi Mezőgazdasági Hallgatók Egyesülete. (Jóllehet, jelentőségében összehasonlíthatatlanul kisebb megmozdulás volt ez, mint Debrecenben a Márciusi Front, de szellemében ugyanaz. Megérne ez is valahol néhány megemlékező sort: S. Szabó Ferenc, volt parasztpárti államtitkár, akkori EMHE alelnök és Horváth Sándor ny. főszerkesztő még itt él közöttünk, volna mondanivalójuk róla.) A nyomorúságos klubszobát az alagsorban be kellett rendezni, baloldali lapok és folyóiratok előfizetésére pénz kellett. Tanári patronálásra volt szükség. Meghánytuk-vetettük, hogy a tanárok közül kikre számíthatunk. Teleki Pál neve még csak fel sem merült.

Teleki Pál gazdaságföldrajzot adott elő. Nemcsak nekünk, hanem egy időben a többi karnak is. Felkészültsége, apró részletekbe menő tudása elismerést érdemelt. Az előadások a Szerb utcai központi épület legnagyobb termében folytak. Teleki színtelenül, humortalanul, meglehetős monotóniával beszélt, mégis zsúfolt padsorok előtt, s nem ment ritkaságszámba, amikor – főleg az ajtók környékén – álltak is a hallgatók.

1935 tavaszán egy gazdaságföldrajzi órán jóképű, szőke, poroszosan felnyírt hajú gyerek ült le mellém. Németül szólított meg. Mit sem sejtve németül válaszoltam. Közölte: tudják, német származású vagyok, német vér folyik ereimben, német a nevem (Bartsch), a magyarországi Kameradschaft egyetemi csoportot szervez, ott a helyem, lépjek be. Természetesen a legélesebben elítéltem a Kameradschaftot, a Németországból beszemtelenkedő agitátorok sáskahadát (akkoriban térképeket is terjesztettek, amelyen Magyarország németlakta területeit felnagyították). Nem tágított. Egész előadás alatt ömlött belőle a szó.

Óra végén, hirtelen ötlettől hajtva és belső indulattól inspirálva, beszaladtam a Teleki-tanszékre. A professzor még az előszobában állt tanársegédjével és egy harmadik férfi szavait figyelte, aki az egyik íróasztal mellől beszélt. Ahogy beléptem csend lett. Bemutatkoztam. A professzor úrral szeretnék beszélni (sosem használtam a „méltóságos” vagy a „kegyelmes” címet). Teleki rám nézett és megkérdezte, bizalmas vagy személyes ügyben-e? Nem. S úgy állva elmondtam, mivel molesztáltak egész órán át. Tömören, de indulatosan.

Teleki szemüvege megvillant. Furcsa, abnormálisan széles fejtető, kopasz fej, alacsony termet. Ekkor láttam őt először egészen közelről. Egy darabig gondolkozott. Aztán határozott hangon megkért, hogy az esetet írásban jelentsem a rektornak. Felemelte a hangját. Ahány német származású kollégával találkozom, közöljem, általa fel vannak hatalmazva arra, hogy ha hasonló eset fordul elő velük, szakítsák félbe az előadást és kérjenek tőle védelmet. A többit bízzuk rá. Megköszöntem és kijöttem. Amire megkért, megtettem.

Aztán nemsokára ő hívatott. Emlékszem, éppen az Esterházy utcai kapuban állva, emberrésnyi ajtó előtt, a titkos szociáldemokrata portással, Pindroch bácsival igazoltattam a bejövőket. A budapesti egyetemeken ugyanis kimondták a „Hirig Simon”-t, vagyis a zsidóverést. Ilyenkor a zsidó hallgatóknak tanácsos volt messze elkerülni az egyetem környékét. Nálunk viszont zavartalanul folytak az előadások és a zsidó hallgatók jogát tiszteletben tartottuk. Akinek ez nem tetszett, hazamehetett. De arra vigyáznunk kellett, hogy idegenek be ne jöhessenek a „fellegvárunkba”.

Teleki sokkal barátságosabb volt, mint első találkozásunkkor. Érdeklődött körülményeim iránt, nagy figyelemmel hallgatta végig, hogy két aprócska rovatot vezetek a Nemzeti Sportnál, cikkeket írok, főleg a


Magyar Hírlapnak és az újságnak és vasárnaponként a Nagyváradi Naplónak. Önellátó vagyok tehát. Megkérdezte, hogy tapasztaltam-e kollégáimnál, esetleg más professzorok előadásain „német fellépést”. Talán kettőt, de már régen. Azt mondta, annál hevesebben agitálnak az országban a német településeken. Még terrorizálják is a lakosságot. De úgy látszik, most az ilyen egyéni meggyúrásokat szüneteltetik. Elkezdte dicsérni az egyetemi „polgárokat”. Az egyetem megbízható, szilárd bázis volt már a konszolidáció idején is, és az is maradt. Hallgattam. Feltételeztem, talán ebből is ért. De nem szólt. Barátságosan búcsúzott. „Jó”-ra vizsgáztam nála.

1940 tavaszán, az Országházban. Abszolutórium után még egy évet kellett volna töltenem a növényélettani és egy másikat a növénykórtani tanszéken. Ez sok lett volna. Nem a stúdium, hanem a rendszertelen élet (hol ettem, hol nem, hozzá még a fűtetlen, poloskás személyzeti szobák, a lyukas cipőtalpak). Három laphoz is hívtak. Az Újságot választottam az erős váradi „háttér” miatt (Zsolt Béla, Erdős Iván). Ágai Béla, aki a zsidótörvény miatt mint kiadó tevékenykedett, de tulajdonképpen ő volt a lap főszerkesztője, úgy döntött, hogy politikai publicisztikai munkámhoz szervesen hozzátartozik a T. Ház rendszeres látogatása, a politikai ismeretségi kör szélesítése, kapcsolatok létesítése, információk szerzése. Rendszeresen bejártam hát az Országházba.

1940 első negyedében találkoztam újra Teleki Pállal, már mint miniszterelnökkel. A T. Ház folyosóján beszélgettem a szabadelvű Apponyi Györggyel és dr. Makkai János kormánypárti, náciellenes képviselővel (1944-ben a Gestapo elhurcolta). Teleki, két előttem ismeretlen férfi kíséretében elhaladt előttünk, szórakozottan, bólintva köszönt, majd hirtelen megállt és odalépett hozzánk. Azt kérdezte Makkaitól, hogy haladnak? Makkai megnyugtatta, hogy jól. Egy-két nappal az ígért határidő előtt elkészülnek. Teleki elgondolkozott, aztán megkérte Makkait, hogy „utána” lehetőleg tartózkodjék olyan helyen, ahol azonnal elérhető, mert lehet, hogy személyesen kell találkozniuk. Makkai megígérte. Ekkor Teleki egészen váratlanul hozzám fordult, nem kis meglepetésemre megismert, hiszen legutóbbi, egyetemi találkozásunk óta közel öt év telt el. Megkérdezte, milyen „minőségemben” vagyok jelen, majd félig tréfásan megállapította, hogy hűtlen lettem az agrárszakmához. Makkai itt mosolyogva beleszólt, mondván, hogy főleg Zsilinszky társaságában vagyok látható. Teleki kapott a témán. Bajcsy-Zsilinszkyt („Bandit”) tiszta embernek tartotta, aki azonban nem a földön él, fantaszta, ködevő és sok „vesződsége” van vele. Képzeljük csak el, a múltkorában felvetette „Bandinak”, hogy az ő radikális földreformja csillagászati költségvetési összegbe kerülne. Honnan venné ezt a pénzt? Miből kárpótolná a földbirtokosokat? Erre „Bandi” – szokása szerint – indulatba jött és kiderült, neki ilyesmi esze ágában sincs, ő nem a földbirtokosokat akarja kártalanítani, hanem a parasztokat. Kérdezte is erre tőle Teleki (de választ nem kapott), hogy akkor mennyivel különb a marxistáknál?

Biccentett és a két várakozó férfival folytatta az útját.

1940 őszén, Váradon. A dolog úgy kezdődött, hogy a bécsi döntés (augusztus 30.) után egy külön katonai repülőgépen vittek le újságírókat a kolozsvári „díszbevonulásra”. A pilóta jó ismerősöm. A 15-i kolozsvári ünnepség után leszállt Váradon és én rohantam a szüleimhez, majd karistoltunk naphosszat a városban, aztán írtam váradi riportjaimat. Innen származott később Ágai ötlete (már Pesten): „Teleki Váradra készül. Jó lenne, ha találkozna ott vele. Ha nem is írhatna róla, de talán informálódhatna tőle. Eltekintve ennek politikai fontosságától, Váradon az újság sok előfizetővel számol.” No, persze! De Váradon katonai közigazgatás volt, lélek se ki, se be. Hogy jutok oda? Bagyó János, a belpolitikai rovatvezető, majd rövidesen a lap felelős szerkesztője elintézi. Papír van, a többi az én dolgom.

Még a nemzetiszínű újságíró-igazolvánnyal sem volt könnyű odaférkőzni Teleki titkárságához. Csakhogynem átszúrtak a kutató, vizsga tekintetek. Növelte az ellenszenvet újságíró mivoltom, s még inkább a lap, amelyet képviseltem. Az meg egyenesen már gyanús is volt, hogy az átadott cédulán román név állt a telefonszám mellett. Ha ugyanis a „miniszterelnök úr” (még egy rossz pont!) netán látni szeretne, itt leszek a közelben, és a telefonhívás után két percre megjelenek. Némileg oldotta a jeges hangulatot, hogy távozáskor, előre kigondolt nonchalance-szal megjegyeztem: a miniszterelnök úr jól ismer és tudja, hogy nem véletlenül csöppentem ide.

Amire számítottam, „bejött”. Teleki tudja, hogy idevalósi vagyok, ismeri politikai pártállásomat, és ha egész nap fogadta is a küldöttségeket, információs térképén ott idétlenkedett egy jókora fehér folt. Kívánatos volt ennek kitöltése. Különösen egy olyasvalaki előadásában, aki az anyaországi politika szemüvegén keresztül nézi és ítéli meg a váradi helyzetet.

Nem lepett meg tehát, hogy kijelentette: nem nyilatkozik, ne is írjak arról, hogy találkoztunk, s csak azért kéretett ide néhány percre, mert ő szeretne kérdéseket feltenni nekem. Milyen a hangulat a városnak ama részében, ahova én „bejáratos vagyok”: Különösen a román értelmiség szándéka érdekli, mit fog a többség csinálni? Átköltözik Dél-Erdélybe, tehát román területre; vagy inkább maradni szeretne? Elmondtam, amit


apától és a barátaitól hallottam; hogy a nem váradi származású románok; különösen a tisztviselő réteg, távozni készül. A helyi illetőségű román családok többsége várakozó állásponton van, még nem döntött. A szabadfoglalkozásúak közül vannak, akik maradnak. Még ügyvédek, orvosok is. Ezek elég jól beszélnek magyarul, A hangulat viszont nagyon nyomott, de ez azt hiszem magától értetődik. Sajnos olyan; minden szempontból kitűnő román emberek is távozni akarnak, mint például a nagyon tehetséges, liberális és humanista Savu, városi főmérnök. Köztiszteletben áll, de nem beszél magyarul.

Teleki figyelmesen végighallgatott, és tőle szokatlan szenvedéllyel jelentette ki; hogy valamennyi küldöttséget felkérte arra; mindent tegyenek meg és terjesszék is azt; amit ő mond, hogy a románoknak a hajszála sem görbülhet. Csírájában kell elfojtani minden revansszándékot. A románokkal kell élnünk! Jóindulat és teljes korrektség – ezt köti a lelkére a küldöttség tagjainak. Az semmiképpen sem lehet felmondási ok, ha valaki nem tud magyarul. Ezt az utasítást megkapják majd az állami hivatalok.

Rátértem a zsidó lakosság helyzetére (Nagyvárad lélekszámának majdnem egynegyedét tették akkor ki.) Egyik napról másikra kitagadják őket a nemzet közösségéből, jóllehet a többség csak magyarul beszél, mindig magyarnak vallotta magát, és Váradon a most divatos antiszemitizmus ismeretlen fogalom volt. Az ma is. A Magyar Pártot több cikluson át – mindenki legteljesebb megelégedésére – az ortodox zsidó Hegedüs Nándor képviselte a bukaresti parlamentben. A most itt is érvénybe lépő zsidótörvény súlyos egzisztenciális bizonytalanságot és egyúttal pszichika megpróbáltatást is jelent a zsidó lakosság számára.

Teleki majdnem ingerült lett. A törvényen változtatni senkinek sincs módjában és azon sem, hogy hatálya ne terjedjen ki az ország egész területére. Valamit azonban nem vesznek észre „maguk”, akik csak „gravaminális politikát” látnak benne. Ez a törvény erősen korlátozza ugyan a zsidók lehetőségeit, de ugyanakkor védelmet is nyújt nekik. És nyújtani fog mindaddig, amíg a törvényes kereteket tiszteletben tartjuk. Márpedig azt Nagyváradon is tiszteletben fogjuk tartani.

Megjegyeztem, hogy ennek személyi feltételei is vannak. Nem mindegy, hogy ki lesz a főispán. Nem leplezett gúnnyal megkérdezte, hogy „akik Ady Endre szellemét követik”, kit látnának szívesen? Feltéve, hogy már ismerik a kormány intencióját, amelynek értelmében preferálni kell a helyi személyiségeket. Ha a város valóban olyan, amilyennek én lefestem, akkor ez az álláspont mindenki számára megnyugtató kell hogy legyen. De van-e már baloldali körökben személyi kombináció? Igenlő válaszomra érdeklődve villantotta rám szemüvegét. A baloldalnak – már amit Váradon baloldalnak tartanak – természetesen nem lehet saját jelöltje, mert egy ilyen főispán nem vállalná a kormány politikáját, a kormány pedig nem vállalná őt. De a város polgárságának, úgy tudom széles körben dr. Hlatky Endre személye tetszene a legjobban. A család váradi, ha Hlatky nem is él itt huzamosabb ideje. Azt mondják rá, hogy nem „kurzus keresztény”, hanem „bibliai”. A baloldalnak semmi kifogása sincs ellene.

Ezután Teleki elgondolkodott és legnagyobb meglepetésemre csendesen megjegyezte: „Hlatky Endre neve is rajta van a listán”. És akik „Ady Endre szellemét követik”, csak a zsidótörvények miatt nyugtalankodnak? – faggatott tovább. Nem, aggódnak az ország jövője miatt is. Először is, a határokat általában a háború végén szokták megvonni a győztes hatalmak. Ami azonban a legfőbb gond, az a divide et impera elvéből fakad. Észak-Erdélyt nem ingyen kaptuk. Még nem tudjuk, hogy milyen árat követelnek tőlünk, mit kell érte fizetnünk. A miniszterelnök úr a nőküldöttség előtt, az asszonyoknak arra a kérdésére, hogy nagyon gondterheltnek látszik, azt válaszolta: „Hölgyeim, a neheze még hátra van!” Ezt édesanyámtól hallottam, aki az evangélikus nőegylet képviseletében vett részt a küldöttségben. Ebből a megjegyzésből arra következtetek, hogy a baloldal aggályát nemcsak Váradon, hanem az egész országban – a miniszterelnök úr sem tartja indokolatlannak.

Még ma is élesen rajzolódik ki előttem a kép, amint ül, néz mereven rám és hallgat. Sokáig. Aztán igazított valamit a mappán egy papírlapon és felállt. Utólag sokszor végiggondoltam ezt a jelenetet. Miért állt fel? No, igen. Jelezte, hogy időm lejárt. De talán nemcsak ezért. Mert amit erre a sorsdöntő kérdésre felelt, az nem volt képességeihez méltó, az majdhogynem gyermekesen naiv volt. A háborús helyzet magától értetődően veszéllyel jár. A mi számunkra csak egy a fontos, hogy egységünk és véderőnk a háború utolsó pillanatáig intakt maradjon. Ne következzék be az a totális széthullás, amit az elmúlt világháború után végigéltünk. Ez a kormányzó úr akarata is, és ezzel szeretné eddigi történelmi küldetésére a koronát feltenni. Mindannyiunknak kötelessége ezen munkálkodni.

Énekeljük el a Himnuszt! – gondoltam.

1944-ben, a börtönben. Kedves barátom, Talpassy Tibor, aki ugyanolyan hűséggel szolgálja Bajcsy-Zsilinszkyt holtában, mint ahogy azt életében tette, egyik könyvében megírja, hogy „Bandi bácsi” Telekinél, a miniszterelnöknél járva kijelentette, ha a németek megtámadnak minket, akkor ő fegyvert ragad és harcolni fog


ellenük. Erre Teleki azt felelte, hogy „akkor engem is ott fogsz magad mellett találni, Bandi”! Talpassy pontosan idéz. Én is jelen voltam többedmagammal, amikor Zsilinszky a Telekivel folytatott beszélgetésről beszámolt. Így mondta, és hozzátehetem, hogy örült. Ehhez ismerni kellett Zsilinszky koncepcióját. Szerinte úgy mentheti meg magát az ország, ha eljön az ideje, hogy fegyveresen ellenáll a németeknek. Másféle belső ellenállásnak sem a személyi, sem pedig a földrajzi feltételei nincsenek meg. Ezért ostromolta Horthyt és a mindenkori miniszterelnököket a honvéd vezérkar „magyarítása” végett, vagyis a nácibarát főtisztek leváltása érdekében.

Ebben a nem lebecsülendő témában tehát elvileg Telekivel egy nevezőn voltak. Ez azonban távolról sem jelentett közös politikai platformot.

1944 júliusában, egy cellában ülve Zsilinszkyvel a Gestapo börtönében, napokat beszélgettünk át. Szó került Teleki kijelentéséről is, mire én mosolyogva megjegyeztem, hogy persze, az, hogy ott találod majd őt magad mellett, nem terjedt ki olyan más alkalomra is, mint például amikor Tarpán a csendőrök vasba vertek. Zsilinszky nevetett és legyintett egyet. És most szóról szóra merem idézni, amit mondott: „Ugyan! Hát nem tartozott ő sohasem közénk! Ismered biztosan, mert unalomig hallhattad tőlem azt a valódi történetet, amikor az új főispán hintójáról megszólítva a tarpai parasztot, letegezte őt. A paraszt a főispán szeme közé nézett – és visszategezte. Nahát, ennél a jelenetnél én képletesen a paraszt mellett álltam, Teleki viszont a főispán mögött.”

Azért tartottam szükségesnek idézni Bajcsy-Zsilinszkyt, mert ennél találóbban aligha lehet Teleki helyét meghatározni az akkori politika térképén. Nem is kell ide marxista szemszög, elég ha egykorú népfrontos felfogással nézzük: egy világ választott el Telekitől, aki a parlamentarizmust csak a dolgozó tömegek kirekesztésével, egy felsőbb réteg számára képzelte el, aki össze tudta egyeztetni magas műveltségi szintjét az ellenforradalmi, zagyva, fajvédő „szegedi gondolattal” és a szabadkőműves Sir Robert Baden-Powellnek, a cserkészet megalapítójának barátságát az antiszemitizmussal.

Hogy németellenes volt? Igaz. Hogy tisztábban látott és következtetett sok vezető társánál? Igaz. Hogy egyenes jellemű férfi volt? Igaz. De hogy Trianon csapdájába besétálva, s akkor még minden presszió nélkül, lázas gyorsasággal sietett hazánk sorsát a Róma–Berlin–Tokio tengelyhez kötni, s hogy a Hitlernek nem tetsző új kormány miatt fegyveres cinkossággal rátörni arra a Jugoszláviára, amellyel csak az imént kötöttünk „örök barátsági szerződést” – ezt ő maga is végzetes ballépésnek tartotta, egy nemzet katasztrófája felé vezető politikának. És ez alól nincs felmentés. A pisztolylövés rá a tanúbizonyság. Ami pontosan azért dördült el.

2. Képek


1. Zenei élet, kultúrpolitika, 1949. Jemnitz Sándor naplójábólSZEMTANÚ

BREUER János

Zenei élet, kultúrpolitika 1949

Jemnitz Sándor naplójából

Jemnitz Sándor zeneszerző és zenekritikus (1890–1963) zenekultúránk tragikus, ellentmondásoktól sem mentes, reprezentáns személyisége. Zenei ízlése, neveltetése a német zenekultúrában gyökerezett, oly korban, amikor az önálló magyar zeneművészet megteremtése éppen a német hegemónia elleni harcban bontakozott ki. Érdeklődési köre vonzotta 1913–14-ben Berlinben Arnold Schoenberghez; büszkén vallotta magát a tanítványának haláláig, függetlenül attól, hogy a „formalista” zeneszerző hívének lenni éppen jó ajánlólevélnek számított-e. Berlinből hazatérve eleinte értetlenül szemlélte a magyar viszonyokat. A fából faragott királyfi, Bartók táncjátéka bemutatójáról megsemmisítő kritikát írt 1917-ben, a Signale für die musikalische Welt c. német szaklapba.

1924-től a Népszavában publikált ezernyi, maradandó értékű zenekritikája hatalmas fordulatot jelez. Ettől fogva elkötelezett híve Bartóknak, apostola a munkás-zenekultúrának. Jól ismerte a német–osztrák munkásmozgalom fejlett, a legújabb irányzatok iránt nyitott zenei aktivitását, vívmányait megkísérelte átplántálni Magyarországra. Cikkeiben, előadásaiban fáradhatatlanul magyarázta a magyar munkásnak a zenetörténet értékeinek jelentését s az új zene nehezen érthető jelenségeit. A Schoenberg-kör hevesen népdalellenes magatartása hosszú ideig szembefordította Jemnitz Sándort Kodály törekvéseivel. Kodály szerepét a tömegek – a munkások – zenei nevelésében a ’30-as évek végén ismerte fel. Majdnem következetes oppozícióban volt Dohnányi Ernővel, aki a ’30-as évektől a hivatalos magyar zenei élet irányító posztjait tisztességgel töltötte be. 1945-ben Jemnitz szerepet játszott abban, hogy Dohnányi Ernőt – igaztalanul – háborús bűnössé nyilvánítsák.

A felszabadulás utáni néhány esztendő pályafutása csúcsán láttatja Jemnitzet. Az SZDP két napilapjának (Népszava, Világosság) zenekritikusa, elnöke a Munkás-kultúrszövetségnek, az általa már a ’30-as években szorgalmazott Munkáskarnagy-képzőnek, 1948-ban zsűrielnöke a nálunk első ízben megrendezett nemzetközi munkáskórus-versenynek. Zeneművei, amelyek korábban elsősorban külföldi kortárs-zene ünnepeken hangzottak el, több teret kaptak itthon, jóllehet német stílusukkal idegenek maradtak továbbra is. Magyar zeneszerző számára megnyíló legnagyobb publicitást is kapott, az Operaház 1947-ben Divertimento címmel egy zenekari művére készített balettet mutatott be – cselekmény nélküli „absztrakt” balettet, absztrakt színpadképpel –, a közönség heves ellenérzései közepette.

A fordulat éve után, amikor a munkásosztály hagyományos kulturális formáit is felszámolták, lemondva annak megannyi értékes hagyományáról, amikor a zenében a „formalizmus” vádja mint bunkó fenyegette Jemnitz Sándort is, s amikor a naprakész zenekritika fölösleges polgári luxusnak tűnt fel, Jemnitz működési tere lecsökkent, majd gyakorlatilag megszűnt. Pedig még 1949-ben is roppant elismerő kritikát írt a Népszavába az alább következő naplórészletekben csupán névbetűkkel jelzett és bírált zeneszerzőink némelyikének új alkotásáról, 1950-ben az új Zenei Szemlében lelkes elemzést a zenei ízlésétől oly távoli Borisz Aszafjev: Párizs lángjai című balettjéről.

Életművére visszatekintve, zeneszerzői termése, amelyből mindmáig szinte semmi sem hallható, valószínűleg nem sorolható századunk jelentékeny és életképes oeuvre-jei közé. Maradandó érték azonban zenekritikai termése, a benne foglalt, máig tanulságos zenepolitikai állásfoglalások többsége.

DOKUMENTUM

1949. szeptember 2.: Tulajdonképpen kinek és minek firkálom ezeket a redukált naplójegyzeteket. Már gyakran kellett írás közben erre gondolnom. Régebben a fiatalok halhatatlansági ábrándja játszott itt közre, ha soha nem is prepotensen, de titkosan mégis csak létező rugóként. Ma már megtanultam szembenézni azzal a ténnyel, hogy meghalok, végérvényesen halok meg … Nincsen senkim, aki zenei hagyatékom szőnyegen tartásáról gondoskodjék … a fiatal nemzedék elavultnak tekinti a régi avantgardistákat.


1949. szeptember 7.: A szerkesztőségben rengeteg a bosszúságom. Kezdő lettem ott újra, akinek kéziratait hárman is elbírálják, mindegyik töröl belőle valamit és hozzáfirkál, hogy fontoskodva dokumentálja létét. Végül aztán meg sem jelenik a megcsonkított cikkecske, mert helyszűke miatt kihagyják. Napokig nincs rovatom.

1949. szeptember 18.: A Népszava egyre ritkábban közli le cikkeimet: „a kritika felesleges”, mondja Komor Imre, őrült szerkesztőm. Stílusom „elavult”, mert melegen írok arról, ami nekem tetszik. S ma csak hidegen, rideg megállapításokat illik közölni.

1949. október 15.: „Carmen” főpróba 1/2 11-től 3-ig. Érdekes, különleges. Aztán szerkesztőség. 5-kor Spencer, e néger basszista fogadása.

1949. október 16.: Délelőtt Szabolcsi Bencénél, kellemesen elbeszélgettünk a világ folyásáról. Egyszerre csak ott volt Tóth Aladár is: kiültünk a napsütésbe 3-ig, aztán Annie hívott meg libapecsenyére … 8-ra már Kenneth Spencer dalestjén voltam. Bőséges, sötét mélység, de emberileg semmi különös. Naiv gyermek a művészetben is.

1949. október 20.: Reggelre, szinte váratlanul, megjelent kifogástalanul a „Carmen”-kritikám! Aladár este azt mondta rá, hogy a legnagyobb európai nívó és csak egyet sajnál, hogy nem ő írta. Komor Imre viszont a szerkesztőségben durván rámtámadt, mert a „Szabad Nép” előtt jöttünk ki vele és mert citerázott, hogy ott isten ments valami ellenvélemény jelenhetik meg, amely a Népszavát dezavuálja! Miután ez nem lehetne fordítva is! Sötétség …

1949. október 21.: Koncentráltan kellemetlen nap. Délelőtt a Kultúrkapcsolatok Intézete fogadásán Cs. M. szemrehányásokkal halmozott el a „Carmen”-kritikám miatt. Nem nehezményeztem az I. felvonás 2 papját a tömegben (Spanyolországban 1820-ban!), a III. felvonás keresztjét (Michaela imádkozik!) és a IV. felvonás pirossárga (Franco!) lobogóját … Az ember esze megáll. Be a szerkesztőségbe. Komor, mint a tigris, felmondásomat helyezte kilátásba. Ungár Imrééknél ebédre. Komiszul játszottam el neki a „Recueil” darabjait, valóban alig lehetett impressziója, de hát semmit sem zongoráztam mostanában.

1949. október 26.: Helyzetem szellemi téren azért oly rettenetes, mert politikai és gazdasági téren teljesen egyetértek a pártprogrammal és a Szovjetunió vonalával, kulturális tekintetben pedig nem. Erre a pártfegyelem mindjárt jön a nagybunkóval és fejbe kólint, mondván, hogy a legkisebb elhajlás menthetetlenül trockizmusba sodor. Ugyanakkor pedig sürgetik a felszólalásokat és vitákat! De hogyan szólaljon fel az ember bátran és nyíltan, amikor tudja, hogy itt csak a nyulakat akarják kiugrasztani a bokorból és a kimerészkedőket rögvest lepuskázzák! … éppen a „Carmen”-bonyodalom napjaiban tapasztalhattam megint, hogy ha rám kerülne a sor, rajtam nem segítene senki. Furcsa szerepem van: ha kell, előráncigálnak és „autoritás” vagyok. De rögtön újra megaláznak, hogy eszembe ne jusson „nagy fiú”-vá válni.

1949. október 31.: Este a Zeneművész Szövetség pártaktívája ülésezett. Szabó Ferenc előadta, hogy a jó iskolai bizonyítványra pályázó zeneszerzőknek tartózkodniuk kell a taktusváltoztatásoktól és a sok modulálástól. Szöveget tilos a kész zenére utólag iktatni. Tehát sutba dobhatjuk az „Aidá”-t, amelynek II. felvonása tudvalevőleg így készült! Vonósnégyesek nem korszerűek. A tájfestő művekbe bele kell vinni a világnézeti szempontokat. Megkérdeztem, hogy ezek szerint Debussy „La mer”-je jó-e vagy rossz? Zavart nevetés. Nem mertek válaszolni.

1949. november 1.: Elkedvetlenedésem már alig ismer határt. Zeneéletünket egy kis klikk sajátította ki…

1949. november 2.: Délután 6 órakor Baráth Éva játszotta II. szonatinámat a Rádióban. Meg sem hallgattam, oly kevéssé érdekelt. Engem havi 15 percekkel intéznek el, ők hetente kétszer nagy műveiket adhatják elő. Náluk fel sem merül a „formalizmus” vádja, holott a faktúra külső kritériumai ugyanúgy megvannak az ő műveikben is. De a „formalista” én vagyok. Engem kipellengéreztek, hogy legyen egy pofozógép és ők felszabaduljanak.

1949. november 3.: Vermes Mária Hacsaturján koncertjére kellett volna mennem, de délután meglátogattam a még mindig beteg Jankovich Ferencet és náluk maradtam éjjel 11-ig. Jól éreztem magam náluk … elbeszélgettünk a világ sorsáról és őszintékké váltunk. Különös, de ha két kultúrember még oly jó szocialista is egyébként, farkasszemet néz a mai kultúrpolitikával! Pártunk végzetes hibája, hogy a szellemi élet legjobbjait eltaszítja magától és elvadítja őket. Bízva korlátlan hatalmában, ezt megteheti a Párt, de ennek előbb-utóbb meglesz a böjtje! Pedig itt éppen azt a haladó szellemiségű jó réteget veszti el, amely boldogan csatlakozott volna és komoly értékekkel gazdagította volna. Igaz, mindig azt olvashatjuk, hogy a Párt ezekről az elemekről könnyűszerrel lemond. De vajon tényleg a Párt-e az, aki lemond róluk? Vagy csupán a Párt örve alatt az a


néhány klikk, amely egérként cincog, ha a macskák távoztak!? A H. L-ok és az A-ok most Fischer Anniet szeretnék a disszidálás kényszere elé állítani, fokozatos kiutálással. Kodály most utazik el arról a holtvágányról, amelyre kitaszították, Veress disszidált már, én gúzsba vagyok kötve. De cincog Sz. F., K., M. A. és Sz. E. quartettje. Fricsay, Ferencsik künn, Somogyi Laci fejbevágva. K.-i így lett sztár, K.-ből így lett karmester. A klikknél tehetség, művészi szellem nem számít, mert joggal bíznak abban, hogy embereiket kell hivatalos „nyomás”-sal tartani és begyökereztetni, tudják. Ma bárkiből bármit tudnak csinálni. Egyszerűen kinevezik a „jó” pianistát.

1949. november 9.: Fischer Annie tegnapi szép koncertjéről írtam „békebeli stílusú” kritikát, reménytelenül, mert Komor Imre nem fogja leközölni: nincs a cikkben elég „vonal”. Én viszont Schubertbe és Schumannba nem tudok vonalat becsempészni, de mint romantikus individualistákat sem tudom őket agyonbunkózni.

1949. november 17.: Klemperer visszajött néhány hónap után. Amikor ott ült megint a rendes helyén Tóth Aladár páholyának kis előszalonjában, úgy megörültem neki, hogy megcsókoltam. Schönbergtől hozott szívélyes üdvözletet Los Angelesből. Ennek külön örültem … Klemperer szerint lesz háború. Az amerikaiak elkerülhetetlennek tartják, de ugyanakkor rettegnek is tőle különösen a szibériai atomrobbantások óta. Addig szovjet blöffben bíztak.

1949. november 19.: „Fidélió”-kritikámat Komor megint nem adta le: „Klemperer öreg, rossz karmester”. Tóth nem látja, hogy a kampányt M. A. vezeti, aki Klempererben Tóth igazgatóságát támadja és ássa alá. A dicsérő „Carmen”-kritikám is azért volt kellemetlen, mert igazolta és megerősítette Tóthot… Este Lantos Béláéknál. Egész érdekes volt. Weiner Leó, Rados Dezső, Major Ervin, Baranyai Szegedről. Micsoda őrültség volt a Szegedi Operaház szélnek eresztése! Arról szavalnak, hogy „minden városnak saját operát”, és feloszlatják az egyetlen meglevőt! Ami pedig jó volt, ez most derül ki teljes valójában, amikor a „gördülő operával” pótolgatják.

1949. november 26.: Délután a „Fészek” „Művészi Szövetségek Házá”-vá felavatója. Rengeteg ember, de fagyos hangulat. Az elnökség folyvást nógatta a hozzászólást, de senki sem jelentkezett … Mindent egyhangúlag elfogadtak és végszókra illedelmesen tapsolgattak.

1949. december 3.: Reggel megjelent a „Mozart”-kritikám. Örültem, mert annak jeléül vettem, hogy Komor végre kijózanodott. De szörnyen tévedtem. A szerkesztőségben minden eddiginél dühösebb vihar fogadott. Úgy állították be a dolgot, mintha én titokban csempésztem volna cikkemet a lapba. Mintha ez a háromszoros szűrő mellett lehetséges volna! Komor végül felszólított, hogy adjam be január 1-jére nyugdíjazás iránti kérvényemet. Aztán magával vitt az Oszipovék sajtófogadására és … a vállamat veregette mintha a legjobb barátok lennénk.

1949. december 4.: Délelőtt D. A. látogatott meg, kéréssel persze. Állást keres … Mi lesz ezzel a rengeteg állásvesztett középosztályossal. Itt rohadnak és mérgezik környezetüket. Kétségbeesett reakciósok, akiknek „Amerika hangja” egyetlen vigaszuk … Este jó „Nürnbergi” előadásnál.

1949. december 10.: Ülés a Zeneművészek Szövetségében, vagyis a régi Fészekben … Tegnapi reakciósok ma hangos frázisokat ropogtatnak. A nagy társasjáték tárgya, hogy senki sem emlékezik semmire, csak úgy tesz, mintha olybá venne mindenkit, aminek feltünteti magát.

1949. december 14.: Hazajövet éjjel 1/2 3-kor idézés fogadott: ma reggel 1/2 9-re a rendőrség bűnügyi osztályára. Bár lelkiismeretem tiszta, ilyesmi mégis felizgatás, hiszen rágalmazás is lehetséges. Miután legkésőbb 7-re fel kellett kelnem, el sem tudtam aludni és álmatlan éjszaka után mentem oda. Kiderült, hogy csupán információt kértek a Bartók Béla Egyesületre vonatkozóan, amely 1945-ben működött néhány hónapig. De így is borzalmas órát töltöttem ott. Vasrácsok mellett mentem el, amelyek mögött fogdák jéghideg, sötét folyosói derengtek. Onnét óriási ugrással át az Operaház vidám, tarka „Eladott menyasszony” főpróbájára.

1949. december 18.: Vasas koncerten a Városi Színházban. Ez zülleszti zeneéletünket, hogy szájkosár van a zenekritikán és egyben mokány őszinteséget követelnek tőle. Gúzsba kötik és összeszidják, mert nem hadakozik. Toporzékoljon kíméletlenül, de tyúkszemre ne lépjen. Írjak komoly kritikát a Vasas Énekkarról, de ne írhassam meg, hogy A. … egy melák liszteszsák, aki unalmas pléhpofájúságával semmivé teszi Cs. szervezési eredményeit. 400 tagú kórus és nem ér semmit!

1949. december 22.: Vacsorára voltam híva P. J.-ékhez, de lemondtam, mert a biztosan kitűnő lakoma nem érte meg nekem azt, hogy reakciós beszédeket hallgassak egy egész estén át. A buta emberek reakciósnak tartanak engem azért, mert a kultúrvonalon sokat nem helyeselek. De azért, mert egy családban az egyik tag kifogásolja a másik viselkedését, azért az mégiscsak egy család marad. S ha választanom kellene, a választásom sohasem


lenne kétséges. Szocialista vagyok és tudom, hogy a reakciósok egy visszavonhatatlanul levitézlett kort, egy vesztett ügyet védelmeznek. Ők vakok.

1949. december 27.: Két zavartalanul kellemes jó ünnepnap van mögöttem. De mit hoz majd az évnek az utolsó hete? És az újév? … Révai Karácsonyi „béke” cikke voltaképpen háborús vészharangkongatás. Új kémpör, külföldi heves komplikációkkal. Mi avatatlanok nem is sejtjük a tornyosuló felhőket …

2. Képek


1. Hagyományos bortermelésWELLMANN Imre

Hagyományos bortermelés

Arra, hogy milyen sajátos jelentősége volt a bornak a magyar nép körében, egy rövid utalás is rávilágíthat. Mire fordította mindenekelőtt a külön szolgálataiért kapott pénzt, aki a társadalom alsóbb rétegeihez tartozott? A hagyományos nyelvi kifejezésből következtetve a francia, a spanyol, a portugál, a német, a svéd, a finn, az izlandi, a horvát nép fia általában italra, a lengyel sörre, az orosz teára – borról csak a magyar borravaló szó tanúskodik. Megfelelt ez annak, hogy a régiek is jól tudták: Magyarország földje és – a Kárpátok zónáját nem számítva éghajlata is kiválóan alkalmas szőlőtermesztésre, a – különben sem gyakori – jó ivóvizet háttérbe szorító borital megtermelésére. Nemcsak a borairól híres Északi-Középhegység napsugaras lejtőin: szerte az országban szinte mindenütt láthatott az utazó szőlővel beültetett határrészeket. A töröktől visszafoglalt országrészt újjátelepítő nép az Alföldön is új lendületet adott a szőlőművelésnek. Amikor a parasztságnak a felszabadult területre áramlása valóságos vándormozgalommá szélesedett, éppen a parlagszőlők ismét művelésbe vétele s új szőlők telepítése volt legfőbb záloga annak, hogy az ide-oda költözők végre szilárdan helyhez kötődtek.

A szőlőhöz fűződő kedvező birtokjog és csekélyebb földesúri teher kétségtelenül fontos szerephez jutott abban, hogy a jobbágy ott is iparkodott szőlőre szert tenni, hol csak gyöngébb és kevéssé eltartható bort tudott készíteni. De vajon mekkora része volt a szőlő széles körű elterjedésében a szellemtörténeti irány által hangoztatott azon személyes viszonynak, érzelmi relációnak, mely a szőlőművelő és a maga termelte bor között fennállt s őt arra bírta, hogy ezt értékesítés helyett megtartsa magának? Ebben a vonatkozásban – olvashatjuk Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata című művében – nyíltabban, szabad szemmel inkább láthatóan jelentkezhettek „a termelőnek lelki tulajdonai, tehát éppen a faji sajátságok”. Bizonyságul „egy régi magyar gazdaságpolitikusra”, Szemere Bertalanra történik hivatkozás, ki a „distractió”-ban jelölte meg a szőlő elterjedtségének egyik okát. A szónak valóban van időtöltésre, szórakozásra utaló mellékes értelme, ám az általános gyakorlatban „distractio” éppen eladást jelentett. Maga a kifejezés tehát korántsem ad kellő alapot lelki alkattal, faji sajátságokkal való magyarázgatásra, még kevésbé arra, hogy a bortermelés kedvelt voltából továbbmenőleg a magyar ember gazdasági indifferentizmusára, piaci lehetőség iránt érzéketlen beállítottságára következtessünk. Ellenkezőleg, amellett, hogy a paraszt egyébbel úrnak, egyháznak nem tartozott, főképp az ösztökélte a szőlővel járó sok, igényes munka vállalására, hogy az élőállat mellett a bor volt az az agrártermék, melyért leginkább tudott pénzt kapni.

Városaink is korán fölismerték a borban rejlő jó jövedelemforrást, s igyekeztek nemcsak szomszédos, de távolabbi szőlőhegyeken is birtokokat szerezni maguknak. Saját termésű borának kimérése – a polgárjoggal nem bíró lakosokkal szemben – a városi polgár féltve őrzött előjogai közé tartozott. Társaival együtt nemegyszer hangoztatta, hogy megélhetésük nagy részben a szőlőtermesztésen nyugszik, ez mintegy lelke gazdálkodásuknak s jólétüknek. Különösen azokban a városokban mondhatták el ezt, melyek a magyar bor külföldön elismert jó hírére alapozva jelentős mértékben a borkivitelre adták magukat. Mikor aztán az 1514. évi parasztháborút követően elterebélyesedett a földesúri hatalom, s a nemesség érdeklődése fokozottan a birtokból nyerhető pénzjövedelmek felé fordult, a hagyományos paraszti bormérés terhére a földesurak fontos jövedelemforrást építettek ki maguknak a falusi kocsmáltatásban. Ettől fogva a jobbágy kénytelen volt saját, dézsmában beszolgáltatott borát pénzért fogyasztani. Mindez azonban nem tántoríthatta el őt attól, hogy szőlejét tovább is gondosan művelje. Az államtól és földesurától követelt nyomasztó pénzbeli terheit sokszor nem tudta megfizetni másképp, csak ha bortermésének a dézsmálás után megmaradt hányadát részben kimérte a falubeliek sorában.

Gondja volt rá a szőlősgazdák közösségének is, hogy a szőlőmunkák idejében és rendben menjenek végbe, s eredményüket ne érje károsodás. A hegymester nemcsak a szőlőhegy rendjéért felelt: a munkák idején a szőlőket rendszeresen megjárta, a művelést ellenőrizte (volt, ahol trágyázást és háromszori kapálást szigorúan előírtak); akit mulasztásban vagy hanyagságban talált, megintette, másodszor keményen megdorgálta, ha ez sem használt, harmadszorra büntetéssel sújthatta. Három-négy éven át metszetlen, kapálatlan maradt szőlőt rokon, szomszéd, sőt más is birtokba vehetett. Új birtokos elveszthette szőlejét, ha ez neki csak arra volt jó, hogy gyümölcsét egy esztendeig élvezze, vagy ha szántóföldnek, esetleg kaszálónak fordította, vagy pedig beérte azzal, hogy a szőlőhegy lábjában kaszáljon. (A szőlőhegy aljához ugyanis gyakran rét csatlakozott, hogy szüret idején a gazdák fogatos jószága takarmányhoz jusson.) A kivénült, kipusztult tőkét általában homlítással, szomszédos tőnek, rendszerint ősz idején, a megürült helyig a talajba bújtatott vesszejével pótolták. Öregedő tőkét friss


vessző beoltásával próbáltak további termőképességhez segíteni. Ha egész szőlődarab vált parlaggá, vagy pedig még volt hely terjeszkedésre a szőlőhegyen, engedélyt lehetett kapni felújításra, illetőleg új szőlő „építésére”. Mindkét esetben metszés után elvermelt szőlővesszőkét ültettek ki búzavirágzás idején – miután gyökeret eresztettek – jól előkészített, trágyázott földbe. Előzőleg fölbecsülték, mennyi ideig kell dolgozni az újjáépítésen, mikor válik az új szőlő termővé s jár majd dézsma tőle ismét. Parlagszőlő esetében ez az idő hét év körül mozgott, újnak építésekor, ha ez az irtás nehéz munkájával kezdődött, tizenkét esztendőbe is beletelhetett.

Túl a telepítésen, a szőlőhegy rendes munkái csupán az északi részeken kezdődtek nyitással, hol nem sajnálhatták a költséget arra, hogy a töveket a zord időszakra földdel, vesszőkkel takarják. Másutt az éghajlatot eléggé kedvezőnek tartották ahhoz, hogy – kivált ha hótakaróban nem volt hiány – télen födetlen tőkékben se essék kár; alkalmas talajnál ugyanis, amilyennek elsősorban a homokos és kavicsos humuszt, meg a fekete nyirokföldet tekintették, még nagyobb gondot fordítottak arra, hogy a szőlő délre, másodsorban keletre, esetleg nyugatra néző oldalakon, hajlatokon verjen gyökeret. Hóolvadás után, Gergely napig (március 12-ig) került sorra a metszés: a termőnek hagyott vesszőt éles metszőkéssel többnyire 3 szemre kurtították, a többit eltávolították, jó vesszőket vermelve el szükségesnek mutatkozó telepítésre; egyben a fattyúgyökerek is levágás sorsára jutottak s a tövet megtisztították az elhalt részektől, elszáradt kéregtől. Márciusban; mikor a szőlő rügyezésnek indult, végezték az első kapálást: széles kapával mintegy 30 cm mélységig megforgatták, utána elegyengették a földet, közben megszabadítva gyomoktól s felszíni gyökerektől a tőkét, vigyázva, hogy meg ne sértsék. Még a hajtások kisarjadása előtt beverték az ősszel rendszerint kiszedett tölgyfa- vagy fenyőkarókat. Mikor aztán arasznyira kifejlődött a hajtás és eljött a virágzás ideje, kapával másodszor is megforgatták a talajt. Ekkortájt már sok esetben jelentkezett a szőlőilonca, az a kártevő, mely a fő gondot okozta abban az időben, mikor még híre sem volt filoxérának, s peronoszpóráról sem; lisztharmatról is alig bírtak tudomással; gondosabbak füstöléssel s az összesodort levelek összeszedésével és elégetésével próbáltak védekezni a hernyók pusztítása ellen, Már a sáskák ellen – melyek időnként felhőszerű rajokban lepték el a szőlőhegyet; mindent letarolva – nem volt orvosszer. Ezt a csapást, akárcsak a jégverést, tavaszi fagyot és deret is, Isten sújtó kezének tulajdonították. Amíg a szőlőilonca kártétele folyt, nem tartották célszerűnek a levelezéshez (válogatáshoz) fogni, hogy a hernyó a meghagyott részekre ne összpontosítsa kártételét. Ez a munka ugyanis a mintegy félméteresre nőtt fölösleges hajtások letöréséből s a termőnek nem hagyott vesszők ugyancsak kézzel való megkurtításából állt; hogy egyik se szívjon el fölöslegesen tápláló nedvet a fürtök elől. A levelezést a vesszőknek a karókhoz kötözése követte, nedves réten szedett kötözőfűvel vagy hársfa áztatott kérgéről hántott hárssal. A homlított vesszőn is, melyet már metszéskor elvágtak az anyatőkétől, a jó gyümölcsöt ígérő hajtást hagyták meg.

Mikor a fürtök érni kezdtek – rendszerint Péter és Lőrinc napja (augusztus 1-je és 10-e) között – eljött a harmadik kapálás ideje, hogy a nedvszívó gyomoktól megszabadulva nagyobb hatásfokkal folytatódjék a gyümölcs gyarapodása. A sok baj között azonban, mely a szőlőt fenyegette, újabb lépett föl ekkor a csapatokban jelentkező seregélyek pusztítása. Madárijesztő, kereplő, lármázás, apró riasztó ágyú mind nem használt a ravasz madárhad ellen; Sopron vidéki szőlősgazdák legalább ritkítani próbálták soraikat: a Fertő tó nádasainak azt a részét, hol a raj éjszakára szállást vett magának, fáklyafény mellett nagy hálóval körülkerítve s azt így csapdába ejtve. Szükség szerint még újabb kapálásra, vagy legalább gyomlálásra is kerítettek sort, ugyanis a karók fölé nyúló hajtások csonkázására és levelezésre, hogy a fürtök elől semmi se fogja el az érlelő napsugarakat. Aztán rendszerint Lukács napja (október 18-a) táján – de Simon és Júda apostolok napja (október 28-a) utáni időre ritkán halasztva – végre eljött a várva várt szüret vidámsággal teljes ideje; utána már csak a karók kivétele és a trágyázás maradt vissza a szőlőmunkák közül.

A szüretet, melynek ideje a törvénytevésben megyeszerte szünetet jelentett, egy-egy szőlőhegyen belül sem lehetett ugyanazon a napon kezdeni, mert különféle szőlőfajták kaptak helyet egymás mellett. Legkorábban, már augusztusban érett a gohér, ezért csemegeszőlőnek is fogyasztották, mint más fajták, így a tömjénszőlő meg a kecskecsöcsű előre leszedett fürtjeit is. Különben a szőlőművelés teljes mértékben a bortermelést szolgálta, evégből népesítette be a szőlőhegyeket a fajták egész sora, mint bakator, romonya, rózsaszemű, gersely, fürjszőlő (cirfandli), gyöngyfejér, porcsin, bolgárszőlő, vadfekete. Ám legnagyobb becsülete a furmintnak, a hárslevelűnek és a muskotálynak volt. Ezek révén szerzett magának a Hegyalja szerte a világon hírnevet a 16. század közepétől fogva, miután azt a szerémségi bor a török időben elvesztette; ezekből készült a páratlan aszú. A leghíresebb vörösbor az Arad megyei Ménesen termett, külföldön is sokra tartott borvidékek voltak továbbá a soproni–ruszti–kőszegi, a pozsonyi–bazini–modori–szentgyörgyi, a Balaton menti, a budai, az egri, a gyöngyösi, a miskolci. De a hegyaljai borokat – köztük is a tarcali állt legnagyobb becsben, hol a kincstár tulajdonában levő nagyhírű Szarvas szőlő is feküdt – nem csak erejük, tüzük, zamatuk s az ott készített aszú (amivel ugyan másutt is megpróbálkoztak) emelte a többi fölé. Külföldi tudós körökben is elterjedt a nézet, hogy a tokaji szőlővesszőn arany is terem; aranyló szőlőkacsról metszet készült, aranymorzsáktól csillogó szőlőszemek a bécsi udvari gyűjteménybe is bekerültek, állítólag Rákóczi is küldött ilyeneket Péter cárnak. Magyar tudósok is akadtak


azonban, kik az ilyen arany valódiságát kétségbe vonták. Egyikük nem habozott ilyen leletet kísérletnek alávetni: miután súlyra, higannyal, tűz fölött próbát tett vele, ezt a tanulságot vonta le: nem mind arany, ami fénylik.

A nagy buzgalom és hozzáértés, mely a magyar szőlőművelők munkáját jellemezte, legnagyobbrészt – főképp az aszúkészítést kivéve – nem talált méltó folytatásra a borkezelésben. A leszedett, puttonyokból kádakba töltött gerezdekből részben kitaposott, részben kisajtolt mustot hol forró vízzel kimosott, hol kénnel kifüstölt hordókba helyezték, melynek dongáit kisebb gazdák körében csak mogyoróvesszőből való abroncsok tartották össze. A legkiválóbb borokat kivéve, hosszú időre szóló eltartásra alig fordítottak gondot. Amint a miskolci és a nyugati borvidékek szőlősgazdái lengyel, illetőleg sziléziai vevőkre várva hangoztatták: nem a szőlővesszőn növényszerűen sarjadó, hanem a rajta termett bor eladásából befolyó aranyak elé néztek várakozással. Napnál világosabban tükröződött ebben, hogy iddogálás mellett való, sajátosan magyar mulatozás helyett a bor eladásából remélt haszon volt különösen a paraszti szőlőművelésben tanúsított nagy igyekezetnek egyik fő hajtóereje.

2. Képek


1. Oktatástörténet, mûvelõdéstörténetKARDOS József

Oktatástörténet, művelődéstörténet

Iskoláink egyikében-másikában még előfordul, hogy a legfőbb munkaeszköz a kréta, a tábla, és az sem számít nagy csodának, ha a drága oktatástechnikai felszerelések kihasználatlanul kallódnak, porosodnak. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – nem felesleges, hogy Tatán, a Vármúzeumban kiállítást nyitottak Taneszközök régen és ma címmel. A taneszközök tulajdonképpen egyidősek a neveléssel, és különös jelentőségre tettek szert az iskolarendszerű oktatás kialakulásakor. Erre az is utal, hogy ma már a taneszközök gyűjtésének és kiállításának is van históriája. Tanszermúzeumokat külföldön a 19. század közepétől létesítettek (Torontó 1853; London 1857; Lipcse 1865; Washington 1867), Magyarországon 1877-ben. Előzménye: az 1873. évi bécsi tanszer-világkiállításról visszahozott hazai tanszereket, amelyeket külföldi mintákkal kiegészítettek, a Gazdasági Egyesület ún. Köztelkén (Üllői út 25.) kiállították, majd az együtt tartott és kibővített anyagból 1877. május 27-én megnyitották az állandó jellegű tanszermúzeumot. 1903-ban átköltöztették ezt a Szentkirályi utcai Ferenc József Tanítók Házába. A kiállítást maga a névadó is megtekintette. Létesítésében a kor haladó szellemű kultuszminisztere, Trefort Ágoston játszott kezdeményező szerepet. Az. akkori magyar taneszközök fejlettségét bizonyítja, hogy az 1908-ban Londonban tartott magyar kulturális kiállításon kb. 3000 tárgyat mutattak be. A School Guardian 1908. június 20-án a következőt írta: „A magyarok rendkívüli érzékkel bírnak a tanítás gazdagítására nézve, ahol csak lehet, szemléltetővé teszik azt természetes eszközökkel... vagy hű modelleket készítenek...”

A tanszermúzeum 1922-ben szűnt meg, taneszköz-kiállítást utoljára 1927-ben a Nemzeti Múzeumban rendeztek. És most Tatán nyílt meg – a taneszközök történetét, jelenét, hasznát, metodikáját és gyártását bemutató – kiállítás. Anyagából a magyarországi művelődéstörténet sajátos íve tárul a szemlélő elé. A 18. századi éggömbtől – ami a nagyszombati egyetem leltárában szerepelt – a legmodernebb filmvetítőig nyomon követhető az adott kor szellemisége, egyben a gondolat közvetítésének módja is.

A tantermek falán, mint első szemléltetőeszközök, a térképek és a faliképek jelentek meg, segítve a történelem és a földrajz tanítását. A földrajz oktatására az első hazai térképet Honterus János 1532-ben készítette Brassóban. Figyelemreméltó az Oláh Miklós Hungaria című könyvében (1536) található Magyarország térkép, amely már több mint 500 földrajzi nevet tartalmaz. A Ratio Educationis (1777) előírta a térképek iskolai használatát. A 18–19. század folyamán fontos szerepet játszottak Budai Ézsaiás, majd a debreceni rézmetsző deákok által készített atlaszok. A térképek alkalmazása a népiskolai törvény (1868) után vált általánossá. A 19. század végén Posnet és fia Térképészeti Intézete, majd a századforduló után Kogutowicz Manó, később fia, Károly térképei terjedtek el. Az ő nevük a ma élő közép- és idősebb nemzedékek számára már iskolai emlékeket idéz.

A faliképek a 19. század végétől váltak népiskolai tantermek jellegzetes tartozékaivá. A nevelési szempontból átgondolt, tömeges mennyiségű faliképek elterjedése Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter (1895–1903) nevéhez fűződik Az 1900–1901. évi új népiskolai tantervhez készíttetett képeket. „A népiskolában elsősorban olyan képekkel kell a falakat ékesítenünk, amelyek a magyar gyermek szívében király iránti hűséget, a haza iránt pedig kiolthatatlan szeretetet keltenek.” – foglalta össze a miniszter a nevelési követelményt. 80 falikép készítését határozták el, ebből 20 történeti tárgyút. A történeti képekre – többek között – Marczali Henrik tett javaslatot: Árpád pajzsra emelése, A haza földjének megszállása, Szent István, Templomalapítás stb. 1916-ban az összes magyar elemi népiskola megkapta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által kiadott 20 képből álló történelmi szemléltető képsorozatot.

Templomalapítás stb. 1916-ban az összes magyar elemi népiskola megkapta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által kiadott 20 képből álló történelmi szemléltető képsorozatot.

A sárospataki Református Kollégium szertárának anyagából származik a mai diavetítők őse, a kézzel üvegre festett képeket kivetítő laterna magica. Ezt 1709-ben II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek is bemutatták. Láthatunk mozgóképeket szimuláló stroboszkópot (1836), Eötvös Loránd előadásain használt Dubosq gyártmányú vetítőgépet, petróleumlámpával működő diavetítőt, és megtudjuk, hogy 1913-ban a művészettörténetbe való bevezetéshez már 700 db diapozitív állt az iskolák rendelkezésére. A sorozatot az Uránia Tudományos Egyesület készítette. Ez az intézmény 1899-ben kezdte meg működését a Kerepesi út 21. számú házban – a mai Uránia Filmszínház épületében. Az egyesület ismeretterjesztő filmek, diaképek készítésén túl ezek bemutatásával is


foglalkozott. Álló- és mozgóképeiket naponta két előadás keretében tekinthették meg az iskolák tanulói. Az oktatófilm – a hangos és a színes film megjelenésével – mint ismeretes, korunkban óriási pályát futott be.

„Most pedig folyamatban van a rádió bevezetése is az alföldi népiskolákban – mondotta Klebelsberg Kunó 1928 nyarán a képviselőházban -. Mikor a rádió általánosabbá lett, nekem az volt az érzésem, hogy azt majdnem azért találták fel, hogy az Alföld szétszórt népéhez beszélhessünk. Most bevezetjük a rádiót minden tanyai iskolába.” A rádió, mint oktatási segédeszköz, valóban kitűnő lehetőséget nyitott meg. Felhasználása a kor hivatalos ideológiájához és politikájához simult. Jellemző példaként említenék egy, a honvédelmi nevelés érdekében készült rádióműsort, amely már a korszak végén, a világháborús hangulatban, 1941. november 14-én hangzott el: 1. Himnusz, 2. Zsámboki Ferenc: Kiev alatt (vers), 3. Ejtőernyős induló, 4. Katonainduló, 5. Repülőtámadás c. elbeszélés, 6. Katonanóták, 7. 1 Ünnepi beszéd, 8. Győztünk c. vers, 9. Szózat.

Végül: az iskolai oktatás legfőbb eszköze mindig is a tankönyv volt. Az első magyar ábécéskönyv 1553-ban Kolozsvárott – feltehetően Heltai Gáspár nyomdájában – nyomattatott. A 16. századtól a jelenkorig, az új reformtervek alapján bevezetett, és gyakran heves vitát kiváltó tankönyvekig igyekszik a kiállítás a tankönyvirodalmat nyomon követni. A művelődés részei ezek is, hiszen az elmúlt és a mai kor nemzedékei e könyveket olvasva, tanulva találkoztak és. találkoznak először az emberi szellem felhalmozott javaival.

*

A tervek szerint 1984. április végéig várja a látogatókat a tanszerkiállítás. Utána legszebb, legértékesebb anyaga remélhetőleg Keszthelyre költözik, ahol több mint egy évszázaddal az első magyar tanszermúzeum megnyitása után, újból állandó otthont és elhelyezést nyerhet. (A kiállítás szervezői: az Országos Oktatástechnikai Központ, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, valamint a TANÉRT. A forgatókönyvet Jáki László készítette, a rendezés Horváth Ferenc grafikusművész munkája.)

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · Web viewKözvetlenül ezután Feistmantel meglátogatta Hohler angol...

Documents

Transcript of regi.tankonyvtar.hu · Web viewKözvetlenül ezután Feistmantel meglátogatta Hohler angol...