Pullman Philip - Sally Lockhart 1. - Rubin és füst.

7/29/2019 Pullman Philip - Sally Lockhart 1. - Rubin és füst.

http://slidepdf.com/reader/full/pullman-philip-sally-lockhart-1-rubin-es-fuest 1/122

1



2

Philip Pulmann

Rubin és füstA fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Philip Pullman: The Ruby in the Smoke© Philip Pullman 1986

Hungárian translation: © Jász IstvánFordította: Jász István

ISBN 963 9093 42 4Kiadta a Geopen Könyvkiadó

Felelıs kiadó a kiadó ügyvezetı igazgatójaFelelıs szerkesztı: Babucs Éva

Nyomdai elıkészítés: Geografikawww.geopen.hu

Marinának és Soniának



3

A Hétszentség

1872. október elejének egyik viharos, hideg délutánján, London pénzügyeinek szívébenegy könnyő bérkocsi fordult a Lockhart és Selby Hajózási Ügynökség hivatala elé. Fiatal

lány szállt ki belıle, és kifizette a kocsist.Rendkívül csinos volt. Egyedül jött, úgy tizenhat éves lehetett, sápadt, karcsú, gyászru-

hás teremtés, rakoncátlan szıke hajának szél zilálta fürtjeit fekete kalap alá próbálta be-erıltetni. Szıkeségéhez képest szokatlanul sötét szeme volt. Sally Lockhartnak hívták, éstizenöt perc leforgásán belül egy ember halála f őzıdött hozzá.

Megállt, egy pillanatig az épületet vette szemügyre, aztán felment a bejárathoz vezetı három lépcsın és belépett. Sárgásszürke folyosó volt vele szemben, jobb oldalon a portás-fülkével. Egy öregember üldögélt a tőz mellett, a Filléres Borzalmakat olvasta. A lány ko-pogtatott az üvegen, a férfi bőntudatosan kiegyenesedett, a magazint a széke mellé, a föld-re dobta.

– Bocsánat, kisasszony – mondta. – Nem is láttam, mikor jött.– Mr. Selbyhez jöttem volna – mondta a lány. – De ı nem tud rólam.

– A neve, kisasszony?

– Lockhartnak hívnak. Az apám volt … Lockhart. A portás rögtön barátságosabb lett.

– Miss Sally, ugye? Már járt itt a kisasszony.

– Sajnálom, nem emlékszem.

– Legalább tíz éve lehetett. Leült a tőzhöz egy gyömbéres süteménnyel, és mindenfélé-ket mesélt a pónijáról. Már elfelejtette volna? Szegény kislány! Nagyon elszomorított,amit az édesapjáról hallottam… Ez valami szörnyő, hogy egy hajó csak úgy tönkremen-

jen! Valódi úriember volt az édesapja, kisasszony.– Köszönöm. Kicsit az apám miatt is jöttem. Selby úr benn van? Láthatom?

– Attól tartok, most nem, kisasszony. Üzleti ügyben a Nyugat-indiai dokkba ment. DeHiggs úr itt van. A vállalat titkára, miss. İ boldogan beszél majd magával.

– Köszönöm. Akkor inkább ıt látogatnám meg.

A portás csengetett, és megjelent egy kisfiú. Mintha a cheapside-i levegı minden mocs-kának hirtelen kikristályosodott változata lett volna. A kabátja három részre volt szakadva,az ingérıl a gallér letépve, a haja pedig mintha az elektromosság taszító erejének kísérletibizonyítására szolgált volna.

– Mit akar? – kérdezte a Jim nevő jelenség.

– Viselkedjél! – mordult rá a portás. – Vidd föl ezt az ifjú hölgyet Higgs úrhoz. De in-telligensen! İ ugyanis Lockhart kisasszony.

A fiú éles tekintete egy pillanat alatt végigsiklott a lányon, aztán gyanakodva újra a por-táshoz tért vissza.

– Magánál van – mondta. – Láttam, hogy eldugta, amikor az öreg Higgsy korábbanbegyött.

– Nálam ugyan nem – mondta minden meggyızıdés nélkül a portás. – Indulj, és csináldmeg, amit mondtak!

– Visszaszerzem! – mondta a fiú. – Nem nyúlhassa le azt, ami az enyém. Gyerünk! –tette hozzá Sallynek, és visz-szavonult.

– Meg kell bocsátania neki, Lockhart kisasszony – mondta a portás. – Nem fogtuk beelég fiatalon ahhoz, hogy meg tudjuk szelídíteni.



4

– Nem érdekes – mondta Sally. – Köszönöm. Majd még benézek, mielıtt elmennék.

A fiú a lépcsıház alján várt rá.

– A f ınök az örege volt? – kérdezte, ahogy felfelé mentek.

– Igen – mondta a lány, aki többet mondhatott volna, de nem találta a szavakat.

– Jó fej volt.Ez rokonszenvtüntetés, gondolta a lány, és valami hálafélét érzett.

– Ismer valakit, akit Marchbanksnek hívnak? – kérdezte. – Marchbanks úr itt dolgozik?

– Sohasem hallottam ezt a nevet.

– Vagy hallott valaha…

Már csaknem a lépcsı tetején voltak, mikor a lány megállt, hogy befejezhesse a kérdést.

– Hallott valaha is a Hétszentségr ı l?

– He?

– Kérem… – folytatta a lány. – Ez nagyon fontos.

– Nem – mondta a fiú. – Úgy hangzik, mint egy kocsma vagy ilyesmi. Mi az?– Valami, amit hallottam. Semmi. Felejtsük el! – mondta a lány, és a lépcsı tetejére ért.

– Hol találom Higgs urat?

– Erre – mondta a fiú, és bedörömbölt a faburkolatú ajtón. – A hölgy Mr. Higgshezgyött. A neve Lockhart kisasszony.

A lány belépett, és az ajtó bezárult mögötte. A szoba áporodott szivarfüstszagot, és veleegyütt a fényes bırgarnitúra, a mahagóni-ezüst tintatartók, a bronzfogantyús fiókok és akristályüveg papírnehezékek ünnepélyes atmoszféráját árasztotta. Egy méltóságteljesenkövér ember a szoba túlsó felében egy falitérképet próbált felgöngyölíteni. Csillogott rajtaaz erıfeszítés. De csillogott a koponyája, a lábbelije, a pocakján keresztbe vetett óraláncán

a szabadkımőves pecsétnyomó is. Az arca pedig, talán mivel hosszú évek során eleget bo-rozott és evett, fénylı vörös színben pompázott.

Befejezte a térkép feltekerését, és felnézett. Ünnepélyesen kegyes volt az arca.

– Lockhart kisasszony? Néhai Matthew Lockhart leánya?

– Igen – mondta Sally. A férfi kitárta a karjait.

– Kedves Lockhart kisasszony – mondta –, el nem tudom mondani, micsoda fájdalmat,milyen igaz fájdalmat éreztünk mindannyian, mikor az önt ért veszteségrıl értesültünk.Finom ember, nagyvonalú munkaadó, keresztény úr, gáláns katona volt; hmm, nagy, fáj-dalmas és tragikus veszteség.

A lány lehajtotta a fejét.

– Nagyon kedves – mondta –, de vajon kérhetnék öntıl valamit?

– Édes gyermekem! – Higgs kitárulkozó és barátságos lett. Elıhúzott egy széket a lány-nak, széles hátával a tőz felé fordult, lehajolt, akár egy nagybácsi. – Ami csak a hatal-mamban áll, mindent! Garantálom!

– Hát… én nem is igazán azt szeretném, hogy tegyen valamit, ez ennél jóval egysze-rőbb. Öööö… nos hát, apám emlegette-e valaha Mr. Marchbankset? Ismer bárkit is ezen anéven?

Higgs nagy figyelemmel gondolkozott el a kérdésen. Vagy csak úgy látszott, hogy gon-dolkodik.



5

– Marchbanks… – mondta –, Marchbanks. Van egy hajókereskedı Rotherhithe-ben, azthívják Mar-jo-ri-banksnek, betőzve, tudja. İ volna az? Mindazonáltal nem tudom felidéz-ni, hogy szegény édesatyjának valaha is köze lett volna hozzá.

– Lehetett – mondta Sally. – Ismeri a címét?

– Tasmánia rakpart, gondolom – mondta Mr. Higgs.

– Köszönöm. És volna még valami. Furcsán hangzik… Nem terhelném vele, de…

– Kedves Lockhart kisasszony! Bármi, amit csak meg lehet tenni, meg lesz téve. Csakközölje velem, miben segíthetek?

– Hát… Hallotta valaha ezt a kifejezést: Hétszentség? Ekkor valami rendkívüli történt.

Mr. Higgs nagydarab, jól táplált ember volt, ahogy már megjegyeztük, így tehát nemannyira Sally szavai, mint inkább az évtizedek óta élvezettel fogyasztott portói bor, kubaiszivar, gazdag étkezés elızte meg ezt a pillanatot. A szíve összeszorult, nem kapott leve-gıt. Tett egy lépést elıre, az arca elsötétült, kezei a mellényébe kapaszkodtak, és egyszer-re a keleti szınyegre zuhant. Egyik lába még megrándult néhányszor, nyitott szeme a székfaragott karmos lábához szorult. Annak a széknek a lábához, amelyen elızıleg ült.

A lány nem mozdult. Nem sikoltott vagy ájuldozott. Egyetlen reakciója az volt, hogyvisszahúzta a ruhája szegélyét a férfi fényes koponyája alól. Csukott szemmel pár mély lé-legzetet vett. Édesapja tanította rá, ez a pánik ellenszere. És valóban, a dolog mőködött.

Mikor magához tért, a lány óvatosan felállt és ellépett a test mellıl. Az agyában örvény-lettek a gondolatok, de a keze – ezt is észrevette –, az nem remegett. Jól van, gondolta. Hameg is ijednék, a kezem nem fog elárulni. Ez a felfedezés valamilyen abszurd módon tet-szett is neki.

Ekkor hangokat hallott a folyosóról.

– Samuel Selby hajózási vállalkozó. Érti? – hangzott.

– Nem Mr. Lockhart? – kérdezte félénkebben egy másik hang.– Nincs többé Mr. Lockhart. Mr. Lockhart százlábnyi mélységben nyugszik a Dél-kínaitengeren, az a szerencsétlen. Úgy értem, ami megmaradt belıle. Fesse ki, hallja? Fesse ki!Nem szeretem a zöld színt. Csinos, vidám sárgát akarok, hullámos szegélyvonallal. Érti?

– Igen, Mr. Selby – volt a felelet.

Kinyílt az ajtó, és az elsı hang kieresztı je bejött. Alacsony, tömzsi emberke volt, szal-maszínő hajának egy fürtje a homlokába lógott, vörösessárga pofaszakálla éles ellentétbenállt élénk színő orcájával. Körülnézett – de nem vette észre Mr. Higgs testét, amelyet amahagóni íróasztal is elrejtett elıle. Fürkészı szemei Sallyn állapodtak meg.

– Maga kicsoda? – kérdezte. – Ki engedte be magát?

– A portás – felelte.– Mi a neve? Mit kíván?

– Sally Lockhart vagyok. De…

– Lockhart?

Az ember nagyot füttyentett.

– Mr. Selby, én…

– Hol van Higgs? İ foglalkozhatna magával. Na… Jöjjön ki szépen.

– Mr. Selby! Higgs úr meghalt.

A férfi megnémult, mikor odanézett, ahová a lány mutatott. Aztán megkerülte az asztalt.

– Mi történt? Mikor történt?



6

– Egy perce. Beszélgettünk, amikor hirtelen összeesett. Talán a szíve, Mr. Selby. Leül-hetnék?

– Hát persze. Átkozott bolond! Nem maga! İ! Hogy nem volt benne annyi ízlés, hogy asaját szintjén haljon meg? Ha ugyan tényleg meghalt. Megnézte?

– Nem hinném, hogy él még.

Mr. Selby oldalra vonszolta a testet, belenézett a halott férfi szemébe. Csúnyán fenna-kadt. Sally hallgatott.

– Halott, annak rendje-módja szerint – mondta Mr. Selby. – Most meg hívhatom a rend-ırséget… Különben, maga mit keresett itt? Az édesapja minden holmiját összeszedtük éselküldtük az ügyvédjéhez. Semmi sem maradt itt a maga számára.

Valami arra késztette Sallyt, hogy legyen óvatos. Elıvett egy zsebkendıt, és megtöröltea szemét.

– Én csak az édesapám irodájába akartam benézni – mondta.

Mr. Selby gyanakodva dörmögött. Kinyitotta az ajtót, és lekiáltott a portásnak, hogy

hívjon rendırt. Egy hivatalnok haladt el a nyitott ajtó el

ıtt. Hóna alatt hatalmas f

ıkönyv-vel kíváncsian leskelıdött be.

– Mehetek?

– Nem igazán – mondta Mr. Selby. – Ön tanú, nemde? Meg kell adnia a nevét és a cí-mét, és meg kell jelennie a kihallgatáson. Különben miért akarta felkeresni az irodát?

Sally hangosan szipogott, és még erısebben dörzsölte a szemét. Mi lesz, ha sírni fog? Elakart menni és átgondolni a dolgokat, kezdett félni ettıl a kíváncsi, erıszakos embertıl.

Ha egyszer a Hétszentség emlegetése valóban megölhette Mr. Higgset, nem kívántamegtudni, hogy reagál rá Mr. Selby.

De a sírás jó ötletnek bizonyult. Mr. Selby nem volt elég ravasz hozzá, hogy gyanakod-

jon. Kedvetlenül hessegette el a lányt.– Menjen és üljön le a portásfülkében – mondta türelmetlenül. – Ha a rendır majd szót

akar váltani magával, értesítem. De addig semmi értelme, hogy itt töltse az idıt és nyava-lyogjon.

Sally kiment. Mialatt lefelé haladt, két vagy három hivatalnokkal találkozott. Kíváncsi-an méregették.

A portásfülkében ott találta a hivatalsegéd fiút, aki már visszaszerezte a Filléres Bor- zalmait a pult mögül.

– Ez rendben volna – mondta –, én nem adom ki magát. Hallom, hogy megölte az öregHiggset, de én nem beszélek róla.

– Én ugyan nem! – mondta a lány.– Dehogynem … Mindent hallottam az ajtón keresztül.

– Hallgatózott? Ez borzasztó!

– Nem akarattal. Hirtelen nagyon fáradt lettem, úgyhogy az ajtónak támaszkodtam, ésvalahogy a szavak átszőrıdtek rajta – mondta vigyorogva. – Az biztos, hogy bekrepált amajrétól az öreg Higgsy. Kupán vágta a majré. Hogy mi az a Hétszentség, ı aztán jól tud-

ja. Jobb, ha óvatos lesz, mikor kérdezısködik utána.

Sally leült a portás helyére.

– Egyszerően nem tudom, hogy mit is tegyek – mondta.

Belenézett a fiú világos szemébe, és elhatározta, hogy bízni fog benne.



7

– Errıl van szó – mondta. – Ma reggel jött. – Kinyitotta a táskáját, és egy összegyőrı-dött levelet vett ki belıle. – Szingapúrban adták postára. Az volt az utolsó város, ahol azédesapám partra szállhatott, mielıtt a hajó elsüllyedt. De ez nem az ı írása. Nem is tudom,hogy kitıl jött.

Jim kinyitotta. A levélben ez állt:

Sali vigyáz a héccentségre.Sali vigyáz a héccentségre.Sali vigyáz a héccentségre.Sali vigyáz a héccentségre. Marcsbenksz segit maj.Marcsbenksz segit maj.Marcsbenksz segit maj.Marcsbenksz segit maj.

Chattum. Vigyáz drá Chattum. Vigyáz drá Chattum. Vigyáz drá Chattum. Vigyáz drága! ga! ga! ga!

– Az ördögbe! – mondta a fiú. – Ez aztán tud helyesírni!

– Az én nevemmel van baj?

– Nem. Ezzel. – Rámutatott a CHATTUM szóra.

– Mi lehet ez? Van fogalma róla?

– Há' persze. C-H-A-T-H-A-M. Kentben.

– Azt hiszem, az lesz.– És az a Marchbanks ott lakik. Fogadok. Ez az, amiért beleírta. Itt. – Mikor elkapta

Sally fölfelé kalandozó tekintetét, azt mondta: – Csak nem akar kiborulni az öreg Higgsymiatt? Ha nem maga mondta volna neki, csak akadt volna más. Sáros volt valamiben. Szá-zat egy ellen. És az öreg Selby is. Csak nem mondott neki valamit?

A lány megrázta a fejét.

– Csak neked. De még azt sem tudom, hogy hívnak.

– Jim Taylor. És ha meg akar találni, Fortune Buildings 13-ban rám akad. Clerkenville.Segítek maj' magának.

– Tényleg?– Biztosan.

– Na, hogyha hall valamirıl, írja meg nekem Mr. Temple címére, Lincoln's Inn.

Kitárult az ajtó és a portás jött be.

– Jól van, kisasszony? – kérdezte. – Milyen szörnyőség! Te meg – fordult Jimhez – netátsd itt a szájad tovább! A rendırnek egy orvos kell, hogy az állapítsa meg a halált. Ug-rás, indulj és találj egy doktort!

Jim Sallyre pillantott, és kiment. A portás egyenesen a pultjához ment, és átkozódnikezdett, mikor nem talált ott semmit.

– A kis gazember – morogta. – Tudhattam volna. Nem akar egy csésze teát, kisasszony?Nem hinném, hogy Mr. Selby gondolt volna erre.

– Nem, köszönöm, már mennem kell. A nagynénim aggódik miattam. Szüksége vanrám a rendırnek?

– Ha szüksége lesz, majd lejön. Minden percben itt lehet. De hogyan is történt,… hogyMr. Higgs?

– Éppen az édesapámról beszéltünk – mondta Sally – amikor hirtelen…

– Gyönge volt a szíve – mondta a portás. – A fivéremmel ugyanez történt a múlt kará-csonykor. Jól beebédelt, meggyújtotta a szivarját, és arcra borult, egyenest a szenesládába.Jaj, bocsánat, kisasszony! Nem akartam olyan sokat fecsegni róla.

Sally megrázta a fejét. Megjött a rendı

r, feljegyezte a nevét és a címét, aztán elment.Sally egy vagy két perccel tovább maradt, mint az idıs portás, de megfogadta Jim figyel-



8

meztetését: semmit sem szólt a kelet-indiai levélrıl. Nagy kár volt, mert talán éppen ı mondhatott volna róla valamit.

Sally nem szándékozott senkit megölni – bár volt egy pisztoly a táskájában. Mr. Higgshalálának igazi oka, a levél egy ügyvéd közvetítésével csak aznap reggel érkezett meg aPeveril térre, Islingtonba, ahol Sally lakott. A ház egy bizonyos Mrs. Rees nevő rémes öz-

vegyé, édesapja valami távoli rokonáé volt. Sally augusztus óta éldegélt nála, roppant bol-dogtalanul, de nem volt választása. Mrs. Reesen kívül élı hozzátartozója nem akadt.

Az édesapja három hónapja halt meg, mikor aLavinia elsüllyedt a Dél-kínai tengeren.Azért ment, hogy bizonyos furcsa ellentmondásoknak járjon utána. A vállalat egyiktávolkeleti ügynökének jelentésében különös dolgot fedezett fel, amit csak a helyszínentudott ellenırizni. Elindulása elıtt azonban figyelmeztette a lányát, hogy az út veszélyeslehet.

– Beszélni akarok a szingapúri emberünkkel – mondta. – Valami Van Eeden nevezető holland. Tudom, hogy benne megbízhatunk. Ha viszont valami véletlen folytán nem jön-nék vissza, ı majd meg tudja mondani, mi történt.

– Nem lehetne valaki mást küldeni?– Ez az én cégem. Magamnak kell a dolgok után járnom.

– De apa, neked vissza kell jönnöd!

– Hát persze hogy visszajövök. De neked azért mindenre fel kell készülni. Tudom, hogyderekasan fogsz viselkedni. Tartsd szárazon a puskaporodat, kislányom, és gondolj azédesanyádra.

Sally édesanyja az indiai lázadás idején halt meg, tizenöt évvel ezelıtt. Egy szipoj pus-kagolyó járta át a szívét, de ugyanabban a pillanatban ı is megölte egy pisztollyal a táma-dót. Sally csak néhány hónapos volt akkor – s az egyetlen gyermek.

Az édesanyja vad, viharosan romantikus fiatalasszony lehetett, úgy lovagolt, mint egykozák, úgy lıtt, mint egy céllövıbajnok, sıt (az elbővölt hadsereg legnagyobb megrökö-nyödésére) egy elefántcsont tartóban tárolt fekete dohányt is szívott. Balkezes volt, ezérttudta a bal kezében a pisztolyt tartani, mialatt a jobbjával a kislányt ölelte. De ezért történtaz is, hogy a lövedék, amelyik szíven találta, elkerülte a babát, annak csak karját súrolva.A sebhely azóta is megmaradt. Sally nem tudott visszaemlékezni az édesanyjára, de sze-rette. Az édesapja nevelte fel, különbözı fontoskodó vélemények szerint elég furcsán. Deaz, ahogy Matthew Lockhart kapitány otthagyta a hadsereget, hogy kénytelen-kelletlen ha-

józási ügynökségbe fogjon, már magában is elég különös volt. Lockhart úr maga tanítgattaa lányát esténként, mialatt napközben hagyta, hadd csináljon, amit akar. Ennek eredmé-nyeképpen a kislány angol irodalmi, francia, történelmi, mővészeti és zenei ismeretei tá-vollétükkel tüntettek, mialatt a katonai taktika, a könyvelés, továbbá a tızsde, a hindusztá-ni nyelv munkanyelvként való ismeretének elemei a birtokában voltak. Mi több: jól lova-golt (bár a pónija nem szerette a kozákos kiképzést), és tizennegyedik születésnapjára azédesapja egy belga pisztolyt vett neki, amit aztán mindenhová vitt magával. Megtanítottalıni is. Sally magányos, de boldog gyermekkorának egyetlen sötét foltja a rémálom volt.

Évente egy vagy két alkalommal találkozott vele. Úgy érezte magát, mint aki fuldoklikaz elviselhetetlen hıségben – tömény sötétség veszi körül –, és valahol a közelében egyférfihang üvölt szörnyő haláltusájában. Ezután a sötétségbıl imbolygó fény válik ki, mint-ha valaki egy gyertyával a kezében sietne felé. Ekkor egy másik hang azt kiáltja: „Nézd!Nézd meg! Istenem, nézd meg!” De Sally nem akar odanézni. Nem és nem… Ez az apont, amikor fel kell ébrednie, izzadtságban úszva, zokogva. Az édesapja minden alka-

lommal kétségbeesve rohant hozzá és próbálta megnyugtatni. De csak nehezen tudott újraelaludni, s legalább egy napig nem tudott szabadulni a szörnyő álomképektıl.



9

Végül az édesapja elutazott. Már hetek óta távol volt, mikor megérkezett a távirat a ha-lálhírével. Nem lévén más, ügyvédjük, Mr. Temple vette magára a gondoskodás terheit. Aházat Norwoodban bezárták, a személyzetet kifizették, a pónit eladták. Úgy látszott, azédesapja végrendeletében, vagy a trösztben, amelyet elindított, valami nem volt rendben.Sally ugyanis sokkal szegényebb lett, mint bárki gondolhatta volna, így Mrs. Reesnél, az

apja másod-unokatestvérénél helyezték el. Ott lakott addig, míg egy reggel a levél megnem érkezett.

Míg nem bontotta fel, azt gondolta, hogy Mr. Van Eeden, a holland ügynök küldhette.De a papír szakadozott volt, az írás gyerekesen ügyetlen. Írhat így bármilyen európai üz-letember? Biztos, hogy nem. Amellett nem is volt aláírva. Így tehát az édesapja irodájábaindult, abban a reményben, hátha sikerül valamit kiderítenie.

Visszament egy három pennys omnibusszal a Peveril térre (nem érezte az otthonának),és felkészült rá, hogy szembenézzen Mrs. Rees-szel.

Nem adtak neki kulcsot a házhoz. Ez Mrs. Rees egyik kiváló módszere volt arra, hogyne érezze otthonosan magát. Minden egyes alkalommal csöngetnie kellett, a cselédlány

pedig mindig morgolódott, mintha valami nagyon fontos munkában zavarta volna meg.– Mrs. Rees a fogadószobában van, kisasszony – mondta affektáltan. – Azt mondja,

hogy amint megjön, abban a percben menjen, és keresse fel.

Sally a hölgyet gyöngécske tőz mellett üldögélve találta, néhai férjének szentbeszédei-bıl összeállított kötetet olvasgatva. Fel sem nézett, mikor Sally belépett. A lány a fakósárgásbarna hajat és a lötyögı, halottsápadt bırt mustrálva újra és újra átérezte, mennyireutálja. Mrs. Rees még nem lépett ki a negyvenes éveibıl, de már korán rátalált a neki tet-szı szerepre. Teljes átéléssel játszotta az idıs zsarnokot, és úgy tett, mintha törékeny het-venéves öregasszony lenne. Soha életében egy ujját sem mozdította meg semmiért és sen-kiért. Sally jövetelének csak azért örült, mert kínozni lehetett. Sally hosszasan ácsorgott atőznél, míg megszólalt.

– Sajnálom, hogy elkéstem, Mrs. Rees, de én…

– Caroline néni, Caroline néni – mondta a hölgy ingerülten. – Megmondta az ügyvéd,hogy én a nénikéd vagyok. Nem vártam, nem kívántam, de visszarettenni sem fogok tıle.– Hangja nyikorogva, panaszos hullámokban csapódott Sallyre.

– A lány mondta, hogy látni akart, Caroline néni.

– A jövıd kialakításán fáradoztam, de mondhatom, kevés sikerrel. Vajon szándékodbanáll örökké a gyámságom alatt élni? Vagy ebbıl elég lesz öt esztendı is, esetleg tíz? Min-denesetre nem áll fényes jövı elıtted, Veronica. Gondolom, ez már átfutott a fejeden. Mi-hez is lenne adottságod?!

Sally győlölte a Veronica nevet, de Mrs. Rees szerint Sally cselédnév, és nem volt haj-landó használni. Némán ácsorgott. Képtelen volt megfogalmazni bármilyen udvarias vá-laszt. Ráadásul a kezei is remegni kezdtek.

– Lockhart kisasszony arra törekszik, hogy kizárólag gondolatok útján kommunikáljonvelem – fordult Mrs. Rees Ellenhez, a szobalányhoz, aki az ajtón belül álldogált jámborul,összefont kezekkel, ártatlan nagy szemeket meresztve. – De azt hiszem, a nyelv közvetíté-se nélkül is meg tudom érteni. Az én neveltetésem ugyan nem készített fel az ilyen felada-tokra, ugyanis az én idımben igénybe vettük a szavakat is egymás között. Mi például vá-laszoltunk, ha szóltak hozzánk.

– Attól tartok, nekem nincs semmilyen adottságom, Caroline néni – mondta halkanSally.



10

– Legfeljebb a szerénység, gondolod. Vagy a szerénység csak az elsı a hosszú listán?Ugye nem azt akarod mondani, hogy egy olyan úriember, mint néhai édesatyád, teljesenfelkészületlenül hagyott az életre?

Sally kétségbeesetten ingatta a fejét. Mr. Higgs halála és most ez.

– Én azt hiszem, mégis így történt – mondta Mrs. Rees, és fakó arcát a gyızelem pírjafutotta át. – Még a szerény nevelınıi pályáról is csak álmodozhatsz! – vetette oda diadalit-tasan. – Tehát a gondolatainkat még szerényebb irányba fogjuk terelni. Esetleg egyik ba-rátnım, Miss Tullett vagy Mrs. Ringwood, könyörületbıl, odavesz egy hölgy társaságába.Érdeklıdni fogok náluk. Ellen, hozhatja a teát.

A szobalány biccentett és kiment. Sally nehéz szívvel ült le. Tudta, hogy még nincs vé-ge e gúnyos és rosszindulatú estének.



11

A háló

Elmúlt néhány nap. Közben megtartották a kihallgatást, amelyen Sallynek is részt kel-lett vennie. Ráadásul Mrs. Rees éppen aznapra szervezett egy látogatást fontos barátnı jé-nél, Miss Tullettnél. Szinte elviselhetetlen volt a mérgezett bájcsevely.

A kihallgatáson Sally az ügyész kérdéseire csaknem teljesen ıszintén válaszolhatott.Mr. Higgs-szel az édesapjáról beszélt éppen, mondta, amikor a férfi összeesett. Szerencsé-re senki sem faggatta különösebben. Rájött, ha gyöngének és ijedtnek mutatkozik, továb-bá, ha egy csipkés zsebkendıvel nyomogatja a szemét, elkerülheti a rázósabb kérdéseket.

Ezt nagyon utálta, de más fegyvere nem volt – a pisztolytól eltekintve. Azt pedig ugye egyláthatatlan ellenséggel szemben nem lehet felhasználni.

Minden jel szerint senkit sem lepett meg Mr. Higgs halála. Természetes halálként fo-gadták el, s az egész ügyet kevesebb mint fél óra alatt letárgyalták. Sally is visszamentIslingtonba, az élet visszatért a normális kerékvágásába.

(Azért valami megváltozott. Véletlenül megrántotta a pókháló egyik szálát, és ettıl a pók középen felébredt. Sally mit sem tudott errıl, de – miközben Miss Tullett kényelmet-len fogadószobájában üldögélt és a hölgy Mrs. Rees-szel az ı hiányosságairól csevegett –három olyan eseményre is sor került, amely ismét megrezzentette a hálót. A pók jeges te-kintete még inkább London, sıt Sally irányába fordult…)

De mi minden történt eközben? Elı ször is egy úriember egy f ő tetlen, jeges házban újságot olvasott, és benne egy bizo-

nyos hírt…

Másodszor egy id ı s – jóindulattal nevezzük hölgynek – szóval egy id ı s hölgy szórakoz-tatott egy ügyvédet teázás közben.

Harmadszor egy tengerész nagyon szerencsétlen körülmények között a Kelet-indiaidokknál partra szállt és szállást keresett.

A kérdéses úriember (ameddig megvolt a személyzete, ırnagynak nevezték) egy partmenti szörnyő kerületben lakott. Dagálykor elöntötte a víz, apálykor a sár, a magány megállandó részese volt életének. A ház, az élet legszükségesebb kellékeitıl eltekintve, telje-

sen üres volt. Nem csoda, az ırnagy szinte semmi vagyonnal nem rendelkezett.Aznap délután zord fogadószobájában üldögélt. A szoba északra, a mocsaras vadvíz felé

nézett. A háznak e jeges, ködös, szürke része különös módon vonzotta az ırnagyot, s leg-szívesebben itt múlatta az idıt. Bámulta a kifutó hajókat és a mögöttük felcsapódó, höm-pölygı hullámokat. De most nem a tengert figyelte, újságot olvasott. A lapot egyetlenmegmaradt cselédje, a gondnok-szakács kölcsönözte. A fickót már senki más nem alkal-mazta volna, annyira át volt itatva becstelenséggel és alkohollal.

Fásultan forgatta a lapokat, mialatt a papírt az elhomályosuló fény felé tartotta, hogy azutolsó lehetséges pillanatig kivédje a lámpagyújtással járó költségeket. Szemével végig-szántotta a hasábokat, de semmi érdekeset vagy reménykeltı dolgot nem talált. Ám egy-

szer csak megpillantott egy írást. Szinte felugrott ültébıl meglepetésében. A bekezdés ígyszólt:



12

„A szomorú esemény egyetlen tanúja Miss Veronica Lockhart volt, a néhai Matthew Lockhartnak, a cég résztulajdonosának a leánya. Mr. Lockhart haláláról, a Laviniaschooner hajótörése kapcsán már beszámoltunk augusztusban e hasábokon.”

Az ırnagy kétszer is elolvasta a szöveget, mint aki nem akar hinni a szemének. Aztánfelállt, papirost, tollat vett elı, és nekifogott a levélírásnak.

A London Tower mögött a St. Katharine dokk és a Shadwell New Basin között fekvı területet Wappingnek hívják: dokkokkal, raktárakkal, málladozó lakásokkal és patkányjár-ta sikátorokkal, keskeny utcákkal teli kerület. Az ajtók itt az elsı emeletrıl nyílnak. A bej-áratokat nyersre hagyott gerendákon lógó kötelek és csigasorok segítségével lehet megkö-zelíteni. Lentrıl szemlélve ezek a csupasz téglafalak és primitív szerkezetek félelmetes ha-tást keltettek. A mocskos levegın átszőrt fény pedig, láthatólag hosszú út után, bágyadtancsordogált a rácsokkal lezárt ablakokba.

Wapping összes nyomasztó része közül egyik sem volt nyomasztóbb, mint a Hangman'sWharf*. Már régen elmúlt az idı, amikor rendeltetésszerően használták, de a név megma-radt. Most itt egy sor tömegszállás és üzlet préselıdött össze, a hátsó helyiségek a folyóra

néztek. Hajókereskedés, zálogfiók, pástétomos, egy Marquis of Granby nevő kocsma ésegy fogadó is itt talált helyet magának.

Az a kifejezés, hogy fogadó az East Enden, a borzalmak sokaságát jelenti. Legrosszabbesetben olyan szobáknak nevezett odúkat rejt, amelyekbıl árad a bőz és a penész.

A legjobb esetben viszont a fogadó kellemes, tiszta helyet jelent, ahol a gazda mindigkicseréli az ágynemőt, amikor csak eszébe jut. Valahol a két lehetıség között van a Hol-land fogadó. Ott egy ágy három pennybe kerül éjszakára (másokkal együtt), négy pennybevagy hatba egyedül, és a reggeli egy penny.

Na, erre a szívmelengetı helyre érkezett Mr. Jeremiah Blyth, a jókötéső zugügyvédHoxtonból. Elıször járt itt, mivel ügyét a tulajdonossal korábban máshol tárgyalták.

A kopogtatásra egy gyerek nézett ki. Talán csak a lépcsıházi félhomály tette, de úgytőnt, nem áll másból, mint óriási sötét szemekbıl. Résre nyitotta az ajtót, úgy suttogta:„Tessék”.

– Mr. Jeremiah Blyth vagyok – mondta a látogató. –Mrs. Holland vár már.

A gyermek résre nyitotta az ajtót, hogy éppen csak beférjen rajta, aztán eltőnt a félho-mályos folyosón.

Mr. Blyth belépett. Ujjaival a cilinderén dobolva a Nelson halálát ábrázoló poros met-szetet bámulta a falon. Megpróbálta nem kitalálni, honnan származnak a mennyezet folt-

jai.

Ekkor a ház gazdája becsoszogott. Elıtte macskabőz és f ıtt káposzta szaga terjengett.

Töpörödött, beesett arcú öregasszony volt. Az ajka lefittyedt, de a szeme ragyogott.Karomszerő ujjait elırenyújtotta, és megszólalt. Jóllehet fölöslegesen. Akár törökül is

beszélhetett volna, Mr. Blyth egyetlen szavát sem értette.

– Bocsánat, asszonyom, én nem fogtam fel egészen… Az öregasszony kárált valamit, ésa kis fogadószobába vezette, ahol a régi macskaszag kellı mélységben és éretten érvénye-sült. Amint az ajtó bezárult, kis ónskatulyát nyitott ki a kandallópárkányon. Egy hamisfogsort vett elı belıle, ráncos szájába tette, és rácuppantott az ajkával. Túlságosan nagyvolt, szörnyen nézett ki vele.

– Így jobb – mondta. – Mindig elfelejtem berakni a fogaimat. Szegény uramé, azé volt.Valódi elefántcsont. Huszonöt éve csinálták, Keleten. Nézze csak, micsoda munka!

Leleplezte a barna fogakat és szürke foghúst. Közben állat módjára vicsorgott. Mr.Blyth hátrahıkölt.



13

* A hóhér mólója

– És mikor meghalt szegény báránykám- folytatta az öregasszony –, a sírba akarták ten-ni vele. Hiszen olyan hamar elment! Kolera, az volt. Egy hétvége elvitte szegény drágá-mat. De én kiszedtem a szájából, mielıtt rázárták volna a fedelet. Hosszú éveken át visel-

te, gondoltam.Mr. Blyth nyelt egy nagyot.

– Foglaljon helyet! Oda! – mondta az öregasszony. –Érezze otthon magát! Adelaide!

A gyerek elıkerült. Nem lehet több kilencévesnél, gondolta Mr. Blyth, és így a törvényszerint iskolában kellett volna lennie. Az új nyilvános iskolákat csak két évvel azelıtt ala-pították. A tizenhárom év alatti gyermekek számára ekkor lett kötelezı az oktatás. De Mr.Blyth lelkiismerete ugyanolyan volt, mint a gyerek maga; túl bizonytalan,

– Tartozás, madame? Ja, hát persze! Az irodistám éppen most készíti a számlámat, Mrs.Holland. Utánanézek, hogy rövid idın belül megérkezzen.

Még vagy tizenöt percig maradt, mielıtt távozott volna. Miután Adelaide kikísérte azajtóig (olyan csöndes volt, mint egy árnyék), Mrs. Holland elüldögélt egy darabig a foga-dószobában. Még egyszer elolvasta azt az okmányt, amit az ügyvédtıl kapott, aztán elrak-ta a fogát, miután elmosta a teásedényben. Felvette a köpenyét, és hozzálátott, hogy aHammond és Whitgrove Bankház, Winchester Street feltételeit áttanulmányozza.

Harmadik új ismerısünket Matthew Bedwellnek hívták. Matrózként dolgozott egy te-herhajón, amely a Távol-Keleten járt, de az már régen volt. E pillanatban szomorú hely-zetbe került.

Sötét utcák labirintusán át vándorolt a Nyugat-indiai dokkok mögött, egy tengerész-zsákkal a vállán. Csak egy vékony kabát védte a hidegtıl. Nagyon fázott, ám semmi lehe-tısége nem volt arra, hogy valami melegebb ruhafélét szerezzen.

Egy papírdarab volt a zsebében egy címmel. Idırıl idıre kivette. Ellenırizte az utcane-vet, ahol járt. Bárki, aki megnézte, arra gondolhatott, hogy be van rúgva, bár alkoholszag-nak nyoma sem volt körülötte, és a beszédje sem volt elmosódott, a mozgása sem ügyet-len. Gondosabb megfigyelı inkább betegnek gondolhatta volna, vagy akinek fáj valami, ésezzel közelebb járt volna az igazsághoz. De ha valaki beleláthatott volna a gondolataiba,megdöbbent volna attól a zőrzavartól, amelyet ott tapasztal. Ilyen körülmények között máraz is kész csodának tőnhetett, hogy egyáltalán járni tud. Két gondolat tartotta rabságban.Az egyik tizenkétezer mérföldre repítette Londontól, a másik ellen minden ízével tiltako-zott. De aztán a második nagyon hamar legyızte az elsıt…

Bedwell átment egy házsoron a Limehouse-ban – keskeny, kavicsos hely volt, a téglákat

feketére festette a korom, a falak mállottak a nedvességtıl. Ekkor meglátott egy nyitott aj-tót, egy guggoló, mozdulatlan öregemberrel a lépcsı jén. Egy öreg kínai volt. MegnézteBedwellt, és ahogy a tengerész elhaladt mellette, kissé megrázta a.fejét. Azt mondta:„Akarsz egy szippantást?”

Bedwell a teste minden sejtjében érezte a bejárat vonzerejét. Ingadozott, becsukta aszemét, aztán azt mondta: „Nem. Nem akarom.”

– Nem nagy szám. Egy szívás – mondta a kínai.

– Nem. Nem – ismételte Bedwell, s kényszerítette magát elıre, ki a sikátorból. Mégegyszer megnézte a papírdarabot, aztán újra és újra. Lassan, de biztosan haladt nyugat feléLimehouse-on és Shadwellen át, amíg csak Wappingben nem találta magát. Újabb ellen-ırzı

pillantás, aztán szünet. A fény homályosabb lett, már kevés ereje maradt. Egy kocs-ma tőnt fel a közelben, sárga lámpája bevilágította az úttestet. Ez a csehó úgy vonzotta



14

magához tengerészünket, mint a fény az éjjeli lepkét. Fizetett egy pohár gint. Úgy ittameg, mint az orvosságot. Kellemetlen, de hasznos. Nem, határozta el magát, aznap éjjelmár nem megy tovább.

– Szállást keresek – mondta a csaposlánynak. – Lehet találni valami ilyesmit a közel-ben?

– Két házzal odébb – mondta a lány. – Mrs. Holland háza. De…– Megteszi – mondta Bedwell. – Holland. Mrs. Holland. Meg fogom jegyezni.

Újra a vállára akasztotta a tengerészzsákot.

– Jól vagy, kincsem? – kérdezte a csaposlány. – Nem nézel ki túl vidáman. Kezeljedmagadat egy másik ginnel megin'!

Megrázta a fejét, és kiment.

Adelaide válaszolt a kopogtatására, és csöndesen egy, a folyó fölé kinyúló hátsó szobá-ba vezette. A falakat átitatta a nedvesség, az ágynemő piszkos volt, de ı nem is tudott róla.A kislány egy gyertyacsonkot adott át és egyedül hagyta. Amint az ajtó bezárult mögötte,

térdre esett és kinyitotta a tengerészzsákját. Néhány ezt követı

percen át reszketı

kézzeldolgozott benne, és aztán végigdılt az ágyon. Mélyeket lélegzett, úgy érezte, mindent fel-old és eláztat a feledés. Nagyon hamar mély álomba merült. Legalább huszonnégy órán átsemmi sem tudja felzavarni, biztonságban érezte magát.

Majdnem feladta a Limehouse-ban: a kínai, a füst… Ópiumbarlang, hát persze. ÉsBedwell rabja volt ennek az erıs kábítószernek.

Elaludt, és valami, ami Sally számára nagyon fontos volt, együtt szendergett vele.



15

A kenti úriember

Három nappal ezután éjszaka Sallyt újra meggyötörte a rémalom. – Mégsem álmodha-tom – tiltakozott magában –, túlságosan is valóságos az egész: Az a szörnyő forróság.

Hogy mozdulni sem tud – keze-lába megkötve.

Sötétség. Lépések.

A sikoltozás egész hirtelen kezdıdik a közvetlen közelében!

Sikolyok szünet nélkül.

A fény. Pislákol. Közeledik.

Egy arc a fény mögött. Vagy kettı, fehér üres lepedı. Rémült, üvöltésre nyitott szájak.Több semmi. Hangok a sötétbıl: „Nézd! Nézz rá! Istenem!” Erre ébredt.

Vagy inkább felszínre küzdötte magát, mint egy halálosan rémült úszó, fulladás elıtt.Hallotta magát, ahogy zokog és zihál. Eszébe jutott: nincsen többé édesapja; itt áll egye-dül. Nélküle kell boldogulnia. Erısnek kell lennie.

Rendkívüli erıfeszítéssel tudta csak abbahagyni a sírást. Ledobta magáról a takarót(majdnem megfulladt alatta), és hagyta, hogy az éjszakai levegı hőtse le. A rémálom hı-sége csak akkor enyhült egy kicsit, mikor már annak rendjemódja szerint rázta is a hideg.Megint betakarózott, de még sokáig tartott, amíg újra el tudott aludni.

Másnap egy újabb levele érkezett. Mikor túljutott Mrs. Reesen és a reggelin, a borítékot

a hálószobájában nyitotta ki. Ez is az ügyvéd közvetítésével jutott el hozzá, de a borítékonmár angol bélyeg volt, és az írás is iskolázott emberre vallott. Kivette belıle azt az egyet-len papírlapot.

Foreland House Swaleness, Kent 1872. október 10.

Kedves Lockhart Kisasszony!

Nem találkoztunk, maga még a nevemet sem hallotta – de én az édesapját sok-sok évvelezelı tt jól ismertem. Ez talán a mentségemre szolgál, amiért írásommal zavarom. Az új-

ságban olvastam a cheapside-i balesetr ı l, és eszembe jutott, hogy Mr. Temple volt Lincoln's Innben az édesapja ügyvédje. Reá bíztam hát ezt a levelet, azzal, hogy juttassa elmagához. Megtudtam azt is, hogy az édesapja megboldogult, kérem, fogadja hát mélyegyüttérzésem kifejezését. De az a tény, hogy meghalt, meg azok a körülmények, amelyek most engem is nyugtalanítanak, szükségessé teszik, hogy minél elı bb beszélhessek magá-val. E pillanatban három dolognál többr ı l nem szólhatok. Az elsı a lucknow-i ostromravonatkozik, a második valami mérhetetlen értéket testesít meg, harmadjára pedig ön is ha-lálos veszedelemben forog. Kérem, Lockhart kisasszony, vigyázzon! Vegye komolyan ezt a

figyelmeztetést! Tekintettel arra a barátságságra, amely boldogult édesapjához f ő zött, dea saját élete védelmében is, amilyen hamar csak tud, jöjjön ide, és hallgasson meg! Okavan annak is, miért nem kereshetem föl én magát.



16

Engedje meg, hogy ismeretlenül is úgy búcsúzzam, ahogy egész életemben viseltettemmaguk iránt

Jó barátja, George Marchbanks

Sally kétszer is elolvasta a levelet, és nagyon meglepıdött. Ha az édesapja ésMarchbanks úr olyan jó barátok voltak, miért nem hallotta a nevét egészen addig, míg aTávol-Keletrıl az a levél meg nem érkezett? És mi volt az a veszély?

A Hétszentség…

Hát persze! Marchbanksnek tudnia kellett, mit fedezett fel az édesapja. Az apja azért ír-ta meg pont neki, mert tudta, nála biztonságban lehet a levél. Volt egy kevés pénze a tás-kájában. Felvette a köpenyét, nyugodtan lement a lépcsın, és elhagyta a házat.

Vonatra ült. Úgy érezte: ezzel egy hosszú hadjárat elsı csatájába indul. Biztosan tudtaazt is, az édesapja hideg fejjel tervezné meg az egészet, kijelölné az összekötı útvonalakataz erıdítmények között, szövetséget kötne másokkal; neki is ezt kell tennie. Marchbanksúr szövetségesnek jelentkezett. Nincs annál rosszabb, mint ha érezzük; fenyeget valami, ésnem tudjuk, mi is az.

Nézte, hogyan váltakozik a városszéli szürkeség a vidéki szürkeséggel, a tenger a fo-lyóval. Legalább öt vagy hat hajó sietett felfelé az élénk keleti szél elıl, vagy éppenséggelteljes gızzel igyekezett széllel szemben a Temze torkolatvidékén. Swaleness nem valaminagy város. Sally úgy gondolta, hogy takarékoskodni fog, gyalog, és nem bérkocsival in-dul el az állomásról. A hordártól megtudta, hogy a Foreland House néhány lépésre, legfel-

jebb egy mérföldnyi sétára van onnan. „A tenger mellett, aztán a folyót kell követni” –mondta a hordár. A lány gyorsan határozott. A város kedélytelen volt és hideg. A folyó sá-ros öblöt vájt a sómaradványos vízfoltok közé, mielıtt hosszú szürke vonalat húzott volnaa tengerbe.

A dagály elvonult, az elhagyott tájon csak egyetlen emberi lény volt látható.

Egy fényképész. Kameráját, az akkoriban szokásos hordozható sötétkamrával együtt,pont a keskeny folyóparti ösvény közepén állította fel. Kedves fiatalembernek tőnt. MivelSally hegyfoknak semmi jelét nem látta (a házról nem is beszélve ), elhatározta, tıle fogútbaigazítást kérni.

– Maga a második ember, aki ezen az úton elhaladt mellettem – mondta a férfi. –Foreland House? Hosszú, alacsony épület. Arra.

Azzal egy mérföld messzeségben látszódó satnya ligetecskére mutatott.

– Ki volt a másik?

– Egy öregasszony. Úgy nézett ki, mintha a Macbeth egyik boszorkánya lett volna. – Ahasonlat nem hatott Sallyre. A férfi bizonytalankodását látva, folytatta: – Ráncos, tudja,

meg titokzatos…– Értem – mondta Sally.

– A névjegyem – mondta a fiatalember. Akár egy gyakorlott bővész, olyan ügyesen va-rázsolt elı a semmibıl egy kartont. Frederick Garland fényképíró-mő vész volt ráírva, ésegy londoni cím. Sally tetszéssel nézett végig rajta: csibészes arcának élénk és intelligenskifejezése volt, szalmaszínő haja rakoncátlanul tekergızött.

– Bocsássa meg, hogy megkérdezem- mondta a lány –, de mit fényképez éppen?

– A tájat – mondta a férfi. – Nem nagy szám, nem igaz? De most valami kipróbálnék,tudja. Új vegyszerekkel kísérletezem. Az az ötletem támadt, hogy ez az új vegyszer jobbanrögzíti majd a képet.

– Kollódium – mondta a lány.



17

– Pontosan. Maga fotográfus?

– Nem, de az édesapámat érdekelte… Mindegy, mennem kell. Köszönöm, Mr. Garland.

A férfi vidáman rámosolygott, és visszatért a kamerájához.

A kanyargós ösvény a sáros folyópartot követte, végül a kis liget mögött ért véget az út.Ahogy a fényképész megmondta, ott volt a ház is – málló stukkók díszítették, néhány cse-rép hiányzott a tetırıl, a kert is burjánzóan rendetlen volt. Sally még soha nem látott le-hangolóbb helyet. Megborzongott.

Belépett az apró elıtérbe, és éppen csengetni akart, mikor kinyílt az ajtó, és egy emberlépett ki rajta. Az ujját a szájához emelte, és csendben becsukta az ajtót.

– Psszt! – suttogta –, egy szót sem! Gyorsan! Erre!

Sally csodálkozva követte. A férfi fürgén a ház sarka mögött egy üveges verandára ve-zette. Becsukta maguk mögött az ajtót, erısen fülelt, majd kezet nyújtott.

– Miss Lockhart – mondta. – Marchbanks ırnagy vagyok.

A lány kezet rázott vele. Idıs ember volt, úgy jó hatvanas lehetett, az arca betegesen sá-

padt, a ruha is lötyögött rajta. Finom metszéső, sötét szeme mély üregbıl tekintett kifelé.A hangja valamilyen furcsa módon ismerısnek tetszett. De volt az arckifejezésében vala-mi, ami elıször, ameddig rá nem jött a dolog lényegére, megriasztotta. A férfi is félt. Ta-lán még sokkal jobban, mint ı.

– Ma reggel érkezett a levele – mondta a lány. – Édesapám kérte, hogy keressen meg?

– Nem – a férfi is meglepettnek látszott.

– Akkor… a Hétszentség jelent valamit önnek?

A szónak nem volt semmiféle hatása Marchbanks ırnagyra.

– Sajnálom, nem – mondta. – Ezt akarta megkérdezni tılem? Nagyon sajnálom. Azédesapja…?

Sally gyorsan beszámolt az apja utolsó útjáról és arról a levélrıl, amely Keletrıl érke-zett, továbbá Mr. Higgs haláláról is. A férfi kezét a szemöldökéhez emelte, teljesen össze-törtnek és zavartnak tőnt.

Egy kis fenyıfaasztal és egy szék állt a verendán, az ajtó közelében. Marchbanks leül-tette Sallyt, aztán halkan beszélni kezdett.

– Nekem van egy ellenségem, Lockhart kisasszony, és most már az a maga ellensége is.Az az asszony nagyon, de nagyon gonosz teremtés. Itt van, ebben a házban, ezért kellettnekünk ide bújnunk, és ezért kellene magának minél hamarabb elmennie. Az édesapja…

– Miért? Mi rosszat tettem neki? Kicsoda ı egyáltalán?

– Nem tudom én ezt most elmagyarázni. Fogalmam sincs róla, mi okozta az édesapjahalálát, semmit nem tudok a Hétszentségrıl, de a Dél-kínai tengerrıl, sıt a kereskedelmihajózásról sem. İ viszont tudhatta, mi az a baj, ami engem sújtott, és ami most is bánt.Nem tudok segíteni magának. Nem tudok tenni semmit. Egy érdemtelen embert tiszteltmeg az édesapja a bizalmával. Újra.

– Újra?

Sally valami elkeseredett boldogtalanságot látott átsuhanni a férfi arcán. Teljesen re-ménytelen ember arckifejezése volt, s ez megrémítette a lányt. Csak arra a Keletrıl érke-zett levélre tudott gondolni.

– Élt maga valaha Chathamben? – kérdezte.

– Nagyon régen. De kérem… erre most nincs idınk! Vegye át!



18

Kinyitotta az asztalka fiókját, és egy barna papírba bugyolált valamit vett elı belıle. Hathüvelyk hosszú csomag volt, átkötve zsineggel, viaszpecséttel lezárva.

– Ez mindent meg fog magyarázni. Talán. De hiszen ı semmit sem mondott róla magá-nak! Én se szeretnék. Meg fogja rázni, ha elolvassa. Készüljön fel rá. De az élete veszély-ben forog, akár tudja, akár nem. Majd rájön a végén, hogy miért.

Sally elvette a csomagot. Észrevette, hogy a keze nagyon remeg. Egy furcsa pillanatigmind a két kezével belekapaszkodott a csomagba, rá is hajolt.

Nyílt az ajtó.

A férfi ugrott egyet. Az arca szürkére változott. Egy középkorú nı nézett körül az ajtó-ban.

– İrnagy úr! Lenn van – mondta. – A kertben.

Az asszony ugyanolyan szerencsétlenül nézett ki, mint a férfi. Erıs italszag áradt belıle.Marchbanks ırnagy intett Sallynek.

– Az ajtón át! – mondta. – Köszönöm, Mrs. Thorpe. Most! Gyorsan!

Az asszony félreállt, és egy mosolyt küldött Sally felé. Az ırnagy gyorsan keresztülvittea házon. Üres szobák, csupasz padló, visszhangos, nyirkos nyomorúság – Sallynek ez voltaz érzése. Elfogta a félelem.

– Kérem… – mondta, mikor elérték a bejáratot –, ki ez az ellenség? Nem tudok semmit.Legalább a nevét mondja meg!

– Mrs. Hollandnak hívják – suttogta a férfi, ahogy kinyitotta a recsegı ajtót. Ránézett. –Kérem, menjen már! Gyalog jött? Maga fiatal, erıs, gyors – ne várjon egy percet sem!Menjen egyenesen a városba… Jaj, bocsásson meg! Bocsánat! Bocsánat!

A szavai mintha a sírást lepleznék.

Sally kijutott, a férfi becsukta utána az ajtót. Az érkezésétıl számított tíz percen belül

újra úton volt. A lány felnézett a hámló vakolatú házra, és elgondolkozott, vajon az ellen-ség figyeli-e.

Nekiindult a gyomverte csapáson, elhaladt a sötét ligetcske mellett, és visszatért a folyómenti ösvényre. Jött a dagály, lomha hullámok terültek el a sáros parton. Nyoma nem volta fényképésznek, sajnos. A táj teljesen elhagyottnak látszott. Sietni kezdett. Tudta, hogyvalami fontosat visz a táskájában. A folyóparti út felénél megállt és visszanézett. Mi kész-tette erre? Nem tudta. Egy kis alakra lett figyelmes a fák mögött; feketébe öltözött öreg-asszony volt. Túl távol ahhoz, hogy jól kivehetı legyen, de biztosan utána igyekezett. Ki-csiny, fekete alakja a szürke, elvadult táj egyetlen olyan része volt, amely nem véletlenül

került oda. Sally gyorsított, amíg el nem érte az országutat. Ekkor újra visszanézett. Úgytőnt, mintha a kis fekete alak a dagállyal együtt közeledne, már nem volt annyival elma-radva mögötte. Mintha még nyert is volna valami távolságot. Hova bújhat? A városba ve-zetı út enyhén elkanyarodott a tengertıl. Sally arra gondolt, ha egy oldalsó úton leléphet-ne, az öregasszony nem látná, talán… Aztán valami még jobb megoldást talált.

A fényképészt. A tengerparton álldogált kis sátra mellett, valamilyen mőszert nézege-tett. Sally visszapillantott: az apró fekete figura a tengerre nézı házak teraszai mögé tőnt.Odafutott a fényképészhez. Az csodálkozva nézett rá, de aztán örömmel elmosolyodott.

– Hát maga az – mondta.

– Kérem – mondta Sally. – Segítene?

– Hát persze. Boldogan. Miben?– Üldöznek. Az az öregasszony követ. Veszedelmes. Nem is tudom, mit tegyek.



19

A férfi szeme felcsillant az örömtıl.

– A sátorba! – mondta, és felemelte a vásznat. – Ne mozogjon, mert föllöki az egészet.A szagokkal meg ne törıdjön!

Sally úgy tett, ahogy a fényképész mondta. A férfi felhajtotta a bejárat vásznát, aztánvisszaigazította utána. Erıs sós szag áradt a sátorból, teljesen sötét volt.

– Maradjon csöndben! – mondta a férfi. – Majd én szólok, ha elment. Idejön, szavamra!Át az úton! Egyenesen felénk!

Sally megmerevedett. Hallgatta a sirályok rikoltozását, a lódobogást, a kerékzörgést,egy kocsi haladt az úton. Végül éles, fürge lépések zaját, egy pár szöges csizma kopogá-sát.

– Bocsánat, uram – mondta egy hangosan ziháló és recsegı, idıs hang.

– Mmmm. Mi van? – Garland hangja a kendı alól hallatszott. – Várjon egy percre! Egyképen dolgozom. Nem tudok kijönni a kendı alól, amíg kész nem vagyok. – Aztán tisz-tábban: – Nos, asszonyom?

– Nem látott egy fiatal lányt erre, uram? Gyászruhában?– Dehogynem! Borzasztóan sietett. De nagyon csinos volt a kis szöszi. İ lett volna?

– Egy olyan ifjú úr, mint maga, biztosan észreveszi. İ volt az, igen, az isten áldja meg!Látta, hogy merre ment?

– Ami azt illeti, meg is kérdezte tılem, hogy jut el a Hattyú fogadóhoz. Azt mondta, aramsgate-i járatot akarja elérni. Megmondtam, hogy tíz perce van rá.

– Hattyú fogadó, uram? Az meg hol lehet?

A férfi útba igazította, az öregasszony megköszönte és elment.

– Ne mozduljon! – mondta a fényképész halkan Sallynek. – Még nem fordult be a sar-kon. Egy darabig ki kell bírnia a büdösét.

– Köszönöm – mondta Sally udvariasan. – De azért nem kellett volna áradoznia rólam.– Akkor visszavonom. Maga majdnem olyan ronda, mint az ott. Mi történt tulajdonkép-

pen?

– Valamibe nagyon bele találtam tenyerelni. Nem is tudom megmondani, hogy mibe.

– Psszt!

Lépések közeledtek, majd elhaladtak a sátor mellett. Aztán csönd lett.

– Egy kövér ember volt, kutyával – mondta a fényképész. – Elment.

– Az öregasszony sem látszik?

– Eltőnt. Szerencsére, Ramsgate felé.

– Kijöhetek?A férfi felhajtotta a bejárat vásznát, és úgy tartotta, nyitva.

– Köszönöm – mondta a lány. – Mennyivel tartozom?

A férfi nagyra nyitotta a szemét. Egy pillanatig úgy látszott, mintha el akarná nevetnimagát, de aztán udvariasan meghajolt. Sally elpirult: nem kellett volna pénzrıl beszélni.Gyorsan indulni készült.

– Ne menjen még! – mondta a férfi. – A nevét sem tudom! Mondja meg, hogy hívják,ennél többet én nem kérek.

– Sally Lockhart vagyok – mondta a lány, és a tengerre bámult. – Nem akartam meg-

bántani. Nagyon sajnálom.



20

– Egyáltalán nem vagyok megbántva. De nem minden a pénz! Most aztán mihez fogkezdeni?

Sally nagyon kisgyereknek érezte magát. Ideges lett, és ez nem volt ínyére.

– Visszamegyek Londonba – mondta. – Remélem, valahogy kikerülöm a bajokat. Vi-szontlátásra.

– Mit szólna a társaságomhoz? Én itt majdnem mindent befejeztem, és az az öreg skatu-lya igencsak veszélyes lehet.

– Semmit sem, köszönöm. Mennem kell.

Útnak eredt. Pedig örült volna a fiúnak, de ezt sosem vallotta volna be magának. Vala-hogy úgy érezte, hogy a kiszolgáltatottság látszata nála pillanatnyilag hatástalan. Pedigmáskor milyen jól mőködött! Ezért szeretett volna fizetni a fényképésznek. Egyenlı felté-telek mellett akart találkozni vele. De lám, ez is rosszul sikerült. Úgy érezte, hogy nem tudsemmirıl, és semmit sem tud jól megoldani. Nagyon egyedül érezte hát magát.



21

A felkelés

Az öregasszonynak nyoma sem volt az állomáson. Nem sokan vártak a vonatra: mind-

össze egy lelkész, a felesége, három vagy négy katona és egy anyuka két gyermekével.Mikor a szerelvény befutott, Sally minden nehézség nélkül talált egy üres fülkét magának.

Várt, míg a vonat a nyílt pályára ért, és csak azután nyitotta ki a csomagot. Nagyon szo-ros volt a csomó, és viaszpecsét rögzítette. Egyik körme be is repedt, mire ki tudta bonta-ni.

Végre kinyílt: egy könyv volt benne.

Egyfajta naplónak látszott. Egészen vastag volt, tele sőrőn teleírt lapokkal. Durva szür-ke kartonba kötötték, de nagyon lazán, így egy egész rész ki is esett belıle. Sally gondo-san visszarakta és olvasni kezdte.

Az elsı oldalon ez a cím szerepelt:

A lucknow-i és és agrapuri 1856-7-es események leírása, beszámoló az Agrapuri Rubinelt ő nésér ı l és egy kisgyermek, név szerint Sally Lockhart szerepér ı l

Megállt és belefogott újra. İt emlegették, ıt magát! És egy rubint!

Száz kérdés röppent fel benne. Mint egy légyraj az ünnepi asztal fölött, zúgásuk úgy be-töltötte az agyát. Zárt szemmel várta, hogy megnyugodjon.

Az írás így folytatódott:

1856-ban én, George Arthur Marchbanks, a Cornwall Hercegi Könnyő Gyalogos Had-sereg 32-ik ezredében,

Agrapurban, az Oudh vidékén szolgáltam. A lázadás kitörése elı tt néhány hónappal há-

rom tiszttársammal, név szerint Brandon ezredessel, Park ı rnaggyal és Lockhart kapi-tánnyal együtt módomban volt meglátogatni Agrapur maharadzsáját. A látogatás állítólagmagáncélokból, mondhatni puszta id ı töltés céljából történt. Valójában pedig bizonyos tit-kos politikai tárgyalásokat folytattunk a maharadzsával. A tárgyalások tartalmáról talánitt nem kellene beszámolnom, hacsak nem annyiban, amennyiben mindezek bizonyos pre-koncepciók kialakulásához járulhattak hozzá.

A maharadzsát alattvalóinak egy csoportja tartotta a kezében – ez a kép alakult ki ek-kor. Es ez – miként ezt bizonyítani is fogom – a következı évben, azoknak az iszonyatoseseményeknek az idején, sorsdönt ı következményekkel járt, f ı ként a maharadzsa sorsát il-let ı en.

Agrapurba tett látogatásunk második estéjén a maharadzsa nagy bankettet rendezett atiszteletünkre. Lehet, hogy nem azzal a szándékkal tette, hogy a gazdagságával kápráztas-son el bennünket, de mindenképpen ez sikerült neki. Soha nem láttam olyan sziporkázó ra-gyogást, mint akkor este.

A bankett-termet csodálatosan faragott márvány oszlopsor vette körül. Az oszlopf ı könolyan lótuszvirágok voltak, melyeket aranylevelek borítottak gazdagon. A k ı pad-ló,amelyre léptünk, lapis lazulival és onyxszal volt lefedve: a sarokban olyan szök ı kút cso-bogott, amely rózsák illatát árasztotta magából. A maharadzsa zenészeimahagóniberakásos paraván mögött játszották furcsa, lassú dallamú zenéjüket. Az étkész-let is színaranyból készült, de a bemutató legf ı bb ékessége a Rubin volt. Összehasonlítha-tatlan nagyságban és fénnyel ragyogott a maharadzsa mellén.

Ez volt az a híres Agrapuri Rubin. Már nagyon sokat hallottam felı le. Nem tudtam le-venni róla a tekintetem – be kell vallanom, hogy mély tüze és szépsége, az a vérvörös fo-



22

lyékony hı , amely áradt belı le, elbő völt, leláncolta a figyelmemet, úgy bámultam, hogy aztöbb volt puszta udvariaskodásnál. A maharadzsa észrevette a kíváncsiságomat, és elme-sélte a k ı történetét.

Hat évszázaddal azelı tt fedezték fel, Burmában. Elı ször Balban, a delhi király szereztemeg, utána az agrapuri hercegi házra szállt. Az évszázadok során számtalanszor elveszett,

ellopták, eladták, elajándékozták, de mindig visszatért királyi tulajdonosaihoz. Nem egyesetben gyilkosságok, öngyilkosság, kivégzések, szóval halál kísérte az útját: egyszer mégháborút is okozott. Ekkor egy egész vidék teljes lakosságát hányták kardélre miatta. Utol-

jára vagy ötven évvel ezelı tt lopta el egy francia kalandor. Az a szerencsétlen úgy tudtacsak elkerülni, hogy a lopásra fény derüljön, hogy lenyelte a követ. De hiába. Elevenenboncolták fel. A rubin meleg volt, mikor kikerült a hasából.

A maharadzsa rám nézett, mikor elmesélte ezeket a történeteket.

„Megvizsgálná, ı rnagy?” kérdezte. „Tartsa a fény felé, és nézzen bele! De vigyázzon,el ne essen!”

A kezembe adta, és én megtettem, amit kért. Ahogy a lámpa fénye a k ı re esett, furcsa je-

lenségnek lehettünk tanúi. A k ı szívében az a vörös ragyogás örvényleni kezdett és mintha füstölt volna, egy szirtes-szakadékos fantasztikus tájjá alakult: szurdokok, hegycsúcsok ésszörnyő szakadékok váltogatták egymást, mélyükre lemerülni sem lehetett. Olvastam ilyentájról, igaz, csak egyszer: az ópium képes csak ilyesmire. Akkor lát ilyen borzalmakat azember.

Erre a rendkívüli hatásra figyelmeztetett a maharadzsa. Meginogtam, az örvény meg-szédített. Lockhart kapitány kapta el a karomat. A maharadzsa visszavette a követ. Nevetnikezdett, az incidenst tréfával ütöttük el.

A látogatás röviddel ezután véget ért. Vagy egy évig nem láttam a maharadzsát. Csak akkor találkoztam vele újra, mikor arra a szörnyő ségre került sor – és ez ennek a beszá-

molónak a csúcspontja –, amelybı l több szégyen és boldogtalanság származott, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni. Bárcsak a Jóisten (ha ugyan van Isten, és nemcsak gú-

nyos démonok vannak) megadná, hogy elfelejthessem, minél elı bb!

Az az év, amelynek elmúltával újra láttam a követ, rossz elı jelek éve volt. Annak a ször-nyő viharnak az elı jelei, amely a fejünk fölött lebegett; a lázadásé. Mi nem olvastunk a je-lekbı l. A lázadás szörnyő ségeinél nem kell sokáig id ı znöm. Más, nálam érdemesebb elbe-szélı k bı ven leírták: azokkal a hı stettekkel együtt, amelyek a titkolt mészárlás sötétjében

fénylettek. Elég az hozzá, hogy míg százak haltak bele, én túléltem, és még hárman, akik-nek az életében ez a rubin hatalmas, sı t dönt ı szerepet játszott.

Most arra az id ı szakra térek át, amely a lucknow-i ostrom idejére esett, nem sokkal az-elı tt, hogy Havelock és Quatram fölmentették.

Az ezredem a városban állomásozott és…

Sally felnézett. A vonat begördült egy állomásra. Látszott a felirat: CHATHAM. Be-csukta a könyvet. Feje furcsa képekkel volt tele: arany bankett, titokzatos halál és egy kı,amely mérgez, akár az ópium. „Hárman élték túl, rajta kívül” írta az ırnagy: az apja,Sally maga – Egyszerre gondolkodóba esett. És a harmadik?

Felvette újra a könyvet, de aztán gyorsan le is tette.

Kinyílt az ajtó, egy férfi jött be rajta. Tarka, világos színő tweedöltönyös ember volt, ri-kító tővel a nyakkendı jében. Megemelte a keménykalapját, úgy köszönt oda Sallynek.Aztán leült.

– Jó estét, kisasszony – mondta.– Jó estét.



23

Sally kinézett az átellenben lévı ablakon. Nem akart beszélgetni, volt valami furcsa en-nek az embernek a bizalmaskodó mosolyában, nem tetszett neki. A Sallyhez hasonló fiatallányok nem szoktak egyedül utazni: ez nyilván furcsán vette ki magát, rosszíző érdeklı-dést kelthetett.

A vonat kipöfögött az állomásról, a férfi elıvett egy szendvicset, és enni kezdte. A lány

nem figyelt rá többé. Üldögélt, nézte a mocsarat, a távolban a várost, a hajók árbocait,messze a jobb oldalon a felbukkanó dokkokat és hajógyárakat.

Múlt az idı. Talán a London Bridge állomáson lehetett, ahol a füsttıl megsötétült üveg-csarnok alatt, a gızgép sziszegése a hordárokat hívó visszhangzó kiáltozásra és kocsizör-gésre váltott, hogy Sally felült és megdörzsölte a szemét. Felébredt.

A fülke ajtaja ide-oda lengett.

Az az ember eltőnt. És vele együtt a könyv is. Ellopta, és köddé vált.



24

A kábító ceremónia

Felpattant, és az ajtóhoz ugrott, de a peron tömve volt, és csak arra emlékezett: az az

ember tweedöltönyt és keménykalapot hordott. Tucatszám akadtak a tömegben ilyen figu-rák.

Visszatért a fülkéjébe, a táskája ott volt a sarokban, ahova tette. Lehajolt, hogy felve-gye, és akkor az ülés szélén néhány papírfecnit vett észre.

A könyv nagyon lazán volt bekötve – kieshetett az a rész, vagy ı ejthette ki álmában, atolvaj pedig nem vette észre! A legtöbb lap üres volt. Az egyiken azonban néhány sor voltolvasható, mintha a megelızı oldal folytatása lett volna:

…sötét helyen egy megcsomózott kötél alatt. Három vörös fénysugár világítja meg, mi-kor a Hold a vízbe bukik. Vegye el! Legyen a magáé, nemcsak azért, mert ez az én ajándé-kom, hanem, mert Anglia törvényei szerint is így kell lenni. Antequam haec legis, mortuus

ero; utinam ex animo hominum tam celeriter memoria mea discedat. Sally nem tudott latinul. Összehajtogatta a lapokat, és a táskájába tette. Szinte szédeleg-

ve a csalódástól igyekezett Mrs. Rees háza felé.

Mindeközben Wappingben baljós szertartásra került sor.

Mrs. Holland úgy intézkedett, hogy naponta egyszer Adelaide ételt vitt fel a másodikemeleti vendégének. Az a hölgy nagyon gyorsan rájött, miféle éhség gyötri lakóját,

Matthew Bedwell urat. Soha nem mulasztotta el tehát, hogy a kínálkozó alkalmat ki-használja; régi vészterhes kíváncsisága egyre erıteljesebben mőködött.

Nagyon érdekes történet részletei bontakoztak ki a látogató elıtt. A férfi nem volt ma-gánál, váltakozva hol izzadt, hol meg a fájdalom, vagy a piszkos falakról ráözönlı látomá-sok gyötörték. Mrs. Holland türelmesen hallgatta, egy kevés ópiumot adott neki, aztánmegint csak hallgatta egy darabig … Lassanként összeállt a történet, és Mrs. Holland rá-

jött: hatalmas vagyon nyomára bukkant.

Bedwell elbeszélése a Lockhart és Selby Hajózási Ügynökségével volt kapcsolatban.Mrs. Holland a Lockhart név hallatán felkapta a fejét. Neki magának is volt némi köze eh-hez a családhoz; a véletlen összeesés meglepte. Fokozatosan rájött, hogy újabb részletek isösszefügghetnek egymással: a Lavinia schooner pusztulása, a tulajdonos halála, a cégrendkívüli haszna a kínai piacon, és ezer mellékkörülmény. Bár nem volt különösen vallá-sos, Mrs. Holland az Isten ujját láthatta az egészben.

Ami Bedwellt illeti, túl gyönge volt ahhoz, hogy megmozduljon. Mrs. Holland nem volt

egészen biztos abban, hogy minden sötét titkot kiszedett már a férfibıl. Bedwellt ezek atitkok tartották életben, feltéve, ha a vegetálást életnek lehet nevezni.

Így most Adelaide egy adag levessel és egy darabka kenyérrel felmászott a lépcsın ahátsó hálószobába. Csönd fogadta. Azt remélte, Bedwell alszik. Visszatartott lélegzettelnyitotta ki az ajtót, utálta a nehéz, nyirkos, hideg levegıt, amitıl visszatántorodott, mikorbelépett.

Az úr a matracon feküdt, durva takaróval a mellén. De nem aludt. Tekintetével a kis-lányt követte. Adelaide a székre tette a lábost.

– Adelaide – suttogta. Igenis…

– Mit hoztál?

– Levest. Mrs. Holland mondta, egye csak meg, jót fog lenni az úrnak.– És a pipa?



25

– Majd a leves után, uram.

A kislány nem nézett a férfire, mind a ketten suttogva beszéltek. Bedwell nagy nehezenfelkönyökölt, majd fájdalmas küszködés árán felült. A lány úgy állt a falnak támaszkodva,mintha nem is létezne – akár egy árnyék. Csak óriási szeme élt.

– Add már ide! – mondta a férfi.

A kislány elvette tıle a lábost, a kenyeret belemorzsolta, aztán a távoli falhoz lapult.Bedwell belefogott, de nem volt étvágya, néhány kanál után eltolta magától.

– Nem kell – mondta. – Se íze, se bőze. Hol a pipa?

– Meg kell ennie az úrnak! Mrs. Holland különben megöl! – mondta Adelaide. – Ké-rem…

– Edd meg te! – mondta a férfi. – Adelaide! A pipámat! Adelaide bágyadtan nyitotta kia szekrényt (a széken és az ágyon kívül ez az egyetlen bútor volt a szobában), és egy hosz-szú, nehéz, három részbıl összeilleszthetı pipát vett elı.

Bedwell merıen figyelte, hogyan rakja össze, és teszi mellé az ágyra. Közben egy kis

darabot vágott le a szekrényen lévı

barna masszából.– Feküdjön le! – mondta a lány. – Nagyon gyorsan ki fogja csinálni az urat. Le kell fe-küdnie, különben elesik még nekem.

Bedwell úgy tett, ahogy a kislány mondta; az oldalára fordulva nyúlt el az ágyon. Szür-ke, homályos délután volt, a hővös fény az apró ablak mocskán keresztül küzdötte át ma-gát, így világította meg komoran a szoba falán lévı acélmetszeteket. Egy bogár mászottegykedvően az átzsírosodott párnán. Adelaide meggyújtott egy gyufát, hogy az ópiumospipát elkészítse. Egy tővel megszurkálta, a lángba tartotta, ide-oda mozgatta, míg bugybo-rékolni és gızölögni kezdett. Bedwell a szájába vette a szopókát. Adelaide belerakta azópiumot. A mámorító, édeskés füst átjárta a pipát.

Mikor megszőnt a füst, a lány egy újabb gyufát gyújtott meg és megismételte a folya-matot. Győlölte az egészet, Győlölte, mert úgy átformálta az urat, hogy arra kellett gon-dolnia: minden emberi arc mögött egy meredt szemő, nyáladzó idióta vicsorog.

– Még! – morogta a férfi.

– Nincs több – suttogta a lány.

– De, Adelaide! – nyőgösködött a férfi. – Még!

A lány újabb gyufaszálat vett elı, az ópium megint buborékokat és füstöt eregetett. Azegész összeomlott és úgy tőnt el, akár a folyóvíz egy víznyelıben. Adelaide megrázta agyufaszálat, és ledobta a többi mellé a földre.

Hosszan sóhajtott. Most már vastag füst ült a szobán. Hányinger környékezte.

– Tudod, hogy nincs erım rá, hogy felkeljek kimenni? –mondta Bedwell.Nem, uram – suttogta a kislány.

A férfi hangja az ópiummámor hatása alatt furcsán megváltozott, elvesztette a tengeré-szekre jellemzı durva rekedségét, finom lett, sıt gyengéd is talán.

Mégis arra gondolok. Éjjel-nappal. Jaj, Adelaide… A Hétszentség… Nem… Nem! Ör-dögfajzatok! Hagyjatok!

A férfi látomásaiba merült, Adelaide olyan távol került tıle, amennyire csak lehetett.Otthagyni sem merte, hiszen Mis. Holland biztos megkérdezné tıle, miket hallott, maradniis félt, hiszen az úr szavai rémálmokat keltettek benne is. A Hétszentség kifejezés mégkétszer fordult elı, s a lérfi mindig rettegéssel mondta ki. Egyik mondat kellıs közepén

aztán Bedwell megállt. A tekintete kitisztult, bizalommal telt meg.– Lockhart – mondta. – Már emlékszem rá. Adelaide, itt vagy?



26

– Igenis – suttogta a lány.

– Próbálj megjegyezni nekem valamit! Megteszed?

– Igenis.

– Egy Lockhart nevő ember… megkért, hogy találjam meg a lányát. Egy Sally nevő lányt. Van egy üzenetem a számára. Nagyon fontos üzenet. Átadnád?

– Nem tudom, uram.

– London nagyon nagy város. Talán nem is sikerül megtalálnod.

– Megpróbálkozhatom.

– Jó kislány vagy. Mit is csináljak? – folytatta gyámoltalanul. – Nézz csak végig rajtam!Olyan gyönge vagyok, mint egy bébi. Mit szólna ehhez a fivérem?

– Fivére is van az úrnak?

Majdnem teljesen besötétedett. Adelaide úgy bánt vele, mint édesanya a beteg gyerme-kével: puha kendıvel törölgette a férfi arcát. Bedwell hálásan simogatta meg a kezét.

– Finom ember – mormogta. – Az ikertestvérem. Mintha én lennék. Ugyanaz a test, de

teljesen más lélek. Tiszta. Az enyém romlott és sötét. Lelkész, Nicholasnak hívják. Tiszte-lendı Nicholas Bedwell. Vannak testvéreid?

– Nincsenek.

– Él az édesanyád? Vagy az apád?

– Nincs anyám, bár apám van mégis. Toborzó ırmester.

Ez hazugság volt. Adelaide édesapját éppen úgy az ismeretlenség homálya fedte, mintaz édesanyját, aki a születése után két héttel vált kámforrá. Adelaide olyan férfiakból ala-kította ki magának az édesapját, akiket rövidke élete során a legragyogóbb vitézeknek§talált. Az egyik ilyen hetyke köcsögkalapos fickó, kesztyővel a kezén, egy alkalommalrákacsintott. Adelaide a pajtásaival együtt egy kocsma elıtt álldogált ekkor, és durva vic-cein hangosan kacagott. Addig még nem hallott vicceket. Valamilyen hısies férfiragyogásvolt ez a humor, ami sötét életébe világított, akár a napsugár. Ebbıl a kacsintásból lett alány elsı apja. És ez minden, ami megmaradt belıle.

– Tisztességes ember – morogta Bedwell. – Tisztességes férfi.

A szemei lezárultak.

– Megyek aludni – mondta suttogva a kislány.

– Ne szólj neki, Adelaide! Ne szólj arról, amit mondtam. Nagyon gonosz asszony.

Igenis.

Uedwell újra révületbe zuhant, a szoba újabb szellemekel, kínai démonokkal telt meg.

Adelaide még üldögélt egy darabig a sötétben, fogta a férfi kezét. Gondolkodott.



27

Üzenetek

Mr. Higgins halála óta lelassult az élet az irodában. A hivatalsegéd viszálya a portással

is elcsitult, hiszen az öreg már nem talált újabb rejtekhelyeket, és Jim filléres magazinjai iselfogytak. A fiú különben, mikor nem volt mit tennie, azzal ütötte agyon a délutánt, hogyegy csúzlival Viktória királynı portréjára papírgalacsinokkal lövöldözött. A kép a portás-fülke kandallója felett függött.

Mikor Adelaide megérkezett és kopogott, Jim elıször nem is vett róla tudomást. Azzalvolt elfoglalva, hogy a találati arányon javítson. Az öregember nyitotta ki az ablakot.

– Egen… Mit akar?

– Miss Lockhartot – suttogta Adelaide. Jim meghallotta, és felnézett.

– Lockhart kisasszonyt? – kérdezte a portás. – Biztosan? A kislány bólintott.

– Mér kell ı neked? – kérdezte Jim.

– Ne törıdj vele, te kis bogár – mondta az öreg.

Jim a portás fejére célzott, de a papírgalacsin nem talált. Aztán elugrott, hiszen a lövésgellert kapott, ıt érte volna visszafelé.

– Ha valami üzenetet hoztál Miss Lockhartnak, én átveszem – mondta. – Gyere csak kiegy percre!

A lépcsıfordulóhoz vitte Adelaide-et, hogy a portás hallótávolságából kikerüljenek.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Adelaide.

Mit akarsz te Lockhart kisasszonytól? Nem tudom. Na de ki küldött? Az úr.

A fiú közelebb hajolt a kislányhoz, hogy hallja is, amit mond. Megérezte a Holland fo-gadó szagát, és errıl a koszos gyerekrıl, meg az elhanyagolt ruházatáról is sejtette, hogykicsoda-micsoda lehet. Megnyugodott, sıt, valami nagyon fontos jutott az eszébe.

– Hallottál valaha – kérdezte – valamirıl, amit Hétszentségnek hívnak?

Az elmúlt két hét alatt mindenféle embernek feltette ezt a kérdést, Mr. Selbyt kivéve. Ésmindig ugyanaz a válasz várta: nem, nem hallottak róla.

De a kislány igen. Meg volt rémülve, mintha remegett volna a köpeny alatt. A szememindennél sötétebb lett.

– Micsoda? – súgta.

– Hallottad vagy se? A kislány bólintott.– Mégis, mi az? – folytatta a fiú. – Fontos lenne.

– Nem tudom.

– Hol hallottál róla?

A lány húzogatta a száját és kifelé bámult. Két hivatalnok haladt a lépcsı tetején. Meg-nézték ıket.

– Nézd csak – mondta az egyikük. – A kis Jim udvarol!

– Ki a szíved hölgye? – szólt le a másik.

Jim felnézett, és egy akkora füttyentést eresztett el, ami egy hadihajónak is dicséretéreválhatott volna. Nem tisztelte a hivatalnokokat, nagyon alantas életforma volt szerinte.

– Hallgasd csak – mondta az elsı, amíg Jim szünetet tartott, hogy lélegzetet vegyen.



28

– Milyen torka van!

– És ahogy kiereszti! Én azt csodálom a legjobban. Az a marha nagy erı benne!

– Marha a világ is – mondta az elsı.

– Ne csak hátulról dumálj, Skidmore, mondd a szemembe! – mondta Jim. – Nincs ne-kem arra idım, hogy ilyesmire figyeljek. Erre! – mondta Adelaide-nek. – Gyere ki innen!

A két hivatalnok füttye és gúnyolódó szavai kísérték, mikor kézen fogta a kislányt, és afolyosón át az utcára cibálta.

– Ne is törıdj velük! – mondta. – Te, figyúzz! Mondj már valamit nekem a Hétszentség-r ı l! Itt emberhalál lett miatta.

Elmondta, mi történt. Adelaide nem nézett fel, de a szeme óriásira nyílt.

– Nekem Miss Lockhartot kell megkeresni. Mert, hogy ezt mondta az úr, mikor befejez-te. Csak Mrs. Hollandnek nem árulhatom el, mert akkor ı megölne engem.

– Na, mi a fenét mondott, mondd meg már!

A kislány mondta. Meg-megállt, hiszen Jim gyors beszélıkéjével nem dicsekedhetett.

És olyan ritkán fordult elı, hogy figyeltek rá, hogy alig jött ki hang a torkán. Jimnek ezt-azt meg is kellett kérdeznie, hogy megértse.

– Rendben van – mondta a végén. – Elı fogom keríteni Miss Lockhartot, és akkor be-szélhetsz vele. Jó lesz?

– Nem – mondta a lány. – Én soha nem tudok elszabadulni, hacsak Mrs. Holland nemküld el valahova. Megölne.

– Egy frászt fog megölni! El kell jönnöd, különben…

Azt az utolsó lányt is megölte, aki nála volt. Összetörte a csontját. Maga mondta nekem.

Akkor hogy fogod megtalálni Lockhart kisasszonyt? Nem tudom.

Nézd, én Wappingen át megyek haza minden éjjel. Találkozzunk valahol, és te meg el-meséled nekem, mi történt. Hol találkozhatnánk?

A lány a száját húzogatta, lefele nézett. Gondolkodott. A Régi lépcsınél – mondta.

Rendben van. Akkor a Régi lépcsınél minden este fél hétkor.

Mennem kéne – mondta a kislány. Ne felejtsd el! – kiáltott utána. – Fél hét! DeAdelaide már eltőnt.

Fortune Buildings 13 Chandler's Row Clerkenwell 1872. október 25.

Miss S. Lockhart Peveril Square 9. Islington

Kedves Lockhart Kisasszony!

Szeretném tájékoztatni afelı l, hogy felfedeztem volt valamit a 7szentségr ı l.

Létezik egy úriember, aki jelenleg a Holland fogadóban (Hangman 's Wharf, Wapping)terül el, ópiumot szív és Magáról beszél. Említette a Hét Szentséget úgyszintén, habár énnem bírok tudomással arról, mit is jelent. A háziasszony, Mrs. Holland nem megbízható,de ha holnap a Clerkenwell Gardens zene pavillonjához jön fél háromra, többet is mond-hatok.

Remélem maradok alázatos és engedelmes szolgálója

J. Taylor (Jim). Nagyságos



29

Jim a hivatali fogalmazás legnemesebb hagyományainak alapján alkotta meg így a leve-lét. Pénteken adta postára abban a biztos reményben (mégis a 19. században vagyunk!),hogy még napnyugta elıtt ki fogják kézbesíteni. És Sally másnapja éppen olyan érdekeslesz, mint az övé.

Holland's Fogadó

Hangman's Wharf

Wapping

1872. október 25.

Sámuel Selby, Esquire

Lockhart és Selby

Cheapside London

Tisztelt Mr. Selby!

Van szerencsém bemutatni önnek azt az úriembert, aki az önök keleti vállalkozásaivalkapcsolatban bizonyos információkkal rendelkezik. Ez az úriember tudatni kívánja, hogybizonyos feltételei teljesítésének megtagadása esetén mindazt, amit ı tud, az újságokbanlesz kénytelen közzétenni. Hogy bizonyítsa, mennyire tájékozott, megkért arra, hogy említ-sem meg a Lavinia schooner és az egyik tengerész, Ah ling nevét. Reméljük, hogy ezenajánlat meg fog felelni önöknek, és ez az üzenet is haladéktalanul eljut önökhöz.

Maradtam teljes tisztelettel

Mrs. M. Holland

így tehát Mrs. Holland (bár üres kézzel, de elégedetten) visszatért a Hattyú fogadóból.

Sally egy csaknem csupasz hársfa mögé félig-meddig elrejtızve várt Jimre aClerkenwell parkban. Az esı már átáztatta a kabátját, a kalapját, és most a nyakába készültcsordogálni. Mrs. Rees utasításait kellett megszegnie azért, hogy elszabadulhasson. Félnikezdett, ha arra gondolt, miié számíthat titkos útja után otthon.

Nem kellett sokáig várnia. Jim rohanvást, még nála is ázottabban érkezett. A lányt az

üres zenepavilonba húzta.– Ide! – mondta, azzal kifeszegetett egy laza deszkát a kis emelvény oldalán.Jim úgy bújt be a nyíláson, mint egy vadászmenyét. A lány már óvatosabban követte az

összecsukható székek között. Egy barlangszerő üregbe jutottak, s a fiú végre meggyújtottegy gyertyacsonkot.

A lány vele szemben telepedett le. A padló poros volt, de legalább száraz.

– Na? – mondta Jim. – Akkor meghallgat vagy sem?

– Hallgatom.

Jim megismételte mindazt, amit Adelaide mondott neki, de jóval részletesebben. Ko-

moly szókincse volt, a Filléres Borzalmak jól kiképezték.– Mi a véleménye? – kérdezte, mikor a végére ért.



30

– Jim, ez igaz lehet! Mrs. Holland! İ az az asszony, akirıl Marchbanks ırnagy mesélt.– Azzal Sally elmondta, mi történt az ırnagynál.

– A rubin! – kiáltott fel hirtelen Jim.

– Nem tudom, mi a köze a többihez. Marchbanks ırnagy ugyanis sosem hallott a Hét-szentségr ı l.

– És az a pofa, akirıl Adelaide mesélt, semmit sem mondott a rubinról. Lehet, hogy kétrejtély is van, nemcsak egy. Lehet, hogy nincs is kapcsolat a kettı között. |

– Egy kapcsolat azért van – mondta Sally. – Én. |

– És Mrs. Holland.

Szünet következett.

– Látnom kell azt az embert – mondta Sally.

– Nem lehet. Ameddig Mrs. Holland a markában tartja, addig nem. Jaj, hát majdnem el-felejtettem! Van neki egy fivére, aki lelkész. Nicholas a neve. Ikrek.

– Nicholas Bedwell tiszteletes úr – mondta Sally. – Kíváncsi vagyok, meg tudom-e ta-

lálni. Talán ı ki tudja venni a testvérét ebbıl a…– Az ópium rabja – mondta Jim. – És Adelaide azt is mesélte, hogy egy kínaitól retteg.

Valahányszor egy kínai elıkerül a szunyájában, üvölteni kezd.

Csönd lett egy pillanatig.

– Bárcsak ne vesztettem volna el azt a könyvet – mondta Sally.

Tc nem vesztetted, el. Mrs. Holland nyúlta le.

İ? Hiszen egy férfi volt! Chathamben szállt be.

Miért csaklizna el bárki egy rongyos régi könyvet, ha nem tudja, mi van benne? Az anyanya kavarhatta meg az egész hoppárét.

Sally megdöbbent. Hogyhogy erre nem gondolt? A fiúnak igaza van. Magától értetıdik.Hát megszerezte a könyvet – mondta Sally. – Megırülök! Mi az ördögöt akart attól a

könyvtıl?

Csak ne siessünk! – mondta a fiú komolyan. – İ a rubintot akarta. Mi is volt azon afecnin, ami leszakadt? Sally megmutatta neki.

– Na tessék. „Vegye el!” ez van benne. El van rejtve valahol, és a leírás megmondja,hogy merre. És mondok én még valamit. Ha a rubintot akarja, ezért még vissza kellgyöjjön.

Másnap este három ember ült a Holland fogadó konyhájában, melynek egy mocskos vastőzhely adott trópusi ragyogást. Egyikük Adelaide volt, de ı nem számított. Feltőnés nél-

kül húzódott meg a sarokban. Mrs. Holland az asztalnál Marchbanks könyvét lapozgatta.A harmadik személy egy látogató volt. A tőzhely mellett üldögélt egy karosszékben. Fel-váltva szürcsölt a teásbögrébıl és húzogatta a szemöldökét. Világos pepita öltöny volt raj-ta. A tarkójára csúszva egy barna keménykalapot hordott, és egy csillogó tő díszítette anyakkendı jét.

Miután a helyére illesztette a fogát, Mrs. Holland szólalt meg.

– Jó munka volt, Mr. Hopkins. Nagyon jó munka.

– Halál könnyő volt – mondta szerényen a látogató. Elaludt, tudja. Csak meg kellettemelnem a ruhája szélét.

– Nagyszerő. Mit szólna egy másik megbízáshoz?

– Bármikor, asszonyom. Mindig a rendelkezésére állok



31

– Van egy ügyvéd Hoxtonban, Blyth a neve. İ tett nekem valami csekély szívességet amúlt héten, de sajnos nem sikerült. Nem vigyázott eléggé. Ezért kellett Kentbe mennem,hogy rendbe rakjam.

– Aha – mondta finom érdeklıdéssel az ember. – Tehá maga azt szeretné, hogy én in-tézzem el ezt az ügyvédet, ugye?

– Körülbelül errıl lenne szó, Mr. Hopkins.– Nos, hát azt hiszem, meg tudom oldani – mondta kényelmesen a férfi, mialatt fújdo-

gálta a teáját. – Érdekes az a könyv?

– Nekem nem – mondta Mrs. Holland. – Tudom kívülrıl.

– Óh – óvatoskodott Mr. Hopkins.

– De az ifjú hölgynek nagyon érdekes lehet. Mondhatom, ha elolvasná, teljes katasztró-fa lenne. Minden tervemet romba döntené.

– Valóban?

– Érhetné valami baleset.

Csönd. A férfi kényelmetlennek érezte a székét. Odébb húzta.– Nem t'om – húzta a dolgot –, nem vagyok biztos benne, hogy akarok tudni róla, Mrs.

Holland.

– Én meg abban nem vagyok biztos, hogy van más választása, Mr. Hopkins – mondta azasszony, mialatt átpörgette a lapokat. – Istenem, milyen laza a kötés! Remélem, semmitvesztett el belılük!

Nem értem, Mrs. Holland. Hogy mibül nem választhatok én?

Az asszony azonban nem figyelt már rá. Öreg szemei összeeszőkültek, a könyv utolsóoldalára meredt, visszalapozott, újraolvasta, aztán felkapta a könyvet, megrázta, és a végénátkozódva a földhöz vágta. Mr. Hopkins idegesen hıkölt hátra.

Mi a hézag? – kérdezte.Átkozott paprikajancsi! A hülyeség mintaképe! Fogta, és elvesztette az egész könyv

legfontosabb oldalát!

Aszondta, hogy maga kívőrül tudja az egészet, madám!

Az asszony odalökte a könyvet a férfinek. Olvassa el, ha tudja! – Horgas öreg ujjával akönyv utolsó bekezdésére mutatott. A férfi hangosan olvasta.

Éppen ezért elhoztam a rubint a bankból; ez az egyetlen módja annak, hogy kárpótol- jam magam és megmentsek valamit a zátonyra futott életembı l. Az a végrendelet, amit én

annak az asszonynak az útmutatásai szerint állítottam össze, érvényét vesztette. Az ügyvéd nem gondoskodott róla, hogy kikerüljek egy szerzı dés hatálya alól; hiszen én írtam alá.Végrendelet nélkül halok meg. De azt akarom, hogy a k ı a magáé legyen. Elrejtettem va-lahová, és, hogy duplán bebiztosítsam, titkosírással rögzítettem a hollétét. Ott van…

Nem volt több. A férfi megállt, és az asszonyra nézett.

– Igen, Mr. Hopkins – mondta az mosolyogva. – Mo már látja, hogy mit csinált?

A férfi meghunyászkodott.

– Nem volt a könyvben, madám! – mondta. – Esküszöm!

– Valamilyen balesetrıl tettem említést, nemde? A férfi nyelt egy nagyot.

– Há' hisz azt mondom.



32

– Óh, hát maga elintézi azt a kis balesetet. Rendben megcsinálja, Mr. Hopkins. Holnap,ha egy pillantást vethetek a papírba, maga már mehet is, és tehet, amit akar.

– Hogy gondolja, madám?

– Majd meglátja – mondta az asszony. – Megszerzi a a kis darab papírt – ott kell lennienála valahol –, és azt' végez vele.

– Én aztán nem – mondta boldogtalanul a férfi.

– Dehogynem, Mr. Hopkins! Szavam adom rá.



33

Pénzügyi következmények

Nem tartott hosszú ideig, míg Mr. Hopkins a lapokban találkozhatott a történtekkel.

Csak fel kellett lapoznia egy újságot, és már kiabált is rá a hír, vészharang, rendırsípok ésöklözés zaját idézve.

A visszavonult ırnagy

reitélves halála

A házvezetını

egy pepita öltönyös férfirıl beszél

A kenti rendırséget ma reggel George Marchbanks ırnagy rejtélyes halála miatt riasz-tották. A Hegyfoki Házban, Swalenessben az áldozat holttestére Mrs. Thorpe, a házveze-tını, az ırnagy elkülönített lakrészének könyvtárában bukkant rá. Szemmel láthatóan le-lıtték, egy töltetlen pisztolyt is találtak a közelében.

A férfi visszavonult életet élt, csak egy házvezetını állt a szolgálatában. Hewitt, a kentikapitányság fıfelügyelıje megállapítása szerint a rendırségnek egy pepita öltönyös, ke-ménykalapos embert kell megtalálnia, akinek gyémánt nyakkendıtője van. Ez a férfi láto-gatta meg Marchbanks ırnagyot aznap reggel, amikor a valószínősíthetı nézeteltérésre issor került.

Az áldozat özvegyember volt, nem voltak rokonai. Hosszú ideig szolgált Indiában…

Mr. Hopkinst elöntötte a méreg. Le kellett ülnie, úgy kapkodott levegı után.

Vén csúszómászó – morogta. – Mérges pók! Számító vénasszony!

De a markában volt, nagyon jól tudta. Ha nem teljesítette volna Mrs. Holland kívánsá-gát, az asszony biztosan valamilyen acélkemény bizonyítékot gyártott volna ellene. Az az-tán akasztófára juttatta volna. Egy olyan gyilkosságért, amit nem is ı követett el! Nehézsóhaj hagyta el a torkát. Rögtön átöltözött, jól ismert ruháját új, sötétkék gyapjúszövet öl-tönyre cserélte. Kíváncsi lett, ugyan mi az a játék, amibe Mrs. Holland most belefogott.Ha gyilkosság a tét, vajon mi éri meg ezt a kockázatot?

Mrs. Rees szobalánya, Ellen utálta Sallyt, maga sem tudta miért. Irigység és rosszindu-lat volt a lelke mélyén; és ez az egész olyan kényelmetlen volt neki, hogy amikor csakmódja nyílt rá, hogy az ellenszenvét igazolva lássa, gondolkodás nélkül megragadta a le-hetıséget.

Most Mr. Hopkins szállította a bizonyítékot neki. Mrs. Holland kiszedte az ügyvéd ír-nokából Sally címét, a sima modorú Hopkins intézte a többit. Rendırnyomozóként mutat-kozott be Ellennek.

„Sally néhány levelet lopott el – nagyon-nagyon kényes leveleket –, amelyek igen magasállású család iratai voltak – az ország f ı nemesei közül jı néhányan bele is keveredtek eb-be a botrányszagú históriába, és a többi.” Mindebbıl persze egy árva szó nem volt igaz,de úgy hangzott, mintha egy magazinstory kellıs közepébe csöppent volna. Ezek voltakugyanis a szobalány kedvenc olvasmányai. Ellen rá is harapott azonnal.

A lépcsınél kezdtek el beszélgetni. A lányt nagyon gyorsan meggyızte, hogy az asszo-nyának, a hazájának, de f ıleg önmagának tartozik azzal, hogy Mr. Hopkinst titokban be-



34

eressze a házba. Persze csak azután, hogy mindenki lefeküdt, így hát éjfél felé Ellen kinyi-totta a konyhaajtót, és a rendırnyomozó, komoly mennyiségő brandyvel megerısít-ve,meg is találta a lépcsın az utat Sally szobájába. Volt némi gyakorlata, bár jobban szerettea tiszta, férfias és mindenekfölött csöndes zsebmetszés sportját. Jelezte a szobalánynak,hogy menjen ı is lefeküdni és hagyja ıt egyedül a feladattal. Az elıszobában várakozott,

míg meg nem bizonyosodott róla, hogy Sally elaludt. Az ezüstös flaska is vigyázott rá:kétszer is megjárta a szájához vezetı utat, és megkönnyebbülve tért vissza a zsebébe. Ezekután érezte úgy, hogy elérkezett a cselekvés ideje.

Lenyomta a kilincset, és pontosan tizenhét hüvelyknyire nyitotta ki az ajtót. Ellenugyanis felvilágosította, hogy ennél nagyobb forgatás esetén nyikorogni kezd. A gázlámpaa sarkon egy vékonyka függönyön keresztül, elég fényt adott, hogy a szobát nagyjábólszemügyre vehesse. Két percig szinte mozdulatlanul állt. Aztán elindult, de nagyon ügyelta mozgására, f ıleg a padlóra vigyázott. Nincs annál rosszabb, mint ha egy szınyeg szélefelpöndörödik, vagy ha valamit az ember a ruhájával lesodor.

Sally nyugodt lélegzésén kívül semmi zaj nem volt a szobában. Egy-egy kocsi zörgött el

a néha az utcán, de a csöndet semmi más nem zavarta.A férfi tudta, hogy Sally hol tartja a papírjait, Ellen bıven ellátta információval.Hopkins kiürítette Sally táskáját. A szınyegen találta meg, de sokkal nehezebb volt, mintahogy elképzelte. Megtalálta a pisztolyt.

Tátott szájjal bámult egy percig, az is megfordult a fejében, hogy rossz szobába jött. Deott volt Sally, mindössze négylábnyira tıle. Felemelte a fegyvert, és méricskélni kezdte.

– Szépségem – mondta magának. – Az enyém leszel!

Zsebre vágta, az összes papírfecnivel együtt, amit csak elért. Ekkor felállt és körülné-zett. Ellenırzött már minden fiókot? És ha tele lennének papírral, ugyan mit is tehetne?Különben is, egy férfit arra kérni, hogy lopjon el egy darab papírt! Olyan, mintha azt

akarnák, hogy csenjen el egy darab vacak kétszersültet. Egy pisztoly, az már más. Azmegéri.

Ezért viszont nem fogja megölni Sallyt. Megnézte magának; csinos kislány, szinte gye-rek még. Szégyen, hogy Mrs. Holland így el akar bánni vele! Az öregasszony majd elinté-zi, ahogy akarja; én nem játszom ilyet.

Azzal távozott. Olyan csöndben, mint ahogy érkezett, egy árva lélek nem hallotta.

De nem jutott messzire.

Ahogy befordult a sötét sarkon ott, a holborni vad utcák között, egy kar fonódott a nya-kára, valaki elgáncsolta, és egy súlyos térd a rekeszizmába mélyedt. Nagyon gyorsan tör-tént az egész. A kés, ami a bordái közé szaladt, hideg volt. Olyan hideg, hogy a szíve

azonnal megdermedt. Mindössze arra volt ideje, hogy azt gondolja: „Ne a csurgó alá – azúj kabátom – a sár…”

Ismeretlen kezek tépték le róla a kabátot és mélyedtek a zsebébe. Egy óra, egy lánc, azezüstös flaska, egy aranypénz, gyémánt nyakkendıtő, pár papirfecni és még micsoda? Egypisztoly? A hang könnyedén felnevetett, és a lépések elhaltak a távolban.

Most meg esni kezdett. Apró rettegésszilánkok csillantak meg Henry Hopkins agyában,de nem sokkal ezek után összezavarodott. Az a vér, amely az életét jelentette, a lefolyópiszkos vizével elkeveredve tőnt el a csatorna sötét nyílásában.

– Ah – mondta Mrs. Rees a reggelinél. – Kedves vendégünk lelátogatott hozzánk. Ésmilyen korán, hiszen a pirítós még itt sincs! Általában már ki szokott hőlni, mikor meg-

jössz. De van szalonnánk. Akarsz szalonnát? Vagy úgy döntesz, hogy a tányéron hagyod,



35

nem úgy, mint tegnap a vesét! A szalonna ugyan kevésbé csúszik, mint a vese, de mégismagadba erıltethetnél egy keveset, ha…

– Caroline néni, engem kiraboltak – mondta Sally. Az idıs hölgy mélyen meglepve me-redt rá.

– Nem értem – mondta.

– Valaki behatolt a hálószobámba, és ellopott dolgokat. Sok mindent.

– Hallod ezt, Ellen? – mondta Mrs. Rees a szobalánynak, aki éppen a pirítóst hozta be. –Miss Lockhart azt panaszolja, hogy ıt az én házamban kirabolták. Ez a személyzet becsü-letébe gázol. A személyzetre gondolt a kisasszony?

A kérdést olyan indulattal ejtette ki, hogy Sally majdnem visszakozott.

– Nem tudom, kire gondoljak. De mikor felébredtem, a táskám ki volt borítva, és jó né-hány dolog hiányzott belıle. És…

Mr. Rees elvörösödött. Sally még soha senkit sem látott ilyen dühösnek. Azt hitte, azidıs hölgy rögtön rosszul lesz, ijedten hátrált egy lépést.

– Nézd csak, Ellen! Mivel fizet a kisasszony a vendégszeretetért? Azt feltételezi, kira-boltuk! Mondd meg nekem, Ellen, betörtek ebbe a házba? Kitört az ablak, vannak láb-nyomok? És a többi szobában? Nagy a felfordulás? Lehet látni ilyesmit? Szólalj meg,gyermekem! Nem várhatok egy percig sem a válaszra! Mondd meg, de rögtön!

– Nem, madame – mondta álszent suttogással a szobalány. De a szeme ide-oda ugrált,csak Sally tekintetét kerülte. – Minden úgy van, ahogy lennie kell, én mondom magának,Mrs. Rees.

– Én adok a szavadra, Ellen. Akkor mondja meg nekem a kisasszony – fordult újra Sallyirányába, az arca törzsi maszkká változott, és papírvékonyságú száját gúnyos mosolyrahúzta –, hogy ezek a rablók miért nem mentek be máshova is, miért választották ki pont akisasszonyt, hogy azokat a képzeletbeli céljaikat megvalósíthassák, amik a kisasszony fe-

jében megfordulnak? Hát mid van neked egyáltalán, amit bárki meg akarna szerezni?

– Néhány iratom van – mondta Sally, és megrázkódott. Nem tudta megérteni, miért vi-selkedik úgy Mrs. Rees, mint egy megszállott.

– Néhány iratod? Papírjaid! Te boldogtalan! Na hadd lássam csak a tett színhelyét! Lát-ni akarom! Nem, Ellen, fel

Indok én kelni segítség nélkül is. Nem vagyok olyan öreg, hogy ki lehessen használni agyöngeségemet! Menj az utamból, te lány, menj innen!

Mrs. Rees ezt sipítozta, Sally meg zavartan az asztal és az ajtó között álldogált. Ellenaggályoskodva húzódott félre. Mrs. Rees az emeletre vonszolta magát. Megállt Sally szo-

bájának ajtajában, várta, hogy valaki kinyissa neki. Megint Ellen volt ott.İ

fogta a karjátis, mikor belépett. Ellen ekkor – elıször – egy ravasz diadalpillantást vetett Sallyra.

Mrs. Rees körülnézett; nem volt beágyazva. Sally hálóinge félig a padlón, félig meg azágy végén hevert. Két fiók ki volt rángatva, a ruhanemőt sietve gyömöszölhették bele.Sally holmija kis, megható halomban hevert táskája mellett a földön: egy pénztárca, egyvagy két pénzdarab, egy zsebkendı, egy zsebnotesz – mindez említésre is alig érdemes.Sally belátta, még mielıtt Mrs. Rees egy szót is szólt volna, hogy a helyzet reménytelen.

– Na, kisasszony?

– Biztosan tévedtem – mondta Sally. – Bocsánatot kérek, Caroline néni.

Majdnem illedelmesen beszélt, mert egy ötlete támadt, valami egészen új dolog jutott az

eszébe. Ahogy lehajolt, hogy a holmiját felszedje a földrıl, észrevette, hogy mosolyog.



36

– Mit vigyorogsz, kisasszony? Min mosolyogsz ilyen törvénytelenül? Engem nem lehetkinevetni.

Sally egy szót sem szólt, csak összehajtogatta a ruháit, és csinosan az ágyra rakosgattaıket.

– Mit csinálsz? Felelj! Felelj, ha mondom, te szemtelen kis boszorkány!

– Elmegyek – mondta Sally.

– Micsoda? Mit mondtál?

– Elmegyek, Mrs. Rees. Nem tudok tovább itt maradni, nem tudok és nem is akarok.

Egy mély sóhaj kísérte az idıs hölgy, egy másik meg a szobalány részérıl. Félrehúzód-tak, ahogy Sally célirányosan az ajtó felé közelített.

– Elküldök majd a dolgaimért – mondta Sally. – Lesznek olyan jók, és eljuttatják hoz-zám, ha majd tudatom az új címemet. Jó napot.

Azzal kiment.

Kinn az utcán aztán zavarba jött, mi legyen a következı tennivalója.

Minden kaput bevágott maga mögött – biztos volt benne. Soha nem mehet vissza Mrs.Reeshez, de hova mehet egyáltalán? Kitartóan gyalogolt, keresztülment a Peveril Square-en, elhaladt az újságospavilon mellet; ettıl támadt egy ötlete. Szinte a legutolsó pénzénvett egy The Times-t, és egy közeli templomkertbe ült le vele, hogy elolvassa. Egyetlenoldalra volt kíváncsi, és ez nyilván nem az unalmas hirdetési oldal volt, ahol nevelınıketkeresnek.

Miután ceruzával néhány jegyzetet firkált a lap szélére, határozott léptekkel indult Mr.Temple irodája felé, a Lincoln's Inn-be. Szép reggel köszöntött rá, az elızı éjszaka szitálóesı je után a napfény a lelkén is segített.

Mr. Temple írnoka engedte be. Az ügyvéd nagyon el volt foglalva, igazán tele volt

munkával, de valahogy kiszabadulhatott belılük öt percre, hogy fogadja. Bevezették azirodába; Mr. Temple soványan és kopaszon, de azért fürgén kelt fel, hogy kezet rázzon ve-le.

– Mennyi pénzem van, Mr. Temple? – kérdezte Sally a kölcsönös üdvözlések után.

A férfi egy hatalmas könyv után nyúlt, és kiírt elıle néhány számot.

– Négyszázötven fontja van két és fél százalékos kincstárjegyekben, egyszázötven aLondoni és Délnyugati Vasúttársaság közönséges részvényeiben, továbbá a Királyi PostaGızhajózási Társaság preferenciális részvényeiben kettıszáz font. Bizonyos abban, hogyérdeklik ezek a részletek?

– Minden érdekel – Sally az újságban is követte az elhangzottakat.

Az ügyvéd folytatta. Nem volt valami hosszú a lista.– Ha betartjuk a futamidıket, ennek a hozadéka…

– Negyven font körül járhat évente.

– Honnan tudja?

– Az alatt számoltam ki, amíg a listát olvasta.

– Te jóisten!

– Gondolom, csak hozzáférhetek a pénzemhez?

– Nagymértékben. Túlságosan is, véleményem szerint. Megpróbáltam meggyızni errılszegény édesatyját, de semmi nem tudta rábírni, hogy változtasson az álláspontján – így

hát úgy teljesítettem a végrendeletét, ahogy mondta.



37

– Akkor elmulasztott valami elınyös tranzakciót, Mr. Temple. Ezért kérem, adasson ela kincstárjegyekbıl vagy háromszáz font árú pakettet, és vásároljon rajta egyenlı arány-ban a következı vállalatok részvényeibıl: Nagy Nyugati Vasúttársaság, Gas, Light ésCoke Társaság és a C. H. Parsons Ltd.

Az ügyvédnek leesett az álla, de felírta az utasításokat.

– Továbbá – mondta Sally –, azokat a Királyi Postaféle gızhajózási preferenciális rész-vényeket is értékesítse, és vegyen rajta közönséges részvényeket a P and O-nál. Ez vala-mivel több mint ötven font évi jövedelmet biztosíthat. Benézek egy hónapon belül még,ha… ha lesz rá idım. Felteszem, hogy a pénzembıl Mrs. Rees is jócskán kapott…

– Mrs. Reesnek… – lapozott fel egy másik oldalt az ügyvéd – egyszáz fontot fizettek kikedves édesatyja halálakor. Ez az öröksége volt, nem valamiféle szolgáltatás ellenértékegyanánt adták neki. A vállalati igazgatóság tagjai – melyeknek egyike én vagyok szeren-csés lehetni – arra a megállapodásra jutottak, hogy a kisasszony vállalati jövedelemrészétMrs. Reesnek fogjuk kiszolgáltatni, ameddig csak fedelet biztosít magának, kisasszony.

– Értem – mondta Sally. Tehát ez az asszony zsebre vágta minden bevételét, mialatt az-

zal vádolta, hogy kegyelemkenyéren él. – Nos, én megvitattam a dolgot Mrs. Rees-szel, ésaz lesz a legjobb, ha a jövedelmeimet egyenesen nekem fizetik ki a továbbiakban. Intéz-kedne úgy, hogy a Midland Bank Strandi fiókjához utalják a számlámra a kérdéses össze-get?

Mr. Temple valóban nagyon gondterhelten nézett. Sóhajtott, felírta, de egy szót semszólt.

– És végül, Mr. Temple, kaphatnék most valamennyi pénzt? Ön nem tett említést a fo-lyószámlámról, de gondolom, azon is kell még lennie valaminek…

A férfi fellapozta f ıkönyvi lapját.

– Huszonegy font hat shilling és kilenc penny van rajta – mondta. – Mennyit akar fel-

venni belıle?– Húsz fontot kérnék.

A férfi kinyitotta a készpénzes dobozt, és aranyban számolta le a pénzt.

– Miss Lockhart, most csak azt kérdezem, okos dolog ez?

– Jogom van hozzá, hogy megtegyem, tehát meg is teszem. Egyszer majd azt is meg-mondom, hogy miért. De, Mr. Temple, van itt még egy ügy…

A férfi félrerakta a dobozt, és szembefordult a lánnyal.

– Igen?

– Emlegette-e az édesapám Marchbanks ırnagy nevét?

– Hallottam róla. De azt hiszem, az édesatyja nagyon sok éve nem találkozott vele.Gondolom, még a szolgálatuk idején barátkoztak össze.

– Vagy Mrs. Hollandét? Az ügyvéd megrázta a fejét.

– Vagy hallott-e valamirıl, amit Hétszentségnek neveznek?

– Milyen furcsa elnevezés, Mrs. Lockhart! Nem beszélt ilyesmirıl.

– Nem akarom rabolni az idejét, Mr. Temple, de mi van az édesapámnak a saját tulaj-donában lévı cég részvényeivel? Gondolom, azok is érnek valamit.

A férfi elhúzta a száját és bánatosan nézett a lányra.

– Miss Lockhart, maga meg én még beszélünk errıl. Sajnos, most nagyon sok dolgom

lenne, bocsásson meg… egy héten belül visszatérünk rá, legalábbis azt remélem. Az édes-atyja rendkívüli ember volt, de maga is rendkívüli ifjú hölgy, ha kifejezhetem így magam.



38

Meg vagyok döbbenve, maga úgy viselkedik, ahogy az üzleti életben kell, sıt még annál is jobban. Így hát hadd mondjak magának már most valamit, amit egyébként kicsit idısebbkorában közöltem volna. Engem a cég helyzete nagy aggodalommal tölt el, továbbá az is,amit az édesatyja azelıtt csinált, mielıtt elutazott volna Keletre. Magának teljesen igazavan. Több pénznek kellett volna maradnia. De tény, hogy ı a saját részvényeit tízezer fon-

tért eladta Mr. Selbynek. A társának.– De hol van akkor ez a pénz?

– Ez izgat engem is. Eltőnt.



39

M ő vészszenvedély

Nagyon kevés olyan hely akadt Angliában 1872-ben, ahol egy fiatal hölgy egymagában

beülhetett, gondolkodhatott és esetleg teázhatott is. A teázás nem volt olyan fontos, de en-ni elıbb-utóbb csak kellett valamit. Mindössze egyetlen olyan társaság volt a jól öltözöttfiatal lányok körében ekkor, amelyik a szállodákban és vendéglıkben szabadon járkálha-tott. Sallynek semmi kedve nem volt hozzá, hogy tévedésbıl közéjük sorolják ıt is.

İ azonban, ahogy Mr. Temple kifejezte magát, rendkívüli fiatal hölgy volt. Nevelteté-sébıl adódóan merészelt szabadon gondolkodni, és ez leginkább a mai lányokkal hoztaközeli rokonságba. Ezért is indult el egyedül, és ezért sem rémítette meg az sem, ha egye-dül maradt.

Miután Lincoln's Inn-bıl távozott, végigsétált lassan a folyóparton. Valamilyen parókáskirály szobra alatt talált egy padot, ott aztán leült, és a forgalmat figyelte.

A legnagyobb baj az volt, hogy elvesztette a pisztolyát. Azt a három iratot – a Keletrıl jött üzenetet, Marchbanks ırnagy levelét és a könyv egyetlen megmaradt lapját – már le-másolta a naplójába, így azok ott megmaradtak. A pisztolyt viszont az édesapja ajándé-kozta neki. És mellesleg az életét is megmentheti.

Leginkább beszélni szeretett volna valakivel. Jim Taylor felelt volna meg a legjobban acélnak, de kedd lévén, biztos munkában lehetett. Aztán ott volt Marchbanks ırnagy is – demi van, ha Mrs. Holland most ugyanúgy figyeli a házat, mint annak idején?

Aztán eszébe jutott az a kártya, amit a naplójába győrt. Hála istennek, a tolvaj ott felej-tette!

FREDERICK GARLANDFényképíró mővész

London, Burton Street 45.

Most már volt valamennyi pénze. Intett egy kocsinak, és átadta a címet.

A Burton Street a British Museum szomszédságában húzódó ócska utca volt. A 45.számú ajtó tárva, fölötte festett cégtábla hirdette W. és F. Garland fényképészek nevét.Sally bement. Poros szők kis üzletben, mindenféle fotósholmi és alkatrész között találtmagát. Lámpák, vegyszeres üvegek, kamerák és más hasonló tárgyak álldogáltak a pulton,zsúfolódtak rendetlenül polcokon. Az üres helyiség belsı ajtaja is nyitva volt, és Sally jólhallhatta a beszélgetést, az indulat fel is erısítette a hangok erejét. Többek között a fény-képész hangját is.

– Nekem aztán nem kell! – ordította. – Elvbıl utálom a jogászokat, és ez a rohadt hiva-talnokaikra is vonatkozik!

– Nem jogászokról beszéltem, te lusta tökfej! – felelt rá egy nıi hang legalább olyanszenvedélyesen. – Könyvelı kell neked, nem valami átkozott jogász! És ha nem szerzelnagyon hamar valami ilyesfélét, az egész boltból semmi nem marad!

– Blablabla! Dugulj már el, te maskara, te visítozó sárkány, te! Trembler, vevı jött!

Fonnyadt emberke sietett ki hozzá, mintha golyózáportól tartott volna. Becsukta magamögött az ajtót, de a kiabálás folytatódott.



40

– Parancsol, hölgyem? – szivárgott elı ideges hangja hatalmas, levesbe lógatható baju-sza mögül.

– Mr. Garlandhoz jöttem. De ha el van foglalva…

A lány az ajtóra nézett, a férfi meg elhúzódott onnan, mintha rakétatámadástól tartana.

– Nem akarja, hogy elıkerítsem, ugye, kisasszony? –próbálta lebeszélni. – Én nem me-rem, becs'szavamra nem.

– Hát, akkor pillanatnyilag… nem kell.

– Modellnek jelentkezik a kisasszony? Bármelyik idıpont megfelelne.

Egy elı jegyzési naptárat kezdett nézegetni.

– Nem… mást szeretnék…

Kinyílt az ajtó, és a kis ember eltőnt a pult mögött.

– Legyen átkozott az egész fajtája – hallatszott a fényképész üvöltése, de aztán egyszer-re megszőnt a zaj. Megállt az ajtóban, rávigyorgott. Sally megdöbbent. Már el is felejtette,hogy milyen élénk és mozgékony arca van. – Hello – mondta a lehetı legbarátságosabban.

– Miss Lockhart, nemde?A férfi hirtelen besodródott az üzletbe, és ott egy fiatal, Sallynél legfeljebb két vagy há-

rom évvel idısebb nı állt a helyén. Vörös haja a vállára omlott, a szeme villogott. Egy pa-pírlapot tartott összeszorított öklében. Sally arra gondolt, milyen szép teremtés! És ténylegaz is volt – meglepıen bájos nı.

– Hanyag vagy, Frederick Garland! – háborgott. – Azok a számlák legalább húsvét ótahevernek itt, és mit kezdtél velük? Mire költötted a pénzt? Mit tettél te egyáltalán?

– Hogy mit csináltam? – Hátat fordított a nınek, a hangja erıteljesen megemelkedett. –Mit is tettem? Dolgoztam. Sokkal többet, mint akármelyik statiszta, aki a színház körülıgyeleg! Kidolgoztam a polarizált lencsét. Gondolod, hogy csak füttyent egyet az ember,

és kész is van? És a zselatinos kidolgozás…– Az ördögnek kell a te vacak zselatinos kidolgozásod! És mit értesz azon, hogy ı gyel-

gés? Nem hagyom, hogy a munkámat egy másodrendő dagerrotípiakészítı, akinek a mő-vészetrıl annyi fogalma sincs…

– Dagerrotípiakészítı? Másodrendő? Hogy mered te, te deklamáló, dróton rángatott ba-ba?

– Te már tönkre is mentél! Csak nem beszélsz róla!

– Házsártos boszorkány!

A következı pillanatban már Sallyhez fordult. Olyan szelíd és udvarias volt, mint egylelkiatya: – Lockhart kisasszony, bemutathatom magának Rosát? A húgom.

Sally intett, és mosolyogni kezdett. A fiatal nı is vissza-mosolygott és a kezét nyújtotta.Hát persze hogy testvérek, a fiú ugyan nem volt olyan jóképő, mint amilyen csinos volt alány, de valódi élet és energia sugárzott mind a kettı jükbıl.

– Rosszkor jöttem? – kérdezte Sally.

A férfi nevetett, és a kis emberke úgy bújt elı a pult mögül, mint egy teknıc a páncéljá-ból. – Nem – mondta Miss Garland. – Egyáltalán nem. Ha le akarja fotografáltatni magát,a legjobb idıben jött, sohasem szabad egy munkát másnapra halasztani.

A lány mérges pillantást vetett a fivérére, aki figyelembe se vette.

– Nem, nem akarom lefényképeztetni magam – mondta Sally. – Voltaképpen én azért

jöttem… Nos, én múlt pénteken ismerkedtem meg Garland úrral, és…– Aha, szóval te vagy az a swalenessi lány! Mesélt nekem rólad.



41

– Visszamehetnék a lemezekhez? – kérdezte a kis emberke.

– Igen, menjen csak, Trembler! – mondta a fényképész, azzal nyugodtan leült a pultra.A kis emberke idegesen végigsimított a szemöldökén, és kisietett. – Tudja, most készítielı a lemezeket, és ettıl ideges egy kissé. A nıvérem pedig éppen meg akar ölni engem.

– Valakinek meg kéne tennie – mondta sötéten Rosa.

– Nagyon ingerlékeny. Színésznı, és azok ilyenek.

– Sajnálom, hogy megzavartam magukat – mondta Sally. – Nem kellett volna idejönni.

– Bajban vagy? – kérdezte Rosa. Sally bólintott.

– De nem szeretnék…

– Megint az öregasszony?

– Igen. – Sally megállt. Vajon megkockáztathatja? –gondolta. – Azt mondta, véletlenülmeghallottam, ugye azt mondta, hogy könyvelıre van szükségük?

– A nıvérem. İ mondta.

– Természetesen szükségünk van rá. Ez a fotósbohóc úgy belemászott a legmélyebb

sárba, hogy ha ki nem cibáljuk onnan hamarosan…– Túlzás – mondta a férfi. – Nagyon hamar kikeveredünk belıle.

– Akkor nosza! Húzz ki! – Ettıl a férfi dühbe gurult.

– Nem tudok! Nincs idım rá! Nincs is hozzá tehetségem, és kedvem sincs az egészhez!

– Én éppen azt akartam mondani – Sally nagyon óvatosan folytatta hogy én egész jó va-gyok számvitelben. Mindig segítettem az édesapámnak, amikor a vállalat mérlegét csinál-ta, a könyvelés alapjaira is megtanított. Olyan boldogan segítenék! Arról van szó, hogy énide azért jöttem, hogy segítséget… kérjek. De ha cserében tehetek is valamit, sokkal jobblenne. Nem is tudom.

Akadozva fejezte be, el is pirult. Nehéz volt elmondania, de elhatározta, hogy túlesikrajta. Földre szögezte a tekintetét.

– Hogy gondolod? – kérdezte Rosa.

– Ahogy mondom. Értek a számokhoz, elég ennyi.

– Remek! – mondta Frederick Garland. – Látod? Nincs semmi izgulnivalónk. Meghív-hatom ebédre hozzánk, Lockhart kisasszony?

Az ebéd bohémkörökben egy korsó sörbıl, egy hatalmas marhasült maradékaiból, gyü-mölcstortából és egy zacskó almából állt. Ez utóbbit Rosa egyik hódolója (a CoventGarden-i piacon hordár) elızı este ajándékozta a mővésznınek. Egyetlen zsebkéssel fo-gyasztották el az egészet, különben a kezük szolgált étkészlet gyanánt. A sört üres vegy-

szeres üvegbıl itták, az üzlet mögött, egy hatalmas zsúfolt laboratóriumi asztalnál ettek.Sally el volt ragadtatva.

– Meg kell bocsátania nekünk, miss – mondta a kis emberke, akit úgy látszik, hogyTremblernek hívtak. – Nem a jó szándék hiányzik, hanem a pénz.

– Gondoljon arra, Trembler, mi minden hiányzik a gazdagoknak. Ki tudná felfedezni,milyen jó a marhasült és a szilvástorta, ha mást is ehet?

– Ugyan, Rosa – mondta Frederick. – Mi igazán nem éhezünk! Mindig van mit enni.Van úgy, hogy nem, mosogatásra viszont nem futja. Ez elvi dolog – mondta Sallynek. –Ha nincs tányér, mosogatás sincs.

Sally kíváncsi lett volna, mit kezdenének a levessel, de nem tudta megkérdezni, hiszen a

beszélgetés szüneteiben a testvérek kérdezgették ıt. Mire az étkezésen túlestek, Garlandéklegalább annyit tudtak az egész titokzatos históriáról, mint ı. Vagy még többet.



42

– Értem – mondta Frederick, akivel, mialatt a szilvástorta elfogyott, tegezıdni kezdtek,bár nem tértek ki rá. –Egyet mondj meg nekem! Miért nem fordulsz a rendırséghez?

– Nem tudom. Vagy inkább, igenis tudom. Ez az egész valahogy összefügg a születé-semmel, apám indiai éveivel, a hátteremmel, és egyáltalán. Szeretném megtartani a szemé-lyes dolgaimat magamnak. Legalább, ameddig nem tudok többet róluk.

– Teljesen igazad van – mondta Rosa. – A rendırök olyan ostobák, ugye Fred? Errecsak akkor szánhatja el magát, ha más megoldás nincs. Legeslegutoljára.

– Kirabolták – mutatott rá Frederick. – Kétszer is.

– Mégse akarom. És hogy miért? Annyi oka van! Még az ügyvédemnek sem beszéltema rablásról.

– És most, hogy eljöttél hazulról – mondta Rosa –, hol fogsz lakni?

– Nem tudom. Kell valahol találnom egy szobát.

– Mi sem egyszerőbb. Óriási szabad terünk van. Megkaphatod Webster bácsi szobájátegy idıre. Trembler majd megmutatja, hol van. Nekem most próbára kell mennem. De ké-

sı

bb visszajövök!És mielıtt még megköszönhette volna, kisurrant.

– Maradhatok? Ez biztos? – kérdezte Sally Fredericktıl.

– Hát persze! És ha üzleti alapra helyezkedünk, még bért is fizethetsz érte.

Sally a sátorra gondolt, és zavarba jött, de a férfi elnézett és valamit irkált egy darab pa-pírra.

– Trembler – mondta –, nem szaladnál át Mr. Eeleshez? Kérd kölcsön ezeket a könyve-ket!

– Rendben van, Mr. Fred. De ott vannak azok a lemezek, meg a magnézium, amit elkellene…

– Csináld meg, amikor visszajöttél!A kis ember elviharzott. Sally megkérdezte:

– Tényleg Trembler* a neve?

– Theophilus Molloynak hívják. De most mondd meg, hogy lehet valakit Theophilusnaknevezni? Én nem volnék rá képes. A korábbi társai keresztelték el Tremblernek. Találónév, azt hiszem. Peches zsebtolvaj volt. Hogy milyen peches, azt onnan tudom, hogy en-gem próbált meg kizsebelni. Szinte megkönnyebbült, mikor elcsíptem. Majdnem sírt, éshálából mindmostanáig itt is van velünk. De nézd, el kéne olvasni az újságodat. Látom,hogy van nálad egy Times! Vess csak egy pillantást a hatodik oldalra!

Sally nagyon meglepıdött, mikor megtette. Az oldal alján az egyik bekezdés olyasmirılértesítette, amit Mr. Hopkins papírjaiból hamarabb is megtudhatott volna, már tegnapelıtt.

– Marchbanks ırnagy meghalt? – mondta. – Hihetetlen! És az a kockás öltönyös ember?İ volt, aki ellopta a könyvet. A vonaton! Gondolod, hogy onnan…?

– Chathamben szállt be, nem igaz? Én legalábbis Swalenessben nem láttam. Mrs. Hol-land üzenhetett neki. Aztán tegnap éjjel elment a maradékért.

– A pisztolyomat is elvitte.

– Hát persze, ha egyszer ott találta. De neked van másolatod az iratokról. Hadd lássam!

A lány kinyitotta a naplót, és a munkaasztal összeszabdalt lapján átcsúsztatta Frednek.A férfi ráhajolt, hogy elolvashassa.

* Remegı



43

…sötét helyen, egy megcsomózott kötél alatt. Három vörös fénysugár világítja meg, mi-kor a Hold a vízbe bukik. Vegye el! Legyen a magáé, nemcsak azért, mert ez az én ajándé-kom, hanem, mert Anglia törvényei szerint is így kell lenni. Antequam hac legiss…

Te jóságos isten!

– Micsoda? Te értesz latinul?

– Nem tudod, mit jelent?

– Nem. Mi az?

– Azt mondja: „mire te ezt elolvasod, én már halott leszek. Legyen az emlékezetem…”vagy hogy is mondják … „felejtkezzenek el rólam a leggyorsabban”.

Sallyn a hideg futott keresztül.

– Tudta, hogy mi lesz vele.

– Lehet, hogy nem gyilkosság volt, hanem öngyilkosság – mondta Frederick.

– Szegény ember – mondta Sally. – Olyan szerencsétlen volt.

Könnyek győltek a szemébe. Abban a hideg, üres házban olyan finoman beszélt vele.

– Úgy sajnálom – mondta.

A férfi megrázta a fejét, és egy tiszta zsebkendıt kínált oda neki. Miután Sally felszárí-totta a könnyeit, Fred így szólt:

– Valami rejtekhelyrıl beszél, ezt ki lehet venni. Megmondja, hogy hol van a rubin, ésazt is mondja, hogy téged illet.

– Anglia törvényei… Azt hiszem, ez a kincstárt illeti. Az meg a koronáé. Semmiképpensem tudom megfejteni, mit jelent.

– Én sem. Egyelıre. És ott van az ópiumélvezı pasi is… Mr. Bedwell. Talán vele köny-nyebben zöld ágra tudunk vergıdni. Jaj, de hát itt van Trembler!

– Tessék, Mr. Fred – mondta Trembler. Három nagy könyvvel együtt érkezett. – Visz-szamehetek most a lemezeimhez?

– Mindenképpen! Aha, Crockford lelkészeinek címjegyzéke. Bedwell, Bedwell…

Gyorsan átlapozta a vastag és ünnepélyesnek látszó kıidet, de aztán megtalálta a kere-sett személyt.

– Bedwell tisztelendı Nicholas Armbruster, született 1X42, doktorátust szerzett az Ox-fordi Egyetemen 1864, a Szent János Summertown Oxford templom káplánja.

– Ikertestvérek – mondta Sally.

– Pontosan. Azt hiszem, hogy ha van valaki, aki ki tudja ragadni ezt az embert Mrs.Holland markából, az csak a saját fivére lehet. Holnap Oxfordba megyünk. Meg fogjuk lá-

togatni.A nap további részében és aznap este Sally kicsit megismerte a Garland családot. A fiú

huszonegy éves volt, a lány tizennyolc. A ház és az üzlet Webster Garlandnek, a nagy-bátyjuknak volt a tulajdonában. Frederick szerint a korszák legnagyobb fényképésze lehe-tett. Most éppen Egyiptomban tartózkodott, helyette a fiú vitte a boltot olyan eredménye-sen. Ettıl lett olyan mérges Rosa. Mindezt Trembler mesélte el Sallynek, mialatt ı a hátsószobában próbált valamilyen rendet teremteni a számlák között. Frederick még háromkorelment a British Museumba, hogy néhány képet csináljon. Trembler beszédes lett.

– Az a baj, hogy mővésziélek – mondta. – Rengeteget lehetne keresni a fényképekkel,ha valakit ez érdekel. De Fredericket sem a portré, sem az esküvı nem izgatja. Láttam,

hogy egyszer egy teljes hetet töltött el egy helyen. Mozdulatlan volt, mint egy kıdarab,úgy várta, hogy a fény jól essen egy vízfoltra. Jó fiú, higgye el. De fel akar találni dolgo-



44

kat, az meg nyeli a pénzt, de olyan sebesen, hogy azt maga el se hinné. Miss Rosa az, aki avíz fölött tartja ezt az egész bodegát.

Rosa színésznı volt, ahogy Frederick is mondta, egy Élve vagy holtan címő darabbanlépett fel. Nagyon kicsi volt ez a szerep, Trembler szerint is, de egyszer nagy sztár lehetbelıle. Feltéve, ha ez a temperamentum kicsikarja a világ elismerését. Addig is soványka

fizetést kapott, bár a Burton Street 45 bevételének nagyobbik része még így is tıle szár-mazott.

– De hiszen Frederick nagy csomó pénzt keresett? –mondta Sally, azzal egy csomó ösz-szegyőrt és beszakadozott számlát rakott az egyik oldalra (ez volt a bevétel), és a kiadásokpapírjait meg a másikra. – Voltaképpen sok pénz jött be. De úgy látszik, rögtön el is tőnt.

– Ha lát valami módot arra, hogy készpénzt szerezzen, ennél nagyobb dolgot nem is te-hetne nekik. Ami Fredericket illeti, ı soha nem tudná elintézni.

Sally átdolgozta a délutánt, lassan csökkentette a kifizetetlen számlák és a benyújtott fi-zetési felszólítások között a káoszt. Valamilyen rendet csinált. Végre akadt valami, amitmegértett, és amit kezelni tudott, valami, aminek tiszta és elıremutató értelme volt. Öt óra

tájban Trembler hozott neki egy teát. Különben idırıl idıre ki is ment a hátsó helyiségbıl,hogy kiszolgálja a vevıket.

– Mibıl adják el a legtöbbet? – kérdezte Sally.

– Fényérzékeny lemezbıl és vegyszerekbıl. De Frednek nagy raktára van sztereoszkóp-ból is. Kapott valami pénzt a találmányáért. De nem lehet eladni. Az emberek a különlegesfényképeket megvásárolják, de a szerkezet nem kell nekik.

– Mit szeretnek a legjobban az emberek?

– A tájképeket. A térhatású tájképek mások, mint a közönséges fényképek. Aztán lehet-nek humoros, szentimentális, romantikus, indulatos és kockázatos jelenetek is. És mérték-letesek! De ı hallani sem akar róla. Azt mondja, közönséges dolog.

Mire Frederick visszaért, úgy hat óra tájban, Sally már kezdte összeállítani az egyenle-get. Pontosan kimutatta, mennyit keresett és mit költött az alatt a hat hónap alatt, miótaWebster Garland Egyiptomban volt.

– Csodálatos! – mondta vidáman, miközben lepakolta a kameráját és a sötétkamrasátrat.Aztán bezárta az ajtót.

– Egy újabb napba telik, míg egyenesbe hozom – mondta Sally. – Azonkívül még azt ismeg kell mondani, mit jelentenek ezek a följegyzések. A te írásod?

– Azt hiszem, igen. Hogy néz ki az egész? Jól vagy rosz-szul? Tönkrementem?

– Ki kell préselni a pénzt idıben az adósaidból. Ötvenhat font hét shillinggel jönnek ne-ked már hónapok óta, és húsz guinea-vel a legutolsó hónapban. Ha ezt beszednéd, a tarto-zásaid legnagyobb részét ki tudnád fizetni. De pontosan kell csinálni, és precízen fel kell

jegyezni mindent.

– Nincs rá idım.

– Szerezz rá. Muszáj. Fontos.

– Unalmas!

– Akkor fogadj meg valakit, hogy végezze el helyetted. Meg kell csinálni, különbentényleg tönkremész. Neked nem pénz kell, hanem valaki, aki azt a pénzt kezeli, amid mármegvan. És én annak is tudnám a módját, hogy valahogyan több legyen belıle.

– Akarod csinálni?

– Én?A férfi egész komolyan nézett rá. Zöld szeme van, Sally eddig nem is vette észre.



45

– Miért ne? – kérdezte Fred.

– Én… én nem is tudom… Én ezt ma azért csináltam, mert… meg kellett csinálni vala-kinek. De arra gondoltam, hogy egy profi tanácsadóra volna szükséged. Olyasvalakire, akiaz üzleti rész egészét összefogná.

– Te mit szólnál hozzá?

Sally megrázta a fejét, aztán vállat vont, és bólogatni kezdett, aztán gyorsan még egy-szer megvonta a vállát. Elıbb nevetett, aztán elpirult.

– Nézd – mondta Frederick –, nekem úgy tőnik, hogy erre a munkára te vagy a legal-kalmasabb. Valamit magaddal is kell kezdened. Nem élhetsz olyan kis pénzbıl… Vagyinkább nevelını akarsz lenni?

Sally megborzongott.

– Nem!

– Szobalány, esetleg szakácsnı? Hát persze hogy nem! Ehhez meg értesz, nagyon is, avak is látja.

– Szeretem csinálni.– Akkor meg mit habozol?

– Rendben van, megteszem. És köszönöm.

Kezet ráztak, és megállapodtak a feltételekben. Elıször az lesz a fizetsége, hogy ingyenlakhat és ehet velük; nem volt elég pénzük, hogy a fizetését fedezzék, ahogy ezt Sally ki-mutatta. Amint a cég nyereséges lesz, tizenöt shillinget kap majd hetente.

Miután elrendezték a dolgot, Sally úgy érezte, elönti a boldogság, és meg akarta ünne-pelni a megállapodást. Frederick kiküldött a sarki üzletbe egy forró húspástétomért. Négy-felé vágták, egy darabot Rosának is eltettek belıle, és újra a laborasztal köré telepedtek,hogy megegyék. Trembler kávét f ızött, Sally ivott abból is. Azon kellett elgondolkodnia,

mi volt ebben a háztartásban olyan különös? Valahogy több volt annál, mint hogy labor-asztalon ettek olyankor, amikor nem szokás, és nem mosogattak el utána. Így töprengettegy rozzant régi karosszékben a tőz mellett üldögélve, a konyhában, mialatt Trembler azasztalnál újságot olvasott. Frederick halkan fütyörészett, miközben a vegyszereivel mata-tott a sarokban. Még akkor sem találta meg kérdésére a választ, mikor sokkal késıbb Rosahazaérkezett. Hatalmas ananász volt a kezében, hideget és lármát hozott magával, ezzel felis ébresztette Sallyt (a lány észrevétlenül elaludt). Rosa a többieket is leteremtette, hogymiért nem mutatták meg Sallynek a szobáját. Még akkor is ezen gondolkodott, mikor va-cogva belebújt a keskeny kis ágyba, és magára húzta a takarót. Csak mielıtt megint el-aludt volna, kapott feleletet. Hát persze, gondolta. Tremblerrıl nem hiszik, hogy szolga.Engem nem tartanak kislánynak. Egyenlıek vagyunk. Mindannyian. És ez olyan furcsa.



46

Oxfordi utazás

Mrs. Holland Henry Hopkins haláláról az áldozat egyik ismerısétıl szerzett tudomást.

Az asszony valamilyen piszkos munkát végzett egy vagy két utcával odébb, a SzentGyörgyrıl elnevezett dologházban. İ a szállásán hallotta egy gyári munkáslánytól, akineka fivére utcaseprı volt ugyanabban az utcában. Ott egy újságárus tevékenykedett, annak azunokatestvére a tetem megtalálójával is szót válthatott. A bőnesetekrıl szóló híradások ígyterjedtek akkoriban szájról szájra. Mrs. Hollandnek majdnem elállt a szava, olyan dühöslett. Hogy lehetett ilyen ügyetlen! Ilyen jámbor módon hagyta magát megölni! A rendır-ség persze sosem akadt a gyilkos nyomára, de Mrs. Holland fel akarta kutatni. És mint afüst szivárgott a sikátorok, udvarok, utcák, rakpartok és dokkok során végig: Mrs. Hol-land, a Hangman's Wharf lakója komoly összeget adna csak azért, hogy megtudja, ki öltemeg Henry Hopkinsot. Maga mondta. Most vár. Valami majd csak történik, méghozzánem is sokára.

Egy ember már a bırén érezhette Mrs. Holland üldözését. Az pedig senki más nem volt,mint Samuel Selby.

Az asszony levele nagyon meglepte. Azt hitte, ez a zsarolás lehetetlen, a nyomokatolyan alaposan eltüntették Wappingbıl és máshonnan is. Mindenhonnan.

Egy napig tartó csöndes pánik után újragondolta az egészet.

Voltak ugyan igazságok is a levélben. Róluk tényleg senkinek sem volna jó tudomástszerezni. De sokkal több olyan részlet nem szerepelt benne, amelyek valóban bajba kever-hették volna. Azonfelül hol vannak a bizonyítékok? Számlák, a hajó rakományával kap-csolatos levelek, szállítmányozási okmányok? Nyomuk sincs.

„Nem – gondolta –, nem eszik a kását olyan forrón! De azért jobb biztosra menni.”Nekifogott tehát a levélírásnak…

Samuel Selby

hajózási vállalkozó

Cheapside

1872. október 29., kedd

Mrs. M. Holland

Holland Fogadó

Hangman's Wharf Wapping

Kedves Mrs. Holland!

Köszönöm folyó hó 254 levelét. Szíves tudomására kívánom hozni, hogy ügyfelének ajánlata nem érdektelen, így hát meghívnám ı t egy személyes megbeszélésre, folyó hó Síé-re (csütörtök), reggel tíz órára az irodámba.

Maradtam kiváló tisztelettel alázatos szolgája

S. Selby



47

Miután elpostázta, arra gondolt, „meglátjuk, mi sül ki belıle”. Egyáltalán nem biztos,hogy az a bizonyos ügyfél létezik. Lehet, hogy csak a dokkok pletykáiban él. Ennyi.

Szerda hajnalra aztán hideg lett, köd szállt a levegıben. Frederick reggeli után (f ıtt ke-mény tojás) bejelentette Sallynek, hogy vele tart Oxfordba. Mindig lehet fényképeket csi-nálni, mondta, azonfelül a lánynak már csak azért is szüksége van valakire, hogy ébren

tartsa a vonaton, ha megint álomba találna merülni. Könnyedén beszélt, de Sally tudta: afiú azért tart vele, mert az út veszélyes, ı pedig a pisztolya nélkül sebezhetı. Annak isérezte magát, örült a fiú társaságának.

Az út nem tartott sokáig, délre már Oxfordba értek. A restiben ettek. A vonatban köny-nyedén tudtak csevegni. Az, ahogy Frederickhez szólt, és Sally meg is hallgatta a fiút,ahogy a fiú szólt ıhozzá, ı meg figyelmesen hallgatta: a világ legtermészetesebb és egy-ben legkellemesebb dolgának tőnt akkor. De amikor egy szépen, étkészlettel, szalvétákkalés poharakkal megterített asztal mellett találta magát vele, furcsa módon megbénította anyelvét.

– Haragszol? – kérdezte tıle Frederick.

Sally a tányérjába bámult, megpróbált kitalálni valamit, amit el is lehetne mondani. Az-tán elpirult.

– Nem, dehogy! – mondta egyszerre ingerülten és gyerekesen, mert észrevette magát.Felhúzta a szemöldökét, és nem szólt többet.

Az étkezés nem sikerült valami jól, hogy rövidek legyünk. Rögtön ezután útnak eredtek.Sally, hogy egy olyan kocsit szerezzen, amivel a Szent John Lelkészséget felkeresheti, afiú meg hogy lefényképezzen néhány épületet.

– Vigyázz magadra! – mondta Frederick, amikor a lány elindult.

Vissza akart fordulni, hogy megmagyarázza, miért hallgatott az étkezésnél, de elkésettvele.

A Szent John Lelkészség vagy két mérföldnyire Oxford központjától, Summertownközségben volt található. A kocsi a lányt a Banbury Roadon vette fel. Észak-Oxford újon-nan épült hatalmas téglaházai mellett haladtak. A lelkészség a templom mellett, egy hárs-fákkal szegélyezett, csöndes kis utcában várt rá.

A reggel köde már feloszlott, nedves nap sugárzott bágyadtan, mikor Sally bekopogottaz ajtón.

– A vikárius úr távol van, de Mr. Bedwell a rendelkezésére áll, kisasszony – mondta aszobalány, amikor ajtót nyitott neki. – Erre tessék, ha a dolgozószobába szíveskednék…

A tiszteletes úr köpcös, világos hajú, humoros arckifejezéső férfiú volt. Nagyra tártszemekkel nézte, amint a lány bejött, Sally némi meglepetéssel vette tudomásul a tekintet-

ben rejlı csodálatot. A férfi hellyel kínálta, maga is eltolta az asztaltól a székét, csak hogyszembefordulhasson Sallyvel.

– Nos, Lockhart kisasszony? – mondta joviálisán. – Miben segíthetek? Házassági kihir-detés kellene?

– A testvérérıl hoztam híreket. Nem tud róla, gondolom – mondta Sally.

Bedwell tiszteletes talpra ugrott, és valami gyors indulat suhant át az arcán.

– Tudtam! – kiáltott, és az ujjai ökölbe szorultak. –. Ugye él? Matthew életben van?

A lány bólintott.

– Mondja! – kék szemei már villámlóttak is. – Mondjon el mindent, amit csak tud róla!

– Egy fogadóban lakik, Wappingben. Egy hete vagy tíz napja, gondolom… és ópiumotszív. Nem hinném, hogy kiszabadulhatna onnan.



48

A lelkész arca egyszeriben elsötétült, és visszasüppedt a székébe. Sally röviden elmond-ta, honnan hallott róla. A férfi a fejét ingatta, miközben figyelmesen hallgatta. A lány las-san a történet végére ért.

– Két hónapja kaptam egy táviratot – mondta a férfi. –Arról szólt, hogy meghalt, amikora Lavinia schooner elsüllyedt…

– Apám is ott volt – mondta Sally.– Jaj, szegény fiatal teremtés! – kiáltott fel a tisztelendı. – Azt mondták, senki sem élte

túl!

– İ se.

– De sajnálom!

– Honnan vette a tiszteletes úr, hogy a fivére túlélte a katasztrófát?

– Mi ikrek vagyunk, kisasszony. Mindegyikünk érzi a másik emócióit, tudjuk egymás-ról, ki mit csinál. Mindig. Egész életünkben. Biztos voltam benne, hogy nem halhatottmeg! Olyan biztos, mint ahogy itt, ebben a székben ülök.

Azzal a szék karfájára ütött.– Semmi kétségem nem volt, semmi a világon. Csak persze nem tudtam, hogy hol van.

Maga az ópiumot emlegette!

– Talán ezért sem tud elszabadulni.

– A drog a sátántól való. Több emberéletet tett tönkre, több vagyont rabolt el, többeketmérgezett meg, mint az alkohol! Vannak olyan pillanatok, amikor a legszívesebbenitthagynám az egész egyházközséget és mindent, amiért csak dolgoztam eddig. És azegész életemet annak szentelném, hogy harcoljak ellene. A testvérem vagy három évvelezelıtt került a rabságába, ott, Keleten. Ezt is megéreztem. És mielıtt abbamaradna, illet-ve ı abbahagyná, a drog végezni is fog vele.

Sally szótlan maradt. A lelkész mereven bámult a hideg kandallóra, mintha az ott lévı hamu maga volna a kábítószer. Az ökle összeszorult, majd el is ernyedt. Sally fel is figyeltrá, hogy nagy, kemény és csodálatos kezei vannak. Volt valami sérülés az arcán, egy for-radás éktelenkedett rajta, az orra is kicsit be volt lapulva. Semmi papos nem volt rajta, aruháját leszámítva.

– Látja – mondta egy pillanattal késıbb –, az ön fivérének tudnia kell valamit az énédesapám haláláról is. Muszáj. Az a kislány is mondta, hogy van valami üzenet a számom-ra.

A férfi felnézett hirtelen.

– Hát persze. Bocsánatot kérek! Hiszen mindez közelrıl érinti magát, nemde? Akkor

dologra! Ki kell szabadítanunk, amilyen hamar csak lehet. Én nem hagyhatom itt az egy-házközséget máról holnapra, esti istentiszteletem lesz ma, holnap meg egy temetésem… –egy határidınaplót lapozgatott. – A péntekem szabad. Voltaképpen nem, de meg tudomoldani. Valaki Balliolból majd átjön helyettesíteni. Akkor kihozzuk Matthew-t pénteken.

– És Mrs. Holland?

– Mi van Mrs. Hollanddel?

– Adelaide azt mondja, hogy fogva tartja…

– Az ópium tartja fogva. Ez azért Anglia! Nem lehet bárkit akarata ellenére ott tartanivalahol.

Olyan harcias kifejezést öltött, mintha el tudna söpörni mindenkit, aki csak az útjában

áll. Sally legalábbis így érezte.



49

– Azért volna mégiscsak valami – folytatta csendesebben. – Kell majd abból a mocskosdrogból egy adag, az utazásra. Vissza fogom ide hozni, sıt egyenesbe is hozom, de vala-mennyi drog nélkül ez nem megy. Lépésrıl lépésre fogom leszoktatni.

– Hogyan fogja kijuttatni?

– Az öklömmel, ha kell. Ki fog kerülni! De nézze, megtenne valamit nekem? Tudnaszerezni valamennyi drogot?

– Megpróbálhatom. Meg is próbálom, hát persze. Oxfordban nem kapni? Mondjuk a pa-tikákban?

– Csak laudánum formában árulják. És az ópiumélvezınek tömbben kell, vagy hogy afenébe hívják azt a gonosz anyagot. Nem is akartam kérni rá, ha nem sikerülne, megpró-bálhatjuk anélkül.

– Mindenképpen meg fogom próbálni – mondta Sally.

A tiszteletes a zsebébe nyúlt, és néhány aranyat vett ki.

– Tegye csak el! És vásároljon rajta, amennyit csak lehet. Ha meg Matthew-nak nem

lesz szüksége rá, valaki más nyomorult kezébıl csavarjuk ki azt a kábítószert legalább.Kikísérte a kapuig, ott kezet ráztak.

– Köszönöm, hogy eljött – mondta a tiszteletes. – Nagyon megkönnyebbültem, miótatudom, hogy hol van. Magáért megyek pénteken a Burton Streetre. Úgy dél körül várhat.

Sally gyalog sétált vissza Oxfordba, hogy a kocsi költségét megtakaríthassa. Széles,szép úton haladt, szekerek és hintók gördültek el mellette. Egy másik bolygóra készül –legalábbis így gondolhatta –, mikor a nyugodt házak, lombos kertek közül a sötétség, a tit-kok és a hirtelen halál világába tér vissza. Mellette az egyik ház vidám, de rendezetlenkertjében három gyerek (a legnagyobb nem lehetett nála sokkal fiatalabb) örömtüzet ké-szült gyújtani. Kiáltozásuk és nevetésük lehőtötte, és azt kellett éreznie, hogy ki van foszt-va; hova lett a gyermekkora? Egy vagy két órával azelıtt felvidította volna a tőz, hiszengyermek volt, semmi nem volt benne a kiegyensúlyozott felnıttbıl. Mindent megadottvolna érte, hogy elfelejtkezhessen Londonról, Mrs. Hollandról, a Hétszentségr ı l, és egyilyen tágas, kényelmes házban élhessen. Gyermekek, állatok és örömtü-zek között, leckeés játék vegye körül. Most már persze talán túl késı is nevelınıként vagy dajka gyanánt,vagy…

Késı bizony. Az édesapja meghalt, valami nagyon elromlott, és neki kell helyrehoznia,neki és senki másnak.

Gyorsított a tempón, elérte a St. Giles utat, ami a városközpontba vezette.

Még vagy másfél órája volt hátra a randevúig Frederickkel. Körülnézhetett a városban.Céltalanul kóborolt, hiszen a vén egyetemi épületek kevéssé érdekelték. De meglátott egyfényképészt, és az felkeltette a kíváncsiságát. Legalább egy óra hosszat beszélgetett a tu-lajdonossal, megnézte az árukészletét. Sokkal okosabb lett, sıt, szinte boldogan távozott,hiszen (egy kis idıre) megfeledkezhetett Wappingrıl, az ópiumról és a rubinról is.

– Tudtam, hogy igazam volt, amikor eljöttem Oxfordba – mondta Frederick a vonatban.– Soha nem fogod kitalálni, kivel beszélgettem ma délután.

– Áruld már el!! – kérte Sally.

– Elmentem, hogy meglátogassam egy régi barátomat a New College-ban. Bemutatottegy Chandra Sen nevő indiai fickónak. Agrapurból érkezett.

– Tényleg?

– Matematikus. Nagyon nagy tudós, nagyon kemény ember. Egy darabig a krikettrılfolyt a szó, attól felengedett. Megkérdeztem, mit tud az Agrapuri Rubinról. Nagyon meg-



50

lepıdött. Szemmel láthatólag több történet kering errıl a kırıl, mint India összes sziklájá-ról. A lázadás óta nem látta senki. A maharadzsát megölték, tudod.

– Mikor? És kicsoda?

– Abban az idıben lehetett, mert a holttestét csak Lucknow felmentése után találtákmeg. De senki sem tudja, ki tehette. És a rubin is eltőnt. Azóta senki sem látta. Annyirombolás és halál volt arrafelé! Megkérdezte tılem, hol hallottam róla. Én meg azt mond-tam, hogy egy régi útikönyvben olvastam. Erre aztán mondott valami nagyon furcsát. İ maga sem hiszi, túl racionális hozzá, de létezik egy legenda, ami szerint a kıben rejtezı gonosz mindaddig mőködni fog, ameddig egy vele egyenlı asszonyban nyugalomra nemlelhet. Megkérdeztem tıle, mindez mit jelent, ekkor kissé megvetıen mondta, fogalmasincs róla, babonaság. Helyes fickó, bár kissé túlontúl kimért. Így hát megtudtunk valamit,még akkor is, ha nem ismerjük, mit jelent.

– Marchbanks ırnagy azt írta a könyve elején, hogy a tetıpont valami… elfelejtettem apontos kifejezést, de borzasztó dolog volt, azt hiszem.

– A maharadzsa meggyilkolása. Gondolod, hogy ı tette?

– Lehetetlen.Sally megrázta a fejét. Egy darabig csöndben voltak. Akkor Frederick azt mondta:

– Mit találtál ki? Azt mondtad az állomáson, hogy valami mondanivalód van.

A lány nehezen tudta elterelni a gondolatait Indiától.

– Térhatású felvételek – mondta. – Egy órát vagy még többet is egy fényképésznél töl-töttem. Tudod, hogy hány ember jött be és vásárolt térhatású képeket? Legalább hat. Ésazt tudod-e, hogy a te üzletedbe mennyien jönnek ugyanezért?

– Fogalmam sincs.

– Trembler azt mondja, hogy többen kérik, mint bármi mást. De miért árulsz térhatású

nézıkéket, ha nem kapni képeket hozzá?– Mi térhatású fényképezıgépeket árulunk. Az emberek maguk készíthetik el a felvéte-leiket.

– De ha egyszer nem akarják! A térhatású képekhez szakember kell, azonfelül az embe-rek szeretik távoli vidékek képeit nézegetni, azt meg nem vehetik fel maguk.

– De…

– Úgy vásárolnák, mint a könyveket vagy magazinokat! Ezerszám vennék, mint a cuk-rot. Milyen képeket csináltál például ma?

– Az új Voigtlandert próbáltam ki, a kétszáz milliméteres lencsével és a változtathatóblendével birkóztam.

– Igen, de miket vettél le?– Jaj, hát épületeket, meg más ilyesmit.

– Na, akkor csinálhatnál térhatású képeket olyan helyekrıl, mint Oxford vagy Cambrid-ge, és csomagban lehetne árulni ıket. Az oxfordi egyetemek, London hidjai, híres kasté-lyok, becsületszavamra, Frederick, ezreket lehetne eladni belılük!

A fiú megvakarta a fejét, szalmaszínő haja felágaskodott, és élénk, mozgékony arcán,amely ugyanolyan volt, mint a húgáé, egyszerre három vagy négy érzés kifejezése hada-kozott egymással.

– Nem tudom – mondta. – Könnyen meg tudnám csinálni a felvételeket, nem nehezebb,mint egy egyszerő fénykép. De nem tudnám eladni ıket.

– Nekem sikerülne.



51

– Az más. Bár a fényképészet változik, tudod. Néhány éven belül már nem lesznek azokaz ormótlan üveglemezek. Papírra fogjuk készíteni a negatívokat, könnyő kamerákkal. Fe-nomenális lesz a zársebesség. Sok minden van készülıben. Magam is kísérletezgetem újdolgokkal. Akkor senki sem akarja majd nézegetni a régimódi térhatású képeket.

– Én viszont a mostani helyzetrıl beszélek. Pillanatnyilag kell az embereknek, és fizet-

nének is érte. Hogy akarsz bármilyen izgalmas jövıt, ha nem keresel pénzt már most?– Igazad lehet. Van még ötleted?

– Egy egész csomó. Mutasd be másként az árut. És hirdess. És…

Sally elhallgatott, kibámult az ablakon. A vonat a Temze mellett pöfögött. A késı ıszidélután gyorsan estébe hajlott, a folyó hidegnek és szürkének látszott. Ugyanez a folyómossa a Hangman's Wharf partját is odébb, gondolta. Egy úton járunk.

– Mi van?

– Frederick, tudnál segíteni nekem, hogy vehessek némi ópiumot?



52

Madame Chang

Másnap délután Frederick magával vitte Sallyt az East Endre.

Egy évvel azelıtt a nagybátyjának segített, mikor ı londoni zsánerképeket csinált. Kí-sérletképpen magnéziumos megvilágítást használtak. A kísérlet csak részben sikerült, de aképsorozat összeállítása idején Frederick nagyon sok emberrel ismerkedett össze. Többekközött Madame Changgal is, aki a Limehouse* ópiumbarlang tulajdonosa volt.

– A legtöbb ilyen hely undorító – mondta az omnibuszon. – Egy fekhely, egy mocskostakaró, egy pipa, ez minden. De Madame Chang vigyáz a vevıire, és tisztán tartja a helyi-séget. Gondolom, azért is, mert ı maga nem szív.

– Mindig kínaiak csinálták? A kormány miért nem tiltja be?

– Mert a kormány maga is termeli, árulja, sıt csinos hasznot szerez rajta.

– Nem igaz!

– Ismered te a történelmet?

– Hát, nem igazán.

– Harminc évvel ezelıtt hadakoztunk is az ópium miatt. A kínaiak ellenálltak, mikor azangolok az országukba akarták csempészni. Megpróbáltak akadályokat gördíteni az ópiumútjába, így hát hadat üzentünk, és rájuk kényszerítettük, hogy vegyék át. A termelés Indiá-ban folyik, kormányzati ellenırzés mellett.

– Borzasztó! És a mi kormányunk az, amelyik mindmostanáig így csinál? Nem is tudomelhinni.

– Kérdezd meg Madame Changot! Ki kell szállni, a maradék utat már gyalog tesszük

meg.Az omnibusz a Nyugat-indiai dokk állomásnál állt meg. A dokk kapuja mögött legalábbfél mérföldön át raktárépületek sorakoztak bal oldalon. A háztetık fölött hajóárbocok ésemelıdaruk, akár egy csontváz ujjai meredeztek a szürke ég felé.

İk jobbra fordultak, a folyó irányában. Elhaladtak a Dokkirodák hatalmas tere mellett,ahol Sally feltételezése szerint az édesapja is gyakran megfordulhatott üzleti ügyeit intéz-ve, aztán egy olyan sikátorba fordultak, ahonnan kis mellékutcák és mellékudvarok labi-rintusa nyílt. Némelyiknek neve sem volt, de Frederick ismerte a járást, nem tétovázott.Rongyos, mezítlábas gyerekek játszottak a mocsokban, büdös víz szivárgott bıségesen akavicsok között. Összefont karú asszonyok hallgattak el a kapubejáratokban álldogálva,miközben ellenségesen nézték, hogyan haladnak el mellettük. Olyan vénségesen vénneklátszanak, gondolta Sally. Még a gyerekeknek is vénemberes tekintetük, keskenyre húzottszájuk van. Egyszer egy csapat férfival is találkoztak, valamilyen szők udvar bejáratánál.Néhányan a falhoz lapultak, mások a bejárati lépcsıkre telepedtek. Szennyes ruhájuk sza-kadozott, szemükben győlölet izzott. Egyikük felállt. A másik kettı is fenyegetıen moz-dult el a faltól, amikor Sally és Frederick elment mellettük. Mintha a helyüket ırizték vol-na. De Frederick nem változtatott a tempóján, egyenesen a bejárathoz tartott. Ekkor a fér-fiak az utolsó pillanatban félrehúzódtak, elnéztek mellettük.

– Munkanélküliek a szegény ördögök – mondta Frederick, ahogy befordultak a sarkon.– Ha egyszer az utcasarok és a dologház között lehet választani, ugyan ki választaná a do-logházat?

* Világítótorony



53

– Kell hogy legyen munka a hajókon, a dokkokban vagy valahol. Mindig kell a mun-káskéz, nem igaz?

– Nem. Nem kell. Vannak olyan dolgok Londonban, Sally, amik az ópiumot igazolják,ilyenkor hasznosabb a teánál.

Sally tudta, a fiú a szegénységrıl beszél, és ahogy itt körülnézett, igazat kellett adnia.

Most egy alacsony faajtó elé kerültek, amely a mocskos sikátor falából nyílt. Volt a be- járat mellett egy fekete és vörös színnel festett kínai jel. Frederick megrántotta a csengı-zsinórt, és egy perc elteltével az ajtót egy öreg kínai már ki is nyitotta. Laza fekete selyem-ruhát viselt. Furcsa sapkája volt és kínai copfja. Meghajolt elıttük, és félreállt, mikor be-mentek.

Sally körülnézett. Egy szép, festett tapétával díszített nagy terembe jutottak. Mély, csil-logó vörössel lakkozott fa borított mindent, díszes csillár függött a mennyezetrıl. Édeskés,furcsa illat szállt a levegıben.

A szolga kiment, és néhány pillanat múlva egy középkorú kínai asszonnyal tért vissza.A nı gazdagon hímzett ruhát hordott, haját szigorúan hátratőzte. Fekete selyemnadrág és

kicsiny piros papucs volt a lábán. İ is meghajolt, és a belsı szoba felé intett.– Kérem, méltóztassanak az üzleti helyiségekbe fáradni mondta mély, dallamos hang-

ján, minden idegenes kiejtés nélkül. – Ön Mr. Frederick Garland fényképíró mővész,nemde? De nem volt szerencsém gyönyörő társnı jét ismerhetni.

Beléptek a terembe. Mialatt Frederick elmagyarázta, kicsoda Sally és mit akarnak, alány csodálkozva nézett körül. Nagyon kevés volt a fény, két vagy három kínai lámpás ha-tolt át mindössze a füstös sötétségen. Minden, amit csak be lehetett festeni vagy lakkozni aszobában, ugyanazzal a mély vérvörös fényő lakkal volt díszítve. Az ajtófélfákon és amennyezet stukkóin kanyargós testő, kidomborodó arany sárkányok voltak. Nyomasztógazdagság áradt mindenhonnan, úgy látszott, mindazoknak az embereknek az együttes

álmát testesíti meg, akik a feledést keresték ott. A falak mentén mindenütt – hosszú teremvolt – alacsony fekvıhelyek sorakoztak. Mindegyiken egy-egy férfi feltehetıen szende-regve. És nemcsak férfiak! Volt ott egy nı is, alig idısebb, mint Sally, másutt meg egyközépkorú asszony, közönséges ruhában. Mikor az egyik alvó megmozdult, az idıs szolgaegy hosszú pipával sietett oda hozzá. Letérdelt a földre, hogy az ópiumszívó felszereléstösszekészítse.

Frederick és Madame Chang halkan beszélgettek mögötte. Sally valami ülıhelyet kere-sett, mert szédült. A frissen meggyújtott pipa füstje felkavarodott benne, édeskés volt,csábító és izgalmas. Belélegezte egyszer, aztán még egyszer, és…

Hirtelen sötétség. Fullasztó meleg. És jött. A rémálom.

Nyugodtan feküdt, a szeme tágra nyitva, a sötétséget fürkészi. Erıs, görcsös félelemszorítja össze a szívét. Megpróbál megmozdulni, de nem tud, mégsem érzi, hogy meg vol-na kötözve: a tagjai lettek túl gyöngék ahhoz, hogy megmozduljon.

És tudja, hogy egy perccel elıbb még ébren volt.

Annyira félt! A félelem meg csak növekedett. Rosszabb volt, mint valaha, hiszen azelıbb még világos volt. Tudta, hogy minden pillanattal közelebb kerül a sötétséghez, az aférfi üvölteni kezd, ı is sikoltozik majd, mert félni fog attól a férfitıl. És akkor elkezdı-dött.

A sikoly úgy vágta át a sötétséget, mint egy éles kard. Azt hitte, meghal a félelemtıl. Dehangok szóltak hozzá. Ez újdonság volt, hiszen a hangok nem angol szavak voltak, ı még-

is megértetteıket.– Hol van?



54

– Nincs nálam! Könyörgök! Egy barátomnál van! ~ Jönnek! Gyorsan!

És az a titokzatos hang, egy éles eszköz hangja, amint a húsba vág, a szakadás hangja,amit hirtelen zihálás követ, olyan morgás, amelyet csak egyszer lehet kierıltetni az emberitüdıbıl, aztán az áradó, fröcskölı hang, amely elhal a szivárgás zajában.

Fény.

Egy szikra fénye látszik valahol.

Képtelen kimenekülni az álomból. Mindig újraindul, újra meg újra át kell élnie.

(Lehetetlenség! Hisz egy ópiumbarlangban van. És éber!) Tudja jól, hogy mi követke-zik: pislákoló gyertya és egy emberi hang.

– Nézz csak rá! Nézd meg! Istenem!

Ez pedig Marchbanks ı rnagy hangja volt!

Ez volt az a pont, amelynél elızıleg mindig felébredt, de most valami más történt. Egyoldalról fény közeledett, és egy fiatalember arca nézett le rá. Erıszakos arc, sötét bajusz,csillogó szemek, a vér szivárog le az arcán.

Hirtelen úgy öntötte el a félelem, hogy csaknem beleırült. Azt gondolta: most aztánmeghalok, senki sem félhet ennyire anélkül, hogy meghalna vagy megırülne! Keményszelet érzett az arcán. Egy másodperccel késıbb már hallotta is a hangját, aztán mindenszétesett, minden sötétbe borult megint. Zavartan elveszettnek érezte magát.

Amikor magához tért, térdelı helyzetben volt; az arcán ömlöttek a könnyek. Frederickvolt mellette. Anélkül, hogy gondolt volna valamire, átkarolta a fiú nyakát, úgy zokogott.A fiú szorosan tartotta, nem szólt semmit. Az elıcsarnokban voltak. Mikor ment ki oda?Madame Chang egy kevéssel odébb állt, közelrıl figyelte.

Mikor látta, hogy Sally újra magához tért, a kínai asszony elırelépett egy lépést, ésmeghajolt.

– Foglaljon helyet, Lockhart kisasszony, a díványon, kérem! Li Ching majd szolgál né-mi frissítıvel.

Tapsolt. Frederick felsegítette Sallyt a selyemborítású díványra, az öreg szolga pedigegy porceláncsészében valami illatos, forró italt kínált. Beleivott, és érezte, hogy tisztul afeje.

– Mi történt? Meddig voltam én…?

– Hatott rád a füst – mondta Frederick. – Többet szívhattál belıle, mint gondolnád. Dehogy így, egyszerre a hatása alá kerülj, ez valami rendkívüli, nem igaz, Madame Chang?

– Nem most találkozott elıször vele – mondta a hölgy, aki mozdulatlanul állt a félho-mályban.

– Soha az életben nem szívtam ópiumot – mondta Sally.– Sajnos ellent kell mondanom önnek, Miss Lockhart. Tízezerszámra láttam olyanokat,

akik már nem elıször lélegeztek be ilyesmit, ismerem a dolgot. Mi volt abban a látomás-ban?

– Valami olyasmi… ami sokadszor jön elı. Egy rémálom. Egy férfit gyilkolnak… és…két másik férfi érkezik. Mi lehet ez, Madame Chang? Meg fogok bolondulni?

A kínai asszony megrázta a fejét.

– Ennek a mámornak korlátlan az ereje. Olyan mélyre temetheti a titkokat, hogy a leg-ragyogóbb napfényben, a legélesebb szem elıl is rejtve maradnak, máskor meg úgy kapar-

ja ki ıket, mint a földbe rejtett és már el is felejtett kincseket. Amit Miss Lockhart látott,az nem álom, hanem emlék.



55

– Mitıl olyan biztos benne, hogy nem fantázia? – kérdezte Frederick. – Komolyan gon-dolja, hogy Sally már megelızıen is ópiumos befolyásoltság alatt volt, és ez a rémálomannak az emléke, ami akkor történt? Nem lehetséges, hogy mindez csak álom?

– Lehetséges volna, Mr. Garland. De most nem ez történt. Én pontosan látom mindazt,ami önök elıtt láthatatlan. Akár egy orvos, aki tudja, hogy mi fáj a betegének. Százegyfé-

leképpen is értékelheti az egészet, de ha nem tudja, hogyan kell olvasni a jeleket, nemmegy semmire.

A sötétben álló, nyugodt figura úgy beszélt, mint valami ısi kultusz papnı je, tekintélytparancsoló bölcsességgel. Sally úgy érezte, megint sírva kell fakadnia.

Felállt.

– Köszönöm a magyarázatot, Madame Chang – mond-la. – Engem… engem is fenyegeta drog? Ha már egyszer használtam, kell-e majd megint? Fogok-e könyörögni érte?

– Kétszer szívott belıle, Miss Lockhart – mondta az asszony. – Ha valamilyen veszélyfenyegeti, az nem a drogfüggés. Bár valami most már a természetében van. Valamit feléb-resztett önben, amirıl nem is tudott. Lehet, hogy nem a kábulat kedvéért fogja kívánni a

füstöt, hanem hogy meglássa mindazt, amit csak az tud mutatni magának.A hölgy meghajolt, és Frederick felállt, hogy elmenjenek. Sally, aki még mindig szé-

dült, belekarolt. Miután kölcsönösen elbúcsúzkodtak, kimentek.

Kint már majdnem sötét volt. Sally örült a hideg levegınek, hamarosan úgy érezte,hogy a zakatolás csökken egy kicsit a fejében. Hamar elérték a Commercial Roadot, a for-galom, a nyüzsgés, a gázlámpák és a kirakatok fénye mind olyan hatással voltak rá, mint-ha az ópiumbarlang maga is csak álom lett volna csupán, noha még mindig remegett, azoldala és háta nedves volt az izzadtságtól.

– Mondj róla valamit! – kérte Frederick.

A fiú, mióta elhagyták a házat, hallgatott. Úgy látszott, felismerte, Sallynek mikor voltszüksége a csöndre. „Megbízhatom benne”, gondolta Sally. Így hát elmondott mindent.

– De a legrosszabb, Frederick, az volt… – kezdte dadogva.

Frederick megnyugtatta.

– Most már biztonságban vagy! Mi is volt a legros szabb?

– Az az ember, aki beszélt… annyiszor hallottam az álmomban! Most felismertem! Akibeszélt, az Marchbanks ırnagy volt! És a férfi, aki lenézett rám… az apám volt! Mi ez azegész? Mit jelentsen?



56

A Térhatású Képek Társasága

Mikor a Limehouse-ból visszatértek, Sally rögtön ágyba bújt. Álomtalanul aludt nagyon

sokáig.Kora reggel ébredt fel. Világoskék volt az ég; az ópium és a gyilkosság minden borzal-

ma az éjszakával együtt a semmibe foszlott. Legalábbis úgy érezte. Olyan könnyő lett aszíve, olyan bizalom töltötte el.

Gyorsan felöltözött, és meggyújtotta a konyhában a tüzet, aztán úgy határozott, hogy aház más részein is körülnéz. Rosa maga ajánlotta neki egy nappal azelıtt. Biztosan leszneküres helyiségek, gondolta. Talán akad egy kiadható szoba is.

Sally rájött, Rosának igaza van. A ház sokkal tágasabb volt, mint ahogy az az utcáróllátszott. Három emelet állt a rendelkezésükre, egy padlásszobával, egy pincével és egyhosszú udvarral együtt. Két szoba fényképész-felszereléssel volt tele, a sötétkamrán és a

laboratóriumon kívül. Az üzlet mellett a földszinti helyiség úgy volt berendezve, hogy be-állított portrékat lehessen ott készíteni. Az emeleten az egyik szoba meg annyira tele volt alegváltozatosabb kacatokkal, hogy Sally joggal gondolhatta, hogy múzeumba került. Mégkét üres szoba is ásítozott, majd további három, amelyeket nagyon könnyen kényelmes há-lószobákká lehetne majd átalakítani, csak jó bútor kell hozzá.

A felfedezıút eredményét a reggelinél közölte a ház többi lakójával. Az ennivalót Sallycsinálta. Zabkása volt, méghozzá nagyon finom, szerinte.

– Frederick, van valami dolgod ma reggel? – kérdezte.

– Rengeteg. De az mind várhat.

– Rosa, van ma próbád?

– Egyig nincsen. Miért?– És Trembler, tudna rám szánni egy kis idıt?

– Nem t'om, kisasszony. Van némi elıhívnivalóm.

– Nem tart sokáig. Azt akarom csak elmondani, hogyan kereshetünk némi pénzt.

– Nahát erre – mondta Rosa – annyi idınk van, amennyit csak akarsz. Hogy csináljuk?

– Gondoltam valamire még Oxfordban, a múltkor Fredericknek el is kezdtem mondani avonaton.

– Mmm – mondta Fred. – Térhatású képnézıkék.

– Nem a nézıkék, hanem a bele való képek. Az emberek nagyon szeretik. Megnéztem a

ház többi részét ma reggel, és hirtelen rájöttem, mit lehet csinálni. Van egy szoba telemindenféle furcsa tárggyal, dárdák, dobok, bálványok és még az ördög tudja, micsodákvannak benne.

– Webster bácsi szobája – mondta Rosa. – Évek hosszú során át győ jtötte.

– Hát ez az egyik – folytatta Sally. – A másik, Rosa, nem lehetne egy történetet képek-ben elmondani? Emberek, színészek drámai helyzetekben. Mint egy darabban, díszletek-kel és a többi.

Kis csönd támadt.

– Gondolod, hogy eladható?

– Úgy vennék, mint a cukrot! – mondta Trembler. – Adj belıle vagy ezret, és én déligelsózom az egészet, olyan kapósak.



57

– Hirdetés – mondta Sally. – Egyhasábos, a lapokban. Ki kell találni valami ügyes cí-met. Majd én utánanézek, ez könnyő. A probléma az, hogy ki csinálja meg?

– Nem probléma – mondta Rosa – egy ilyen csoda ötletnél! Népszerő színdarabokat isfelvehetnénk.

– És árulhatnánk a színházakban!

– Slágereket! – tette hozzá Trembler. – Olyan képek, amelyek az összes új slágerhez il-lenek. A music hallokban.

– A hátukon meg hirdetés lesz – mondta Sally. – így még külön pénzt is kaphatunkminden eladott darab után.

– Sally, ez ragyogó! – mondta Rosa. – És azok a kellékek!

– Szabadtéren is volna hely arra, hogy egy igazi stúdiót felépítsünk. Díszlettárral, kel-léktárral és ilyesmikkel.

Mindannyian Frederickre néztek, aki egy szót sem szólt. Rezignált arckifejezéssel tártaszét a kezét.

– Mit tehetnék? – mondta. – Mővészet! Isten veled!– Ne légy hülye! – mondta Rosa. – Csinálj belıle mővészetet.

A fiú megfordult és ránézett. Sally arra gondolt, ezek párducok, mind a ketten. Olyanélénkek, olyan intenzíven élnek.

– Igazad van – mondta, és az asztalra csapott.

– Ez nem igaz – mondta Rosa –, hogy igazat adj nekem!

– Persze hogy igaz, te bolond nıszemély, te! Láttam én! Rögtön! És meg is fogjuk csi-nálni! De mi lesz a tartozásokkal?

– Elıször is: jelenleg senki sem szorongat a pénzéért. Egy csomóval tartozunk, de tehe-tünk néhány olyan gesztust, ami bizonyíthatja, hogy igyekszünk fizetni. Gondolom, ezmég menni fog. Másodsorban, vannak, akik nekünk tartoznak. Reggel emlékeztetıket fo-gok szétküldeni nekik. Harmadsorban, Rosa mondott valamit az albérletrıl. Van még tar-talék szobánk, még akkor is, ha én itt lakom. Ez állandó bevételt biztosíthat, még ha azegész nem is több heti néhány shillingnél. És végül itt van az a sok mindenféle vacak kel-lék. Frederick, azt szeretném, ha átnéznéd velem ma reggel, és megszabadulnánk minden-tıl, ami csak kiment a divatból, vagy nem feltétlenül szükséges. Árusítsuk ki ıket! Ezhozhat némi készpénzt is, ebbıl fizethetnénk a hirdetést. Trembler nem kezdhetné mármost az udvaron? Valami jó nagy, üres helyre volna szükség. És Rosa…

Rádöbbent, hogy annyian nézik. Aztán Frederick elmosolyodott. Sally érezte, elpirul.Zavartan bámult lefelé.

– Igazán sajnálom, én nem úgy gondoltam, hogy parancsolgassak. Én azt hittem… nemis tudom, hogy mit hittem. Bocsánat.

– Hülyeség! Hiszen ez kell nekünk! – mondta Frederick. – Egy menedzser! És te pontaz vagy!

– Megyek és hozzákezdek – mondta Trembler, azzal felkelt az asztaltól.

– Én meg elmosogatok – mondta Frederick. – Most az egyszer. – Összeszedte az edé-nyeket, és kiment.

Rosa meg azt mondta:

– Tudod, hogy te mennyire más vagy?

– Más?– Ahogy gondjaidba vetted a dolgokat, az más. Erıs vagy…



58

– Én?

– Meg csöndes, alig venni észre, hogy ott lennél.

– Nem parancsolgatok nagyon? Mert azt nem akarnám.

– Nem erre gondolok. Hanem, hogy látszik, tudod, mit kell tenni, mialatt sem Frednek,sem nekem nem volt a leghalványabb ötletünk sem. Ez a csudálatos.

– Rosa, én olyan keveset tudok! Azt sem tudom, hogyan kell beszélni az emberekkel.Amit pedig tudnék… azt nem tudom jól becsomagolni. Nem értek semmihez, amihez álta-lában a lányok értenek. És szeretem a dolgokat megcsinálni. Kicsit én is tehetek róla. Hanormális lennék, akkor a varrás érdekelne, meg ilyesmi.

Rosa nevetett. Sally gyönyörő volt. A nap úgy csillant a haján, akár a hullám a sziklá-kon: ezer szikrára szakadt.

– Normális! – mondta Rosa. – Azt hiszed, én talán normális vagyok? Egy színésznı?Csak egy kicsit különb, mint az utcalányok. A szüleim kidobtak, csak mert az akartamlenni, ami lettem. És soha nem voltam ilyen boldog. Akárcsak te.

– Kidobtak? És mi van Frederickkel meg a nagybácsival?– Frederick nagyon összeveszett velük. Azt akarták, hogy egyetemre menjen és így to-vább. Az apám püspök. Rettenetes egy pasas. Webster bácsi pedig szerintük egy vén mi-haszna, nem jelent semmit sem nekik. İ aztán tényleg nem törıdik velük. Három évigdolgoztak együtt Freddel. Zseniális. De mind a kettı az. Mondd, Sally, ártottál te valaki-nek?

Sally megrázta a fejét.

– Nem hinném.

– Akkor ne legyen semmi bőntudatod.

– Akkor nem lesz.

– Ha valaki valamiben jó, akkor azt kell csinálnia.– Igaz.

– Akkor szortírozzuk azokat a kellékeket! Évszázadok óta nem néztem meg ıket.

Egész délelıtt dolgoztak. Trembler, akit hajtott az általános lelkesedés, már eladott egynézıkét egy vevınek, aki csak egy portréfelvétel ügyében nézett be a boltba. Tizenkét óravolt, mikor végre Bedwell tiszteletes is megérkezett.

Sally ekkor a pult mögött éppen emlékeztetı leveleket írt mindenkinek, aki csak tarto-zott nekik. Mikor felnézett a Szent John Egyházközség köpcös káplánjára, alig ismerte fel.Durva, régi tweedkabátot és kordbársony nadrágot viselt, lelkészgallér nélkül. Tulajdon-képpen egyáltalán nem volt gallérja, borotválatlan is volt. Teljesen átalakult, kedves tiszte-

letesbıl morcos bandita lett. Annyira, hogy Sally majdnem felkérte ıt egy térhatású kép-regény valamelyik szerepére.

– Bocsánatát kell kérnem – mondta a férfi. – Nem valószínő, hogy az öltözetem megfe-lel a látogatás körülményeinek. Papi öltözékem egy ruháskofferben maradt a Paddingtonpályaudvar poggyászmegırzı jében. Az az egyetlen reményem, hogy visszaúton találokegy üres fülkét – nem nagyon térhetek vissza az állomáshelyemre így, ahogy vagyok.

Bejött Rosa, és bemutatkozott. Rögtön meg is hívta Bedwellt, maradjon náluk ebédre.Egy pillantást vetett rá, de rögtön el is fogadta. Hamar leültek, és mialatt azt a kenyeret,sajtot, levest fogyasztották, amit Rosa tálalt eléjük, a férfi elmondta, mit szándékozik csi-nálni.



59

– Kocsival elmegyek a Hangman's Wharfra, és akár a gallérjánál fogva is kirángatom.Ide fogom hozni, úgyhogy addig Miss Lockhart gondolja meg, mit kell közölnie vele. Az-után meg visszamegyünk Oxfordba.

– Magukkal tartok – mondta Sally.

– Nem. Nem tart velünk – mondta Bedwell. – Veszélyben van maga is, ha bárhol annakaz asszonynak a közelébe jut.

– Akkor én megyek – mondta Frederick.

– Nagyszerő. Bokszolt már valaha?

– Nem, de az iskolában vívtam. Gondolja, hogy verekszünk?

– Ezért öltöztem ilyen furcsán. Nehéz akkor meglendíteni az öklünket, ha az ember jólöltözött. Az igazság, hogy nem is tudom, mi vár ránk.

– Van egy vadászkés a szekrényben – mondta Rosa. –Nem akarják magukkal vinni?Esetleg kalóznak is maszkírozhatlak, Fred. Egy fekete posztó a fél szemedre, vastag feketepofaszakáll – és csinálhatjuk már a térhatású képregényt rólatok.

– Úgy megyek, ahogy vagyok – mondta Frederick. – Ha pofaszakállat akarnék, növesz-tenék magamnak.

– A testvére tényleg hasonlít magához? – kérdezte Rosa. – Találkoztam már néhányikerpárral, de csalódtam.

– Teljesen azonosak vagyunk, Miss Garland. Az ópiumtól eltekintve. Bár ki tudja? Haén olyan kísértéseknek lettem volna kitéve, mint ı, lehet, hogy ugyanilyen lennék. Mennyiaz idı? Mennünk kell. Köszönöm az ebédet. Jövünk… itt leszünk… egyszer.

Frederickkel együtt kiment. Rosa egy percig elgondolkodott.

– Egypetéjő ikrek – mondta. – Micsoda lehetıség! Te jó isten, már így elmúlt az idı?Toole tajtékzani fog.

Mr. Toole volt az a színész-rendezı, akivel próbált, és aki megszállottan tisztelte a sza-bályokat, vagy úgy látszott. Rosa magára dobta a kabátját, és gyorsan kiment.

Trembler visszatért az udvarra. Sallyt egyedül hagyta. A ház hirtelen olyan csöndes ésüres lett.

Mr. Bedwell egy újságot hozott magával, a lány felvette, hogy átnézze a hirdetéseket.Meglátott egyet: A Londoni Térhatású Társaság eladásra kínálta Stanley, a híres felfedezı új fényképét és dr. Livingstone legfrissebb felvételét. Egy sor egyéb témájú képet is kínál-tak eladásra, de drámai jelenetek képregény-feldolgozására nem gondolt senki. Egyedüllesznek a piacon.

Aztán egy apróhirdetésen akadt meg a szeme. A személyekkel foglalkozó rovatban ta-

lálta.

ELT Ő NT október 29-én egy IFJÚ HÖLGY.Életkora: 16 esztend ı ; karcsú, világos hajú, barna szemő . Vagy fekete muszlinruhát és

fekete köpenyt, vagy pedig sötétzöld vászonruhát viselt, a cipı jén rézcsatok voltak. Egy kisbı r utazótáskát is vitt magával, ezen V. L. kezd ı bet ő k szerepeltek.

Minden tájékoztatást örömmel fogad

Mr. Temple, a Temple és King társtulajdonosa a Lincoln 's Inn-ben.

Sallyn a hideg futott végig, de úgy, hogy meg is látszott rajta. Úgy érezte, hogy az egészf ıváros az ı nyomában jár. Valahonnan másik ruhát kell szereznie! És a lehetı legtöbbet



60

kell a négy fal között tartózkodnia. De örökké mégsem kerülheti el mindenki tekintetét!London elég nagy talán, hogy el lehessen bújni benne.

A f ıbaj az volt, hogy nem tudta, mennyire bízhat meg Mr. Temple-ben. Jó emberneklátszott, az apja teljes bizalmát bírta, talán csak a hiányzó tízezer dollár volt gyanús (dehova az ördögbe tőnhetett?), Sally azonban mégsem lehetett biztos benne. Az ügyvéd

mostanára már rájöhetett, hogy ı elhagyta Mrs. Rees házát. Az aggodalom pedig arra ve-heti rá, hogy körözést adat ki ellene! Akkor mi lesz? Még kevésbé lehet szabad, mintannakelıtte.

Nem, egyszer csak el kell mennie Mr. Temple-hez, hogy megmagyarázzon mindent.Addig viszont Garland-éknál marad, és elhúzódik a kíváncsi szemek elıl. Menynyi ideiglehet itt pénz nélkül? Ameddig csak akar, ha ledolgozza.

Elmosta a szennyes edényt, és nekiült, hogy nagyobb újságoknak szóló hirdetéseket fo-galmazzon. Ez újra vidámsággal töltötte el. Aztán egy vevı érkezett, hogy esküvıi képetkészítessen. Sally megbeszélte vele a felvételt, de közben egy nézıkére is rábeszélte. „Acégünknek lesz Londonban rövidesen a legnagyobb térhatásúkép-választéka” mondta a

vevınek, aki mélyen elgondolkodva távozott.Hirtelen újra a rémálom képei között találta magát. Az a fullasztó hıség, a sötétség, és

az ismerıs bujkáló félelem. És valami új: hangok.

Hol van?

Nincs nálam! Könyörgök. Egy barátomnál van! Jönnek! Gyorsan!

Érthetı szavak, bár nem angolul mondták. Egyszerre jött rá, milyen furcsa! Mintha át-látna a falon! Hindusztániul szóltak. Ez volt a titkos nyelvük az édesapjával, mikor mégkisebb volt. És mi az, amit kerestek? Ami egy barátjánál van? Lehet, hogy a rubin? Senkisem tudja. Az apja hangja olyan erıs, olyan fiatalos! Az a hang pedig, amelyet aswalenessi szörnyő nap után felismert, Marchbanks ırnagyé… Olyan hideg lett, hogy se-

mennyi szén sem tudta felmelegíteni, akármennyit rakott is a konyhai tőzhelyre.Akkor, tizenhat évvel azelıtt történhetett valami. Nem tarthatott tovább néhány percnél.

Az vezetett késıbb az üldözéshez, az életveszélyhez, a halálhoz. Talán több ember halálá-hoz is Tudta, hogy ha a többi részletre is kíváncsi, el kell merülnie a rémálomba megint.

Reszketve ült és várta, hogy visszatérjenek a többiek.

Aznap délután Jim Taylor szabadnapot vett ki, bár nem kért rá engedélyt. Egész egysze-rő trükk volt, csak úgy sétált ki egy csomaggal az irodából, mintha a postára menne. Kétvagy három ellentmondásos üzenetet is hagyott arról, hogy hol van, és ki küldte ki. Márelızıleg is sikeresen próbálkozott ezzel a fogással, de nem akart túl gyakran élni vele.

A London Bridge állomásról induló vonat ugyanazon a sivár parton vitte végig, mintamelyen Sally utazott Swalenessbe. Szeretett volna körülnézni, azonkívül még egy ötleteis támadt. A Filléres Borzalmakba illı gondolat volt, de jó. Sok várakozással is járt, to-vábbá nagy gyakorlatot is kívánt a rádumálás területén, de végül is tudta, hogy igaza van.Amint ott üldögélt a visszafelé tartó vonaton (talán egy kicsit elıvigyázatosabban, mintSally), azon gondolkodott, hogy hova vezethet minden, de nem voltak igazi kétségei. Ahelyzet tisztára olyan volt, mint a Brit legények felkavaró történetei, vagy Jack llarkawaykalandjai. A Filléres Borzalmak megint hangos és pontos vezetınek bizonyult az élet út-vesztıin, a cselekményük vagy bármi, ami Keletrıl jön, ugyanazt jelenti: bajt.

Elsısorban Sally számára. Iránta pedig Jim erıs vonzalmat kezdett érezni. Legalább egy

hete, de lehet, hogy még korábban kezdı

dött a dolog.



61

„Megtartom magamnak egy ideig”, gondolta. „Sokkal biztonságosabb lesz így. Renge-teg idım lesz még elmondani neki.”

Mindeközben Mrs. Holland újabb híreket kapott.

Egyik társa, akit idınként alkalmazott is erre-arra, egy Jonathan Berry nevő gazember jött látogatóba hozzá, körülbelül akkor, amikor Bedwell tiszteletes a Burton Streetre érke-zett.

Mr. Berry hatalmas ember volt, hat és fél láb* magas, ennek megfelelıen széles is.Megtöltötte a Holland fogadó keskeny elıszobáját, Adelaide-et borzalommal töltötte el.Fél kézzel felkapta a kislányt, és piszkos füle magasságáig emelte.

– M… Mrs… Missis Holland az úrral van, uram – suttogta a gyerek, és zokogásra fa-kadt.

– Menj és kerítsd elı nekem! – morogta Mr. Berry. – Itt nincs semmiféle úr, te kis ha-zug bogár!

Azzal leejtette. A kislány elszaladt, akár egy egérke. A férfi nevetni kezdett, olyan dör-gı hangon, mintha a föld alatt sziklaomlás lenne.

Mrs. Holland nem volt elragadtatva, hogy elhívták. Bedwell ugyan összefüggéstelenül,de éppen beszélni kezdett, egy Ah Ling nevő alakot emlegetett. Ez a név sohasem fordultelı úgy, hogy a tengerész ne reszketett volna a félelemtıl. Egy dzsunka is szerepelt a tör-ténetben, egy kés, fények a víz alatt és mindenféle hasonló. Mrs. Holland átkozódni kez-dett, aztán azt mondta Adelaide-nek, hogy maradjon a férfi mellett és figyeljen nagyon.Adelaide addig várt, amíg az idıs hölgy kiment, aztán lefeküdt az izzadó, mormogó tenge-ri medve mellé, és komolyan sírni kezdett. Kezét a férfi gondozatlan kezébe rakta.

– Mr. Berry, ha nem csalódom – mondta Mrs. Holland a látogatójának, miután a fogát ahelyére illesztette. –Hosszú ideje van már idekinn?

A dartmoori börtönre célzott.

– Augusztus óta, madame. – Mr. Berry nagyon jó modorú volt, mocskos sapkáját is le-kapta. Idegesen forgatta, miközben abban az apró karosszékben próbált elhelyezkedni,amit Mrs. Holland a nappaliban kínált fel neki.

– Hallottam, hogy érdekli magát, ki ölhette meg Henry Hopkinsot – folytatta.

– Talán, Mr. Berry.

– Na, hát én hallottam, hogy Salomon Lieber.

– A zálogos a Wormwood Streetrıl?

– Pontosan. Hát én hallottam, hogy zálogot adott egy gyémánttőre. Az meg nagyon ha-sonlít arra, amit Hopkins hordott mindig.

Mrs. Holland egyszerre felélénkült.– Nagyon el van foglalva, Mr. Berry? Mit szólna egy kis sétához?

– Semmi mást nem kívánok, Mrs. Holland!

– Adelaide! – szólt be a hölgy a hallból. – Elmegyek. Ne engedj be senkit!

– Egy gyémánttő, hölgyem? – mondta az egykori zálogos. – Volna egy szép darab. Abarátjának volna az ajándék? – kérdezte, miközben Mr. Barryre bandzsított.

Mr. Berry válasza az volt, hogy megragadta az öregember nyakán lazán átvetett sálat, ésátrántotta vele a pulton. Közben levert egy polcot, ami tele volt órával, és egy tálcát is telegyőrővel.

– Mi nem akarunk vásárolni! Látni akarjuk, amit zálogban itt fogtál tegnap! – mondta.* Körülbelül 2 méter



62

– Persze, uram! Nem is gondolhatok egyébre! – zihálta az öregember. Gyöngén Mr.Berry kabátjába fogózkodott, hogy meg ne fulladjon. A lábai a pultra kerültek. Mr. Berrylekapta onnan, a földre huppant.

– Jaj, kérem, kérem, ne bántson! Ne üssön, uram! Könyörgök! Az öreg feleségem…

Reszketve és dadogva próbált felhúzódzkodni Mr. Berry nadrágján. Mr. Berry félrelök-te.

– Ha a feleséged belép, kitépem a lábát! – morogta. Találgyad meg azt a tőt, demingyár!

A zálogos remegı kézzel húzott ki egy fiókot, és felmutatott egy tőt.

– . Ez az, madame?

Mrs. Holland közelebbrıl is megszemlélte.

– Ez. Na és ki volt, aki behozta, Mr. Lieber? Ha nem emlékszik rá, Mr. Berry segíthet.

Mr. Berry egy lépéssel közelebb ment hozzá, az öregember élénken bólogatott.

– Hát persze hogy emlékszem – mondta. – Ernie Blackett a neve. Fiatal srác. Croke's

Court, Seven Dials. Ott lakik.– Köszönöm, Mr. Lieber – mondta Mrs. Holland. – Látom már, hogy maga érzékeny

ember. Óvatosabbnak kéne lennie azokkal, akikre rábízza a pénzét! Ugye nincs ellenére,ha elviszem ezt a tőt?

– Neem. Úgy értem, hogy csak egy napja van itt…, nem szabad még eladnom… ez atörvény, madame – mondta elkeseredetten.

– Én nem akarom megvenni – mondta a madame. – így rendben van, ugye? Jó reggelt,Mr. Lieber.

Az asszony kiment. Mr. Berry, miközben szórakozottan kiborított jó néhány ládát, amita padlón talált, eltört vagy fél tucat esernyıt, elgáncsolta Mr. Liebert, szintén eltávozott a

kis boltból.– Seven Dials – mondta Mrs. Holland. – Menjünk' omnibusszal, Mr. Berry! A lábam

már nem olyan, mint régen.

– Neki sem! – utalt a történtekre Mr. Berry, mialatt hangos csodálatának adott kifeje-zést. Hogy milyen gyorsan és szellemesen tud ı reagálni a dolgokra!

A Croke' Court Seven Dials olyan zsúfolt, elvadult tömegszállás volt, mint amilyent so-kat találni Londonban, de az elhanyagoltsága valahogy különbözött Wapping vadsá-gától.A közeli folyó a Hangman's Wharf környékén virágzó bőnözésnek kölcsönzött valamitengeri jelleget, míg a Seven Dials nagyvárosias mocsokkal büszkélkedhetett. MellékesenMrs. Holland itt nem is volt hazai pályán.

Mégis, Mr. Berry masszív jelenléte valahogy feloldotta a feszültségét. Sármos lénye se-gített ahhoz, hogy azt a helyet, amelyet kerestek (a bérleményt egy ír a feleségével ésnyolc gyermekével, egy vak muzsikussal, két virágáruslány-nyal, egy ballada-és-gyilkosok-utolsó-vallomásainak-árusával és egy vándor bábjátékossal osztotta meg) feltudják fedezni. A kérdéses szobát az ír felesége mutatta meg nekik.

Mr. Berry berúgta az ajtót. Behatoltak, és egy kövér ifjút találtak egy mocskos ágyban.Alva. Megfordult, de nem ébredt fel.

Mr. Berry beleszimatolt a levegıbe.

– Részeg – jelentette ki. – Gusztustalan.

– Keltse fel, Mr. Berry – mondta Mrs. Holland.



63

Mr. Berry megemelte az ágy lábát, és megdöntötte a fekhelyet. Az alvó, a takaró megminden egymás hegyénhátán hempergett a padlón.

– Mivan? – kérdezte az ifjú, párnával a szájában. Válaszul Mr. Berry felnyalábolta ésodavágta a szoba egyedüli bútordarabjához, egy rozoga fiókos szekrényhez. Az rögtönösszeroskadt. Az ifjú morogva terpeszkedett a romok között

– Felkelni! – mondta Mr. Berry. – Micsuda illetlenség! A fiatalember a falnak támasz-kodva feltápászkodott.

Másnapossággal tetézett ijedtsége jól látható zöld színt varázsolt az arcára. Vaksin a lá-togatóira meredt.

– Ki vagy te? – szólalt meg végre. Mrs. Holland lassan vezette rá.

– Hát akkor – mondotta –, mit tudsz te Henry Hopkinsról?

– Femmit – mondta az ifjú, mert Mr. Berry bemázolt neki. – Jaj! Hagyatok békén!

Mrs. Holland elıvette a gyémánttőt.

– Ez meg micsoda?

Az ifjú szők szemei fájdalmasan megrebbentek.– Soha életemben nem láttam – mondta nyúzottan. Ekkor azonban Mr. Berry megcsó-

válta az ujját.

– Gondolkozz erısebben! Ne csalóggyunk benned! Azután ütött. Az ifjú nyüszítve esetttérdre.

– Rendben van, hát találtam. Elvittem Solly Lieber-nek, és ı adott egy ötöst érte. Ezminden, szavamra? –üvöltötte.

– Honnan vetted?

– Mondtam már, hogy találtam!

Mrs. Holland felsóhajtott. A fejét csóválta, milyen ostoba megátalkodottsággal vanmegverve az ember! A természetében van. A fiú Mr. Berrytıl megint kapott egyet, ekkormár elvesztette a türelmét. Átkúszott a szobán, mint egy patkány, úgy tőnt el a fiókosszekrény romjai között, egy pisztollyal a kezében került elı. Két látogatója elhallgatott.

– Ha közelebb jössz, istók zicsi lelılek!

– Gyerünk – mondta Mr. Berry.

– Le én!

Mr. Berry elırelépett, és úgy ütötte ki a pisztolyt a kezébıl, ahogy az almát a fájárólszokták leverni. Az ifjú összeesett.

– Megverjem, madame? – kérdezte Mr. Berry.

– Nem! Ne verj meg! – remegett az ifjú. – Mindent bevallok!– Verd meg, mindenesetre – mondta Mrs. Holland, és eltette a pisztolyt.Miután ezen a formaságon is túlestek, folytatta.

– Mi mást vettél el még Henry Hopkinstıl?

– A tőt. A stukkert – zokogta az ifjú. – Egy pár aranyat. Egy órát lánccal és egy ezüst-flaskát.

– Más semmit?

– Nem, madame, esküszöm!

– Egy papírfecnit sem? Az ifjú elálmélkodott.

– Aha – mondta Mrs. Holland. – Gyerünk, Berry, csak, mint az elıbb, viszont a hangjá-ra vigyázz, maradjon belıle!



64

– Ne! Ne! Kérem! – üvöltött Érnie Blackett, amint Mr. Berry az öklét emelte. – Itt van!Tessék! Nesze! Vedd el!

Kiürítette a zsebeit, és három vagy négy papírdarabot dobott le, aztán remegve elfordult.Mrs. Holland összeszedte és megszemlélte ıket, mialatt Mr. Berry várakozott.

Aztán feltekintett.

– Ez minden? Más nincs?

– A világon semmi! Esküszöm! Becs'szó!

– De hát neked nincs is becsed! – mondta szigorúan Mrs. Holland. – És itt a baj. Indul- junk, Mr. Berry. Elvisszük a pisztolyt, hogy valami emlékeztessen jó barátunkra, HenryHopkinsra. Szegény boldogult barátunkra.

Az ajtóhoz bicegett, és ott várt a rossz illatú bejáratnál, mialatt Mr. Berry a vendéglátó-hoz intézte szavait.

– Nem szeretem a korodbeli ifgyakat részegen látni – mondta ünnepélyesen. – Ha vanvalami, ami egy fijatal embert tönkre tud tenni, az ital az. Mondhatom, nagyon részeg

vótál, mikor begyöttünk. A legkissebb pohár ital is egy nagy lépés azırőtséghez,hallucinácijókhoz, agylágyulás hoz és erkölcsi zülléshez vezetı úton. Megszakanna a szí-

ved, ha tunnád, hány férfi életét tette tönkre az ital. Tartóztasd meg magad tülle, azt taná-csolom. Fogadd meg, ahogy én is tettem. Jobb ember lesz belüled. Ehun e – kotort bele azsebébe –, itthagyok neked egy hasznos értekezletet, ami segélhet, hogy meggyavujj. Aza címe, hogy Az iszákos ember panassza, írta valaki, aki meglátta a áldott fényt.

Azzal az értékes dokumentumot Érnie Blackett zsibbadt kezébe adta, és Mrs.Hollandhez csatlakozott a lépcsın.

– Ez az, Mrs. Holland?

– Ez, Mr. Berry. A kis ribanc ügyesebb, mint gondoltam.

– He?– Mindegy. Menjünk vissza Wappingbe, Mr. Berry.

Ernie Blackettnek jót tett, hogy lemondott a papírdarabokról és átadta ıket Mrs.Hollandnek. Az asszony következı lépése az lett volna, hogy megmondja Mr. Berrynek,keresse fel újra a fiút, és segítse át ügyesen Henry Hopkins mellé, a nagyvárosi kisbőnö-zık fenntartott helyére. Egy más világon. Ez koronázta volna meg még olyan rövid isme-retségüket. Minthogy azonban másként viselkedett, mindössze két eltört bordája, a mo-nokli a szemén és egy Türelmes értekezés a büntetésr ı l maradt emlékbe. Egész olcsónmegúszta.



65

A hasonmás

Alighogy Mrs. Holland és Mr. Berry felszálltak a Wappingbe tartó omnibuszra, egy ko-

csi érkezett a Hangman's Wharf környékére. Frederick Garland megkérte a kocsist, hogyvárja meg ıket. Ezalatt Mr. Bedwell a Holland fogadó ajtaján kopogtatott.

Frederick körbesandított jobbra is, meg balra is. Az a kis sor épület a wappingi HighStreet mögött olyan szorosan simult a víz partjára, hogy egy gyönge lökés is a folyóba ta-szíthatta volna ıket. A legmocskosabb, legszőkösebb és legrozzantabb közöttük a Hollandfogadó lehetett.

– Nincs válasz? – kérdezte, ahogy Mr. Bedwell újra kopogtatott.

– Úgy tőnik… – mondta a tiszteletes. Újabb kísérletet tett az ajtóval, de úgy találta,hogy be van riglizve. – Furcsa. Most mitévık legyünk?

– Másszon be! – mondta Frederick. – Végül is tudjuk, hogy bent van.

Felnézett az épület oldalára. A Holland fogadó és a szomszéd ház között egy szők,mintegy két láb szélességő ösvény haladt a folyópart felé, ahol hajóárbocok erdeje látszott.Az elsı emelet magasságában kis ablak nézett az átjáróra.

– Meg tudná oldani?

– Csak kopogtasson folyvást! Üssön egy sorozatot, hogy senki se vehesse észre, mitcsinálok.

Frederick Skóciában és Svájcban is mászott hegyet, így percébe kerülhetett talán, míg afalakra támaszkodva a két ház közötti résen felkapaszkodott. Kicsit több idejébe telt, mígúgy ki tudta nyitni az ablakot, hogy közben semmi zajt ne keltsen. Végre ott állt a keskenypárkányon, és erısen fülelt.

A tiszteletes még mindig a bejárati ajtón dörömbölt, de ettıl eltekintve csöndes volt aház. Frederick lerohant, és kinyitotta az ajtót.

– Ügyes! – mondta Mr. Bedwell, és gyorsan belépett.

– Semmit sem hallok. Át kell kutatnunk a szobákat! Mrs. Holland, úgy látszik, nincs itt-hon.

Gyorsan átnézték a földszint szobáit, aztán felmentek az emeletre, de senkit sem talál-tak. Már följebb akartak menni, amikor kopogtatás hallatszott a bejárat felıl.

Egymásra néztek.

– Várjon itt – mondta a tiszteletes.

Gyorsan leszaladt. Frederick a lépcsıpihenı sarkába húzódva hallgatózott.– Meddig akarnak váratni? – A kocsis érdeklıdött. –Mer' nekem vóna mit csináljak. Ez

itt nem az a hő de elıkelı környék Londonba, ahun szívesen lógna az ember.

– Tessék – mondta Bedwell, és egy pénzdarabot adott át neki. – Fogja, és várjon a nyit-ható híd túlsó oldalán, a kövesúton még egy félóráig. Ha addig nem jönnénk, mehet a dol-gára.

Becsukta az ajtót, és felrohant megint. Frederick felemelt kézzel várt rá.

– Figyeljen! – suttogta és meg is mutatta, mire. – Ott van.

A lehetı leghalkabb léptekkel mozdultak el a csupasz deszkán. Az egyik ajtó mögöttegy férfihang morgott, kivehetetlenül, aztán egy gyerek hangját is hallották, amint aztmondja: „sss… sss” A szoba elıtt megálltak egy pillanatra. Bedwell nagyon figyelmesenhallgatta.



67

– Gyerünk – mondta Frederick. – Ki fogjuk juttatni. De mozduljon már, és maradjoncsöndben!

A tengerész igent intett.

– Gyerünk, Adelaide – morogta. – Mutasd az utat, kislány!

Adelaide azt suttogta:

– Nem merem.

– Mutatnod kell – mondta Bedwell. – Másként megbánjuk. Gyere, menjünk.

A kislány felállt és átfutott az ajtóig. Bedwell követte, de fölszedett még egy vászontengerészzsákot. Frederick utánuk ment, meg-megállt, fülelni. Hallotta a tiszteletes hangjátés Mrs. Holland rekedt válaszait. Ugyan miért féltek annyira tıle?

Adelaide megmutatta a melléklépcsıt, lefelé. Talán még szőkebb és piszkosabb volt,mint a másik. Megálltak a földszinti átjárónál. A tiszteletes hangja elmosódva és elnagyol-tan hallatszott valahonnan a bejárati ajtó felıl. Frederick odasúgta a gyereknek:

– Mutasd meg a hátsó kijáratot!

Reszketve kinyitotta a konyha ajtaját, és át is mentek rajta.Ekkor találkoztak szembe Mr. Berryvel. Éppen egy edényt rakott a tőzre. Felnézett,

megbámulta ıket. Némi ráncok győltek boltozatos homlokára. Frederick gondolatai gyor-san váltották egymást.

– Halló! – mondta és biccentett. – Hol van a hátsó udvar, haver?

– Arra – mondta a nagy ember, és a kezével intett. Frederick gyengéden oldalba bökteBedwellt, aki Adelaide kezét fogva elırement vele. A kislány kelletlenül jött velük. Mr.Berry ostobán nézett utánuk, ahogy átmentek a konyhán. Aztán leült, hogy pipára gyújt-son.

Egy sötét kis udvarban találták magukat. Adelaide Frederick kezébe kapaszkodott, és a

fiú érezte, hogy erısen remeg. El is sápadt.– Mi van? – kérdezte Frederick.

A kislány megszólalni se tudott, olyan rémület töltötte el. Frederick körülnézett. Az ud-vart mintegy hat láb magas téglafal szegélyezte, és mögötte úgy látszott, hogy egy sikátorhúzódik.

– Bedwell – mondta. – Ugorj át, és vedd át a kislányt. Adelaide, te velünk jössz. Nemmaradhatsz itt így. Ilyen halálos félelemben!

Bedwell felhúzódzkodott. Frederick látta, hogy Adelaide riadalma egy pici pontra össz-pontosul. Egy darab csupasz föld volt a fal mellett. Felemelte Bedwellhez, aztán átugrottmaga is.

Bedwell tántorgott, betegnek látszott. Frederick visszanézett. Aggódott a tiszteletesért,mi lesz, ha Mrs. Holland felfedezi az igazságot? De az adott pillanatban egy beteg ember-rıl és egy halálra rémült gyermekrıl kellett gondoskodnia, és bármelyik percben fennálltannak a lehetısége is, hogy üldözıbe veszik.

– Gyerünk – mondta –, egy kocsi vár ránk a híd túloldalán. Menjünk innen!

Sally éppen a hirdetés megfogalmazásával bíbelıdött, mikor felnézett és legnagyobbmegdöbbenésére Fredericket látta beimbolyogni az üzletbe. Félig-meddig ı cipelte az ön-tudatlan Bedwellt. Elıször nem is vette észre a gyereket, aki utánuk jött.

– Mr. Bedwell – mondta a lány. – Mi történt? Vagy ı…?



68

– İ a fivére, Sally. Nézd, nekem most rögtön vissza kell mennem! A család másik részeottmaradt, éppen nagy hantával próbálkozik. Egy óriás forma pasas is van a házban. A ko-csi nekem kellett, hogy ık ketten idejussanak.– ı meg Adelaide. Velünk fog lakni ezután.

A tengerészt a földre rakta, és kiszaladt. A kocsi tovagördült vele.

Sokkal késıbb ért vissza, Nicholas tiszteletes is vele volt, nagy monoklival a szemealatt.

– Micsoda bunyó volt! – mondta. – Sally, ezt látnod kellett volna! Horatius a hídf ınélsemmi ehhez képest. Éppen idıben értem oda.

– Valóban idejében jött – mondta a tiszteletes. –Matthew?

– Ágyban van. Alszik.

– És Adelaide? – kérdezte Frederick. – Nem tudtam otthagyni. Halálra rémült.

– Trembler van vele. De a szeme, Mr. Bedwell, nagyon csúnyán néz ki. Jöjjön, üljön le!Mi a fene történt?

Átmentek a konyhába, ahol Trembler és Adelaide éppen leáztak. Trembler egy csészé-

vel töltött mindegyik férfinek. A tiszteletes ekkor elmesélte, mi is történt.– Folyamatosan beszéltem hozzá, amíg a többiek kijutottak. Aztán hagytam, hadd dug-

jon vissza az ágyba. Úgy tettem, mintha nem érteném az összefüggést. Kiment, hogyAdelaide-et megkeresse, akkor megpróbáltam felkelni és lelépni, az volt az a pillanat,amikor az a nagydarab állat nekem esett.

– Az egy szörnyeteg – mondta Frederick –, de jól feltartotta. Én az utcáról hallottam acsetepatét, és ezért rontottam be. Mekkora bunyó volt!

– Hát erısnek erıs, de ezzel kifújt. Se tudás, se sebesség. Egy ilyen buta embert könnyő kicselezni. Bár szők volt a hely, ha egyszer bekerített volna, nem úszom meg élve.

– És mi van Mrs. Hollanddel? – kérdezte Sally. A két férfi egymásra nézett.

– Hát neki pisztolya volt – mondta Frederick.– Garland a nagydarab fickót valamilyen hosszú, letört korlátfával úgy fejbe csapta,

hogy összenyaklott, mint egy ökör. Akkor Mrs. Holland egy pisztollyal került elı. Belémlıtt volna, ha ki nem veri a kezébıl – csatlakozott a tiszteletes Frederick szavaihoz.

– Kis gyöngyház markolatú pisztoly volt – mondta Frederick, de Adelaide-tıl mégmegkérdezte: – Mindig hordott pisztolyt?

– Nem t'om – suttogta a kislány.

– Különben is azt mondta – Frederick szünetet tartott, szomorúan nézett, aztán Sallyretekintve folytatta –, azt mondta, hogy megtalálja magát, akárhol legyen is, és megöli. Aztmondta, hogy mondjam meg magának. Vagy tudja, hogy hol van, vagy pedig ki fogja ta-

lálni. Fogalmam sincs, hogy honnan. De azt nem tudja, hogy én ki vagyok, és hol lakunk,azt sem tudhatja. Teljes biztonságban lehetnek itt mind a ketten. Adelaide is. Sosem talál anyomukra.

– De igen – susogott Adelaide.

– Hogy is akadhatna ránk? – mondta Trembler. – Olyan biztos helyen vagy itt, mint azAngol Bankban. Hadd mondjak valamit: én magam is szökésben vagyok, akár Sally megte, és mostanig nem akadtak rám. Így hát velünk maradsz, és így minden rendben lesz.

– Maga Miss Lockhart? – kérdezte Adelaide Sallytıl.

– Így van – mondta Sally.

– Rám fog akadni – susogta Adelaide. – Ha a tenger fenekére mennék is, megtalál és ki-cibál onnan. Megteszi.



69

– Hát nem hagyjuk neki! – mondta Sally.

– Magát keresi, vagy nem? Azt mondta, meg fogja ölni. Henry Hopkinsot küldte, hogymegcsinálja a dolgot, csak ıt is megölték.

Henry Hopkinsot?

Mondta, hogy csaklizzon el egy darab papírt magától. És hogy készítsen elı egy balese-tet, ahol végezhet magával.

Hát így szerezte a pisztolyt! – mondta halkan Sally. –Az én pisztolyomat!

Ugyan! – mondta Trembler minden meggyızıdés nélkül. – Itt aztán nem akad a nyomá-ra, kisasszony!

Dehogynem. Ismer mindent és mindenkit. Kést hord a táskájában, azzal ölte meg azutolsó kislányt is. Megmutatta nekem. A világon semmi sincs, olyan dolog vagy ember,hogy ne ismerné. London minden utcáját és az összes hajót a dokkokban. És most, hogyén elszöktem, már élesíti is a kését. Megmondta. Van egy fenıköve, egy ládája, hogy abbarakjon, sıt helye is az udvarban, hogy oda temessen. Megmutatta, hogy hova fogok kerül-ni, miután levág. Az utolsó kislány is az udvarban fekszik. Utálok arra kimenni.

A többiek csöndben voltak. Adelaide repdesı hangocskája most megállt. Görnyedtenült, a szemeit a földre szegezte.

Trembler átnyúlt az asztalon.

– Tessék – mondta –, kapd be a sütidet, itt csak jó emberek vannak.

A kislány egy pillanat alatt lecsapott az ennivalóra.

– Felmennék és megnézném a fivéremet – mondta Bedwell –, ha lehet.

Sally felugrott.

– Megmutatom, hol van – és felvitte a lépcsın.

– Gyorsan elaludt – mondta a tiszteletes, mikor kijött.

Láttam ilyennek már elızıleg is. Legalább huszonnégy órát szokott aludni.

– Akkor elpostázzuk magának, ha felébred – mondta Frederick. – Végül is tudja, hogyitt van. Itt marad éjszakára? Nagyszerő. Istenem, de éhes vagyok! Trembler, mit szólnálfüstölt heringhez? Adelaide, mostantól kezdve itt laksz nálunk. Hasznossá teheted magad,ha találnál csészét, tányért meg miegymást. Sally, még ruhaféle is kell neki. Van egyhasználtruha-bolt a sarkon, Trembler majd megmutatja, hol van.

A hétvége nyugodtan telt el. Rosa, miután felocsúdott az elsı meglepetésbıl, rögtönmagához vette Adelaide-et. Úgy látszott, ı tud minden olyasmit, amit Sally nem ismert.Olyanokat, hogy hogyan kell mosakodnia, mikor kell lefeküdnie, hogyan hordja a haját ésmilyen ruhát vegyen fel. Sally akart segíteni, teli volt kedves jóakarattal, de nem tudta,

hogyan fejezze ki, míg Rosa megpuszilta a kislányt, a haját simogatta, vagy fecsegett velea színházról. Trembler vicceket mesélt neki, és kártyázni tanította.

Így tehát, míg kettejükkel Adelaide egyre bizalmasabb jó barátságba került, zavarba jöttSallytıl, és elhallgatott, ha egyedül maradtak. Sallyt ez nagyon bánthatta volna, ha Rosaészre nem veszi, és hagyja, hogy így legyen. De az a csak kicsit idısebb lány vigyázott rá,hogy bevonja az összes tennivalóba. İvele tárgyalta meg azt is, mi lehet Adelaide jövı je.

– Tudtad, hogy fogalma sincs semmirıl? – mondta neki vasárnap este. – Wappingen ésShadwellen kívül nem ismeri London kerületeit, még a nevüket sem, de azt sem tudja, akirálynıt hogy hívják! Miért ne taníthatnád te írni-olvasni, meg minden egyébre?

– Nem hinném, hogy én meg tudnám tanítani…

– Biztos menne. Tökéletesen!



70

– Fél tılem.

– Miattad fél, attól, amit Mrs. Holland mondott rólad. Meg a fenti úriember miatt. Vagyegy tucatszor felment, liogy megnézze, tudod. Csak odaül mellé, megfogja a kezét, aztánújra kijön.

Matthew Bedwell vasárnap reggelig nem ébredt fel, és éppen Adelaide volt, aki felkel-tette. De annyira zavart volt, liogy nem tudta felfogni, hol van és mi történt vele. Sallyment fel hozzá, hogy megnézze, mi van vele, miután megteázott, de nem tudott szót értenivele.

– Nem tudom! Elfelejtettem! Kiment a fejembıl! – ezek voltak a válaszai, mikor Sallymegpróbálta arra buzdítani, hogy ráismerjen az édesapja, a hajózási társaság, a hajó vagyakár a társaság Van Eeden nevő ügynökének nevére. Néma maradt. Csak a Hétszentségprovokált benne olyan reakciót, ami nem sok jóval biztatott; az a kis szín, ami megjelentaz arcán, erre a szóra egyszerre leolvadt, izzadni és remegni kezdett. Frederick azt ajánlot-ta neki, hagyja békén legalább egy napig.

Szombat délután elment, hogy Jimmel találkozzon. A rendevújukon elmesélte, hogy hol

lakik és miért. Mikor a fiú meghallotta, hogyan mentették meg Badwellt és Adelaide-et,majdnem sírt (mérgében, hogy kimaradt a kalandból).

Megesküdött, hogy részt vesz mindenben, amiben csak tud, már csak azért is, hogy el-lenırizze, a lány új barátai valóban azok-e. Hogy minden rendben van-e velük? „Nem le-het tudni, kiben bízhat az ember” – mondta.

Úgy tőnt, hogy valami mást is készült mondani. Két vagy három alkalommal is belefo-gott, aztán abbahagyta, megrázta a fejét, és azt mondta, még ırzi a titkát. Végül a lánymegkérdezte:

– Mi az, Jim? Kitaláltál valamit? Az isten szerelmére, áruld el nekem!

De a fiú nem beszélt. – Az megmarad. Abból sosincs baj, ha várunk.

Ezen a hétvégén készültek el az elsı mővészi és drámai térhatású képregények. Köny-nyebben ment, mint ahogy Sally képzelte volna. A térhatású fényképezıgép ugyanolyanvolt, mint a normális, csak két lencsével volt felszerelve. Olyan távol voltak egymástól,mint az ember szemei, mindegyik külön képet készített. Mikor a két képet egymás mellétették, és a térhatású nézıkén szemlélték ıket (ez hasonló kétlencsés készülék volt, mint akamera, csak a két képet egyesítve mutatta, három kiterjedésben), ez csaknem varázsoshatással járt.

Frederick elıször néhány komikus sorozatot készített. Az egyik címe az volt: Szörnyő felfedezés a konyhában, úgy ábrázolta Rosát, mint gyengélkedı háziasszonyt, és Tremblertmint megdöbbent férjét. Arra reagáltak, amit Sally mint konyhalány produkált nekik. A

pohárszékbıl ezerszám másztak elı a fekete bogarak, mindegyik akkora, mint egy-egy li-ba. Adelaide vágta ki ıket barna papírból, és ı festette ıket feketére tintával. Tremblerszeretett volna egy fényképet Adelaide-rıl is, ezért átöltöztette, a térdére illtette, hogy egyszentimentális dal illusztrációja legyen. „Nagyon megragadó” – mondta Frederick. Így telta hétvége náluk.

London egy másik részén nem volt ilyen békés a helyzet.

Mr. Berry példának okáért nehéz idıszakot élt át. Mrs. Holland kényszerítette, hogy ta-karítsa el a mocskot a hallban, és javítsa ki az eltört lépcsıkorlátot. Mikor panaszkodnikezdett, az idıs hölgy kifejtette, mit is gondol róla.

– Egy akkora nagydarab ember, mint maga – mondta –, hogy engedheti, hogy egy ilyen

semmirekellı

leüsse? Ráadásul még félig ájult is volt az ópiumtól! Szavamra, utálom lát-ni, ahogy maga keményen nekilát valaminek, maga svábbogár!



71

– Hagyja csak, Mrs. Holland! – morgott a nagy ember idegesen, mialatt egy lécet szö-gezett keresztbe a kitört ajtón. – Profi köllötött legyen. Nem szégyen, ha az embert tudo-mányossággal verik péppé. A bunyó legnagyobb tudósa vót, ammán biztos.

– Ammeg a legkisebbel bunyózott, az is. Még Adelaide is többet ért a csetepatéhoz. Ó,Mr. Berry, magának egy csomó tennivalója van. Induljon, és fejezze be azt az ajtót. Aztán

meg van egy kondér meghámoznivaló krumpli is.Mr. Berry morgott még egy kicsit, de már csöndben. Arról meg már végképp nem mert

említést tenni, mi történt (engedélyével) a konyhában. Amennyire Mrs. Holland tudta,Adelaide éppen akkor tőnt el. De az, hogy a fényképész Swalenessbıl elıkerült, újraSallyre emlékeztette. Mi köze lehet Bedwellhez? Van egyáltalán? Aztán még azt is végigkellett gondolnia, amit az öregasszony Sally ügyes húzásának tartott, hogy tudniillik, azt ateljes instrukciót, ami a rubin rejtekhelyére vonatkozik, valami semmiséggel pótolta. MostSallynél van a rubin. Nála kell legyen! Nos, Mrs. Holland ıt akarja megtalálni. Mert aholı van, nemcsak a fényképész, de Bedwell, sıt, egy egész vagyon is megtalálható.

Mrs. Holland nyugtalansága nıttön-nıtt, így egyre több feladatot sózott Mr. Berry nya-

kába. Így hát az ı víkendje tényleg nagyon elromlott.A legkényelmetlenebbül Londonban ezt a hétvégét Samuel Selby töltötte. Miután az öt-

ven fontjától megszabadította, Mrs. Holland megígérte neki, hogy hamarosan újabb üzlet-tel tér vissza. Nagyon gyötrıdött.

Veszekedett a feleségével, a lányával, belekötött a cselédekbe, megrúgta a macskát, ésszombat este korán visszavonult Laburnum Lodge-ba, dalstoni háza biliárdszobájába. Ottaztán selyem dohányzókabátba bújt, egy nagy pohár brandyt töltött magának, és mialatt agolyókat a lyukakba lökdöste, megpróbálta kitalálni, hogyan is keresztezhetné a zsarolójaszándékait.

De akármennyire igyekezett, még arra sem volt képes, hogy rájöjjön, honnan szerezte

Mrs. Holland az értesüléseit.Azt sem tudta kitalálni, mennyit tudott. A Lavinia pusztulása, a vele kapcsolatos biztosí-tási csalás önmagában is elég kényelmetlen, de a többi, és elsısorban a Lockharttal kötöttüzlete szintén kiderülhet. Az asszony pedig errıl nem tett említést.

Lehetséges, hogy nem is tudott róla?

Ötven font elég jelentıs summa, de ahhoz képest, amit többi ügy jelent…

Vagy csak a következı látogatására tartogatja?

Esetleg az informátora azért tartja vissza, hogy maga használja fel?

Az ördög vigye el!

Megcélozta a dákóval a fehér golyót, elvétette, és felszakította az asztal posztóját. Dü-hösen kettétörte a dákót a térdén, mielıtt egy karszékbe vetette volna magát.

És az a lány? Lockhart lánya? Mi köze van az egészhez?

Lehetetlenség megmondani.

A kifutófiú? A portásnál? Nem, ez ki van zárva. Az egyetlen ember az irodában, aki tu-dott róla, Higgs volt, és Higgs…

Higgs meghalt. Mialatt a Lockhart lány beszélt vele. Meghalt a félelemtıl, ezt mondta ahivatalf ınök, aki az orvossal beszélt. Valami megrémíthette Higgset, és Higgs, ahelyetthogy színt vallott volna, inkább a halált választotta.

Mr. Selby elégedetten horkantott. Mindenesetre érdekes spekuláció volt. Lehetséges,

hogy Mrs. Holland nem is a f ı ellenfele?



73

Fények a víz alatt

A cheapside-i irodában festık dolgoztak. Meszes- és festékesvödrök álltak az elıcsar-

nokban, létrák barikádozták el a folyosókat. Hétf ı este, épp zárás elıtt a portás Jimértcsöngetett.

– Mi kéne? – kérdezte Jim. Észrevett egy küldöncöt a portás kandallójánál. Barátságta-lanul nézegette, különös figyelmet szentelt a fiú keménykalapjának.

– Levél Mr. Selbynek – mondta a portás. – Vidd fel neki!

– Mire vár? – kérdezte Jim, és a küldönc felé intett.

– Semmi közöd hozzá! – válaszolta a fiú.

– Igaz – mondta a portás. – Intelligens fiú, nagy karriert fog még befutni.

– Akkor fusson! Miért álldogál itt?

– Mert választ vár, azért.A küldönc elégedetten mosolygott. Jim összevont szemöldökkel indult felfelé.

– Választ várnak, Mr. Selby – mondta az irodában. –Lent várják.

– Igen? – kérdezte Mr. Selby, és felszakította a borítékot.

Az arca nagyon vörös volt ma reggel, a szemei is véresek voltak. Jim érdeklıdésselszemlélte, kíváncsi lett rá, vajon mikor üti meg a guta. Ahogy megfigyelhette, a jelenségmegváltozott, és Mr. Selby külseje a tengerjárás jelenségeit mutatta: színének dagályaegyik pillanatról a másikra elapadt, szürkésfehér oldalszél borzolta sárgásbarna pofasza-kállát. Le is ült hirtelen.

– Itt? – kérdezte rekedten. – Ki van odalenn? A fickó maga?

– Egy küldönc, Mr. Selby.– Óh! Hajolj csak ki az ablakon, és nézd meg, mi van odakinn!

Jim így tett. Az iroda kiáradó fényei, elhaladó kocsik és omnibuszok lámpásai csillogtaka homályos utcán.

– Látsz egy simára borotvált, szıke, napbarnított, kövérkés fickót?

– Vagy százan is lehetnek odakinn, Mr. Selby. Milyen ruhában keressem?

– Fogalmam sincs róla, hogy van felöltözve az az átkozott! Álldogál-e valaki odalenn?

– Senki…

– Hmm. Akkor okosabb lesz egy válaszlevelet írnom. Sietve lefirkantott valamit, és a

papírt borítékba dugta.– Add oda neki! – mondta.

– Nem írja rá a címet, Mr. Selby?

– Minek? A fiú tudja, hova kell vinnie.

– Arra az esetre, ha feldobná a talpát az utcán. Nagyon betegesen néz ki a senkiházi.Nem csodálkoznék, ha még a hét vége elıtt beadná a kulcsot.

– Menj már a fenébe!

Miután nem sikerült ilyenformán kiszedni Mr. Selbybıl azt a nevet, amitıl olyan idegeslett, Jim a küldöncfiúval tett egy újabb kísérletet.

– Tessék – mondta, hogy egy kissé megkedveltesse magát. – Csodálkoznék, ha nem él-veznéd. Szívesen adom, vedd csak el, ha tetszik.



74

Azzal a ronggyá olvasott Csontbrigád avagy a futót ő z lük egy példányát nyújtotta át ne-ki. A küldöncfiú hideg pillantással vette tudomásul, egy szó nélkül a ruhájába győrte.

– Hol van a válasz, amire várok? – kérdezte.

– Jaj, milyen hülye vagyok! – mondta Jim és odaadta. –( sak Mr. Selby elfelejtette ráírniaz úr nevét a borítékra, Én megtenném, csak mondd meg, kicsoda – ajánlotta fel, ós a tol-lat a portás tintatartójába mártotta.

– Kell a csudának! – mondta a küldönc. – Add csak ide! Tudjuk, hogy hova megy.

– Hát persze hogy tudod – mondta Jim és átadta a levelet. – Csak azt gondoltam, ígysokkal hivatalosabb.

– Egy frászt! – mondta a fiú, és elhagyta a kandalló környékét. Jim kinyitotta az ajtótneki. Volt valami akadály az ajtó útjában, Jim lehajolt, hogy eltávolítsa. A portás megdi-csérte a küldönc csinos egyenruháját.

– Hát igen, a ruhákat hordani tudni kell, mindig mondom – mondta a látogató. – Ha jólnéz ki az ember, már az fél siker.

– Sok igazság van benne – mondta a portás. – Hallod-e, Jim? Ez a fiatalember nem tö-köt hord a kalapja alatt!

– Igenis, nem, Mr. Buxton – mondta tisztelettel Jim. –Meg fogom jegyezni. Erre paran-csolj. Kikísérlek.

Barátságosan vállon fogta a fiút, kinyitotta az ajtót is neki, és kimentek az utcára. Aküldöncfiú peckesen lépkedett. Nem szólt egy szót sem. Alig ment azonban vagy öt-yardnyit, mikor Jim utána szólt.

– Hé te! Nem felejtettél itt valamit?

– Mit? – kérdezte a fiú, és megfordult.

– Ezt! – mondta Jim, és elröpítette a parittyáját. A végén nehéz, tintával töltött golyó is

volt, gumiszalaggal ösz-szefogva. A küldöncöt pont a két szeme között találta el, a tinta-bomba elvakította és telefröcskölte az orrát, homlokát, mindenét, úgy, hogy csak üvöltenitudott dühében. Jim a lépcsın állva ingatta a fejét:

– Jaj, kedvesem, nem volna szabad ilyen nyelvezettel élned! Mit szólna a zanyád? Hagy'má' abba, mer' elpirulok!

A küldönc csikorgatta a fogát, a keze ökölbe szorult. Mikor azonban látta, hogy Jim ké-szül a támadásra, világos szemébe és feszes izmaira nézett, úgy döntött, a méltóságteljesmagatartás célravezetıbb. Megfordult, és megint csak egy szó nélkül elsétált. Jim elége-detten nézte, amint a gyönyörő gesztenyeszínő kabát (ragadós meszelésfoltokkal és kézzelnyomott új díszítésekkel ékesítve) eltőnik a tömegben.

– Warwick hotel – mondta Jim Sallynek. – Ez volt annak a marhának a hülye kalapjáraírva. Meg a gombjaira is. Szívesen megnéztem volna, hogy volt, amikor, amúgy meszesenés tintásán visszaért a hotelbe. – Aztán így folytatta: – Voltam Wappingben is, Adelaide.

– Láttad Mrs. Hollandot? – kérdezte a gyerek.

– Csak egyszer. Egy nagydarab állat volt vele. İ csinálta a te melódat. Bizony. Jó, mi?

A Burton Street-i ház konyhájában voltak. A fiú az egyik frissen készült térhatású képetnézegette.

– Ez melyik?

– – Amin azok a baromi nagy bogarak vannak. Nevetni kell rajtuk, nem? Olyanok, minta gyilkosok, tisztára. Sweeney Todd vagy a Vörös Barn.



75

– Fogunk is nevetni – mondta Sally.

– Avagy A Rugósarkú Jack, amint a levegıt szántja.

– Kicsoda? – kérdezte Frederick.

– İ – mondta Jim, és egy Angol Ifjakat mutatott neki. Frederick feltette a lábát a sze-nesvödörre, kényelmesen elhelyezkedett, hogy elolvassa.

– De mi van azzal a palival odafönn? – folytatta Jim. –Mit csinál, hogy van?

– Nehéz megmondani – mondta Sally.

– Mi van vele? Fél, vagy mi a szösz? Azt hihetnénk, hogy elég biztonság van erre.

– Talán csak ki kell gyógyulnia az ópiumból. Esetleg még kéne kapnia belıle – mondtaSally, aki tudta, hogy van a konyhai pohárszékben még egy kis barna darab a tömbbıl.Számára a rémálom volt úgy odazárva, mint a palackba zárt szellem. Egy mozdulatra ki-szabadulhat.

– Mit gondolsz, mit akar az az ember a Warwick Hotelben? – kérdezte, hogy témát vált-son.

– Az öreg Selby nagyon ideges mostanság. Majd hanyatt esett, mikor délután elolvasta alevelet. Keresztbe tett nekik, és ık megértették, errıl van szó.

– Mi az ördögöt csinálhatnak? Milyen törvénysértı tevékenységet folytathat egy szál-lítmányozó? Mi az a bőn, amit elkövethet?

– Csempészet – mondta Frederick. – Vagy ilyesmi.

– Lehet – tette hozzá Jim. – Aztán a csalás. Elsüllyesztenek egy hajót, és mennek a biz-tosítóhoz.

– Nem – mondta Sally. – A cégnek csak egy hajója volt. İk nem hajótulajdonosok, ha-nem szállítmányozók voltak. És az ilyesmit nagyon könnyő megcáfolni.

– Mégis mindig elıfordul.

– Azt hiszed, szándékosan történt?

– Hát persze.

– Miért?

– Én megmondhatom – hallatszott Matthew Bedwell hangja.

Sápadtan és reszketve állt a konyha ajtajában. Adelaide nagyon sőrőn vette a levegıt,Frederick felugrott, a vendéget a tőz melletti székbe segítette.

– Hol vagyok? – kérdezte. – Meddig nem voltam magamnál?

– Bloomsburyben – mondta Frederick. – Három napja, hogy idehozta a fivére. A barátaivagyunk mindannyian. Itt biztonságban lehet.

Bedwell Adelaide-re nézett, aki hallgatott.– Adelaide elszökött – mondta Sally. – Mr. Garland adott nekünk helyet, mert nincs ho-

vá mennünk. Jimtıl eltekintve, itt mi mind így vagyunk.

A tengerész szeme fájdalmasan ugrált a jelenlévıkön.

– Beszélt valamit a Laviniáról. Í gy van?

– Igen – mondta Sally. – Mit tud mondani nekünk róla?

A férfi erısen koncentrált. – Maga Lockhart leánya? A lány bólintott.

Megkért engem… megkért, hogy adjak át egy üzenetet. Azt hiszem, ı… hogy ık…Úgy értem, hogy meghaltak, kisasszony. Sajnálom. Gondolom, tudta. Bedwell Frederickre

nézett.– A bátyám itt van?



76

– Oxfordban várja, hogy maga jobban legyen. Szerdán majd eljön, de lehet, hogy magamár elıbb is oda tud menni.

Bedwell hátradılt és becsukta a szemét.

– Lehet – mondta.

– Éhes? – kérdezte Sally. – Napok óta nem evett.

– Ha volna egy korty brandy a házban… nagyon lekötelezne. De most nem tudnék enni.Még a te levesedbıl sem, Adelaide.

– Az nem az én levesem – mondta hevesen a gyerek. Frederick kitöltött egy pohár bran-dyt.

– Egészségére! – mondta Bedwell, és lehörpintette a felét. Igen, a Lavinia. Mindent el-mondok, amit csak tudok róla.

– És mi van az üzenetben?

– Arra is sor kerül. Szingapúrban kezdem, ahol az édesapja felszállt a hajóra. A Laviniamásodtisztje voltam – kezdte. – Nem volt túl sok hely rajta, hiszen csak egy rozzant kis

teherhajó volt. Mindenféle árut szállított Jokohama és Kalkutta között meg ezek környé-kén. Nem kis balszerencsémre. És mivel a Laviniának másodtisztre volt szüksége, nekemmeg munkára… Már két hónapja szolgáltam rajta, mikor elsüllyedt.

Hírhedt volt a Lavinia, az biztos. Nem annyira, mint a tulajdonosai, de mégis. Csem-pésztıl a kalózig elég nagy a választék azokból, akik egyszer csak elvágják a torkodat. Is-ten a megmondhatója, hány gazember van a Kínai-tengeren – de a Lockhard és Selby kü-lönlegességnek számított a csalók között is. Talán ez a társaság volt a legrosszabb.

– De nem az én édesapám! – mondta vadul Sally.

– Nem – mondta Bedwell. – Garantálom, hogy ı nem. Az édesapja jó ember volt, eztakkor tanultam meg, mikor még csak két napja volt a hajón. Mások voltak azok, akik az ı

és a cég nevével visszaéltek, és megteremtették ezt a hírnevet.– Mi volt az? – kérdezte Frederick.

Bedwell ránézett a poharára. Sally töltött neki.

– Nem tudhatom, hogy maguk mit tudnak a kínaiakról, Kelet-Indiában – mondta. – Egyegész hálózatuk van. Politikai, kereskedelmi és bőnözıi körökben nagy a befolyásuk, sıtnyomást is gyakorolnak mindenkire. És ott vannak még a titkos társaságok! Azt mondják,hogy az egész azzal kezdıdött, Kínában a Mandzsu-dinasztiával szemben az ellenállástmegszervezték. İk uralkodnak. És mondhatom, akad olyan is, akinek némi igaza lehet, haazt vesszük alapul, hogy az ember a saját honfitársait, rokonait védelmezi. Valami vallásos

jelleget is kölcsönöztek az egésznek. Léteznek sokkal rosszabbak is. A triádok, ahogy hív-

jákı

ket.– Ismerem – mondta hirtelen Jim. – A Fekete Sárkány Társaság! És a Skarlát Kéz Test-vérek! Volt róluk szó a Brit legények felkavaró történetei egyik számában.

– Hallgass, Jim! – mondta Sally. – Ez most komoly! Folytassa, Mr. Bedwell!

– Nem tudom, hogy a maga filléres sorozata a felét ismerné ezeknek a borzalmaknak,fiatalember! Gyilkosság, kínzás – én mindenesetre, sokkal szívesebben kerülnék a spanyolinkvizícó kezébe, mint hogy keresztezzem a Triád társaság szándékait.

– De mi köze van mindennek a Lockhart és Selby-hez kérdezte Sally.

– Nahát, ennek a cégnek az ügynökei és vezetıi szorosan kötıdtek a fenti társasághoz.Annak a vezetıi irányították.

– Micsoda? – kérdezte Frederick.



78

Akkor Harding, a kormányos azt mondta nekem: „Mr. Bedwell, egy ember mozog a ha- jó közepe táján!”

Óvatosan és zajtalanul mentem a korláthoz. És megbizonyosodtam róla, hogy van ottegy ember, a kikötési oldalon. Átugrik a korláton, és beszáll a mentıcsónakba, ami oldaltringatózott. Rá akartam kiáltani, de ebben a fényözönben ráismertem. A kapitány volt.

Megmondtam Hardingnak, hogy maradjon a helyén, és a legénységi lejáraton Mr.Lockhart kabinjába rohantam. Be volt zárva. Senki sem felelt, mikor bezörgettem. Így bekellett rúgnom az ajtót. És akkor…

Megállt, és Sallyre nézett.

– Nagyon sajnálom, kisasszony. Le volt szúrva.

Sally érezte, hogy a borzalom mellen ragadja, a szemébıl kiáradó könnyei elöntik a kisszobát. Dühösen megrázta a fejét.

– Folytassa! Ne hagyja abba!

– A kabint felforgatták. Minden papírját a padlóra öntötték, a ládáját kiborították – teljesvolt a káosz. És a kapitány elhagyta a hajót, a dzsunka pedig ott volt a közelben. Éppenazon voltam, hogy sarkon fordulok és fellármázom a legénységet, amikor valami zajt hal-lottam a fekhelyrıl. Még élt. Éppen csak élt még, de mozgott. Megpróbáltam felemelni, demegrázta a fejét.

– Ki tette ezt, Mr. Lockhart? – kérdeztem. Mondott valamit, amit nem értettem jól, az-tán még két szót, amitıl megfagyott bennem a vér. „Ah Ling” – mondta. – A feketedzsunka az ı hajója. A kapitány.” Többet nem tudott beszélni akkor. A gondolataim szá-guldottak. Ah Ling, szóval az ı hajója volt az, akinek minket szántak. Ah Ling volt a Dél-kínai tenger leggyilkosabb, legvérszomjasabb fenevada. Rengeteget emlegették, de sohanem tudták iszonyat nélkül kiejteni a nevét.

Aztán Mr. Lockhart újra beszélni kezdett. „Találd meg a lányomat, Bedwell! Sallyt. A

lányomat! Mondd el neki, mi történt.” Sajnálom, Miss Lockhart, az édesapja még többmindenfélét is mondott, de összekeverte, vagy pedig én nem értettem tisztán. Nem tudom.De azzal fejezte be: „Tartsd szárazon a puskaport.” Erre jól emlékszem. Ennyit mondott,aztán meghalt.

Sally arca nedves volt. Azokat a szavakat, hogy tartsd szárazon a puskaport, akkorszokta mondani az édesapja, mikor elment valahova. Most pedig elhagyta örökre.

– Rendben van – mondta Sally. – Hallgatom. Mindent el kell mondania nekem! Ha sí-rok, ne is törıdjön vele! Mondja csak!

– Összeszedtem, amit lediktált a szolgának. De nem hinném, hogy az eljutott ide.

– Eljutott – mondta Sally. – Ezzel kezdıdött az egész. Bedwell összehúzta a szemöldö-

két. Frederick, mikor észrevette, hogy a tengerész pohara üres, kitöltötte neki az utolsócsöpp brandyt is.

– Köszönöm… Hol is tartottam? Na, hát a következı dolog, ami történt, az volt, hogyvalami különös, locsogó hang jött felülrıl, mintha nagy cseppekben esne az esı. Nem esı volt. Futkosó meztelen talpak zaja volt a fedélzetrıl, az hallatszott. A következı másod-percben hatalmas üvöltés. Harding hangja volt a kormánykerék mellıl. És a fa alkatrészektörésének zaja.

Felrohantam a legénység feljáratán, és meghúzódtam az árnyékban.

A hajó süllyedt. Hat vagy hét kínai ördög zsúfolódott a mentıcsónakban, a mi legény-ségünkbıl vagy hárman fetrengtek saját vérükben a fedélzeten. A hajó már annyira meg-

dılt, hogy láttam, amint az egyik test mozogni kezd, mintha élne: lassan belecsúszik avízbe. A víz pedig emelkedik, már a fedélzet szintjénél tart. Rövidesen találkoztak.



79

Ha száz évig élek, akkor sem fogom elfelejteni, amit akkor láttam. Elıttem van mégmost is, elég csak behunyni a szememet, világosabban látom, mint most ezt a szobát. Atenger teljes fényben, a szivárvány minden színében ragyogott, akárcsak egy hatalmas tő-zijáték: szétömlı apró fénycsillámok szikráztak fel, ha valami a vízbe hullott. Reszketı fehér tőzvonal a hajó széle mellett: a kicsit távolabb lévı dzsunka fekete sziluettje. És fö-

löttünk a csillagok. Teljes fényben ragyogtak, mindenféle színek csillogtak rajtuk. Vörösmeg sárga, kék és fehér. A holtak vérükben a fedélzeten, és a kalózok, amint fürgén vag-dalkoznak a csónakokban. A süllyedés, az, ahogy lassan belemerül minden a fényfürdıbe.Én egy szörnyő kábítószer rabja lettem, Miss Lockhart: több éjszakát és nappalt töltöttemkülönös álmok között, mint amennyirıl csak be tudnék számolni, de semmi nem voltezekben a kábult álmokban különösebb, mint az a néhány perc, amit a süllyedı Laviniafedélzetén töltöttem.

Megéreztem, hogy valaki megfogja a kabátujjamat. Megfordultam. Perak volt, a szolga,az ujját a szája elé emelte.

„Jöjjön velem, Bedwell tuan „ – suttogta, én meg olyan kiszolgáltatottan követtem,

mint egy csecsemı

. Isten tudja, hogy sikerült neki, de le tudta ereszteni a kapitány csónak- ját. A hajótat mögött értünk vizet. Beugrottunk. Kicsit odébb eveztünk. Maradnom kellettvolna? Puszta kézzel kellett volna harcolnom kardos kalózok ellen?

Úgy, ahogy voltam? Nem tudom, Miss Lockhart, igazán nem tudom.

Akkor beszálltak a csónakjaikba, és eleveztek ık is. A Lavinia süllyedıben volt, de aki-ket nem mészároltak le a fedélzeten, azon küszködtek, hogy kiszabadítsák a mentıcsóna-kokat. Haragjukban és félelmükben üvöltöttek, mikor látták, be vannak szorulva. A követ-kezı pillanatban a hajó már el is tőnt – olyan gyorsan, mintha egy óriási kéz lökte volna amélybe. Hatalmas örvény keletkezett. Szörnyő kiáltozás is hallatszott: azoknak a tengeré-szeknek a hangja, akik a vízbe estek. A kapitány csónakja elég kicsi lélekvesztı voltugyan, de heten vagy nyolcan belefértek. Néhányukat még meg tudtuk volna menteni.

Megfordultam és visszaeveztem feléjük.Legfeljebb ötven yardra lehettünk tılük. És akkor jöttek a cápák. A szegény ördögök-

nek semmi esélyük sem volt. Lomha, lusta tömegben jöttek, nem is látszottak veszélyes-nek. A tengerészek sorsa megpecsételıdött, még mielıtt odaértünk volna.

Rövid idı alatt csak mi maradtunk egyedül. A tenger tele volt törmelékkel – széttörtevezıvel meg árboccal, meg miegymással. Átvergıdtünk rajtuk és – nem éreztünk sem-mit. Zsibbadtak voltunk. Azt hiszem, én még el is aludtam, tudja?

Hogyan töltöttem el azt az éjszakát, fogalmam sincs róla. Azt sem tudom, hogy voltolyan szerencsém, hogy egy maláj halászhajó egy napra rá megtalált. Nem volt sem élel-münk, sem vizünk – nem hiszem, hogy huszonnégy órát kibírtunk volna.

A falujuknál tettek partra. Aztán megtaláltuk a módját, hogy menjünk Szingapúrba. Ésott…

Megállt, megdörzsölte a szemét. De nem nyitotta ki, a kezét is ott tartotta a szeme elıtt.Frederick volt, aki megkérdezte:

– Ópium? Bedwell bólintott.

– Én aztán eltaláltam egy ópiumbarlangba, és a kábulat füstjébe vesztem. Mikor újramagamhoz tértem, egy kikötıben találtam magam, és mint képzett tengerész egy London-ba tartó gızösön – a többit már tudják.

– Látta viszont, hogy miért süllyedt el az a hajó! Nem zátonyra futott, tájfun sem vég-zett vele, nem is biztosítási csalás kedvéért történt!



80

– Így gondolom én is. Híre ment, hogy Mr. Lockhart a fedélzeten van, érdeklıdik, kér-dezısködik. Valaki kiadhatta az utasítást, hogy keverjék meg a berakodást Szingapúrban,és tartsák a hajót a kikötıben legalább egy hétig, amíg Ah Ling és teljes legénysége utá-nunk nem siet, és el nem tud kapni minket.

Azért süllyesztették el a hajót, hogy az édesapja meggyilkolásának nyomai eltőnjenek.

Egy ember halála gyanút ébreszthet, de ha valaki sok tengerésszel együtt, hajótörés áldo-zata lesz, és f ıként, ha senki sem vizsgálja a dolgot – ez sokkal inkább istencsapásnakhangzik.

Azt viszont nem értem, miért hajóztunk ki két napra Szingapúrból? Keleten meg kelletttanulnom, hogy semmit sem tesznek ok nélkül. Valami egészen harmincadika éjjeléigvissza kellett hogy tartsa ıket, ezért nem támadtak meg elıbb. Felteszem, hogy azt várták,kerüljünk ki a hajók szokásos útvonalából.

Valaki szervezte az egészet. Valaki, aki erıs, de irgalmatlan, és Szingapúrhoz közel él.Ahogy én gondolom, az a titkos társaság volt az egész mögött. A legszörnyőbb megtorlás-ra képesek az ellenségeikkel és árulóikkal szemben.

De mit rejtegetnek?Csönd lett.

Sally felállt, és egy lapát szenet tett a parázsra. A tőz felszikrázott.

– Mr. Bedwell, lehetségesnek tartja, hogy… ha mondjuk kapna egy kis ópiumot… le-hetséges, hogy elı jönne az emlékezetében mindaz, amit már elfelejtett?

– Gyakran elıfordul. Mintha újra átélném a dolgokat. De nekem nem kell ópium hozzá,hogy felidézzem, hogy süllyedt el a Lavinia. Miért kérdezi?

– … Jaj, hát hallottam valamit. De van itt még más is. A titkos társaságok. Triád, ígyhívják?

– Pontosan.

– És azt mondja, hogy a cég ügynökei közül akadt, aki tagja volt.

– Azt beszélték.

– Tudja, hogy kicsoda?

– Igen. Ott történt, hogy megtudtam, ahol Ah Ling-nek, a kalóznak a nevét elıször em-legették. A Fan Lin Társaság házában. Azt meg úgy hívták: A Hétszentség.



82

– Mondta, persze hogy mondta. Meglátom, mit tehetek.'

– Ha nehezére esik, megkérhetem Fredericket is. De azt gondoltam, maga ismer valakit.

– A bőnözık közül, úgy érti? A lány bólintott.

– Megszerezhetem. Talán. Meglátjuk.

Kinyílt az ajtó, és Adelaide lépett be néhány újonnan elıhívott térhatású képpel.Trembler kifejezése megváltozott, és hatalmas, foghíjas mosoly jelent meg a bajusza alatt.

– Itt van az én szerelmem – mondta. – Merre voltál?

– Mr. Garlandnál – mondta a kislány, aztán, hogy meglátta Sallyt, azt suttogta: – Jó reg-gelt, kisasszony.

Sally elmosolyodott, és átment a többiekhez.

Szerda este felé, mintegy két nappal azután, hogy az idegen kiszállt a hajóból, Mrs. Hol-land látogatót kapott. Mr. Selby volt az. Nem várta egyáltalán, nem volt azzal sem tisztá-ban, hogyan kell udvariasan fogadni azt az embert, akit megzsaroltunk. De megtett min-

den tıle telhetıt.– Jöjjön be, Mr. Selby – hajolt meg, és elsárgult. – Egy csésze teát?

– Nagyon kedves – morogta az úriember. – Köszönöm. Udvariaskodtak néhány percig,ameddig Mrs. Holland el nem vesztette a türelmét.

– Hát akkor – mondta – elı vele! Látom, hogy majd megpukkad, hogy valami nagysze-rő hírrel szolgáljon nekem.

– Maga okos asszony, Mrs. Holland. Mindazon rövid ideje csodálom, amióta szeren-csém van ismerhetni. Megtudott rólam valamit – nem tagadom.

– Nem is tagadhatja.

– Akkor sem tenném, ha megtehetném. De van, aki többet szakított, mint én. Maga csaka szélét borzolta valaminek. Mit szólna ahhoz, ha hozzájutna az egészhez?

– Én? – mondta Mrs. Holland gúnyos meglepetéssel. –Én nem vagyok benne az üzlet-ben, Mr. Selby. Legfeljebb csak bróker gyanánt. Továbbítanom kell az ajánlatokat a meg-bízómnak.

– Persze – mondta Mr. Selby türelmetlenül. – A megbízójával feltétlenül konzultálnikell, ha ragaszkodik hozzá. Viszont azt nem tudom, miért ne ejthetné, és miért nem a sajátszakállára dolgozik? De maga dönt.

– Így van – mondta a hölgy. – Akkor most mindent elmond nekem?

– Nem kifejezetten mindent, végre is tudnom kell, milyen lépésekre számíthatok. Ne-

kem éppen úgy biztosítékokra van szükségem, mint magának.– Akkor meg mit akar?

– Védelmet. És hetvenöt százalékot.

– A védelmet megkaphatja, a hetvenöt százalékot nem. Jó, ha negyvenet.

– Ugyan kérem! Negyvenet? Hatvan a legkevesebb.

Ötven százalékban állapodtak meg, ahogy ezt már a legelején is tudták. Ekkor Mr.Selby beszélni kezdett. Egy darabig mondta, aztán, mikor befejezte, Mrs. Holland csend-ben maradt, az üres ablakrostélyt bámulta.

– Nos? – kérdezte Mr. Selby.

– Jaj, Mr. Selby! Maga micsoda pasas! Szemmel láthatólag valami sokkal keményebbdologra akadt, mint amit várt volna.



83

– Nem, nem – mondta a férfi minden meggyızıdés nélkül. – Csak egy kicsit fáradt va-gyok. A piac már nem olyan, amilyen régen volt.

– Maga meg élve szeretne kijutni a dologból, mi?

– Nem errıl van szó… Arra gondoltam, hogy kölcsönös elınyökkel járna, ha nem for-gácsolnánk szét az erıinket. Egyfajta partneri viszony.

Mrs. Holland megigazította a pirítósvillával a fogát.

– Mondanék valamit – mondta. – Maga megtesz egyvalamit nekem, és akkor én is ma-gával tartok.

– Mi kellene?

– Lockhartnak, a partnerének volt egy lánya. Tizenhat… vagy tizenhét éves is lehetmostanában.

– Mit tud maga Lockhartról? Úgy látszik, maga átkozottul sokat tud mindenrıl.

Az asszony felállt.

– Isten vele – mondta. – A számlát, mármint az én emberem következı számláját hol-

nap el fogom küldeni.– Nem, nem! – mondta sietısen a férfi. – Bocsánatot kérek. Nem akartam megsérteni.

Sajnálom, Mrs. Holland.

Izzadt, az asszony érdeklıdéssel nézte, hiszen olyan hideg volt aznap. Abban a remény-ben, hogy kiengesztelheti, leült újra.

– Hát, hogy valamennyire is lássa a dolgokat – folytatta –, nem bánom. Elmondhatom,hogy Lockharték, meg én, az apa éppen úgy, mint a leánya, régi jó barátok vagyunk.Mindössze csak szem elıl vesztettem ıket. Ha kitalálná, merre lakik a leány mostanában,biztosíthatom, még nyerhetne is az üzleten.

– Hogyan fogjak hozzá?

– A maga dolga. Én ilyen árat szabok. Ennyi, meg ötven százalék.A férfi a homlokát ráncolta, morgott, a kesztyő jét győrögette, dobolt a kalapján, de meg

volt fogva. Aztán egy másik gondolat lett úrrá rajta.

– Tessék – mondta. – Én már elmeséltem mindenfélét. Most mi van azzal, amit magá-nak kellene tisztáznia? Ki ez a maga embere? Hol hallott elıször az egész dologról?

Az asszony úgy húzta össze a felsı ajkát, mint egy ravasz hüllı. A férfi megrándult, deaztán észrevette, Mrs. Holland mosolyog.

– Túl késın kérdezi – mondta. – Már megkötöttük az alkut, én nem vonom vissza, hogyez az egésznek csak egy része volt.

A férfi jobb híján sóhajtott egyet. Azzal a rossz érzéssel, hogy valami helytelen dologtörtént, Mr. Selby felkelt, távozni készült. Mrs. Hollandot úgy hagyta ott krokodilmosoly-lyal az arcán.

Tíz perc elteltével Mr. Berry azt kérdezte tıle:

– Ki volt az az úriember, aki épp most ment el tılünk, Mrs. Holland?

– Miért? – kérdezte az asszony. – Ismered?

– Nem, madame. Csakhogy úgy rátapadtak. Egy kövérkés, szıke, olyan figura, mint akia temetı környékén lógott. Várt, ameddig elment az úriember, aztán följegyzett valamitegy noteszbe, és úgy settenkedett utána, hogy meg ne lássák.

Mrs. Holland vöröslı szemhéja kinyílt, aztán újra lezárult.

– Tudja, Mr. Berry, milyen érdekes játszmába csöppentem? Ki nem hagynám egy vilá-gért sem.



84

Tremblernek nem sok idejébe került, míg szerzett Sally számára egy pisztolyt. Mindjártmásnap, mikor Adelaide valami varrásban segédkezett Rosának, behívta az üzletbe, és egybarna papírba tekert csomagot tett ki elé a pultra.

– Négy fontomba került – mondta –, de puskapor meg golyó is van hozzá.

– Puskapor, meg golyó? – kérdezte Sally döbbenten. –Azt hittem, valami modernebb.

Odaadta a pénzt Tremblernek, és kinyitotta a csomagot. Egy kis pisztoly benne, nemvolt nagyobb hat hüvelyknél, kurta tömzsi csıvel és hatalmas, ívelt kakassal. A markolatatölgyfából volt, ügyes munka lehetett, egész jól ki volt egyensúlyozva. A gyártó neve,Stocker of Yeovil jól felismerhetı volt rajta, az állami jelzés pecsétjét is oda ütötték, ahovakell, a csı aljára. De a csı teteje, a gyújtólyuk körül, ahol a gyutacs robban, mélyen felvolt szántva. Egy puskaportartó, kis zacskó ólomgolyó és egy doboznyi gyutacs egészítet-te ki a fegyvertárat.

– Nem jó? – kérdezte Trember. – Én mindég ideges levek a pisztolyoktól.

– Köszönöm, Trembler – mondta Sally. – Néhányszor ki kell próbálnom, de jobb, minta semmi.

Felhúzta a kakasát, hogy kipróbálja, milyen erıs a rugója, és lenézett a szők kis fémcsı-re, ahol a gyutacs lángját a lıporhoz vezetik. Egy alapos tisztítás nem ártott volna neki,hosszú ideje nem lıttek már vele. Az a csı, gondolta Sally, elég gyengécskének látszik.

– Na, én már itt sem vagyok. Kitakarítom a stúdiót, dolgunk lesz ma reggel – mondtaTrembler.

A stúdió falát selyemdrapéria díszítette a modellek háta mögött. İk egy lószırrel borí-tott karosszékben feszengtek kényelmetlenül, vagy merev derékkal ültek, kart karba öltveegy kukoricalevél oldalán. Aznap reggel egy fiatal hölgy akart egy képet küldeni a vıle-gényének, aki a balti f őrészáru-kereskedelemben dolgozott, és csak kétszer látogatott hazaegy évben. Mindezt Rosa tudta meg róla, de még többet is: az ı szokása volt egy idıben,hogy órákig beszélgetett az emberekkel.

A vevı tizenegykor megérkezett, az édesanyja kísérte. Sally bevezette ıket a stúdióba,ahol Frederick állította fel a nagy kamerát. Aztán kikölcsönzött egy keveset a lámpaolaj-ból, kiment a konyhába, és nekiállt, hogy kitisztítsa a pisztolyt. Adelaide Tremblerhezcsatlakozott az üzletben, ıt meg egyedül hagyta. Az olaj szaga, a fém érzete az ujjai alatt,az az öröm, ami attól fogta el, hogy lassan-lassan le tudott küzdeni minden akadályt, ami akis fegyver és rendeltetése között lehetett, mindez valami nyugodt, személytelen boldog-sággal töltötte el. Végre befejezte, lerakhatta és megtörölte a kezét.

Szerette volna kipróbálni. Mély lélegzetet vett, és lassan leengedte. Félt a rozsdás csı-

tıl. A mechanikája rendben volt, a ravasz könnyen mozdult, a kakas pontosan oda csapott,ahova kellett, semmi sem volt elgörbülve vagy megcsavarodva, esetleg eltörve benne. Deha a csı nem bírná elviselni a robbanás erejét, elveszítheti a jobb karját is.

Sally egy adagot töltött a fekete, megkövesedett lıporból a csıbe, majd jó erısen le-nyomkodta. Aztán szakított egy kis szögletes darabot annak a ruhának a szegélyébıl, amitRosa éppen alakított, az egyik ólomgolyó köré csavarta, hogy a fojtás szoros legyen. Eztegy bélésdarabka követte. Beleerıltette ezt is, aztán kivett egy gyutacsot a dobozból. Visz-szahúzta a kakast, míg kétszer nem kattant. A gyutacsot ezzel a gyújtólyuk elé juttatta, ésvalami nagyon nagy elıvigyázattal ott tartotta, majd ráengedte a ravaszt is. Így félúton le-zárva megállt.

Trembler és Adelaide az üzletben voltak, Frederick a stúdióban. Rosa elment a színház-ba. Senki sem volt az útjában, hogy figyelje. Kiment az udvarra.



88

– Óvatosan! – mondta az asszony. Elfújta a gyufát. A sötét lépcsın álltak.

– Mit keresünk? – suttogta a férfi.

– Egy sötét helyet – suttogta Mrs. Holland. – Ez az a pince. „A kötélcsomó alatt” Azpedig a turbán.

– Micsoda?

– Az egy tengerészcsomó. Nem tudta? Honnan is tudta volna? „Három vörös fény” – ottvan a bója, az öbölben, háromszor villan. – „mikor a Hold a vízbe bukik” azaz dagály ide-

jén. Látja? Minden stimmel. Mindössze annyi a tennivalónk, hogy megkeressük a fényt.

– Ez az, Mrs. Holland? – azzal egy kis négyszögre mutatott a sötétségben.

– Hol? – kérdezte az asszony. – Nem látok semmit. Menj az útból!

Egy lépcsıfokkal feljebb ment, a férfi helyére, és kibámult az ablakon.

– Az az! – mondta. – Az hát! Most, aztán hamar! „Három vörös fénysugár világítjameg.”

Megfordult. Valamilyen furcsa módon – a régi kerek ablak úgy viselkedett, mint egy

lencse, a távoli felvillanásokat egy pontra vetítette a kıfalon. Azon a ponton látszott, ahola kı hiányzott. Az asszony akkor vette észre, amikor kutató karmaival a lágy habarcsbamélyedt.

Kihúzta a követ. Akkora lehetett, mint egy tégla, Mr. Berrynek adta, aztán belenyúlt amélyedésbe.

– Egy doboz van benn – mondta reszketı hangon. –Gyújtson gyufát gyorsan! Hamar!

Mr. Berry lerakta a követ, és úgy tett, ahogy mondták. Ekkor látta, hogy Mrs. Hollandegy rézdobozt húz ki a falból.

– Fogja már, maga átkozott! – de saját kezét átkozhatta csak. A tetejével bíbelıdött,megpróbálta megragadni, ekkor a gyufa elaludt.

– Gyújtson meg egy másikat! – megzavarodott. – Az az átkozott csapos minden percbenlejöhet.

Újabb láng jelent meg az ujja körül. A férfi olyan közel tartotta, hogy végül is a dobozzárját meg lehetett fordítani és kinyithatták. '

A doboz üres volt.

– Eltőnt – mondta Mrs. Holland. Halk és ijedt volt a hangja.

– Eltőnt, Mrs. Holland? Micsoda?

– A rubin, maga bámészbéka! Itt volt… Ebben a dobozban és valaki megszerezte.

Keserően lökte vissza a dobozt a mélyedésbe. Még megnézte, hogy nincs-e valami más

is ott. Helyére illesztette a követ. Éppen végzett vele, mikor nyílt az ajtó, és egy gyertyalángja imbolygott le a lépcsın.

– Minden rendben van? – hallatszott a kocsmáros hangja.

– Köszönöm, igen. Láttam a fényt, és a fiam is látta. Ugye, Alfréd?

– Igen, mama, pontosan láttam.

– Nagyon lekötelezett – mondta Mrs. Holland, amint elhagyták a pincét. – Gondolom,senki másnak se mutatta meg, ami odalenn van.

– Nem én, mióta Marchbanks ırnagy lejött ide egy vagy két hónappal ezelıtt. A Tudor-korabeli fundamentumot tanulmányozta. Helyes öregúr volt. Megölte magát két hete.

– Érdekes – mondta az idıs hölgy. – Akkor senki más?

– A lány engedett le valakit, de most éppen szabadnapos. Miért?



90

A magántulajdon védelme

November 8-án, pénteken, Mr. Selby kiment a folyóra. A munkájához tartozott, hogy

idınként ellenırizze a hajókai a dokkokban, a rakományt a raktárban, és hogyhajórakleveleket és egyéb okmányokat állítson ki. Valaha jó szállítmányozó volt. Gyorsvolt, meg élénk, pontosan meg tudta ítélni az áruk értékét, akár a londoni, akár külföldi pi-acokon. Fél szemmel a hajó érdekeit is figyelte, kevesen tudtak nála jobban alkudozni.

Így történt akkor is, mikor lehetısége nyílt arra, hogy egy olyan schoonert szemrevéte-lezzen, amellyel a Laviniál kívánták pótolni. Mr. Selby hamar megejtette a szemlét, ésmintha meg is könnyebbült volna. Ez olyan munka volt, amelynek nem voltak kellemetlenárnyoldalai, nem keverték semmilyen kínai ügybe – kifejezetten hajózási szakkérdés meg-oldása lehetett. Így tehát péntek délután elutazott a Blackwall-i Vasút végállomására, jólbeburkolózott a hideg ellen, a zsebébe egy flaska brandyt is rakott, csak azért, hogy az íté-

letét ne befolyásolhassa semmi.Mr. Berry is vele tartott. A f ıtestırnek némi szerencsétlen kalandja akadt egy rendırrel,egy vendéglátóhelyen valami ellopott órával kapcsolatban, így jobb megoldás híján Mrs.Holland a Cheapside-ra küldte.

– Hova megyünk, Mr. Selby? – kérdezte, amint leszálltak a vonatról.

– A folyóra – válaszolt röviden a kérdezett.

– Óh.

Gyalog mentek a Brunswick mólóig, ahol már várta ıket egy csónak. Mr. Selby rendel-te oda, hogy a Bow öbölben található hajógyárba vigye ıket. Ott volt a schooner kikötve.A móló üres volt, csak egy evezıs csónak ringatózott a lépcsı alján. Benne viseltes zöld

nagykabátba és nagy kalapba öltözött alak fogta az evezıket.Mikor megérkeztek, a révész kiszállt a csónakból, és besegítette Mr. Selbyt. Aztán Mr.

Berryhez fordult.

– Sajnálom, uram, a csónak csak kétszemélyes.

– De én vele akarok maradni – mondta Mr. Berry. – Vele kell maradnom. Megmondták.

– Sajnálom. Nincs hely.

– Mi van? – kérdezte Mr. Selby. – Mozduljon meg már! Sok a dolgom.

– Aszondja, hogy csak kettınek van helye – szólott Jonathan Berry.

– Akkor vegye az evezıket, és evezzen maga! – mondta Mr. Selby. – Csak ne húzza

már az idıt!– Nagyon sajnálom, uram – mondta az evezıs. – Nem lehet bérbe adni egy csónakot, ha

nem ül a társaságnak legalább egy alkalmazottja benne. Semmit sem tehetek, uram.

Mr. Selby türelmetlenül szuszogott.

– Nagyszerő! Akkor maga hogyishíják, itt marad. El ne mozduljon innen!

– Rendben, Mr. Selby – mondta a testır.

Leült az egyik kikötıbakra, meggyújtotta rövid pipáját. Aztán békésen nézte, amint Mr.Selbyt elviszik az örvénylı folyón.

És egészen hat óráig ott ült a mólón, ameddig érte nem jött valaki. Nem is gondolt arra,hogy valami ne volna rendben.

– Annyi esze van, mint egy jegelt tıkehalnak! – mondotta Mrs. Holland, minekutánarészletes jellemanalízisbe, ıs-kutatásba és jövı jének prognosztizálásába merült.



92

Fiú a Lángoló fedélzeten. Puck, a Torony Hercege, Frederick ekkor az Elvetemült nagybá-csit alakította. De tekintet nélkül arra, hogy hogyan volt felöltözve, milyen nemes szerepetalakított, olyan vonásai voltak, hogy a kamera csak a vidám csibészség kifejezését tudtamegörökíteni rajta. Egyszer próbálkoztak vele a Mikor láttad utoljára Édesatyádat? f ısze-repében, úgy nézett ki, mondta róla Frederick, mintha azért nyaggatta volná a Stuart-

korszak ellenzékének képviselıit, hogy egy csomó használt dárdát sózzon rájuk nevetsé-gesen olcsó áron.

– Ide figyelj – mondta, mikor ezen a szombaton megjött –, a jó öreg Selbynek nyomaveszett! Nem dugta ma be az orrát! Fogadni mernék rá, hogy máma kicsinálták! Az akukkoló, a Warwick Hotelbıl volt az, aki átvágta a torkát, lefogadom.

– Maradj nyugton! – mondta Rosa.

A szája tele volt tővel. A stúdiót egy festett háttérfüggöny segítségével Palesztináváalakították. A lány azon igyekezett, hogy Jimet Dáviddá formálja, egy bibliai sorozat ked-véért. Trembler azt mondta, az egészet el tudná adni a Misszionárius Társaságoknak.

– Mikor mostad meg utoljára a térdedet?

– İ sem mosta meg azokat a redves térdeit, lefogadom azt is. Kik fogják nézegetni eze-ket a képeket, különben?

– Kannibálok – mondta Sally.

– Ettıl aztán felforr majd a fazekuk vagy micsoda? Úgy látszik, nem nagyon törıdsz ve-le, mi van az öreg Selbyvel. Feldobta a talpát, lefogadom.

– Könnyen meglehet – mondta Rosa. – Az isten szerelmére, ne ugrálj már annyit! Egycsomó tennivalónk van még.

Egy vevı jött a boltba, Sally ment kiszolgálni. Amikor visszajött, nem tudta visszatarta-ni a mosolyát.

– Idefigyelj! – mondta. – Ez valami csoda! Chaineytıl jött, a nyomdából. Nagyít is. Egycsomó képünket akarja sokszorosítani és árusítani London-szerte. Végre! Na, mit szólszhozzá?

– Elsırangú! – mondta Frederick. – Melyiket?

– Mennyit fizet majd értük? – kérdezte Rosa.

– Mondtam, jöjjön vissza hétf ın. Azt is mondtam neki, hogy túlságosan el vagyunk fog-lalva ahhoz, hogy megbeszéljük mindezt ebben a pillanatban, de más cégektıl is van aján-latunk, és hogy mérlegelnünk kell. Ha majd visszajön…

– De nincsen! – vetette ellen Rosa. – Az egész nem igaz!

– Még nem. Talán. De az lesz. Hát egy kicsit elıre tekintettem, hogy feljebb vigyem az

árat. Ha majd visszajön, neked kell tárgyalni vele, Frederick. Megmondom, hogy miketmondjál.

– Remélem is. Mert nekem fogalmam sincs róla. Láttad már? Már elıbb is meg kellettvolna mutatnom neked.

A The Times egyik példányát vette elı.

– Az isten szerelmére! – szólt közbe Rosa. – Fogsz ma felvételt csinálni egyáltalán?

– Persze hogy fogok – mondta a fiú. – De ez fontos lehet.



93

Figyelj:

Miss Sally Lockhart figyelmébe!

Hamennyiben Sally Lockhart kisasszony, néhai Esquire Matthew Lockhart (London-Singapore) leánya Mr. Reynolds után érdeklı dne a Warwick Hotelben, valami számáraelı nyös hírr ı l értesülhetne.

– Mit szólsz mindehhez? Jim füttyentett.

– Ez ı. Az a fickó, aki Selbyt kinyírta.

– Valami trükk lesz – mondta Sally. – Nem megyek.

– Menjek oda én, és tegyek úgy, mintha te lennék? –kérdezte Rosa.

– Nehogy! – mondta Jim. – Ugyanúgy elnyírná a torkodat, mint Selbyét.

– Mit tudsz egyáltalán Selbyrıl? – mondta Frederick. –Megszálltak a borzalmaid, kisfi-am.

– Fél kroncsi. Fogadok fél koronában, hogy kampec.

– Állom. Sally, én elmehetek veled, ha akarod. Nem tehetne akármit, ha ott volnék.

– És ha ez Mr. Temple? – kérdezte Sally. – Mindig elfelejtitek, hogy feltételezésük sze-rint én bujkálok. İ felelıs értem a törvény szerint, így hát kötelezı neki mindent megpró-bálni, hogy rám találjon.

– Lehetséges, hogy az édesapádhoz van valami köze – mondta Rosa. – Sallynek neve-zett és nem Veronicának, kezdjük ezzel!

– Igaz. Jaj, nem is tudom, mit is lehetne tenni! De… Nem tudom. Túl sok mindent kellitt is megoldani. Kezdjük a képpel!

Vasárnap délután Adelaide és Trembler egy kis sétára mentek. Elhaladtak a British Mu-seum elıtt, le a Charing Cross Roadon, megnézték Nelsont az oszlop tetején, aztán bók-lásztak a Mailen. Aztán benéztek ıfelségéhez a királynıhöz is, de nem volt odahaza, hi-szen a királyi zászló nem lengett a Buckingham Palace tetején.

– Biztosan Windsorban van – mondta Trembler. – Ez a szokása. Inkább vegyünk egykis gesztenyét!

Így aztán vettek egy kis gesztenyét, és átsétáltak a parkon. Néhány falatot odakínáltak akacsáknak is, akik úgy verekedtek értük, mintha pici csatahajók volnának. Adelaide soha-sem álmodott ilyen szépet, mint ez a délután.

Nevetett és viccelıdött Tremblerrel, mintha megfeledkezet volna arról, hogyan kell bol-

dogtalannak lenni. Trembler is vele kacagott. Megtanította, hogyan kell kıvel kacsázni avízen, egészen addig, míg a csısz oda nem jött és rájuk nem szólt. Aztán, mikor hátat for-dított, a férfi nyelvet öltött rá, ettıl megint kitört rajtuk a kacagás. Ekkor fedezték fel ıket.

A Wapping High Street-i sóırlı egyik fiatal munkása sétált arra éppen, a szívszerelmé-vel, egy fulhami szobalánynyal. Volt némi vaj a fején (dohányt csent ki a raktárból és Mrs.Holland egyik lakójával üzletelt), de emlékezett rá, hogy a hölgy valami jutalmat ígért an-nak, aki Adelaide hollétérıl tájékoztatni tudná. Elkormányozta a szívszerelmet arról azösvényrıl, amin andalogtak, és Adelaide és Trembler nyomába szegıdött.

– Eeere! – mondta a szívszerelem. – Mi'csiná'sz?

– Csak amit köll, természetesen – mondta az ifjú ember. – Okom van rá.

– Ösmerem én a te okaidat! – mondta a szobalány. –Nem mének én semmilyen bokóbaveled.



94

– Isten megálgyon! – mondta az ifjú, és otthagyta a meglepıdött lányt az ösvényen.

Követte Tremblert és a kislányt a parkon át egész a Trafalgar térig. A Martin's Lane-enelveszítette a nyomukat, de majdnem beléjük futott a Cecil Courtnél, ahol egy játékbolt ki-rakatát bámulták. A British Museum elıtt érte utol ıket, megint majdnem elvesztek aCoptic Streeten, hol látta ıket, hol nem, hiszen ott már kisebb volt a tömeg, aztán köze-

lebb merészkedett, hiszen sötétedni kezdett. Utoljára a Burton Street sarkán láttaAdelaide-t és. Tremblert befordulni. Mire odaért, már eltőntek. Egy fényképészmőhely aj-taja zárult be mögöttük.

Ez is valami, gondolta és elsietett, vissza, Wappingbe.



97

A történet azzal kezdıdött, hogy Bedwell tiszteletest, mikor egyik idıs hívénél látogatást tett,anélkül, hogy ezt bárhogy is provokálta volna, támadás érte. Ahogy arra a kis útra lépett, amelyika (különben nyomorék) idıs ember házához vezetett, a káplánt egy erıs testalkatú ember tırreltámadta meg.

Az arcán és a karján megsebesített tiszteletes eredményesen vette fel a küzdelmet. A támadó hirte-len eltőnt, Mr. Bedwell sebeivel orvoshoz fordult, de ezenközben egy üzenet érkezett a lelkészség-re, amely szerint ı a fivérét kérte volna, hogy Port Meadow közelében, a folyónál találkozzannak.

Így csalták ki Matthew Bedwellt. Háromkor hagyta el a lelkészlakot, de sohasem látták elevenentöbbé. Néhány perccel hét óra után talált rá a holttestére egy révész a folyónál. Át volt vágva atorka.

Az aljas gyilkosság áldozata tengerész volt. Mostanában tért haza kelet-indiai útjáról. A fivérévelegyütt egypetéjő ikrek voltak, ez a rendkívüli hasonlóság magyarázhatja ugyan a Bedwell tisztele-tes ellen elkövetett korábbi merényletet, de a részletek még homályban maradtak.

Sally letette a lapot, és elszaladt Frederickért.

Rögtön írtak Nicholas Bedwellnek. A nap további része nyugodt munkában telt. Egyi-

küknek sem kellett túl sokat mondani, még Jimnek sem. Rosa a szokásosnál korábban in-dult a színházba.

Jim olyan hasznosnak bizonyult, hogy megkérték, maradjon vacsorára is. Tremblerrel ésAdelaide-del együtt mentek a sarki, Cumberland Hercegérıl elnevezett kocsmába, hogynémi sörrıl gondoskodjanak az étkezés mellé. Sally f ızött, kedgeree*-t készített. Két étel-féleséget tudott f ızni, ez volt az egyik.

Frederick éppen a laboratóriumból jött ki, Sally meg terítéshez készülıdött, mikor fel-pattant az ajtó, és Jim rohant be rajta.

– Mrs. Holland! – zihálta elakadó lélegzettel. – Elcsípte Adelaide-et! A sarkon bújt el!Megfogta, kocsiba ugrott vele, meg se tudtuk állítani!

– Hol van Trembler? – kérdezte Frederick. Ledobta a kést és a villát, és a kabátja utánkapott.

– A nagydarab fickó leütötte – mondta Jim. – Sötét volt. Éppen a sarkon gyöttünk, ott akocsmánál, ahol árnyékba' van minden, semmit se bírtunk látni! Hirtelen gyött ki a siká-torból, úgy csípte el a kislányt. Trembler eldobta a sört, megragadta a másik karját. Anagydarab meg egy nagy svungot vett, azzal kivasalta Tremblert. Még most is ott van,ahogy tudom. Láttam még, ahogy betüremkedtek a kocsiba és eltőntek egy minutában.

– Maradj itt, Sally! – mondta Frederick. – Ne menj ki, ne válaszolj senkinek és senkit seengedj be!

– De… – sírta el magát, de késın. Jim és Frederick már elmentek. – De mi lesz

Tremblerrel? – mondta az üres konyhának. Nézte az éppen elkészült gızölgı kedgeree-t,és érezte, hogy a hiábavalóság könnyei futnak le az arcán. –Miért kéne itt maradnom? Hátnem az én dolgom lenne?

Belevetette magát egy székbe, és a szája szélét rágta. Nem tudta, mi is legyen a követ-kezı tennivaló. A kilincs megmoccant. Riadtan nézett fel, Tremblert látta: remegett, sá-padt volt és csak úgy ömlött a vér az arcán. Meg volt vágva. Sally felugrott, és egy karos-székbe segítette.

– Mi történt? – kérdezte. – Jim jött rohanvást, és azt mondta, hogy Mrs. Holland…

* Hüvelyessel, hagymával, tojással készített indiai étel, esetleg rizses hal tojással és vajjal, melegen tálalva.



99

székre kellett állnia, hogy elérje. Annyit vett belıle, amennyi a kisujjára fért. Fogalma semvolt róla, hogy ez túl sok-e vagy túl kevés, továbbá azt sem tudta, hogyan szívja, hiszenpipája sem volt.

Leült az asztalhoz, a tányért félretolta. Trembler egy széket húzott oda és szembeült ve-le, a lámpát úgy fordította, hogy a fénye a vörös viaszosvászon térítıre essen. A tüzet

megrakták, a konyha jó meleg volt, de, hogy még jobban bebiztosítsa magát, az ajtót isbezárta. Aztán kicsomagolta az ópiumot.

– Utoljára – mondta – úgy történt, hogy én csak azt a füstöt szívtam be, ami valaki más-nak a pipájából jött ki. Talán nem is kell valóságosan szívnom. Ha mondjuk meggyújta-nám, és csak a füstjét szívnám be, ahogy akkor tettem? Vagy inkább biztosra kéne menni?Ez az összes anyagunk. Mit gondolsz?

Trembler megrázta a fejét.

– Nem t'om, kisasszony – mondta. – Az anyám laudánumot adott nekem kiskoromban,ha a fogam fájt. De ennél többet nem tudok. Úgy szívják, mint a dohányt, nem igaz?

– Nem hinném. Azok, akiket Madame Changnál láttam, mind ágyakon feküdtek, és

szolgák tartották a pipáikat. És ık is gyújtották meg az ópiumot. Lehet, hogy nem tudtáktartani a pipát maguknak. Ha rátenném a tányérra?

Felugrott, és egy zománctányért tett az asztalra. Azután egy doboz gyufát vett el a tőzfölötti polcról.

– Csak odatartom a gyufát – mondta Sally. – Ha elaludnék, és a gyufa a tányérba esne,nem okoznék bajt vele.

Elıvett egy tiszta villát, egy kis golyót gyúrt az ópiumos masszából, és a tányér fölé tet-te. – Itt menni fog! – mondta.

Meggyújtott egy gyufaszálat, és az ópiumhoz tartotta. A keze egyáltalán nem remegett,látta. A láng körülölelte a drogot, a felülete feketére változott, aztán füstölni és buborékol-ni kezdett. A lány elırehajolt, mélyen beszívta. Szinte azonnal úrrá lett rajta a hányinger.Hunyorgott, a fejét rázta, rosszul érezte magát. Aztán a gyufa elaludt.

A tányérra dobta, és egy másik után nyúlt.

– Rendben van, kisasszony? – kérdezte Trembler.

– Meg tudnál gyújtani egy szál gyufát, és odatartaná az ópiumhoz?

– Ha' persze! Biztos, hogy tovább akarja csinálni?

– Tovább kell csinálnom. Csak gyújtsd már meg azt gyufát, hadd füstölögjön!

Trembler meggyújtotta és oda is rakta a gyufát a masszához. Sally elırehajolt, a karjátaz asztalon nyugtatta, d a haját visszahúzta, nehogy tüzet fogjon. Aztán mélyet lélegzett. A

füst édes illatot árasztott, gondolta magában, de ugyanakkor keserő is volt.A rémálom megkezdıdött.

Wapping akkoriban leginkább egy szigetre hasonlított. Egyik oldalról a folyó, másik ol-dalán a dokkok és bejárataik határolták. Hogy odajusson az ember, hidakon kellett át-'menni. Azok pedig nem olyan szilárd, imponáló szerkezető alkotmányok voltak, mint aLondon Bridge például, amelyet kıbıl vagy téglából építettek, hanem sokkal könnyebbek,és fából vagy vasból készültek. Mozogtak mind, kinyitható, hidraulikus hidak voltak, idı-rıl idıre elfordultak vagy megemelkedtek, hogy utat engedjenek a dokkokból távozó vagyéppen odatartó hajóknak. Hét ilyen híd volt, hét az oda- és hét az onnan vezetı úton. Nem

jelentett különösebb nehézséget, hogy egy-egy saját embert helyezzen el valaki akár min-den egyes hídon. Egy egész hadseregnyi ember volt Mrs. Hollandnek lekötelezve, de mégsokkal többen tartottak tıle.



101

már hozzászokott a sötétséghez. Hallotta az énekszót: kíváncsi volt rá, hogy az istentiszte-let alkalmas-e arra, hogy elbújjanak.

De nekik elıbb át kellett jutni a falon. Volt egy hordó a sarok innensı oldalán. Odagurí-totta a falhoz, fel is állította, ekkor vissza kellett mennie Adelaide-ért. A kislány a földönlapult, és magában suttogott.

– Gyere, te bolond! – mondta. – Mássz fel ide! Át kell jutnunk a falon!– Nem bírok! – mondta a kislány.

– Mássz fel, az isten szerelmére! Állj fel!

Felráncigálta és felállította a hordóra. Adelaide úgy remegett, mint egy ideges nyuszi,úgyhogy gyengédebben folytatta.

– Ha egyszer kikerülünk innen, elhúzunk és visszamehetünk a Burton Streetre. Meglát-hatod Tremblert. De meg kell próbálni, nem igaz?

Megragadta a fal tetejét, és felhúzódzkodott. A téglafal vastag volt, sok hely volt a tete- jén ahova a lábát lerakhatta. Óvatosan emelte át magát a tüskék között. Megfordult és le-

hajolt, hogy felsegítse Adelaide-et.– Hajtsd fel a szoknyádat, úgy nem fog beakadni – mondta.

A kislány reszketve úgy tett. Elérte, Adelaide odaadta neki a kezét, a fiú meg felhúzta.Alig volt valamenny súlya.

Egy másodperc múlva már lenn voltak, a temetıben Sötét, elferdült sírkövek, buján te-nyészı f ő vette ıket kö rül, a templom hatalmas tömege látszott velük szemben Az orgonahangjára minden melegnek és barátságosna' tőnt. Jimet nagyon csábította az egész. Kike-veredtek a sírok közül a f ıhomlokzatig. Ott egy gázlámpa fénye mutatta meg nekik, mi-lyen mocskosak is voltak.

– Tőrd le a szoknyádat! – mondta a fiú –, nevetségesnek látszol.

Adelaide úgy tett. Nézgelıdött mindenfelé, jobbra-balra. Az utca üres volt.– Jobb, ha nem ugyanazon az úton megyünk vissza, úgy gondolom – folytatta a fiú. –

Az öregasszony házától csak egy lépésre van a híd. Át tudunk keveredni ezeken a hülye:dokkokon máshol is?

– A Dohány dokknál van egy híd – suttogta a kislány.; – Az Old Gravel Lane-nél.

– Akkor gyere! Mutasd az utat! De maradj az árnyékban, hallod! '

A kislány elvezette a templom homlokzata mellett, aztán el jobbra, ahol a használatonkívüli dologház állt. Ezek az utcák keskenyebbek voltak, mint a High Street, a szélén kisteraszos házak álldogáltak, jóval nagyobb tömegben, mint a raktárak és a mólók. Kevésember járt arra, egy kocsma mellett haladtak el, de még ez is csöndes volt, bár fény ragyo-

gott az ablakain át.Gyorsan haladtak, Jim egyre jobban reménykedett.

Gyalog kellett visszatérniük a Burton Streetre, de nem számít, másfél órás talpalás nemárthat senkinek. Jól mentek a dolgok, minden számítás szerint.

Az Old Gravel Lane sarkán megpihentek. Ez kicsit szélesebb és jobban megvilágítottutca volt, mint amirıl ráfordultak. Jim elırefürkészett, a kezét a szeme elé tartotta. Az utcavégén már látszott az a két vagy három hatalmas raktárépület és mögöttük a híd.

– Az az? – kérdezte.

– Ahun – mondta a kislány. – Az ott a Dohány dokk.

Óvatosan haladtak tovább a sarkon a híd felé. Egy szekér zörgött el mellettük, a rako-mánya fölött ponyva volt, de eltőnt, még mielıtt Jim szólhatott volna a kocsisnak és felké-



105

– Meg akarom büntetni, mert elszökött. Mindent ki akarok hozni ebbıl a gyerekbıl.Igen. Jöjjön csak, Mr. Berry!

Jim megfordult, és látta a nagydarab embert, amint fölfelé jön a lépcsın. Az a kis fény,ami volt, nem világította meg az arcát. Úgy látszott, mintha egyáltalán nem is volna arca,maga volna a megtestesült személytelen rosszindulat. Adelaide szorosan Jimhez simult,

kétségbeesetten kereste a kiutat, de nem mutatkozott.– Maga Lockhart kisasszon't akarná, nem Adelaide-et. Meg a rubintot, ugyi? Há'

Adelaide marhára nem tuggya, hun van. Engeggye, hagy mennyen!

Az ázott, vizes fronton egyetlen fény látszott, egy távoli ablak szürke fénye. Egy pilla-natra azonban Mrs. Holland szemében egy másik fény ragyogott fel, ahogy a pillantásaJimet és Mr. Berryt pásztázta végig. Jim megfordult és meglátta, Mr. Berry a botját emeli.Adelaide-et a háta mögé penderítette.

– Próbálkozz, haver! – mondta, és Mr. Berryre nézett. Összeszedte minden bátorságát.

A bot lecsapott. Jim kinyújtotta a karját, az ütés egész súlyát a könyöke fogta fel. Majd-nem összeesett. Hallotta még, hogy Adelaide felkiált mögötte. Aztán a bot még egyszer

felemelkedett. Ekkor leeresztette a fejét és nekirontott.Mr. Berry annak a szörnyő botnak egy másik ütésével úgy csapta le, mint egy legyet.

Ezúttal a vállát érte. Jim azt érezte, hogy hullámokban tör rá a fájdalom, alig tudta, hogyösszeesett.

Vér ízét érezte, és hallotta a gyermek kiáltását. Tudta, hogy segítenie kell neki, ezért jött. Felerıltette a fejét, és úgy találta, nem tud felkelni, a karjai nem engedelmeskednek azakaratának. Küszködött a fájdalmával, és arra kellett ráébrednie, hogy akármilyen szé-gyenletes és undorító is, sírni kezd. Adelaide a kabátjába, a kezébe, a hajába kapaszkodott– szorosan fogta, és ı meg fel sem tudta emelni a kezét, hogy segítsen neki. Mr. Berry félkézzel a kislány nyakát kapta el, a másikkal meg elszakította Jimtıl. A kislány fuldoklott,

a szemei forogtak, lihegett. A nagydarab férfi úgy morgott, mint egy medve, szája töröttfogai fölé húzódott. Véreres szeme mindig közelebbrıl bámult rá. A fiú már lazábban tar-totta a kislányt, a férfi meg feljebb emelte.

– Tedd le! – mondta Frederick Garland. – Tedd csak le, vagy megöllek!

Mr. Berry megdermedt. Jim körbeforgatta a fejét. Frederick furcsán állt ott, egyik kezé-vel a falnak támaszkodva. Az arca szörnyen ki volt dekorálva, egyik szeme csukva, a szájabeszakadt, az arca elkékült és össze volt vagdosva. Egész testében remegett. Mrs. Hollandkényelmesen állt és csak nézte.

– Hogyan? – kérdezte Mr. Berry.

– Tedd le, és majd megmutatom.

– Aszittem, má' kicsinyáltalak – mondta Mr. Berry.– Nem az már, aki volt, Mr. Berry – mondta Mrs. Holland. – Gondolja meg, ez hogy

kakaskodik! Már negyedszer tesz keresztbe nekem! Azt akarom, haljon meg! Adja ide akislányt!

Adeleaide olyan könnyő volt, mint egy játékbaba. Mr. Berry odadobta, és Mrs. Hollandel is kapta rögtön.

– Meg fog ölni, Fred! – hörögte Jim.

– Nem fog – mondta rekedten Frederick. Akkor Mr. Berry rárohant, és Frederick elug-rott.

Jim azt gondolta, „soha, soha nem fogja túlélni. De mégis nagyon bátor”.



106

Akkor Frederick kapott egy ütést a fejére, de elkerült Mr. Berry csizmáját. Elvesztette abotját, gondolta Jim, e, kellett dobnia, hogy felkaphassa Adelaide-et. Frederick el ért a fal-hoz és oldalt gáncsot vetett, hogy földre vigye nagy darab ellenfelét.

Úgy zuhant el, mint egy fa. Frederick ráugrott, ütötte vágta, püfölte, de olyan vékonyvolt és olyan gyenge, hog; nemigen tudott erısebben ütni, mint egy gyerek. Mr. Berry fel-

emelte az egyik karját – olyan volt, mint egy tölgyfaág, és lesöpörte vele Jimet. Az ır- jöngve igyekezett felállni. Egy percre a sebesült karjára került a súlya, úgy esett rá. Olyanfájdalom görnyesztette össze hirtelen, amilyet soha el nem tudott képzelni. A feje valami-be beleütközött. „A bot” gondolta, és összerogyott.

Egy másodperccel késıbb már talpon volt megint. Frederick egy yardnyira onnan négy-kézláb próbálta védeni magát a vállára és fejére záporozó ütésektıl. Vissza is ütött pár-szor, három is eltévedt, míg egy betalált, de az az egy is olyan gyenge volt, hogyAdelaide-nek sem okozhatott volna fájdalmat, Jim megfordult. Addig nyújtogatta az épkarját, míg a botra rá nem talált. „Beledöglök a fájdalomba” gondolta, „ezt nem lehet ki-bírni, de ott van Fred – ı aztán nem hagyja abba, nem állíthatja meg semmi, akárcsak en-

gem sem.İ

jó srác…”– Nesze, Fred! – mondta, és odalökte neki a botot.

Frederick elıbb kézbe kapta, mielıtt Mr. Berry meglátta volna, mi történt és ez vala-mennyi erıt adott neki. Mind a két kezével megragadta és elırevágott vele, egyenesen anagydarab ember gyomrába. Mr. Berry zihált. Fred megismételte az ütést, majd el is gán-csolta.

Talán egyyardnyira vagy még annyira sem lehettek a móló szélétıl. Frederick tudta, ezaz utolsó lehetısége. Valami kísérteties módon visszatért a vívótehetsége, fölegyensúlyoz-ta magát, majd kitört. Alig látott, a szemét elborította a vér, de érezte a bot végét és hallot-ta Jim kiáltását:

– Eeere! Eeere, Fred!Ütött újra, aztán megtörölte a szemét. Jim a nagydarab ember térdére vetette magát, ésledöntötte a lábáról. Mr. Berry leesett – épp a móló szélére. Frederick újra ütött. Mr. Berryfeltérdelt, meglendítette az öklét Jim irányába, és fülön csapta. Jim elesett ugyan, de anagydarab ember is elveszítette az egyensúlyát. Frederick látta, hogy itt az alkalom. Min-den erejével megsuhintotta a botot.

Mr. Berry eltőnt.

Jim mozdulatlanul feküdt. Frederick térdre esett. Rosszul volt. Jim a móló szélére húztamagát, és kinézett. Csönd volt.

– Hol van? – szőrte át a szavakat Frederick megdagadt száján és törött fogán keresztül.

– Odalenn – mondta Jim.Frederick odakúszott a móló szélére. Volt egyyardnyi kı a gát alján. Mr. Berry félig

ezen, félig pedig a sárban feküdt elterülve. A nyaka el volt törve.

– Megtetted – mondta Jim. – Megtettük.

– Hol van Adelaide?

Körülnéztek. A móló üres volt. Az esı elállt, a kikötı' bakok fénylettek a ködös megvi-lágításban. Alattuk a sáros parton himbálóztak a sekély járatú hajók. Lassan igyekeztekfelfelé, mintha a sírjukból emelkednének ki. Pedig csak a dagály közeledett. Jim és Frede-rick egyedül voltak. Adelaide elment.



107

A London híd

Sokkal késıbb Sally felébredt. A konyhai óra mutatója jelezte, elmúlt éjfél. A tőz le-

égett. Trembler elaludt a karosszékben. Minden olyan családias volt, rajta kívül. İ meg-változott, és a világ is megváltozott körülötte. Alig tudta elhinni, hogy mi történt. Az vi-szont mindent megmagyarázott.

Trembler hirtelen ébredt fel.

– Te jóisten, kisasszony! Mennyi az idı?

– Éjfél van.

– Maga… Csak nem aludtam el? Sally bólintott.

– Nem számít.

– Jól van, kisasszony? Borzasztóan sajnálom…

– Minden rendben van.– Olyan összetörtnek látszik, mintha kísértetet látott volna. Hadd csináljak egy csésze

teát! Én meg azt mondtam, hogy fönn fogok maradni! Nem tudtam megállni.

Sally nem is hallotta. Trembler felkelt és megfogta a vállát.

– Kisasszony!

– Meg kell találnom a rubint! Meg kell szereznem. Felállt és az ablakhoz ment. Szóra-kozottan kinézett, a kezét gyengén összeütögette. Trembler odébb lépett, izgatottan rág-csálta a bajuszát. Aztán újra megszólalt.

– Legalább azt várja meg kisasszony, amíg Frederick visszaér!

Az ajtó megreccsent, és Trembler odaugrott, hogy kinyissa. Egy perccel késıbb márRosa volt a konyhában. Fázott, nedves volt és mogorva.

– Mi az ördögnek kell zárva tartani ezt az ajtót? Félház volt, vagy még kevesebb nézı elıtt játszottunk, és milyen vacak közönség volt! Sally, mi baj van? Mi ez? Mi ez a szag?

Nedves orrát fintorgatva, törölgette a szemét, körülnézett, és meglátta a hamut meg agyufákat az asztalon.

– Mi ez? Ópium?

Trembler elıbb érkezett, még mielıtt Sally meg tudott volna szólalni.

– Az én hibám volt, Rosa kisasszony – mondta gyorsan. – Én hagytam, hogy megtegye.

– Veled meg mi történt? – dobta le a kabátját a padlóra. Sietve nézte meg Trembler ösz-

szezúzott szemét, megvagdosott arcát.– Mi az ördög folyt itt? Fred hol van?

– Adelaide – mondta Trembler. – Mrs. Holland jött, egy nagydarab állattal, elkapták azutcán. Mr. Fred és Jim utánuk mentek.

– Mikor?

– Órákkal ezelıtt.

– Jaj, istenem! És az ópium? Sally?

– Kellett. Most már meg kell találnom a rubint, mert már mindent tudok róla. Jaj, Rosa,én…

A hangja remegett, átölelte Rosát, és hirtelen zokogásban tört ki. Rosa megölelte, ésgyengéden leültette.



108

– Mi van, kedvesem? Mi a baj?

Hideg, nedves kezével megsimogatta Sally arcát. Egy percen belül, vagy még kevesebbidı sem telt el, és Sally megrázta a fejét, felült. Kihúzta magát, kezével letörölte a könnye-it.

– Meg kell találnom azt a rubint. Ez az egyetlen módja, hogy valaha is befejezzem eztaz egészet. Ki kell dolgozni…

– Várj csak! – mondta Rosa.

Felszaladt a lépcsın, és egy perc múltán már lenn volt újra. Az asztalra dobott valamit.Valami nehéz, zsebkendıbe csomagolt dolgot. Csillogott a lenvászon terítın.

– Nem tudom elhinni – mondta Trembler. Sally teljesen elképedve nézett Rosára.

– Jim volt – magyarázta Rosa. – Tudjátok, mindig ilyen történeteket olvasott. Úgy gon-dolkodik, mint egy szenzációra éhes regényíró, gondolom. Jó ideje van már, hogy megta-lálta. Egy swalenessi kocsmában volt, vagy hol is, nem tudom, a részleteket nem ismerem.Azért dugdosta elıled, mert nem akart fájdalmat okozni neked a nyomozás közben. Tu-dod, hogyan gondolkodik rólad? Tisztel téged! Ma viszont elhozta nekem, mert azt gon-dolta, én fogom tudni, hogy mit kezdjek vele. Az egész históriát közvetlenül azelıtt mond-ta el, mielıtt a színházba indultam volna. Nem volt rá idım, hogy elıbb elmeséljem… Jimaz, akinek köszönhetjük. Hát akkor… Itt van.

Sally kinyúlt és kibontotta a zsebkendıt. A győrött fehérség közepén vérszínő kupolalátszott – egy emberi hüvelykujj nagyságú kı. Mintha a világ minden vörös színe sőrő-södne benne. És ez a szín mintha a közeli lámpa fényében átalakult volna. A vörösségmegnıtt, látható hıvé változott, a belsejében remegı tájak voltak, barlangokkal, szakadé-kokkal, horhosokkal. Ez ragadta el annyira Marchbanks ırnagyot. Sally érezte, a feje lebil-len, a szemhéja lecsukódik. Aztán a tenyerébe zárta. Kemény volt, kicsi és hideg. Felállt.

– Trembler – mondta –, fogj egy kocsit és menj el a Hangman's Wharf-ra. Mondd el

Mrs. Hollandnek, hogy nálam van a rubin. Egy órán belül találkozni akarok vele a Londonhíd közepén. Ennyi.

– De…

– Adok rá pénzt. Tedd meg, Trembler! Te… te elaludtál az én rémálmom alatt. Kérlek,tedd meg nekem!

Görcsös rángás futott végig Trembler arcán, mikor Sally ezt mondta, mintha utálta vol-na magát, amiért ezt a hibát elkövette. Fejet hajtott, és beledobta magát a nagy-kabátjába.

Rosa felugrott.

– Sally! Nem lehet! Nem szabad! Mire gondolsz?

– Nem tudom most elmagyarázni, Rosa. De hamarosan el fogom. Akkor majd meglá-tod, hogy találkoznom kell vele.

– De…

– Kérlek, Rosa, bízz meg bennem! Ez a legfontosabb… az egyetlen… te ezt nem érthe-ted… én magam sem értettem, mielıtt…

Azzal az ópium hamujára mutatott, és megborzongott.

– Legalább hadd menjek veled! – mondta Rosa. – Nem mehetsz egyedül. Meséld el út-közben!

– Nem. Egyedül akarok találkozni vele. Trembler, te se gyere! Csak ıt küldjed!

Trembler bőntudatosan nézett fel, aztán bólintott és kiment.

Rosa folytatta:



110

– İ meg eladott engem, ugye? Lockhart kapitánynak adott el, annak az embernek, aki-rıl azt hittem, hogy az édesapám. A rubinért.

Mrs. Holland tökéletesen csöndben maradt, teljésen nyugodt volt.

– Mert a maharadzsa az én… szóval Lockhart kapitánynak adta, mert ezzel fizette meg,hogy védelmezte a lázadás idején.

Az öregasszony lassan lehajtotta a fejét.

– Mivel a lázadók úgy gondolták, hogy a briteket segítette. És az apám… Lockhart ka-pitány Marchbanks ırnagyra hagyta a maharadzsa védelmét. És a sötétben… valahol…

– A rezidencia pincéiben – mondta Mrs. Holland. – Az asszonyokkal, mármint néhányasszonnyal. És a gyermekekkel, mármint egy vagy két gyerekkel.

– Marchbanks ırnagy viszont elızıleg már ópiumot szívott. És félt. A lázadók megöl-ték a maharadzsát, és mikor visszajött, az apám… Lockhart kapitánnyal… összevesztek.Marchbanks ırnagy a rubint kérte. Adósságai voltak, és nem tudott fizetni.

– Az ópium. Sajnos. Az ópium végzett vele.

– Maga végzett vele!– Akkor most kérem a rubint, kisasszony. Ezért jöttem. Jogom van hozzá.

– Megkaphatja, ha elmondja a teljes igazságot.

– Honnan tudjam, hogy magánál van?

Válasz helyett Sally elıvette a zsebkendıt a táskájából, és a korlátra tette a gázlámpaalá. Ki is csomagolta a rubint, úgy rakta rá a vöröset a fehérre, a hatalmas kıpárkány kel-lıs közepére a követ. Mrs. Holland egy akaratlan lépést tett felé.

– Még egy lépés, és eltőnik! – mondta Sally. – Az igazat! Eleget tudok már most is,hogy meg tudjam ítélni, mikor hazudik. Az egészet!

Mrs. Holland újra szembefordult vele.

– Rendben van – mondta. – Jól látja a dolgot. Visszajönnek, a maharadzsa halott.Lockhart pedig leteremti Marchbankset, amiért olyan gyáván viselkedett. Ekkor egygyermek sírását hallják. A magáét. Marchbanks felesége meghalt – nem egészségesLockhart szerint, hogy ez a szegény gyerek úgy nı jön fel, hogy egy gyáva ópiumszívóember legyen az apja. „Vidd a rubint”, mondja. „Vedd el, és legyél átkozott, de add nekema gyereket!”

Az öregasszony megállt. Sally hallotta a visszatérı rendır nehéz lépéseit. Egyikük semmozdult, a rubin tökéletesen megvilágítva ott feküdt a párkányom. A rendır megállt.

– Minden rendben van, hölgyeim?

– Igen. Köszönjük – mondta Sally.

– Ronda így éjszaka, a szabadban. Több esı is várható. Nem csodálnám, ha tényleg ígylenne.

– Minket sem lepne meg – mondta Mrs. Holland.

– Én a maguk helyében nem lennék idekinn. Magam helyében se, ha megtehetném. Ak-kor megyek vissza a körzetembe.

A sisakjához emelte a kezét, és elment.

– Folytassa! – mondta Sally.

– így aztán Marchbanks kivette a gyermeket – magát – a bölcsıbıl, és odaadtaLockhartnak. Az ópium és a tartozása – ez volt az agyában. Azzal eltette a rubint és kész.

– Nem kész. Mit szólt Lockhart felesége?– A felesége? Sosem volt felesége. Agglegény volt.



113

– Ki maga? – préselte ki magából.

– Sok nevem van. Legutóbb Oxfordba Eliot néven látogattam el. Egy másik napon Mr.Selbyvel találkoztam, akkor a Todd nevet használtam. Keleten néha Ah Ling néven ismer-nek, de az igazi nevem Hendrik van Eeden. Szálljon be hát, Miss Lockhart!

A lány tehetetlenül engedelmeskedett. A férfi becsukta az ajtót. A kocsi tovagördült.



114

A Kelet-indiai dokkok

Sally szorosan tartotta az ölében a táskáját. Egy töltött pisztoly volt benne, amelyet a

láthatatlan ellenség legyızésére vásárolt. Érezte, hogy a kocsi jobbra fordul, amint elhagy- ják a hidat: a Lower Thames Streeten haladnak a Tower felé. Reszketve ült a sarokban,alig tudott levegıt venni a félelemtıl.

A férfi nem mozdult és nem beszélt. Sally magán érezte a tekintetét. A bıre megrándult.

A kocsi balra fordult, és kisebb utcák labirintusába ért. Itt rosszabb volt a világítás.

– Hová megyünk? – kérdezte félénken.

– A Kelet-indiai dokkokba. Ott aztán tovább mehet, vagy maradhat.

Lágy és rekedt volt a hangja. Minden akcentus nélkül beszélt, de minden szót olyanóvatosan formált meg, mintha azon gondolkodott volna, hogyan kell kiejteni.

– Nem értem – mondta a lány. A férfi mosolygott.Sally most a mellettük feltünedezı bizonytalan és sötét gázlámpák fényében megláthat-ta az arcát. Nagy volt és nyílt tekintető, de sötét tüző szemével lassan mérte végig tetıtıltalpig. A lány úgy érezte, mintha végig is tapogatta volna, behúzódott a sarokba, és be-csukta a szemét.

A kocsi jobbra fordult a Commercial Roadra. A férfi szivarra gyújtott. A kocsi megteltfüsttel, hányinger fogta el, betegnek érezte magát.

– Kérem – mondta. – Kinyithatom az ablakot?

– Bocsánatát kérem – mondta a férfi. – Milyen tapintatlan vagyok!

Kinyitotta az ablakot a maga oldalán, és kihajította a szivart. Sally a táskájába csúsztatta

a kezét, de a férfi ekkor visszafordult, még mielıtt a pisztolyt elérhette volna. Nem beszéltegyikük sem. Csak a kerékzörgés és a lovak patkócsattogása volt hallható.

Eltelt néhány pillanat. Sally kinézett az ablakon. A Regent Csatorna Limehouse Basin- ja mellett mentek. Láthatta az árbocokat és az éjjeliır tüzének a fényét. Aztán elhaladtakmellette is, és a Kelet-indiai dokkokhoz kanyarodtak. Valahol errefelé van az éjszakábanMadame Chang is. Vajon segítene, ha eljutna hozzá? Soha nem találná meg az utat.

A keze lassan csúszott elıre a táskában, egyre közelebb volt a pisztoly. A szíve elszo-rult, mert a gyalogséta alatt a London hídon nagyon esett az esı. A táska elázott. Csak apuskapor maradjon száraz…

Tíz további perc telt el csöndben, és a kocsi egy olyan szők utcába ért, amelyet egyik

oldalról egy gyárépület, másik oldalon egy magas fal határolt. A sarkon lévı gázlámpavolt az egyedüli fényforrás. A kocsi megállt. Eeden kihajolt az ablakon, és adott némipénzt a kocsisnak. Az egyetlen szó nélkül leszállt, és kifogta a lovakat. Sally érezte, hogyhimbálózik a kocsi, ahogy lemászott, hallotta a lószerszám zörgését, érezte azt a gyöngelökést is, ahogy a kocsirúd a talajhoz ér, aztán lópatkók gyönge csattogását is hallotta,ahogy a kocsis elvezette ıket a sarokról. Aztán csönd volt megint.

Sally megtalálta a pisztolyt. Rossz irányban állt. A lány a táskában megváltoztatta azirányzékot, és megfogta a markolatot. Mindent olyan nedvesnek érzett.

– Van még egy félóránk. Vagy több is – mondta Van Eeden. – A fal mögött egy hajóáll, a dagállyal ki fog hajózni. Én is azzal megyek. Maga is jöhet és élve marad. De itt ismaradhat – holtan.

– Mit akar tılem?



115

– Jaj, igazán – mondta a férfi – meg kéne magyarázni? Már nem gyerek!

Sally fázni kezdett.

– Miért ölte meg az apámat?

– Mert az ügyeimbe avatkozott.

– A Hétszentség?– Valóban.

– Hogy lehet maga egy kínai titkos társaság tagja? Hát nem holland?

– Csak részben. Az az én sorsom, hogy jobban hasonlítsak az apámra, mint az anyámra.Az én anyám Ling Chi lánya volt. İ hagyományos és igazán jól fizetı módon kereste akenyerét – maguk ezt kalózkodásnak neveznék. Mi sem természetesebb, hogy én híresnagyapám nyomába lépjek. Megvolt bennem az európai nevelés jó hatása, így tehát el tud-tam foglalni egy jól ismert szállítmányozó cég helyi ügynöki állását. Ez a cég mindkétrésztvevı jének megelégedésére foglalkozott hajózással és kereskedelemmel.

– Mindkét résztvevı?

– A Lockhart és Selby és a Hétszentség. Az ópium biztosította az összeköttetést. Az apjavisszautasította, hogy foglalkozzon vele – szerintem rövidlátó és igen célszerőtlen módon,és ez volt az egyik oka is a halálának. Nem, nekem megnyerte a tetszésemet az a szerve-zet, amit én teremtettem. És zavart, hogy azzal fenyegetızött, hogy tönkreteszi.

– Mi volt az a szervezet? – kérdezte Sally, és húzta az idıt. A hüvelykujja a kakasonvolt. Vajon a kéz melege kiszárítja a puskaport? És a csı elhord odáig, ha majd tüzelnifog?

– A legfinomabb ópium – folytatta Van Eeden – Indiából érkezik. A brit kormány fel-ügyelete mellett, hivatalos pecsét alatt, ıfelsége áldásával és jóváhagyásával, egyfajtafermentum segítségével állítják elı, és kis tömbökben forgalmazzák. Nagyon civilizált

módon szabályozzák a készáruforgalmat, és magasan tartják az árakat. Sajnos a kedvesédesapja nem kívánt foglalkozni vele, így a Lockhart és Selby cég nem volt abban a hely-zetben, hogy kihasználja az elınyeit.

Így Ah Ling minıségemben a kapacitásomat az kötötte le, hogy az Indiából származóópiumszállító hajók útját elvágjam. A reggelt ilyenkor az tölti ki, hogy rábeszéljem a le-génységet az együttmőködésre, a délutánt, hogy a rakomány az én dzsunkámra kerüljön,estefelé pedig kényelmesen van idınk rá, hogy elsüllyesszük a hajót és elvitorlázzunk.

– Azután veszi át a Lockhart és Selby a rablott ópiumot, hogy eladja, gondolom –mondta Sally. – Nagyon ügyes. Gratulálok.

– Túlontúl magától értetıdı. Rögtön rá lehet jönni. Itt domborodik ki az én módszerem

szépsége. Valami véletlen szerencse folytán az én társaságom ama oly értékes brit hivata-los pecsétek birtokába jutott. Így tehát a pecsétekkel és egy penangi gyár segítségével egygyenge minıségő hegyi ópiumadagból három vagy négy újabb keletkezik. Igazolta ésszállította a legtiszteletreméltóbb Lockhart és Selby cég.

– Maga meghamisítja… És mi lesz azokkal, akik szívják az ópiumot?

– Meg szoktak halni. Akik a mi hamisított ópiumunkat szívják, hamarabb, ez külön ál-dás is nekik. A legoktalanabb dolog volt az apjától, hogy beleavatkozott. Sok gondot oko-zott nekem. Penangban Hendrik van Eeden szerepét kellett alakítanom, aztán át kellett vál-toznom Ah Ling-gé, még mielıtt az apja elindult volna. Pokolian nehéz dolog. De az iste-nek segítettek. Már majdnem túl is jutottunk az egészen.

A férfi egy órát vett ki a mellényzsebébıl.



116

– Nagyszerő. Idıben vagyunk – mondta. – Nos, Miss Lockhart, határozott? Jön vagymarad?

Sally lenézett és borzalommal vette észre, egy nyitott pengéjő kés fekszik a férfi ölében.A dokk udvarának gyenge fénye csillant meg rajta, ez a fény valahonnan a fal túlsó oldalá-ról jöhetett. A férfi hangja olyan lágy és telt volt,; mintha tele lenne érzéssel, a lány érezte,

hogy remegni kezd. „Nem, nem, még ne!” mondogatta önmagának. De most nem egy fal-ra festett céltábla volt elıtte, hanem egy élı ember. Aki ıt akarja megölni.

Visszahúzta a kakast a hüvelykujjával. Gyenge kattanás hallatszott.

Van Eeden elırehajolt és megsimogatta egy kicsit a kezét. İ elhúzta, de a férfi fürgébbvolt: egyik kezével a száját fogta be, a másikkal a kést szegezte a mellének. A szájánál tar-tott férfikéznek édeskés szaga volt. A hányinger környékezte. A táskát kettı jük közé lökte,talán egyhüvelyknyire a férfi mellétıl. Hallotta a lélegzését. Félelmében öklendezni kez-dett.

– Nos? – mondta a férfi lágyan. İ meg elhúzta a ravaszt.

A robbanás megrázta a kocsit. Hatására Van Eeden elrepült mellıle, vissza a másik

ülésre. A kés kihullott a kezébıl. A melléhez kapott, egyszer még a száját is kinyitotta –mondani akarhatott valamit. Azután lecsúszott a kocsi aljára, és mozdulatlan maradt.

Sally kinyitotta az ajtót és elfutott. Elırevetette magát, szinte menekült attól, amit tett.Sírt, remegett, megvadult a félelemtıl.

Nem tudta, merre jár. Lépteket hallott maga mögött, szaladó, üldözı lépések követték.

Valaki a nevén szólította. İ azt kiáltotta:

– Nem, nem! – és tovább rohant. Hirtelen rádöbbent, még mindig kapaszkodik a pisz-tolyba. Undorodva dobta el. Az átbukfencezett a nedves kavicsokon, és eltőnt a csatorná-ban.

Egy kéz ragadta meg a karját.

– Sally, állj meg! Ne! Hallgass rám! Én vagyok!

Sally elesett. Minden szusz kifogyott belıle. Megfordult, hogy felnézzen. Rosát látta.

– Rosa… Jaj, Rosa, mit tettem!

Zokogva kapaszkodott bele. Rosa szorosan tartotta, és úgy ringatta, mint egy kis gyere-ket. Nem törıdött semmi mással, úgy térdelt mellé a mocskos csatorna partján.

– Sally! Lövést hallottam. Megsebesültél? Mit tett veled?

– É..é..én öltem meg. Én voltam.

Újabb sírógörcs fogta el. Rosa még szorosabban ölelte magához. A haját simogatta.

– Biztos vagy benne? – kérdezte, mialatt átnézett Sally válla fölött.

– Én lıttem le, Rosa – mondta Sally, arcát Rosa nyakára hajtva –, mert meg akart ölni…engem és… kése volt. Annyi embert megölt! Megölte az én… óh, Rosa, nem tudom énLockhart kapitánynak hívni! Szerettem! İ volt az apám, annak ellenére, hogy… az apu-kám!

Olyan bánathullám tört rá, hogy Rosának is vele kellett sírnia. Nem tudott beszélni.

De az idısebb lány aztán gyengéden felsegítette.

– Figyelj, Sally! Egy rendırt kell találnunk. Kell, ne rázd a fejedet, abszolút szükségvan rá. Túl messzire ment az egész. És Mrs. Holland, meg minden. De ne izgulj! Be vanfejezve! De most a rendırségre kell mennünk, hogy túlestünk rajta. Én tudom, mi történt.

Tanúskodni is fogok. Nem kerülhetsz bajba.



117

– Nem tudtam, hogy te is itt vagy – mondta Sally. Gyönge volt, ahogy felállt és lenézetta sáros kabátjára és szoknyájára.

– Hogyan is engedhettelek el csak így? Felkaptam egy másik kocsira, és követtelek. Há-la istennek, volt még egy. És mikor meghallottam a lövést…

Rosa megrázta a fejét, aztán egy rendırsípot hallottak.

– A kocsiból jöhet – mondta. – Meg kellett találniuk. Gyerünk.



118

Az óratorony

Rejtélyes események a Kelet-indiai dokkbanAz üres kocsi rejtélye

Lövés az éjszakában

Múlt kedd hajnalára megmagyarázhatatlan és rejtélyes eseményekre került sor a Kelet-indiai dokképülettömbje elıtt.

Jonas Torrance nagy gyakorlattal rendelkezı, megbízható rendırtiszt a körzetét járta a dokkok te-rületén, mikor körülbelül két óra húsz perckor lövés zajára lett figyelmes. Gyorsan átkutatta akörnyéket, és öt percen belül egy négykerekő kocsira talált, a Kelet-indiai Dock Wall úton. A kocsiláthatólag használaton kívül állt. Sem kocsis, sem ló nyoma nem látszott a közelben, de mikor a

rendırbiztos a belsejébe nézett, elkeseredett küzdelem nyomaira bukkant.A padlón és az ülésen jelentıs mennyiségő vér volt található. P. C. Torrance feltételezése szerintnem lehetett kevesebb három pintnél, de lehet, hogy jóval több is volt. Tiszta sor, hogy ennyi vértnem veszíthet valaki ilyen rövid idı alatt, ha életben marad, de sehol sem lehetett ennek a brutálismerényletnek az áldozatát felfedezni.

A kocsi részletesebb vizsgálata során az ülés alól egy kés is elıkerült. Olyan fajta, mint amilyene-ket a tengerészek szoktak használni. A pengéje rendkívül éles volt, de tiszta és vérmentes.

A rendırbiztos segítséget hívott, a kutatás a szomszéd utcákra is kiterjedt, de semmi többet nemtudtak kideríteni. Ez a mostani eset rejtély marad.

– Megpróbáltuk elmondani neki, ugye, Rosa?

– Négyszer is, de nem hallgatott meg minket. Egy árva szó nem hatolt az agyába. A vé-gén meg elparancsolt minket onnan, hogy ne akadályozzuk ıt a kötelessége teljesítéseközben.

– Egyenesen tiltakozott. Nem hitte el.

– Az a gyakorlott és megbízható rendırtiszt – mondta Frederick. – így áll a cikkben. Azthiszem, neki minden joga megvolt rá, hogy elküldjön a dolgodra, nem is tudom, mi bajodvan vele?

Három nappal késıbb a Burton Streeten ültek, az asztal körül. Bedwell tiszteletes érke-zett meg Oxfordból, hogy megtudja, mi is történt. Szívesen elfogadta az ebédmeghívásu-

kat. Rosa is ott volt, mert azt a darabot, amelyben játszott, levették a mő

sorról. A szponzormég azelıtt elvesztette a türelmét és ideges lett, mielıtt a pénzét viszontláthatta volna. En-nek következtében Rosa munka nélkül maradt, Sally tudta, hogy a Burton Street gazdaságihelyzete komolyan megrendülhet, de nem szólt semmit.

Mr. Bedwell mélyen elgondolkozott, mielıtt Frederick kérdésére válaszolt volna.

– Nekem úgy tőnik, hogy helyesen jártál el, mikor hozzá fordultál – mondta – Teljes-séggel helyesen és pontosan.

– És ráadásul négy ízben is? Rosa igent intett.

– Azt hitte, hogy mi hülyék vagyunk és fölöslegesen vesztegeti ránk az idejét.

– Akkor azt hiszem, ti minden tıletek telhetıt elkövettetek, az ı válasza pedig pontosan

megfelel az igazságszolgáltatás vakságának. A végeredmény: önvédelembıl lıtték le, eh-hez meg mindenkinek joga van. Nyom nélkül tőnt el?



119

– Semmi nyom – mondta Frederick. – Valószínőleg visszajutott a hajójára. Vagy márhalott, vagy úton van Kelet felé.

Mr. Bedwell bólintott.

– Akkor, Lockhart kisasszony, azt hiszem, maga mindent elkövetett, amit csak meg kel-lett tennie. A lelkiismeretét igazán nem terhelheti semmi.

Frederick csöndben megszólalt.

– És velem mi van? Én meg akartam ölni Mrs. Holland emberét, azt a gazembert. Megis mondtam neki. Ez gyilkosság?

– Ez egy másik önvédelem. Az önvédelem meg igazolhatja a tettedet. Ami azonban aszándékaidat illeti, ebben én nem tudok dönteni. Lehet, hogy azzal a tudattal kell továbbélned, hogy egy ember meggyilkolására szántad el magad. De én magam is ütésváltásbakeveredtem a pasassal, tehát nem ítélhetlek el túl szigorúan.

Frederick arca nagyon csúnyán nézett ki. Az orra eltört, három foga kiesett. A keze úgyfájt, hogy a legnagyobb nehézséggel tudott csak megfogni valamit. Mikor Sally meglátta,sírva fakadt. Mostanában nagyon könnyen sírta el magát.

– Hogy van fiatal barátunk? – folytatta Mr. Bedwell.

– Jim? Egy eltört kar, monokligyő jtemény és különbözı sebhelyek ékesítik. De komo-lyabb kárt tenni benne csak egy ezred lovasság, tüzérségi támogatással tudna. Jobban iz-gat, hogy elvesztette az állását.

– A „bazár bezárt”. – mondta Sally. – A legteljesebb zőrzavar uralkodik. Egy másik ri-port szól róla az újság mai számában.

– És a kislány?

– Semmi – mondta Rosa. – Egy szó sem. Nyoma sincs. Kerestük mindenfelé, árvahá-zakban is voltunk, de eltőnt.

Arról hallgatott, amitıl mindannyian tartottak.– Szegény fivérem nagyon szerette. İ tartotta életben azon a szörnyő helyen. Hát igen,

remélni kell. De ami magát illeti, Lockhart kisasszony, nos, nevezhetem még Lockhartkisasszonynak? Vagy Miss Marchbanks?

– Tizenhat évig Lockhart voltam. És, ha azt a szót hallom, apa, Mr. Lockhartra gondo-lok. Nem tudom, a törvény elıtt hogyan állok, vagy hogy a rubinok mit számítanak a bíró-ságon, én Sally Lockhart vagyok. Egy fényképíró mőhelyben dogozom. Ez az, ami számít.

De nem ez számított. Eltelt egy hét, és Adelaide még mindig nem került elı. Annak el-lenére, hogy Trembler fáradhatatlanul járta az utcákat, iskolákban és dologházakban kér-dezısködött. Rosa nem kapott másik munkát, és ami még rosszabb, az a darab, amit pró-

bált, az se készült tovább. Nem volt semmi bevételük, csak abból, amit el tudtak adni. Alehetı legrosszabbkor állt elı ez a helyzet, hiszen már kezdtek berendezkedni, adtak márel képeket. Rendkívül fontos lett, hogy erre az alapra építeni tudjanak, mielıtt még a kö-zönség minden érdeklıdését elvesztené. És közben arra sem volt pénzük, hogy azokat aképeket kifizessék, amiken már dolgoztak.

Sally egymás után próbálkozott a legkülönbözıbb szállítókkal, de senki sem akarta avegyszereket vagy a papírt hitelbe adni. Érvelt, közvetített, erıszakoskodott, ahogy csaktudott, de nem jutott semmire sem. Az egyik cégtıl szerzett valamennyi papírt a nagyítás-hoz, de csak keveset. Ez volt a legnagyobb sikere. Ami azt a nyomdát illeti, amellyelegyütt akarták a térhatású képeket forgalomba hozni, hát ık sem adtak semmi elıleget, akialkudott jogdíjak pedig a nagyon távoli jövıben lebegtek. Most semmit sem lehetett fel-

használni belılük. Egyszer Sallynek azt is meg kellett akadályoznia, hogy Frederick a stú-diókameráját eladja.



121

jen csak, Lockhart kisasszony – meg kell bocsátania nekem, de én… Ó Charles, de igazán!Ugye odatalál egyedül is? Hát persze hogy odatalál!

Az istálló nem változott, a régi ismerıs szag és az óra hangja, az a rövid kondulás márvárta. De nem ezért jött. Talán csak egy percébe került, hogy megtalálja a rejtekhelyet.

Kis rózsafa doboz, rézverettel. Az édesapja íróasztalán állt évekig. Rögtön felismerte, éselıhúzta.

A poros földre ült, hogy kinyissa. Nem volt kulcs hozzá, csak egy retesz zárta.

A doboz tele volt bankjeggyel.

Néhány pillanatba beletelt, míg rájött, mit is tart a kezében. Csodálkozva fogta, megsem tudta becsülni, mennyi lehet. Aztán meglátta a levelet is.

1872. június 22.

Legdrágább Sally!

Amikor ezt olvasod, már a legnehezebben túl vagyok. Már nem élek. Szegény kislányom,nagyon sok elviselnivalód lesz, de benned megvan az er ı , hogy felvedd a harcot, hogy neadd meg magad.

Ez a pénz, édesem, neked szól. Pontosan annyi, de pennyre, amennyit én a Lockhart ésSelby cégbe fektettem évekkel ezelı tt, mikor még Selby tisztességes ember volt. A cég ha-marosan összeomlik. Megbizonyosodtam felı le. Ennyit kimentettem, ez a tied.

Nem érzem feljogosítva magam arra, hogy többet is elvegyek. A törvény ugyan jogot adna rá – a cég tevékenységének egyik része szigorúan legális, minden gyanú felett áll, de

z ügyei olyan szorosan és olyan régóta vannak összekeverve a gonoszsággal, hogy nemtudtam megtenni.

Az én hibám, hogy nem derült ki elı bb. De Selby foglalkozott a keleti üzletekkel, és énbolond, megbíztam benne. Az én dolgom, hogy rendbe tegyem. Szerencsére van egy jóügynökünk Szingapúrban. İt látogatom meg, együtt majd kitaláljuk, hogyan szabaduljunk meg attól a gonosztól, amely az egészet megmérgezte.

A gonosz pedig nem más, Sally, mint az ópium. Furcsa ezt attól hallani, aki Keleten ke-reskedik – és meg kellett bizonyosodni, Kínával folytatott teljes kereskedelmünk az ópium-ra alapul. De én győ lölöm.

Győ lölöm, mert tudom, mit tett George Marchbanks-szel. Valaha a legjobb barátomvolt. Mikor ezt olvasod, kedvesem, már fogod tudni, kicsoda ı , milyen üzletet kötöttünk.

Maga a rubin is be van szennyezve. Az a vagyon, amiért megszerezték, az agrapuri mák-

földekr ı l származik. Azok a földek ma jobban virágzanak, mint valaha, a gonoszság meg-marad.

Ami Marchbankset illeti, az óta a nap óta én nem láttam, de tudom, hogy még él. Tu-dom, hogy meg fogja mondani az igazat, ha elküldöm hozzád. Csak akkor fogok így tenni,ha már semmi reményem nem marad.

Vedd el ezt a pénzt, Sally, és bocsáss meg nekem! Bocsásd meg, hogy nem mondtam elneked nyíltan, bocsásd meg, hogy kitaláltam az édesanyádat. Volt egyszer egy olyasfélelány, én szerettem, de férjhez ment máshoz, és már régen meg is halt.

Készpénzben adom ezt a pénzt, mert tudom, hogy soha nem tudnád egy jogász kezébı lmegszerezni. Temple jó ember, hő ségesen fog sáfárkodni a maradék pénzeddel, de úgy

ítélné meg, hogy te nem tudnád magad intézni a dolgaidat. Anglia minden törvényadtaeszközét felhasználná, hogy ellenı rzése alatt tartson, bár a legjobb szándékok vezérelik.



Készpénz birtokában viszont meglenne az a szabadságod, hogy arra használjad, amirecsak jó neked. Keress valami kis üzletet, amelynek t ı kére volna szüksége, hogy felfejlı d-

jön, te meg tudod majd csinálni. Jól fogsz választani. Én kevésbé jól választottam: a bará-taim, a partnerem mind csalódást okoztak nekem.

De egyszer életemben jó volt a választásom, mikor téged többre tartottalak a vagyonnál.

Ez a választás a legnagyobb büszkeségem és legnagyobb örömöm. Isten veled, Sally. Meg fogod érteni, mit jelent az, mikor így írom alá magam, a legna-

gyobb szeretettel

Édesapád, Matthew Lockhart

Sally leejtette a papírt, lehorgasztotta a fejét. Mindent megkapott: egy dobozt, teli pénz-zel és egy levelet.

Sírni kezdett. Annyira szerette! És mindent megoldott neki! Biztosította a jövı jét, állástJimnek… Felfogadhat egy detektívet is, hogy keresse meg Adelaide-et. Megteheti.

– Apuka – suttogta.

Tenger sok nehézség akad majd, százával akadhat. De leküzdi ıket a Garland és Lockhart!

Összecsomagolta a dobozt és a levelet, aztán elindult a vasút felé.

(Folytatás: Árny északon)

Pullman Philip - Sally Lockhart 1. - Rubin és füst.

Documents

Transcript of Pullman Philip - Sally Lockhart 1. - Rubin és füst.