Y periódus

Névmutató

A tanár

Martin Wilsonnak hívták, és rajongott a munkájáért.

Ezen persze nem feltétlenül kell csodálkozni; van egy fajta ritka, de nem példanélküli

összhang szeretet és szakszerűség között, és ha valakinek, hát neki sikerült rátalálnia.

Másoknak talán soha nem ment volna; sokan egy életen át kergetik a munkahelyi elégedettség

ideális állapotát, de megvalósítani képtelenek; kevés az olyan ember, akinek valóban

összejön, és ő pontosan ilyen ember volt. Hivatásbéli eredményességét egyszerűbb kozmikus

indok segítette; munkáját alighanem még az égiek is neki szánták.

Ennek az elképzelésnek számos egybecsengő vélemény adott hangot; bárki, aki valaha

találkozott Martinnal és egyedi munkamoráljával, értetlenül állt sikerei előtt, s nem tudott

egyéb épkézláb magyarázattal szolgálni a jelenségre, amely együtt járt vele. Így azonban, jobb

elképzelés híján mindenki az eredeti feltételezéshez ragaszkodott, névlegesen, hogy Martin

Wilson nem kevesebb, mint a tökéletes pedagógus.

Ahogyan az persze kezdetben várható volt, ez a mítosz csak keveseket győzött meg; olyan

oktatási intézményekben, ahol egyébként nagyon is vágytak volna egy ilyen személy

létezésére, szkeptikus hümmögéssel, és bizalmatlankodó kíváncsisággal fogadták az

országszerte egyre népszerűbb fiatal tanár körül keringő pletykákat. Gimnáziumok és

középiskolák igazgatói – akik alatt tehát végzettsége szerint Mr. Wilson elhelyezkedhetett

volna – nagyobb füstre, mint lángra gyanakodtak az eset kapcsán, hisz olyan, hogy tökéletes,

köztudottan nem lehet több fantazmagóriánál.

Ahogy azonban telt az idő, a kezdeti passzív reakciók egyre inkább cáfolatot leltek. Martin

Wilson csak középiskolai tanár volt, de idővel népszerűsége egy egyetemi professzoréval

vetekedett. Futótűzként terjedő ismertségét egy meglehetősen furcsa szokásának köszönhette;

mindig, és sorozatosan váltogatta a munkahelyeit. Egy iskolában sem maradt tovább pár

évnél, aztán, mikorra kollégái teljesen a szívükbe zárták, minden további nélkül, diszkréten

távozott. Furcsa viselkedése egészséges vetélkedést gerjesztett az érte harcoló

középiskolákban; mindenki szerette volna azt a tanárt foglalkoztatni, aki a jelek szerint a

legjobb volt. És ő ment is; mindig új és új helyekre, saját bevallása szerint azért, mert minél

több diákjának szerette volna megmutatni azokat a csodákat és lehetőségeket, amiket

tantárgya – egész pontosan: a matematika – képviselt. Ha nem lett volna olyan tanár, amilyen,

valószínűleg kinevetik küldetéstudatát; de ha valaki csak egyszer is hallotta őt tanítani, egy

szemernyi kétséget sem érzett afelől, hogy igazat mond.

Hogy miért is voltak Mr. Wilson tanítási módszerei olyan szerfelett csodálatosak, azt egészen

pontosan senki nem tudta volna elmondani. Órái magyarázatai nélkül csak átlagos, sztenderd

matekóráknak tűnhettek; leckével, példákkal, jegyzeteléssel és dolgozatokkal; az, ami

különlegessé tette őket – bármi volt is – a tanár úr beszédében rejlett. Amikor beszélt, feszült

figyelmet tudott kiváltani tanítványaiból, pedig soha egyszer sem kellett fegyelmezéshez

folyamodnia – talán soha nem írt be egyetlen karót sem senkinek, és elképzelhetetlen volt

számára, hogy bármelyik osztállyal is kiabáljon, egyszerűen azért, mert soha semmi ilyesmire

nem volt szüksége. Órái alatt senki nem feküdt a padon, senki nem firkálgatta a füzete sarkát,

vagy netezett feltornyozott tankönyvei rejtekében; a diákok arcára kiült az érdeklődés, sőt az

izgalom, abban a pillanatban, ahogy Martin kezébe vette a táblához a jelölőfilcet vagy a

krétát, és beszélni kezdett.

Nem tudta senki megmondani, mi történik olyankor. A gyerekeknek olyan jól mentek az óra

alatt elkészített matekpéldák, hogy szinte úgy tetszett, a számok egyenest legurulnak a

füzetlapról, és a levegőbe röppennek, mint valami addig felfedezetlen, ritka madárfaj tagjai. A

diákok néha olyan felhőtlenül mosolyogtak össze számológépeik felett, mintha tanáruk nem

tételeket, hanem vicceket mesélt volna egész órán; s mikor otthon a szüleik érdeklődést

színlelve megkérdezték gyerekeiket, mit tanultak az aznapi matekórán, olyan lelkes, és

bonyolult beszámolót kaptak a koordinátageometria, a logaritmus, vagy a tangens-kotangens

értelmezésének körülményeiről, hogy belefájdult a fejük.

Mindenki kénytelen volt megbirkózni a ténnyel, hogy ha Martin Wilson tartja, akkor a

gyerekek nem csak értik, de élvezik is a matekórát; s az attitűdváltozásokat számos statisztikai

bizonyíték is követte. Nem volt rossz matekjegy; az átlag minden esetben szépen és kitartóan

emelkedett, és ez még azokra a gyerekekre is vonatkozott, akik meglehetősen kitartó

gyűlölködéssel viseltettek addig a matematika iránt. Ezek az érzelmek semmivé lettek

mindenütt, ahol a tanár úr dolgozni kezdett; bárhol volt is, tantermének ajtaja mindenütt egy

másik világba vezető átjáróvá transzformálódott, amin aztán a diákok zsibongva tódultak ki,

mintha nem is óráról érkeznének, hanem most járták volna meg életük addigi legnagyobb

kalandját.

Sokszor felmerült, hogy talán nem helyénvaló módszerekkel tanít – hisz az nem lehet, hogy

valaki ennyire meg tudjon szerettetni egy ennyire gyűlölt tantárgyat – de ez a feltételezés

sosem bizonyult igaznak, pedig a biztonság kedvéért többször leellenőrizték. Több helyen is

előfordult, hogy egy-egy kolléga bejelentkezett nála óralátogatásra, és Mr. Wilson a maga

derűs, jóindulatú mosolyával mindig beengedte munkatársait a terembe, ugyanúgy nekikezdve

a magyarázatnak. Amikor aztán a teljesen más szakterületű tanárok kikóvályogtak az órájáról,

az ott eltöltött időről adott leírásuk nem különbözött a diákokétól: váltig állították, hogy a

matek egy régóta igazságtalanul meg nem értett tárgy, de ha Martin magyarázza, akkor

hirtelennel minden megtelik értelemmel.

Mivel tehetségére nem volt megfelelő interpretáció, adottságát a továbbiakban mindenütt úgy

nevezték, a tanítás művészete, és ez a képessége csettintésre felmagasztalta őt, akárhová is

ment. Tanóráin kívül semmiféle erőfeszítést nem kellett tennie; abból, amire a diákok

magyarázata alapján következtetni lehetett, a szülők és a tanárok is hamarosan megszerették.

Tudták róla, hogy tudása szédítő mélységeket sejtet; viselkedése udvarias, és mindig egyfajta

szomorkás, jóindulatú mosoly kíséri. Nem számított, éppen milyen iskolában tanít, kollégái

eltörpültek mellette; ő jelentette a tanári kar ékkövét és díszét, úgy járkált a folyosókon, mint

a sugárzó intelligencia szoborszerű megtestesítője, vagy a logika hatalmát emberi alakban

képviselő félisten. Sok diáklány és kolléganő nem menekült meg attól, hogy plátói szerelmet

érezzen iránta; s ezen vonzalmak plátói jellege inkább múlott a tanár úron, mint

hölgyismerősein. Hogy van-e, vagy volt-e valaha valakije, aki elkíséri végtelen útján, amit

bizonyos időközönként iskolák között rótt, senki nem tudta, és nemigen látták őt bizalmas

kapcsolatban semmilyen más személlyel. Ezen azonban egy idő után senki sem akadt fenn; az

emberek pozitív értelemben tartották különösnek ezt a furcsa férfit, és szerették érte.

De hogy ő maga hogyan viszonyult ehhez az őt körülvevő tiszteletteljes, és már-már áhítatos

légkör létezéséhez?

Halvány fogalma sem volt az egészről.

Hogy ki volt Martin Wilson igazából, azt az égvilágon senki nem tudta; varázslatos

képességei –amelyekről ő azt hitte, minden tanár birtokában megvannak a saját tantárgyát

illetően –, nem csak arra voltak alkalmasak, hogy felfedjék a matematika csodáit, de arra is,

hogy minden más, a matematikától semleges területen totálisan és teljesen életképtelenné

tegyék őt. A szüleivel nem tartotta a kapcsolatot, nem volt sem családja, sem szerelme, és

valószínűleg attól is halálra rémült volna, hogy ha egy háziállathoz kellett volna érzelmileg

kötődnie. A legkevesebb érdeklődéssel sem fordult a kapcsolatok felé, és a matematikán kívül

semmi iránt nem érzett őszinte szeretet. Amikor tanított, valóban képes volt megnyitni egy

másik világba vezető utat, de míg diákjai csak tanultak a matematika birodalmában eltöltött

időből és aztán visszatértek a valóságukba, ahol a szeretteik várták őket, addig tanáruk nem

akart, és nem is tudott volna ennek a valóságnak a része lenni. Ezért amikor tantermének

ajtaja becsukódott, egyedül maradt saját világában, és nem bánta, hogy nincs senki, aki végleg

vele tartana oda. Mágikus és egyben mániákus vonzódása munkája iránt volt annyira

elképesztő, hogy elvakítsa a környezetében élőket, de ha valaki csak egyszer is tanórái

aranyozott háttérragyogása nélkül tekintett volna a folyosón végigsiető Mr. Wilsonra, rá sem

ismert volna a férfira, aki a matematika világán kívül nem volt más, csak egy alacsony,

bántóan átlagos és szánalmasan magányos kisember. Éppenséggel még igazán jóképűnek sem

lehetett mondani; arca inkább volt kedves, mint vonzó. Az iskolában tanított, aztán hazament,

dolgozatokat javított, vagy előkészítette a másnapi órákat, aztán lefeküdt aludni, és miközben

álomra hajtotta a fejét, arra gondolt, hogy az ő élete mintapéldaszerűen olyan, amilyennek

lennie kell. Matektanárnak készült, és rajongott a munkájáért, ez pedig neki elég volt.

Más szerepet úgysem fog soha betölteni az életben.

A lány

Natalie Bright-nak hívták, és kilenc éves volt, amikor meghaltak a szülei.

A kislány későbbi lakóhelyéül szolgáló Árvácska Szociális Otthon igazgatónője – aki abban a

szilárd meggyőződésben vezetette az árvaházát, hogy ő már a gyász minden arcával

találkozott – szó szerint megrémült, amikor először bemutatták neki a kilencéves Bright lányt.

Habár maga sem tudta megmagyarázni, miért, de megismerkedésük pillanatában az

igazgatónő irtózott a gondolattól, hogy ez a lány az intézete jövendőbeli növendéke lesz –

ameddig tehette, kerülte a fizikai érintkezést a kis Natalie-val, a hideg rázta akkor is, ha a

szemébe kellett néznie. A kislány egy esős novemberi délutánon érkezett meg az otthonba egy

hatalmas, GYERMEKVÉDELEM feliratú fekete autóban, és azután, hogy Erika Brown

igazgatónő meglátta az arcát, azt kívánta, bár azonnal vissza is vinné ez a kocsi oda, ahonnan

elhozta. A lány úgy festett, mintha ő is meghalt volna az autóbalesetben, ami a szülei életét

követelte, és már a csak a hulláját utaztatnák bizonyos törvényi okokból; egyedül beesett kis

mellkasa hullámzott fekete csipkeruhája alatt annak gyenge jeléül, hogy életben van.

Az Árvácska Szociális Otthon erőteljesen vallásos intézmény volt, és Brown igazgatónő

borzasztó bűntudatot érzett, de nem tudta megállni, hogy többszörösen azt tudakolja a felelős

gyermekvédelmis kollegától – aki Natalie-val érkezett, de mintha ugyanúgy nem akaródzott

volna a lány közelében lennie, mint senki másnak – hogy nincs-e esetleg valami közelebbi

hozzátartozó, akihez a lány az otthon helyett kerülhetne. Nemleges választ kapott, és a kislány

az Árvácska Szociális Otthon bentlakó növendéke lett.

Később, mikor már hónapok is elteltek beköltözése óta, bebizonyosodott, hogy az igazgatónő

tudatalatti rettegése jogos, s mi több természetes volt. Az elején, akármennyire is igyekezett,

Erika Brown nem tudta legyőzni a Natalie-hoz kapcsolódó félelmét. Nem tudott szabadulni

attól a baljós gondolattól, hogy a lánnyal valami nincs rendjén, hogy az ő esetében megbukik

minden szabály és tapasztalat, amit ő évtizedes pályafutása alatt megtapasztalt. Egy ideig

megpróbálta azzal nyugtatni magát, hogy a gyerek csak azokat a dolgokat igényli, amit az

intézete többi árvája is; szeretetet, törődést, befogadó légkört, és valakit, aki meghallgatja –

egyszóval mindazt, amit az élet tőle olyan idejekorán megtagadott.

De tévedett. Egyetlen, apró kis reményforrása egy éjszaka alatt ment füstbe. A kislány,

legelső árvaházi estéjén véresre karmolta két kis tízéves szobatársa arcát, és megtépázta a

hajukat, majd miután ezt még két egymást követő estén megismételte, többé már senki nem

mert, nem hogy egy szobában aludni vele, de a közelébe menni sem. Az árvaházi épület egyik

tetőteres padlásszobájába költöztették, ahol egyedül lehetett, és imádkoznia kellett. Az

igazgatónő ezekben az első napokban többször is meglátogatta őt, és beszélgetni próbált vele.

Néha órákat is eltöltött a fülledt, kicsi padlásszobában, és minden addigi tudását latba vetette,

hogy valamiféle érzelemkifejezést csikarjon ki belőle, de kísérletei elvesztegetett időtöltésnek

bizonyultak: nem hogy egy árva szót, de még egy kósza könnycseppet sem tudott kihúzni a

lányból. Minden nap, miután elhagyta a padlásszobát, úgy érezte elszédül: viszolygott a

gondolatra, hogy ezzel a sötét lénnyel szívott órákon át egy levegőt, a hányinger kerülgette, ha

Natalie az eszébe jutott: a szeme, ami a tátongó sírgödörre emlékeztette, az arcán izzó

elviselhetetlen, emésztő világmegvető gyűlölködés és csalódottság. Az igazgatónő szívében

az a rettenetes gyanú ébredt, hogy ez a gyermek kilenc éves létére nem csak érzi, hanem érti is

a dolgok jelentőségét és súlyát, pontosan tisztában van azzal, mi történt vele, mit élt ált.

Tízéves korára azonban kihűlt, mint idővel a holttest. Ahogy nőtt, arcán elhamvadt a gyűlölet,

kihunyt a harag pokoli tüze, és az életnek többé semmi jele nem maradt meg a vonásain.

Korának előrehaladtával olyan lett, mint a sírokat borító fehér márványlap: sápadt, hideg, és

furcsa módon, gyönyörű is; valami túlvilági, kemény szépség uralta. Egész megjelenése azt a

benyomást tette, mintha nem is élne, mintha a szervezete csak azért működne tovább, hogy ne

lehessen kétségbe vonni a biológia törvényeit, de a szíve dobogása és a pulzusa verése volt az

egyetlen olyan hang, ami arra engedett következtetni, hogy az élet még nem hagyta el

teljesen. Az ajka vértelen volt, a szeme üres, mozdulatai épp, hogy ösztönszerűek. Ez a tény,

pedig ha lehet, még jobban megrémítette Brown igazgatónőt, mint korábban az a forró

gyűlölet, és egyre növekvő aggodalmával nem volt egyedül.

Az iskolában sem akarta senki megközelíteni Natalie Brightot, ami talán neki fel sem tűnt,

vagy ha észrevette is, nem tett ellene semmit. A folyosón elkerülték, mintha félnének attól,

hogy horrorisztikus közönye betegség módjára megfertőz valakit; még a tanároknak sem

akaródzott erőltetniük vele az órai munkát. Éppen, hogy csak ki tudta járni az osztályait; ha

valamiből nem kapta meg a szükséges jegyet, szánalomból engedték tovább. Semmi nem

érdekelte, semmi nem foglalkoztatta, és a világon semmit sem érzett; talán egyetlen dologról

lehetett azt feltételezni, hogy szívesen csinálja: rengeteget rajzolt.

Brown igazgatónőnek ötlete sem volt, mit tehetne. Mindent megpróbált azért, hogyha mást

nem, legalább a haragot újra felszítsa a lányban. Azt, hogy esetleg rábírhatja, hogy beszéljen,

vagy elmondja érzéseit, már a legmerészebb álmaiban sem remélhette. Kezdett attól félni,

hogy ebben a gyerekben a szeretetnek még az elcsökevényesedett csirája sem maradt meg. De

Erika Brown ebben is tévedett. Natalie személyisége, annak ellenére, hogy elviekben képzett

szakemberek számára bonyolultnak és megfejthetetlennek bizonyult, valójában meglehetősen

egyszerűen és természetesen működött – csupán megérteni volt nehezebb. Mint minden

árvának az otthonban, neki is heti kétszer járnia kellett az intézmény által foglalkoztatott

pszichológushoz; de a többi növendékkel ellentétben, az ő kezelései nem vezettek

eredményre, és a hiba mindig, mindenütt ugyanott volt; a beszédben. A lánynak, aki kilenc

évesen képtelen volt szavakat találni arra, amit átélt, semmi nem okozhatott nagyobb félelmet,

mint a beszélgetés. Rettegett kimondani, nyílt, hallható szavakkal bevallani, hogy ami történt

az tényleg megtörtént, hogy a szülei elmúltak, elmentek, és nem jönnek vissza. Ezért, hogy ne

kelljen a szavakat használnia, úgy döntött, megszabadul az érzelmeitől: azt remélte, ha nem

lesz miről beszélnie, talán békén hagyják. Álmaiban néha látta halott szüleit; ilyenkor félt, és

másnap megszidta magát érte. Mindent megadott volna egy búvóhelyért, ahol erőlködés

nélkül is elfelejthet mindent, ahol nem várják sem szavak, sem emlékek.

Ezt senki nem tudta megadni neki, pedig az igazsághoz tartozik az is, hogy volt, aki

megpróbálta. A legtöbben irtóztak és féltek a Natalie-ban tátongó ürességtől, attól, hogyha

közelebb kerülnek ehhez a sebzett lényhez, beleszédülnek ebbe a mélységes szakadékba, és

elnyeli őket ez a mindent megbénító, ködös érzéketlenség. Ennek ellenére három olyan

személy is akadt a környezetében, akik iránt ő ugyan a világon semmit nem érzett, de ők

mégis segíteni szerettek volna rajta. Az egyik közülük a rajztanárnője volt, Amanda Foreman,

aki szilárdan hitte, hogy a lány grafikai tehetségében és szenvedélyében valami válaszféle

rejtőzik a viselkedésére, de évekig hiába próbálta meggyőzni arról a gyermek pszichológusát,

hogy a rajzoknak jelentősége van.

A második ilyen személy az árvaház pszichológusa volt, dr. Alec Matthews, aki már

fiatalkora óta állt az Árvácska Szociális Otthon foglalkoztatásában. Őt furcsa módon

megigézte Natalie Bright hidegsége: korábban még soha, egyetlen paciensével sem fordult elő

hogy ne tudott volna segíteni, ezért azt gondolta, egyedül ő, és csak is ő tud - már csak

szakmájából kifolyóan is - magyarázatot és megoldást kínálni ennek a félresiklott életű

teremtésnek.

A harmadik ember, aki szintén megmagyarázhatatlanul vonzódott Natalie természetéhez, egy,

a lánnyal egyidős árvaházi fiúnövendék volt, és Colin Andersnek hívták. Ő tévesen erőnek

látta azt az elhidegülést, amit a lány a világgal és magával szemben produkált, azt hitte,

zárkózottsága az erkölcsi tartás megnyilvánulása, és önként vállalt magánya bátorságra vall:

önkéntelenül beleszeretett ebbe a szoborarcú, hideg szépségbe. Őt sokkal könnyebben lehetett

kezelni, mint a lányt; egymás ellentétei voltak. Colin nem látta a szüleit meghalni, ezért meg

tudta őrizni természetéből adódó kedvességét és jóindulatát. Natalie-ban hőst látott, aki

csöndben tudja viselni a kínjait, tisztelte, sőt, csodálta őt. Vonzalma tisztább és nemesebb volt

mindenki más érzéseinél: ő egyáltalán nem félt tőle, és nem kerülte el sem az iskolában sem

az árvaházban. Ahová csak tudta, elkísérte, mellette ült a menzán, az iskolapadban, a buszon,

kiállt mellette, ha az kellett. Soha egyetlen árva szót sem beszéltek. Egy külső szemlélődő

még azt is kétségbe vonta volna, hogy a lány egyáltalán látja-e a fiút, mert legtöbbször

egyetlen szemvillanással sem reagált a jelenlétére, nem küldte el, de nem is marasztalta.

Colint ez nem keserítette el, és nem bántotta, hogy keresztülnéznek rajta. Kifejezetten örült

már annak is, ha csak egymás mellett ülhetnek. Ilyenkor nézte a szeretett márványarcot,

gyönyörködött a lány tekintetében; eszményített mesterműnek látta. Sokszor arra gondolt,

megfogja a kezét, csak hogy érezze, kőből van-e. Soha nem merte megtenni.

És vajon Natalie Bright érezte-e, hogy vannak, akik annak ellenére is szeretik, hogy már csak

a lélegzése emlékeztet evilági lény létére?

Természetesen nem. Nem érzett semmit, csupán álmaiban, amikor nem tudta kontrollálni

félelmeit.

1.Lecke: Harag

I.

„Az Árvácska Szociális Otthon egy viszonylag régi, korosodó, nagy családi kúriára

emlékeztető épület volt, ami a hegyek közt megbújó észak-angol kisváros, St. Gates egyik

hivatalos, polgári közintézményeként került feltűntetésre a városka legalább hetven évre

visszanyúló nyilvántartásában. Az intézet pontos alapítási dátumát ugyan a helyiek sem

ismerik, de azt mindenesetre biztosra lehet venni, hogy az árvaház valamikor a második

világháborút követően épülhetett, amikor a bombázások következtében amúgy is megnőtt a

családok nélkül maradt gyerekek száma. A kezdetben csupán menedékházként üzemelő intézet

híre gyorsa elterjedt az ország északi térségében, és mivel az ott oltalomra lelő növendékek

nevelése szigorú, erkölcsös és erősen vallásos mederben folyt, az évek során a kormány

többször is állami támogatást ítélt oda az intézet számára, aminek következtében a nagy,

akkor még komor fekete épületet kibővíthették, és felújíthatták. A hatvanas években aztán,

amikor már a második igazgató foglalta el a vezető széket az intézményben, az épület

homlokzatára táblát akasztottak, ami hivatalosan is hirdetni kezdte az Árvácska elnevezést,

ami azóta sem változott meg. Nagyjából ebben az időben történt az is, hogy az árvaház

megújította a st. gates-i általános- és középiskolával (később gimnáziummal) kötött

kapcsolatát és a szerződését, amelynek értelmében az árvaházi gyerekek mindannyian felvételt

nyertek az iskolába, és ott járhatták ki a szükséges osztályokat. A nagyjából ötven főre rúgó

bentlakó növendékek azonban nem csak az iskolapadban részesültek oktatásban, hanem az

árvaház is rendszeresen tartott nekik lelki gyakorlatot; az intézetben a mai napig kötelező a

vasárnapi misehallgatás, illetve a rendszeres pszichológiai foglalkozás. Ezen kívül, minden

növendék hovatartozása jeleként a nyakában egy kicsi aranykeresztet köteles viselni, amelyek

öntését az árvaház saját keretköltségvetésből finanszírozza. Az Árvácska jelenleg is

jelentkezett egy pályázatra, amelynek nyereményéből új számítógépeket szeretnének vásárolni

az intézet számára. Mrs. Erika Brown igazgatónő nyilatkozata a következő oldalon

olvasható…”

- Elnézést, hogy megzavarom uram, de ez az a ház. Megérkeztünk.

Martin Wilson felpillantott.

Aprócska, elnéptelenedett utcában álltak egy kopott burkolatú padka mellett; a taxisofőr

kiszállt a kocsiból, és a csomagtartóhoz ment, hogy kipakolja a tanár holmijait a járdára.

Martin összehajtotta a kezében tartott, sárga keménypapírra nyomtatott brosúrát; a lap St.

Gates kisváros rövid történetét taglalta, néhány mondatos beszámolót adva a helyi fontosabb

intézményekről. A vonatállomáson vette el egy kupac reklámújság mellől; valószínűleg

ingyenes időtöltési lehetőséget kínáltak velük a váróteremben tartózkodóknak, akik száma a

tanár érkezéskor összesen háromra rúgott. Mikor állást vállalt St. Gates-ben, Martin Wilson

tudta nagyon jól, hogy egy zsúfoltnak éppenséggel nem mondható településre érkezik, éppen

ezért mulattatta a brosúra létezése, ami a néhány mondatos üdvözlés, és a fontosabb

információk ismertetése után szívélyes útbaigazítást nyújtott a véletlenszerűen idetévedt

turistának arról, hogyan juthat el a legközelebbi, rendkívül színvonalas termálfürdőbe (ami

egy másik városban volt, 100 mérfölddel odébb).

Miközben kifizette a sofőrt, Martin arra gondolt, hogy ha van St. Gates-nek erőssége, akkor

ártatlan, csendes szépsége az; a hegyek közt megbújó kisváros olyan takaros volt, hogy

bármelyik üdülőközponttal versenyre kelhetett volna, ha történetesen rendelkezett volna

legalább meghatározott számú üdülővel. Ennek híján azonban csak egy eldugott, szépséges

kistelepülés volt – ami Martin Wilsonnak épp megfelelt a London füllendségében eltöltött

évei után. A többi körülmény pedig aligha számított; nem azért jött ide, hogy friss hegyi

levegőt szívjon, az atmoszféra csak ráadás – úgyis tudta jól, hogy nincsen sehol szebb hely az

ő világánál.

Berámolt a házba, és első dolga volt gondosan a nappaliban talált polcra pakolni a

tankönyveit. Ha érdekelte volna, akkor valószínűleg körbejárta volna a lakást –egy piros

cserepes ikerház egyik felét -, felhúzta volna a redőnyöket, és megörült volna az aprócska,

hátsó kertben kiépített, használaton kívüli szalonnasütőnek – de Martin Wilson nem volt

hétköznapi ember, és az ehhez hasonló dolgok nem igen mozgatták meg.

Pakolás után inkább felhívta telefonon a főbérlőjét, hogy egy órával később találkát beszéljen

meg vele a város egyetlen kávézójába, hogy a részleteket rendezzék. Amikor pedig induláskor

elővette a ház kulcsait, zsebében rálelt az érkezéskor odagyűrt sárga brosúrára. Tekintete

gyorsan átfutotta újra a helyi árvaházról szóló olvasatlanul maradt részt. Egy percre átvillant

az agyán, hogy milyen furcsa, ezek szerint árvákat is fog tanítani, de csak egy percre; aztán

matematikai logikájával dekódolta a fogalmat, és a szó érzelmi súlyát fel sem fogva a

következő pillanatban már el is felejtette az egészet; és ahogy a kávézó felé sétált, gombóccá

gyűrte a sárga keménypapírt, és kidobta az útjába kerülő első kukába.

II.

Dr. Alec Matthews félt – és nem ez volt az első alkalom, hogy ez történt vele.

Ahogy gondterhelt kéztördelés közepette járkálni kezdett a háza nappalijában – mint ahogy a

Natalie Bright érkezését megelőző húsz percben mindig – azon tűnődött, hogyan jutott idáig.

Amikor egyetemi éveit követően St. Gates-be jött az árvaházba szakmai gyakorlatra, abban a

hitben érkezett, hogy csak a kötelező időt tölti majd el itt, és később maga sem tudta miért

maradt, csak abban az egyben volt biztos, hogy nagyon szeretett volna segíteni az embereken,

és néhány hónap után úgy látta, senki nem szorul rá nagyobb segítségre, mint a családjukat és

reményüket vesztett árvaházi gyerekek. Ezért hát, diplomaosztója után végérvényesen

visszatért St. Gates-be, és kettőt sem kellett pislognia, mire ő lett a város legismertebb bizalmi

embere. Kezdetben csak az árvaház szerződtetett pszichológusa volt, és szigorú beosztás

szerint rendszeresen foglalkozott a növendékekkel, aztán azon kapta magát, hogy a városból

is egyre többen keresik meg a problémáikkal, és ő, lévén világ életében képtelen arra, hogy

nemet mondjon, ha valakinek segítség kellett, lassanként már nem csak az árva gyerekek

fájdalmát, de az egyszerű kispolgárok titkait is heti rendszerességgel hallgatta. Ez különben

egyáltalán nem zavarta, sőt néha még szórakoztatta is; önbizalmat adott neki, ha azt látta, az

emberek milyen gyorsan és mennyire feltétel nélkül képesek megbízni benne, és egy idő után

teljesen biztos volt abban, hogy nincs olyan mentális túlkomplikálás, olyan pszichés probléma

vagy régóta rejtegetett szívügy, amire ő ne tudna megoldást kínálni.

Mindehhez egyébként valóban meg is volt minden szükséges adottsága; Alec Matthews

ugyanis borzasztóan megnyerő ember volt, és nem csak úgy, mint pszichológus, de úgy is,

mint férfi. Ellenállhatatlanul jóképű vonásokkal áldotta meg a sors, hangja és tekintete maga

volt a szelíden hullámzó nyugalom – és bárkit, aki belépett a lakásába, és leült a fekete

bőrkanapéra, amelyet a doktor a paciensei számára tartott üresen (foglalkozásait mindig a

lakása nappalijában tartotta), az az érzés kerítette azonnal hatalmába, hogy most már

biztonságban van a gondjaival együtt.

Bárkit – kivéve egyvalakit.

Dr. Alec Matthews tízéves korában kezdte el kezelni Natalie Bright-ot. A lány kilenc évesen

került az árvaházba, de kezdetben Brown igazgatónő próbált vele foglalkozni; s mikor a

kislány kezelését továbbadta Alecnek, a doktor tudta, kiolvasta az igazgatónő lemondó

arcából, hogy az a gyerek, aki most kerül majd hozzá, más lesz, mint az eddigiek – különleges

lesz.

És ez együtt járt egy másféle kezeléssel is – mert mikor a doktor ajtaján besétált egy

elképesztően bájos kislány arcán egy sírban rothadó holtest üreges pillantásával, akkor Alec

úgy érezte, szétrobban a szíve; átjárta a hideg Natalie fenyegetően sötét aurájától, de nem

rossz értelemben; abban a pillanatban megértette, hogy egész élete munkája ebben az ördögi

kis lényben összpontosul, és neki meg kell – egyszerűen meg kell mentenie őt.

Erika Brown figyelmeztette; még a foglalkozások elején többször mondta Alecnek, hogy a

lány nem beszél, néhány szót úgy talán mond, de arról, mit érez, vagy min megy keresztül,

soha; de ez Alecet nem érdekelte; kezelni kezdte Natalie-t és minden módszert, minden általa

addig ismert kezelési trükköt, minden addig hasznos praktikát bevetett, hogy megmozdítson

valamit benne – és ennek ellenére a világon semmi nem történt. Natalie jött és ment; heti

kétszer Alecnál járt; néha minden szó nélkül meredtek egymásra, néha kizárólag a doktor

hangja töltötte meg a szobát másfél órán keresztül, de a nagy áttörés csak nem akart

jelentkezni – Natalie lelki világa ismeretlen, hideg, és titkos maradt orvosa előtt. Alecet ez

nem keserítette el, bár néha úgy érezte, beleőrül; mégsem adta fel, nem tudott volna együtt

élni a gondolattal, hogy lemondott a kislányról, pont őróla…

Még soha semmi nem ragadta meg ennyire Alec Matthews képzeletét, szinte égette a

kíváncsiság, vajon mi rejtőzhet Natalie Bright jégmaszkja alatt, és biztosra vette, hogyha

egyszer ez az álarc lehull róla, akkor alatta olyan szépséget talál majd, amilyet ez a világ még

nem látott. Még soha semmiért nem küzdött korábban ilyen elszántsággal. Fokozatosan rájött,

valójában a kicsinyes, kisvárosi emberek fakó érzései mennyire zavarják és untatják őt:

életcéljává vált, hogy megmentse ezt a fiatal lányt, hogy lássa a boldogságot újra felragyogni

ezeken a vonásokon. Ez volt az álma, ez adott neki erőt. És csak ő, egyedül ő akarta ezt

véghezvinni.

Mindezek ellenére öt éven keresztül semmi változás nem történt; Natalie bement és kijött

Alec kezeléseiről, és közben szépen lassan felnőtt a szeme előtt; és a doktor egyre inkább

elveszett a pillanatban. Amikor nem a lánnyal foglalkozott, akkor is ő járt az eszében; és

mikor beengedte az ajtón, mindig megdöbbent; már nem azt a halott szemű bájos kis szellem

lépte át a küszöbét, aki korábban; hanem egy elképesztően szép, fiatal nő. És ahogy Natalie

napról napra egyre szebb és érettebb lett, Alec Matthews érezni kezdte, hogy bimbódzó

fiatalsága lassan megváltoztatja köztük a légkört. Egyik percről a másikra ismerte fel, hogy

most már nem csak ő figyeli Natalie-t hanem Natalie is őt, és kettejük közt a szobában

megjelenik egy láthatatlan, finom rezgés, ami aligha a pszichológus és paciense közt létrejött

bizalom hangja volt. És a doktor rettegni kezdett.

Félelme Natalie tizenötödik születésnapját követően érte utol. Onnantól kezdve pedig ez a

türelmes ember, ez a nagyszerű pszichológus többé nem bízhatott meg a tapasztalataiban, és

többé nem ringathatta magát abba a teljesen szertefoszlott illúzióba, hogy ő az érzések

mestere, és tökéletesen megérti a nyelvüket. Az érzelmei erősebbnek bizonyultak az

akaraterejénél. Elbukott velük szemben, sokkal gyengébb volt, mint képzelte. A szavak,

amelyek jelentését korábban olyan élesen és tisztán ki tudta venni, most összekuszálódtak a

fejében, többé nem tudta, honnan jött és merre haladt korábban, gondolatai minden szegletét

ugyanaz a szó, az az édes név töltötte ki: Natalie. Megpróbált küzdeni ellene, de az isteni erő,

amit akkor érzett, mikor végérvényesen eldöntötte, életcélja Natalie Bright megmentése lesz,

elhagyta mikor ellen kellett volna állnia. Csak az érdekelte, hogy tehessen valamit, amitől

jobb lesz a lánynak, és ennek érdekében bármit elkövetett, míg végül eljutott azokig a

pillanatokig, amikor kéztördelve körutakra indult a nappalijában, és rettegett a perctől, mikor

felhangzik a csengőszó, mert tudta, hogy nem fog tudni nemet mondani, ha próbálná, sőt ha

akarná sem. Néha olyan kiszolgáltatottnak érezte magát Natalie-val szemben, hogy tudta; ha

a maradék tartása sem lenne, már rég a lány lábai elé vetette volna magát, hogy a szerelméért

könyörögjön. Azt is tudta, hogy ennek a lány is tudatában van, sőt azt is, a kapcsolat, ami

köztük kialakult szöges ellentéte az orvos-paciens viszonynak; hogy habár neki kellett volna

Natalie érzéseit uralni és vezetni, mégis a lány volt az, aki teljhatalmat szerzett a doktor

érzelmei fölött, és úgy játszadozott vele, ahogy csak kedve tartotta; Alec hagyta, engedte,

vágyta. Tisztában volt vele, hogy a praxisa és a hírneve, sőt a szabadsága forog kockán, mert

beleszeretett ebbe a nála huszonkét évvel fiatalabb, gyönyörű árvába, de mikor eljött a

cselekvés pillanata, bágyadtan hagyta, hogy az érzései újból összecsapjanak a feje felett.

És ez most sem lesz másképp – gondolta, ahogy meghallotta a csengőszót. Hosszú, türelmes

lépésekkel ment az ajtóhoz, legalább a látszatát fenn akarta tartani annak, hogy képes

uralkodni a vágyain.

Natalie fekete kardigánba burkolózva állt a küszöbén, a szél az arcába fújta mélyvörös haját;

tizenhét évesen gyönyörűbb volt, mint valaha, és mint mindig, ha Alec meglátta, elakadt a

lélegzete; két éve tartott a viszonyuk, és még mindig nem tudott hozzászokni a látványhoz.

Beengedte a lányt, és a mögötte becsukódó ajtó zárjában azonnal megfordította a kulcsot.

Igen, dr. Alec Matthews –t az elején nagyon is szórakoztatta, hogy az emberek mennyire

feltétlenül és milyen gyorsan képesek megbízni benne. De azokon a napokon, mikor becsukta

a házát, és a zárt ajtói mögött az ölébe húzta, és csókolni kezdte az Árvácska Szociális Otthon

valaha élt legszebb kiskorú növendékét, egy pillanatra mindig eszébe jutott egy még

mulatságosabb gondolat; hogy mennyire jól teszi, hogy ő viszont egyáltalán nem bízik meg

feltétlenül senkiben.

III.

Colin Anders kilépett a könyvesbolt ajtaján, ahol már majdnem négy éve dolgozott.

Eleinte a munka csak amolyan nyári zsebpénzkeresésként indult. Amikor Colin tizenhárom

éves volt, elment a könyvesboltba és megkérdezte, megengedik-e neki hogy ott vállaljon nyári

munkát. A kisfiúról még akkor is rögtön lerítt volna, hogy árvaházi, ha St. Gates-ben nem

ismeri mindenki a másikat, és az idősebbek nem terjesztik a legfontosabb híreket irigylésre

méltó gyorsasággal. Colin csenevész, madárcsontú fiúcska volt, általában még a megfelelő

méretű ruha is lógott rajta, szénfekete haját pedig mindig olyan égbekiáltó ügyetlenséggel

nyírták meg, hogy attól állandóan úgy festett, mint akit az árvaházi nevelőnők percekkel

azelőtt penderítettek ki az ágyból.

A könyvesbolt tulajdonosának megesett a szíve a kis Colinon, és habár nem is volt szüksége

segítségre, minden egyéb kérdés nélkül felvette a fiút az üzletébe a „rendért felelős

segédmunkás” nem létező munkaköri címén. Igaz, az első két hétben fizetségként nem pénzt,

hanem olvasási lehetőséget kínált a fiúnak, de a tizenhárom éves Colin Anders így is repesett

az örömtől – egyrészt, mert imádott olvasni, másrészt pedig azért mert ő maga is művészlélek

volt – ha megszállta az ihlet, verseket írt.

Kedves, barátságos, meglepően udvarias fiú volt – sokak szerint azért, mert az árvaházban

nevelték, de valójában jóindulatú természetének gyökerei egész kisgyermekkorábban

fogantak benne, amikor a szülei még életben voltak. Az Árvácska Szociális Otthonban persze

örültek az ilyesminek – könnyebben ment a nevelés is, ha a gyerek jelleméből fakadóan

nyitott volt az általuk példásnak és megfelelőnek tartott élet felé. Például kifejezetten jó

szemmel nézték, ha a növendékük saját erejéből jött rá a pénzkeresés ízére –nem állták, ha

nem tudtak tisztességes embert nevelni egy árvából. Az volt az alapelvük, hogy a gyereknek

vallásos és munkaszerető, keresettel rendelkező polgárként kell beilleszkednie a társadalomba

– így kifejezetten támogatták az olyan – ők az ambiciózus szót használták – pénzükért

megdolgozó fiatalokat, mint Colin. Így a fiúnak nem volt nehéz dolga azzal, hogy belopja

magát St. Gates polgárainak a szívébe– az idősebbek becsületes jellemét és lelkiismeretes

munkáját becsülték, a fiatal lányok pedig szomorkás, égszín szemét, és tizenhét éves korára

jóképűvé érő arcát. Colin Anders-re fényes jövő várt St. Gates eldugott kis közösségében,

mindenki szerette, személyiségének azonban megvolt a maga igencsak komoly hátulütője is:

fülig szerelmes lett Natalie Bright-ba.

Bár ez az apró kis romantikus fordulat nyílt titoknak számított a városban, nem igazán

mondhatnánk, hogy a tények ismerete jó hatással volt a közvélemény Colinról alkotott

elképzelésére. Ha a helyiek szerették Colint, akkor Natalie-t többnyire egyenesen gyűlölték; a

lány egész lényéből sugárzott valami megbotránkoztató hitetlenség és flegmaság, amit a

világon senki nem tekintett kívánatosnak; kivéve persze Colin Anders, akit látszólag Natalie

szándékosan kínzott azzal, hogy még rá sem nézett soha, hiába kísérgette őt a fiú mindenhova

és maradt majdnem minden adandó alkalommal mellette.

Colin mindezek ellenére ugyanolyan reménytelenül szerelmesnek látszott; bárhogy vélekedett

is a város, és bármennyire is úgy tűnt, Natalie Bright a legkisebb érdeklődést sem tanúsítja

iránta. Szerelme maga volt a tiszta, édes ízű szabadság: élete legszebb perceit töltötte a lány

mellett, és egyáltalán nem kellettek neki a szavak. Natalie volt versei visszatérő múzsája és

ábrándos, kisfiús rajongásának főhősnője; sokszor gondolt arra a folyamatosan a képzeletében

dédelgetett képre, amiben Natalie rájön, hogy ő is viszont szereti Colint, és akkor majd

történik valami – hogy pontosan micsoda, azt a fiú elképzelni sem tudta, de abban biztos volt,

hogy varázslatos lesz és egyetlen percig sem kételkedett abban, hogy a jövőben eljön egy

ilyen pillanat. Csak arra nem bírta soha rávenni magát, hogy megszólítsa a lányt.

Persze, ha tudomást szerzett volna arról, hogy az istenített nő, aki kedvesebb volt neki

bárkinél, viszonyt folytat azzal a pszichológussal, akihez mindketten jártak, a Natalie-ról

alkotott eszményített illúzió ezer, sikító szilánkra tört volna szét. Neki, aki amúgy is árva volt,

iszonyatos fájdalmat jelentett volna elveszíteni még egy olyan személyt, akit szeretett, tisztelt,

áhított, és akiben megbízott. De míg azt mindenki tudta, hogy Colin mit érez Natalie iránt,

Natalie és Alec remekül rejtegetett kapcsolata tökéletes, felfedhetetlen titok maradt. Senki,

még a legvadabb álmaiban sem gondolt arra, hogy mit csinál dr. Matthews amikor nem látják,

így folyhatott minden a megszokott mederben.

Colinnak egyfolytában Natalie járt az eszében, akkor is, amikor azon az átlagos, július végi

napon kilépett a könyvesboltból, ahol ugyan már elvileg egy órája bezártak, de Mr. Berg

megengedte neki, hogy ott maradjon és nyugodtan befejezhesse az olvasást.

Mikor visszaindult az árvaházba, a buszmegállóban ott találta Natalie-t is; tudta, hogy a

lánynak ilyenkor van időpontja dr. Matthews-nál. Mint mindig, kérdés nélkül leült Natalie

mellé. Ekkor olyasmi történt, ami csak ritkán esett meg. A lány ránézett, a két kék szempár, a

hideg szürke acél, és a jóságos égszínű, egymásba fúródott, és közben Colin szívverése

izgatottan felgyorsult, mintha egy pillanatra egyfajta bizonytalanságot látott volna felvillanni

a lány tekintetében. De a jelenség tovatűnt, a lány elfordult, és habár a buszon, később pedig a

vacsoránál is egymás mellett ültek, aznap többet már nem nézett rá Colinra.

A fiú lefekvés előtt – olvasólámpáját gondosan párnákkal elbarikádozva, hogy ne zavarja két

szobatársát – előkotorta egy akkor épp használaton kívüli iskolai füzetét, és hat versszakot

körmölt az egyik hátulsó lapra. Álmában a versét odaadta Natalie-nak, és olyan boldog volt,

mint még soha, amikor a lány – mint álmában már annyiszor – elmosolyodott a vers láttán.

IV.

A nyárvégi nap halványan, bágyadtan sütött be a tágas igazgatói iroda résnyire nyitott

ablakain.

Erika Brown egy ideig csendesen figyelte a fény csillámló táncát az iroda végébe állított

vitrin üvegtábláin. Kopogtattak; az ajtó kinyílt, és Dr. Alec Matthews lépett be rajta.

- Üdvözlöm, doktor úr – köszöntötte a pszichológust Mrs. Brown és felállt, hogy kezet fogjon

vendégével. Mikor már mindketten helyet foglaltak a széles íróasztal két szemközti oldalán,

az igazgatónő folytatta.

- Örülök, hogy eljött.

- Mit tehetek önért? – kérdezte a doktor egy udvarias mosoly kíséretében. Az igazgatónő egy

pillanatig fürkésző tekintettel nézett rá; mindig rácsodálkozott kissé, miért akarta ez a hibátlan

eleganciával megáldott, gyönyörű férfi egy ilyen eldugott, Isten háta mögötti városban leélni

az életét.

–A szokásos témáról szeretnék önnel beszélni, doktor.

Dr. Matthews arcán az udvariasság szomorúságnak adta át a helyét. – Attól félek, nem

szolgálhatok új információkkal az ügyben.

- Sajnos nem is számítottam rá, hogy tud – rázta meg a fejét az igazgatónő, de ahogy Alec

felpillantott rá, a saját elkeseredését látta viszont az asszony arcán. – Ne eméssze magát, nem

tehet róla. Tudom, hogy mindent megpróbált.

- Akkor hát, azért szeretett volna beszélni velem, hogy mindezt közölje? – kérdezte

csendesen Dr. Matthews; hangjában finoman keveredett a szemrehányás a szégyennel. Mrs.

Brown kétségbeesett pillantást vetett pszichológusára.

- Tudja, hogy nem így van. Eddig mindig segített nekem, és a diákjaimnak, és a

körülményektől függetlenül most is számítok a tanácsára, és a véleményére.

A pszichológus kurtán biccentett, Brown igazgatónő pedig feltette a szemüvegét és

belepillantott egy mappába, ami az asztalán hevert.

- Amint azt maga is tudja, Natalie Bright idén szeptemberben kezdi meg utolsó előtti évét a

St. gates-i gimnázium tanulójaként, vagyis két év múlva, amikor elvégezte a középiskolát, és

már jócskán átlépte a felnőttkor határát akkor – itt felemelte a fejét, és tekintete a mappa

lapjairól visszatalált a doktor merev arcvonásaira – akkor kénytelen leszek őt elbocsájtani az

intézetből.

Szavaira Matthews nem reagált, ezért hát az igazgatónő folytatta.

- Ebből következik, hogy Natalie-nak az idei az utolsó lehetősége, hogy javítson a

tanulmányi átlagán, és megpróbálja megalapozni a jövőjét, mert ha nem teszi, akkor nem fog

munkát és keresetet találni magának, vagyis gyakorlatilag miután elhagyta az otthont sehová

nem tud majd fordulni.

- Ezzel eddig is tisztában voltam – felelte Dr. Matthews; keményen viszonozta az igazgatónő

aggodalmas tekintetét. – Milyen tanácsot vár? Hét éve kezelem Natalie-t, gondolhatja, hogy

nem… - pillantása itt hirtelen elrévedt, egy percig az asszony mögötti ablaktáblát figyelte –

nem szórakozom…

- Mondtam, hogy ne hibáztassa magát – szólt vigasztalóan Mrs. Brown. – Natalie más eset.

Én is borzalmasan érzem magam emiatt, de nem tehetek mást; az árvaház költségvetése csak a

gyám nélkül maradt kiskorúakat tudja ellátni, nem maradhat, ha betöltötte a felnőttkort…

Tanácstalan vagyok. Ilyen még sohasem fordult elő korábban. Az Árvácskát elhagyó

növendékek általában kitűnő tanulók, vagy legalábbis jelesek, szorgalmasak. Tisztelettudóak –

az igazgatónő furcsán hangsúlyozta a szót, és dr. Matthews mintha látni vélte volna a dühös

rándulást a szája sarkában. Tudta miért; Natalie Bright minden volt, csak tisztelettudó nem, és

ez nem egyszerűen elkeserítette az árvaház vezetőjét; dühítette. - Eddig egyiküknek sem akadt

problémája a felnőttkori boldogulással.

Dr. Matthews ezúttal sem válaszolt, az igazgatónő pedig lemondóan sóhajtott.

- Szánom azt a lányt, higgye el. – Alec rápillantott az asszony arcára, de fikarcnyi szánalmat

sem fedezett fel rajta.

- Ha nem lesz hová mennie és csak úgy kitesszük, egyszerűen éhen hal, vagy még rosszabb…

Nincs választásom, ha a helyzet nem javul, más, erre szakosodott intézménybe fogom küldeni

Natalie-t.

- Ezt meg hogy érti? – kérdezte élesen Alec. – Gumiszobát szán neki, szanatóriumot? Natalie

nem bolond, és nem is dühöngő őrült.

Brown igazgatónő kezével kisimította a szemöldöke közt gyűlő ráncokat, de a gondterhelt

arckifejezést nem tudta letörölni.

- Tudom, hogy nem bolond. De árulja el, mint pszichológus, magának talán van jobb ötlete?

Alec egy percig farkasszemet nézett Mrs. Brownnal, majd anélkül, hogy megválaszolta volna

a kérdést, előrecsúszott az íróasztal előtti székben, feladva elegáns, semleges testtartását és az

asztal fölött az igazgatónő felé hajolt. – Azt mondta van még idő – hangja fojtott volt, mintha

hirtelen olyasvalamiről kezdett volna el beszélni, amit korábban megtiltottak neki. - Azt

mondta két évem van még – adjon nekem még egy esélyt. Hiszek benne, hogy meg tudom

csinálni, hogy meg tudom menteni, kérem, csak bízzon bennem…

Az igazgatónő szeme megvillant. – Nem önben nem bízom, doktor. Natalie-ban.

- Akkor benne próbáljon meg hinni. Kérem csak… engedje, hogy próbálkozzam, amíg lehet.

Egy percre csend honolt köztük, majd Brown igazgatónő bólintott. – De ha tizennyolc éves

kora után nem látok változást, akkor felveszem a kapcsolatot egy másik, speciálisan erre

szakosodott intézettel. Gondolom, egyet ért.

Alec Matthews szép vonásai halványan megvonaglottak. – Igen – felelte halkan.

Az igazgatónő hirtelen megenyhült. – Alec – szólította meg a férfit; a doktor egy

szemvillanással utalt csak rá, hogy észrevette a hangszínváltást. – Nem lehet mindenki az ön

felelőssége. Tudom milyen Natalie, és azt is tudom, hogy ön mindent megpróbált. Ugye

tisztában van azzal, hogy ha akar, lemondhat a lány kezeléséről?

Alec testtartása megmerevedett; aztán újra hátradőlt a széken. – Igen – mondta ismét.

Az igazgatónő bólintott. - Elismerte: hét éve kezeli Natalie-t, és ez idő alatt nem szórakozott.

De ha hosszú évekig nem találta meg a megoldást Natalie viselkedésére, lehetséges, hogy

ezután sem fogja. Ezt nem azért mondom, hogy feladja– tette hozzá emeltebb hangon, mikor

látta, hogy a doktor újra a szemébe néz – csupán felajánlok egy lehetőséget. Ha Natalie-t

kezelhetetlen esetnek nyilvánítja, lemondhat arról a jogáról, hogy orvosaként foglalkozik vele.

Maga dönti el. Ha lát még lehetőséget arra, hogy Natalie valaha helyrejön, én hiszek önnek.

Így van?

Alec Matthews csak egyetlen rövid pillanatig tétovázott; annyira rövid ideig, hogy az Erika

Brownnak talán fel sem tűnt. - Igen, látok.

Brown igazgatónő ünnepélyesen bólintott. – Rendben van, akkor Natalie továbbra is eljár

majd heti kétszer, a megadott időpontokban, és továbbra is kezelheti. De őszintén beszélek,

amikor bevallom önnek – mondta és előrehajolt a székében, hogy mélyen az orvos szemébe

nézzen – nem tudom, mit tehetne még, amit eddig nem próbált. Natalie életképtelen.

- Bízzon bennem–ismételte a doktor és felemelkedett a helyéről, jelezve, hogy indulni kíván.

Brown igazgatónő követte a példáját. Újfent kezet fogtak.

- Vigyázzon magára – mondta az igazgatónő. Fáradtságot vélt felfedezni a férfi szemében –

nagyon mély, régi fáradtságot. – Ne vádolja magát Natalie természete miatt. Nem volna jó, ha

az ön lelkivilága is megsínylené ezt a kezelést.

Alec halványan, színtelenül elmosolyodott. – Pszichológus vagyok asszonyom. Nem hiszem,

hogy ilyesmi bekövetkezhetne.

V.

Martin Wilson éveken keresztül ismételgette már a munkahelyváltás rutinját, és nagyon is

tisztában volt az alapszabályokkal.

Miközben szeptember első napján, az iskolai évnyitóünnepség előtt kezet rázott az

igazgatóval, szívélyesen mosolygott; mosolya mesterkélt volt, mintha műanyagból öntötték

volna, de az iskolaigazgatónak fel sem tűnt; a tanári kar és a vezetőség egyaránt el volt

ragadtatva a ténytől, hogy Martin Wilson tanítani fog náluk, és senki sem kívánta analizálni

mosolya őszinteségét. Amikor az igazgató sorban bemutatta neki kollégáit, mindenkit

ugyanabban a barátságos üdvözlésben részesített, mint újdonsült munkaadóját, és igyekezett

kellően koncentráltnak és figyelmesnek mutatkozni, amikor elhangzottak munkatársai nevei.

Miközben így tett, észrevette, hogy egyik rövid szőke hajú kolleginája furcsa pillantást vet rá,

de ezt csak akkora jelentőséggel konstatálta, mint például az olyan tényeket, hogy a tanári

igencsak szegényesen van bútorozva.

Miután a kezdeti udvariaskodással megvoltak, Martin úgy tett, mintha érdekelné az iskola

fekvése, meg hogy mit merre talál, és rövid sétát tett az épületben, amely alatt többnyire az

érdekelte, melyik a matematika tanterem, és mennyire zárható jól az ajtaja – nagyon

bosszantónak tartott bármilyen zavaró hanghatást az órái alatt, kizökkentette a diákjait a

koncentrálásból.

Amikor visszatért a tanáriba, frissen lefőzött kávé illata fogadta. Az évnyitó még nem

kezdődött el; Martin leült a számára kijelölt íróasztalhoz, és papírt, tollat vett elő, hogy

legelső tanóráját nagyjából tervezni kezdje, mikor hallotta, hogy a mellette lévő szék

megcsikordul.

Egyik új munkatársa volt az, a kémia – fizika szakos tanerő – a nevére már nem emlékezett,

és csak azért tudta a tantárgyát, mert megjegyezte a fickót a féloldalt pacuhán a nadrágjába

gyűrt fehér ingjéről, amit nyilvánvalóan az évnyitó tiszteletére viselt. A férfi szélesen

elmosolyodott.

- Nem zavartam meg ugye? – kérdezte vérlázítóan barátságos hangon, és Martin olyan

könnyedén mosolygott vissza rá, hogy nem csak az első, de a sokadik benyomás pozitív

hatását is bőven túlteljesíthette volna. Mintha csak egy régi jó barátját üdvözölné, felé fordult,

és ledobta a tollat az asztalra. – Nem, dehogy. Már indulnunk kell az évnyitóra?

- Még van vagy tíz percünk – biztosította a kollegája. – Hogy tetszett az iskolánk?

Martin egy nagyon rövid percig elgondolkodott, majd rájött, hogy a férfi a korábbi sétájára

gondol. – Ó, nagyon szép épületük van – jelentette ki magabiztosan, mire munkatársa nagyot

horkantott. – Úgy érti, az lenne, ha egyszer az életben feltöltenék rendesen a szappanadagolót

a második emeleti tanári mosdóban? – miközben jót nevetett saját viccén, a tanári ajtajában

megjelent egy másik kolléga is – Martin neki már sem a nevére, sem a tantárgyára nem

emlékezett.

- Ne ijeszd el túl gyorsan az új helyi hírességet, Bill – vetette oda kedvesen a rendetlen ingű

pasasnak, majd bocsánatkérő pillantást küldött Martin felé.

Ő viszont nem igazán tudta, mi erre a helyes reakció; bizonytalanul méregette munkatársait,

miközben azon gondolkodott, hogyan juthatna ki a legrövidebb úton ebből a szituációból;

viszolygott attól, ha barátkozni próbáltak vele, pedig minden egyes munkahelyén előbb-utóbb

számítania kellett rá – csak általában nem ilyen hamar.

Bill abbahagyta a nevetést, és újra Martin felé fordult. – Figyeljen, a feleségemmel a hétvégén

csinálunk egy kis sütögetést – kezdte, és a tanár már a „feleségem” szónál sejtette, hogy

meghívás lesz a dolog vége. – Pár barát és a kollegák nagy része ott lesz. Magát is nagyon

szívesen látnánk, ha van kedve.

- Melyik nap tartják? – kérdezte érdeklődőnek szánt hangon a tanári kar új tagja. Gyűlölte az

ilyen alkalmakat; ha sok ember közzé szorították, rendszerint pillanatokon belül az az érzése

támadt, hogy menten megfullad. Mindenestre semmiképp sem akart goromba lenni.

- Péntek délután öttől – felelte készségesen a fizika tanár, és szemében olyan leplezetlenül

csillogott a kisvárosi emberek mások magánélete iránt tanúsított jellegzetes kíváncsisága,

hogy Martinnak felfordult tőle a gyomra.

- Nézze Bill, nagyon köszönöm a meghívást – felelte végül egy ugyanolyan

műanyagmosollyal, mint a bemutatkozáskor. – De sajnos péntekre már más programot

terveztem.

Kollegája arcára azonnal kiült a csalódottság. – Értem – mondta savanyúan, és látszott rajta,

hogy egyéb potenciális faggatózási lehetőség után kutatva elgondolkodik. Esküszöm, ha

megkérdezi, mit akarok csinálni, leütöm, gondolta Wilson dühösen, de arca rezzenéstelen és

mosolygós maradt. Gyanúja valószínűleg beigazolódott volna; munkatársa már nyitotta a

száját, hogy rákérdezzen, mi is lehet jobb annál, mint a grillpartinak álcázott tudakolózás a

másik életéről, mikor újfent kinyílt a tanári ajtaja, és megjelent a küszöbön az iskolaigazgató.

- Jól van emberek, kezdünk, kérek mindenkit az iskolaudvarra, öt percen belül évnyitó.

Martin mélységesen megkönnyebbült; mikor két kollegája, akikkel lefolytatta a kellemetlen öt

perces beszélgetést, eltűnt az igazgató nyomában, felsóhajtott, és a tanóravázlathoz elővett

tollát az asztalfiókba hajította.

Felállt, megigazította ingét és nyakkendőjét, majd kioldalazott az asztalsor mögül, hogy

elinduljon az ünnepségre; amikor azonban felpillantott, látta, hogy még sem maradt teljesen

egyedül a tanáriban. A rövid, szőke hajú tanárnő, aki a legelején is olyan furcsán nézett rá,

éppen a saját íróasztaláról vett fel egy csiptetős írótáblát; röviden rápillantott Martinra, aztán

minden szó nélkül az ajtó felé indult. Tekintetében ugyanaz a furcsa, majdnem gyanakvó

kifejezés ült, mint korábban, de nem adott neki hangot. Ahogy kilépett a tanáriból a férfi

agyán egyszerű tényfeltárásként két gondolat futott át; az első az volt, hogy kolleginája

kifejezetten csinos nő; a második pedig az, hogy akármi legyen is a hölgy neve, ő Billel

ellentétben sem most, sem később nem fogja soha sütögetésre invitálni őt.

VI.

Dr. Alec Matthews gyűlölte Colin Anderst.

Néha, amikor éjszaka alvás helyett inkább azt választotta, hogy ébren álmodozik Natalie-ról,

eszébe jutott a fiú is; és párszor mintha halovány sajnálatot érzett volna átsuhanni a szívén.

Sajnálta, hogy így alakult, sajnálta, hogy végül gyűlölni kényszerült Colint, mert a fiú annyira

jó volt, annyira angyali tisztaságú, hogy az iránta érzett gyűlölködés Alec szemében szinte

bűnszámba ment. Már csak azért is sajnálta a helyzetet, mert nem volt mindig így; amikor

kezelni kezdte Colint, pontosan ugyanúgy a szívébe zárta a kisfiút, mint a városban mindenki

más; barátságos volt, állandóan a halott szüleiről beszélt, méghozzá olyan szeretetettel,

mintha biztosra venné, hogy azok hallják őt, és valami érthetetlen oknál fogva folyamatosan

azt ismételgette szülei halálával kapcsolatban, hogy „így kellett lennie”. Alec tudta, hogy

haltak meg a szülei – az apját a rák vitte el, egy évre rá az anyját egy szívroham – de valahogy

Colin hozzáállását mindig furcsállta ezzel kapcsolatban. Ettől függetlenül feltétlen bizalmáért

és őszinteségéért szerette a kisfiút, egészen addig, amíg az egy szép napon témát nem

változtatott, és a szülei helyett első szerelméről kezdett el mesélni.

Colin és Natalie tizenhárom évesek voltak akkor. Colin, mivel más nem akadt a

környezetében, akivel a hasonló dolgokat megbeszélhette volna, mindent a pszichológusával

osztott meg, és ennek Alec először borzasztóan örült; igazából azt kívánta, bár Natalie is így

viszonyulna hozzá. Mikor Colin elmondta, hogy beleszeretett a kislányba, Alec első

reakcióként leplezetlen vidámságot érzett. Colin választását rövid életűnek, és igencsak

félresikerültnek találta: tudta, bármilyen bájos kislány is Natalie Bright, az hogy – a fiú

elmondása szerint - soha egy szót sem szól Colinhoz, rövid időn belül megöli majd Colin

tiszavirág-vonzalmát.

Tévedett; minél több idő telt el, a fiú szerelme nem, hogy nem gyengült, hanem érezhetően

kezdett megerősödni, és Alec Matthews, akinek az agya szépen lassan ütemszerűen kezdett

minden percet arra használni, hogy Natalie Bright szépséges létezésén kattogjon, először

fedezte fel, hogy halvány féltékenységet érez iránta. Borzasztóan idegesítette, hogy

egykorúak, és mindketten ugyanannak az intézetnek a tagjai; egyre irigyebb lett a tényre,

hogy a fiú minden nap látja a lányt; nézi, érzi a jelenlétét, és karnyújtásnyi távolságra van tőle,

míg neki minderre csak heti kétszer van lehetősége.

Borzasztó érzés volt, és ijesztő mód, mintha Colin szerelmével együtt erősödött volna.

Amikor Natalie később tizenöt évesen úgy döntött, elege van az Alec életében paciensként

betöltött szerepből, és inkább, mint nő akar benne részt venni, Alec valahogy azt várta, Colin

iránt érzett féltékenysége elmúlik majd, mert végül ő lett az, aki testileg megkapta a lányt –

ehelyett azonban még keservesebben kezdett szenvedni. A helyzet nem sokat változott; Colin

minden nap találkozott a lánnyal, mellette ült, egy asztalnál ettek, és Alec mindent odaadott

volna azért, hogy ő is ilyen kapcsolatot ápoljon Natalie-val; ezzel együtt pedig irigysége

fokozatosan gyűlöletbe fordult.

Rettegett. Colintól tudott mindent arról, hogyan is néz ki a fiú érintkezése a lánnyal – mindig

együtt, egyetlen szó nélkül – de már nem hitte, hogy ez szótlanság majd véget vet Colin

érzelmeinek, épp ellenkezőleg; mi történik, ha Colin éppen ezzel a nagy türelmével arat majd

végül sikert?

Alec Matthews okos férfi volt, és tudta jól, hogy Natalie gyűlöli benne, hogy állandóan

beszéltetni akarja, de képtelen lett volna megállni; arra vágyott, hogy az legyen Natalie-nak,

ami Colinnak; akiben a lány megbízik, akivel megosztja a félelmeit, a bánatát, a legtitkosabb

gondolatait, és ezért egyszerűen képtelen volt nem próbálkozni a beszéddel; hallani akarta

Natalie érzéseit.

Colin viszont semmit nem erőletettet rá a lányra, és Alec tudta, hogy a szótlan, elfogadó

kitartás a végén nagyon is vonzó tud lenni. Egyetlen reménye az maradt tehát, hogy Colin

egyszer majd beleun, hogy szóban semmiféle visszajelzést nem kap Natalie-tól; hogy angyali

szerelme korának előrehaladtával egyre földhözragadtabbá válik majd; és vagy egyszerűen

otthagyja a lányt, vagy rákérdez, Natalie hogy érez vele, Colinnal kapcsolatban – mindkét

lehetőség kapcsolatuk végét jelentené, és Alec-et elengedné a fenyegetettség érzése.

De ez úgy tűnt, nem fog megvalósulni – legalábbis a közeljövőben nem. Colin ugyanúgy járt

pszichológusához, mint Natalie (kivéve, hogy csak heti egyszer; csak Natalie-nak volt minden

héten két időpontja, mert Alec speciális esetnek nyilvánította), és a doktor kénytelen volt

minden alkalommal végighallgatni a rajongás részleteit; ilyenkor rendszerint ökölbe szorult a

keze a dühtől, és legszívesebben megütötte volna a fiút, valahányszor az kiejtette a lány nevét.

Colinnal való beszélgetései ezzel együtt változtak; a doktor azon vette észre magát, hogy

mindig, ahol, akárhányszor és amivel csak tudja, szépen, lassan és szisztematikusan mérgezni

kezdi a Colin Natalie-val kapcsolatos vegytiszta érzelmeit. Minden tudását latba vetette, hogy

a fiúnak ne tűnjön úgy, mintha szidná neki a lányt, és mint utóbb kiderült, rendkívül

tehetséges volt benne; néha eleresztett egy-egy megjegyzést a fiúnak arról, Natalie mennyire

képtelen bárkivel is szóba állni (természetesen rajta kívül, mert ő mégiscsak a pszichológusa),

hogy mennyire nem akar bárki iránt bármit is érezni. Még annak az aggodalmának is hangot

adott nemegyszer Colin előtt ülve – persze csak úgy félvállról, mintha csak hangosan

gondolkodna – hogy nem hiszi, hogy Natalie valaha is képes lesz bárkivel is tartós kapcsolatot

létrehozni, sőt, a lánnyal való foglalkozásain elhangzottak alapján néha egyenesen attól tart,

hogy a lány nem tud szeretni senkit. Itt rendszerint nyomatékosan Colin szemébe nézett, és

annál ingerültebb lett, mikor azt kellett látnia, hogy a fiú a pillanatnyi elbizonytalanodáson

kívül egyáltalán nem érez semmi kiábrándultságot Natalie-val kapcsolatban. Alec ilyenkor

legszívesebben ráordított volna: Egyáltalán nem figyelsz rám te szerencsétlen? Én vagyok a

pszichológus, el kell hinned, ha azt mondom, Natalie nem szeret téged, és soha nem is fog,

úgyhogy maradj távol tőle, megértetted?

Persze sosem tette meg; néha annyira erősen fájdalmat szeretett volna okozni a fiúnak, hogy

még azon is elgondolkodott, hogy hozzávágja; szeretheti Natalie-t, de a lány az övé, szó

szerint, testileg, és önként és dalolva rohant bele a karjaiba… de ezt még annyira sem merte

megtenni. Csak azt kockáztatta volna vele, hogy Natalie-val folytatott viszonya kitudódik, és

ő akkor végleg elveszíti a lányt.

Ezért minden maradt a régiben; Colin jött, áradozott és ábrándozott Natalie-ról, aztán

visszament az árvaházba, hogy vele legyen, és Alec akárhogy kapálódzott, nem tudta

meggyűlöltetni vele a lányt. Csak ült, és keservesen végighallgatta az aznapi előadást; és

minden alkalommal, amikor Colin belépett az ajtaján, és éppen valami újabb fantasztikus

dolgot kezdett Natalie-ról mesélni, - például, mint a múltkor, mikor a fiú egy órán keresztül

ecsetelte, hogy a lány ránézett a buszmegállóban -, Alec legszívesebben azt felelte volna neki:

Nahát, tényleg Colin? Ez fantasztikus! Gratulálok! Képzeld, rám nem hogy rám néz, de még a

lábait is szétrakja nekem!

De sosem tette. Csak ült, összeszorított, elfehéredő ajkakkal, túlcsorduló dühvel és

féltékenységgel, és akármennyire is hatástalan volt, néha csak azért is hozzávágta a fiúhoz,

hogy márpedig szerinte Natalie nem szeret senkit és semmit.

Annak ellenére, hogy félt, ebben is téved. Mert csak egy dologban volt teljesen biztos, és ebbe

majd’ belepusztult; hogy Natalie őt nem szereti.

VII.

Megtört a varázslat, szertefoszlott a csoda.

Martin Wilson egyedül állt a tábla előtt, és életében először nem tudta, mit mondjon.

Körülbelül ha harminc perc telhetett el az órából, és a teremben minden szem az új

matektanárra szegeződött – mindegyik, kivéve egyet.

Martin őt nézte, aki nem nézett vissza. Figyelte a vörös hajat, alatta a sápadt arcot, amiről nem

tudott semmit: nézte és rácsodálkozott azokra az új hatásokra, amelyek néhány másodperc

alatt elérték, megrohamozták, elfoglalták őt. Mintha kívülről tekintett volna magára: érezte,

ahogy a kréta kicsúszik a kezéből, és két darabra törik a padlón, és az a furcsa elképzelés

támadt benne, hogy a zuhanás, a repedés, a darabokra hullás benne is megvan. Mindez

azonban más volt, soha azelőtt nem érezte azt, amit most: tomboló, végtelennek tetsző,

csillapíthatatlan haragot.

Először egyszerűen csak nem tudta megérteni, felfogni a helyzetet. Miden pontosan úgy ment,

ahogy az ő óráin szokott: a diákok kedvesen fogadták, nevettek a viccein, követték oda, ahol

Martin Wilson igazán otthon érezte magát: a matematikába, vele tartottak kérdés nélkül, és ő,

mint mindig, gyönyörködött abban, hogy azt látta, világa mennyi új kalandot és csodát

tartogat számukra. Aztán a varázs megtört, Martin Wilson visszatekintett a valóságba,

amelyet általában addigra elhagy az összes tanuló, és amit látott, az olyannyira

megdöbbentette, hogy egy pillanatra még ő is elfelejtette, merre vezet az út ebbe a titkos

világba. Egyedül maradt a teleírt tábla előtt, és először fordult elő vele, hogy tényleg

magányosnak érezte magát: a diákok csodálkozva nézték hirtelen elnémulását, és Martin arra

gondolt, hogy sosem hitte volna, hogy a valóság ennyire taszító tud lenni.

Nézte a lányt, aki immunis volt a mágiájára, és nem értette; hogy történhet mindez? Minden

osztálytársa pont olyan összpontosítással figyelt, mint minden más diák, akiket eddig Martin

tanított. Kivéve a lányt; az összegömbölyödve ült a padhoz húzódva, kezébe támasztva az

állát, és meredten bámult kifelé az ablakon, ügyet sem vetve arra, mi zajlik körülötte. Ha csak

annyi lett volna, hogy nem figyel Martin Wilsonra (ami már önmagában is egy merő

nonszensz helyzet), Martin valószínűleg csak megsajnálja, és valahogy mégis bevonja az

órába: azonban amikor észrevette, hogy a lány első oldalakon kinyitott matekfüzetébe semmi

nincs lejegyzetelve, és tollat sem hozott, érezni kezdte, hogy ébredezik benne az indulat.

Martin Wilson különös kapcsolatot ápolt a haraggal, ugyanis nem sokszor volt szerencséjük

egymáshoz. Martinnak senkivel nem volt gondja eddig, mert ha ő beszélt a matematikáról, a

matematika egy isteni csodának tűnt, és ez mérhetetlenül boldoggá tette őt. Álmai netovábbja

volt, hogy megszüntesse a tévhitet, miszerint a matek nehéz, érthetetlen és utálatos, és neki,

bárhol tanított, sikerült is, ezért nem volt eddig senki, aki iránt haragot érezhetett volna.

Azonban elnézte a vörös lányt és nőttön-nőtt benne az indulat – fogalma sem volt honnan jön,

csak azt tudta, hogy nem engedheti, hogy bárki ilyen flegmasággal viseltessen az ő órája, az ő

világa iránt.

A lányon nem látszott, hogy a hirtelen támadt csend feltűnt volna neki, a diákok azonban

észrevették, hogy új, kivételesen okos tanáruk lassan eltorzuló, dühös arccal figyeli Natalie

Brightot – tekintetük ugrálni kezdett kettejük között. A lány mellett kócos, fekete hajú fiú ült;

ő eszmélt rá először, hogy baj van – óvatosan rápillantott a vörös lányra, majd vissza a

matektanárra, és szemében aggodalom villant.

Megérintette a lány vállát, de kezét gyorsan visszahúzta – Martin fejében egy pillanatra

átsuhant az az abszurd gondolat, hogy a lány tűzvörös haja talán megégeti az embereket– az

pedig nagyon lassan a padtársa felé fordította a fejét – és végre észrevehette, hogy a teremben

minden zaj elhalt.

A síri csöndben tekintete rátalált a Martinéra – szemük világa összekapcsolódott, és Martint

furcsa déja vu érzés fogta el; egy töredékmásodperc erejére hirtelen megrohamozta az a

gondolat, hogy a lány valami, valami más, valami ismerős; hirtelen mintha először látott

volna egy emberi lényt úgy igazán. Haragja azonban erősebb volt; a következő pillanatban

már csak a düh jutott eszébe.

- Zavarlak netalán? – kérdezte, és hangja indulatához mérve hátborzongatóan halkan és

negédesen csengetett. – Szeretnéd, ha inkább ilyen csendben ülnénk végig az óra hátralevő

részét, hogy nyugodtan elmerülhess a gondolataidban?

Minden tekintet Natalie-ra fordult. Ő nem felelt csak nézte a tanárát. Pillantása még a

matekfüzeténél is üresebb volt.

- Állj fel – mordult rá Martin, a lány pedig engedelmeskedett.

- Mondd meg a neved – adta meg a tanár a következő utasítást.

A lány nem felelt rögtön, és amikor megszólalt, hangja halk volt, rekedtes, mint aki nem sokat

használja.

- Natalie Bright.

- Natalie Bright – ismételte Martin és haragja továbbra sem csillapodott. – Elmondanád

nekem, mi nem tetszik neked a tanítási módszereimben?

A lánynak a szempillája sem rebbent; a goromba hang lepergett róla, és ha lehet ez még

jobban idegesítette Martint. – Tessék?

- Csak mert ha megnevezed a hibáimat, szívesen változtatok a kedvedért – Martin nagyon

igyekezett, hogy ne kezdjen el kiabálni, de nem eléggé; hangjának ereje egyre fokozódott.

- Nem értem – felelte a lány, és a hangja olyan közömbös volt, hogy Wilsonnál végleg

elszakadt a cérna.

- Igazán? – támadt rá Natalie-ra és fortyogó indulata most már a mozdulatain is kiütközött.

Odament a hátsó pad széléhez és farkasszemet nézett a lánnyal. – Ha valamit nem értesz,

kérdezd meg tőlem! – remegő kézzel mutatott vissza a tábla irányába. – Mert amikor az én

órámon ülsz, akkor azt kell megértened, amit én oda felírok, és semmi mást!

A lány oldalra mozdította a fejét, és olyan pillantást vetett a táblára, mintha most venné észre,

hogy az is a tanterem felszereléséhez tartozik.

- És mi van akkor, ha nekem semmi kedvem ahhoz, hogy azt megértsem?

A fekete hajú fiú arca halottsápadtra vált, Martin Wilsonnak pedig még a legorombítás is a

torkában ragadt. Tekintete véletlenül tévedt a lány nyakába, akkor vette észre először, hogy

aranyláncon egy aranykeresztet visel. Felrémlett neki egy gondolat abból a kis brosúrából,

amit érkezésekor olvasott, és újra a lány arcára pillantott. Árva – gondolta hirtelen, de jelen

pillanatban annyira gyűlölte ezt a lányt, hogy még erre ráébredve sem tudott megenyhülni;

még soha nem érzett ilyen mértékű haragot.

Eddig nagyon ritkán érzett egyáltalán haragot.

- Nem akarod megérteni? – visszhangozta remegő hangon. – Hát akkor majd teszek róla,

hogy megjöjjön hozzá a kedved.

Hirtelen maga sem tudta mit tesz, a szavak magától jöttek az ajkára, és mielőtt végiggondolta

volna a szándékát, már ki is mondta: - Jövő héttől matematika korrepetálásra fogsz járni

hozzám.

Az osztályon végigfutottak az elképedés hangjai, de Martin Wilson csak akkor lett elégedett,

mikor látta, hogy végre hatást gyakorolt a lányra – annak elkerekedett acélkék szeme, majd az

arcán Martin először vélt felfedezni valamit – annak a haragnak az árnyékát, amit ő is érzett.

- Ne is álmodjon róla! – kiabálta vissza a lány, de Martin hajthatatlan volt.

- Azt teszed, amit mondok, a tanárod vagyok! – torkollta le Natalie-t, akin látszott, hogy

vissza akar vágni valamivel – valószínűleg azonban hirtelen semmi nem jutott eszébe.

Lesújtóan végigmérte az osztályát – a mellette ülő fekete hajú fiú nem merte viszonozni ezt a

pillantást – majd még egyszer kihívóan rámeredt Martinra, aztán felkapta a táskáját, és a

matekfüzetét a padon hagyva elviharzott matektanára mellett, engedély nélkül elhagyta a

tantermet, és bevágta maga után az ajtót.

Mikor megszólalt a csengő, Martin Wilson sem pakolta össze a holmiját – ugyanúgy rohant

ki a teremből, mint korábban riválisa, maga után döbbent diákokat hagyva. Soha nem érezte

magát ennyire megalázva – nem csak azért, mert ez az órája veszekedésbe torkollott, de a

tetejébe nem tudta befejezni az anyagot sem, úgy érezte, tekintélyét megrongálták, kétségbe

vonták.

Átcsörtetett a tanárin, majd a kopogást is mellékelve rontott be az igazgatói irodába – a jó

modorról teljesen elfeledkezve. Az igazgató azzal a rövid szőke hajú tanárnővel beszélgetett,

aki végig olyan gyanakvóan viselkedett új kollegájával, de Martint ezt most cseppet sem

érdekelte. A beszélgetők meglepve pillantottak fel rá, az igazgató pedig már épp mosolyogva

üdvözölni akarta, de Martin beléfojtotta a szót.

- Ki a vörös hajú? – szegezte neki a kérdést magából kikelve.

Az igazgató meghökkenve meredt rá. – Pa… parancsol?

- A vörös hajú, harmadikos diáklány! – ismételte Martin türelmetlenül. – Natalie Bright,

vagy, hogy hívják! Magyarázatot várok a viselkedésére.

Indulatos félmondatokban elmesélte az óráján történteket, a két kollégája pedig rögtön

kihámozta a lényeget. A szőke tanárnő és az igazgató nyugtalan pillantást váltottak. Martin

gyanakodni kezdett.

- Mit nem mondanak el nekem? – kérdezte sötéten.

- Nézze… - kezdte az igazgató tétovázva, de a folytatást ezúttal a szőke tanárnő akadályozta

meg.

- Hagyja igazgató úr – mondta nyugodt hangon, és Martinra pillantott. Ugyanaz a

határozottan furcsa tekintet volt, de Martin hirtelen rájött, hogy addig összetévesztette

valamivel; nem gyanakvás volt a tanárnő szemében. Hanem bizonyosság. – Majd én

elmagyarázom neki.

Az igazgató hálával vegyes megkönnyebbüléssel adózott neki, a tanárnő pedig felállt, és az

ajtó felé terelte a még mindig a haragtó reszkető Wilsont.

- Ne aggódjon, mindent elmondok –mondta neki, miközben már kiértek az igazgatói

irodából. Hangja semleges volt és higgadt. – Van kedve esetleg közben meginni egy kávét?

Nem mosolygott. Martin elfogadta az ajánlatot.

- Ne haragudjon – jegyezte meg kissé még mindig mogorván, mikor együtt visszatértek a

matekterembe, hogy összeszedjék Wilson holmiját. – De még nem sikerült megtanulnom

minden nevet…

A tanárnő értette. A tekintetében égő furcsa meggyőződés mintha erősebb lett volna.

- Amanda Foreman a nevem – mutatkozott be. –Natalie nekem is a diákom. Rajzot tanítok

neki.

VIII.

Natalie Bright kilenc éves kora óta nem érzett haragot.

Akkor sem igazán tudta eldönteni, kire haragszik – a szüleire, mert meghaltak, Istenre, mert

nem létezik, vagy a világra, mert az nem akarja őt megérteni – de végtelenül dühös volt. Ettől

a dühtől ijedt meg annak idején annyira Erika Brown. De amikor Natalie-t először elvitték

Alec Matthews-hoz, Natalie látott valami furcsa villanást az akkor még jócskán fölé

magasodó férfi szemében – és kislány létére megértette, hogy ez az ember arra vágyik, hogy ő

adja neki a haragját; a félelmével, a gyászával, a kétségbeesésével együtt.

Ott és akkor Natalie Bright megesküdött magában, hogy kipusztít magából minden érzelmet;

mert ha a világ elvette tőle az életét, amikor az szinte még el sem kezdődött, akkor ő nem

fogja még szavakkal is elismerni a világ előtt, hogy elveszített mindent. Nem akart beszélni a

szüleiről, nem akart beszélni a fájdalmáról, mert rettegett, hogy csak újraélné vele a pillanatot,

amikor a lelke darabokra szakadt; és akkor megértette; ha nincs érzelem, nincs miről beszélni.

Ezen az állapoton dolgozott majdnem nyolc éven keresztül, és tökéletesen belehelyezkedett;

önmagát úgy fogta fel, mint egy végtelenül idegesítő terhet a valóság hátán, aki csak azért él,

hogy mások elől elszívja a levegőt, és közben senkit és semmit nem tesz boldoggá – és ez a

gondolat módfelett kellemes volt. Felesleges, nehéz, és annyira utálatos csomag akart lenni az

élet körforgásában, amennyire csak lehetett; mert egy ilyen nyomorult létezés, ami csak

elvesz és soha nem ad, nem érdemel semmi többet.

De most újra haragot érzett; mintha valami rég elfeledett, de nagyon ismerős melegség

gyulladt volna ki benne; és ez nagyon megrémítette Natalie-t.

Ahogy a matekóráról kirohant, indult is vissza az árvaházba, ellógta a maradék óráit;

bezárkózott a padlásszobába és ceruzát, papírt vett elő – fejből rajzolta le új matektanára

arcát, és félelmetes karikatúraszerűséggel kidekorálta. Miközben kellő nagyságú

ördögszarvakkal látta el a gyűlölt ember képmását, Natalie nagyon gyerekesnek érezte magát;

hiszen egyszer már legyőzte az érzelmeit, és valami jöttment senkiházi nem fogja újrakezdeni

a szenvedéseit. Ki a fene ez a pasas? – gondolta idegesen. Amíg eljött az iskolából átfutott az

agyán, hogy ez csak valami új trükk, amit Erika Brown talált ki arra, hogy érzelemkifejezést

sajtoljon ki belőle, mert rájött, hogy imádott Alec Matthews-a belebukott a feladatba, és ez az

új pasi az ő utasítására van itt – de mire az árvaházba ért, a gondolatot elég valószínűtlennek

tartotta.

Ezért inkább csak pingálta a rajzlapot, és igyekezett lecsillapodni; kezében remegett a ceruza.

Matek korrepetálás? Jól van te nyomorék – Natalie a kész rajzot összegyűrte és indulatosan a

szoba másik felébe hajította majd az arcát kétségbeesetten a kezébe temette. Nem tudta

meddig ült így magába roskadva, majd eszébe jutott Alec. Alec, az ő kis szemeteskukája, a

játékbaba, a marionett bábú; az önjelölt szerencsétlen, aki megpróbált vele beszélgetni.

Natalie tudta, hogy másnap mennie kell Alec-hez kezelésre; és ettől a gondolattól hirtelen

megnyugodott. A legelején is Alec segített neki az érzései kiirtásában, bár nem tudott róla, és

Natalie tudta, hogy a férfi ismét tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy semlegesítse a haragját.

Igen, ha Alec-kel lesz, akkor a férfi majd újra megkérdezi, szereti-e őt, és akkor Natalie

megint rájön, hogy felesleges érezni; mert akkor beszélni kell, és arra is, hogy a mai nap miatt

is végső soron teljesen felesleges volt dühösnek lenni.

Teljesen felesleges.

IX.

Tehetetlen banda – gondolta Martin Wilson már sokadjára, miközben a tizenegyedikes

matematika tankönyv egy nyúzott példányát hajította az étkezőasztalra, amin már ott pihentek

matekjegyzetei, és tollai.

Amanda Foreman tanárnővel folytatott beszélgetése után szinte napi rendszerességgel ötlött

fel benne ez a kritika, ugyanis Natalie Brighttal való megismerkedése jelentősen átformálta

St. Gates kisvárosáról alkotott meglehetősen jó első benyomását. Hiába mondta el neki

Amanda az összes furcsaságot, ami körbevette Natalie-t, hiába számolt be arról, hogy

viselkedése érthetetlen, sokak számára már reménytelen és a pszichológusa, dr. Alec

Matthews kivételével még a tanárai is azt gondolják, hogy nem érdemes rá sem időt, sem

energiát pazarolni, Martin ezek közül egyetlen állásponttal sem értett egyet – és ami meglepte,

hogy Amanda sem.

Martin a beszélgetés felénél felvetette, hogy ha a lány nem tud beszélni az érzéseiről, akkor

talán nem pszichológushoz kéne járatni, hanem találni valami értelmesebb elfoglaltságot,

amivel nem csak az időt pazarolják, hanem tényleg előremozdítják a helyzetet – például

valahogy megpróbálhatnák javítani a tanulmányi eredményeit. Amanda határozottan

egyetértett – látszott rajta hogy Natalie pszichológusa amúgy sem a szíve csücske, és később

ki is derült, miért: Martin megtudta a rajztanárnőtől, hogy Natalie ügyes grafikus, és

meglehetősen nagy fantáziája van, de dr. Matthews a rajzainak, illetve azok lehetséges

üzeneteinek sohasem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Martin nem ismerte a doktort, de

máris unszimpatikusnak találta. Egyre többet gondolkozott a helyzeten és egyre inkább úgy

vélte, hogy jól tette, hogy Natalie-t matek korrepetálásra kötelezte – feltett szándéka volt,

hogy megmozgatja a nyolc éve álló vizet, és némi jó modorra tanítja a lányt, ugyanis esze

ágában sem volt eltűrni, amit mások igen. Úgy gondolta, mindaz, ami vele történt, valóban

tragikus, de árvasága nem jogosítja fel mindenre –bele akarta nevelni a lányba a tiszteletet,

legalább a saját órája és tantárgya iránt – az hogyha Natalie másokkal is udvariatlan az legyen

az ő gondjuk - és úgy vélte, ha nem megy szavakkal, majd megy máshogy.

Hétfő délután aztán előkészítette a szükséges felszerelést – magában még egyszer tehetetlen

bandának nevezte az egész várost, mert hagyták így szétcsúszni a helyzetet – majd leült, és

türelmesen várni kezdett új, privát tanítványára.

Natalie Bright nem késett. Mikor Martin Wilson meglátta őt, a harag már csak apró tűként

szúrt bele – legutóbbi találkozásuk óta lehiggadt. Natalie arcát nézve hasonlóra következtetett

a lány esetében is: ha érzett is valamit, Natalie tekintete megint üres és semmitmondó volt.

Egy rövid és hideg üdvözlés után Martin megmutatta Natalie-nak, hova ülhet le, és a lány el is

foglalta a helyét tanárával szemben az asztalnál.

- Mielőtt elkezdjük, csak annyit szeretnék mondani – kezdett bele Martin nyugodt, halk

hangon –, hogy matekozni fogsz. Ide figyelsz rám, csinálod, megszereted. Így működik. Nem

fogadom el, hogy nem érdekel, vagy, hogy nem érted, és azért nem tudod. Ha nem érted,

kérdezel. Ne tettesd magad ostobának, tudom, hogy nem vagy az. Tanulni fogsz, itt is, az

iskolában is. Ha más tanárok engedik, hogy szórakozz velük, az ő bajuk, nem érdekel. De az

én órámon figyelni fogsz, és készülni is fogsz rá. Érthető voltam?

A lány egy percig nem szólt, majd csak annyit reagált:

- Maga szánalmas.

Martin vállat vont. – Ahogy tetszik – mondta unott hangon, és a könyveiért nyúlt. – Az első

lecke, amivel kezdenénk…

- Gondolom elmondták magának, mit kell tudni rólam – szólt közbe a lány, ügyet sem vetve

Martin megkezdett mondatára. Hangjában leplezetlen gúny csengett. - Azt hiszi, hogyha

idecitál a lakására, és bármit is megpróbál nekem mondani, én azt majd elhiszem, és bízni

kezdek magában? Ebbe már belebukott a fél város. – Előrehajolt és örömtelenül

elmosolyodott. – Maga is bele fog. Próbálja csak meg, nem bánom. Próbáljon meg beszélgetni

velem, kérjen meg rá, hogy mondjam el, mit érzek. Jöjjön csak maga is a szavak hatalmával,

mint eddig mindenki!

- Eszembe sem volt – közölte Martin higgadtan, és mintha halovány döbbenetet látott volna

átsuhanni a lány szoborarcán. De csak egy pillanatra, aztán a lány ugyanazon a gúnyos

hangon kezdett el nevetni.

- Akkor meg miért vagyunk itt? – kacagta. – Minek ez a színjáték? Csak nem hiszi, hogy

idejövök hetente egyszer, hogy ezt tanuljam! – és az asztalra hajította kitöltetlen matekfüzetét.

- De, pontosan azért – felelte Martin rendíthetetlen nyugalommal.

- Na, hagyjon engem békén – intette le a lány, felállt, vállára vette táskáját és az ajtó felé

indult, mikor Martin hátradőlt a székében, mellén összefonta két karját és lustán utána szólt.

- És mi van, ha azt mondom, ismerek egy olyan helyet, ahol lehetnének érzéseid, anélkül,

hogy beszélnél róluk?

Elégedetten nézte, hogyan dermed bele Natalie a mozdulataiba, és egy percre egész lényében

úgy festett, mint egy szobor. Nagyon lassan fordult vissza a tanára felé, tekintete beszédesebb

volt, mint valaha: döbbenettel vegyes hitetlenségről árulkodott.

- Lehetetlen – suttogta elképedve, majd tétovázva hozzátette: - Hazudik.

Most Martinon volt a sor, hogy felnevessen. – Csillagom, én nagy ívből teszek rá, mit érzel,

érted? Nem érdekel, mi bajod van, és lehet, hogy mások áhítoznak arra, hogy a hangodat

hallgassák, de én nem vagyok túlzottan oda érte, és annak örülnék a legjobban, ha meg sem

szólalnál.

Natalie szeme elkerekedett. Látszott rajta, hogy soha senki nem beszélt még így vele.

- Úgyhogy – folytatta Martin elégedetten – mivel nem szándékozom a feladatok megoldásán

kívül bármit is kérdezni tőled, nem lehet okod a panaszra, sőt, szerintem lehetőséget tudok

neked adni arra, hogy néha érezz is valamit, anélkül, hogy erre aztán bárki kíváncsi volna.

Egy pillanatig ő maga is azt hitte, hogy a lány nem hisz neki, hogy megfordul, kimegy az

ajtón, és nem törődik a segítségével, de végül Natalie az ellenkező irányba mozdult, újra

odalépett az asztalhoz, és lassan leereszkedett a székre, amiből nem is olyan rég felpattant.

Arcán bizalmatlanság tükröződött, és mintha kíváncsisággal keveredett volna; nem szólt, de

tanára a maradását beleegyezésnek vette, ezért tovább beszélt.

- Nekem van egy világom, ahol a számok nyelvén kommunikálok; és ebben a világban

bármikor lehetsz szomorú, elkeseredett, csalódott, boldog, vagy magabiztos; azt érzel, amit

csak szeretnél, és soha egyetlen árva szót sem kell mindehhez kimondanod, vagy leírnod.

Natalie arcán látszott, hogy nem igazán tudja elképzelni, miről beszél a tanár, de a szavak

említésénél összevonta a szemöldökét. – Nincsenek is szavak? Egyáltalán?

Martin megrázta a fejét. – Az én világomban nem.

- Tehát azt mondja nekem – kezdte Natalie, és hangja inkább volt már tűnődő, mint gúnyos –

hogy, ha eljövök magához minden héten matekozni, és szinte egymáshoz sem szólunk, de

megoldom a feladatokat, amiket kér, meg számolok magával, akkor maga… - belenézett a

tanár szemébe, és Martin ismét egy új fényt vélt felfedezni a tekintetében: talán reménykedés

volt. – Maga meg fog érteni engem?

- Persze, hogy meg – felelte Martin, úgy, mintha ez lenne a világ leginkább magától értetődő

dolga.

Natalie egy percig szótlanul meredt rá, olyan arckifejezéssel, amiről lerítt, hogy a helyzet

buktatóját keresi; mivel azonban nem volt ilyen, Martin úgy gondolta, tehetnek még egy

lépést.

- Beszéltem Foreman tanárnővel. Azt állítja, tehetségesen rajzolsz, és nagyon jó a fantáziád.

A lány meglepődött a hirtelen témaváltáson. - És mi köze ennek bármihez?

– Nagyon is sok – felelte Martin; még mindig hallani vélte, hogy új tanítványa kételkedik.

Kinyitotta a tankönyvét, és a lány elé tolta. Natalie belepillantott. Számokat látott. Kérdően

nézett Martinra.

- Sokan úgy gondolják, hogy mivel a matematika egy reáltantárgy, nem kell hozzá semmi

fantázia, ellentétben például a történelemmel, vagy az irodalommal – magyarázta Martin. –

Pedig ez igazából tévedés, a matek legalább annyi képzelőerőt igényel, mint bármelyik másik

fakultás, csak tudni kell megérteni, tudni kell azonosulni vele. Mivel maga a matek leginkább

egy idegen nyelvre hasonlít, azt szoktam mondani, hogy valójában a számok tényleg egy

másik kommunikációs csatornát jelentenek – viszont ahhoz, hogy teljesen felfogjuk az

értelmüket, meg kell tanulni, hogy milyen világban, kommunikálhatnánk ezen a nyelven.

Tehát csak annyi a dolgod, hogy elképzelj egy másik helyet, ahogy neked tetszik. Menni fog?

Natalie lassan bólintott.

- Jó. Most azt képzeld el, hogy ebben a világban nem szavakkal kell beszélned, hanem

helyettük számokat használsz. Megvan?

- Hát én… nem tudom. Nekem dr. Matthews azt mondja mindig, hogy csak szavak útján

tudjuk megérteni a másikat.

Martin türelmetlenül égnek emelte a tekintetét. – Oké. De ez egy másik világ. Érted a

lényeget? Ebben a világban nincs itt a pszichológusod; ő nem érti ezt a nyelvet. De te érted.

Te értheted. Hagyd most dr. Matthewst. Zárd ki. Nincs benne ebben a világban. Nincs helye

ebben a világban.

Natalie ránézett Martinra – és abban a pillanatban Martint megcsapta ugyanaz a déja vu érzés,

mint korábban; hogy a lány nagyon valami. Valami más. Valami más, ami viszont nagyon jól

illik Martin világába. Aminek helye van ott.

- Kellene neki egy név – szólalt meg Natalie.

- Egy név? – kérdezte a férfi értetlenkedve.

- Igen – felelte Natalie elgondolkozva. – Ha a nyelv neve matematika, akkor annak a helynek

is kell egy név, ahol beszélik. Mint egy ország, saját nyelvvel. Érti?

- Ez… ez nagyon jó ötlet – csodálkozott el Martin; hirtelen nem is igazán értette, pályafutása

alatt neki ez hogyhogy nem jutott még egyszer sem az eszébe. – És mi legyen az?

A lány eltűnődött. – Mit szól ahhoz, hogy Y periódus? – vetette fel, bizonytalanul Martinra

pillantva. A tanár azonban elmosolyodott; Natalie akkor látta először mosolyogni őt, és a férfi

hirtelen sokkal szebbnek tűnt.

- Nekem tetszik – felelte Martin Wilson. – Akkor velem jössz Y periódusba, Natalie?

X.

Ezúttal zuhogott az eső, amikor az árvaház igazgatói irodájának ajtaján ismét kopogtattak.

Brown igazgatónő szigorú tekintettel ült az íróasztalánál, már várta Natalie Bright-ot, és

elnehezült a szíve, amikor meglátta.

A lány asztal túlsó oldalán álló két kényelmes karosszék egyikében foglalt helyet; abban,

amelyikben Alec Matthews is ülni szokott árvaházi látogatásai alkalmával. Az igazgatónő egy

percig elrévedve nézett a lányra; nem igazán tudta, mire vár, mert Natalie soha nem kérdezte

meg magától, miért hívták be az igazgatói irodába.

Erika Brown felsóhajtott.

- Natalie – mondta halkan; hangjában kimerültség csengett. – Hallottam, hogy konfliktusba

kerültél az egyik tanároddal rögtön az első iskolai héten. Áruld el nekem; miért kell folyton

szégyenbe hoznod engem, a társaidat, és az otthonodat, ahol befogadtunk, és felneveltünk?

Csak egyszer szeretném hallani tőled, miért gyűlölsz engem ennyire, hogy mit vétettem

ellened, amiért így kell viselkedned, holott én csak segíteni akartam…

- Segíteni – visszhangozta Natalie csendesen, és belenézett az igazgatónő szemébe. - De hát

azt hittem, ezt akarja – mondta, és felemelkedett a székből. – Azt hittem ez minden vágya.

Vagy talán nem így volt igazgatónő? Nem azt kérte tőlem, mutassam ki, mit érzek? Hát

megtettem. Mi a baj vele? Hogy nem maga előtt jöttem dühbe?

Az igazgatónő elsápadt, ahogy meglátta a lány arcán a hihetetlenül gyors változást. Első

gondolata az volt, hogy visszapergett az idő.

Az előtte ülő tizenhét éves Natalie Bright mintha visszaváltozott volna kilencéves önmagává.

Arcán ott égett az őrült gyűlölködés, a testet, formát öltött indulat, az olthatatlan harag,

szemében eszelős láng villant – világmegvető utálata visszatért, és Brown igazgatónő félt tőle,

megint félt, mert tudta, hogy amit akkor Natalie nem tett meg, arra most jött el az idő.

– Nem én… csillapodj le Natalie…

- Lecsillapodtam! – kiáltott fel tébolyultan a lány. – Hét éven át nyugodt voltam, szó szerint

semmit nem tettem, és magának azzal is problémája volt, hát tudja mit? Most megmutatom,

mit érzek. Akarja látni? Akarja?

Felkapta az igazgatónő íróasztalán álló virágos vázát, és a benne lévő összes vízben ázó

növénnyel együtt a falhoz vágta – az edény ezer darabra tört, vízzel borítva be a szoba

tapétáját.

Mrs. Brown sikítva pattant fel. – Az Istenért Natalie higgadj már le…

Szavai süket fülekre találtak. Minden jel arra mutatott, hogy Natalie Bright teljesen megőrült.

A váza csak a kezdet volt, úgy tűnt feltett szándéka annyi kárt tenni ebben a gyűlölt

helységben, ahol annyiszor faggatták egy tönkrement gyerekkor részleteiről, amennyit csak

bír; feldöntötte a székeket, könyveket hajigált le a polcokról, és minden, ami törékeny

tárgynak bizonyult, darabokban végezte a földön.

Natalie egy idő után nem foglalkozott azzal, hogy az igazgatónő ott van e még vagy nem,

csak pusztítani, és romba dönteni akart, tomboló haragjának végül az vetett véget, hogy a

Mrs. Brown kétségbeesett hívása után kiérkező orvos belenyomta a nyugtatóinjekciót; az

egész árvaház tanúja volt, hogy viszik fel a padlásszobába.

Alec Matthews zöldes arcszínnel jelent meg az otthonban az igazgatónő második hisztérikus

telefonhívása után nem sokkal, de hiába tiltakozott a nyugtató ellen, Mrs. Brown ezúttal

hajthatatlan volt.

Natalie Brightot a padlásszobába zárták, mint annak idején, mikor összekarmolta két

szobatársa arcát.

2.Lecke: Bűntudat

I.

Nem lehetett eldönteni, hogy a fény mihez tartozik.

Natalie Bright nem tudta, ébren van-e vagy sem; szeme előtt világító foltok járták végtelennek

tűnő táncukat, mintha éjszaka lett volna, soha ki nem hunyó csillagokkal, vagy nappal, melyet

soha nem vált fel az alkony; Natalie képtelen lett volna megmondani. Még abban sem volt

biztos, hogy tényleg látja-e a fényeket, vagy csak képzelődik; ahogy abban sem, emlékei

valódiak-e. Megpróbált mozogni, de hiába tudta magáénak a testét, minden erőfeszítése

reménytelennek látszott; végzetesen gyengének érezte magát, mint akinek minden egyes

lábujjára súlyt kötöztek; még a fejét sem bírta oldalra mozdítani.

Lassan tisztulni kezdett a látása: az elmosódott formák és fényhatások körvonalazódni

kezdtek, míg végül Natalie be tudta azonosítani a kis padlásszobáját, és annak tetőteres

ablakán beszűrődő bágyadt őszi napfényt. Feje kótyagos volt, hányinger kerülgette; még a

gondolkodástól is kimerült. Igyekezett emlékezni a történtekre, és rájött, hogy azért fekszik

most ilyen bénán, mert nem akarják, hogy újra elkövesse, amit tett, amikor ide bezárták.

Amiért dührohamot kaptam – rémlett fel neki. Képek villantak be a tudatába, az irodai

jelenetek azonban ugyanúgy összefolytak, mint a napsugarak korábban a szeme előtt – csak

arra tudott visszagondolni, mennyire dühös volt – beleborzongott az emlékbe, hirtelen mintha

kívülről kezdte volna szemlélni a saját indulatát, még ő is megrémült attól, hogy az mire

sarkallta.

Ismét kísérletet tett arra, hogy felüljön, de ez is kudarcba fulladt, éppen csak megemelte a

felsőtestét az ágyon, már zuhant is vissza a matracra. Ekkor valahol a látótere sötétségbe

vesző részén, jóval a feje fölött lágy hangon megszólalt valaki: - Ne is próbálj felkelni,

pihenned kell.

Natalie felismerte a hangot; minden erejét összeszedve válaszolni próbált, hogy valami

szaftos káromkodást vághasson látogatója fejéhez, de az megakadályozta ebben: hirtelen egy

puha száj tapadt a lányéra. Natalie szemhéja elernyedt, lecsukódott, de eszméletét nem

vesztette el újra. Beszívta a férfi megszokott illatát, s mikor a csóknak vége szakadt, erőtlenül,

krákogva mondta: - Alec.

Jól ismert mozdulatok sorozata következett: Natalie érezte, ahogy két erős kar a lábát és a

hátát érinti: Alec leült az ágyra, az ölébe emelte a lányt, fejét pedig gyengéden a vállára

fektette. Miközben Natalie arcát ernyedten temette a férfi nyakának hajlatába, valami olyasmit

motyogott, hogy „le fogunk bukni”. Alec azonban elnevette magát.

- Ettől aligha kell tartanod. Ha látnád, mit műveltél az igazgatónő irodájában, még saját

magadtól is félnél. Másrészről pedig az ajtó csukva van, és nem fogom kinyitni, amíg

szakmailag meg nem állapítom, hogy… szóval beszámítható vagy.

Natalie résnyire nyitott a szemét. Ugyan azt látta, hogy Alec vigyorog, de nem kerülte el a

figyelmét, hogy a férfi szokatlanul sápadt, szeme alatt karikákban húzódik a kimerültség sötét

árnyéka; mintha még a homlokán lévő ráncok is jobban kirajzolódtak volna.

Aggódott értem – villant be Natalie-nak, és ez a tudat rosszul esett neki. Ezt nem akarta.

- Sosem voltam beszámítható – motyogta. Megpróbálta felemelni a kezét: ezúttal sikerült.

Megérintette Alec sötétbarna haját, egy pillanatra elnézte a férfi fáradt szürkéskék tekintetét,

majd visszahúzta ujjait, és újból elfordította az arcát. Fájt neki, hogy így kell látnia Alecet.

Hogy Alec miatta néz ki így.

Magán érezte a férfi pillantását. Máskor nem zavarta, ha így nézte őt, most azonban azt

kívánta, bár ne tenné. Megpróbálta másra terelni a figyelmet.

- Mi történt? Meddig voltam kiütve?

- Két napig – felelte Alec. – Az a cucc, amivel belőttek, nem volt valami… gyenge.

Natalie a hangjából kihallotta a rosszallást, és a kellemetlen érzés a mellkasában felerősödött;

úgy érezte nem érdemli meg, hogy Alec ilyen elszántsággal védje őt.

Szidni próbálta magát – ez sokkal könnyebben ment, mint hitte: - Ostobaság volt, hogy azt

tettem. Egy idegbeteg bolond voltam.

Újabb csókot kapott, ezúttal sokkal erőteljesebbet, mint az előző, amiből arra következtetett,

hogy Alec határozottan korlátozni akarja azokat a szavait, amelyeket önmaga ostorozásának

céljából ejt ki.

Ezt nem állhatta meg egy gúnyos mosoly nélkül.

- Vágod, hogy ez az első alkalom, amikor visszafogsz a beszédtől? – kérdezte erőtlen nevetés

kíséretében.

- Csak ameddig ilyen gyenge vagy – morogta a feje fölött Alec. – De nem úszod meg sokáig.

- Sajnálom, de megint csalódást fogok okozni – susogta a nyakába Natalie álmatagon.

Ekkor Alec megrázta a vállát, ő pedig kelletlenül kinyitotta a szemét. A férfi összeráncolt

szemöldökkel, rosszallóan nézett le rá.

- Ez nem játék, Natalie! Még egyszer nem fogom tudni valami mesével magyarázni a

viselkedésedet. Ha ami két napja történt, ismét előfordul, akkor nem tudlak majd kihúzni a

bajból. Van fogalmad róla, mennyin múlott, hogy egy pszichiátriai intézetet is bevonjanak az

ügybe? Vedd úgy, hogy próbaidős vagy! Nem szabad, hogy még egyszer ilyet csinálj.

Natalie nem felelt. Megpróbált újra kényelmesen elhelyezkedni, és alvást színlelni, de Alec

megint nem hagyta.

- Natalie, el kell mondanod, hogy mi történt akkor este. Hogy mi vitt rá arra, amit tettél.

Hogy mit…

- …éreztem? – fejezte be helyette a mondatot a lány gúnyos keserűséggel. – Hát te sosem

tanulsz Alec? Hányszor kell még elmondanom?

Mélyen belenézett a férfi szemébe. – Mi nem beszélgetünk.

Megpróbált kimászni Alec öleléséből, de akkor hirtelen a férfi szorítása erősebbé vált; nem

tudott ellenkezni. Alec olyan szilárdan tartotta, mint talán még soha. Ujjaival Natalie vörös

tincseibe túrt, könnyedén hátrafeszített a lány fejét, és az ajkára tapadt, csókja izzott a

birtoklási vágytól, a haragtól és a felháborodástól; Natalie-t jobban letaglózta érzelmei

erőssége, mint két izmos karja börtöne. Elernyedt, és várta, hogy a férfi lehiggadjon. Levegő

után kapkodva eszméltek fel, Naltalie reszketett a kimerültségtől. Alec szemében bűntudat

villant, hogy így elragadtatta magát, a következő pillanatban enyhített szorításán, és sokkal

finomabban ölelte magához a lányt.

- Ne haragudj – suttogta a fülébe. – De nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Soha.

- Nem te szabod a feltételeket – emlékeztette Natalie halkan.

- De nem is te – vágott vissza Alec.

- Akkor ez patthelyzet – nézett a szemébe kihívóan Natalie. Tudta jól, hogy Alecnek

szüksége van rá, de valahol neki is szüksége volt Alecre. A férfi erőteljes érzelmei olyanok

voltak neki, mint a tiszta víz a szomjazónak a sivatagban. Soha nem felejtette el a pillanatot,

amikor tizenöt éves korában elcsábította Alec Matthews-t; éveken keresztül nézte őt, és

irigyelte a szenvedélyességét. Ő nem mert érezni; rettegett, hogy érzelmei meglátszanának

rajta és akkor beszélnie kellene, de orvosa hevessége megbabonázta; hosszú hónapokig

tűnődött, milyen lehet megcsókolni egy ilyen szájat ami ennyi érzelemről tanúskodik. Miután

kiderítette, nagyon sokáig úgy érezte magát mintha feltöltötték volna elektromos árammal; és

abban a pillanatban tudta, hogy megtalálta maga számára a tökéletes, érzelmek nélküli emberi

kapcsolatot. Amíg el nem jött a következő kezelés időpontja, Natalie Alec energiáit

hasznosította, az ő érzéseit élte fel; aztán hagyta, hogy a pszichológusa újra és újra föltöltse

őt, a szerelmével, az érintéseivel, és azzal az őrjítő vágyakozással, ami hullámokban sodorta

el a lányt, és további pár napra életben tartotta.

Alec állta a lány pillantását. Mintha hirtelen ugyanarra gondoltak volna. - Patthelyzet –

visszhangozta.

- Akkor mi lesz, doktor úr? – kérdezte kihívóan Natalie.

- Amint elég erősnek érzed magad, akkor lemész, és végre eszel valamit – tájékoztatta Alec.

Felállt, Natalie-t könnyedén visszaültette az ágyra majd odasétált az ajtóhoz, a zsebéből

elővett egy kulcsot, és a zárba illesztve elfordította. – Most viszont még jó lenne, ha itt

maradnál, amíg vissza nem jövök.

Bosszús pillantást vetett Natalie-ra. – Beszélnem kell az igazgatónővel. Tudod, még nem

sikerült eloszlatnom minden kételyét.

- Sok sikert hozzá – gúnyolódott a lány az ágyon ülve, hátát nekitámasztva a falnak. Alec

színlelt vigyort villantott rá. – Csak maradj ülve rendben? Igyekszem vissza.

Kinyitotta a padlásszoba ajtaját, és kinézett az üresen ásító emeleti folyosóra. Már épp

készült kilépni, és becsukni maga mögött az ajtót, amikor mögötte megnyikordultak Natalie

ágyának rugói.

Alec felöltötte legszemrehányóbb arckifejezését, és visszafordult a lányhoz. – Mi lett azzal,

hogy a fenekeden maradsz?

Szavai hatástalanok voltak: a lány felállt az ágyról, és habár egy kicsit imbolygott álltó

helyében, nem veszítette el az egyensúlyát. A nyitott ajtó irányába bámult, arcán valamiféle

sértett értetlenség ült. Alec fejében felvillant a gondolat, hogy a lány talán nem akarja, hogy

magára hagyja őt: ez a hirtelen ötlet vad örömmel töltötte el, és szinte várni kezdte, mikor kéri

meg a lány, hogy mégse menjen, hanem inkább maradjon még vele egy kicsit.

A lány egy perc után tényleg odasétált mellé az ajtóba, de nem azért, hogy megölelje vagy

visszahúzza a szobába – épp ellenkezőleg. Félretolta az útból Alecet, mezítláb kilépett a

folyosó hideg csempéjére, és megzavarodva nézett el a keskeny lépcsősor irányába, ami

levezetett a padlástérből a második emeletre, mintha nem értené, miért nem tolong ott az

árvaház teljes lakossága.

Alec gyengéden megrázta a vállát. – Natalie? Minden rendben?

A lány nem válaszolt. Egy percig még erőltette a szemét, mint aki vár valamire, majd

visszament a szobájába, és lerogyott az ágyra. Alec értetlenül meredt rá.

- Amikor benyugtatóztak az nagyobb feltűnést keltett – jegyezte meg, feltételezve, hogy a

lány a csodálkozó pillantásokat kereste.

- Tessék? – pillantott fel Natalie olyan arckifejezéssel, mint aki fel sem fogta a férfi

mondatának értelmét. Alecbe hirtelen belenyilallt a félelem. Hiszen Natalie az előbb még

teljesen normálisan viselkedett. Lehet, hogy mégis túl sok volt a nyugtató?

- Nem értem – szólalt meg a lány, és a hangjában tanácstalanság pangott. Alec már épp meg

akarta kérdezni, mit nem ért, amikor Natalie ismét felállt, és tökéletesen tiszta, éber tekintettel

Alec felé fordult.

- Hol van Colin?

Alec elhűlt, mintha beállították volna egy zuhanyzóba és megnyitották volna rá a jéghideg

vizet. Rámeredt Natalie-ra és magában most már szélsebesen fohászkodni kezdett azért, hogy

mégis inkább a gyógyszer hatása legyen mindaz, amit Natalie beszél. Hirtelen nem jutott

eszébe jobb mentőötlet, ezért talán túl gyorsan is, hadarva tettetni kezdett.

- Milyen Colin?

Natalie türelmetlen fintort vágott. – Colin Anders, ki más?

Alec megköszörülte a torkát, és nagyon igyekezett közömbös arcot vágni. – Gondolom a

barátaival, ott ahol hétvégenként lenni szokott…

- De miért nincs itt? – vágta el a mondatot Natalie, és olyan pillantással nézett körbe az

aprócska padlásszobában, mintha arra várna, hogy árva növendéktársa kiugorjon a

szekrényből.

Alec összepréselte az ajkait, és nagy levegőt vett. – Miért lenne itt?

- Mert ő mindig itt van – felelte Natalie olyan tárgyilagossággal a hangjában, mintha valami

szembetűnően nyilvánvaló dolgot magyarázna.

- Nos, lássuk be – emlékeztette a lányt Alec óvatosan – ha itt lenne, akkor fültanúja lett volna

pár olyan témának, amiről nem lenne jó, ha kitudódna.

- Igen de… - Natalie leült, ismét a falnak döntötte a hátát, és kibámult az ablakon. – Akkor is

furcsa, hogy most te jöttél el, és nem ő.

Alec nem volt biztos benne, hogy erre választ kell adnia – abban sem teljesen, hogy

egyáltalán képes lenne-e rá. Valahogy még kipréselt magából egy halk „csak pihenj”

felszólítást, aztán elhagyta a szobát. Miközben lefelé haladt a lépcsőn, félelem kerítette

hatalmába. Nem tudta, mi tartotta vissza Colin Anderst attól, hogy azon a napon meglátogassa

Natalie Brightot, de bármi is indokolta távolmaradását, Alec hálás volt érte. Nem volt száz

százalékban meggyőződve arról, mit tenne, ha a fiú a szeme elé kerülne.

II.

Colin Anderst az az egyszerű tény tartotta vissza Natalie Bright meglátogatásától, hogy

megtiltották neki.

Az igazgatói irodában történtek után a fiú felfigyelt rá, hogy bizonyos értelemben ő is

rivaldafénybe került; a Natalie dührohamát követő néhány napban az árvaházi gyerekek és a

városiak többsége leplezetlenül megbámulta. Colin nem volt biztos benne, mire számítanak;

néhányan talán azt gondolták, tud valamit Natalie őrjöngésének előzményeiről, de

valószínűbbnek tűnt, hogy csupán furcsállják a városban egyedül csatangoló, megszokott

társasága nélkül mutatkozó Colin Anderst. A fiú sejtette, hogy nem igazán az ő jelenléte tűnik

fel az embereknek, hanem sokkal inkább Natalie hiánya; ők ketten túlságosan is egy

jelenségként éltek a kisváros tudatában ahhoz, hogy ne keltsen feltűnést egyikük elmaradása.

Az újonnan jött érdeklődés éppen ezért nem is zavarta különösebben; az sokkal inkább, hogy

nem lehet Natalie mellett, főleg akkor amikor – legalábbis Colin így érezte – annak a

legnagyobb szüksége lenne rá. Hét éven keresztül gyakorolt rutinja, ami elérhetetlen szerelme

közvetlen közelében való folyamatos tartózkodásra szólította fel, lassanként türelmes

kötelességtudattá szelídült a fiúban.

Az, hogy ahová csak lehetett, készségesen követte a lányt, egy idő után már nem csak plátói

vonzalmáról szólt; úgy vélte az ő felelőssége megóvni Natalie-t, ha mástól nem, de legalább a

fizikai értelemben vett magánytól – még akkor is, ha viszonzásul soha nem kapott egyebet,

mint azt, hogy a lány közömbösen elnézett a válla felett.

Most azonban még ennyit sem tehetett meg. Azt követően, hogy a drágán berendezett

igazgatói irodát romhalmazzá változtatta, Natalie-t dr. Matthews kezeléseinek kivételével az

emberi érintkezés minden egyéb formájától eltiltották; nem mehetett iskolába, és nem

jelenhetett meg a többi árvával együtt a megszokott étkezési időpontokban – egyedül kellett

ennie fent a szobájában. Colin ennek következtében még röpke pillanatokra sem láthatta; és a

tudat, hogy nem tudja, mi van a lánnyal, egyre jobban aggasztotta. Mindent megpróbált;

kétszer kilincselt az igazgatónőnél egyetlen, néhány perces látogatást kérve, de mindkét

alkalommal kedves, de határozott elutasítással kellett távoznia. Harmadjára nem próbálkozott

többet az egyenes módszerekkel; lefekvési idő után a portára lopódzott, hogy a lány

szobakulcsait megpróbálja elcsenni, de rajtakapták; és kizárólag azért sikerült megúsznia a

büntetést, mert az árvaház összes létező büntetőfeladata már ki volt osztva Natalie-ra.

A lányt többnyire az árvaház falain belül fogták munkára. Colin érte tett erőfeszítéseiről mit

sem sejtve Natalie egyedül végezte azoknak a feladatoknak a többségét, amelyekben

rendszerint pontos beosztás szerint az összes árvaházi gyerek segédkezett; takarított, segített a

konyhán, dolgozott az árvaház előkertjében, áthúzta az ágyakat, és nem utolsó sorban

igyekezett helyrehozni a károkat, amiket az igazgatói irodában okozott. Erika Brown

ideiglenesen az árvaház többi alkalmazottjának közös helyiségében rendezkedett be, míg

Natalie az eredeti szobájában dolgozott; visszapakolta a ledobált könyveket a polcokra,

felseperte az üvegszilánkokat, felállította a felborogatott székeket, és lepucolta az ablakokat.

Mindeközben nem sok ideje maradt gondolkodni; akárhányszor egy takarítónő vagy egy

árvaházi nevelőnő az útjába került, rendszerint ordítottak vele; nem azért mert

büntetőfeladatait nem csinálta jól, hanem mert egyszerűen ezt érdemelte azok után, amit tett.

Mégis, mikor egyedül maradt az emeleti mosdó sikálandó vécécsészéivel, vagy az üresen

tátongó, felmosásra váró folyosókkal, Natalie-nak igenis eszébe jutott Colin.

Ha megfeszül se tudta volna megmondani, mi az, amiért annyira rosszul esett neki a hiánya:

jobb magyarázat nem lévén feltételezte, hogy az évek során – habár ő maga sohasem

tanúsított semmiféle cselekvési szándékot a fiú irányában -, hozzászokott Colin jelenlétéhez.

Sohasem beszélgettek egymással, Natalie szándékosan szinte rá sem nézett soha a fiúra – és

most döbbent rá arra, hogy azért nem mert nem szorult rá – tudta, bárhová is megy, nem kell

keresnie őt, mert Colin ott lesz mellette, és szótlanul elüldögél majd az oldalán, ahogy mindig.

Most azonban, hogy egyedül, mindenkori társa nélkül szellem módjára bolyongott az

árvaházban, furcsa érzés kerítette hatalmába; a hiányé. Natalie félt egy ilyen köteléktől.

Amikor elvesztette a szüleit, elhatározta, hogy soha többé nem akar ilyen módon függeni

valaki mástól, mert akkor rettegnie kéne, hogy új kapcsolata is megszakad, hogy a

megszeretett embert újra elveszi tőle az élet – ezt a fájdalmat nem akarta újból átélni. Amikor

azonban rájött, hogy az évek során Colin jelenléte mennyire természetes lett számára,

nyugtalanul kezdte vizsgálgatni azokat az érzéseket magában, amelyek hét éven keresztül

pihentek elfeledve a lelke mélyén – ismerősek voltak. Azelőtt a szülei jelentettek ilyesfajta

mindig jelenlévő, biztos pontot a szívében; róluk is ugyanúgy gondolkodott, mint Colinról –

hogy nem kell még csak rájuk pillantania sem, mert anélkül is tudja, ott vannak.

Aztán persze hirtelen már nem voltak; és Natalie a készpénznek vett törődés hirtelen eltűnése

nyomán egyedül maradt egy marcona kőépületben; egészen addig, míg egy fekete hajú kisfiú

se szó, se beszéd mellé nem ült a vacsoránál.

Natalie, miközben esténként tisztítószertől kiszáradt kézfejeit bámulta, azon gondolkodott,

elég bátor-e ahhoz, hogy bevallja magának, hiányzik neki a fiú; rettegett, hogy a saját tudatán

kívül került bele megint egy olyan kapcsolatba, amelyet hét éven keresztül szándékosan, és

nagyon messzire inkább elkerülni akart. Értetlenül és riadtan pörgette az elmúlt éveket

emlékezetében; és akármilyen messzire ment vissza, akárhogy gondolkodott, emlékeiben

Colin Anders mindig ott volt, szótlanul, türelmesen, és a kötődés létrejött; Natalie óriási

döbbenetére úgy, hogy közben egyetlen árva szó sem hangzott el. Amikor gondolatmenetében

ide érkezett, akaratlanul is egy másik férfi képe rémlett fel benne; matektanáráé, Wilsoné,

amint arról magyaráz, nem csak szavak útján lehet megérteni a másikat; és Natalie most

először tényleg kezdte azt gondolni, hogy igazat mondott.

Már a hét vége felé jártak, mikor Natalie az első emeleten, a fiúk lakrészénél mosta fel a

folyosót; elgondolkodása miatt kezdett kifutni az időből. Vacsoraidő volt, de hallani vélte az

étkező irányából érkező székcsikorgást; lassan szállingózni kezdenek a gyerekek vissza a

hálószobáikba, és neki addigra végeznie kell. Kicsavarta a felmosót, és már csak néhány lépés

választotta el a lépcsőfordulótól, amikor a fiúk felértek az emeletre. Natalie leszegte a fejét, és

igyekezett a munkájára koncentrálni; nem akart újabb szidást kapni valami mondvacsinált

okból. Páran nekimentek, mintha levegőnek nézték volna. – Kihagytál egy foltot – mondott

oda neki az egyik nagyobb fiú, mire szobatársai vihogásban törtek ki. A lány ügyet sem vetett

rá; még egyszer megmártotta a rongyot, és mikor felpillantott, meglátta; Colin akkor ért fel a

lépcső tetejére, és azonnal észrevette őt.

Egy pillanatra mintha a gyerekzsivaj elhalt volna; Colin meredten bámult a lányra, a lány

pedig rá; egy perc múlva a fiú megfordult, elnézett a válla fölött a másik irányba, mintha

bizonyítékot keresne arra, hogy Natalie valóban őt nézi. A következő percben hatalmas

pukkanás hallatszott a folyosón, amire mindenki felkapta a fejét; Natalie felrúgta a felmosó

vödröt, és a szennyes, szappanbuborékos víz szétömlött a csempén. Egy éppen akkor

felérkező tizenkét éves kiskölyök azonnal megcsúszott a tócsán, és hanyatt vágódott; Colin

felsegítette, aztán leguggolt Natalie mellé, aki a felmosóval, meg egy, addig a vállán lógó

tartalék portörlő ronggyal igyekezett összeterelgetni és felitatni a vizet. A fiú meg akarta

kérdezni, hogy segíthet-e, de a szó a torkán akadt; szinte teljesen biztos volt benne, hogy a

lány szándékosan rúgott bele a vödörbe – de miért tenne ilyet, mikor ezért megint ki fog

kapni?

Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye Natalie-tól a törlőrongyot, amit a lány a vödör fölé tartva

épp kicsavart; a mozdulataik fél úton összetalálkoztak, és miközben a fiú érezte, hogy vékony

csíkban koszos víz csorog le a csuklóján, hirtelen a kezében találta a lányét.

Colin első, meglepő gondolata az volt, hogy végre megtudhatta; szerelme bőre nincs kőből.

Hogyan is hihette ezt? Ujjai önkéntelenül a lány kézfejére kulcsolódtak. Felnézett, de a

szokásos üres, kifejezéstelen tekintet helyett elkerekedett, szívfájdítóan sokatmondó

pillantásra lelt. Natalie döbbenten bámult vissza rá, az ajkai halványan elnyíltak; és Colin

megmagyarázhatatlan módon hirtelen azt kívánta, meg ne szólaljon, nehogy elrontsa ezt a

tökéletes pillanatot azzal, hogy életében először mond valamit neki, nehogy tönkre tegye…

- Bright! – harsant egy igencsak dühös kiáltás a folyosó szemközti végén. Natalie azonnal

elkapta a kezét a Colinéból; felpattant, megragadta a felmosó nyelét, és megfordult. Az egyik

nevelőnő, egy Silvia Plate nevű vénlány közeledett feléjük a folyosón; papucsa cuppanó

hangokat adott, ahogy elérte a víztócsát. – Látom sikerült ezt a feladatát is elrontania –

jegyezte meg gúnyosan, ahogy körbenézett a folyosón. – Takarítsa fel nekem, de azonnal! –

ekkor vette észre a háttérben guggoló Colint. A hangja érzékelhetően megenyhült. – Anders

maga meg menjen a szobájába.

A fiú felállt; farmerja térdénél két nagy vízfolt éktelenkedett, de nem érdekelte; hiába nézte

kitartóan Natalie-t míg elhaladt mellette a szobája felé menet, a lány már nem viszonozta.

Amikor behúzta maga mögött az ajtót, csattanás hallatszott, - feltételezte, hogy amint ő eltűnt

a folyosóról, Natalie-t felképelték. Colin leült az ágyára, majd felemelte a karját és úgy

meredt a kezére, mintha korábban még soha nem látta volna.

III.

Erika Brown igazgatónő kezéből kiesett a vékonyan fogó fémtoll.

- Hogy mit akar csinálni? –kérdezte megrökönyödve, és arcán a totális döbbenet

kifejezésével pillantott fel olvasószemüvege mögül.

- Jelenleg épp lemondok Colin Neil Anders kezeléséről – felelte higgadtan az íróasztal előtt

álló Dr. Alec Matthews. Első ránézésre lerítt róla, hogy átgondolt döntést közöl, de az indokra

az igazgatónő továbbra sem tudott rájönni. Elképedve figyelte a pszichológust. Matthews

zakóját hátratűrve, kezét hanyagul a farmerzsebében nyugtatva várta a választ; tekintete

eltökéltségről és nyugalomról árulkodott.

Brown igazgatónő hátradőlt a székben és összeráncolt szemöldökkel, tűnődve vizsgálta a

doktort, de nem szólalt meg.

- Úgy tudom, jogomban áll – fűzte tovább Alec. – Úgy értem én döntök arról, hogy saját

belátásom szerint ki szorul pszichológiai támogatásra, és ki nem – mármint az árvaháziak

esetében.

- Természetesen jogában áll – bólintott az igazgatónő. – De mondja, úgy ítélte meg, hogy

Colin Anders már nem igényel pszichológiai segítséget?

- Teljesen biztos vagyok benne – jelentette ki Alec, kissé talán túl barátságtalanul. Erika

Brown tekintetére gyanakvó árnyék borult.

- Ugye, nem kell attól tartanom, hogy valamiféle személyes indokot helyez a praxisa elé? –

kérdezte.

- Dehogy – biztosította a pszichológus. – Csupán azt látom, hogy Colin terhei többé nem

olyan nehezek, hogy azokat ne tudná egyedül viselni. Úgy tudom, minden rendben megy

körülötte az iskolában is. A városiak is kedvelik. Nem látom be, ezután miben tudnék még a

segítségére lenni.

Brown igazgatónő előredőlt a székben, mélyen belenézett Dr. Matthews szemébe és hangját

lehalkítva, mintha attól tartana, hogy lehallgatják, megkérdezte: - Tényleg nem látja be?

Alec arcáról eltűnt a higgadtság. Feladta a tervét miszerint csak egy villámlátogatás erejéig

zavarta volna az igazgatónő munkáját, kezét kihúzta a zsebéből és inkább mégis leült az

íróasztal előtt álló egyik székbe, majd gondterhelten pillantott vissza Mrs. Brown-ra, aki

láthatóan elégedetten, hogy pszichológusa megértette a célzást, ismét hátradőlt a székben.

- Miért érzem úgy, hogy önt egyre jobban aggasztja Colin kötődése Natalie-hoz? – kérdezte

Alec és lemondó mosoly suhant át a vonásain.

- Gondolom azért, mert így van – felelte Erika Brown szárazon. - Látnia kellene, hogy az a fiú

mennyire ragaszkodik Natalie-hoz…

- Nem látom, de heti egyszer végig hallgatom – javította ki Alec.

- De azt nem tudja, hogy amikor Natalie-t a hisztériája után bezártuk, Colin egy este a portára

lopódzott, és megpróbálta ellopni a padlásszoba kulcsát, mert nem engedtem, hogy

meglátogassa a lányt.

- Micsoda? – szisszent fel a doktor. Hirtelen megszédült a gondolatra, hogy Colin Anders

titokban meg akarta látogatni a lányt- ráadásul éjjel. – Megbüntették? – kérdezte mohón, de

munkaadója megrázta a fejét.

- Gondolom, a két gyerekkel eltelt foglalkozásai nyomán ön is úgy véli, hogy Natalie nem

viszonozza a fiú érzelmeit. Vagy talán tévedek? – kérdezett vissza az igazgatónő válasz

nélkül, és megerősítést várva nézett a doktorra.

Alec elbizonytalanodott. – Nem – mondta végül, majd megköszörülte a torkát, és lassan

hozzátette: - Natalie ugyanúgy nem érez iránta semmit, ahogy mások iránt sem.

- Értem – mondta Mrs. Brown. – És lát esetleg lehetőséget arra, hogy Colin mély érzelmei

valamilyen módón változtatnak majd ezen a helyzeten?

Alec akaratlanul is gúnyos horkantást hallatott. – Igazgatónő, a fiú hét éve koslat utána, és

semmi nem történt. Isteni csodára vár?

- Ami azt illeti, sajnos csak erre a válaszra vártam – vonta meg a vállát az asszony. – Ez

viszont tökéletesen elég információ ahhoz, hogy megkérjem önt valamire, doktor.

Alec összevonta a szemöldökét; orra felett két szabályos, függőleges vonal jelent meg.

Az igazgatónő egy percig mintha tétovázott volna, aztán belekezdett. - Az csak a kisebbik

gond, hogy Natalie fejlődésének sem tesz jót egy ilyesfajta csodáló, Colinnak azonban még

kevésbé kedvező ez a helyzet.

Mrs. Brown önkéntelenül, szánakozóan elmosolyodott.

- Jó képességű gyerek. Az iskolában majdnem kitűnő, kissé talán matematikából bukdácsol.

Kedves, készséges, közlékeny és barátságos. Dolgozik; tökéletes Árvácska növendék. A

jövője fényes, felfelé ívelő lehet, maga mögött hagyhatja a múltat, és élheti az életét. De

Natalie Bright akadályozza ebben. Amíg az a fiú hisz egy románcban, ami nem fog, s aminek

nem is szabad megszületnie, nem lesz képes egy lépést sem előrefelé tenni Natalie Bright

nélkül, hisz már most is szenved a hiányától. Natalie, habár talán nem tudatosan piócaként

akaszkodik Colinra. Natalie-nak talán nincs jövője, talán ő a selejt az én jól működő

gépezetemben, de nem fogom hagyni, hogy magával rántson valakit, akinek jó esélye van egy

szép életre. Nem engedhetem, hogy Natalie miatt Colin rossz döntést hozzon. Azóta szinte

már felnőttek; ha Colin rájön, hogy Natalie nem szereti őt, hogy semmi esélye, félek tőle,

hogy az komolyabban érinti majd, mint ahogy egészséges volna. Épp ezért – az igazgatónő

két kezét összefont ujjakkal az asztalra helyezte, és mélyen a doktor szemébe nézett –

magának kell meggyőznie őt arról, hogy le kell mondania Natalie Brightról.

Csend borult az irodára. A pszichológus, és az árvaház feje farkasszemet néztek, és hosszú

percekig egyikük sem szólt. Végül dr. Matthews reagált először; lassan, megfontoltan ejtette a

szavakat, mintha egy nehéz felfogású embernek magyarázna. - Colin Anders szerelme igazi,

valóságos. Nem csak magába a fogalomba szerelmes, hanem Natalie-ba, és ez egy túl erős

érzés. Egy ilyesfajta vonzalmat nem tudok csak úgy kikapcsolni, mint egy tévéadást, ha nem

tetszik. Ez túlmutat a képességeimen, és még az észérveim is hasztalanok volnának.

Brown igazgatónő megrázta a fejét. – Nem értett meg. Egy szóval sem kértem, hogy

észérveket használjon, az igazat megvallva, az egy szerelmes fiatal szemében valóban nem

volna túl logikus lépés. Én itt és most arra kérem magát, hogy hazudjon.

A csend visszatért és ezúttal mintha ellopta volna egy örökkévalóság időtartamát. Amikor

Alec ismét megszólalt, a hangja távolról jött, halkan, elmosódva.

- Hazudjak egy ártatlan kölyöknek, akinek az egyetlen bűne a szerelem?

- Magában megbízik – szögezte le újból Mrs. Brown. – És ne feledje, hogy ezt az ő

érdekében tesszük.

- Az ő érdekében? – visszhangozta Alec. – Valóban az ő érdekét szolgálná, ha megfosztanám

valamitől, amit szeret? Vegyek el tőle én is valamit, nem szenvedett már eleget?

- Ön is mondta, hogy Natalie nem érez iránta semmit – emelte fel a hangját Mrs. Brown. –

Előbb utóbb úgyis összetörik az illúziója, de maga finomabban is rá tudja vezetni a helyes

útra. Mondja azt neki, hogy Natalie beszélt magával róla. Hogy beszéltek Colinról. Tudom,

hogy ez nem igaz – előzte meg Alec közbeszólását – de akkor is mondja ezt. Hogy Natalie

beszámolt magának arról mennyire bosszantja Colin jelenléte, és mennyire nincs rá szüksége.

Talán ez hazugság, de a végeredmény igaz: Natalie-nak nem kell Colin. Vagy mondja azt, ami

maga szerint hatásosabb; nekem csak arra van szükségem, hogy ha nekik nem megy, zárja le

ön ezt a kapcsolatot köztük, egyszer és mindenkorra.

Alec arcát elöntötte a gyötrődés. Erőtlenül megrázta a fejét.

- Én ezt így nem tehetem meg…

- Nem szabad lemondania Colin Anders kezelését – erőltette tovább az igazgatónő. –

Számítok magára. Számíthatok magára? – kérdezte nyomatékosan.

Alec sokáig nézte az igazgatónőt; percekig egy hang se jött ki a torkán. Nagyon régóta

gyűlölte már Colin Anderst azért, mert szerette Natalie-t, és mindennél jobban vágyott rá, bár

elvághatná köztük ezt a kötődést; és tessék, saját megbízója kéri most arra, tegye tönkre a

szerelmet, ami neki már annyi fájdalmat okozott korábban. Hogyan viszonyuljon ehhez?

Mindennél jobban szerette volna legalább azt képzelni, nehezére esik elfogadni az ajánlatot.

- Számíthat – felelte végül, miközben igyekezett nem undorodni magától.

Az igazgatónő ünnepélyesen bólintott; aztán kezet fogtak, és Alec elindult az ajtó felé. Az

iroda közepén azonban megállt és arra gondolt Natalie milyen szépen rendbe rakta ezt a

helyiséget. Natalie-ért teszi mindezt. Nem Colinért.

Neki Natalie-ra kell gondolnia.

- Magának nincs bűntudata? – kérdezte színtelen hangon, anélkül hogy megfordult volna.

Brown igazgatónő hangja határozottan hangzott fel a háta mögött.

- Az a dolgom, hogy életképes fiatalokat neveljek emberi roncsokból. Néha kénytelen vagyok

áldozatot hozni.

- Hát igen – dünnyögte Alec, és tovább indult az ajtó felé. – Nekem is van.

IV.

Martin Wilson a szemöldökét ráncolta, és lapozott egyet az előtte fekvő matekfüzetben.

- Miért lett mindkét eredményed nem valós komplex gyök? – kérdezte értetlenül.

- A hangok mondták – Natalie Bright az asztal túlsó végében ült, állát unottan a kezébe

támasztva. Ez volt az első külön matekórája, azóta hogy dühkitörést kapott. Martinnak

látszólag ugyanez jutott az eszébe, ahogy a lány gúnyos megjegyzésére felpillantott.

- Hallom a múlt héten dühkezelési gondjaid voltak – felelte higgadtan mosolyogva. – Akarsz

beszélni róla?

Natalie arca elsötétült. – Adja ide! – mordult rá a tanárára, és elvette előle a matekfüzetét;

lesatírozta az előbb rosszul megoldott feladatot, és megcsinálta újra, de amint vissza akarta

tolni a füzetet a férfi elé, az megszólalt: - Még mindig rossz.

Natalie felháborodva lecsapta a tollát. – Honnan veszi? Hisz meg se nézte.

A tanár megvonta a vállát. Mozdulata hanyag bizonyosságról árulkodott. – Nem kell

megnéznem. Látom az arcodon, hogy egy bemagolt képlet alapján próbálsz megcsinálni egy

feladatot, miközben a tényleges gondolataid máshol járnak. De ha ragaszkodsz hozzá,

csinálhatjuk a hosszabb módon is.

Elvette a füzetet, két másodperc alatt átfutotta a feladatot, majd áthúzta egy hatalmas piros

vonallal.

- Újra – mondta a lánynak.

Natalie harmadjára is rossz eredményt kapott.

- Szuper – kommentálta Martin egy újabb áthúzás után. Elvette a lány füzetét és könyvét,

becsapta mind a kettőt, és a szomszédos székre dobta. Natalie értetlenül meredt rá. Még

tizenöt perc volt hátra az órából. – Végeztünk? – próbálkozott reménykedve, de Martin

elengedte a füle mellett a kérdést.

- Kérem a megoldóképletet – utasította a lányt, jelezve, hogy még odébb van az óra vége.

Natalie nagyot sóhajtott; nem először mentek már végig ezen. Ugyanazt tette, mint eddig;

megpróbálta ledarálni: - X egyenlő mínusz bé, meg… vagy nem, plusz mínusz gyök alatt bé

négyzet mínusz négy… valami…

- Oké – vágott közbe a tanár – ez így nem megy. Megpróbáljuk máshogy.

Felcsapta a Natalie füzetét egy teljesen üres oldalon, és visszatolta a lány elé. – Rajzold le.

A lány felváltva nézett a füzetre és a férfi arcára; láthatólag fogalma sem volt róla, most mit

kéne tennie. – Micsodát?

- A megoldóképletet – válaszolta Martin türelmesen. – Rajzold le a megoldóképletet.

- Úgy érti, írjam le az egyenletet?

- Nem – rázta a fejét a tanára. – Azt akarom, hogy rajzold le.

Natalie hosszú percekig döbbenten pislogott – aztán a kezébe vette a tollat, és rámeredt az

üres papírlapra. Elképzelni sem tudta, hogy mit akar tőle Wilson; mit ért azon, hogy rajzolja

le a képletet. Koncentrálni próbált; mivel nem volt jobb ötlete, úgy döntött megpróbálja fejből

csak leírni a számolást, aztán legfeljebb a tanár megint rászól, hogy nem erre volt kíváncsi.

A füzete fölé hajolt, erőlködve igyekezett a fejébe idézni a másodfokú egyenlet

megoldóképletét, és a feladatot, amit Martin annyiszor átjavított; a tolla hegye már szinte érte

a papírt, mikor eszébe jutott valami.

Egy nyílvessző.

Natalie hirtelen elhajolt a füzettől; megrázta a fejét. Hogy jön ez ide? Rápillantott

matektanárára; az fürkésző tekintettel, kezeit mellkasán összefonva figyelte őt, de nem szólt.

A lány újra a négyzetrácsos lapra szegezte a szemét. Újra elképzelt egy nyílvesszőt. És

mielőtt rájöhetett volna az összefüggésre, már tudta a megoldóképletet. Rajzolni kezdett: nem

tudta meddig dolgozik, de mikor elkészült, érezte, hogy a szíve a torkában dobog; felemelte a

füzetet és átnyújtotta Martinnak.

A tanár tekintetében halvány elismerés villant, ahogy meglátta a rajzot. Piros tollát

készenlétben tartotta az ujjai között, de nem kellett használnia; megint éppen olyan gyorsan,

mint az előbb, átfutotta Natalie tollvonásait, majd elmosolyodott.

- Most jó. Ami azt illeti, hibátlan – letette a füzetet az asztal közepére, hogy mindketten

lássák, majd mélyen Natalie szemébe nézett. – Szóval most már tudod, mit rontottál az előbb?

Hogy miért lett mindkét eredményed nem valós komplex gyök?

Natalie ránézett a rajzára. A papíron két nyílvessző repült egy céltábla felé; mind a kettő egy

egyenlet volt, nyíl alakban megrajzolva; a számolásokat finom, halvány körvonal fogta közre.

A lenti nyíl volt Natalie korábbi rossz számítása; a másodfokú egyenlet megoldóképlete adta

ki a nyílvessző tollas farokrészét. A törtvonal alatti rész a képletben túl rövid volt a törtvonal

felettihez képest; Natalie ezt úgy rajzolta meg, hogy a nyílvessző súlya nincs kiegyenlítve,

ezért az nem találja el a céltáblát. A második egyenletnél azonban lerövidítette a

megoldóképletet; a törtvonal felé a gyökjel alá csak egy nagy D betűt írt, mint diszkrimináns,

így a képlet két oldala nagyjából egyforma lett; és Natalie jó számítása kitartóan a céltábla

közepe felé repült.

- Azért mert a gyökjel alatt az előbb negatív számot kaptam – adta meg a választ Martin

kérdésére, és halványan érzékelte, hogy tanára szélesen elmosolyodik. - Ha a diszkrimináns

nullától nagyobb szám, akkor a két gyök valódi. Ha viszont a gyökjel alatt a szám megegyezik

a nullával, akkor csak az egyik eredmény valódi gyök – vagyis ötven százalék az esély rá,

hogy pontosan eltalálom a… - Natalie azon kapta magát, hogy rámutat a két egyenletből álló

nyíl mögé rajzolt céltáblára. - A… nem érdekes. Szóval, ha a diszkriminánsom negatív, akkor

mindkét eredményem nem valós, komplex gyök – fejezte be, és a képzeletében

megelevenedett a kép, ahogy egy ferde tollas nyílvessző centiméterekre eltéveszti a célt. –

És… hát ezt csináltam rosszul az előbb.

Martin halkan felnevetett. – Helyes magyarázat – mondta leplezetlen dicsérettel, és ahogy

Natalie felnézett rá, hirtelen megrohamozta a gondolat, hogyha a tanárát kéne lerajzolnia,

akkor lovagként ábrázolná, aki acélszámokból fűzött láncinget visel.

A kép aztán szertefoszlott, és megint ott ültek egy kis St. gates-i lakás étkezőjében az

asztalnál, és Martinon ismét az a fekete kötött pulóver volt, mint akkor, amikor Natalie még

nem értette, mi az a másodfokú megoldóképlet, és hogyan kell használni. A lány a homlokát

ráncolta.

- Honnan tudta, hogy így meg fogom tudni csinálni? – kérdezte a tanártól, aki láthatóan most

már tényleg úgy vélte, hogy az órának vége; elkezdte elpakolni a könyveit.

- Amikor először itt jártál, mondtam, hogy van egy világom, ahol más nyelven

kommunikálunk, emlékszel?

A lány bólintott. – Y periódus.

- És azt is mondtam, jelentősége van annak, hogy tudsz rajzolni – Martin elmerengett. –

Tudod az a legszebb Y periódusban, hogy olyan formát tud ölteni neked, amiben a leginkább

otthon vagy. Amiben a legösztönösebben mozogsz. – Tekintete rátalált a lányéra, és

észrevétlenül elmerült benne. – Ez egy olyan hely, ahol akkor is megértésre találhatsz, amikor

máshol nem…

Hosszú percek teltek el, mire rájöttek, hogy egymást nézik; olyan bensőségességgel, ahogyan

csak két olyan ember tudja, akik mindketten egy olyan világhoz tartoznak, amit senki más

nem érthet. Martin eszmélt fel először; zavartan megköszörülte a torkát.

- Ideje menned.

Amikor Natalie a vállára vette a táskáját, Martin is felállt, hogy kikísérje őt. Miközben a

kijárat felé sétáltak, a lány az előbbi jeleneten gondolkodott; a matekfeladaton, és rendhagyó

megoldásán, mikor hirtelen valami szöget ütött a fejében. Már látta a bejárati ajtót, amikor

megtorpant, és Martin két lépéssel lehagyta őt, mire észrevette, hogy a lány megállt – végül ő

is követte a példáját, és valami atyai jóindulat villant a szemében, ahogy visszafordult Natalie

felé.

- Ugye, milyen illúzióromboló? – kérdezte szomorúan. – Hogy itt nem láthatod azokat a

csodákat, amelyeket Y periódusban? Hogy ott minden olyan fantasztikus, de te tudod, hogy

nem maradhatsz ott örökre, hanem bizonyos időközönként vissza kell térned ide?

Lemondóan sóhajtott. – Ide, ahol minden olyan…

- … üres? – fejezte be helyette Natalie, és újra a tanár felé fordult, az pedig rábólintott.

- Pontosan.

- De miért nem változtat rajta? – kérdezte hirtelen Natalie. Odasétált a vele szemközti tojáshéj

színű falhoz, és megérintett rajta egy falba fúrt szeget, ami magányosan állt ki a vakolatból.

- Ezen az ürességen?

- Hogyan? – kérdezte Martin értetlenül, és nézte, ahogy Natalie tovább vizsgálja a falakat.

- Hát… - a lány egy pillanatra elbizonytalanodott. – Gondoljon bele! Ha betörnének ebbe a

házba, akkor a tévén kívül nem sok mindent tudnának mozdítani. Úgy értem – pirult el egy

kicsit, mikor Martin megmosolyogta érdekes hasonlatát -, minden embernek van valami

ismertetőjele. Alec falán ott lóg egy csomó hülye doktori elismerés…

Martin összevonta a szemöldökét. – Alec?

Natalie még vörösebb lett. – A pszichológusom. Dr. Matthews. Úgy értettem. – Lesütötte a

szemét. - Tudja, mire gondolok! Mindenkinek van valamije, amit szeret, vagy amit nem, és

amivel kidíszítheti az életét…

- Nekem is van – emlékeztette Martin. – Csak nem itt.

- Olyan, mintha nem is a maga háza lenne – nézett újra körbe Natalie. – Csak egy ház. Meg

kellene töltenie azzal, amit szeret. Talán kevésbé érezné ilyen illúziórombolónak a valóságot.

Egy pillanat erejéig csendben álltak az előtérben, majd Natalie óvatosan puhatolózni kezdett.

- Nem láttam fényképet a szüleiről – Martin gyanakvó pillantást küldött felé ezért gyorsan

folytatta – Az mindenki házában szokott lenni…

Martin nem felelt, ezért a lány tett még egy próbálkozást.

- Magának is… szóval…

- Nem – vágta rá azonnal a tanár. – Nem, nekem élnek a szüleim, Londonban laknak.

- Az jó – suttogta elhaló hangon Natalie.

- Csak nem tartjuk a kapcsolatot – tette hozzá Martin, de miután kimondta, csak akkor eszmélt

rá, hogyan hangozhatott ez egy árva előtt – most ő lett rákvörös, és hosszú percekig nem

tudott a lány szemébe nézni.

- Na, mindegy – szólalt meg a lány most már hangosabban és újra megindult az ajtó irányába.

– Csak egy javaslat volt, hogy díszítse ki a lakását. Gondoltam, otthonosabb lenne.

- Nincs nagyon mivel díszítenem – felelte Martin és megkockáztatott egy oldalpillantást a

lány irányába. Annak a kilincsen volt a keze. – De ha gondolod, mondjuk… -

elbizonytalanodott, és ismét elpirult kissé – tehát örülnék, ha esetleg… rajzolnál nekem.

Natalie arcára kiült a meglepetés. – Rajzoljak magának?

Martin azonnal visszakozott. – Nem muszáj, ha nem akarod, csak egy ötlet volt.

- Nem ez… - a lány hirtelen, halványan mosolyogni kezdett. – Ez nem is rossz ötlet. Szívesen

megteszem. Mit szeretne?

- Nem tudom – felelte gyorsan Martin. – Valamit, ami szerinted jó lenne, vagy illene ide.

Vagy, amit te szeretnél.

- Azt hiszem, már tudom is mi lesz – jegyezte meg Natalie inkább csak úgy magának, majd

továbbra is azzal a meglepően őszinte mosollyal az arcán elköszönt és kifordult az ajtón.

V.

Mióta csak megérkezett, Colin Anders többet nézte a kezét, mint dr. Matthews-t.

Ami azt illeti Alec is így volt vele; miután Colin elmesélte neki, hogy az árvaházban életében

először, a puszta véletlen – véletlen?, gondolta Alec gyanakodva – folytán megfogta Natalie

kezét, a doktor legszívesebb csuklótól lefelé lecsapta volna a fiúét; egy dolog volt, hogy Colin

plátói módon szerette a nőt, akit ő is, de Alec viszolygott a gondolatra, hogy meg is érintette

őt.

Mindezek ellenére mesterien fegyelmezte az arckifejezését; úgy tett, mint aki figyelmesen

végighallgatja a Colinnal történteket, majd komolyan elgondolkodik rajtuk. Közben minden

idegszála vibrált a kárörömtől; mióta meghallotta, mi történt az árvaházban a fiú és a lány

közt, másra sem vágyott, mint hogy minél hamarabb eleget tegyen Brown igazgatónő

kérésének, és porrá zúzza Colin Natalie-val kapcsolatos érzéseit; az igazgatói irodában

megtapasztalt bűntudatának és elkeseredésének már nyomát sem találta a szívében. Ártani

akart a fiúnak, amilyen gyorsan és amilyen erősen csak tud; és megvolt a terve.

Az utóbbi napokban rengeteget gondolkozott azon, hogyan is csinálja – hogyan szakítsa el a

két fiatalt végérvényesen egymástól. Tudta, hogy a kötelék, amivel el kell számolnia, erősebb,

mint gondolta; korábban abba a hitbe ringatta magát, hogy Natalie közömbös maradt Colinnal

szemben mindvégig; de az, hogy a lány Colin után kérdezősködött árvaházi incidensét

követően, és hogy időközben az első érintésen is túljutottak, nagyon is az ellenkezőjét

bizonyította. Natalie igenis érzett valamit a fiú iránt; valamit, ami egyenlőre gyenge volt és

kezdetleges, de idővel ki tudja, hová fajulhat; és dr. Matthews határozottan hitt benne, hogy

akármi is ez, addig kell elfojtani, amíg még lehet. Az, hogy erre a tettére gyakorlatilag

hivatalos felhatalmazást kapott az árvaház igazgatónőjétől, bűntudata nagy részétől is

megszabadította; úgy érezte mindenki érdekében cselekszik, de leginkább a Natalie-éban;

mert Natalie-nak nem Colin kell, hanem ő, Alec, csak nem tud róla, de ezen könnyedén lehet

javítani; bár nem azzal az elképzeléssel, amit Brown igazgatónővel előzetesen megbeszéltek.

Alec nem akart hazudni Colinnak; nem akarta azt állítani, hogy Natalie előtte elismerte;

idegesíti a fiú, mert ez a terv nagyon könnyen visszájára fordulhat; a doktornak sokkal jobb

ötlete volt arra, hogyan ugraszthatja őket egymásnak anélkül, hogy aztán rávetülne a gyanú

árnyéka.

- Hihetetlen, hogy tényleg ez történt – ismételte a vele szemben ülő fiú már sokadjára, és

újfent lepillantott a kezére. Alec elfojtott egy dühös mordulást.

- Miért? – kérdezte olyan jellegzetes analizáló hangon, hogy Colin tekintete visszatalált az

arcára.

- Hogy érti ezt, dr. Mattehws?

- Úgy értem, miért nem akarod elhinni, hogy ez történt? – Alec bíztatóan rámosolygott

paciensére. – Hiszen végül is megtörtént.

Colin elpirult az emléktől. A kis szaros úgy viselkedik, mintha megdugta volna – gondolta

Alec gyűlölködve, de az arca meg se rezdült; néha magát is meglepte vele, mennyire jól tudta

játszani a szerepét.

- Igen – ismerte el közben a fiú, most már szintén halványan mosolyogva. – Meg.

- Tudod, Colin – kezdte Alec miközben hátradőlt a kanapén, és az egyik lábát lazán keresztbe

tette a másikon – nem gyakran mondok ilyet, de azt hiszem tévedtem.

Colin összeráncolta a szemöldökét. – Ön? Miben?

Alec széttárta a karját. – Úgy tűnik, hogy veletek kapcsolatban mindenben, fiam! – hogy

nyomatékosítsa álcázott jókedvét, felnevetett. – Emlékezz vissza, hányszor mondtam neked

azt, hogy Natalie senkit nem tud szeretni, de te ezt most megcáfoltad; és hálás vagyok érte

Colin. Majdnem lemondtam arról a lányról, tévesen.

- Tehát azt akarja mondani – kezdte a fiú remegő hangon -, lehetséges, hogy Natalie… szeret

engem?

Alec úgy tett, mint aki mélyen elgondolkodik. – Könnyen lehet, hogy igen. Biztosat persze

nem állíthatok, de Natalie rettentő bonyolult eset; és ha ennyi év után elkezdett ténylegesen

közeledni feléd, az nem lehet rossz jel. Mindig is elválaszthatatlanok voltatok, erről tudok; de

szavak nélkül egy ilyen kapcsolat végkimenetele mindig bizonytalan. Viszont azt mondtad,

hogy amikor feltöröltétek a vizet, biztos voltál benne, hogy mondani akar neked valamit igaz?

Colin bólintott. – Igen. Bár végül is én nem bántam, hogy nem tette… nem is tudom… jobb

volt így.

Alec elnézően felhorkantott. – Úgy érted, kényelmesebb volt így. Mert ahhoz szoktatok hozzá,

hogy nem beszéltek, de elárulok neked egy titkot; ha Natalie akkor mondani akart neked

valamit, könnyen lehet, hogy a kapcsolatotok új szintjére léptetek; talán most már eljött az

ideje a beszélgetésnek.

Colin bizonytalannak látszott. Félresimította a haját a homlokából, és közben ismét rövid,

megbűvölt pillantást vetett a kezére, amivel megfogta a Natalie-ét. – Biztos ebben, dr.

Matthews? Úgy értem, hét évig minden beszéd nélkül – nem lesz ez túl… korai?

- Colin – sóhajtotta Alec egy leheletnyi szánakozással – meddig akarod még szótlanul csak

nézni őt? Nem vágysz arra, hogy halld a hangját? Hogy nézd, ahogy megmozdul az ajka,

hogy lásd, ahogy figyel téged? – hangja hirtelen túlságosan érzelmes lett. – Nem vágysz

ezekre, Colin?

- De… - suttogta a fiú elvörösödve – nyilván elképzelt mindent, amit a doktor mondott.

- Akkor szerintem most kellene cselekedned.

- De mit csináljak? – kérdezte Colin tanácstalanul. – Csak úgy kezdjek el vele beszélgetni?

Alec ránézett – hosszan, fürkészve, miközben az eszébe véste a fiú arcának minden vonását,

és elképzelte, micsoda fájdalom fogja ezeket hamarosan eltorzítani – és a szívét bizsergető

öröm járta át.

- Szerintem – nagyon lassan formálta a szavakat, mintha jól átgondolt orvosi szakvéleményt

mondana – szerintem meg kellene kérdezned, mit érez irántad.

Kettejük közé csend ereszkedett. Colin néhány percig várt, hátha orvosa hozzátesz még

valamit, de mivel erre nem került sor, megköszörülte a torkát.

- De dr. Matthews, ez… érti… nem egy könnyű téma. És mi még sosem beszéltünk…

- Szerintem – ismételte Alec közbevágva – hét év alatt Natalie hozzászokott a jelenlétedhez;

és lehet, hogy ő még nem tud róla, de valószínűleg jobban ragaszkodik hozzád, mint hinné.

De mivel eddig nem beszéltetek, nem tudta sehogy kimutatni neked, és talán a múltkor ezt

próbálta megtenni. Ha van, ami a köteléketeket erősebbé teheti Colin, akkor ez az. Persze

talán jobban tennéd, ha előbb te mondanád meg neki, hogy szereted…

- Nem tudom elképzelni őt, ahogy azt mondja „én is téged Colin” – dünnyögte a fiú maga elé.

- Hallottad már valaha is, hogy hozzád beszél? – kontrázott Alec azonnal.

- Nem – ismerte el Colin.

- Akkor meg?

- De mi van akkor, ha azt mondja, hogy nem? – kiáltott fel hirtelen a fiú elkeseredetten. – Mi

van akkor, ha… nem mond semmit?

Alec ezúttal csendben maradt – tudatosan.

- Dr. Matthews?

- Akkor, attól félek – felelte Alec halkan – hogy hét év alatt sem tudta megérteni, ő mennyire

fontos neked. És ha így van – itt keményen Colin szemébe nézett – akkor ezért egyikőtöket

sem szabad majd okolnod. Hét év hosszú idő, és aki ezek után sem tud megszólalni Colin,

akkor ott más a baj; neked pedig akkor be kell fejezned ezt a reménytelen képzelgést, és

tovább lépni; mert ezzel teszed majd a legjobban magadnak is, és neki is.

A fiú lehajtotta a fejét. – Értem – mondta megsemmisülten. – Köszönöm, hogy őszinte volt.

- Sajnálom – vigasztalta együttérzést színlelve Alec.

- Ne tegye – intette le a fiú; ahogy felemelte a fejét, kék szemében könny csillogott. Alec vad

lelkesedést érzett. – Ön mindig segített nekem. Egyet mondjon el még nekem, kérem.

Előfordult már, hogy Natalie, akár csak egyszer, csak egy említés erejére – beszélt magának

rólam?

Alec részvéttel teli kifejezést öltött fel a vonásaira. – Nem, Colin. Nagyon sajnálom.

- Értem – ismételte a fiú ugyanúgy. – Köszönöm, hogy elmondta.

Mire kikísérte a fiút, szakadni kezdett az eső. Colin felvette a kabátját, és az ajtóban még

visszafordult, hogy kezet fogjon Alec-kel. – Köszönöm – mondta újra, őszintén. – Maga néha

olyan velem, mintha az apám lenne.

Alec csak mosolygott és megveregette a fiú vállát. Amikor Colin elindult a buszmegálló felé

az esőben, a könnyei esőcseppekkel keveredtek, de Alec Matthews ezt már nem láthatta.

- Natalie az enyém, te kis patkány – mondta magának elégedetten, majd visszament a házba,

és máris tudta, hogy amint Colin Anders megkéri Natalie Brightot hogy beszéljen neki az

érzéseiről, abban a pillanatban ő győzött.

VI.

Colin Anders a lelke mélyén kezdettől fogva sejtette, hogy a helyzet, amiben ő Natalie Bright-

ot az érzéseiről kérdezi, nem végződik majd jól; és lassan, aligha tudatosan elkezdte

felkészíteni a szívét a csalódásra.

Mint mindig, azonnal és feltétlenül hitt Alec Matthews-nak; soha nem tudta volna elképzelni

a doktorról, hogy bárkinek is szándékosan ártani akarjon; és tisztelete, amivel

pszichológusának adózott, arra sarkallta, hogy egyet is értsen vele. Minél többet gondolkodott

kettejük beszélgetésén, annál inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy dr. Matthews-nak

igaza van; ha Natalie még hét év után sem képes vele szóba állni, holott ő mindig a lány

mellett volt, akkor a helyzet teljesen reménytelen.

Orvosa tanácsa nyomán úgy vélte, hogy ha az ember legalább valamiféle szeretetet érez

valaki más iránt, akkor azt ki is fejezi valahogy; a szülein is ezt látta. Ha pedig Natalie sehogy

sem tudja kimutatni, amit Colin iránt érez, még ennyi idő elteltével sem, akkor az egyetlen

értelmes magyarázat az, hogy egyszerűen nincs is mit kimutatnia. A fiú teljesen biztos volt

ebben– azt azonban nem tudta, hogyan reagáljon akkor, ha legrosszabb gyanúja beigazolódik,

és a lány tényleg közömbös iránta.

Mindenestre ezzel a kérdéssel egyenlőre nem foglalkozott; inkább azt próbálta kitalálni,

hogyan kezdeményezzen egyáltalán beszélgetést a lánnyal. Miközben egy átlagos iskolanap

után az árvaház étkezőjében vacsoráztak, Colin óvatosan figyelte őt, és azon tűnődött, hogy

csinálja; valamiért a legegyszerűbb, hétköznapi társalgások megszokott fordulatai az ő

esetükben nevetségesnek tűntek. Mégis mit mondjon a lánynak ilyen régóta tartó hallgatás

után? Szia? Hogy vagy? Esetleg azt, hogy mi újság? Vagy kezdjen egyből a lényeggel?

Hogyan mondja meg valakinek, akivel még soha nem beszélt, hogy szerelmes belé?

Legutóbbi, folyosón történt érintkezésük óta nem sok minden változott, leszámítva, hogy a

tekintetük most már rendszeresen egymásra talált; Natalie ilyenkor mintha elvörösödött volna,

és elkapta a pillantását; Colin pedig kétségbeesett szükségét érezte annak, hogy mondjon

valamit, de mivel sosem találta az oda illő szavakat, inkább felhagyott a próbálkozással.

Miközben csendesen egymás mellett ettek azon az estén, Colinnak valamiért az a furcsa

érzése támadt, hogy a lány ezúttal szándékosan kerüli a szemkontaktust; neki viszont eltökélt

szándéka volt, hogy egyszer s mindenkorra pontot tesz a dolog végére – bár azt még nem

tudta hogyan, és ahogy csökkent az aznapi együtt töltött idő lehetősége a takarodó

közeledtével, egyre jobban megijedt.

Mire a vacsora véget ért, és a növendékek elkezdtek a szobájuk felé szállingózni, Colin érezte,

hogy lassanként pánikba esik; Natalie mindjárt felmegy a padlásszobába, és akkor ő újabb

lehetőséget szalasztott el arra, hogy bevallja neki: szereti.

Amikor azonban az első emeleti lépcsőfordulóhoz értek, és a lány továbbindult a fenti szintek

felé, ösztönösen cselekedett; gyorsan a háta mögé pillantott, de mivel nem látta a lépcső

aljában az ügyeletes éjszakás nevelőnőt – biztos a vezetőséggel maradt lent beszélgetni az

étkezőben – kisurrant az első emeleti hálóikba igyekvő fiúk közül és Natalie után szaladt.

Akkor érte utol, amikor a lány elérte a saját magányos szobájába vezető lépcsősort; a

közeledő léptek zajára Natalie megfordult, és ahogy tekintetük véletlenül találkozott Colin a

lány szemében a meglepetés mellett valami mást is felfedezni vélt – egy röpke percre azt hitte

örömöt lát, de aztán amikor a lány lesütötte a pilláit, már nem volt biztos benne.

Szerette volna megszólítani, de akárhogy erőlködött, nem sikerült. Egyszerűen nem volt olyan

szó, amit használni tudott volna; minden kifejezés, ami eszébe jutott, nem illett a

kapcsolatukhoz, ezért Colin úgy döntött, lemond az egészről és inkább megpróbálja holnap.

Ha már idáig elszaladt utána, legalább felkíséri a lányt a szobájáig; miközben a lépcsőn

baktattak, azon tűnődött, hogy lehet ilyen szerencsétlen, mikor Natalie itt van mellette, csak ki

kéne nyitnia a száját, csak meg kellene…

- Colin?

A fiú megállt, mint aki falnak ment. A hang magas volt, izgatott, de gyönyörű; Colin Anders

hallotta már Natalie Brightot beszélni, néha órán, mikor felszólították, vagy mikor a

nevelőnők veszekedni próbáltak vele; de olyankor a lány soha nem neki címezte a szavakat.

Most azonban nem volt más rajtuk kívül a lépcsősoron; csak a Hold sütött be bágyadtan az

egyik tetőtéri ablak üvegén keresztül.

Natalie hozzá beszélt. És amit mondott, az tökéletes volt.

Persze – gondolta Colin félszegen. A nevük; ez lett volna a megfelelő első szó, ezt kellett

volna mondania elsőre a lánynak; halkan, édesen, szeretetteljesen: a nevét.

Natalie felé fordult, és kinyitotta a száját. Nem jött ki rajta hang.

A lány közelebb mozdult hozzá; a fiú riadtan vette észre, hogy amúgy is alig volt köztük

távolság; a padlásszobába vezető lépcsősor sokkal keskenyebb volt, mint az épület többi

részén. Hallotta, hogy a lány suttog; a hang megbabonázta, mintha egy szellemet hallgatott

volna; pedig a lány teljesen logikus dolgokat mondott.

- Szerintem fordulj vissza Colin. Ha rajtakapnak, hogy ilyen messzire eljöttél velem, abból

nagy baj lehet. Tudod, hogy az igazgatónő nem szereti az ilyesmit…

- Megpróbáltam ellopni a szobád kulcsait a portáról, mikor benyugtatóztak – szólt közbe a fiú;

hangját kívülről érkezőnek és idegennek érezte, mintha nem is ő beszélt volna. A halvány

fényben látta a lány arcán átsuhanni a döbbenetet.

- Micsoda? Uramisten, nagyon kikaptál?

És egyszerre mintha Natalie még közelebb lett volna; olyan közel, hogy Colin szinte érezte,

ahogy levegőt vesz. Kiszáradt a torka.

- Miért csináltad ezt? – suttogta a lány majdnem, hogy szemrehányóan.

- Mert – hebegte a fiú, és ahogy kimondta, megint mintha valaki más tette volna meg a

vallomást helyette: - Azért mert… mert szerelmes vagyok beléd.

Natalie elnémult; szeme elkerekedett, ahogy Colinra nézett. A fiú első rémisztő benyomása az

volt, hogy a lány nem is érti, miről beszél; és ha tényleg nem, akkor nem volt további

vesztenivalója azzal, hogy feltette a kérdést. – És te Natalie? El tudnád mondani, mit érzel

irántam?

Natalie-nak hirtelen mintha kivágták volna a nyelvét. Colin tudta, hogy a köztük lévő eredeti

távolság visszatér; a lány elhátrált mellőle, és a holdvilágban megvillanó tekintetében

csalódás ült, undor és iszonyat; és Colin hirtelen nagyon kicsinek és nagyon magányosnak

érezte magát mellette.

Nem sejthette, hogy amit abban a pillanatban Natalie Bright látott, az nem az ő arca volt,

hanem Alec Matthews-é; a férfié, aki mindig, miközben betelhetetlen vágyakozással

simogatta a lány meztelen testét, ugyanazt kérdezte tőle: azt, amit most Colin is. És Natalie

nem értette; miért akarja mindenki ugyanúgy birtokolni az ő érzéseit? Miért nem tudják csak

hagyni, hogy azok egyáltalán létezzenek?

És ha Alec azt nevezte szerelemnek, hogy mindig mindenáron faggatni és hallgatni akarta őt,

akkor Natalie-nak nem volt szüksége arra, hogy bárki is szerelmes legyen belé – még Colin

sem. Hitt benne, hogy a fiú más; hogy nem várja majd el tőle, azt, amit Alec, de tévedett. És

ahogy rettegő arckifejezéssel, elárultan meredt a fiúra, azt kívánta bár tűnne már el innen;

fogja a vágyott, ki nem mondott szavakat, és menjen.

Nem kellett sokáig várnia. Colin leszaladt a lépcsőn.

VII.

Alec Matthews-nak gyönyörű hálószobája volt.

A falakon könnyű pasztellszínek, ízléses berendezés, hatalmas, kényelmes franciaágy.

Natalie legjobban mégis azt a puha, mindig illatos, meleg pamut ágyneműt szerette, mert az

valamiért mindig azt a benyomást keltette benne, hogy egy felhőn alszik. Az árvaházban

számokkal megjelölt, jóval durvább anyagú, milliószor kimosott vászon ágyneműben aludt, és

olyankor akaratlanul is arra gondolt, hogy a szülei azóta szintén felhőkön alszanak-e… de ezt

a gondolatot azonnal kiverte a fejéből, és inkább kiélvezte azokat az alkalmakat, amikor

Alecnál volt, és abban a puha ágyneműben pihenhetett.

De ezúttal még valahogy ez az őt körülvevő kényelem sem tudta felvidítani. Nem lehetett oka

panaszra: a paplan alatt meleg volt, a matrac és a párna felvette és befogadta a teste és a feje

formáját, és körülötte nyugalom honolt, ő azonban úgy feküdt ott, mintha egy éles karóval

szögezték volna az ágyhoz.

Nézte, ahogy a hófehér párnán úgy terjednek szét a tűzvörös hajtincsei, mint valami

mérhetetlen gonoszságról árulkodó vérfolt, és minta csak az ezt előidéző tragédiát siratná, kék

szeme sarkából csöndes patakban követték egymást az arcán végigfolyó könnycseppek, amik

elérték Alec Matthews puha ágyneműjét, és az elnyelte őket.

Alec ott feküdt mellette, békésen szuszogott. Karja Natalie derekán pihent a takaró alatt –

még álmában sem akarta elengedni őt. Natalie nem tudott aludni. Már több mint két órája itt

volt Alecnél – normális esetben a busz ilyenkor már leteszi őt a megállóban, amitől öt perc

séta még az Árvácska. Most fordult elő először hogy ilyen sokáig itt maradt Alec-kal –

korábban mindig elment abban az időpontban, amikor hivatalos pszichológiai tanácsadása is

véget ért. Akkor nem tudta, miért tartotta be annyira pontosan ezt a határidőt – magának azzal

magyarázta, hogy az árvaházi vezetőség gyanakodna rá, ha későn érne be, de most, hogy

elvesztette Colin Anders-t jött csak rá az igazi okra: azért ment mindig időben, mert tudat alatt

sejtette, hogy Colin rögtön kiszúrná a hiányát.

Most azonban, hogy Colin és közte az történt, ami, nincs miért sietni – okoskodott Natalie, és

fészkelődött kicsit az ágyban. Addig is tovább élvezheti ezt a csodás ágyneműt. Így, hogy

eltávolodtak Colinnal, Natalie úgy vélte, az árvaház maradék lakosát jéghidegen hagyja, hol

csatangol Natalie Bright, amikor nincs az Árvácskában. Natalie tisztában volt vele, hogy

hétkor zárják a kapukat, nyolckor vacsora, neki pedig hétig még volt másfél órája.

Alec álmában közelebb húzta a lányt magához, Natalie pedig megfordult, és bámulni kezdte

a pszichológusát. Jóképűnek találta, és nagyon vonzónak; eltűnődött, vajon hány nő van csak

ebben az egyetlen kisvárosban, aki szívesen látna az ágyában egy ilyen férfit. Nyilván a

legtöbben még belé is szeretnének; nem úgy, mint Natalie, aki tudta magáról, hogy az

égvilágon semmit nem szeret Alec Matthews-ban, kivéve az érzéseit, és azokat is csak azért,

mert időnként meg tudta csapolni őket.

Amikor tizenöt évesen először volt együtt vele, nagyon alaposan tett mérlegre mindent, és

abban a hitben volt, hogy tökéletes üzletet köt; a teste és a szüzessége, amit felkínált, fair

ajánlatnak tűnt a férfi érzéseiért cserébe, amelyek egy részét Natalie így teljes biztonságban

tehette magáévá a szexen keresztül. A kapcsolatot kezdetben mindkét fél számára előnyösnek

tartotta; úgy vélte, így mindketten megkapják, amire vágynak; azzal azonban nem számolt,

hogy Alec beleszeret; kellemetlen hiba csúszott ezzel a számításába, amit csak tetézett, hogy a

férfi elkezdte ezt az érzését feltűnően gyakran ismételgetni, és egy idő után igényt tartott arra,

hogy Natalie viszonozza. Ez idegesítette a lányt a legjobban; Alec volt annyira okos ember, és

jó pszichológus, hogy pontosan tudja; Natalie a világon semmit nem érez iránta, mégis

kitartóan próbálkozott, mintha azt remélte volna, hogy ezzel a kitartással feléleszthet

valamilyen kötődést a lány szívében.

Natalie azonban sem most, sem máskor nem érezte úgy, hogy szeretője sikerrel járhat.

Végigsimított Alec homlokán, kicsit játszadozott a szemhéjára hulló barna hajtincseivel, majd

lehajolt és lehelet gyöngén megcsókolta. Semmi bizsergést nem érzett.

Óvatosan leemelte magáról Alec karját, és hogy ne ébressze fel a férfit, csöndesen kimászott

az ágyból. Október eleje volt St. Gates-ben, és a lakások többségében már ment a fűtés –

Alec-é sem volt kivétel, Natalie mégis belebújt a férfi világosbarna pulóverébe, ami ott feküdt

az ágy szélén, majd a könyvespolcokhoz sétált, és végigfutatta ujját egy pár könyv gerincén.

A legtöbb pszichológiával foglalkozó szakirodalom volt; Natalie találomra lekapott egyet, ami

a testbeszédről szólt – ezt különösen ironikusnak találta -, megnézte, majd visszatette. A

következőt leejtette, de mire felkapta a puffanás már felébresztette Alec-et.

A férfi megdörzsölte a szemét, majd mikor rájött mi történt, elmosolyodott.

- Jól áll a pulcsim – jegyezte meg, és felkönyökölt az ágyon.

Natalie visszacsúsztatta a könyvet, de nem nézett rá Alecre. – Csak a hajam miatt tűnik úgy.

- Nem, komolyan – heccelte Alec. – Neked kéne hordanod.

- Neked meg valami izgalmasat olvasnod – terelte a témát Natalie undorodó pillantást vetve a

könyvespolcra.

- Azok nagyon is izgalmasak – tiltakozott Alec, miközben ő is kimászott az ágyból és

átkarolta.

- Ja, képzelem – forgatta a szemét a lány. – Ezer oldalak az emberi természetről. Mintha a

szívet ki lehetne hajtogatni, mint egy térképet.

Kihúzta magát Alec karjaiból, visszasétált az ágyhoz és öltözni kezdett. A férfi csalódottan

nézett utána. – Ez nem ilyen egyszerű. Ezek a könyvek sok mindent elárulnak, amiknek

segítségével könnyebb megismerni az embereket.

- Igen biztos – gúnyolódott Natalie, miközben visszadobta Alechez a pulcsiját, és belebújt a

sajátjába. – Rólam is sok mindent elárultak?

- Nem – mondta lemondó sóhaj közben Alec. Natalie odament hozzá, és búcsúcsókot nyomott

a szájára.

- Ha bármire is rájönnél velem kapcsolatban – mondta a hálószobából kifelé menet maga után

húzva a táskáját – kérlek, tájékoztass. Jó lenne megismerni magam.

- Nem nagyon adsz rá lehetőséget, hogy sok mindenre rájöjjek – morogta Alec követve őt az

előtérbe, miközben felvette a pulcsit, amit Natalie odadobott neki.

- Hát mit mondjak erre drágám – cukkolta Natalie hátraküldve egy gúnyos vigyort – ideje,

hogy olvass egy kicsit.

Alec elkapta Natalie kezét és visszahúzta magához.

- De nehogy azt hidd, semmit se tudok rólad – suttogta a lánynak.

- Lepjen meg doktor úr – mondta halkan, lesajnálóan Natalie. Alec végigsimított egy kócos

vörös tincsén.

- Tudom például, hogy anyukádtól örökölted a hajszínedet.

Natalie-nak idő kellett, mire felfogta a mondat értelmét, és gondolatai az akarata parancsa

ellenére visszafordultak a múltba édesanyja felé: de az emlékkép homályos volt, és

elmosódott, mintha egy párás, esőáztatta ablak mögül próbálta volna visszaidézni anyja arcát.

- Miért mondtad ezt? – kérdezte most már gúny és lenézés nélkül. Eltolta magától Alecet.

- Mert az az egyik leggyönyörűbb benned – mondta gyengéden Alec, jelezve, hogy nem

akarta őszinteségével megbántani a lányt.

- De ugye azt, hogy anyám is vörös hajú volt, nem az egyik pszichológiai szakkönyvedben

olvastad? – kérdezte Natalie és a hangja most már hideg, szinte ellenséges volt.

- Nem – vallotta be Alec halkan. – Az aktádban vannak fotók a szüleidről.

- Az aktámban? – hitetlenkedett Natalie. – Van aktám?

- Minden árvának van, akit kezelek – magyarázta Alec, kicsit úgy, mintha mentegetőzne.

- Ez remek – morogta Natalie. Felhúzta a cipőjét és az ajtó felé indult, de még hátraszólt Alec-

nek:

- Tegyél meg nekem egy szívességet, és sose mutasd meg az aktámat.

- Bolond lettem volna – felelte Alec. – Habár nem hiszem, hogy néha ne akarnád látni a

szüleidet.

Natalie már az ajtónál járt, mikor visszafordult. – Utoljára akkor láttam a szüleimet, amikor az

összes fotómat elégettem róluk kilencévesen az árvaházi kandallónál – közölte tárgyilagosan.

Alec-nek leesett az álla. – Hogy mit csináltál? De miért?

- Nyisd ki az aktámat és rajzolj bele egy jó nagy kérdőjelet – mondta Natalie keserű gúnnyal a

hangjában – jelképes értelemben, hogy az egész lényemre vonatkozhasson.

- Az Istenért Natalie – lépett oda hozzá Alec dühös arccal. – Colin Andersnek legalább

elmondod, hogy mi bajod van neked? Őt kellene megkérdeznem? A múltkor annyira

hiányoltad.

- Ugyan Alec – Natalie keserűen elmosolyodott. Annyira fájt neki a benne kongó üresség,

hogy szinte megrészegítette. – Emiatt igazán nem kell aggódnod. Colinnal már annyit sem

beszélgetek, mint veled. Mondhatnánk te vagy az én… lelki partnerem.

Hirtelen felnevetett, mint egy tébolyult, aztán még egyszer megcsókolta Alecet, és kiment az

ajtón. Alec félig bosszúsan és valahogy félig elégedetten nézett utána az ablakból. Habár

tudta, hogy a lány gúnyolódott, abból, amit mondott, Alec kikövetkeztette, hogy már tényleg

csak ő maradt Natalie-nak. Minden a terve szerint haladt.

VIII.

Nem késik – gondolta Amanda Foreman, amikor meglátta Martin Wilsont belépni a kávézóba.

Martin röviden intett neki; eloldalazott két másik asztal mellett, míg elérte azt, ahol

kolléganője foglalt helyet. Megpróbálkozott egy mosollyal, de Amanda csak egy

szemvillanással viszonozta. Legutóbbi beszélgetésük óta a viszonyuk nagyon határozottan

kollegiális lett, annál azonban nem több; pont ezért lepte meg annyira a tanárnőt, hogy Wilson

kávézni hívta.

- Üdvözlöm – köszöntötte udvariasan Martin, miközben levette, és a széke karfájára terítette

a kabátját – vizes volt, jelezve, hogy odakint megint permetezik az eső. - Nagyon örülök,

hogy elfogadta a meghívásomat.

- Szívesen tettem – biccentett Amanda, most már megengedve magának egy semleges

mosolyt. Kollegája közben helyet foglalt az asztal másik oldalán.

Rendeltek; amíg a pincérnő meghozta az italokat, a társalgás hallgatássá apadt; Martin

elgondolkodó tekintettel nézte a tanárnőt, aki halvány kíváncsisággal az arcán viszonozta a

pillantását. - Tudja – vágott bele végül a matektanár, miután belekortyolt a gyümölcsteájába –

amikor Natalie Bright-tal kapcsolatban volt az a kis iskolai incidensem, gyakorlatilag ön volt

az egyetlen, akivel szót tudtam érteni.

Amanda cukrot rakott a kávéjába, és bólintott. – Mindig is láttam egyfajta kapcsolatot Natalie

rajztehetsége és viselkedése közt, de a véleményemmel egyedül voltam. Mostanáig.

Beleivott a kávéba, de a bögre pereme felett fürkészően vizslatta Martin arcát. Valószínűleg

sejtette, hogy a tanár nem úgy hívta meg kávézni, mint leendő jó barátot, vagy mint kollegát,

hanem mint szövetségest; letette az italt, hátradőlt a széken, és szó nélkül várta, hogy

munkatársa folytassa.

A férfi a széke mellől az ölébe vette a táskáját, és egy irattartót húzott elő belőle.

- Éppen azért szeretném újból a segítségét kérni, mert úgy tűnik, hogy azonos meglátáson

vagyunk.

Amanda tekintette követte Martin mozdulatait, ahogy a tanár belenyúlt az irattartóba, elővett

néhány rajzlapot, majd kiterítette őket az asztalra, ügyelve arra, hogy közben egyikőjük

bögréjének tartalmát se borítsa ki.

- Ezek szerint szakmai tanácsra gondol? – Amanda a lapokra bökött.

- Nem bánná?

A tanárnő megrázta a fejét. – Ellenkezőleg. Hallgatom.

- Tudja, hogy matekkorrepetálást tartok Natalie-nak – fogott bele a magyarázatba minden

további kertelés nélkül Martin, és megvárta, míg Amanda bólint. –Nos, a két héttel ezelőtti

óránkon sikerült meggyőznöm, hogy rajzoljon nekem.

Amanda meglepetten felvonta a szemöldökét. - Miért? – kérdezte őszinte csodálkozással, de

csak ugyanazt a reakciót tudta kiváltani munkatársából.

- Hogyhogy miért? – kérdezett vissza a matektanár értetlenül.

- Úgy értem, miért rajzolna magának? – tudakolta a tanárnő mosolyogva. – Nem inkább

matematika példákkal kellene foglalkozniuk?

Martin elnevette magát. – Nem, félreérti. Természetesen az órán számolunk, óra után kértem

meg hogy rajzoljon, mert - itt egy kissé elbizonytalanodott, de gyorsan magára talált. – Mert

kíváncsi voltam, mire utalt, amikor először mondta, hogy kapcsolatot lát Natalie gyásza és a

rajzai közt.

- Hmm – Amanda újra beleivott a kávéjába, aztán az asztalra könyökölt, és a gőzölgő

kerámiát elgondolkodva forgatta a tenyerében. – Értem. Nos, igazából én csak az órai és a

beadandó munkáit látom, amelyek az iskolai anyaghoz kapcsolódnak, abban nem sok

különleges üzenetet lehet felfedezni. De mikor még kisebb volt, többször is behívták az

igazgatói irodába, mert más órákon a kis naplójába rajzolt, ahelyett hogy figyelt volna.

Egyszer elkobozták tőle a naplót és odaadták nekem. – Amanda kibámult az ablakon. – A

rajzai olyanok voltak, mintha egy költő csak rébuszokban vagy hasonlatokban írna verseket.

A legtöbb a fény árnyék hatások ábrázolása, vagy különböző minták összessége, amelyek

együtt megszemlélve kiadnak egy elmosódott emberi formát vagy arcot.

Amanda ránézett Martinra; a férfi feszülten figyelt, ebben pedig volt valami mulatságos. A

tanárnő felháborítóan flegmának és érdektelennek találta ezt az embert, mikor először

találkoztak, azonban azóta mintha valami megváltozott volna; a férfi szemében most igazi

érdeklődés tükröződött, ráadásul olyasvalami iránt, ami nem a saját tantárgya volt – és ez a

Martin Wilson határozottan szimpatikusabb volt Amanda Foremannak, mint az, aki azzal az

üres tekintettel először megjelent a tanáriban.

A nő folytatta: – Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám. Mintha egyszerre hagyatkozna is az

emlékeire meg nem is, mikor rajzol. Az egész stílusa életlen, körvonal nélküli, konkrét

értelmű rajzot még sosem csinált – vagy legalábbis én nem láttam. Színeket, hangulatokat,

formákat mos össze.

Megrázta a fejét. – Nem tudom. Ezeknek az értelmezése nehéz. Szakembert igényelne.

- De rajztanárnőként ön mit tudna összességben elmondani róluk? – puhatolódzott Martin.

Kolleginája vállat vont. –Nagyon szépek, de sokkal könnyebb lenne ítélkezni róluk, ha

tudnám, rendelkeznek-e valamiféle háttértartalommal, és ha igen, akkor azok mit jelentenek;

valamiért azonban az a gyanúm, hogy még maga Natalie sem tudja, miről rajzol pontosan. Én

személy szerint azt gondolom, az egésznek köze lehet a lány tudatalattijához, de nem vagyok

pszichológus – dr. Matthews pedig…

Martin a név hallatán türelmetlenül legyintett. – Az ön véleménye jobban foglalkoztat, és

valahogy hihetőbbnek tűnik.

Amanda szkeptikusan elmosolyodott. – Köszönöm, de vannak dolgok, amihez igenis kell egy

pontos diagnózis. És egyébként sem tudom, pontosan miről is beszélünk…

Martin az asztalra kiterített rajzlapokra mutatott, Amanda pedig a kezébe vette és átlapozta

őket.

A rajzok – egész pontosan öt darab -, amiket a matektanár magával hozott, tökéletesen

példázták azt, amit az imént Martinnak magyarázott: formák összessége, amelyek kiadnak

egyetlen képet, de valahogy ezekben a munkákban valami megváltozott.

Mintha csak ugyanennek a gondolatnak adna hangot, a férfi megszólalt: - A legtöbbet

elképesztőnek tartom, de van benne kettő, amit nem értek. Nem tudom, véletlenül keveredett-

e bele, vagy szándékosan, de szerintem ön biztosabbat tud mondani nálam.

Amanda nem válaszolt rögtön. Minden képet alaposan végignézett: az első egy lovagot

ábrázolt, de minden testrésze, a páncélja, az arca, az övén lógó kard is számok összességéből

állt össze: sok apró, milliónyi számocska kapcsolódott össze, hogy mozaik formájában alakot

öltsenek. A második kettő ugyanezzel a taktikával készült: az egyiken egy éppen íját feszítő

íjásznő vált láthatóvá, miután Amanda ki tudta venni az alakzatot, a harmadik pedig egy

kastély volt, lobogói egy- egy végtelenjel.

- Ezek fantasztikusak – jegyezte meg elismerően, és tiszteletteljesen forgatta a három rajzot a

kezében.

- Én is ugyanezt gondoltam – helyeselt Martin – de az utolsó kettőre nem illik a leírás, amit

Natalie rajzstílusáról mondott.

Amanda a szemöldökét ráncolva, nagy nehezen letette az első három képet, és megnézte az

utolsó kettőt. Ha nem Natalie Bright-ról lett volna szó, semmi különöset nem lehetett volna

felfedezni rajtuk: így azonban a tanárnőnek döbbenten kellett beismernie, hogy Martin igazat

mondott. Ahhoz képest, hogy az ő bemutatása elmosódott, bizonytalan, körvonalazatlan

technikáról szólt, a maradék két rajz teljesen kivehető volt. Mindkettőn egy tágas autó hátsó

ülését ábrázolták, csak más perspektívából. A képek egyetlen érdekességét az adta, hogy az

egyik oldalán az ülésnek – habár nem ült ott senki – be volt kapcsolva a biztonsági öv.

Amanda egy pár percig tanácstalanul nézte a papírokat, aztán mindet összefogta egybe, és

visszaadta Martinnak. – Tudja nem hittem, hogy valaha is ilyet mondok majd, és most sem

szívesen teszem, de az egyetlen tanácsom az, hogy keresse meg ezekkel Dr. Matthews-t.

Valahol megvan nekem a névjegye…

Kotorászni kezdett a táskájában, de Martin félbeszakította. – Azt mondta, hogy ő a rajzoknak

nem tulajdonít jelentőséget. Miért hinne jobban nekem, mint önnek?

Kolleganője a fejét ingatta. – Talán ezeknek a rajzoknak látná valami értelmét. De megértem,

ha nem akar hozzá fordulni, viszont akkor nem tudom, mi mást tehetne.

Egy pillanatra mintha habozott volna: - Miért nem kérdezi meg kerek perec Natalie-t?

Martin felhorkant. – Megígértem, hogy nem beszélgetünk.

Amanda arcára megint kiült a hirtelen meglepődés; egyre furcsábbnak találta a korrepetáló

órák részleteit. Ez valószínűleg a férfinak is feltűnt, ezért magyarázatot fűzött hozzá. – Tudja

Natalie nem… a szavak embere.

- Az … biztos – helyeselt Amanda óvatosan, és fejével a lány rajzai felé intett. – Akkor mit

akar tenni?

- Hát igazság szerint… - Martin elvörösödött. – Szeretném magára bízni ezt a két rajzot.

- És én mit csináljak velük? – csodálkozott a tanárnő. – Hiszen önnek készítette őket.

A férfi zavartan babrált a rajzlapok sarkával. Látszott rajta hogy még nem fejezte be.

- Igen de… szeretném, ha megpróbálná rávezetni Natalie-t arra, hogy pontosan mit is akart

ábrázolni ezekkel a képekkel…

- Hogy érti? – kérdezte élesen Amanda.

- Nézze – Martin hangja kissé elhalkult. – Tudom, hogy nem egyszerű, amit kérek öntől, de

én csak a matekot tanítom neki; ön a rajztanára, és régebb óta ismeri, mint engem. Én nem

tudom azt a rajztechnikáiról, amit ön igen. Önnek talán elmagyarázná, miért ilyen

különbözőek ezek a munkák a többitől, amit csinálni szokott.

- És mit mondok, hogyan kerültek hozzám az önnek szánt rajzok? – érdeklődött udvarias, de

inkább elutasító hangon a tanárnő. A vele szemben ülő férfi széttárta a karját.

- Mondja, hogy nagyon lenyűgöztek engem, és ezért puszta lelkesedésből megmutattam őket

önnek; és rajztanárként szöget ütött a fejébe a két utolsó. - Sokatmondó pillantás vetett

Amandára. – Végül is így van, nem?

A tanárnő hosszan, elmélyülten nézett vissza rá. - Miért ilyen fontos ez magának? – kerülte ki

végül a választ egy másik kérdéssel.

Martinon látszott, hogy tétovázik. – Nem tudom – felelte. – Segíteni szeretnék. Ön talán nem?

- Tudja, hogy igen. De nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy ez jó ötlet…

- Én viszont biztos vagyok abban, hogy ha létezik magyarázat Natalie Bright-ra akkor az itt

van, ezekben – jelentette ki a matektanár határozottan, és meglengette a rajzlapokat. – De

ezek rajzok; és azokhoz ön jobban ért nálam; kérem, segítsen, ha Natalie-nak is segíteni akar.

Amanda előbb kiitta a kávéja maradékát, majd nagy levegőt vett. – Rendben – egyezett bele

végül. - Meglátom, mit tehetek.

Kollegája jól láthatóan megkönnyebbült. – Köszönöm. Köszönöm, Miss Foreman.

A nő felállt az asztaltól, és felvette a kabátját. Ahogy kinyújtotta a kezét, hogy átvegye

Martintól az irattartót, amibe a férfi visszacsúsztatta a rajzlapokat, elmosolyodott a

megszólításon.

- Csak Amanda – mondta búcsúzóul, ahogy a kávézó kijárata felé indult.

IX.

A csengőszó hallatán Amanda Foreman tanárnő elfordult a táblától, és a következő szavakat

intézte rajzcsoportjához:

- Jól van, kérlek, tegyétek el a vázlataitokat, lehetőleg valami olyan helyre, ahonnan nem

fogjátok elveszíteni, és ne is gyűrődjenek össze. Jövő héten ugyanezeken a munkákon

dolgozunk, és akinek nem lesz itt kezdheti előröl… Köszönöm a figyelmet.

A diákok összepakoltak, és kitódultak a teremből. Amanda úgy tett, mint aki a rajzeszközeit

rendezi a tanári asztalnál, de a szemét nem vette le Natalie Brigtról, aki mint mindig, most is a

hátsó padban foglalt helyet, így utolsóként készült kijutni a folyósóra. Már majdnem átlépte a

küszöböt, amikor Amanda utána szólt.

- Várj csak egy percet Natalie! Gyere ide, ígérem nem tart sokáig.

Natalie vetett még egy vágyakozó pillantást a jelenleg tanármentes folyosó irányába, de végül

kelletlenül visszafordult.

- Kérlek, csukd be az ajtót! – utasította őt a tanárnő, miközben belenyúlt a táskájába. Natalie

tanácstalanul állt meg a tanári asztal előtt miután teljesítette a kérést.

- Valami rosszat tettem? –kérdezte halkan.

- Nem – rázta meg a fejét Amanda. – Csupán szeretnék neked mutatni két rajzot, és kikérni

róluk a véleményedet. Megtennéd nekem? Jó rajzos vagy.

Natalie gyanakodva nézte őt. – Maga is az, tanárnő.

Amanda rámosolygott. – Ezekhez most konkrétan rád lenne szükségem. Sokkal inkább neked

való feladat.

Iratai és saját munkái közül két rajzlapot húzott ki és felfordítva lefektette őket Natalie elé az

asztallapra. A lány rámeredt a két rajzra. Mind a kettőn egy kocsi hátsó ülésé volt lerajzolva,

egy teljesen feleslegesen bekapcsolt biztonsági övvel, ami nem védett semmit. Natalie üres

semlegességgel pillantott vissza Amandára, aki leplezetlen érdeklődéssel figyelte a reakcióját.

- Szépek – mondta Natalie. – Nem tudom, mit mondhatnék még. Nem tudom, mit jelent ez az

ábrázolás, jelképes lehet…

Amanda érezte, hogy az alkarján minden szőrszál égnek mered. Mégis hogyan lehetséges

mindez? - Érdekes, hogy nem tudod – jegyezte meg végül, miközben igyekezett minél jobban

elnyomni a hangjában pangó döbbenetet. – Mivel te rajzoltad őket.

Csend telepedett kettejük közé. Natalie tekintete csigalassúsággal váltakozott Amanda arca, és

a rajzok közt, majd ijesztő gyorsasággal hitetlen mosoly jelent meg az arcán, és nevetni

kezdett.

- Már megbocsásson tanárnő, de az lehetetlen. Emlékszem a rajzaimra, és ezt a kettőt még

soha nem láttam. Hisz nézzen rájuk! Még nem is használtam ilyen ábrázolásmódot.

- Igen tudom – bólintott Amanda – azért lepett meg engem is, amikor a hétvégén Martin

Wilson megmutatta őket nekem, és azt állította, hogy tőled származnak.

- Ez biztos, hogy tévedés – rázta a fejét Natalie. – Valóban készítettem rajzokat Mr.

Wilsonnak, mert ő maga megkért rá. Kíváncsi volt, hogy rajzolok, ennyi az egész.

- Arra nem emlékszel véletlenül, hány rajzot adtál át Mr. Wilsonnak az egyik különórátok

alkalmával?

- Már hogyne emlékeznék – vágta rá Natalie most már jól érzékelhetően idegesebben, mintha

a tanárnő kétségbe vonta volna a rövidtávú memóriája megfelelő működését. – Pontosan öt

rajzolt csináltam neki. Mind az öt ugyanazt ábrázolta; számokat. Mr. Wilson matematikatanár,

gondoltam örülne neki. Azt a mozaikos technikát alkalmaztam, amit a tanárnő is ismer.

Semmi mást nem rajzoltam le.

Amanda egy percig nem szólalt meg, csak tovább nézte őt, Natalie pedig egyre jobban kezdett

feszengeni. – Elmehetek végre? – kérdezte türelmetlenül.

- Igen – egyezett bele Amanda. – De egyet előbb még mondj meg. Mozaikos technikát

említettél. El tudnád mondani, hogy az öt rajzon milyen formát adtak ki a számok?

- Maga talán azt hiszi, hogy bolond vagyok? – kiáltott fel Natalie.

- Nem, pusztán kíváncsiságból tudakolózom – próbálta csitítani Amanda; érezte, ahogy

kirázza a hideg. Hogyhogy nem emlékszik? – Ígérem, ha erre válaszolsz, nem teszek fel több

kérdést.

Natalie bizalmatlanul pillantott rá, majd megadta magát. – Volt egy lovag, egy íjász, egy vár –

sorolta kelletlenül. – Aztán volt még két… másik…

- Két másik mi? – kérdezte higgadtnak mutatkozva a rajztanárnő.

Natalie nem őt nézte. Maga elé meredt, szemöldökét ráncolva próbált koncentrálni.

- Nem emlékszem. Mindjárt eszembe jut.

De az emlék nem akart felszínre törni, és Amanda pontosan tudta, hogy miért.

- Natalie – szólt halkan. – Te rajzoltad ezeket. Ezek itt a te rajzaid.

Natalie tekintete visszatalált a rajzlapokra. A tanárnő egy percig arra számított, hogy megint

nevetni fog, és esküdözik majd, hogy soha az életben nem látta a rajzokat; de a következő

pillanatban Natalie Bright arca ijesztő gyorsasággal elsötétült és szemében olyan

horrorisztikus félelem tükröződött, mintha Amanda nem rajzlapokat, hanem kínzóeszközöket

mutatott volna neki. Ösztönösen elhátrált a tanári asztaltól, de nekiment az első padnak; a

táskája lecsúszott a válláról, és hangos csattanással a földre bucskázott. A lány nem törődött

vele, kikerülte a padot, és behúzódott mögé, mintha attól félne, hogy Amanda elővesz egy

kést, és nekitámad.

- Nem – nyöszörögte. – Hazudik, azokat nem én csináltam…

- Natalie – Amanda ijedten, de óvatosan szintén kilépett a tanári asztal mögül, és tett egy

lépést a lány felé, de az tovább hátrált ezért a tanárnő jobbnak látta ott maradni, ahol van. –

Nyugodj meg kérlek, nem azért mutattam meg, hogy bántsalak vele…

- Hazudik! – sikoltott fel a lány meg sem hallva a hozzá intézett mondatot, olyan hangosan,

hogy Amanda megrémült. – Hazudik, az nem lehettem én… nem is kéne emlékeznem rá, már

régen elfelejtettem, nem emlékezhetek rá…

Egész testében reszketett, arcán tébolyodott kifejezés ült, és továbbra is próbált hátrálni, de

megbotlott az egyik székben és elesett. A következő pillanatban felpattant, és eszelősen

mutogatott Amandára. Szeméből ömleni kezdtek a könnyek.

- Ne emlékeztessen! Tudom, hogy én tehetek róla, tudom, hogy miattam történt, rendben van?

Amanda biztos volt benne, hogy Natalie már nem őt látja, hanem valaki máshoz beszél.

Tombolt benne a hisztéria; olyan hangosan ordítozott, hogy a folyosón felerősödött a

lábdobogás, résnyire nyílt az ajtó, és kíváncsi arcok vékony csíkjai jelentek meg mögötte.

- Kifelé! – rivallt rá Amanda a leskelődőkre, majd visszafordult Natalie-hoz, akinek úgy rázta

a testét a zokogás, mintha áramfejlesztőbe nyúlt volna. – Natalie, figyelj rám, senki nem akar

emlékeztetni semmire, rendben? Muszáj megnyugodnod!

- Én voltam! Én okoztam… - ismételgette a lány, reszkető hangon, mint egy szellemi

fogyatékos.

Könnyáztatta arcához nyúlt, letörölte a tenyerével a nedvességet, és rámeredt a kezére: víz

helyett rászáradt vért látott rajta.

- Nem! – sikította, és már nem is Amandát nézte; a padlóra meredt, feltartott keze alatt,

vöröslő szeme tágra nyitva az iszonyattól.

- Natalie – szólította mag Amanda hangosan, és tisztán érthetően. – Natalie, nincs ott semmi,

nyugodj meg.

Szavai azonban végképp elvesztették a hatásukat. A lány megrázta a fejét, majd vörös

hajzuhataga egy utolsó lobbanásával kirohant a teremből. A kivágódó ajtó elől tízesével

ugrottak félre a diákok; addigra már valószínűleg odacsődült a fél iskola, de Natalie csak egy

dologgal törődött: elfutni minél messzebbre, oda, ahová a bűntudat már nem követheti. Ha

csak egyszer, még egy esély lenne arra, hogy bocsánatot kérjen, hogy elmondja mennyire

bánja, hogy ostobasága a szülei életébe került…

Végigrohant a folyosón, azt sem tudta merre megy; pillantások százai fúródtak a hátába,

döbbent moraj hatolt a fülébe, a teremből, amit maga mögött hagyott, kiáltások hallatszottak.

A felgyűlt tömeg azonnal utat nyitott neki, a közelsége olyan volt nekik, mint valami halálos

fertőzés, és undorodtak, félek tőle.

Natalie kirohant az előtérbe, belökte az iskola nagy üvegezett kapuját: a kiáltások még inkább

felerősödtek a háta mögött, és ő gyorsított, nem akarta megint látni azt, amit a teremben, nem

akarta, hogy visszavigyék, hogy bebeszéljék a fejébe, hogy nem az ő hibája, amikor ő tehet

mindenről, ami ide jutatta.

A szeme dagadt volt a zokogástól, látása homályos a még mindig a szempilláján ülő

könnyektől, és nem látott, botladozva rohant tovább, aztán a pillanat töredékében

fékcsikorgást, és dudaszót hallott belesikítani a levegőbe. Oldalra kapta a fejét, és ezzel egy

időben a karja tövében hatalmas rándulást érzett, de mielőtt bármi egyéb történést felfogott

volna, a sokk és a félelem elsötétítette a tudtát, és csak azt tudta, hogy összecsuklik.

3.Lecke: Bizalom

I.

Martin Wilson ott állt az események középpontjában, a st. gates-i általános iskola- és

gimnázium előtt, és bármerre nézett, káoszt látott.

Valahonnan a háta mögül hallotta, ahogy a tanári kar tagjai utasításokat kiabálnak,

erőfeszítéseik azonban hasztalannak bizonyultak; a diákság, kicsik és nagyok, árvák és

családosok, összevegyülve álltak az iskola kapuiban, lökdösődve, sustorogva, és hangjukban

mintha a tenger mélye morajlott volna. Martin közvetlen közelében az iskola igazgatója kissé

megemelkedett hangszínnel, hisztérikusan magyarázott valamit a telefonjába, és Martin a

szeme sarkából látta, hogy az iskolával szembeni, és szomszédos házakból is kitódulnak a

kabátba burkolózott lakosok az utcára, hogy jobban lássák, mire fel ez a hangzavar; tekintetük

pedig, akár a diákoké, egytől egyig megállapodik az út közepén frissen tündöklő kövér

féknyomon.

Martin azonban nem fordította el a fejét, hanem kitartóan meredt tovább arra a pontra, ahol tíz

perccel azelőtt a szirénázó mentőautó lefordult a főútra, és még most is képtelen volt felfogni,

micsoda eseményeknek lett szemtanúja az imént. Fejében képfoszlányok kergették egymást,

és egy szót keresett, amivel magában leírhatná a történteket. Mit látott pontosan?

Önfeláldozást? Őrületet? Hősiességet? Nem tudta.

Kellemetlenül szúrt a mellkasa; még sohasem érzett ilyet korábban. Félt, hogy a szíve

másodperceken belül felrobban, mintha telenyomták volna a vérét tiszta adrenalinnal:

egyszerre rettegett, dühös volt, aggódott, gyűlölt, szeretett – és nem tudta felfogni, hogyan

lehet ezeket mind egyszerre, ilyen erővel és hatalommal átérezni.

Hibáztatta is magát meg nem is, és egy képlékeny terv volt kialakulóban a fejében, aminek

csak a központi eleme, lényege volt teljesen bizonyos: Martin ökölbe szorított kézzel fogadta

meg magában, hogy soha többé nem engedheti, hogy Natalie Bright ilyen veszélynek legyen

kitéve. Ezzel együtt, már tudta, mit fog megtenni elsőnek: dühöngeni, őrjöngeni akart, hogy a

lányról, akit ő annyi energiával nevel, nem rendelkezik elég információval, hogy alig ismeri a

múltját, hogy csak annyiba avatták be, hogy Natalie Bright szülei meghaltak, és azóta valami

különös depresszió gyötri őt – de senki nem árult el többet Martinnak, pedig ő igazán segíteni

akar. Alig várta, hogy ezt a hanyagságot számon kérhesse valakin, és pontosan tudta ki lesz az

– véget vetve egy helyben toporgó mozdulatlanságának, megfordult, és belebámult a

tömegbe, de első ránézésre nem találta meg, akit keresett. Sokáig forgatta így a fejét - ügyet

sem vetve az igazgató bősz integetésére -, amíg észre nem vette: Amanda Foreman az iskolai

kapukhoz vezető lépcsősor legszélén ült, összegömbölyödve, homlokát a térdére támasztva, és

az ujjait a hajába süllyesztve. Nem viselt kabátot, karja libabőrös volt az októberi széltől.

Martin szinte futva sietett oda hozzá, és finoman megérintette a vállát: Amanda felemelte a

fejét és ránézett. Nem sírt, arca rezzenéstelen volt, de a szemében bűntudat ült.

- Miért csináltuk ezt? – kérdezte szinte suttogva Martint. A férfi felsegítette őt a lépcsőről,

majd nyomatékosan a szemébe nézett.

- Mi történt pontosan, Amanda, el kell mondanod! – Martin észre sem vette, hogy már

egyáltalán nem hivatalos modorban kérdezte meg a tanárnőt. Amanda szeme a semmibe

meredt, és a fejét rázta.

- Én… nem tudom. Azt tettem, amit kértél. Megmutattam neki a rajzait.

Tekintete visszatalált Martin arcára, és még mindig hitetlenül csóválta a fejét: szőke hajtincsei

laza táncot jártak az arca körül.

- Nem emlékezett rá, hogy ő rajzolta őket, Martin… Hogy lehet ez egyáltalán lehetséges?

Aztán… aztán történt valami. Döbbenetes volt, teljesen kiborult, a közelébe sem tudtam

menni. Zokogni kezdett aztán elrohant… mire kiértem már csak azt láttam, hogy az a kocsi

megpróbál fékezni…

Amanda elhallgatott. Martin gyengéden megrázta a vállát.

- Figyelj rám Amanda! Van bármi ötleted, hogy mi köze lehet a rajzokon ábrázolt autónak

ehhez az egészhez?

- Minket nem avatnak be az árvák teljes személyes hátterébe – sóhajtott lemondóan Amanda.

– Csak arra tudok következtetni, hogy az összefüggés a szüleihez kapcsolható.

- A szüleihez? – Martin összevonta a szemöldökét. – Azt mondtad, mikor először beszéltünk

Natalie-ról, hogy a szülei autóbalesetben haltak meg.

- Igen, úgy is van – Amanda még mindig nem sírt, de szipogni kezdett. – Sok Árvácska

növendék lett árva autóbaleset miatt.

- De ennek nincs értelme – mondta a tanár elkeseredetten. – Akkor miért nem egy kocsi

roncsot rajzolt le, vagy valami hasonlót? A rajzain nincs más csak egy autó hátsó ülése.

- Először az sem rémlett neki, hogy ezeket egyáltalán ő rajzolta – emlékeztette Amanda. – A

baleset emléke valószínűleg olyan szörnyű lehet számára, hogy meg akart szabadulni tőle,

ezért az valamilyen más módon tört felszínre.

- Volt valamilyen különleges részlete a balesetnek? – faggatózott Martin.

- Ha volt is – a tanárnő reménytelenül meredt maga elé. – Mi nem tudunk róla. Az árvaházi

vezetőség nem köteles minden részletet elárulni az iskolának, nekünk csak a gyerekek

oktatása a feladatunk, nem több.

Egy ideig csöndben hallgattak egymás mellett. Végül Amanda a fejét ingatva még hozzátette:

- Azt kiabálta: tudom, hogy én tehetek róla…

- Hogyan tehetne egy autóbalesetről, ami kilencéves korában történt? – Martin dühösen

megrázta a fejét, majd felkiáltott. – Elegem van abból, hogy nem tudok semmit! Ezt úgy sem

hagyom annyiban.

- És mit akarsz tenni? – kérdezte Amanda fáradtan.

- Elmegyek az árvaházba, és teszek róla, hogy ez megváltozzon – vágta rá minden tétovázás

nélkül a férfi.

Amanda hitetlenül felnevetett. – Most rögtön, vagy azért a kabátodért még bemész?

- Most rögtön – vágta rá ingerülten és látszólag teljesen komolyan Martin. – Natalie-t most

vitte el a mentő. Talán várjak addig, amíg egyszer tényleg elütik, és akkor majd ráérek

megkérdezni, hogy pontosan mi az a trauma, amitől még most sem tudta megszabadítani az a

híres neves pszichológus?

Amanda tűnődve nézte őt. – Nem ilyennek ismertelek meg – mondta, és megállapítása

annyira gyökeresen elütött a témától, hogy Martin egy percre még türelmetlenkedni is

elfelejtett.

- Tessék?

- Az első beszélgetésünk alkalmával még Natalie-ra haragudtál. Most pedig itt akarsz hagyni

mindent, és csak úgy kinyomozni azt, amihez semmi közöd…

- Semmi közöm? – fortyant fel Martin, és rögtön kollégája szemébe akart vágni legalább öt

indoklást arra, pontosan miért is van köze neki Natalie Bright-hoz, de a tüdejéből egyszerre

kifogyott a szusz: egy okot sem tudott. Tényleg, miért is lenne annyira bizalmas a kapcsolat

közte és Natalie között? Mert ők tanár és diákja? Ismeretségüknek semmivel nem szabadna

különlegesebbnek lennie, mint egy átlagos iskolai kapcsolatnak, és Martin hiába érezte azt,

hogy márpedig fényévekkel különlegesebb, nem csörtethetett be az árvaházba azt követelve,

hogy mindent áruljanak el neki a lányról, azzal indokolva a dühkitörését, hogy ő érzései

szerint kötődik hozzá. Az elszántság kétségbeeséssé lobbant a tekintetében, úgy nézett vissza

Amandára, és tudta, hogy kollégájának igaza van: az égvilágon semmi köze nem volt az

egészhez. Heti egy alkalommal többet matekozott együtt Natalie-val, és ennél szó sem volt

többről. Martin utálta ezt a tényt. Ha Y periódusban lett volna, háborút indított volna amiatt,

ami Natalie-val történt, de újra emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Y periódus nem több

egy alternatív álombéli birodalomnál, Martinnak viszont a valóságban kellett boldogulnia.

Gyűlölte a valóságot.

Amanda elmélyülten figyelte őt. - Martin – szólította meg gyengéden a férfit – egy valamit

mondj meg nekem: kész lennél most itthagyni a kötelességeidet, a diákjaidat, az óráidat…

csakhogy Natalie után kérdezősködj?

– Annál sokkal többre is képes lennék – felelte a férfi indulatosan.

Amanda bólintott. Hasonló válaszra számított.

- Akkor várj meg itt – utasította. Martin meglepve figyelte hogyan fordul sarkon és szalad fel

a lépcsőn. Hamarosan eltűnt az iskola egyik üvegajtaja mögött, amin most már sikerült a

diákság egy részét is visszairányítani, de Amanda öt percen belül újra fel is bukkant, és ezúttal

a kabátja is rajta volt. Egy pillanatra megállt a még mindig kint ácsorgó igazgató előtt, és

váltott vele néhány szót: az, habár egy kissé vonakodva, de bólintott. Amanda rávillantott egy

kedves mosolyt és már sietett is vissza Martinhoz, miközben feldobta a vállára a magával

hozott táskáját.

- Mit mondtál neki? – érdeklődött Martin az igazgatóra utalva. Kolleginája közben az ő

kabátját is a kezébe nyomta.

- Hogy bemegyünk a kórházba, és megnézzük, hogy van Natalie – mondta Amanda

gondolkozás nélkül, miközben kézen fogta Martint és húzni kezdte a parkoló felé.

- És… nem oda megyünk? – kérdezte félig ámulva, félig döbbenten Martin, miközben

futtában magára rángatta a kabátot.

- Nem – felelte Amanda és ugyanolyan meggyőző mosolyt villantott Martinra, mint az előbb

az igazgatóra. – Elviszlek az árvaházba, a város szélére. Ott aztán megpróbálhatod kideríteni,

hogy pontosan mi történt ma délután, habár nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy

erre a kérdésedre bárki képes lesz választ adni.

Martin hirtelen megállt, mint akit pofon csaptak. Amanda keze kicsúszott az övéből. A nő

meglepetten fordult vissza.

- Mi a baj? – türelmetlenül toporogni kezdett, és láthatóan fázott is.

- Miért teszed ezt értem? – kérdezte Martin a gyanakvás és a szeretetteljesség furcsa

elegyével.

- Amiért te is megteszed érte –adta meg a választ Amanda Natalie-ra célozva. Intett

Martinnak és tovább indult; hamarosan odaértek egy kis fekete kocsihoz, amit Amanda a

táskájából kivett kulccsal azonnal kinyitott.

- Szállj be – mondta Martinnak, aki engedelmeskedett. Amanda miután bekapcsolta a

biztonsági övet, beindította a motort, és kihajtott az iskola előtti parkolóból.

- Addig talán kezdj el gondolkodni azon, hogy mit fogsz mondani Brown igazgatónőnek,

amikor odaértünk – jegyezte meg Amanda, egy szigorú pillantás kíséretében, a kormány

mellől.

Martin helyeslően felmordult. – Először is közlöm vele, hogy elmehet a…

- Kórházba, hogy ő is meglátogassa Natalie-t? – fejezte be Amanda ártatlanul, de hangjában

mintha elfojtott nevetés bujkált volna.

- Azt, igen...

- Jól teszed.

Körülöttük szépen lassan elkezdtek megritkulni a házak; a tanárnő felkapcsolta a kocsiban a

fűtést.

- Amanda…

- Hmm?

Martin végigsimított a tarkóján, majd kolleginája felé fordult; az az utat nézte.

- Sajnálom, hogy odaadtam a rajzokat.

Hirtelen fékezés következett; Martin lendületesen előre csúszott az ülésben.

- Kösd be magad – figyelmeztette a nő, majd röviden rápillantott; a férfi megkönnyebbülten

látta, hogy mosolyog.

- Semmi baj. Igazad volt. Tényleg van valami válasz Natalie rajzaiban, és valamiért úgy

érzem, hogy bármilyen szörnyű is volt a mai nap, ezzel talán ledőlt benne valamiféle gát.

Rádöbbent, hogy az emlékei még mindig ott vannak…

Martin elgondolkodott a hallottakon. Könnyen lehet, hogy tényleg így van; és ha igen akkor

talán nem teljesen felesleges, hogy most az árvaház felé tartanak. Hirtelen valami más is

szöget ütött a fejébe.

- Kérdezhetek valamit? – fordult újra Amanda felé.

- Annak az egynek a kivételével, hogy mennyivel megyek, nyugodtan – nevetett fel a tanárnő.

- Miért néztél rám mindig olyan – Martin hirtelen nem tudta mi lenne a helyes szó –

gyanakvóan az elején?

Amanda nem válaszolt azonnal; hosszan belenézett a visszapillantóba; kocsijának kerekei

magasra csapták egy út menti pocsolya sáros vizét.

- Nem mondanám, hogy gyanakvó lettem volna – felelte végül majdnem, hogy

bocsánatkérően. – Csak láttam valamit a szemedben, amit… - tétovázott, mintha ugyanúgy

nem lelte volna ő sem a szavakat, mint az előbb kollegája. – Amit korábban csak egy ember

szemében láttam.

Tekintetét egy percre elszakította az úttesttől, hogy Martin szemébe nézhessen. – A Natalie-

éban.

- És? Mi volt az? – kérdezte a tanár. Amanda visszafordította a pillantását az útra.

- Üresség – mondta nagyon lassan. Martin megmerevedett ültő helyében; soha

egyetlenegyszer sem találta a saját tekintetét üresnek, akárhányszor a tükörbe nézett – hogy

láthatta akkor annak egy tanárnő, akivel csak akkor találkozott?

Nem felelt, de nem is kellett; pár perc múlva a nő újra megszólalt.

- Martin?

- Hmm?

Kiértek a városból, a hegyek mintha közelebb jöttek volna hozzájuk.

- Már nincs ott.

II.

Itt van hát a nagy múltú Árvácska Szociális Otthon – gondolta Martin Wilson az elragadtatás

teljes hiányában, amikor Amanda befordult a nagy, ódivatú, és egy kissé kastélyszerű épület

elé. Nem voltak messze a várostól – néhány kilométerre az utolsó St. Gates feliratot hirdető

tábla után már feltünedeztek a hegyeket borító erdők első fái, amelyek között szégyellősen

bújt meg az árvaház.

Martinban felrémlettek az első gondolatok, amelyeket erről az intézményről olvasott a kis

sárga brosúrában az érkezése napján. Voltak a szöveg mellett képek is, de Martin nem

emlékezett, hogy megnézte volna őket, mindazonáltal az épület pont olyan volt, ahogyan

magában már elképzelte: nagy, szigorú, de látszólag tágas, és a gyönyörű környezetével még

egy kis otthonosságot is próbált csempészni az itt élő árvák életébe. Amikor azonban Martin

arra gondolt, hogy Natalie-nak eddigi élete nagy részét itt kellett leélnie a szülei nélkül,

akaratlanul is megborzongott: ő maga inkább választott volna egy nyomornegyedet a

szüleivel, mint ezt a hegyvidéki paradicsomot a szülei nélkül, és máris kevésbé csodálkozott

azon, hogy Natalie depresszióját azóta sem tudták megfejteni.

A kezdeti esőcsepergés közben hidegzuhannyá fokozódott. Amanda figyelmeztette Martint,

hogy fusson jó gyorsan, majd ő is feltette a gyapjúkabátja kapucniját a fejére. A víz hangosan

csattogott a talpuk alatt, ahogy elrohantak a kocsitól, és hamarosan el is érték a bejárati kapu

fölé magasodó ereszt, Martin kabátja ellenére is úgy nézett ki, mint akit szándékosan öntöttek

nyakon vízzel: haja csuromvizes lett.

Amanda a portán ülő dundi nőhöz sietett, hogy elmondja kihez jöttek, miközben Martin

körbenézett az előcsarnokban. Hatalmas helyiség volt, olyan magas plafonnal, hogy

Martinnak teljesen hátra kellett hajtania a fejét, ha látni akarta. Egyenesen egy másik fa ajtó

nyílt, valószínűleg az emelet irányában. Egy jobb és egy baloldali folyosó vezetett kifelé még

az előtérből, mindkettő le volt terítve hosszú, nehéz bársony futószőnyegekkel, és mind a

kettőt hasonló ajtó zárta le: a baloldali éppen kinyílt és egy takarítónő lépett ki rajta, az ajtó

mögül pedig edénycsörömpölés hallatszott: Martin a konyhát sejtette abban az irányban.

Ekkor ismét odalépett hozzá Amanda. – Attól tartok, hogy várnunk kell – magyarázta fojtott

hangon Martinnak. A jobb oldali folyosó irányába mutatott. – A hölgy azt mondta, arra van a

központi társalgó, ott üljünk le, mert Brown igazgatónőnek éppen vendége van.

- Tud már Natalie esetéről? – kérdezett vissza Martin bosszúsan, de halkan.

- Tudnia kell, ugyanis az igazgató úr idetelefonált neki a gimnáziumból, az iskolai baleset

után – suttogta Amanda.

- És miféle vendég lehet most fontosabb annál, hogy az egyik diákját majdnem elcsapták a

suli előtt? – mordult fel Martin, és ezúttal nem sikerült olyan jól lepleznie haragját, mint az

előbb; hangja felerősödött és kisebb visszhangot vert a magas falak közt. Mögöttük széklábak

csikordultak: a portás hölgy rosszalló pillantást küldött feléjük. Amanda lepisszegte Martint. –

Halkabban! Dr. Alec Matthews-zal beszéli át az ügyet, most nem zavarhatjuk!

Martint azonban dr. Matthews nevének emlegetése, ha lehet, még jobban felhergelte. – Az

nem gond – sziszegte Amandának – legalább most én is megismerkedem a doktor úrral.

Merre van az iroda?

- Martin ne! – rémüldözött Amanda, és belekapaszkodott a férfi karjába. – Nem ronthatsz

csak úgy rájuk! Mi csak Natalie tanárai vagyunk, nem többek!

- De mi láttuk, hogy mi történt! – tiltakozott Martin. – Matthews hiába pszichológus, ha nem

volt ott!

Amanda kínlódva ráharapott az alsó ajkára.

- Merre van az iroda Amanda? - követelte Martin.

- A második emeleti folyosón. A közepe felé elvileg. Az a lányok emelete – mondta meg

végül a tanárnő némi riadt tétovázás után.

Martin hálásan biccentett. – Sajnálom nagyon sürgős ügyben jöttünk – kiáltotta oda még a

portás nőnek, majd Amandát maga után húzva megcélozta a szemközti ajtót; fogadójuk egy

felháborodott, „oda nem mehetnek be csak így” felkiáltás kíséretében éppen csak

felemelkedett a székből, mikor a két pedagógus már eltűnt az ajtó mögött.

- Olyan, mint egy akciófilmben – jegyezte meg Amanda elkalandozva mikor már elhagyták az

előcsarnokot. Az ajtó mögött egy ugyanolyan tágas tér nyílt, mint az előbbi. Nagy részét két

hatalmas, szépen lakozott fa lépcsősor töltötte ki, az egyik a terem bal, a másik pedig a jobb

oldalán futott.

- Azt mondta a hölgy, hogy az emeleti folyosók két végére vezetnek – tájékoztatta Amanda a

bűntársát.

- A jobb, vagy a balszárnyhoz van közelebb az igazgatói iroda? – kérdezte Martin hadarva.

- Nem tudom pontosan.

- Akkor ezen megyünk – döntött Martin és kettesével szedve a lépcsőfokokat, megrohamozta

a balszárnyat. Mikor már a második emeleti folyosón voltak, a dolguk kissé leegyszerűsödött;

nem volt nehéz kitalálni melyik az igazgatói iroda, ugyanis egy, a folyosó közepe táján

elhelyezkedő faragott kétszárnyú ajtó mögül emelt hangú szóváltás szűrődött ki.

Mikor a két tanár közelebb ért, fülüket már jól kivehető mondatfoszlányok ütötték meg.

- Talán hagynia kellett volna meghalni? – kiáltotta odabent egy, az indulatoktól eltekintve

meglehetősen kellemes, mély férfihang.

- Ez az egész nem történik meg, ha Natalie-ra nem tör rá ismét az őrület – de rátört, és megint

nem csak önmagát, de valaki mást is veszélybe sodort – felelt dühösen egy nő – feltehetően az

intézményvezető.

- Azt mondta, az iskolai tanúk szerint Natalie önkívületi állapotban volt – érvelt a mély hangú

férfi. – Ezért nem hibáztathatja őt!

- Márpedig valami csak kiváltotta ezt a tébolyt – kiabálta odabent az asszony; Martin és

Amanda aggódva pillantottak egymásra. Martin elszántan felemelte a kezét és hármat

koppantott az ajtóra.

Odabent azonnal síri csönd lett, majd egy perc múlva ismét felhangzott a női hang, ezúttal

nyugodtabb, higgadtabb tónusban. – Tessék.

Martin előreengedte Amandát, aki lenyomta a kilincset és belépett az irodába.

Tágas, ízléses berendezésű helység volt. A falak mellett magas könyvespolcok sorakoztak, a

vele szemközti üveges szekrényekben pedig az árvaház múltjának emlékeit őrizték:

bekeretezett régi fényképeket, híres emberekről szóló újságcikkeket, akik gyerekként az

Árvácskában nőttek fel, de akadt az ereklyék közt régi stílusú aranykeresztes nyaklánc is, ami

azóta is a növedékek kötelező viselete.

A szoba végében két nagy ablak alatt emelkedett a díszes íróasztal. Mögötte ott állt Erika

Brown igazgatónő: olvasószemüvege mögött szigorú szürke szemek ültek, fényes ezüstös

szőke haja szoros kontyba volt csavarva a tarkóján. Martin a késő ötvenes éveiben járónak

tippelte a hölgyet, aki sokat letagadhatott elegáns megjelenése révén. Nadrágkosztümöt viselt,

blúza gallérján pedig az ő nyakában is ott lógott egy keresztes medál, de a növendékek

szokásaival ellentétben nem arany, hanem ezüstneműből öntve.

- Miss. Foreman – szólalt meg az igazgatónő hűvös hangon. – Minek köszönhetem ezt a

meglepetést? Azelőtt még sosem járt nálunk.

- Jó napot, igazgatónő – köszönt udvariasan Amanda. – Nem akartunk így magukra rontani,

de tudja elég sürgetőnek éreztük a helyzetet. A kollégám – hátrébb lépett, és intett Martinnak,

hogy álljon oda mellé – Martin Wilson, új munkatársunk a st. gates-i iskolában. Azért jöttünk,

hogy szót váltsunk önökkel a ma történtekről. Natalie Bright balesetéről.

- Üdvözlöm, hölgyem – köszönt Martin is. Az igazgatónő tekintete lesajnálóan siklott végig

csapzott haján, Martin pedig kezdte kényelmetlenül érezni magát. Megköszörülte a torkát, és

tétován az igazgatónő háta mögötti ablakra mutatott. – Öhm… esik. Odakint.

- Előfordul néha – mosolyodott el hidegen Mrs. Brown. Martin elvörösödött, és lesütötte a

szemét. Nem számított rá, hogy egy ilyen tekintélyes nővel áll majd szemben. Ekkor vette

észre a másik jelenlévőt a szobában: a mély, kellemes hang birtokosát.

A férfi előrelépett. – Ha jól értem Miss. Foreman, önök akkor látták a történést.

- Igen dr. Matthews – bólintott Amanda és ekkor Martin arcát megint elöntötte a vér, ezúttal

haragjában: itt állt szemtől szemben Alec Matthews-zal, a férfival, aki minden héten kétszer

szavakkal kínozza Natalie-t, és kényszeríti, hogy beszéljen, nem törődve azzal, hogy

fájdalmat okoz neki.

Martin első látásra unszimpatikusnak találta a pszichológust, holott azt is el kellett ismernie,

hogy a doktor maga a megtestesült, hanyag elegancia az ő megázott külsejével átellenben.

Fekete farmernadrágot, abba betűrt fehér inget viselt, és fekete zakót. Félelmetesen jóképűnek

tűnt: túlságosan is egy pszichológushoz képest. Karakteres arcát sápadt arcbőr, és szürkéskék

szemek emelték ki; magasabb és idősebb volt Martinnál, de ez csak abban nyilvánult meg,

hogy a homlokába mélyebb barázdákat vágott az idő. Martin azonnal érezte, hogy a doktor

egész lényétől undorodik.

- Foglaljanak helyet – csendült fel az igazgatónő hangja, és az íróasztala előtti két karosszékre

mutatott. Amanda leült, Alec nekitámaszkodott az íróasztal szélének Martin viszont állva

maradt.

- Köszönöm – mondta kimérten – de én jól vagyok így.

Alec ügyet sem vetve rá, újból Amandához fordult. – El tudná mondani, pontosan hogy zajlott

az eset?

- Nos – Amanda tétovázott. – Igazából közvetlenül az én órám után történt. Visszahívtam

Natalie-t, hogy megkérdezzek tőle egy pár dolgot.

Alec összevonta a szemöldökét. – Miféle pár dolgot?

Amanda nyomatékos pillantást küldött hátra a válla fölött Martinnak, jelezve, hogy talán jobb

lenne, ha most nem szólalna meg.

- A legutóbbi órai témával kapcsolatban történt. Csendéleteket rajzoltunk, és azt adtam ki

nekik leckének is; semmi különös. Azonban Natalie beadandó munkái közé keveredett két

olyan rajz, amit nem értettem.

Alec Matthews látványosan unatkozó képet vágott, - Martin nem tudta nem észrevenni.

- Sajnálom Miss. Foreman – vágott végül közbe. – De nem hiszem, hogy…

- Mi lenne – szólalt meg a matektanár halkan, de fenyegetően. – Ha előbb végighallgatná a

hölgyet, és utána állítaná fel a téves diagnózisát?

Minden szem Martinra szegeződött a szobában – Alec úgy nézett rá, mint aki csak most veszi

észre, hogy ő is ott van. – Már végighallgattam őt, uram, nem is egyszer – felelte olyan

csodálkozással a hangjában, mint aki még mindig nem tudja, hogy egyáltalán érdemes-e

Martint válaszra méltatni vagy sem. – Sokszor lefolytattuk már ezt a beszélgetést Miss.

Foreman-nal. De magának ugye ezt nem róhatom fel, mert még új itt nálunk, igaz, öhm…

elnézést, szabad még egyszer a nevét?

- Wilson – vetette oda neki a tanár – Martin Wilson. Kívánja, hogy szótagoljam, vagy az már

menni fog, doktor úr?

Alec felvonta a szemöldökét. – Nem, azt hiszem, elboldogulok.

- Mit is tanít ön pontosan Natalie Bright-nak? – a kérdést ezúttal Brown igazgatónő tette fel,

kezét az íróasztalon pihentetve, összekulcsolt ujjai közt az azóta levett olvasószemüvegével.

Martin felé fordult. – Matematikát, asszonyom.

Ezúttal ismét csend telepedett a szobára. Alec Matthews szeméből eltűnt a lenéző

csodálkozás, és még Brown igazgatónőt is sikerült meglepni.

- De hisz akkor ön az, akivel Natalie-nak konfliktusa támadt még szeptember elején.

Martin örült, hogy végre nem akarják csökönyösen levegőnek nézni. – Igen, hölgyem, én

vagyok.

- És most is az kavarta fel Natalie lelkiállapotát, hogy magával vitatkozott? – kérdezte Alec

Matthews analitikus pillantást vetve a tanárra.

- Persze, hogy az – Martin nem tudta türtőztetni magát; hangja szinte csöpögött a gúnytól. –

Főleg mivel Foreman tanárnő az imént említette, hogy az eset az ő órája után történt…

- Az nem jelenti, hogy korábban nem volt megint összetűzése magával – vágott közbe

fagyosan a pszichológus.

- Nos – szállt be most már Amanda is a játékba. – Talán ha végighallgatott volna, legalább

most az egyszer doktor úr, akkor elmagyarázhattam volna, mi is történt pontosan, és nem kéne

gyanúsítgatni másokat.

- Csupán egy logikus feltételezés volt, hölgyem – biccentett felé udvariasan Alec. – De ha

kívánja, az ön kedvéért csupa fül vagyok.

- Natalie nem ismerte fel a rajzokat – folytatta Amanda. – Pedig kétségtelen, hogy az ő

munkái, ugyanis az ő beadandó anyaga közt találtam rájuk. Mikor elismételtettem vele, miket

is rajzolt pontosan az öt rajza közül az utolsó kettőre nem tudott visszaemlékezni. Végül

rájött, hogy valóban ő készítette őket, és ekkor valamiféle rohamot kapott – nem tudom, én

magam úgy vélem, hogy a rajzokkal az emlékei törtek felszínre, amikkel nem képes

szembenézni…

- Biztos benne, hogy a rajzok váltották ki belőle? – Alec Matthews hanghordozásából

kiderült, hogy Amanda egyetlen szavát sem hiszi el. – Nem mondott neki valami olyasmit,

ami felkavarhatta őt, vagy emlékeztethette valamire, amire nem szeretne?

Amanda lehunyta a szemét, és türelmetlenül sóhajtott. – Nem. Semmi ilyesmit nem mondtam

neki. Csak a rajzokról beszéltem.

- És aztán? Hogy érti azt, hogy rohamot kapott? – faggatta tovább Matthews.

- Nem tudom – felelte a tanárnő. – Kiborult, elveszítette az öntudatát, aztán kirohant a

teremből, ki az iskolából az utcára, és pont jött egy autó…

- Pont jött egy autó? – Alec Matthews szeme réssé szűkült. – Biztos benne, hogy önkívületi

állapotban volt?

- Igen, de… várjon, ezt meg hogy érti? – nézett fel Amanda gyanakodva. – Maga azt hiszi…

azt hiszi, hogy direkt csinálta? Hogy öngyilkos akart lenni?

Alec Matthews és Erika Brown bizalmas pillantást váltottak.

- Nem tenne ilyet – vágott közbe hirtelen Martin. – Nem tudta mit csinál, a saját szememmel

láttam. Azt már az egész iskola látta.

- Pontosan mit? – nézett rá gúnyosan Alec.

Martin keze ökölbe szorult. – A félelmet az arcán. A rettegést. A bűntudatot. Nem akart

meghalni, de talán meghalt volna, ha nincs ott…

- Köszönjük – fojtotta belé a szót Matthews emelt, indulattól feszülő hangon. – De tudjuk,

hogy végződött a történet.

- Az előbb még minden részletről ki akarta faggatni Amandát – támadott vissza azonnal

Martin. A zsigereiben érezte, hogy a doktorral kapcsolatban valami nincs rendben. – Mi a baj

dr. Matthews, bántja a lelkiismeretét, hogy nem maga volt, aki megmentette Natalie életét?

- Ne próbáljon kompromittálni – sziszegte jéghidegen a pszichológus. – Itt nem én vagyok az,

akit hibáztatni kell.

- Talán én? – Martin indulatosan tett előre egy lépést, de a következő pillanatban érezte, hogy

a mellette ülő Amanda ujjai rákulcsolódnak a csuklójára; lepillantott, kolléganője alig

láthatóan megrázta a fejét.

- Ezt egy szóval sem mondtam – Alec Matthews sokkal jobban megőrizte a higgadtság

látszatát, mint Martin. – Csupán próbálom kideríteni, hogy mi okozhatta ezt a hirtelen

önpusztító hajlamot az egyik legérdekesebb paciensemnél.

- De hisz most mondtam el – Amanda elképedve nézett fel a pszichológusra.

- Ugye nem haragszik, ha én kicsit mélyebbre kívánok ásni Natalie érdekében néhány rajznál?

– fordult felé Alec remekül színlelve a nyájasságot.

Amanda felemelkedett a székből, Martinnak pedig a fejébe tódult a vér. – Mi van, maga talán

süket?

- Abból, ahogy ordítozik velem, arra kell következtetnem, hogy kettőnk közül nem én vagyok

az, aki hallásproblémákkal küzd – jegyezte meg halkan Matthews.

Martin kissé visszafogta a hangerejét, de egész testében reszketett az indulattól. – Nehogy azt

higgye, hogy azért, mert néha sikerült kiszipolyoznia Natalie-ból néhány szót, attól ő még

máshol is szavakkal kommunikál…

- Maga meg nehogy azt higgye, hogy megmondhatja, hogyan végezzem a munkámat – vágott

vissza a pszichológus, és ezúttal ő is felemelte a hangját. Amanda ujjai még jobban

megszorították Martin csuklóját.

- Nézze, doktor – próbálkozott finoman a tanárnő, belépve a két férfi közzé. – Én sok rajzát

láttam már Natalie-nak, és érzem, hogy ezek segélykiáltások, még akkor is, ha ő maga sem

tud róla.

- Az egyetlen ember ebben a szobában, akinek Natalie Bright el tudja mondani a problémáit,

az én vagyok – jelentette ki Alec ellentmondást nem tűrően; ajkai elfehéredtek a dühtől. –

Maguknak semmi köze ahhoz, hogy mit érez! Nincs joguk rá, hogy idejöjjenek, és kétségbe

vonják az erőfeszítéseim hatásosságát!

- Natalie Bright majdnem meghalt hivatalos iskolaidőben! – ordította vissza Martin Wilson. –

Minden jogunk megvan ahhoz, hogy most itt legyünk!

- A mi felelősségünk, hogy az iskolában a gyerekek biztonságát felügyeljük – pártolta

Amanda kollégáját. – Ha Natalie-nak baja esett volna, most a gimnáziumnak kellene viselnie

a következményeket!

- Akkor lehet, hogy előre kellett volna gondolkozni, hölgyem! –kiabálta Alec Matthews;

kezdte elveszíteni a türelmét. –És ha máskor bármiféle különös viselkedést vesz észre Natalie-

nál, előbb megkeres engem, és velem beszéli meg a teendőket!

- Hiszen maga mondta az előbb, hogy Amanda ezt már számtalanszor megtette – mutatott rá

Martin, mielőtt Amanda az első felháborodás után levegőhöz juthatott volna. – Sokszor akart

már beszélni magával Natalie rajzairól, de maga nem hallgatott rá.

- Most sem a rajzok érdekelnek, hanem hogy mivel tömték még Natalie fejét!

- Maga talán azt hiszi, hazudok, és elkezdtem traktálni a múltjával? – Amanda elengedte

Martin csuklóját és most már együtt tettek még egy dühös lépést előre.

- Nem is tudunk mit mondani neki, mert maguk nem avatnak be minket, az iskolát is érintő

dolgokba! – tajtékzott Martin és Matthews már nyitotta volna a száját, hogy beavassa a

matektanárt egyéb dolgokba, amiket szerinte tudnia kell az iskolának, amikor Mrs. Brown

megelőzte.

- Elég! – kiáltotta az igazgatónő és az asztalra csapott. – Az istenit már, mind a hárman

fogják be a szájukat! Felnőtt emberek vagyunk, próbáljuk meg kulturáltan megtárgyalni a

problémáinkat!

A beálló csendben Martin és Alec meglepve pillantottak egymásra – feleszmélve vették észre,

hogy ökölbe szorított kézzel szinte már egymás mellkasának feszülnek.

- Miss. Foreman, magánál vannak most a kérdéses rajzok? – törte meg végül a néma

felismerések sorozatát Mrs. Brown.

- Hogyne… igen – bólintott lassan Amanda, majd nagy nehezen levéve tekintetét a két

férfiról, az íróasztalhoz lépett, és a táskájából előhúzta a két rajzlapot. Az igazgatónő

visszacsúsztatta olvasószemüvegét az orrára és tüzesen megvizsgálta a rajzokat.

- Valóban azt hiszi, hogy ezek elárulnak valamit Natalie lelkiállapotáról? – kérdezte szigorúan

Amandát.

- Meggyőződésem – felelte Amanda egy határozott bólintás kíséretében, majd a válla fölött

hátranézett Martinra. A matektanár vetett még egy utolsó lesújtó pillantást Dr. Matthews-ra,

és ő is odalépett az íróasztal elé, Amandához.

- Mi úgy hisszük, hogy ezeknek a szülei halálához van köze – tette hozzá Amanda válaszához.

- Igazgatónő – próbált tiltakozni Matthews, de Mrs. Brown felemelte a kezét, jelezve, hogy

hallgasson.

Kőkemény pillantással felelt a két pedagógus elképzeléseire.

- Az árvaházi szabályzat szerint csak a személyi pszichológussal oszthatom meg az árvák

múltjának részleteit – magyarázta Mrs. Brown hivatalos, hideg hangon. Alec Matthews a

háttérben helyeslően megköszörülte a torkát.

- Ennek ellenére elismerem, hogy hibát követtünk el azzal, hogy maguknak nem adtuk meg a

szükséges információt Natalie Bright-tal kapcsolatban, aki nem csak önmagára, de néha a

környezetére is veszélyt jelenthet.

Martin kárörvendő vigyort küldött hátra Matthews-ra, azonban az a következő pillanatban az

is ráfagyott az arcára, ugyanis az igazgatónő a következő mondattal adta vissza a rajzokat

Amandának.

- De jó, ha tudják, hogy ezeknek a képeknek még a mi magyarázatunkkal sincs sok értelme.

Martin ránézett Amandára; a nő arcán a saját döbbenetét látta viszont.

- Tessék?

Az igazgatónő és a pszichológus megint jelentőségteljes pillantást váltottak. Martin kezdte

unni a kettejük néma kis kommunikációját.

Alec Matthews nagy levegőt vett, és átvette a szót. – Natalie Bright kilenc éves volt. A

szüleivel fényes nappal tartottak hazafelé az országúton, amikor a sofőr – Ralph Bright,

Natalie édesapja – valamilyen okból hirtelen befékezett – a kiérkező helyszínelők arra

gyanakodtak, hogy egy állat, nagy valószínűséggel róka, szaladt át a kocsi előtt az úton. A

fékezéssel egyidejűleg Mr. Bright félrerántotta a kormányt, és nekihajtott egy fának – a kocsit

úgy találták meg az első részével összeroncsolódva.

Amanda falfehéren hallgatta a történetet. Martin nyelt egyet.

- És Natalie apja?

Alec megköszörülte a torkát. – A kitört szélvédő egyik üvegszilánkja átvágta a nyaki ütőerét.

Valószínűleg az ütközéskor.

Martin megint érezte, hogy Amanda ujjai a csuklója köré fonódnak, a nő erősen megszorította

a kezét.

- És Natalie édesanyja is velük utazott? – kérdezte Martin rekedten.

- Ő – Alec nagy levegőt vett – ő nem volt bekötve. Amikor a férje befékezett, kirepült az

ablakon. A testet méterekkel odébb találták meg, összeroncsolódva.

- Úristen… - suttogta Martin. Amanda mellette próbálta észrevétlenül megtörölni a szemét. –

Natalie kómába esett?

Alec ismét ránézett Brown igazgatónőre, bár ezúttal inkább mintha megerősítést várt volna.

Kissé tétovázott mielőtt kimondta. – Natalie, leszámítva az őt ért sokkot, fizikailag teljesen

épp volt, és sértetlen. Egy másik arra utazó család hívta ki a rendőrséget és a mentősöket.

- De hogyan úszhatott meg egy ilyen balesetet minden sérülés nélkül? – susogta elhűlve

Amanda.

- Csak egyféleképp – nézett rá Alec. – Úgy hogy neki az édesanyjával ellentétben be volt

csatolva a biztonsági öve.

- Akkor ezt jelenti! – kiáltott fel Martin, és kikapta Amanda kezéből a rajzokat. – Ezt rajzolta

le!

Szemügyre vette a rajzokon látható feleslegesen bekapcsolt biztonsági övet.

- Igen, csakhogy a gyermekvédelem nem a kocsiban találta meg Natalie-t – kapcsolódott be a

beszélgetésbe hirtelen Brown igazgatónő.

- Akkor hol? – kérdezte zavartan Martin.

- Az anyja szétroncsolódott holtteste mellett térdelt – adta meg a választ Alec. – Még a

mentősök is csak nyugtatóval tudták elvinni onnan, hogy megvizsgálják. A jelentésben az állt,

hogy a tenyerére addigra rászáradt az anyja vére.

- Ezt látta a teremben – motyogta hirtelen maga elé Amanda.

- Tessék? – fordult hozzá Alec.

- Nézte a kezét és sikítozott – magyarázta Amanda. – Most már értem… Azt viszont még

mindig nem, miért mondogatta folyamatosan azt, hogy én tehetek róla.

- Azt mondogatta, hogy ő tehet róla? – kérdezte kórusban Alec és Brown igazgatónő.

- Igen – vallotta be Amanda.

- Nincs több időnk – mondta rögtön Alec Matthews, miközben lekapta a kabátját az egyik

sarokban álló fogasról, és visszafordult az igazgatónőhöz.

- Azonnal indulok a kórházba.

- Várjon – szólt utána Martin. – Ugye csak látogatni megy?

Matthews megzavarodva nézett vissza rá.

- Úgy értem, nem akarja most mindenféléről faggatni őt ugye? – tette hozzá a tanár.

- Már így is túl sok mindent elmondtunk maguknak – mondta Alec szárazon, és többé ügyet

sem vetve Martin ismét vészesen liluló arcára biccentett az igazgatónőnek, és Amandának,

majd kifordult az igazgatói irodából.

III.

Martin Wilson a kórházfolyosón érte utol Alec Matthews-t.

- Ugye, nem sértődik meg, ha azt mondom, kicsit reménykedtem benne, hogy nem fogjuk

egymást hamar viszontlátni – vetette oda mérgesen Matthews, anélkül, hogy ránézett volna a

tanárra.

- De ugye ön sem, ha én meg azt válaszolom, hogyha egyetlen szót is megpróbál kihúzni

Natalie-ból, akkor én nem állok jót magamért?

Már majdnem odaértek a korházi recepcióhoz, amikor Alec megpördült a sarkán és

farkasszemet nézett Wilsonnal.

- Nem értem magát – sziszegte olyan halkan, hogy csak Martin értse, amit mond. – Miért

csinálja ezt? Hisz csak egy tanítványa! Magából nem nézem ki, hogy minden diákja irányában

ennyire szentimentális legyen, szóval avasson be, kérem: miért olyan fontos magának

Natalie?

- És magának? – bújt ki a válaszadás alól Martin.

- Én a pszichológusa vagyok – adta meg a logikus feleletet Matthews.

- Én meg a matektanára – vágta rá Martin, holott tudta, hogy az ő érve labdába sem rúg a

doktoréval szemben.

Alec gúnyosan vigyorgott. – És az hol több mint a pszichológus?

- Egy normálisabb világban biztos többet jelentene – morogta Martin, majd kikerülve

Matthews-t a kórházi recepcióhoz sietett.

- Jó napot – köszönt. – Natalie Bright hoz jöttem. Meg tudná mondani, hol találom a

kórtermét?

- Itt lesz az a folyosó végén – mutatta a pult mögött álló fiatal nővérke. – Ki keresi?

- Én… - Martin tétovázott. Most mi a fenét mondjon? – Én a tanára vagyok, láttam a

balesetet, ami történt vele, és csak szeretnék biztosra menni abban, hogy jól van.

- Értem – bólintott a nővérke, de ekkor Alec is odalépett hozzájuk.

- Üdvözlöm Katie – mondta rátalálva mély baritonja legkellemesebb tónusára, majd egy

fogkrémreklámba is beillő mosolyt villantott a nővérkére, aki azonnal elpirult és a füle mögé

seperte egy seszínű hajtincsét. Martin legszívesebben belerúgott volna a doktorba. Hogy

képes ilyenkor a megnyerő külsejére apellálni?

- Üdvözlöm dr. Matthews – felelte remegő hangon az ápoló. – Ön is Natalie Bright-hoz jött?

- Pontosan – Matthews tovább sem mondott le a mosolyról. – Itt a folyosó végén, jól

értettem?

A nővérke bólintott.

- De megtenne nekem egy szívességet? – Alec közelebb hajolt a pulthoz. – Fontos ügyben

jöttem, meg akarom előzni, hogy ennek a szerencsétlen lánynak máskor is ilyen baja essen,

úgyhogy megkérné nekem Mr. Wilsont – a háta mögé intett Martinra utalva -, hogy várja meg

idekint, amíg én végzek a látogatásommal?

- Nos – a nővérke belelapozott egy előtte fekvő kórlapba. – Natalie-t sokkhatás érte, és még

gyenge, csak holnap engedhetjük haza. A legjobb az lenne, ha csak megnéznék, hogy van, és

utána hagynák őt pihenni…

- Látja? – Alec Matthews felháborodottan fordult vissza Martin felé. – Még gyenge, nincs

szüksége most egy egész hadseregnyi látogatóra.

- Mindössze ketten vagyunk – Martinnak remegett a hangja dühében. – Mehetnénk egyszerre

is!

- Katie, kérem – Alec könyörgő pillantást vetett a nővérkére.

- Az a helyzet Dr. Matthews, hogy nem tarthatom vissza Mr. Wilson-t a látogatástól – felelte

az ápolónő. – Korábban telefonhívást kaptam az iskolából, Amanda Foreman tanárnő közölte,

hogy mivel a baleset iskolaidőben történt, kiküldenek egy pedagógust a kórházba, hogy

megnézze, a diákjukkal minden rendben van-e.

Alec szeme elkerekedett, Martin viszont gondolatban kalapot emelt Amanda előtt. Tudatában

már kezdte is listába szedni azokat a dolgokat, amikért hálával tartozik kolléganőjének, és

amiért nem szabad elmulasztania a köszönetet.

- Tehát javaslom, hogy tényleg együtt tegyék meg a látogatást, és próbálják azt rövidre zárni –

a nővérke megint elpirult, és bocsánatkérően nézett Alecre, a doktor azonban már igyekezett

arra összpontosítani, hogy a lehetőleg egyetlen pillantással megfojtsa Martin Wilsont.

Martin sarkon fordult, és a folyosóvégi kórterem felé vette az irányt. Ő sem örült neki hogy

Alec Matthews-zal együtt kell ellenőriznie Natalie hogylétét, de ez is jobb volt, mint a semmi,

legalább egyszerre tarthatta vissza Alec-et a kérdezősködéstől, és láthatta Natalie-t.

Mikor azonban elérték a kórtermet, Alec megelőzte Martint és elsőként nyitott be az ajtón.

Kicsi, kétszemélyes szoba volt, de csak az ablak melletti ágy volt foglalt: Natalie Bright ült

rajta. Martin nem volt benne biztos, hogy a lány hallotta az ajtó nyílását, úgy gubbasztott az

ágyon, mintha odafagyott volna. Két lábát maga köré húzta, az egyik karja ernyedten lógott

mellette, és infúziós tű állt ki a könyökhajlatából. Arcát az ablak felé fordította, csak vörös

hajzuhataga látszott. Martinra hirtelen támadt rá a bűntudat: neki kellett volna megvédeni ezt

a lányt, és végső soron ő az oka annak, hogy ide került.

Alec ügyet sem vetett Martinra; közelebb ment az ágyhoz és láthatóan arra készült, hogy

megérintse Natalie vállát.

Martin utána akart kiabálni, hogy mégis mit művel, de nem mert: félt milyen hatást

gyakorolhat az a frissen nyugtatózott elméjű Natalie-ra.

- Natalie – szólította meg halkan a pszichológus a lányt. Annak meglebbent a haja, ahogy

megfordult; és Martin hallotta, ahogy a doktorral szinte kórusban döbbenten felnyögnek.

Azok után, hogy Natalie teljesen kiborult és majdnem meg is halt egyetlen délután alatt, a

matektanár – és ezek szerint a pszichológus is – egy végletekig kimerült, rettegő, hamuszínűre

sápadt Natalie Bright-ra számított; ezzel szemben a lány, aki rájuk nézett, egy tiszta tekintetű,

komoly felnőtt nő arcvonásait viselte. Dr. Matthews megmerevedett a mozdulata közben,

amiből Martin arra következtetett, hogy nem túl gyakran – még az is lehet, hogy soha – nem

látta ilyennek korábban a lányt.

- Mit keresnek itt mind a ketten? – kérdezte Natalie meglepetten; csak ennyi volt a hangjában:

meglepetés. Alec Matthews elegánsan eltátotta a száját.

- Látni akartuk, hogy vagy – felelte Martin halkan a háttérből. Előrébb akart menni, ugyanúgy

meg akarta érinteni a lányt, ahogy látszólag Matthews is; de nem merte, amíg a doktor ott állt.

- Értem – bólintott Natalie, mire pszichológusa megtalálta a hangját.

- De nem kell, hogy mindketten itt legyünk, ha nem szeretnéd – tette hozzá sietve, és gyilkos

pillantást küldött a válla felett a tanárra. – Mr. Wilson bizonyára megérti, hogy most távoznia

kell…

- Ami azt illeti – vágott közbe Natalie hátborzongatóan tárgyilagos hangon – én jobban

örülnék, ha most kivételesen ön távozna, doktor.

Matthews tekintete megmerevedett. – Mi? – kérdezte, és megpróbált szkeptikusan felkacagni,

mintha biztos lenne benne, hogy a lány csak a nyugtató miatt beszél így. – Látom, nem érted

Natalie, nekem kell…

- Menjen ki – fojtotta belé ismét a szót a lány emelt hangon. Tiszta tekintete épp elég

bizonyíték volt arra, hogy tökéletesen tudatában van annak, mit beszél.

Martin nem tudta biztosra, hogy vajon a kórház világítása miatt, de a doktor arca hirtelen

beesettnek és nyúzottnak látszott; abban a pillanatban sokkal jobban hasonlított egy kórházi

ápoltra, mint Natalie. A tanárt elfogta a szánalom érzése; már nem gyűlölte a doktort, sőt;

sajnálta, mert Natalie és ő általa közrefogva a pszichológus kívülálló volt; nem ismerte azt a

világot, ami a tanár és a lány között létrejött, és Martin tudta, hogy kívülállónak lenni

borzalmas érzés; ő is mindig az volt a valóságban, amíg nem találkozott Natalie Bright-tal.

Alec elszakította a tekintetét a Natalie-étól, sarkon fordult, és Martinra rá sem nézve kiment a

kórteremből. A tanár félig meddig arra számított, hogy dühében majd hangosan bevágja az

ajtót, de nem; a doktor csak halkan behúzta maga mögött.

Martin nem tudta, mit mondjon ezek után; óvatos pillantást küldött a lány ágya felé, és mint

aki nem biztos benne, mire számítson, közelebb ment. Natalie nyíltan nézett az arcába.

- Ötös lett a múlt heti dogád – jelentette be hirtelen Martin; fogalma sem volt, miért. – Jó, hát

igazából nem is adtam négyesnél rosszabb jegyet, de akkor is örültem, hogy…

- Mit művel velem?

Martin belenézett a lány szemébe. Idegesen tördelni kezdte a kezét; erre most mit kellene

mondania?

- Mit művelek…

- Szeretném tudni, mi történik – mielőtt Martin tiltakozhatott volna; a lány felguggolt az

ágyon; infúzió nélküli kezével a tanára után nyúlt, belekapaszkodott a csuklójára, és az ágya

széléhez húzta; a férfi félszegen leült. Natalie várakozóan figyelte őt.

- Semmi nem… történik – felelte Martin, de ahogy kimondta, azonnal nevetségesnek érezte.

Persze, hogy történik valami; azóta, mióta ők ketten összeszólalkoztak az első matekórán. –

Csak… matekot tanítok neked.

A lány szomorúan elmosolyodott. – Tényleg? Csak matekot?

Martin ostobának érezte volna magát, ha igennel felel, ezért inkább csöndben maradt. Natalie

azonban továbbra is olyan szilárdan nézett a szemébe, hogy a tanár képtelen volt elkapni a

tekintetét.

- Tudja, mióta megjelent a suliban – mondta türelmesen Natalie – én érzek. Magamtól. Düh,

szomorúság, csalódás, bűntudat – egy percre megvillant a szeme, és Martin hirtelen nagyon

nagyon, rémisztően közel érezte magához a lányt, pedig meg sem moccant, és karnyújtásnyi

távolságra voltak egymástól. – Bizalom. És az ebben a különleges, hogy én ezeket egyszer

régen már kiirtottam magamból. De most nem megy.

Egy percig csendben ültek és nézték egymást; a tanár képtelen lett volna megmoccanni,

mintha a teste elpárolgott volna.

- Tehát mit művel velem… Martin?

A nevét hallva mintha könnyebb lett volna; a lány szépen ejtette a nevét, gyengéden, és a

tanár már sokkal kevésbé érezte magát ostobának.

- Azt hittem azt, amit teszek minden diákommal – felelte végül, elgondolkodva, de

ugyanolyan őszintén viszonozva a lány pillantását. – Megnyitottam előtted a világom.

Amiben nem volt semmi különleges, mert mindenkivel ezt csinálom… Ők pedig jönnek,

látnak, és… - Martin felsóhajtott. – Mennek. És ez jól van így, mert nekik máshol van a

helyük. Máshogy látják a dolgokat, mint én. De nálad – itt mintha hirtelen fordult volna vele

egyet a kórterem, aztán minden visszakerült a helyére; a tanár ösztönös mozdulattal előre

hajolt, és könnyedén végigsimította a lány arcát. – Nálad éreztem először azt, hogy ha

beengedlek a világomba, akkor te ott… otthon vagy. És akár ott is maradhatnál, ha szeretnél.

Akár mindig.

Natalie halványan mosolyogva nézte őt, míg beszélt; majdnem, hogy szeretetteljesen.

- Még senki sem mondott nekem ehhez hasonlót, azt hiszem. És mindezek ellenére mégis

belekevertem magát is ebbe az egész cirkuszba.

Martin kérdőn összevonta a szemöldökét. – A rajzaimmal – tette hozzá Natalie.

- Emlékszel most már rájuk? – kérdezte Martin.

A lány lassan bólintott. – Mindenre emlékszem. Bár ne tenném.

- Akkor én tartozom bocsánatkéréssel – ismerte be a férfi bűnbánóan. – Én kértem meg

Foreman tanárnőt, hogy mutassa meg neked őket. Ki akartam deríteni, mit jelentenek.

Natalie egy pillanatra elmerengve nézte őt. – Nem hibáztatom érte. Az ígértem rajzolni fogok

magának, nem azt, hogy a tudat alatti emlékeimmel traktálom. - Vállat vont. - Ne eméssze

magát. Nem akarom, hogy bűntudata legyen. Felesleges. Nem akarom már többet elnyomni

azt, hogy érzek. Azt hittem leszámoltam az érzéseimmel és látja? Még mindig sokkal

erősebben nálam. Én pedig elfáradtam.

Martin mély sajnálattal hallgatta a lányt, nagyon szerette volna magához ölelni, de nem merte.

- Jártam az árvaházban – jegyezte meg végül, hogy kissé elterelje a lány figyelmét. -

Megtekintettem az igazgatói irodát.

Natalie erőtlenül felnevetett. – Akkor felteszem ott ismerkedett meg dr. Matthews-zal.

- Nos, mit mondjak –morogta Martin – szerelem volt első látásra.

- Sejtettem, hogy így lesz – bólintott rá Natalie. – Elmondta, hogyan haltak meg a szüleim,

igaz?

A férfi majdnem, hogy mentegetőzve felelt. – Tudnom kellett, miért tetted, amit tettél.

Lehajtotta a fejét. – De azt ők sem tudták elárulni, miért okolod magad.

- Ez egyszerű – ingatta a fejét Natalie. – Ha én nem vagyok ott, ők még ma is élnének.

- Nem hiszek neked – tiltakozott Martin. – Nagyon fiatal voltál még, talán…

- Talán nem is az történt, amit láttam, talán nem is ez az igazi esemény, talán csak egy rossz

álom ez az egész, ami már nyolc éve folyamatosan gyötör, és nem tudok felébredni belőle –

darálta unottan a lány, és ujja hegyével megbökte az infúziós tűt az alkarjában. – Higgye el,

mindent megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy kevésbé legyen szar, de azon a tényen,

hogy a szüleim miattam halottak, ugyanúgy nincs mit tagadni, mint azon, hogy képtelen

voltam teljesen és végérvényesen legyőzni az érzéseim.

Ujjaival fésűszerűen áttúrta a haját; egy köteg vörös tincset öntudatlanul arca másik oldalára

sodort.

- Veszekedtünk, tudja? Azon a napon, amikor a karambol történt. Akkor töltöttem be a

kilencet. Festőpalettát akartam kérni a szülinapomra, tudja, olyat, amilyen csak a nagy

művészeknek van, amilyet az igazi profik használnak, de inkább kempingezni vittek a

hegyekbe három napra. Ott rajzoltam életem első tájképeit.

Mutatóujja hegyével különböző formákat kezdett rajzolni a kórházi ágy lepedőjének ráncai

közé.

- Borzalmasak voltak azok a képek, te jó ég. Onnan utaztunk hazafelé, amikor megkérdeztem,

hogy most már megveszik-e nekem a palettát, hogy legközelebb, ha felmegyünk, már azon

festhessem le a hegyeket. Azt mondták, talán jövőre, a tízedik születésnapomra.

Megsértődtem, és – keserűen elmosolyodott, és mióta Martin belépett a kórterembe, most

kezdett el először sírni. – És édesded gyermeki zsaroláshoz folyamodtam.

Nem rázta a hisztéria, mint Amanda tantermében; csak a könnycseppek szaladtak végig egyre

szaporábban az arcán.

- Azt mondtam nekik, addig nem kötöm be magam a hátsó ülésen, amíg meg nem ígérik, hogy

megveszik nekem a palettát. Megígérték. Rávágtam, hogy csak le akarnak csitítani, és csak

azért se kapcsoltam be a biztonsági övemet. Anyukám kikapcsolta magát, és hátranyúlt, hogy

bekössön engem. Akkor fékezett be apa.

Zsebkendőt kotort elő, és ügyetlenkedve kifújta az orrát. Martin dermedten nézte; nem tudott

mit felelni.

- A többit már érti. Semmi bajom nem lett. Megfogott az öv. Anyám utolsó cselekedetével

megmentette az életem. Van magának fogalma róla, azóta hányszor kívántam azt, bár ne tette

volna? Hogy bár az apám befékezett volna, mielőtt még anyám elérte volna a biztonsági övet?

Ha meghaltam volna, most minden egyszerűbb lenne. Minden.

- De túlélted. És kétlem, hogy édesanyád azért mentette meg az életedet, hogy azt aztán

bűntudatban éld le. A szüleid sem ezt akarnák – mondta Martin teljes meggyőződéssel. –

Sajnálnák, hogyha csak azért megölnéd az érzéseid, mert magadat okolod.

- Nem tudom megölni az érzéseimet – legyintett lemondóan Natalie. – Hisz látta –

megpróbáltam, de sikertelenül. De akkor sincs értelme, hogy érezzek, ha nem tudom

kifejezni; mégis hogy mondjam a hátralévő életem során bárkinek is azt, hogy szeretlek, vagy,

hogy hiányzol, azok után, hogy azoknak, akiknek a legjobban kellett volna, nem mondtam el,

amikor kellett volna? Hogy éljek aztán azzal a tudattal, hogy másoknak mondtam el azokat a

szavakat, amiket a szülei érdemeltek volna meg?

Halkan szipogott; megint kifújta az orrát.

- Nem kell, hogy kimondd – mondta hirtelen Martin. Natalie ránézett; könnyáztatta szemei

hatalmasaknak tűntek. – Mit beszél?

Martin két oldalról megfogta a lány vállát. – Ha nem tudod kimondani, akkor ne mondd. Ne

mondj semmit. Ezt már hallottad tőlem az első korrepetáló óránkon is; nekem nincs

szükségem arra, hogy halljam, én… - habozott. – Én azt hiszem, anélkül is megértem.

Natalie egy percig csak hangtalanul nézett rá, aztán hirtelen meglobbant a haja; magához

ölelte a tanárt. Martint váratlanul érte a mozdulat; kicsit ültében hátradőlt, karjával átfogta a

lány derekát.

- Köszönöm – hallotta a suttogó hangot valahonnan a vörös hajhalmaz alól.

- Hát igen… ööö… - ő is magához ölelte a lányt. – Szívesen.

Miután elengedték egymást, Martin felállt, hogy menjen; félt, mikor nyit rá a nővér, hogy túl

sokáig volt benn. Búcsút intett Natalie-nak, de ahogy az ajtó felé indult, a lány hirtelen a

nevén szólította.

- Igen? – fordult vissza.

Natalie elgondolkodva ült az ágyán - Nyolc éve az anyám mentette meg az életemet. Most ki

rántott el a kocsi elől?

Martin szemében újra megelevenedett a baleset képe, és azé az emberé, aki Natalie mellé

beült a mentőbe, miután megmentette a lány életét.

- Colin. Colin Anders.

IV.

Amikor a kórházban történtek után dr. Alec Matthews hazaért, becsukta maga mögött a háza

ajtaját, felkapcsolta a villanyokat, és körbenézett a most valamiért barátságtalannak ható

lakása előszobájában, olyan érzés kerítette hatalmába, ami korábban soha egyetlen pillanatra

sem: pánik.

Megrémült ettől az érzéstől; berohant a fürdőszobába, rámeredt a tükörképére, és valamiért

attól rettegett, hogy az arcán a menthetetlen öregedés félreérthetetlen jeleit fogja felfedezni.

Elcsigázott, kimerült, összetört ember nézett vissza rá; valaki, aki megváltozott, külsejében és

lelkében más lett, formálódott, torzult. Alec gyűlölte ezt a magányos, szánalmas valakit, aki

őbelőle lett, és a gyűlölet elárasztotta minden izmát, minden idegszálát; még látott egy eszelős

villanást tükörbéli önmaga szemében, és utána már csak a csörömpölés hallatszott, ahogy az

öklét teljes erőből belevágta az üveglapba, és a tükörszilánkok, mint megannyi ezüstös, éles

esőcsepp, belezáporoztak a mosdókagylóba. Alec, mintha csak valami lassított felvételt

figyelne, csodálkozva nézte, hogyan nyílik sok apró heg a kézfején, és hogyan kezd el

azokból vékony csíkban csordogálni sötétvörös vére. Lecsordult a kezén, és követte a

tükörcserepeket; a doktor egyenesen művészinek találta, ahogy a piros vér utat talál az

üvegszilánkokon; gyönyörű kontraszt volt, a sápadt hidegség és a vérvörös harmóniája;

Natalie Bright szépsége volt ez is, mint minden Alec Matthews számára.

Csodálkozva forgatta maga előtt vértől csatakos jobb kezét. Le kellene fertőtleníteni, de

hogyan csinálja úgy, hogy ne vérezzen közben mindent össze? Alec-ban most ötlött fel

először a gondolat, hogy mennyire szüksége lenne valakire, aki gondoskodik róla; valakire,

aki haza várja, és kedves szavakat mond neki.

Mióta Natalie-val viszonya volt, csak Natalie-t tudta volna elképzelni ebben a szerepben, de

most, ahogy ott állt a fürdőszoba szekrény előtt, amiben a tükörlap nélkül csúnyán látszott a

belső ragasztás nyoma, először jutott eszébe a harminckilenc éves Alec Matthews-nak, hogy

évekkel ezelőtt családot kellett volna alapítania. Akkor most nem lenne egyedül; lennének,

akiket szerethet, akik viszontszeretik - akkor most nem tartana ott, hogy gyakorlatilag két éve

folyamatosan törvényt szeg, össze-vissza hazudozik, olyanoknak okoz fájdalmat, akiknek

sosem állt szándékában, és még jól is esik mindez neki. Akkor minden másképp lenne.

De tényleg minden másképp lenne? Alec egyáltalán nem volt biztos benne, hogyha felesége

lett volna, és nős emberként kezdi el kezelni Natalie Bright-ot, nem történt volna meg a baj.

Jól emlékezett még a pillanatra, hogyan vesztette el az eszét már a lány legelső csókja

alkalmával, aztán pedig újra és újra – valószínűleg még az sem tudta volna leállítani, ha

mondjuk, akkor épp a gyerekeiért kellett volna mennie az iskolába.

Talán jobb volt így, mert így legalább másoknak nem okozott fájdalmat… nem ez megint

nem igaz. És Colin Anders? Őt talán nem áldozat? Habár az egész az ő hibája; ostoba kis

könyök, szerencsétlen félnótás - miért kellett a rossz emberbe beleszeretnie?

Alec megrázta a fejét. És neki miért kellett a rossz emberbe beleszeretni?

Tudta, a helyzet Colin Anderst igazolná; Natalie-val egykorú, szintén árva, talán Natalie

jobban megértené magát vele, mint Alec-kel… De nem, nem szabad erre gondolni.

Alec átment a konyhába, és az egyik szekrényből whiskyt vett elő. Az első adagot két

kortyban lenyelte, másodjára pedig majdnem színültig töltötte a poharat; az alkohol jóleső,

perzselő forrósággal égette végig a torkát. Gondolt egyet, és a mosogató felé tartva a karját

egy jó adagot ráloccsantott az italból sebhelyes kézfejére.

Felszisszent a fájdalomtól. A lefolyó mellett apró, csöpögő tócsába gyűlt a kiöntött szesz, de a

doktort nem érdekelte. Magához vette a whiskys üveget, majd pohara társaságában kiment a

nappaliba, és lerogyott a kanapéra.

Már korábban megfogadta, hogy soha senkinek nem fogja átengedni Natalie-t, és most már

határozottan úgy vélte, ha Colint nem tudta volna átverni, és megutáltatni vele a lányt, lehet,

hogy képes lett volna a fiút durvább úton távol tartani. Persze az lett volna a helyes, ha nem

folytatja a viszonyát Natalie-val - mit nem folytatja, el sem kezdi! -, és inkább Colin felé

terelte volna őt –de erről csak képzelegni tudott, így cselekedni nem. Tudta, ha elereszti a nőt,

akiért bármit, akármit megtenne, ő egyedül marad; és mivel a lelke mélyén a doktor sejtette,

hogy már nem fog mást szeretni, akkor nem csak, hogy egyedül marad, de hátralevő életére

marad egyedül. És mindeközben nézze végig, hogy ragyog Colin Anders égszín szemeiben az

általa is érzett szerelem? Soha.

Így ringatta magát a tudatba, hogy a fiú félreállítása nem elkövetett hiba volt, hanem jogos

cselekedet, majdnem, hogy kötelesség a Natalie Bright iránt érzett szerelem nevében. Alec azt

hitte, nem lesz többé gondja Colin Anders-szel, de mikor hallotta, hogy a fiú húzta el a kocsi

elől Natalie-t az iskolai baleset során, elbizonytalanodott, az igazi hidegzuhanyszerű

felismerés pedig csak ezt követően várt rá: nem hogy nem sikerült kiiktatnia

legveszélyesebbnek hitt vetélytársát, de kapott mellé még egyet. Martin Wilson felbukkanása

még az elázott hajával is olyan szintű fenyegetést jelentett Alec Matthews-ra nézve, amely

mellett Colin Anders egykori félénk, tiszta vonzalma Natalie iránt huszadrendű, silány,

eltaposható problémának tetszett.

Persze sem Martin sem Natalie nem tudta, hogy a kórteremben folytatott beszélgetésük

minden szava Alec Matthews fülének hallatára zajlott le, ugyanis a doktor direkt nem csukta

be maga mögött az ajtót. Nem volt a legméltóságteljesebb megoldás – ezt Alec is kész lett

volna elismerni – de nem hagytak neki választást – vagy legalábbis ő így fogta fel az egészet.

Még soha nem hallotta korábban így beszélni Natalie-t. Élete legnagyobb álma volt, hogy a

lány egyszer neki öntse ki így a szívét – és végig kellett hallgatnia, hogy lopja el tőle ezt a

magasztos célt ez a seszínű hajú, alacsony, a lány szeretetére abszolút méltatlan szánalmas kis

figura, aki azt hiszi, hogy, csak mert matekot tanít a lánynak, jogot formálhat a szívére is.

Amíg Martin Wilson nem jelent meg a képben, Alec legalább kapaszkodhatott abba az

elérhetetlen vágyálomba, hogyha a lány betölti a tizennyolcat, elviszi őt innen, hisz akkor már

végképp egymásra lennének utalva, és csak együtt lennének. De így, hogy fültanúja volt

annak, Natalie mennyire kötődik ehhez az emberhez, pedig még csak két hónapja ismeri, míg

Alecet már nyolc éve, biztosan tudta, hogy a lánynak egy idő után nem lesz szüksége rá, ha ez

a Wilson csakugyan képes újra előhívni a lányban az érzéseket. Natalie tizennyolcadik

születésnapjáig már kevesebb, mint egy év volt hátra, még egy év után pedig az árvaházat is

el kell majd hagynia, ha befejezi a középiskolát. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor Alecnek

nem áll majd többé jogában rendelkezni a lány felett – mi van tehát, ha Natalie helyette

gondolkodás nélkül Wilsont választja majd?

Amíg Natalie-nak nem volt senki mása Alec-en kívül, ez a gondolat még csak

feltételezésként sem merült volna fel, de most, hogy Wilson belerondított a képbe minden

megváltozott. Colint könnyű volt megfékezni: túl hiszékeny, naiv és jóindulatú ahhoz, hogy

rosszat feltételezzen másokról, de a doktor tudta, hogy Martin Wilson megtévesztésével nehéz

dolga lesz. Éppen ezért nem is a matektanárra kell hatást tennie, hanem Natalie-ra, el kell

hitetnie a lánnyal, hogy csak őrá, Alec-ra számíthat, nincs más, aki megvédhetné.

Alec nem számolta, közben hány pohárral ivott meg; lassanként gondolatai félelemből és

gyűlölködésből emlékezésbe fordultak. Nagyon gyakran idézte fel magában azt a napot,

mikor először feküdt le Natalie-val; néha megpróbálta kielemezni a lány cselekedeteit, de a

legtöbbször nem sikerült; az viszont nagyon tisztán és erősen rémlett neki, hogy mennyire

végzetesen gyengének érezte magát a lány minden érintése nyomán.

Natalie akkor volt tizenöt éves, és mint mindig, pszichológiai foglalkozásra érkezett a

doktorhoz. Alec már nem emlékezett arra, pontosan miről is beszélt neki akkor; de lelkesen

magyarázott, halvány reménykedés ébredt benne, mert a lány tekintete más volt, valahogy

megváltozott. Habár most sem szólalt meg, arca továbbra is fagyos, kifejezéstelen és sápadt

maradt, Alec biztosan érezte, hogy a szemében van valami, ami korábban hiányzott; Natalie

most nem üres unalommal, érdektelen érzéketlenséggel nézett vissza rá: pillantása kíváncsi,

majdnem, hogy érdeklődő volt. Alec már épp megörült, hogy talán sikerült végre felébreszteni

a lány figyelmét, amikor Natalie egy kissé összehúzta a szemét; a doktorban akkor merült fel

először a hasonlóság, hogy Natalie úgy vizslatja őt, mint a ragadozó az áldozatát.

A doktor a múlt felidézése közben újabb pohár whiskyt töltött; halványan érzékelte, hogy az

üveg kezd kiürülni, de mintha Natalie-val kapcsolatos emlékei mintha hirtelen erősebbek

lettek volna a valóságnál; szinte érezte a tarkóján ugyanazt a bizsergő izgalmat, amit akkor,

amikor rájött, hogyan néz rá a lány.

Akkor nem volt elég ideje, hogy megállapítsa, mindez pontosan mit is jelent, mert mielőtt

megtehette volna, a lány felállt. Alec megzavarodott, azt hitte Natalie menni akar, ezért ő is

követte példáját – ha tényleg menni szeretett volna, nem akarta tartóztatni. A lányban azonban

fel sem merült az indulás gondolata. Nagyon lassan odasétált a férfihoz, felpillantott az arcára,

és néhány hangtalan másodpercig nézték egymást– aztán Natalie lábujjhegyre állt és nemes

egyszerűséggel szájon csókolta a doktort.

Alec Matthews Natalie Bright közelségében sok mindenre számított – erre nem, de még

kevésbé arra, amit ő maga produkált, ugyanis mielőtt teljesen leblokkolt agya működésbe

léphetett volna, ösztönösen visszacsókolt – ajkai automatikusan mozdultak.

Natalie elhúzódott tőle és újra azzal az analitikus pillantással kezdte vizsgálni, majd ismét

megcsókolta. Mikor már harmadjára próbálta ugyanezt megtenni, Alec Matthews végre

megtalálta a hangját – torka kiszáradt, rekedt volt a döbbenettől.

- Mi a fenét művelsz? – kérdezte suttogva, és a kezét a lány vállára téve fogta őt vissza. A

lány nem felelt, csak továbbra is azzal a tekintettel nézett rá.

- Nem ez a módja, hogy kommunikáljunk – mondta neki nyomatékosan Alec, és egy kicsit

megrázta a lányt. A szíve dobbanásai olyan gyorsan követték egymást, hogy félő volt,

összeakadnak, mint a rozsdás fogaskerekek.

- Nem is azért teszem – szólalt meg végre az akkor tizenöt éves Natalie Bright.

- Akkor miért? – szegezte neki a kérdést Alec.

A lány kicsit oldalra döntötte a fejét, mintha más perspektívára vágyna, majd lassan felemelte

a kezét, és a mutatóujja hegyével finoman körberajzolta a férfi ajkainak vonalát. A doktor

szorítása erősödött a lány vállán – erejét megfeszítve kellett koncentrálnia, hogy ne veszítse el

a fejét, és ne rántsa magához Natalie-t.

- Tetszenek az érzéseid – felelte a lány halkan. Alec, ha lehet, még jobban megdöbbent.

- A mijeim?

- Az érzéseid – ismételte Natalie türelmesen, és a keze lesiklott a férfi mellkasára. – Én is

akarok belőlük.

Alec egész testében reszketni kezdett. Lassan kezdtek eljutni az agyáig a tények, és hirtelen

megértette, hogy bajban van. Óriási, rettenetesen nagy bajban. – És mi lesz a sajátjaiddal? –

kérdezte, de csak, hogy húzza az időt; közben nézte Natalie-t és szinte eszét vesztve

gondolkodott. Mikor lett ennek a lánynak alakja? Mikor kezdte a kislányos két oldalfonat

helyett kiengedve hordani azt az észvesztően szép haját? Miként vált a kerek, gyermeki arc

széppé és fiatallá? Az ég szerelmére, mikor lett ez a kislány – nő?

- Azokra nincs szükségem – felelte neki a lány, és még csak el sem pirult; a zavar vagy a

félelem minden jele nélkül beszélt. – Én a te érzéseidre vágyom.

Alec rémülten rázta a fejét, de nem Natalie-tól félt; önmagától.

- Azt sem tudod, mit beszélsz – bizonygatta, de az egész úgy hangzott, mintha inkább

önmagát akarná meggyőzni az igaza felől.

- Biztos? – duruzsolta Natalie és könnyedén kilépett Alec feltartóztatása alól. Ezúttal még

közelebb ment, úgy nyomta a száját megint a férfiéhoz; csókja őrjítően tapasztalatlan volt.

Alec ismét eltolta magától.

- Nem tehetjük – mondta olyan erőtlenül, hogy a szavai szinte átlátszóak voltak. Natalie

felnevetett: egy szemernyi öröm sem csengett a hangjában.

- Már hogyne tehetnénk – felelte, határozottsága lesöpörte Alec gyengécske ellenkezését.

- Menj el – suttogta Alec, és hátrálni kezdett. – Nagyon kérlek, menj el.

- Nem megyek sehová – jelentette ki Natalie. A doktor teljesen biztos volt benne, hogy ha

most képes elrohanni, kivágni az ajtót, és addig szaladni minél messzebbre a lánytól ameddig

bír, talán megmenekül; de moccanni sem tudott. Látta, ahogy a lány megint közelebb jön

hozzá, és mintha a padlóhoz betonozták volna. – És tudod miért nem? – a lány suttogása az

arcától néhány centire hangzott fel; Alec egész testében megborzongott. – Mert akarsz engem.

Látom rajtad, látom már nagyon régóta, és azt hiszem, meg tudom adni, amit szeretnél,

cserébe az érzéseidért.

A doktoron páni félelem uralkodott el. Tényleg akarta a lányt? Hogy lehet, hogy ő észre sem

vette? Érezte, ahogy Natalie hozzásimul, és amikor az ajkuk megint találkozott, feladta;

belefáradt az ellenkezésbe. A lány bőre forró volt a tenyere alatt; Natalie olyan hátborzongató

bizonyossággal és mégis olyan édesded járatlansággal érintette meg, hogy az idegtépően

izgató volt; és Alec tudta, hogy a lány igazat mondott.

Mert akarta őt, nem emlékezett mióta, csak arra, hogy akarta, kívánta, szomjazta – és a lány

egyszer csak ott volt, nagyon, nagyon közel…

Alec hasogató hát-, és fejfájás közepette riadt fel. A kanapén feküdt, a bal kezében

szorongatva a kiürült whiskys üveget; nyilván az éjjel álomba itta magát. A válla a

kényelmetlen alvóhelyzetben elzsibbadt, teste verejtékben fürdött – de a jobb keze, amit

tegnap összevagdostak az üvegszilánkok, már feleannyira sem fájt. Alec meglepve tartotta

maga elé a kézfejét – sebei mind egy szálig le voltak ragasztva. A fürdőszobából neszezés

hallatszott. Alec nagy nehezen feltornászta magát a kanapén és hunyorogva meredt a zaj

irányába. A fürdőszoba ajtón Natalie Bright sétált ki – az igazi, jelenbeli, tizenhét éves Natalie

Bright. Kezében kukászacskót tartott, amibe összeszedte az üvegcserepeket. Vetett egy

szemrehányó pillantást Alecre, majd a konyhába ment, hogy kidobja az üvegszilánkokat. Egy

pohár vízzel és egy szem gyógyszerrel tért vissza.

- Te eszelős idióta – kommentálta a helyzetet miközben átnyújtotta az aszpirint Alecnek. A

férfi elvette a vizet és felhajtotta vele az orvosságot. Miután letette a poharat újra Natalie-ra

nézett.

- Mit keresel itt? – kérdezte rekedten.

- Most engedtek ki a kórházból – felelte Natalie. – És szerettem volna… beugrani.

Alec gúnyosan felnevetett. – Képzelem mennyire szerettél volna beugrani.

- Nem, az a helyzet – Natalie elpirult és láthatóan feszengeni kezdett. – Hogy beszélni

akartam veled.

Alec megpróbált bemutatni egy ironikus grimaszolást, de olyan fájdalom nyilallt a

halántékába, hogy inkább csak annyit mondott:

- Mi történt, hogy most egyszerre beszélni szeretnél velem? Hirtelen telhetetlen lettél? Hisz

tegnap délután elzavartál, hogy minden megbeszélhess a matektanároddal. Mi szükséged van

rám?

Natalie lesütötte a szemét. – Valójában arra számítottam, józan leszel, amikor eljövök –

motyogta bizonytalanul.

- Józan vagyok, csak másnapos – mordult rá Alec. Megfogta a lány kezét, maga mellé ültette.

– Úgyhogy ne fogd vissza magad, drágám, majdnem nyolc éve várom, hogy beszélni akarj

velem.

Még sohasem látott korábban szánalmat a lány tekintetében, ahogy ránézett. És hirtelen tudta,

miért jött el hozzá Natalie Bright. – Ó – szólalt meg benne a felismerés. – Jobb lett volna, ha

akkor jössz, mikor részeg vagyok.

- Alec – sóhajtotta Natalie tétovázva – azt akarom, hogy hagyjuk ezt abba.

V.

A szinte teljesen üres árvaházi étkezőben a csendet egy hangos csattanás törte meg, amikor az

aznapi ebéd alkalmával Colin Anders már másodszor ejtette le a villáját.

A konyhába vezető ajtó lendületesen kicsapódott, és a főszakácsnő reményteli kifejezéssel az

arcán lesett ki rajta az étkezőbe; Colin szégyellősen rámosolygott, és megrázta a fejét, jelezve,

hogy még mindig nem fejezte be az ebédet, holott közben kiürült az étkező, és az összes többi

árva elment a dolgára. A szakácsnő bosszúsan újra becsapta maga mögött az ajtót.

Colin nagyot sóhajtott, és lehajolt a villáért. Mint az utóbbi két napban már annyiszor, most is

túl későn jött rá, hogy a jobb kezét nem tudja használni; egy újabb, mélyebb sóhajtás

kíséretében kirúgta maga alól a széket, átment az asztal másik oldalára, és a bal kezével szedte

össze a földön heverő evőeszközt. A taktikát erre az esetre már alaposan kidolgozta, és nagy

gyakorlatot is szerzett benne: a villa nyelét az állával a nyakához szorította, és a tetejét meg

megtörölte a bal kezébe vett szalvétával.

A sikeres tisztítóakciótól kicsit pozitívabban látta a helyzetet; újult erővel pillantott le a

tálcáján heverő ebédjére, de ráébredve, hogy a rántott gomba még mindig nem szeletelte fel

önmagát, elégedetlen, éhes morgás közepette lecsapta a villát a tányér mellé, és sértődötten

rábámult a rizsre, mint hogyha az tehetne az egészről. Kezdte hozzászokatni magát a

gondolathoz, hogy ma sem fog valami sokat enni; korgott a gyomra, de tudta, hogy ennél

tovább nem húzhatja el az ebédidőt.

Szombat koradélután volt, de miután Colin csütörtök este az egész komplett vacsoráját az

ölébe borította, elhatározta, hogy amíg a jobb karja könyékig be van gipszelve, addig inkább

az étkezési idők legvégén fog lejárni az árvaház étkezőjébe, hogy ha bénázik is, ne rajta

röhögjön az egész árvaház.

Nem mintha bárkinek is eszébe jutott volna, hogy röhögjön rajta, épp ellenkezőleg: St. Gates

minden lakosa, a legöregebbtől az utolsó gyermekig, hősként tekintett a fiúra. Natalie Bright

csütörtöki balesete óta még két nap sem telt el, de az érzések kiéleződtek, és a vélemények

Colin Andersről, és Natalie Bright-ról még inkább szélsőségessé váltak. Natalie-t ha lehet,

most még jobban utálta a város: habár senki nem tudta, mi ment az agyára, hogy majdnem

kocsikerekek alatt végezte, de nem is igazán voltak kíváncsiak rá. Amúgy is öngyilkos

hajlamúnak tartották, és azt mondogatták, csak idő kérdése volt, hogy ez történjen. Minden

háztartásban kitalálták a saját változatukat, amely magyarázta Natalie Bright újabb őrült

attrakcióját, azonban egy dolog minden esetben állandó volt, egy dologban minden városlakó

maradandóan egyetértett; Colin Anders hős, nem kevesebb.

Nem egy középiskolás a telefonjával videózta le a jelenetet, ahogy a fiú elrántotta Natalie-t a

kocsi elől: Colin maga erről nem tudott, de néha felelevenedett előtte a kép, ahogy a lány után

kap, és elhúzza, mielőtt elüthetnék. Maga sem tudta, miért csinálta, ösztönösen cselekedett;

ahogy az iskolában meglátta elrohanni a folyosón Natalie-t, érezte, hogy nagy baj van; és azt

is, hogy segítenie kell. Abban a percben, ahogy rájött, a lány élete a tét, nem számított, mi

történt köztük, nem számított, hogy a lány nem szereti őt; csak az, hogy megmenthesse.

Amikor meghallotta a dudaszót, és a fékcsikorgást, már ott volt a sarkában: meglendítette a

kezét, megragadta a karját, és olyan erővel rántotta el őt a kocsi elől amilyen erősen csak

tudta. A lány öntudatlanul szédült a karjaiba: Colin egy percre arra gondolt, hogy ez más

élethelyzetben egészen szép jelenet lehetne, de aztán érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát:

próbált nem ráesni Natalie-ra, úgyhogy végül ő végezte az aszfalton.

A mentősöknek azt bizonygatta, hogy be akar menni Natalie-val a kórházba, és azoknak nem

kellett kétszer mondani: rögtön beültették Colint a mentőbe az eszméletét vesztett lány mellé,

leginkább azért, mert Colin a jobb csuklóját nem tudta megmozdítani, de ez különösebben

nem foglalkoztatta, és amikor a kórházban erről kérdezték, csak annyit tudott mondani, hogy

arra esett rá, amikor félrerántotta a lányt.

Az orvos a nap hősének nevezte őt, amikor begipszelte a karját a könyökéig, és meghagyta a

fiúnak, hogy próbálja meg nem erőltetni sérült végtagját.

Colin persze már aznap este leforrázta magát az árvaházi hagymalevessel, de karja

használhatatlanságának legnagyobb hátrányára akkor döbbent rá, amikor a tollat sem tudta

megfogni, annak ellenére, hogy nem régen az összes versét összegyűjtötte a különböző

helyekről, ahová éppen lefirkálta őket, és elhatározta, hogy átírja őket egyetlen füzetbe.

Most azonban, ahogyan ott ült és lassan kihűlő ebédjét szemlélve megértően hallgatta

gyomra korgását, igazán nem bánta volna, ha kicserélheti a bal csuklóját a törött jobbra, vagy

ha megtanulhatna bal kézzel írni és enni. Feladva a reményt, a bal kezével megfogta a tálcája

szélét, és készült felállni, amikor a vele szemben lévő helyre az asztalra hirtelen letettek egy

másik tálcát; Colin meglepetten pillantott fel, és ugrott egyet a gyomra: Natalie Bright volt az.

Haját lófarokba kötötte; kicsit szokatlannak hatott így, de szépnek is; Colin azzal a

gondolattal próbálta lassítani dübögő pulzusát, hogy ismételgetni kezdte magában a legutolsó

beszélgetésüket és az érzést, ami akkor gyötörte: a mérhetetlen magányt, a megalázottságot, a

visszautasítottságot.

Miután szerelmet vallott a lánynak ellentétes érzelmek kavarogtak benne: először magát

szidta, aztán Natalie-t, aztán megint magát, és újra Natalie-t. Elsőnek arra gondolt, talán hiba

volt felborítani a köztük hét év alatt kialakult szilárd, de szavak nélküli rendszert; aztán

eszébe jutott az izgalom, amit akkor érzett, mikor Natalie-t az érzelmeiről kérdezte: a vágyat,

a szomjúságot arra, hogy halljon valamit a lánytól. Őszintén hitte, ez a sok idő elég volt

Natalie-nak, hogy észrevegye, megszokja, és viszonozza Colin szerelmét: egy világ omlott

össze benne, amikor a tévedésére fény került. Egész este sírt, és másnap undorodva saját

férfiatlan érzékenységétől és heves érzéseitől, elhatározta, hogyha nem megy másképp, hát

úgy felejti el a lány iránt érzett szerelmét, hogy meggyűlöli őt, csak még azt nem tudta,

hogyan kezdjen hozzá. Gyanította, hogy az életének megmentése nem a legmegfelelőbb

kezdet, de azért arra a két másodpercre, míg a lányt a karjaiban tarthatta, valami nyugodt,

őszinte boldogság kerítette hatalmába – aztán hallotta, hogy a saját és a lány testének súlya

alatt hogy reccsen a csuklója a hideg betonon, és a pillanat elszállt.

Natalie halványan mosolygott, haja aranyosan csillogott a bágyadt, ablakon beszűrődő

napfényben. Colin végzetesen gyengének érezte magát.

- Megengeded, hogy leüljek? – kérdezte tőle halkan Natalie. A fiú nem szólalt meg, és nem is

bólintott: szótlanságát Natalie minden habozás nélkül igennek vette, és leült Colinnal

szemben.

- Hogy vagy? – érdeklődött a fiú erősen törekedve egy udvarias csengésű hangszínre.

- Életben – felelte Natalie. Colin zavarba jött és lesütötte a szemét, de Natalie-nak a

szempillája sem rebbent; szilárdan, áthatóan nézte a fiút.

- Tudni szeretném, miért tetted – szólalt meg néhány perc múlva, ezúttal lágyabban. – Hogy

miért mentetted meg az életem.

Colin vonakodva bár, de végül belenézett a szemébe. – Én voltam a legközelebb, de ha nem

vagyok ott, más is megtette volna.

- Ez nem igaz – rázta a fejét a lány. – Senki más nem kockáztatta volna értem a saját épségét.

Csak te. Miért?

- Tudod miért – Colin ismét elfordította a fejét, mintha nem akarná látni, hogy a szavai milyen

hatást érnek el. – De most már mennem kellene, már több mint fél órája itt ülök… - anélkül,

hogy ránézett volna a lányra, megpróbált felállni, és ismét elszántan megragadta a tálcáját a

baljával, de Natalie megelőzte: felpattant, a saját székét Colin mellé húzta és a fiút a vállánál

fogva visszaültette az asztalhoz.

- Addig egy lépést sem teszel, amíg nem ettél valamit – jelentette ki ellentmondást nem tűnő

hangon.

Colin lassan felé fordította a fejét: fizikailag most majdnem olyan közel volt a lányhoz, mint

amikor átkarolta őt, hogy védje az eséstől – ez a körülmény pedig még mindig sokkal jobban

megbabonázta, mint ahogy az előnyös lett volna most, hogy gyűlölni akarta a lányt. Megrázta

a fejét, hogy kiűzze belőle a bódulatot, Natalie azonban elutasításként értelmezte.

- De akkor is enned kell – erősködött a lány. A fiú felemelte könyékig begipszelt jobbját.

- Nem tudok. Adódott némi technikai probléma.

A lány hosszan nézte a gipszet, tekintete ide-oda futkározott a fiú alkarján, majd lepillantott a

tálcára, kezébe vette Colin kését és villáját, és neki állt, hogy kis darabokra vágja a rántott

gombát.

- Most meg mit csinálsz? – kérdezte a fiú ijedten, mikor felismerte a lány szándékait.

- Megmentetted az életem – felelte Natalie tárgyilagosan. – Tartozom annyival, hogy

megetetlek.

Colin hitetlen nevetést hallatott. – Nem hiszem, hogy maradéktalanul hálás lennél azért, mert

nem hagytalak meghalni.

- Nem is vagyok – pillantott fel rá a lány. – De egy nap lehet, hogy az leszek, és akkor majd jó

lesz arra gondolni, hogy én legalább ennyit megtettem érted viszonzásul.

Kés alá vette a gombák melletti rántott húst is, és takaros szeletekre vágta; mikor azonban az

egyik darabot rátűzte a villára, és a fiú orra elé emelte, Colin hirtelen indokolatlanul dühös

lett.

- Na, jó elég – mordult fel, és a villára bökött. – Tedd azt le. Köszönöm, hogy felvágtad, de

innen már elboldogulok.

- Aha persze – vágta rá a lány gúnyosan. – Úgy, mint mikor az előbb is leejtetted a villát?

Colin elvörösödött. – Mi a frászért vagy itt Natalie? – támadott rá olyan váratlanul, hogy a

lány arcán a gúny azonnal megdöbbenéssé változott.

- Hogyhogy miért? Most mondtam…

- Nincs szükségem arra, hogy felvágd a hülye kajámat oké? – fojtotta belé a szót Colin. Nem

tudta honnan jön a dühe; egyszerre csak ott volt, és az a jelenet táplálta, ott a lépcsőn, éjjel,

mikor Natalie képtelen volt viszonozni a szerelmét. – Nem arra van szükségem!

A lány arcán felismerés villant. Visszadobta a villát a tányérra.

- Hanem gondolom arra, hogy megmondjam, szeretlek-e én is téged vagy sem – mondta

gúnyosan.

- Bocsánat, de nem tudtam, hogy az ilyen nagy dolog – védekezett Colin haragosan. – Hét

évig melletted voltam Natalie, vigyáztam rád, követtelek, nem hagytalak egyedül…

- És mégis ki a franc kért meg rá? – fakadt ki Natalie majdnem kiabálva.

- Senki! – felelte azonnal Colin és jó kezével tehetetlenül az asztalra csapott. A tányéron

megcsörrentek az evőeszközök; aztán egy pillanatra csönd lett.

- Senki – mondta a fiú aztán sokkal halkabban. – Igazad van. Csak szerettem volna veled

lenni, és valamiért azt hittem, ha majd elég türelmes vagyok, te is megszeretsz engem, és

képes leszel felvállalni is. Tévedtem.

Natalie nagy levegőt vett, de végül mégsem tudott megszólalni. Colin lemondóan megrázta a

fejét.

- De akkor menj el.

Natalie felhorkant. – Mi van?

Colin teljes testével felé fordult, és keményen a lány szemébe nézett. – Nem kell, hogy

felvágd a kajámat, és úgy tegyél, mintha törődnél velem. Világossá tetted, hogy hidegen

hagylak, és nekem akkor nem kell más tőled; ne tettesük, hogy barátok vagyunk. Nem fogok

még egy évet azzal eltölteni, hogy melletted ülök, miközben tudom, hogy semmi esélyem.

Ezért kérlek, csak… hagyjunk egymásnak békét, rendben?

Natalie szeme elkerekedett. – De Colin… megmentetted az életem, és én…

- Ezt teszik az emberek, ha a másik bajban van – vágott közbe Colin hidegen. – De csak

ennyi. Nem azért tettem, hogy úgy érezd, tartozol nekem. Hanem mert ez volt a helyes.

Semmi több. És most menj.

- De Colin…

- Menj már Natalie!

A lány még egy percig mélységes elképedéssel figyelte őt; aztán felpattant, de olyan

lendülettel, hogy a szék felborult mögötte, és kiviharzott az étkezőből.

Colin hatalmas sóhajtással hátradőlt a székén. Teste pulóvere alatt izzadságban fürdött, és

olyan kimerült volt, mintha súlyokat emelgetett volna. Sosem hitte volna, hogy ilyen nehéz

lesz egyszer elutasítani Natalie Bright-ot, ha a lány közeledik hozzá; még akkor is, ha azt nem

úgy teszi, ahogy Colin szeretné.

Már nem érezte annyira az éhséget, mindenesetre felvette a húsdarabot, amit a lány a villára

tűzött, és bal kézzel ügyetlenül szájába tette; ahogy azonban újabb falatért nyúlt, könyökével

véletlenül meglökte a tálcát; újfent csörömpölés hallatszott, és Colin Anders ebédjének romjai

a padlóra borultak.

VI.

December beköszöntével az északi szelek sűrű, szürke hófelhőket sodortak St. Gates fölé,

amelyekből már az első héten apró hókristályok kezdtek szállingózni.

Natalie Bright Martin Wilson nappalijában ült a kanapén, és az ablakon keresztül az udvaron

megtelepedő, szépen hízó hóréteget figyelte. A közeledő léptek neszére felpillantott: Martin a

konyha felől jött be a nappaliba, s mindkét kezében egy-egy gőzölgő itallal teli bögrét tartott.

A sajátját letetette az egyik polcra, majd Natalie elé állt, és fejét meghajtva felé nyújtotta a

másik bögrét.

- Milady – mondta ünnepélyes emelkedettséggel.

Natalie elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és óvatosan átvette a bögrét a férfitól. Ujjaik egy

másodpercre összeértek; Natalie lesütötte a szemét, visszahúzta a kezét, és belekortyolt a

forró kakaóba, amit a tanára csinált neki. Kellemes melegség áradt szét a testében az ital

hatására – letette a poharat az előtte lévő kis asztalra, majd összehúzta magán kinyúlt

garbóját, és megborzongott.

Martin, aki épp készült leülni mellé, elkapta a mozdulatot, és aggodalmas pillantással

jutalmazta. – Fázol? – kérdezte bizonytalanul. – Hozhatok egy takarót, vagy… ööö

felvehetem a fűtést.

Natalie-nak már a kérdéstől is úgy átmelegedett a szíve, mintha a sápadt téli napfény hirtelen

egyenesen a szívkamráiba tűzött volna. Még szoknia kellett a gondolatot, hogy valaki

felpattan ültéből, hogy a kedvéért felvegye a fűtést. Az árvaházban nem volt hideg télen, de

annyira meleg sem; a biztonság kedvéért a növendékek télen két pulcsiban és kinyúlt vastag

zokniban jártak, illetve elég gyakran ültek be a társalgóba, az épület nagy kandallója mellé.

Natalie kivétel volt; mióta Martinnal a kórházban bizalmasabb kapcsolatba kerültek,

gyakorlatilag minden szabadidejét a matektanára házában töltötte. Ezt már csak azért is

megtehette, mert egy füst alatt a pszichológiai foglalkozásait is ellógta; azóta az ominózus

délután óta, mikor bejelentette Alec-nek, hogy a kapcsolatuknak ezennel vége, egyetlen

alkalommal sem nézett be a pszichológusához, és december elején már másfél hónapja volt,

hogy egyáltalán nem is látta a doktort. Erről persze senkinek nem szólt, Martinnak sem, de

ami igazán meglepte az volt, hogy Alec sem; Natalie azt hitte, az első hét kimaradása után

Alec-nek első dolga lesz bejelenteni a hiányzását Mrs. Brown-nál, de mivel Brown

igazgatónő egyszer sem hívatta be Natalie-t az igazgatói irodába egy kiadós fejmosásra, a

lány feltételezte, hogy Alec nem szólt neki. Árulkodásának hiánya meglehetősen váratlanul

érte Natalie-t; fogalma sem volt, Alec miért hagyja, hogy konzekvensen ellógja a

foglalkozásokat, mikor könnyűszerrel feldobhatná őt Mrs. Brown-nál. Csak arra tudott

következtetni, hogy a férfi tudomásul vette a szakításukat, és a kockázat elkerülése végett

inkább bölcsen szemet huny a távolléte felett. Ez a gondolat többé-kevésbé megnyugtatta.

Úgy gondolta, hogy kettejük fejezete lezárult. Olyan keveset gondolt a doktorra, amilyen

keveset csak tudott; mert ha nem rajta járt az esze, nyugodtan figyelhette Martint.

Tanára olyanná vált a számára az elmúlt másfél hónapban, mint az élő, mozgó, testet öltött,

tiszta levegő; ha Natalie vele volt, nyugodtan lélegzett, a szíve ütemesen vert, és olyan

biztonságérzet vette körül, amelyet régen csak a szülei tudtak neki nyújtani. A rendszeres

hétfői matekkorrepetálás mellett, ha csak tehette, minden délután benézett Martinhoz, és

eltöltött nála egy órát; nem mintha mindenáron beszélgetni akart volna, de kezdtek

hozzászokni nagyon egyszerű, hétköznapi dolgokhoz; nézték a tévét, egymás mellett olvastak,

és Natalie főzni tanította Martint. Mindehhez amúgy sem kellett sok beszéd, és ők nem is

igényelték, de Natalie így is többet beszélgetett Martinnal, mint bárkivel az elmúlt nyolc

évben. Néha sakkoztak; a matektanára sorozatosan elverte őt; egyrészt azért, mert Natalie

borzasztóan ügyetlen volt, másrészt pedig azért, mert amikor Martin került sorra, a lány nem a

férfi következő lépésére figyelt, hanem csak Martinra. Amíg tanára a sakktáblára meredt,

Natalie titokban nézhette őt, úgy érezte, egy örökkévalóság is kevés lenne arra, hogy Martint

bámulja. Arca minden négyzetmilliméterét az eszébe akarta vésni; szinte nem is értette,

hogyan létezhetett eddig Martin mosolya nélkül.

Ez az érzés – habár Natalie nem tudhatta biztosra – kölcsönös volt. Martin – nem éppen

sakkozás közben ugyan, de pontosan olyan szeretetteljes elmerengéssel nézte a lányt, mint a

lány őt. Ha Natalie nem figyelt, Martin hajlamos volt belefeledkezni a lány látványába; szinte

elveszett Natalie vörös tincsei, acélkék szemvillanásai, halvány, vissza-visszarettenő,

bizonytalan mosolyai között. Amikor a lány a közelében volt, annyi visszafogott kedvesség,

segítőkészség, és tagadhatatlan báj sugárzott belőle, ami Martint teljesen megbabonázta.

Amikor csöndesen olvastak egymás mellett, szinte szakadatlanul a lányt bámulta – a

könyvben, amit elkezdett, már másfél hónapja ugyanazon az oldalon tartott, mert mikor

Natalie felpillantott rá, akkor csak színlelte az olvasást, és az első adandó alkalommal

tekintete visszatalált Natalie arcára. Szerette volna a lányt minden nap magához ölelni,

megvigasztalni, megfogni a kezét, megcsókolni a homlokát, együtt nevetni vele.

Mérhetetlenül büszkének érezte magát; ugyanakkor fogalma sem volt, mivel érdemelte ki

ennek a lánynak a felbecsülhetetlen bizalmát, talán szeretetét, és azt a tisztséget, hogy ő az,

aki vigyázhat rá, megvédheti.

Minden nap, mikor Natalie elbúcsúzott tőle, aggodalom és fájdalom szúrt Martin szívébe; a

legközelebbi találkozásukig unalmas és darabjaira töredezett volt körülötte a világ.

Az iskolában Natalie lassanként a tizenegyedik évfolyam legjobb matematika tanulójává vált;

sorozatban írta a jeleseket, minden példát kitűnően oldott meg a táblánál, és a házi feladatai is

hibátlanok voltak. Ezzel párhuzamosan, mintha a többi tantárgy iránt is nagyobb érdeklődést

mutatott volna; most már minden tanórára vitt magával felszerelést, és még jegyzetelni is

hajlandó volt. Amanda Foreman tanárnő kivételével ezt a tényt az összes pedagógus a

megdöbbenés különböző színeiben fogadta; Natalie figyelt az órákon, jelentkezett és

válaszolt, és önszántából egészen jó jegyekre sikerült lefelelnie.

Matematika jegyeiben beállt változást mindenki ösztönszerűen írta Martin Wilson számlájára

– Martinnak nem egy hangosan kimondott gratulációban volt része a tanári szobában, mióta

Natalie matekteljesítménye javulni kezdett – de hogy a jellembeli – határozottan pozitív

irányú fejlődést mi váltotta ki a korábban megközelíthetetlen Natalie Bright-nál, arra senki

nem tudott épkézláb magyarázatot adni. A tanáriban Natalie Bright hallatlan megtérése

általános, napi szóbeszéddé vált minden pedagógus között, és ugyanaz a pletyka járta a

folyosókon is, a diákok párbeszédeiben. Natalie viselkedése annyira homlokegyenest más

volt, mint korábban, hogy azt nem tudták nem megjegyezni napi rendszerességgel – Martin,

mikor az össznépi elképedés már sokadára jutott a fülébe, csak csendesen elmosolyodott

magában, hagyta, hogy büszke szeretete szétáramoljon a vénáiban, mert Natalie iránti

ragaszkodását ekkora már teljesen a vérében hordozta.

Natalie, miután Martinnál tett mindennapos délutáni látogatásai – melyeket kezdetben

mindketten megpróbáltak a véletlen műveként beállítani – általánossá váltak, egy szóval sem

említette tanárának, hogy tisztában lenne az iskolában róla folyó találgatásokkal, és Martin

nem is erőltette, hogy erről társalogjanak. Néha ugyan látta Natalie-n, hogy szívesen

megbeszélné vele az iskolában történteket, ugyanakkor az is világos volt előtte, hogy a lány

még nem szokta meg, hogy a mindennapjait másokkal ossza meg. Ezért amikor Natalie

délutánonként eljött hozzá, és csendben elvoltak egymás mellett, Martin hébe-hóba tett

néhány ködös megjegyzést, amiből ki tudta következtetni a lány gondolatait. Egyik

alkalommal például, mikor együtt ültek a kanapén, és Natalie a kezében tartott távirányítóval

szórakozottan váltogatta a tévécsatornákat, Martin hirtelen kijelentette; aznap azt hallotta a

suliban, hogy Natalie ötöst kapott történelemből. A lány erre csak annyit mondott, hogy felelt,

azért járt neki a jegy. Martin bólintott, mosolyogva megdicsérte a lányt, majd úgy tett, mintha

roppantul érdekelné a híradó.

Egy másik nap, mikor szintén Martin kanapéján ücsörögtek, Natalie felpillantott a kezében

tartott, viharvert borítójú könyvtári könyvből, és azt kérdezte Martintól:

- Mit jelent az, hogy exhibicionista?

Martin leeresztette arca elől az aznap újságot, és elgondolkodva válaszolt.

- Olyan ember, aki nem fél kiállni egy nagyobb közönség elé, mert könnyedén,

gördülékenyen beszél, és mindenről van valami mondanivalója.

Natalie elmerengett a kapott információn, és tűnődve ráharapott az alsó ajkára –

mozdulatában annyi természetesség és őszinteség volt, hogy Martin gondolatban pillanatképet

készített róla.

- Értem – felelte végül a lány. – Szóval olyan ember, mint én.

Egy percre csönd honolt köztük, majd mikor tekintetük találkozott, szinte egyszerre nevették

el magukat; és ha egyszer elkezdték, nehezen tudták abbahagyni. Natalie csilingelő hangon

tudott nevetni, és Martin szerette hallgatni a nevetését.

Fizikai érintkezés persze – leszámítva azt az egyetlen ölelést a kórházban – nem volt köztük;

ha mégis, zavarba jöttek, mert egyikőjük se szokott még bele a szerepbe, amelyet viszont

lassacskán teljesen betöltöttek a másik életében – ám egy hozzáértő szem könnyedén kiszúrta

volna, hogy vonzzák egymást, mint negatív pólus a pozitívat. Ilyen hozzáértő szem az

iskolában azonban csak egy akadt, és ő látott is mindent, amit látnia kellett a megértéshez;

Amanda nem egyszer nézte végig a jelenetet, mikor Martin Wilson és Natalie Bright

találkoztak a folyosón. Hallotta amint Natalie azt mondja: „Jó napot, tanár úr” és a hangja

puha, mint a bársony, tekintete hálás és meleg, mintha kék szemszínében az acélos, szürke

búskomorság megolvadt volna, eltűnt volna. Látta, ahogy Martin azt feleli csupán: „Natalie”

és ahogy kiejti a lány nevét, mintha imát mondana, mintha csodáról beszélne, miközben úgy

néz a lányra… nos, úgy néz a lányra – gondolta Amanda – ahogyan minden szülőnek kellene,

mikor gyermekére tekint.

Viszont akadt az iskolában egy olyan ember is, aki szemlátomást semmilyen formában nem

akarta mások orrára kötni Natalie pálfordulásáról alkotott véleményét – Colin Anders, akitől

mindenki arra számított, hogy majd a történtek után még jobban beleszeret a lányba,

meglehetősen letörte a vele szemben támasztott efféle elvárásokat. Egyetlen szemvillanással,

egyetlen árulkodó mozdulattal sem jelezte, hogy jobban ragaszkodna a lányhoz, mint

korábban, mi több; úgy tűnt, minél jobban megváltozik Natalie, annál jobban eltávolodik tőle

Colin. A fiatalokat most már szinte soha nem látták együtt ülni a buszon – ez persze azért

volt, mert csendes titoktartásban mindketten mások társaságában töltötték a délutánjaikat – és

habár az árvaházi étkezéseknél még mindig egymással szemben foglaltak helyet, egyre

kevésbé volt jellemző, hogy Colin a reggeli pirítósa felett lopva Natalie-ra pillantson. A fiú

szépen lassan elmaradozott a lány mögül; már nem kísérte el a folyosón, tekintete egyre

ritkábban suhant át a szép vonásokon, s sokkal nyitottabbá vált mások irányába.

December elejére a város halkan arról kezdett suttogni, hogy Colin Anders és Natalie Bright

plátói románca menthetetlenül elvirágzott, és lassan azt is belepi a hó; és nagyon sokan a

városból határozottan egyetértettek abban, hogy mindkét félnek (főleg Colinnak)

egészségesebb ez a végkifejlet. A legtöbben továbbra is azon az állásponton voltak, hogy

Natalie Bright a leghalványabb érdeklődéssel sem viseltet a fiú irányában, s ezért is akkora

megkönnyebbülés, hogy végül is kiderült; Colin vonzalma még sem volt több fiatalkori

hóbortnál. Natalie, aki ugyan tettekkel valóban nem fejezte ki igenis létező érdeklődését a fiú

iránt, legutóbbi beszélgetésük után haragudott a fiúra, és nem volt hajlandó vele szóba állni;

úgy érezte nem fair, hogy Colin azért küldte el őt, mert nem tudta neki elmondani mit érez; és

mégis, valahol a lelke mélyén, ha igazat nem is adott neki, de jobban megértette a fiút, mint

mutatta. Nem várhatta el tőle, hogy mellette töltse minden percét, mikor nem kaphat egyebet,

mint bizonytalanságot; ugyanakkor Natalie arra is rádöbbent, hogy egyedül azért bírja

elviselni a Colin nélküli órákat, mert Martin az utolsó milliméternyi űrt is képes kitölteni a

szívében.

Martin és Amanda, - akik valami meglepő okból kifolyólag szinte mindig ugyanannak a

véleménynek adtak hangot, és kezdeti hűvös viszonyuk ellenére látszólag nagyon jó barátok

lettek – a maguk részéről egyáltalán nem hitték, hogy Colin szerelme itt véget ér – sokkal

inkább úgy gondolták, a fiú szándékosan tolja el magától a lányt, hogy saját személyes

érzelmeit védje. Ezt Amanda teljes mértékben meg is tudta érteni, Martin viszont kevésbé –

neki nehezére esett megbirkózni a gondolattal, miszerint van ember, aki nem akar együtt lenni

Natalie-val, amikor csak megteheti.

Martin, aki idővel egyre tisztábban látta át Natalie érzelmeit, pontosan tudta, hogy a lány

márpedig kötődik Colinhoz, és határozottan felbosszantotta a város szenteskedő magatartása;

már csak Natalie érdekében is igazán jó néven vette volna, ha végre leszállnak Natalie meg

Colin ügyéről. Természetesen neki az iskolában, tanárként semlegesnek kellett maradnia –

ezért amikor két munkatársa között újra felszínre került a Natalie-Colin téma, nem igazán

tehetett egyebet, mint hogy tüntetően kivonult a helységből – ilyenkor pedig, ha Amanda is

jelen volt, Martin magán tudhatta kolleginája okos barna pillantását, és a zsigereiben érezte,

hogy a nő átlát rajta. Mintha a tekintete majdnem minden nap azt mondta volna neki:

Pontosan tudom, hogy esténként azon gondolkozol, mi lenne, ha örökbe fogadnád.

Ami persze egy elég nevetséges feltételezés; még ha Amanda gyanította is Martin

érzelmeinek irányultságát, arról semmiképp nem tudhatott, hogy a férfiben lefekvéskor

mindig felmerült Natalie örökbe fogadásának lehetősége. Mikor a sötétben álomra hajtotta a

fejét, Martint hirtelen zavarni kezdte a tudat, hogy a házában rajta kívül egy teremtett lélek

sincs – mielőtt St. Gates-be költözött, eszébe sem jutott volna, hogy ilyen dolgokon

problémázzon, de a jelen körülményei közt egyre gyakrabban játszott el a gondolattal, hogy

Natalie csak kétszobányira lehetne tőle, és amíg csak két szoba volna köztük a távolság, addig

egyikőjükkel sem történhetne semmi rossz. Ezen a ponton pedig betolakodott a képbe az a rút

elképzelés is, miszerint abban a pillanatban, hogy ő itt fekszik, a lány, az a lány, aki nélkül az

ő élete egy lyukas garast sem ér, egy fűtetlen padlásszobában gunnyaszt egy barátságtalan

árvaház tetején, ahol senki nem kedves hozzá, és lehet, hogy éppen a következő pszichológiai

foglalkozásától retteg – és ilyenkor jeges aggodalom markolt a szívébe.

Reggelre azonban, mikor Martin felkelt, és eszébe jutottak előző esti gondolatai, akaratlanul

is elbizonytalanodott – jó párszor átszámolta már, pontosan mióta is ismerik egymást Natalie-

val, és az eredmény csüggesztően ugyanaz maradt: még négy hónapja sem. Martin kénytelen

volt bevallani magának, hogy ez nem lesz több csak azért, mert ő úgy akarja – és végül

mindig arra a következtetésre jutott, hogy ez túl rövid idő ahhoz, hogy ilyesfajta köteléket

létesítsen maga és a lány között. Nem akarta elhamarkodni a dolgot; félt, mi lesz, ha Natalie-

nak ez még korai, sőt attól is, hogy esetleg neki korai – elvégre fogalma sem volt, hogyan kell

gyereket nevelni, pedig már gyakorlatilag hónapok óta nevelte Natalie-t.

Natalie-ban– akinek a padlásszobája egyáltalán nem volt fűtetlen, és mindenen aggódott, csak

a pszichológiai foglalkozásain nem – fel sem merült, hogy Martinnak egyáltalán eszébe jut

olyasmi, mint örökbefogadás– gondolatait azt kötötte le, hogy próbálta megfejteni, hogyan

tud Martinnal akár perceken keresztül megszakítás nélkül beszélgetni úgy, hogy közben nem

érzi a fulladásos halál fenyegető jelenlétét. Hogy Martin közelében még felszabadultan

nevetni is tudott, az egyenest csodaszámba ment, habár még mindig meghaladta a tudatát az a

tény, hogy a férfi szeret vele lenni – ezt ugyanúgy elképzelhetetlennek tartotta, mint annak

idején Colin esetében. Néha szerette volna kinyújtani a kezét, és megérinteni a tanára karját,

hogy érezze a tapintható jelenlétét, hogy érezze azt; a szeretet, amit kap, nem csak a saját

képzeletének szüleménye. Persze ezt nem merte megtenni, ezért ilyenkor inkább felidézte a

kórházi ölelésük emlékét, és akkor biztos lehetett benne, hogy Martin Wilson márpedig

valódi. Ijesztően, csodálatosan valódi.

Ezért amikor ott ült azon a téli délutánon, és nézte, hogyan csavargatja Martin a radiátor

kapcsolóját a nappaliban, hogy melegebb legyen, úgy érezte, hogy – habár nem feltétlenül a

fűtés felvételének eredményeképp – a világ tényleg melegedni kezdett körülötte, mintha

kilenc éves kora óta tartó jégkorszak a szívében lezárult volna.

A táskájából elővette az irodalomfüzetét, és belelapozott. Martin visszaült mellé, az ölébe

vett egy halom matekdolgozatot és javítani kezdett. Natalie, miután már vagy harmadszor

olvasta végig a XVIII. századi angol irodalom bevezető korszakának jellemzőit, anélkül, hogy

bármit is felfogott volna belőle, cselekvésre szánta el magát. Letette a füzetét a kakaós

bögréje mellé, közelebb húzódott Martinhoz a kanapén, és belepillantott a férfi kezében tartott

irományba. Tanára tekintete egy pillanat erejére rávillant, de mire a lány felpillanthatott volna

az arcára, Martin már ismét a dolgozatot vizsgálta. Már épp fordította volna át lapot a másik

oldalára, mikor Natalie hirtelen előrenyújtotta a kezét, elkapta a férfi csuklóját, és

visszafordította a papírt az előző oldalra.

- Várj – kezdte elmélyülten a lány, majd mikor rájött, hogy az ujjával érzi Martin pulzusának

lüktetését, irtózatosan zavarba jött, és elengedte a tanára csuklóját.

- Csak azt akartam mondani, – hebegte – hogy ezt itt a dolgozatíró elszámolta – és rámutatott

a papír első oldalán egy kijavítatlan egyenlőtlenségre.

- Ó – lepődött meg Martin, és most ő vörösödött el. Ez valamicskét helyrebillentette Natalie

lelki egyensúlyát. A lány arcáról eltűnt az előbbi pír, és kajánul elvigyorodott.

- Hogy lehet, hogy nem vetted észre?

Martin felháborodott pillantást vetett rá. – Persze, hogy észrevettem!

- Akkor kijavítottad volna – makacskodott Natalie kárörvendően.

- Azért nem javítottam ki, mert ellenőriztem, hogy figyelsz-e.

Natalie hangosan elnevette magát. – Egy jó fenét! – kacagta. – Láttam, hogy már mentél

volna át a következő feladatra! Nem vetted észre a hibát!

- Elég ebből a felháborító rágalmazásból! – kiáltott fel színpadiasan Martin, és megpróbálta

elhúzni a dolgozatlapot Natalie elől.

- Végignézted egyáltalán a számítását? – faggatta Natalie lelkesen, utánakapott a papírnak, és

sikerült kiszabadítania Martin ujjai közül.

- Hé! Add vissza! – követelte Martin, és megpróbálta visszaszerezni a dolgozatot, de nem járt

sikerrel; Natalie, kezében zsákmányával, leugrott a kanapéról, és annak háttámlája mögött

keresett menedéket. Martin megfordult, és a papír után nyúlt, de megint elkésett: Natalie tett

egy lépést hátra, és villámgyorsan átfutotta szemével a kérdéses feladatot.

- Ha! – kiáltott fel diadalmasan, Martin felé fordította a lapot és rámutatott a hibás egyenlet

elejére. – Elnézte az előjeleket! És te nem vetted észre!

- Na, jó, elég ebből – rázta meg a fejét Martin, felpattant a kanapéról, Natalie pedig nevetve

kirohant előle a konyhába, miközben úgy lengette a kezében a dolgozatlapot, mint valami

zászlót.

- Légyszi, légyszi, hadd tartsam meg! – fogta könyörgőre a dolgot a lány, mikor a tanára az

étkezőasztalnál utolérte, és végre visszaszerezte a dolgozatot. – Bekereteztetjük! Kirakjuk a

faladra! Az első matekfeladat, amit Martin Wilson elnézett…

- Persze, aztán hallgathatnám életem végéig – morogta Martin félig morcosan, félig nevetve.

– Különben is, nem az enyém, ez egy diák dolgozata.

- Így is hallgatni fogod életed végéig – közölte Natalie vigyorogva, és elégedetten nyugtázta

Martin grimaszolását. – Az a diák nem is tudja, micsoda megtiszteltetésben van része: az övé

az első dolgozat, amiben Mr. Wilson benne hagyott egy hibát!

- Jól van, jól van! – emelte fel megadóan a kezét Martin, és a tekintete nevetett. – Mit tegyek,

hogy ne gyötörj ezzel tovább?

Natalie tűnődve ráharapott az alsó ajkára, majd így szólt.

- Hadd segítsek dolgozatokat javítani, és akkor beszélhetünk a dologról.

Martin nem tudta elfojtani vigyorát. – Szó sem lehet róla! Még rosszul javítod ki őket!

- Bagoly mondja verébnek – vágta rá Natalie elégedetten. – Te tanítottál… Ez azt jelenti,

hogy csak néha hagynék benne egy-egy hibát…

- Fúj – kommentálta Martin, hangja remeget az elfojtott nevetéstől. – Szégyelld magad. Nem

is tárgyalok veled…

Azzal visszament a nappaliba, és újból nekifogott a dolgozatoknak. Natalie egy szempillantás

alatt ott ült mellette, közelebb hozzá, mint bármikor.

- Légyszi, Martin… csak egy párat hadd javítsak én ki…

Martin elmosolyodott. Szerette, ha Natalie a nevét mondja, valahogy olyan hangsúllyal ejtette

ki, amivel a tanár képzeletében akár azt is mondhatta volna: kérlek, apa… És ennek soha nem

tudott, és nem is fog tudni ellenállni. Ránézett Natalie-ra, és bemutatott egy látványos

szemforgatást.

- Jól van, na… - felkapta a fél kupac dolgozatot, és továbbadta Natalie-nak. – Győztél, te kis

trónbitorló.

Natalie játékos fintort vágott, majd lelkesen a kezébe kapott egy piros tollat és sietve kitette

az első pipákat.

Mire befejezték, jókedve alábbhagyott. Bosszúsan nézett Martinra.

- Túl jól tanítasz – nyafogta. – Több volt a maximum pontos feladat, mint amennyi aláhúzás.

- Én kérek elnézést – nevette el magát Martin.

- Nagyon helyes – bólintott rá Natalie, majd visszaadta a kijavított papírokat Martinnak, aki

rendezetten elhelyezte őket az asztalon. Egy percre csend borult a szobára. A hátuk mögött

óra ketyegett, Natalie tudta, hogy indulnia kellene vissza az árvaházba. Martin is tudta.

Egyikőjük sem akarta kimondani.

Natalie később sem jött rá, hogyan, de a kezük, melyet egymás mellett pihentettek a kanapén,

hirtelen összetalálkozott; ujjaik összekapcsolódtak, mintha egyikőjük sem akarna a másik

nélkül maradni. Natalie összeszedte minden bátorságát, és Martin vállára hajtotta a fejét.

- Martin…

- Hm?

- Nem akarok visszamenni.

A tanár az arcát Natalie hajába temette; beszívta a tincseiből áradó gyümölcsös sampon illatát,

és lehunyt szemmel azt suttogta a lánynak:

- Tudom, Nat. Tudom.

VII.

Natalie Bright az Árvácska Szociális Otthon igazgatói irodájában ült az íróasztal előtti

párnázott székek egyikében, és azon töprengett, mikor is látta pontosan Erika Brown

igazgatónőt mosolyogni.

Minél tovább tűnődött a problémán, annál inkább megerősödött benne a szilárd válasz: soha.

Vagy ha látta is Mrs. Brown arcán felragyogni azt a bizonyos pozitív gesztust, akkor annak

sosem ő, Natalie volt a kitüntetettje, és sohasem ő sütkérezhetett az igazgatónő mosolyának

fényében.

Éppen ezért lepte meg, hogy éppen most jött el minderre az alkalom.

Amikor a vacsora közben jelezték neki, hogy Brown igazgatónő az irodájában látni kívánja, a

gyomrában ugrott egyet a csirkecomb; biztos volt benne, hogy a rettegett esemény

bekövetkezett, Alec beárulta őt, és most mehet fel hallgatni a szentbeszédet, hogy megint mit

művelt, és nem szégyelli magát…?

Érthető volt tehát megdöbbenése, mivel miután jó lassan felbaktatott a lépcsőn, késleltetve

ezzel a legorombítás, és a büntetéskirovás megterhelő folyamatát, bekopogott az irodába,

belépett, illedelmesen köszönt és leült, az igazgatónő felpillantott rá díszes keretes szemüvege

mögül, és tisztán, őszintén elmosolyodott.

Natalie-nak leesett az álla.

Mivel nem rendelkezett kellő tapasztalattal a mosolygás terén – főleg nem Brown igazgatónő

mosolyainak terén – igazán nem tudta hová tenni Mrs. Brown viselkedését. Csak arra tudott

következtetni, hogy intézményvezetője vagy így próbálja leplezni gyilkos indulatát – habár ez

másodszorra végiggondolva elég gyengécske magyarázatnak tűnt – vagy ha nem, akkor ő,

Natalie most nem azért ül itt, mert Alec feldobta.

Úristen, most ez a nő komolyan rámosolyog?

Natalie kissé előredőlt a székben, és tétován hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon róla,

tényleg senki más nem áll a háta mögött, akinek a mosoly esetleg tulajdonítható lenne.

A szobában rajtuk kívül a világon senki nem tartózkodott. Natalie arcán teljes értetlenséggel

pillantott vissza Mrs. Brown-ra, és félszegen várta a magyarázatot.

Az igazgatónő végre megszólalt.

- Meg vagyok lepve – mondta lassan, olyan kedves hanghordozással, amilyennel korábban

szintén nem tűntette ki a lányt.

Én is, csúszott ki majdnem Natalie száján, de még időben féken tartotta a nyelvét, és inkább

csendben maradt. Brown igazgatónő levette a szemüvegét, megtörölte az íróasztalán tartott

textilkendővel, majd gondosan egy szemüvegtokba fektette, és mélyen Natalie szemébe

nézett. Natalie-nak hirtelen az a cseppet sem a helyzethez illő gondolat suhant át az agyán,

hogy az igazgatónő néha kibontja-e azt a szoros kontyot a fején, vagy abban is alszik.

- Meg vagyok lepve – ismételte meg, mintha a szemüveg-tisztogatás közben elfelejtette

volna, hogy ezt már említette. Natalie úgy döntött, nem várja meg, míg Mrs. Brown

harmadjára is hangot ad meglepődésének, ezért inkább rákérdezett:

- Pontosan min, igazgatónő?

Erika Brown arcáról eltűnt a mosoly, és helyette szigorúan felhúzta egyik szemöldökét,

mintha Natalie hirtelen megtörte volna szépen felépített gondolatmenetét.

- Jelentést kaptam az iskolából – fogott bele újból a mondanivalójába, ezúttal

tárgyilagosabban. Tekintete rezzenéstelenül pihent Natalie arcán.

- Az egész tanári kar egybehangzó véleménye szerint bámulatos fejlődésen mentél keresztül,

Natalie. Főleg a matematika jegyeidben ível felfelé ez a pozitív változás; azért hívattalak ide,

hogy elismeréssel adózzak a teljesítményednek, és a támogatásomról biztosítsalak.

Natalie, végighallgatván a végre kinyilatkoztatott indokot, hogy miért is ül ebben a székben,

amiben már annyiszor letolták korábban, hogy számát se tudja, hirtelen nem tudta eldönteni,

sírjon vagy nevessen. Egyrészről hatalmas kő esett le a szívéről, hogy ezúttal büntetés nélkül

– sőt elismeréssel – távozik majd, ugyanakkor ezt a bizonyos távozást már úgy várta, mintha

ismét szidást kapott volna. Biztosan tudta, hogy a sok dolog között, amire vágyik, nincs ott az

igazgatónő támogatása, és hogy remekül meglenne nélküle, azzal is tisztában volt, hogy

innentől kezdve folyamatosan fejlődnie kell majd az iskolában, hogy ne faggatózzanak arról,

miért romlott megint a tanulmányi átlaga; de nem ezek a tények zavarták leginkább.

Az, hogy Natalie matekkorrepetálásra járt Martin Wilsonhoz, az igazgatónő előtt is ismert

tény volt, és úgy tűnt – legalábbis a lány matekjegyeiről elejtett célzás után -, hogy Mrs.

Brown kész Natalie sziporkázó matekteljesítményét Martin Wilson érdemeként elkönyvelni.

Az azonban fel sem merült az igazgatóasszonyban, hogy Martin Wilson személye a

matematika jegyek javulásán kívül bármi egyébre is magyarázattal szolgálhat – és ez a

bosszankodás és az elkeseredés kettősét váltotta ki Natalie-ból.

A lány szerette volna gúnyosan Mrs. Brown arcába kiabálni, hogy lám-lám, végül mégiscsak

megbukott a szavak elsöprő erejéről szóló annyiszor hangoztatott, az igazgatónő és Alec

Matthews által olyan buzgón vallott tétel; hogy végül kiderült, hogy az ő megmentője

olyasvalaki lett, aki éppen annyira nem ért a szavak használatához, amennyire Natalie sem.

Hogy Martin jelenléte az, ami mindennek, még a hópelyheknek is értelmet ad, hogy a világ

mellette lett színes, hogy Natalie és ő úgy tartoznak össze, mint a hegedű és a húrja, mint a

zene és a dallam.

De bármennyire is szerette volna ráébreszteni intézményvezetőjét a hibáira, Natalie tudta,

hogy mindezeket nem árulhatja el Erika Brownnak. Nem volt biztos benne, hogy amit Martin

és ő csinálnak az egyáltalán engedélyezett – és még belegondolni sem mert, mit gondolna ez a

bigott módon erkölcsös és elnagyoltan vallásos nő, ha bevallaná neki, hogy kiskorú árva létére

minden délutánját egy felnőtt férfi társaságában tölti, akit négy hónapja sincs, hogy

megismert. Mindehhez járult hozzá a tény, hogy Natalie annyira szerette Martint, mint még

soha senkit, és mérget mert volna venni rá, hogy Mrs. Brown teljesen félreértelmezné a

kapcsolatuk jellegét.

Amíg Alec-kel volt, legalább végig érezhette, hogy amit csinálnak, az nem csak hogy tilos, de

egyenest illegális – hogy ha kiderülne, Alec-ket simán lecsuknák, őt, Natalie-t meg a

legrövidebb úton küldenék az elmegyógyintézetbe a négy fal közzé. De azt, hogy Martinnal

más a helyzet, hogy őt úgy szereti, mintha a férfi egy személyben lenne a legjobb barátja, a

lelki társa és az apja, azt hiába magyarázta volna bárkinek is.

Ezért inkább csak bólintott, és magára erőltetett nyugalommal bökte ki:

- Köszönöm, igazgatónő.

Mrs. Brown szintén biccentett, Natalie pedig nagy levegőt vett, hogy megkérdezze, távozhat-

e. Azonban úgy tűnt, hogy az igazgatónő még nem fejezte be.

- Fel is hívtam dr. Matthews-t – jelentette be, olyan természetességgel, mintha egy ok-okozati

összefüggést boncolgatott volna. Natalie először nem tudta hova tenni a mondat értelmét, s

hosszú perceken keresztül azon töprengett, pontosan mi köze van Alec-nek kettejük

beszélgetéséhez, meg az ő iskolai teljesítményéhez. Mrs. Brown azonban nem hagyta nyitva a

kijelentését, és akaratlanul is Natalie segítségére sietett, mikor folytatta:

- Hogy neki is gratuláljak, elvégre a te jellemfejlődésedet hosszú távon neki köszönhetjük.

Natalie-nak tíz percen belül másodszorra esett le az álla. Egy pillanat erejéig elképedve

meredt az igazgatónőre, majd az agyát fokozatosan elöntötte a harag, és ezúttal képtelen volt

elszámolni tízig.

- Maga komolyan azt hiszi, hogy rr. Matthews tanácsadásai váltották ki belőlem a változást? –

tört elő belőle a felháborodás, és miután kimondta, akkor jött csak rá, hogy hibázott.

Erika Brown összevonta a szemöldökét.

- Már miért ne hinném? – kérdezett vissza, és Natalie nem tudta nem felfedezni a gyanakvó

villanást intézményvezetője szemében. Keze ökölbe szorult. Alig hitte el, hogy most olyasmit

kell az igazgatónő előtt Alec eredményeként elismernie, amire Alec nyolc éven át nem volt

képes, hogy úgy kell beállítania Alec-et, mint a zseniális pszichológust, aki végül mégiscsak

eredményre jutott: hogy őt kell elismernie megmentőjének Martin helyett. De nem volt

választása. Bár a gondolatát is utálta annak, amit tesz, visszakozott:

- Elnézést, én csak… arra gondoltam, hogy én is jobban törekedtem a… fejlődésre, mint

korábban… de természetesen sok mindent köszönhetek dr. Matthews-nak…

Mrs. Brown szigorú arckifejezése megenyhült.

- Senki nem vonja kétségbe, hogy te magad is nyitottabbá váltál a helyzet javítása érdekében,

Natalie. Ezt dr. Matthews is említette.

Natalie felkapta a fejét.

- Dr. Matthews is említette? – ismételte döbbenten.

- Igen – bólintott az igazgatónő. – Azt mondta, ő igazán nem tett semmi érdemlegeset, te vagy

az, aki a feladat nagyobb részét elvégezted, és elindultál a változás útján.

Natalie nem akart hinni a fülének: ezek szerint Alec nem hogy nem árulta be, amiért nem jár

hozzá már csaknem két hónapja, de még fényezte is őt Brown igazgatónőnek? Ezzel végképp

elvesztette a fonalat. Egyetlen elképzelhető indokot sem tudott arra, Alec miért segít neki,

mikor épp az ellenkezőjére számított volna tőle.

Tompán hallotta, hogy az igazgatónő kedvesen azt javasolja neki, hogy menjen és fejezze be

a vacsoráját; ő pedig felállt, elmotyogott egy köszönömöt és miközben alvajáráshoz

hasonlóan az ajtó felé indult, csak arra tudott gondolni, hogy nem ő az egyetlen, aki az utóbbi

időben gyökeresen megváltozott.

VIII.

Natalie Bright a csengőszó hallatán úgy riadt fel, mint aki álomból ébred.

Villámgyorsan a matematika füzetére kapta a tekintetét, és szégyellősen ismerte be magának,

hogy a legutolsó szöveges feladat levezetésében hiányt szenvednek a jegyzetei – nem is tudta,

hogyan, de túlságosan elkalandoztak a gondolatai és közben elfelejtette befejezni a

számításokat. Óvatosan a tábla felé sandított, hátha a gyakorlat utolsó összefüggéseit a szeme

sarkából még sikerülne elkapnia és suttyomban bemásolnia a füzetébe, de elkésett – Martin

Wilson már épp törölte le az órai munka utolsó krétamaradványait a tábláról. Natalie

lemondóan a tolltartójába hajította a tollát, és megpróbált még egy utolsó pillantást vetni a

merengésének tárgyára, a padtársára – de Colin Anders elfordult, miközben a holmijait a

táskájába rámolta.

Natalie kedvetlenül megrázta a fejét, majd ő is pakolni kezdett. Már teljesen kiürült a terem,

mire gondolataiba merülve a vállára vette a táskáját és az ajtó felé indult – ekkor vette észre,

hogy Martin Wilson a tanári asztalnak támaszkodva áll, és vigyorogva nézi őt.

Natalie gyorsan körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, a helyiségben rajtuk kívül senki

nincs, majd tekintete vissza talált tanárára.

- Mi van? – kérdezte értetlenül.

- Ó semmi – mondta Martin, miközben a vigyoráról nem mondott le. – Csak meg akartam

kérdezni tőled az óra végén, hogy milyen eredményt kaptál.

Natalie úgy tett, mint aki nem érti a célzást.

- És miért nem kérdezted?

Martin elnevette magát. – Őszintén? Rád néztem és nem voltam meggyőződve arról, hogy

sikerült eljutnod a feladat végére.

- Örülök, hogy ilyen jók a megérzéseid – jegyezte meg Natalie, nem mentesen némi iróniától.

- Köszönöm – bólintott Martin. – És, legalább leellenőrizted Colin Anders eredményeit, ha

már a magadéival nem boldogultál?

Natalie elvörösödött. – Képzeld, nem csak a matek létezik – vágott vissza sértődötten.

- Au – Martin tettetett szenvedő arcot vágott. – Ez csúnya volt.

- Megérdemelted – vonta meg a vállát a lány.

A férfi megint felnevetett. Odalépett Natalie-hoz, a karjai közé vonta és magához ölelte. Nem

kellett félniük, hogy valaki benyit a tanterembe, a legtöbb diák ilyenkor még az udvaron, vagy

a folyosókon beszélgetett.

- Ne érts félre – suttogta Martin a lány fülébe. – Igazából mókás volt elnézni, hogy ez egyszer

nem rám figyelsz.

- Irigykedsz? – szúrt oda neki Natalie, miközben az orrát és a homlokát a tanára arcához

simította, és beszívta a bőre illatát.

- Még szép – méltatlankodott halkan Martin.

Natalie kuncogott. – Rendben, ígérem, többé nem fordul elő – szabadkozott. – Mármint

remélem…

- Én nem haragszom – sóhajtotta Martin. Eltolta magától a lányt, és színlelt komolysággal

nézett a szemébe. – Csak soha ne feledkezz el…

- Y periódusról – fejezte be a mondatot a lány mosolyogva. Martin bólintott. Natalie megfogta

a férfi kezét és megszorította az ujjait. – Soha.

- Jól van, menj – engedte el végül Martin. – El ne késs a következő órádról. Ja és – húzta

vissza még egy percre a kezénél fogva a lányt – délután látlak?

- Délután látsz – felelte Natalie melegen, és már szinte az ajtónál járt, mikor Martin még

egyszer utána szólt.

- Nat, várj egy percet…

A lány megfordult. Martin az utolsó padról, ahol ő és Colin szoktak ülni matekon, egy kis

fekete borítós füzetecskét emelt fel.

- Ezt nem Colin hagyta itt? – kérdezte, és kérdőn forgatta a kezében a kis naplót. Natalie

odasétált és átvette tőle.

- De azt hiszem, az övé – mondta bizonytalanul. – Mintha már láttam volna nála

néhányszor…

- Akkor vidd utána – bíztatta Martin – de azért valamennyire figyelj is majd oda órán,

rendben?

Natalie grimaszolt. – Igyekezni fogok, tanár úr.

Martin válaszul csak megcsóválta a fejét, búcsút intett a lánynak, Natalie pedig kisietett a

teremből.

Ahogy végigsétált a folyosón a lépcsőház felé, kíváncsian nézegette a kis füzetet a kezében.

Minél tovább bámulta, annál biztosabb volt benne, hogy látta már Colinnál a naplót, ahogy

kiveszi a táskájából, ahogy kinyitja, beleír, aztán elpakolja. Azt nem tudta, hogy mennyire

fontos a fiúnak a kis füzet, és azt sem, hogy felejthette ott a padján, mikor mindig mindent

olyan gondosan visszatesz a hátizsákjába. Végül csak vállat vont, hóna alá csapta a naplót és

felszaladt az első lépcsősoron.

A lépcsőfordulóban aztán tétovázva megállt, és az órájára pillantott. Néhány perce még volt a

szünetből, mielőtt becsengetnének a következő órára. Óvatosan kissé remegő ujjai közzé vette

Colin füzetkéjét, és habozva pergetni kezdte a lapjait az ujjbegyeivel. El sem tudta képzelni,

Colin miket írhat le egy ilyen kis naplóba. Lehet, hogy a sorok csak iskolai jegyzeteket, vagy

tananyagot rejtettek, de Natalie gyanította, hogy ennél többről van szó. Ha pedig Colin

valóban naplót ír, akkor miért ne lehetne, hogy esetleg róla, Natalie-ról is született néhány

bejegyzés? Egyszer Colin azt mondta neki, hogy szerelmes belé… Natalie a torkában dobogó

szívvel meredt a fekete borítóra. Bárhogy erőltette a képzeletét, sehogyan sem tudta

megmagyarázni, Colin hogy képes írni az érzéseiről, épkézláb mondatokba foglalni a napjai

történéseit… Ez csodálattal töltötte el Natalie-t, és ha lehet, a kíváncsiság még jobban furdalta

az oldalát, mint néhány másodperccel korábban. Végül leküzdötte bűntudatát, behúzódott a

lépcsőforduló sarkába, és habár tudta, hogy nem szabadna ezt tennie, az első oldalon

kinyitotta a naplót.

Amit látott, az meglepte. Tömötten teleírt, kusza betűs sorokra számított, ehelyett szépen

letisztázott, Colin legszebb kézírásával lejegyzett kisebb szövegegységek tárultak a szeme elé.

Versszakok.

Natalie szeme elkerekedett. Colin… Colin verseket ír? Natalie álmodni sem merte volna,

hogy árva társa irodalmi művészpalánta, és ha lehet, ez az újonnan felfedezett tény még

jobban felfokozta a fiú iránt érzett tiszteletét, és érdeklődését, hiszen egy költőnek még jobban

kellett bánni a szavakkal, mint egy egyszerű naplóírónak.

Natalie gyorsan hátrapillantott a válla fölött, hogy nem jön-e valaki éppen lefelé a lépcsőn, de

a két lány, akik az iskolai büféből tartottak vissza a földszintre, nem foglalkoztak vele,

gyorsan elhagyták a lépcsőfordulót, és közben hangosan vihorásztak.

Natalie visszafordult a legelső vershez, és olvasni kezdte. A mű egy nagyon szép vörös

rózsáról szólt, azt mutatta be versszakról versszakra, leírván, hogy a rózsa szárán túl sok a

tüske, és így, hiába az a legszebb szál mind között, a versíró nem tudja leszakítani a

rózsabokorról. Natalie csodálkozva futatta végig a tekintetét a rövid sorokon. Fogalma sem

volt, hogy tud Colin ennyi érzelemmel és csodálattal írni egy egyszerű virágról, hogyan tud

ilyen gyönyörűen bemutatni egy növényt. A vers a következő oldalon is folytatódott, Natalie

lapozott és végigolvasta a verset, majd becsapta az füzetet, megfordult és felszaladt a lépcsőn.

Azonnal célba vette a fizika tantermet, remélve, hogy Colint ott találja, és visszaadhatja neki a

naplót – biztos volt benne, hogy a fiú rettenetesen dühös lesz, ha bevallja, hogy beleolvasott,

de Natalie eltökélte, hogy megkérdezi Colintól, hogyan képes ilyen érzelemkifejezésre, és

hogy olvashat-e még többet, ezúttal a fiú engedélyével. Legalább ezzel talán sikerülne

megtörnie azt a jégréteget a kapcsolatukon, ami azóta ott volt, hogy a fiú a csuklóját törte érte.

A terembe már kezdtek visszaszállingózni a diákok a csengő előtt fizika órára, de Natalie nem

látta köztük Colint; gyorsan az egyik padra dobta a táskáját, és a naplóval a kezében kirohant

a helységből.

A folyosón aztán balra fordult, majd néhány sietős lépés után halkan benyitott a könyvtárba,

az utolsó helyre, ahol óra előtt még megtalálhatta Colint. Első pillantásra a könyvtár is

üresnek tűnt, de Natalie nem tudta, hol kereshetné még a fiút, ezért benézett minden

könyvespolc mögé. Az utolsó sorból olyan zajt hallott, mint amikor egy kötetet visszatolnak a

többi közzé – Natalie halvány mosolyt öltött, és befordult a polc mögé.

Nem csak Colint találta ott.

A fekete borítós napló kicsúszott Natalie kezéből és a könyvtár csöndjéhez képest hangos

puffanással landolt a műanyag padlóborításon.

A puffanó hangra Colin, és a szalmaszőke lány, akivel éppen csókolózott, mikor Natalie

belépett a polc mögé, szétrebbentek, és elugrottak a könyvespolc mellől, aminek nekidőltek.

Natalie keze úgy maradt, mint ahogy kiesett belőle a napló; közben a szalmaszőke lányban

felismerte az egyik évfolyamtársát, akivel együtt járt Amanda Foreman tanárnő

rajzcsoportjába. Blake River szótlanul, de dacosan meredt vissza rá; Colin elvörösödött, és

lesütötte a szemét.

Natalie tudta, hogy mondania kellene valamit, de nem jutott eszébe semmi, és egy kínos

csöndben eltöltött perc után – melyet a folyosón felhangzó harsány, óra kezdetét jelző

csengőszó tört meg – úgy érezte, nem is maradt a szívében semmi, amit hangosan meg

lehetett volna fogalmazni. Hirtelen olyan üresnek érezte magát, hogy biztosra vette, ha egy

doronggal hasba vágnák, kongana, mint a déli harangok.

- Bocsánat – mondta végül, hangosan. Hangja olyan jéghidegen csengett; rácsodálkozott,

hogy nem fagytak tőle jégcsapok a könyvek gerincére.

- Colin, a naplódat lent hagytad a matekteremben.

Natalie ügyelt rá, hogy egyikőjüknek se nézzen az arcára; Colin és Blake feje között egy, a

szemközti polcra tett könyv feliratára koncentrált.

- Gondoltam utánad hozom.

Azzal lebökött a lábánál fekvő naplóra, majd megfordult, kivonult a könyvtárból, és rohant

fizika órára.

IX.

Egy hatalmas, jéghideg széllöket jókora adag havat csapott a St. Gates utcáin végigsétáló

Natalie Bright arcába.

A lány hosszított pufidzsekijét szorosan maga köré fogva, vastag kesztyűben, kapucniját a

fejére húzva baktatott végig a hógolyózó gyerekek örömteli visításaitól hangos főtéren, majd

lefordult az egyik baloldali mellékutcába, ahová még nem jutott el aznap a hókotró, így az

aszfalton megtelepedő hóréteg majdhogy nem a lány bokájáig ért.

Natalie rettenetesen fázott. Alig várta, hogy végre elérjen Martin házáig, beszabaduljon a

nappalijába, ahol Martin most már szinte minden délutánra felvette neki a fűtést, és ha lehet,

akkor mindennek elhordja a férfi előtt Colin Anderst.

Soha nem hitte, hogy egyszer ekkorát fog csalódni a fiúban. Valahol a szíve mélyén érezte

ugyan, hogy a könyvtárban látott eseménynek ő maga a közvetlen kiváltója; Colin ugyanis

hónapokkal ezelőtt, mikor még gipszben volt a fél karja, megmondta Natalie-nak kerek perec,

hogyha nem lehet esélye a lány szerelmére, ne is számítson rá. Natalie viszont, miután a

könyvtárban történteket követően helyet foglalt fizika órán, képtelen volt máson gondolkozni,

mint azon, aminek a szemtanúja lett; Colin, aki néhány perccel utána, késve esett be az órára,

miután bocsánatot kért a tanártól, úgy ült be Natalie mellé a padba, hogy nem nézett a lány

szemébe.

Natalie kezdetben megpróbálta bebeszélni magának, hogy a dolog hidegen hagyja, de nem

így volt: haragudott Colinra. Persze tudta, hogy minderre semmi nem jogosítaná fel, tudta,

hogy Colin és Blake River kapcsolata azért bimbózhatott ki, mert neki, amikor lehetett volna,

nem kellett Colin. Hét éve volt rá, hogy viszont szeresse a fiút, és ő nem élt vele, hát vegye

tudomásul a következményeket – Natalie sejtette, hogy így kellene gondolkoznia, de képtelen

volt rá. Életében először felülkerekedett benne a sértett hiúság érzése – talán néha ő is azt

hitte, ha megkérné, Colin akár száz évig is várna rá – és amikor a könyvtárban ennek az

ellenkezőjére derült fény, Natalie-nak az a kellemetlen benyomása támadt, hogy Colin

egyszerűen lecserélte őt, mint egy megunt játékszert. Tisztában volt vele, hogy nem

sajátíthatja ki Colin érzéseit, de fájt neki a tudat, hogy Colin ennyire könnyedén lépett tovább

rajta. És különben is, nem az ő hibája, hogy az élete olyan, amilyen, és hogy Martin

megismerése előtt nem tudta, milyen az: érezni. Ezt Colin igazán nem róhatja fel neki, nem

azért várakoztatta a fiút hét évig, mert élvezte.

Natalie dühösen fujtatott szája elé húzott sálja rejtekében. A mellékutca ahol járt, néptelen

volt, ahogy a lány egyre jobban eltávolodott a főtértől, és hóban ugrándozó kicsik

örömkiáltásai lassan belevesztek a jeges szél tompa morajlásába. Natalie ez alkalommal a két

utcával hosszabb utat választotta Martin háza felé, – puszta elővigyázatosságból néha

váltogatta is az útvonalait, hogy nehogy egyszer valakinek feltűnjön, hogy mindig

ugyanahhoz a házhoz igyekszik.

Kiért egy forgalmasabb kereszteződéshez és egyenesen lépkedett tovább az utca túlsó vége

felé. Mikor már csak egy leforduló választotta el Martin utcájától, hirtelen megtorpant. A

válla fölött hátrapillantott, oda ahol egy másik mellékutca is nyílt balkéz felől. Ahol Alec

lakik.

Natalie elbizonytalanodott. Azóta sem tudta megfejteni, Alec miért segített neki, amikor

éppen elárulnia kellett volna. Hirtelen bűntudat ébredt benne, amiért csak úgy otthagyta a

férfit másfél hónapja, ő pedig ennek ellenére falazott neki Brown igazgatónő előtt.

Natalie a kabátujja alól előhámozta a karóráját. Csütörtök volt, néhány perccel négy óra előtt.

Natalie tudta, hogy ilyenkor kellene mennie a pszichológiai foglalkozására, amelyet egy ideje

lecserélt a Martinnál töltött látogatásokra.

Néhány pillanatig habozva állt a sűrű havazásban – majd úgy döntött, Martinnak belefér, ha

még vár rá plusz tíz percet, megfordult, és előretörve a hórétegben, megindult az ellenkező

irányba. Mire Alec verandájához ért, körülötte leszállt a szürkület, és kigyúlt a közvilágítás.

Felszaladt a lépcsőn, levette a kesztyűjét, és még mielőtt elgémberedtek volna az ujjai,

gyorsan megnyomta a csengőt.

A nappaliban felkapcsolódott a villany, Alec magas sziluettje a fényben az ajtó felé

közeledett.

Amikor kinyitotta, Natalie megpróbálkozott valami fázós mosolyfélével. Mikor azonban a

benti fény rávetődött a doktor arcára, a lány érezte, ahogy az arcizmai szó szerint

megdermednek.

Alec borzasztóan nézett ki. Az arca beesett volt, és sápadt, a szeme táskás és kialvatlan, a

haja fésületlen, és kócos. Natalie soha nem látta őt ennyire elhanyagoltnak korábban.

Döbbenten meredt rá a küszöbről. Alec szempillája egy percre megrebbent, ahogy megismerte

a kapucni alatt a vörös tincseket és az acélkék szemeket, de a meglepetés éppen csak átsuhant

arcán, aztán a vonásai megint kifejezéstelenek és szürkék lettek.

- Nocsak – mondta színtelen hangon. – Szülinapom van, vagy mire véljem a megtiszteltetést?

Natalie nem tudott rögtön válaszolni. Hitetlenkedve figyelte a férfi arcát – habár sejtette, hogy

Alec külsejének egy oka van, és az pedig ő. De képtelen volt felfogni, hogy Alec ennyire

nem tudta elviselni a hiányát. Végül elszánta magát arra, hogy úgy tesz, mint akinek nem tűnt

fel a változás.

- Beengedsz, vagy megvárod, amíg idefagyok? – kérdezte, és megpróbált némi játékosságot a

hangjába csempészni. Nem jött össze, megjegyzése leginkább kényeskedésnek hangzott.

- Még nem döntöttem el – felelte Alec vontatottan.

- Vicces – vágta rá Natalie bosszúsan, ezúttal minden színlelés nélkül, és egy percet sem

várva tovább, a férfi mellett benyomakodott az ajtón. Alec szemforgatva becsapta mögötte,

majd visszaült a kanapéjára ahol valószínűleg eddig is ücsörgött, csak sötétben.

Natalie lehámozta magáról a kabátot, és összerázta a haját. Ahogy tincsei az arcához

csapódtak, nem tudta nem észrevenni a sóvár villanást Alec szemében. A férfi azonban a

következő pillanatban már nem őt nézte; Natalie-t pedig ismeretlen eredetű szorongás járta át.

Kérdés nélkül leült Alec-kel szemben. Kínos csend honolt köztük, a háttérben óra ketyegett.

- Na és – kezdte Natalie kissé bizonytalanul – hogy vagy?

- Remekül – gúnyolódott Alec, szavai olyan élesek voltak, hogy szinte vágták Natalie-t. A

lány szégyenkezve lesütötte a szemét.

- Csak nem sajnálsz? – ütötte tovább a vasat Alec élvezettel.

- Fejezd be…

- Még sosem láttalak sajnálkozni – folytatta a férfi zavartalanul, ügyet sem vetve Natalie

gyenge próbálkozására. – Eddig mindig csak téged sajnáltak. Most te sajnálkozol. Milyen

furcsa az élet.

Tekintetét körbe futtatta a lány arcán.

- Sajnos így is gyönyörű vagy, még ha szánakozol is – mondta olyan tárgyilagos hangon,

mintha arról beszélgetnének, hány jégcsap lóg le kint az ereszcsatornáról.

- Alec, kérlek… - Natalie esdekelve nézett a doktorra.

Alec hátradőlt a kanapén, tekintetét egy percre sem vette a lányról. A csend visszatért, olyan

erősen, hogy nyomta Natalie dobhártyáját. Máskor Alec társaságában csak csendre vágyott.

Most úgy érezte, muszáj mondania valamit.

- Mit csinálsz, mikor nem jövök? – kérdezte végül, és próbált olyan tárgyilagos lenni, mint

néhány perccel azelőtt a pszichológusa.

Alec a köztük lévő asztalra bökött – azon üvegpohár állt, félig töltve aranybarna folyadékkal.

- Iszogatok – magyarázta vérlázítóan gúnyos hangon.

- Iszogatsz? – visszhangozta Natalie undorodva.

- Aha, iszogatok – ismételte Alec vállat vonva. – Udvariatlan is voltam… Kérsz?

- Vegyél vissza – csattant fel Natalie türelmetlenül.

- Ja, bocs – vigyorodott el Alec – azt hittem egy felnőtt férfi elcsábítása után egy kis pia meg

se kottyan neked.

- Hányok tőled – vágta oda Natalie – azt hinné az ember, hogy pszichológusként túl tudsz

lépni ezeken a marhaságokon…

Alec felhorkantott. – Azt hinné az ember, hogy pszichológusként nem keveredek bele

olyanba, mint kiskorú megrontása – és mégis itt ülünk, drágám, te meg én, az elátkozott

páros.

Hirtelen előrenyúlt, megfogta a poharat, felhajtotta a maradék italt, majd visszadőlt a kanapé

háttámlájára, és ismét belenézett a lány szemébe.

- Szóval halljam miért vagy itt – követelte ezúttal szinte ellenségesen, de mielőtt a lány

megszólalhatott volna, megválaszolta a saját kérdését, Natalie-ba fojtva a szót.

- Várj, kitalálom… Fogadjunk buksz az érzéseimre, és nagyon szeretnél kapni belőlük…

Vagy talán nem? Van más is, amit még el tudsz venni tőlem?

Natalie megrémült. Még soha nem látta ilyennek Alec-et. Kezdte nagyon megbánni, hogy

egyáltalán idejött. Igyekezett higgadnak maradni, de a hangja még így is megremegett, mikor

kimondta:

- Nem.

Alec – habár a lány nem tudhatta mennyit ivott – kétségkívül kihallotta a hangjából az

elbizonytalanodást, ugyanis újból fölényesen vigyorogni kezdett.

- Akkor meg beszélgetni szeretnél? Miért nem vagy ma a te drágalátos Martin Wilsonodnál?

Mi az istent akarsz tőlem?

Natalie megdöbbent. Honnan tud arról, hogy minden nap Martinhoz szokott menni?

Alec úgy tűnt, gond nélkül olvas az arcáról. – Nem vagyok ostoba Natalie – felállt, és kiment

a konyhába, hogy újratölthesse a poharát, majd visszatért, és megállt a nappali közepén, úgy

nézett le a lányra, akinek a szíve a torkában dobogott. Alec folytatta. – Tudom, hogy

szeretnéd, hogy az legyek, de nem vagyok. Talán elfelejtetted, hogy minden árvaházit én

kezelek? Érdekes mód egyik sem szokott délutánonként az épületben látni téged, én viszont

feltűnően gyakran látlak az utcán bóklászni. Véletlen lenne?

Natalie nem tudta mit mondjon. Soha nem hitte volna, hogy ennyire átlátszó a viselkedése.

Valamivel szeretett volna visszavágni Alec-nek, és mivel hirtelen nem jutott eszébe

frappánsabb megoldás, csak ennyit felelt: - Nem tudtam, hogy már kémkedsz is utánam.

Alec színlelés nélkül nevetett. – Nem, Natalie, nem erről van szó. Talán nehéz felfogni, de

féltelek. Mert tévedsz, akármennyire is biztonságban érzed magad Martin Wilson mellett.

Natalie-nál Martin rágalmazásával telt be a pohár.

- Neked elment az eszed – zárta le a beszélgetésüket, felnyalábolta a kabátját, felállt és az ajtó

felé indult, ami mellé odatámasztotta a táskáját, mikor Alec megmozdult mögötte; letette a

poharát, két lépéssel maga mögött hagyta a Natalie és közte lévő távolságot, és mielőtt a lány

elérhette volna a kilincset, elkapta a csuklóját, és olyan erővel rántotta magához, hogy Natalie

elvesztette az egyensúlyát. A kabátja a lecsúszott a karjáról, és muszáj volt a tenyerét Alec

mellkasára téve visszaszerezni a teste feletti irányítását. Azonnal megpróbálta kiszabadítani

magát a férfi karjaiból.

- Ne, ne, ne – csitította Alec olyan negédesen, hogy a lánynak a hideg futkározott tőle a hátán.

– Hisz még csak most jöttél. Hova sietsz? Nem bír ki nélküled egyetlen délutánt se?

Natalie szó nélkül folytatta elkeseredett küzdelmét a férfi szorítása ellen. Nem akarta elárulni,

mennyire megrémült – nem számított rá, hogy Alec, annak ellenére, hogy nem önmaga, még

mindig ilyen erős. Meg kell próbálnia erélyesnek látszani, és hatni valahogy a férfi józan

gondolkodására – már ha maradt még olyanja – állapította meg kétségbeesetten, ahogy

felnézett a férfi mohó arcára.

- Alec eressz el – kérte halkan, ügyelve rá, hogy ne reszkessen lehetőleg se ő, sem pedig a

hangja. – Fáj, amit csinálsz.

Alec lehajolt, belecsókolt a lány nyakába, majd végighúzta az arcát Natalie hajtövénél. –

Kölcsönös – sziszegte rekedten a fülébe. Aztán hirtelen a másik kezével elkapta a lány bal

csuklóját is, és Natalie-t az ajtó mellett a falhoz nyomta – olyan erővel, hogy Natalie tüdejéből

egy percre kiszorult a szusz.

Alec lehajtotta a fejét, olyan közel, hogy Natalie megérezte az alkohol szagát a leheletében;

megborzongott, mondani akart valamit mielőtt késő lenne, de Alec megint gyorsabb volt nála,

ajka lecsapott a Natalie-éra, megakadályozva bármiféle beszédet. Csókja olyan erőszakos

volt, hogy Natalie alig kapott levegőt; amilyen erősen csak tudott, ráharapott a férfi nyelvére,

Alec pedig felszisszenve elrántotta magát tőle.

Natalie remegve húzódott a falhoz; Alec megérintette vérző nyelvét, majd Natalie-ra

pillantott, tekintetében leplezetlen vidámság csillogott, és ez ijesztőbb volt, mint eddig bármi,

amit mondott, vagy tett.

- Bár akkor lettél volna ilyen szenvedélyes, mikor megkérdeztem, mit érzel – vágta hozzá

Natalie-hoz. – De úgy látom – folytatta halkan, miközben újra közel lépett a lányhoz,

megfogta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen – nem én vagyok neked a

megfelelő személy.

Gúnyosan felnevetett. – Meséld már el! Miben jobb ez a Martin Wilson, mint én vagyok? Azt

szereted benne, hogy ugyanolyan magányos és érzéketlen, mint te vagy? Vagy, hogy ő nem

akart beszélgetni veled? És te elhitted neki, hogy ezt a te érdekedben teszi, igaz?

Ujjaival megsimogatta Natalie ajkait. – Drága, naiv Natalie-m… neked fogalmad sincs ki ez

az ember.

Natalie vére felforrósodott. – Nem engedem, hogy rágalmazd! – kiáltott rá Alec-ra haragtól

izzó hangon.

Alec összevonta a szemöldökét. – Ezek szerint neki még nem sikerült gerincre vágnia téged?

Natalie arca lángvörösre gyúlt, a felháborodás egy másodpercre megbénította, de aztán a

karjában megszűnt az ernyedt gyengeség – teljes erejéből pofon csapta Alec-et.

A férfi megfeszítette minden izmát – Natalie szinte érezte, ahogy a haragos erő végigáramlik

az egész testén, és egy percre komolyan attól félt, hogy visszakapja az ütését, de úgy, hogy

attól a fal tövébe roskad – de minderre végül nem került sor. Alec lassan felemelte a bal kezét,

ujjaival végigsimított az arcán, ott, ahol Natalie tenyere érte. Egy folton halvány bőrpír jelent

meg az arccsontja szélén. A fejét visszafordította Natalie felé, és a lány rémülten állapította

meg, hogy megint vigyorog; fogai fehéren villantak ki ajkai alól.

- Rendben – szólalt meg végül, és a hangjából kihallatszott, hogy régen nem szórakozott ilyen

jól – elismerem, ez nem volt szép.

Natalie-ba ismét visszatért ingatag lélekjelenléte, és eszébe jutott, miért is pofozta meg Alec-

et. Ahogy felidéződött benne a férfi Martinra tett megjegyzése, azonnal a fejébe tódult minden

vér.

- Nem volt szép? – ismételte meg, az undor és a felháborodás különös elegyével. – Nem csak

olyan kapcsolatok léteznek a világon, mint a tiéd, meg az enyém…

- Te jó ég Natalie, ne legyél már ennyire szánalmas – fojtotta belé a szót a doktor indulatosan.

Végigmérte a lányt, majd megragadta a két vállát, és megrázta. - Nézz magadra! Gyönge

vagy, gyáva, sebezhető – és önző. Mégis mi a fenét szeretne benned?

- És te mit szeretsz bennem? – támadott vissza Natalie. – Nehogy már megpróbáld velem

megetetni a szarságaidat! Nehogy azt merd állítani, hogy mindvégig csak önmagamért

szerettél, és sosem akartál lefeküdni velem…

- Én! – Alec hisztérikusan felkacagott. – Én akartam, persze, én voltam az, aki egyszer csak

letámadott azon a kurva kanapén, és nem hagyott ellenkezni, én voltam, aki sarokba

szorítottalak, és az érzéseidet követeltem…

- Igenis te voltál! – ordított rá a lány, és Alec hirtelen megnémult. – Te voltál, a rohadt életbe

is, pontosan ezt tetted! Kislány korom óta csak azt akartad hallani tőlem, mit érzek, pedig

tudtad, hogy képtelen vagyok elmondani, de te csak erőltetted, és ezzel annyira megijesztettél,

hogy ki akartam ölni mindent magamból, hogy még csak véletlenül se mondhassam el neked,

még akkor sem, ha gyenge vagyok! De csak azt érted el vele, hogy a saját halottnak hitt

érzelmeim miatt másokéra volt szükségem! És tudtam….

Natalie sírni kezdett. Keservesen, harag nélkül. – Tudtam, hogy szeretsz. És azt hiszem én

csak… át akartam érezni, hogy milyen az, újra. Aztán még egyszer. És még egyszer…

Vizes, elgyötört arccal nézett Alec-ra. A doktor hallgatott.

- De te képtelen voltán befogni a szád. Muszáj volt állandóan azt kérdezgetned, mit érzek,

hogy vagyok, viszont szeretlek- e. És képzeld Alec, nem voltam jobban! – Natalie hevesen

megrázta a fejét – vörös tincsei úgy röpködtek az arca körül, mint a tűzlángok. – Tudod,

mikor éreztem először, hogy jobban vagyok? – és habár arcát könnyek csíkozták, Alec soha

nem látott még ennyi elszántságot a tekintetében, mint abban a percben. – Amikor Martin

Wilson azt kérdezte tőlem, vele tartok-e.

Kettejük közt beállt a csend. Egy percig szótlanul meredtek a másikra – Natalie

magabiztosabban, mint valaha, Alec pedig a végletekig megsebezve. Abban a percben

semmire nem vágyott kevésbé, mint hogy Natalie rájöjjön, a szavai milyen mélyen martak

bele a tudatába. Hátat fordított a lánynak, visszaült a kanapéra, és beleivott a poharába.

- Akkor menj. Szaladj hozzá – mondta lemondóan. – Nem érdekel. Úgy tűnik, évekig

feleslegesen téptem a szám. Szeretlek Natalie – felpillantott a lányra, és lemondóan megrázta

a fejét – de ha nem hallgatsz rám, nem próbállak figyelmeztetni. Magadat teszed ki

csalódásnak, és én már nem akarok többé az lenni, akin csak levezeted a fájdalmad.

- Miről beszélsz? – kérdezte halkan, erőtlenül a lány.

Alec megvonta a vállát. - Martin Wilson kihasznál téged. És vak vagy, ha nem látod. Azért

nem kérdez tőled semmit, és nem akarja, hogy beszélj, mert tesz rá, hogy mit érzel.

- Hazudsz – állította Natalie, és a haragja felszárította az arcán korábban végigszaladt

könnyeket. Gyönyörű szép – gondolta Alec nosztalgikusan. Nagyon kívánta a lányt, most

mikor a küszöbén volt annak, hogy végleg elveszíti. De egyenlőre Natalie még itt volt, és

amíg el nem hagyja a házat, Alec mindent megtesz majd, hogy ízzé-porrá zúzza a Martinnal

kapcsolatos érzéseit.

- Azért nem kérdez, mert tudja, hogy nekünk nincs szükségünk a szavakra – vetette ellen a

lány hangjában teljes meggyőződéssel. – Ismer, és szavak nélkül is megért…

Alec örömtelenül felnevetett.

- Ismer? – ismételte maró gúnnyal. Natalie szeme megrebbent a hangra – az arckifejezésén

éppen elég tisztán kivehető volt az elbizonytalanodás annyira, hogy Alec felbátorodva

folytassa.

- És most jön az, hogy te is ismered őt? – szegezte neki a lánynak a kérdést szinte élvezettel. –

És mondd csak, mi az a sok dolog, amit tudsz róla? Mesélt már neked a gyerekkoráról, arról,

hogy mi a kedvenc színe, az első szerelméről, vagy a szüleiről?

- A szüleiről igen – kontrázott azonnal Natalie, de az erő a hangjában úgy olvadt el, mint a

pecsétviasz, ha tűzbe tartják. – Azt mondta, Londonban élnek.

Alec lesajnáló pillantást vetett a lányra. – És ez minden? Látom nem vesztegettétek az időt…

- Állj le! – kiáltott rá Natalie; Alec hallotta, hogy perceken belül megint elsírja magát.

– Tudod, amikor legelőször megláttam ezt a Martin Wilsont – folytatta a doktor, mintha meg

sem hallotta volna a lány közbevágását - azt hittem, hogy egyszerűen csak egy szánalmas

figura, aki azt se tudja, hogyan kell életben maradni egy olyan civilizációban, amiben nincs

algebra. De amikor összekülönböztünk ott az Árvácska igazgatói irodájában, megdöbbentően

szenvedélyesen védett téged – ahogy én is. Sokáig gondolkoztam azon, vajon mi is lehet

mindennek az oka. És tudod, mikor jöttem rá?

Felállt, odasétált a lányhoz, és óvatosan a füle mögé seperte egy vörös hajtincsét. Natalie

reszketett az érintése alatt, és Alec megnyugodott; érezte, hogy szép lassan erőfölénybe kerül.

- Amikor a kórházban kiküldtél a kórteremből, hogy vele lehess.

Az ujjaival megtartotta a lány állát, de hiába, Natalie csökönyösen lesütötte a szemét, és nem

viszonozta a férfi pillantását.

- Tudod az milyen érzés volt?

Natalie nem felelt, de az első áttörés megtörtént; megint sírni kezdett. Alec minden idegszálát

átjárta az izgalom. Lehajolt a lány arcához, majd halkan a fülébe susogta.

- Meghaltak a szüleid, te mindenkinél jobban ismered a veszteségeket. És mégis képes voltál

ezt tenni velem?

- Az nem ugyanaz – motyogta Natalie elcsukló hangon.

Alec a háta mögé lépett, a lány válláról félrehúzta a haját, és a másik oldalt súgta oda neki:

- Akkor mond ezt, amikor majd Martin Wilson is itt hagy téged.

Natalie megfordult, és végre a szemébe nézett – tekintetében rettegés tükröződött, hirtelen

olyan volt, mint egy kalitkába zárt, riadt madár. Az én kalitkámban – gondolta Alec

elégedetten.

- Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte a lány megint, elhaló hangon.

Alec széttárta a karját.

- Hát nem egyértelmű? Megtalálta a tökéletes álarcot! Elvégre ki az az idióta, aki egy

matektanárra, - főleg olyanra, mint Martin Wilson – valaha is gyanakodna? Nincs más dolga,

mint szépen eljátszani, hogy ő csak a számok nyelvén tud kommunikálni, és kész – elég okos

hozzá, hogy elhitesse minden nővel a környezetében, hogy ő nem más, mint egy magányos,

de különleges ember, és onnantól minden egyszerűen az ölébe hullik. Így két legyet üt egy

csapásra. Egyrészt nem kell hallgatnia, ahogy panaszkodnak neki, másrészt pedig nem ad ki

magáról semmi olyat, ami túl személyes lehet. Megkapja, amit akar, és nem kell kötődnie.

Pofonegyszerű. És annál furfangosabb.

Alec lepillantott Natalie-ra, megsimogatta az arcát. – Érted már, miért vagy neki te még

jobban kiszolgáltatva, édesem? Mert te azt hiszed, a szavak gonosz dolgok, holott azokra

lenne szükséged, hogy igazán megismerj valakit.

Natalie arca úgy festett, mint egy törött porcelánváza, amin a repedések útját könnypatakok

jelzik.

- De… - kezdte szinte zokogva – én úgy szeretem, mintha az apám lenne.

- Szomorú - suttogta Alec együttérzést színlelve. Mintha csak öntudatlanul tenné, átkarolta a

lány derekát, és magához húzta őt. – Mert pontosan ezt használja ki. Te nem tudsz

különbséget tenni a téged ért tragédia miatt a közeledés formái közt. Érdeklődött irántad, és

ezt te összetévesztetted azokkal az érzésekkel, amelyeket egy apa adhat a gyerekének, mert

nem emlékszel már arra, milyen, ha van apád. Ő viszont nem úgy szeret téged, mint a lányát.

Egyetlen dolgot akar tőled. És semmi egyebet.

- De sosem… sosem viselkedett úgy, mintha… mintha ez lenne a célja – cáfolta Natalie,

miközben kézfejéjével megtörölte a szeme alját.

- Sosem érintett meg? Sosem ölelt át? Sosem fogta meg a kezed? – Alec megmosolyogta

Natalie ellenérveit. Percről percre egyre jobban érezte, hogy a lány gyengül. - Ugyan, ne légy

már ennyire naiv. Tényleg nem furcsállod, hogy semmit nem árul el magáról? Egy ember nem

így köt kapcsolatokat.

Natalie felszegte a fejét. – Minderre nincs bizonyítékod – jelentette ki szipogva. – Én tudom,

hogy nem tenne ilyet. Én…

- Kérlek, ne tedd magad még nevetségesebbé azzal, hogy megint azt állítod, ismered őt –

vágott közbe Alec lenézően. – Nem tudsz róla semmit! Egyébként meg, ha már itt tartunk –

folytatta, miközben elérkezettnek látta az időt arra, hogy bevesse a mindent elsöprő végső

érvét, amivel Martin Wilsont letörli az életük színteréről – sajnos igenis de, van

bizonyítékom.

Natalie erre a kijelentésre szinte megnémult. Alec elégedetten sétált oda a könyvespolchoz,

ahonnan leemelt egy köteg kinyomtatott dokumentumot, és visszatérve átadta Natalie-nak.

- Az első percben tudtam, hogy nem lehet megbízni benne – fűzte hozzá, mikor a lány

belenézett a papírokba – úgyhogy kutakodtam egy kicsit. Kiderült, hogy a neten talált

információ róla csak egy mondattal több, mint amit neked elárult: a születési helyét és

dátumát elő lehet keríteni, ahogy a születési helyszínt, a tanulmányait a Cambrige-en, és a

szülei nevét. Ezen kívül csak egy dolgot találtam róla: hogy érdekes mód, Martin Wilson

eddigi pályafutása alatt egyetlen gimnáziumban sem tanított két, maximum három évnél több

ideig. Ennek elteltével felmondja a munkaviszonyát, és állást vállal egy másik iskolában, az

előzőtől lehetőleg jó messzire. És mielőtt ellentmondanál – tette hozzá, habár a lányon

látszott, hogy a kapott hírek teljesen padlóra küldték – én nem hiszem el azt a mesét, amit

Wilson magáról állít; hogy azért cserél kétévente munkahelyet, mert minél több diáknak

akarja megmutatni a – Alec elfojtott egy gúnyos mosolyt – hogyan is fogalmazott egy régi

kollégája? Ó igen! Mert minél több diáknak akarja megmutatni a matematika csodáit.

Megint elnevette magát. – Ennél szánalmasabb hazugságot! És úgy tűnik, mégis mindenki

rajong ezért az alakért. Rohadt szélhámos…

Natalie ekkor megszólalt. Hangja rekedt volt és üres, de most hangosabb. – Tehát azt

gondolod, hogy minden városban talál egy… egy… hozzám hasonlót, akit kihasználhat?

Alec oldalra billentette a fejét, és megrándult a szája sarka. – Nem feltétlenül kell ahhoz

árvának lenni, hogy valaki könnyen befolyásolható legyen.

Natalie felé nyújtotta a papírokat.

- Nem hiszek neked – mondta színtelenül. – Ha ez lenne a helyzet, akkor már biztos

feljelentették volna…

- Pszichológus vagyok Natalie, és nem szeretem tündérmesékre pazarolni az időmet – vágta el

a mondatot Alec. – Ismerem az emberi természetet. Gondolod, egy kiskorú merne ilyen

vádakat hozni egy felnőtt férfi ellen, akivel szemben se tekintélye, se bizonyítéka?

Megrázta a fejét. – Ugyan már. Te talán feljelentenéd?

Natalie lesütötte a szemét. – Nem – suttogta alig hallhatóan.

Ezzel meg is volnánk – zárta le magában a problémát Alec. Már csak egyvalami volt hátra.

- Most pedig indulhatsz – mondta a lánynak, és visszaült a kanapéra. – Nem tartalak vissza.

Elmondtam, amit akartam. Innentől egyedül tőled függ, kiben bízol; bennem – vagy benne.

Natalie megsemmisülten vette fel a kabátját. Már a kilincset fogta, mikor Alec utána szólt.

- Még valamit…

Natalie nem fordult meg, de nem is nyitotta még ki az ajtót.

- Ha úgy döntesz, hogy vele maradsz, és ő egy másfél év múlva itt hagy majd téged, egyedül,

egy városban, ahol rajtam kívül mindenki utál – hozzám ne gyere vissza az érzelmeimért

kuncsorogni.

Natalie nem felelt. Kiment az ajtón, és becsukta maga mögött.

Kint még mindig havazott.

4.Lecke: Megbocsátás

I.

Amanda Foreman kinyitotta a szemét.

A hálószobájában sötét volt, kellett néhány perc, mire összeszedte magát, és kipislogta a

fáradságot a szeméből. Álmában egy bírósági tárgyaláson ült a tanúk padján, - fogalma sem

volt, honnan jött ez a fajta képzelgés alvás közben, de azt Amanda biztosan tudta, hogy

álmodott már szebbet is, és nem feltétlenül bánta, hogy felriadt.

Nagy sóhajtás közepette átfordult a másik oldalára, tekintete az éjjeli szekrényén álló digitális

órára tévedt. A számláló hajnali fél hármat mutatott.

Amanda kényelmesen elhelyezkedett a matracán, feljebb húzta a paplanját a vállán, és

lehunyta a szemét, hogy újra elaludjon – és akkor meghallotta azt a hangot, ami felriasztotta.

Egy perce még meg volt győződve róla, hogy a zaj csak az álma része volt, de most, hogy

ébren feküdt a levendulaillatú ágyneműjében, rádöbbent, hogy amit hall, az teljesen

valóságos.

Valaki a bejárati ajtaján kopogtatott – méghozzá meglehetősen hangosan, és türelmetlenül.

Amanda megkövülten ült fel az ágyon, és ötlete sem volt, mit kéne tennie. Újra ránézett az

órára, hogy ellenőrizze az időt, de a számlálók csak egy perccel mutattak többet az előbbi

időponthoz képest – el sem tudta képzelni, ki az az idióta, aki hajnali fél háromkor rá akarja

törni az ajtót.

A kopogtatónak azonban, – akárki is volt – úgy tűnt, egyáltalán nincs ínyére a várakozás,

ugyanis míg Amanda azon töprengett, hívja-e fel a rendőrséget, az ajtólapon a zaj szabályos

püföléssé erősödött.

A tanárnő végül lehántotta magáról a takarót, felkapta az ágy végében heverő kötött

pulóverét, és miközben lefelé szaladt emeletes, kertes háza lépcsősorán, ügyetlenül magára

húzta.

- Ki az? – kiáltotta ki, miközben az utolsó lépcsőfok alól előrángatta a papucsát, és a kezét az

ajtókilincsre tette. A válasz, ami kintről érkezett, úgy érte, mint egy tarkón vágás.

A kulcsot azonnal elfordította a zárban, habozás nélkül lenyomta a kilincset, és mielőtt a kint

tomboló jeges szél egy lapátnyi havat hordott volna be az előszobájába, Amanda kinyúlt, és a

karjánál fogva behúzta az ajtón az egész testében reszkető Martin Wilsont.

A nő becsukta az ajtót, és ekkor végre jutott egy kis ideje arra is, hogy döbbenten végigmérje

váratlan vendégét – az alkalmat kihasználta, keresztbe fonta karjait a mellkasán, és rámeredt

Martinra.

Ha nem tudta volna, hogy kollégája viselkedése és gondolkozása mennyire más, mint egy

átlagemberé, legelső pillantásra azt gondolta volna, hogy Martin megőrült. Itt már rég nem

arról volt szó, hogy hajnalban beállított Amandához; sokkal nagyobb gondnak tűnt, hogy

mindezt sapka, kesztyű, és sál nélkül tette meg, ami még akkor is őrültségszámba ment volna

a téli St. Gates-ben, ha az utcán történetesen nem dúl ádáz hóvihar. Még a kabátját sem

cipzárazta össze – Amandának nem kellett orvosnak lennie ahhoz, hogy tudja; Martin esti

kirándulása ötvenszázalékos eséllyel tüdőgyulladással végződik, de legjobb esetben is egy

alapos meghűléssel, és két héten keresztül tartó orrdugulással.

Mindez azonban semmiséggé alacsonyodott Amanda szemében, amikor a tekintete a férfi

arcára tévedt; az olyan fehérre sápadt a kinti mínuszokban, mint a hó, amit Amanda reggel

készült elsöpörni a verandájáról.

A tanárnő percekig nem tudott szóhoz jutni.

- Mi a fene ütött beléd? – nyögte ki végül. – Meg akarsz fagyni?

Martin erőtlenül megrázta a fejét. Amanda egy pillanatig tétovázott, majd megfogta a férfi

kezét – az olyan hideg volt, mint a mélyhűtött áru a szupermarketekben – bevezette a

nappaliba, leültette, adott neki egy takarót – amire Martin percekig úgy bámult, mintha nem

tudná mire való, végül Amandának kellett a vállára terítenie – majd a tanárnő sietve kiment a

konyhába, és feltett főni egy teát.

Mire visszatért a nappaliba, Martin ugyanúgy vacogott öntudatlanul a pléddel a vállán, mint

mikor kolleginája ott hagyta. Amanda sóhajtva odalépett hozzá, levette róla a takarót,

leügyeskedte a hóviharban átnedvesedett kabátját, majd amennyire csak tudta, újra

belebugyolálta a meleg plédbe.

A kabátot kint kiterítette a lépcsőkorlátra, aztán visszament a konyhába, hogy ízesítse a teát.

Hamarosan két bögrével tért vissza újra a nappaliba, amelyek árulkodóan gőzölögtek.

Amanda a sajátját lerakta, majd leült Martin mellé.

- Add a kezed – utasította gyöngéden a férfit; az gépiesen kinyújtotta a két elgémberedett

kezét, Amanda pedig óvatosan az ujjai közé adta a tűzforró italt.

Martin szorosan átfogta a felforrósodott kerámiát, és erőteljesen kirázta a hideg. Kolleganője

rosszallóan csóválta a fejét. Ez a mozdulata áttörésnek bizonyult; Martin először belenézett a

szemébe, majd újra bámulni kezdte a teát, és rekedten csak ennyit mondott:

- Nem vagyok bolond.

Amanda felvonta a szemöldökét. – Persze – helyeselt – általában nem vagy. Ezért nem értem

miért éppen ma este kellett elkezdened. Vagyis ööö…

A nappali falán óra lógott.

- Ma hajnalban.

Martin nem felelt rögtön, nagyot kortyolt forró teájából, majd lehunyta a szemét.

- Nem tudtam aludni – jelentette be néhány pillanatnyi csend után.

- Értem – bólintott Amanda. Átsuhant az agyán a gondolat, hogy megkérdezi, Martin máskor

is úgy szokta-e orvosolni az alvászavarát, hogy kimegy az utcára megfagyni, de inkább

elvetette az ötletet. Eléggé ismerte már a férfit ahhoz, hogy tudja; nem jött volna ide hozzá

éjnek évadján az idei legsűrűbb hóvihar közepette, ha nem lett volna rá valami kifejezetten

nyomós oka – és Amanda nehéz szívvel ugyan, de kezdte sejteni, hogy mi - vagy még inkább

ki - az a nyomós ok. Ezért egyelőre inkább nem mondott semmi többet.

Mikor azonban úgy tűnt, hogy Martin sem tervezi a további beszédet, a tanárnő úgy gondolta,

talán még is elkelne némi bíztatás, hogy végre megtudja a magyarázatot barátja viselkedésére.

- Én viszont tudtam – jegyezte meg, majd mikor Martin értetlenül pillantott rá, hozzátette: -

Mármint aludni.

Martinnak leesett a tantusz; arcát elkeseredetten egyik tenyerébe temette, és az ujjai közt

megsemmisülten azt morogta:

- Annyira sajnálom Amanda. Hidd el, nem akartam csak így rád törni, egyszerűen csak nem

tudtam, mit tegyek.

A tanárnőnek szüksége volt egy kis időre, míg elgondolkozott a hallottakon, majd tűnődve

így felelt:

- Semmi gond. Ha már itt vagy, legalább mondd el mi a baj. Hátha tudnék segíteni.

Martin keserűen felnevetett. – Ha nem fogsz hülyének nézni, miután elmondom, mi bajom

van, az a lehető legnagyobb segítség, amit kaphatok.

- Nincs kizárva, hogy nem foglak – Amanda bátorítón rámosolygott. – De ezen ráérsz később

is aggodalmaskodni. Most halljuk, mi bánt.

Martin lesütötte a szemét, és újból belekortyolt a teájába. Mire leeresztette a bögrét, Amanda

kimondta helyette a választ saját kérdésére.

- Natalie Bright-ról van szó, igaz?

Martin egy percig némán meredt maga elé, majd lassan bólintott. – Azt hittem, ismerem a

magányt – kezdte némi tétovázással. - Azt hittem, az embernek elég azt csinálnia, amit igazán

szeret, és amiben otthon van, ahhoz, hogy soha ne maradjon magára. Ma már tudom, hogy a

magány nem választás kérdése, nem lehet egyszerűen eldönteni, kéred-e vagy sem. Minden

embernek saját magánya van, a saját körülményei között. Én világ életemben attól rettegtem,

hogy ha nem értenek meg, akkor egyedül maradok, ha nem fogják fel, hogy a tantárgyamat

mennyire csodálatosnak találom, és ezt másokkal is meg akarom osztani, akkor vége: örökké

mindenki csak nevetni fog rajtam, és én majd állhatok meg nem értetten az emberek előtt.

Martin szünetet tartott, szórakozottan forgatta a kezében a bögrét.

- Ezért aztán minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megértsenek. Részben ezért tanítok

úgy, ahogy. És azt hittem, hogy ez elég is lesz arra, hogy boldog legyek. De csak mikor egyre

többször találkoztam Natalie-val, döbbentem rá, hogy nem csak az a lényeg, hogy értsünk

valamit, hanem hogy érezzük is. Mert – akármennyire is rosszul is esett akkor ezt magamnak

beismerni – nem az tette Natalie-t üressé, hogy nem értette a tantárgyamat, hanem hogy nem

akart senki iránt érezni. És miután – Martin nagy levegőt vett – miután minél gyakrabban

láttam őt, egyre jobban hozzászoktam, amikor mellettem volt, és egyre inkább fájt, amikor

nem; ekkor kezdett csak megfogalmazódni bennem a saját magányom jelentése. Minden hely,

minden gondolat, minden tér, amiben ő nincs benne; az az én egyedüllétem.

Kolléganője szemébe nézett. – Minden, Amanda. Azok a dolgok, amelyek korábban a

boldogságom forrásai voltak, ma csak akkor jelentenek valamit, ha ott van ő is, hogy egy

pillantásával, egy mondatával, egy mosolyával értelmet adjon nekik. Már nélküle a matek is

csak matek.

Hirtelen Martin elnevette magát, és az utóbbi gondolatát Amanda is megmosolyogta.

- Soha nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani – ismerte be a férfi. – Hogy ha nincs

velem, még Y periódus is elveszíti minden varázsát…

Amanda eddig nem szólt közbe, most azonban összevonta a szemöldökét.

- Mi az az Y periódus?

Martin habozott. – Natalie és én úgy szoktuk emlegetni, mint egy helyet – de igazából inkább

csak egy metafora. Azért találtuk ki, hogy jobban megértse a matekot a különórákon, de most

már ennél jóval többet jelent. Mondhatni szinte mindent.

- Például? – tudakolózott Amanda kíváncsian.

- Például – Martin eltűnődött – például a kapcsolatunk minőségét. Egy biztos pontot, ahol őt

sem érheti semmi fájdalom, ugyanakkor ahol én is otthon érzem magam. Összetartozást, a

valóság egy darabját, ahol csak ő van meg én, nincs árvaház, nincs iskola, nincs senki más…

csak mi. Ez a két kis szó a mi közös nyelvünk, amelyen megértjük egymást. Amin ha ő

megszólal, akkor már nem az a lány, akinek kilenc évesen meghaltak a szülei, én pedig nem

az az ember vagyok, aki kizárólag csak a tankönyveinek él. Nálunk az Y periódus azt jelenti,

mintha azt mondanánk: vigyázz rám. Azt jelenti, maradj velem. Azt jelenti…

Itt Martin hirtelen elnézett a távolba, mintha keresné a megfelelő szót.

- Azt jelenti, szeretlek.

Bizonytalanul fordította vissza a tekintetét Amandára.

- Érted… hogy mit akarok mondani, ugye? – kérdezte aggodalmasan.

Amanda kissé szigorúan nézett rá. – Amit mondani akarsz, azt értem – közölte, majd némi

szünetet tartott. – Azt viszont nem, hogy hogyan kerülhettetek ennyire közel egymáshoz négy

hónap alatt, amikor az iskolán kívül csak hétfőnként találkoztatok, amikor hozzád ment

korrepetálásra.

Martin lassan kifújta a levegőt, megnyalta az ajkát, és sokatmondó pillantást vetett

kolleganőjére. Arckifejezése gyakorlatilag mindent elárult.

Amanda szeme elkerekedett, kezét a szája elé kapta. – Nem csak hétfőnként ment hozzád,

igaz? – suttogta elhűlve.

Martin megrázta a fejét. – Nem.

- Akkor…? – puhatolózott ijedten Amanda.

Martin lehunyta a szemét. – Minden hétköznap délután ott volt nálam legalább egy órát.

Amanda néhány percig döbbenten pislogott barátjára, majd felpattant a kanapéról, és idegesen

járkálni kezdett a nappaliban.

- Ez nagyon nem jó – motyogta maga elé, mintha csak önmagához beszélne. Martin azonban

kinyitotta a szemét, és tekintetével követni kezdte fel-alá masírozó kolléganőjét.

- Nézd – próbált magyarázkodni, nehezen szedve a levegőt – tudom, hogy ez az egész hogy

hangzik így, hangosan kimondva, de hidd el szó sincs arról, hogy…

- Tudom – vágott közbe Amanda határozottan. – Nem is én vagyok az, aki előtt

mentegetőznöd kell. Tisztában vagyok vele, hogy olyan neked, mintha lenne egy gyereked,

holott valószínűleg még nem teljesen fogtad fel a jelentőségét mindennek.

Martin nem tudta eltitkolni meglepetését. – Tudtad? – visszhangozta elképedve.

- Persze, hogy tudtam – legyintett Amanda türelmetlenül – vagy legalábbis biztos voltam

benne eddig is, mit érzel iránta. Az arcodra van írva, amikor ránézel arra a lányra.

Martin elvörösödött. Amanda észrevette, ahogy a férfi lehajtja a fejét; megállt a kanapé

támlája előtt, és aggodalmasan méregette Martint.

- Figyelj rám – mondta végül, miközben visszaült barátja mellé, és megfogta a bögrét tartó

kezét.

- Ha valaki – Amanda tétovázva beharapta az alsó ajkát, de utána új erőt gyűjtve folytatta – ha

valaki rájön erre Martin, óriási bajban lesztek.

- De hát én nem… - próbált ellenkezni Martin, de Amanda megint félbeszakította.

- Tudom, hogy semmi rossz szándékod nincs. De próbáld megérteni.

Amanda izgatottan körbepillantott a szobában, mintha attól tartana, hogy még a falnak is füle

van, majd kissé lehalkította a hangját, és úgy folytatta.

- St. Gates egy eldugott, bibliaforgató kisváros. Az ittenieknek elég hagyományos felfogásuk

van az emberi kapcsolatokról, főleg, ha azokban árvák is érintettek. Natalie Bright pedig már

kezdettől fogva sem volt népszerű; a hitetlensége, a világ és a többi ember iránt tanúsított

érdektelen megvetése, az unatkozó közönyössége errefelé mindenkit megbotránkoztatott.

Martin határozottan tiltakozni akart, de Amanda ezúttal már azt sem engedte, hogy

belekezdjen.

- Nem arról a Natalie-ról beszélek, akivé a te közeledben vált, hanem aki előtted volt. És

félreértés ne essék: olyan volt, amilyennek leírtam. Emlékezz vissza, hogy a te első

benyomásod sem nevezhető épp fényesnek róla.

- Nem – ismerte el Martin. – De a változása csak enyhít valamicskét a helyiek kritikus

véleményén…

- Kötve hiszem – morogta Amanda sötéten – ugyanis a város az utóbbi hónapok történéseit

nem hogy nem neked, de még csak nem is Natalie-nak tulajdonítja – az egyetlen ember, aki itt

be fogja zsebelni a hálás pletykákat és pillantásokat, valamint St. Gates egyöntetű elismerését,

az dr. Alec Matthews.

Martinnak már a doktor neve hallatára is az arcába szaladt a vér. – Ezt most nem mondod

komolyan…

- Az ég szerelmére, Martin, gondolkozz! – hadarta izgatottan Amanda. – Az a pasas

lépéselőnyben van! Nem csak egyszerűen Natalie pszichológusa, hanem az árvaház hivatalos

szakembereként ő gyakorolja az árvák mentális egészsége feletti felügyelet jogát – azaz bármi

olyan dolgot jelenthet az árvaházi vezetőségnek, ami szerinte visszaveszi, vagy elősegíti a

pszichológiai kezelést.

- Emellett – mutatott rá a tanárnő egy kurta levegővétel után – ő a városi pszichológus. Isten

után rögtön ő második, akinek a st. gates-i lakosok kilencven százaléka rendszeresen

panaszkodik – ő pedig meghallgatja őket, tanácsokat ad, segít – és a népszerűsége évek óta

töretlen.

- Te még soha nem… kértél időpontot tőle? – kérdezte hirtelen Martin oldalra pillantva

kolleganője arcára. Amanda megrázta a fejét.

- A maradék tíz százalékban vagyok.

Martin csak bólintott, de Amanda mintha megkönnyebbülést látott volna átsuhanni barátja

arcán, mikor az újból kortyolt a teából. A tanárnő folytatta.

- Érted már? Ezen a helyen most mindenki azt gondolja, hogy Alec Matthews-nak nyolc év

után végre sikerült emberséget kisajtolnia Natalie-ból. Csak négy olyan személy van, aki

pontosan tudja, hogy igazából minden neked köszönhető, és ebből kettő itt ül a szobában.

Natalie szeret téged, dr. Matthews pedig koránt sem olyan elvakult, hogy elhiggye, igazából

az ő szakértelme áll a háttérben. Tudja, ha mást nem, érzi, hogy Natalie kapcsolatai

kétoldalúak; és ha engem kérdezel, abból a vehemenciából ítélve, aminek szemtanúja voltam

az árházi vitátok során, nincs oda a gondolatért, hogy más aratta le az ő szakmai sikereit.

- Valami nincs rendben vele – jegyezte meg Martin elgondolkodva. – Nem az lenne a

normális, hogy egy pszichológus a betege állapotjavulását helyezze előtérbe, mindegy, hogy

milyen áron?

- Nem tudom – felelte nyugtalanul Amanda. – De ha rájön arra, hogy Natalie naponta nálad

dekkol, még akkor is, ha utána kezelésre kell mennie, lesz a kezében valami, amit

felhasználhat ellened. Ebből a városból könnyen el tud kergetni, ha sikerül felébresztenie a

helyiek rosszallását. Nem olyan rég költöztél ide, a sulin kívül még így is elég bizalmatlanul

tekintenek rád.

Martin keserűen elmosolyodott; mikor tekintetük találkozott, Amanda végtelen szomorúságot

látott tátongani a férfi szemében.

- Tud ő annál jobb módszert is, mint a tanári hírnevem tönkretétele – suttogta Martin üres,

rekedt hangon.

- Hogy érted? – kérdezte óvatosan Amanda.

Martin nem adott választ rögtön; kiitta a bögre aljában maradt utolsó korty teát, majd letette a

poharat maga mellé a földre.

- Tegnap az órám után beszéltem Natalie-val - fogott bele végül a magyarázatba. –

Megkérdeztem, látom-e aznap délután, ahogy mindig, és azt mondta, igen.

Martin nagy levegőt vett, mintha fizikailag kimerítené, hogy szavakba kell öntenie a

történteket. Amanda rezzenéstelen tekintettel, összpontosítva hallgatta; észre sem vette, és

közben öntudatlanul megint megfogta a férfi kezét.

- Nem jött el. Először olyan hülyeségekre gondoltam… - Martin megrázta a fejét, majd

gondterhelten végigsimított a homlokán – órákig ültem a nappaliban, vártam, hogy mikor

kopog be… először azt hittem, hátha a hófúvás miatt nem hallottam a kopogtatást, úgyhogy

vagy háromszor az ajtó elé is kimentem, hogy lássam, nem jött-e meg. Mikor beszürkült, már

nem tudtam mit kezdeni magammal; járkáltam fel-alá, és olyanokat képzeltem… Istenem,

borzasztó volt… mi van, ha megsérült? Ha valami baj történt? Lehet, hogy elütötték, és

valahol kint fekszik a hóban…

- Ez a nagy fantázia az apuka lét egyik hátrányosabb velejárója – próbálta vigasztalni Amanda

kedvesen. Martin ránézett, és egy pillanatra Amandának az a benyomása támadt, hogy sikerült

mosolyt csalnia barátja arcára, de végül csalódnia kellett; Martin ismét megrázta a fejét.

- Este tízre elhitettem magammal, hogy túlreagálom – folytatta, hangjában saját maga ellen

irányuló megvetéssel. – Lefeküdtem aludni. Persze nem tudtam; csodálom, hogy hajnali

kettőig nem kaptam agyvérzést; mindet beleképzeltem a helyzetbe, amit csak lehetett,

majdnem megőrültem a tehetetlenségtől, és nem tudtam mit tegyek… úgyhogy eljöttem

otthonról, és… a többit tudod – fejezte be kissé félszegen a magyarázatot arra, miért állított be

kolleginájához hajnali fél háromkor. Amanda torka összeszorult; tudta; azzal, hogy Martin

eljött hozzá, beszélgetésük nyomán meg is kapta a válasz a kérdésére, hogy Natalie Bright

aznap miért nem ment hozzá. Ebből a szemszögből az egész kristálytiszta értelmet nyert.

- Nem tudom mit mondott neki – sziszegte Martin dühödt félelemmel, fogait szorosan

összeszorítva – de ha elveszi tőlem Natalie-t, én…

- Talán tényleg túlreagálod – szólt közbe ijedten Amanda. Ismerte a szülőket annyira, hogy

tudja, meddig lenne képes elmenni egy apa a lányáért. – Mi van, ha egyszerűen csak…

megfázott, és úgy döntött inkább visszamegy az árvaházba? – habár ezt még ő maga sem hitte

el, Amanda úgy vélte, legalább egy próbát megért az érvelése.

Martin ezúttal tényleg őszintén elmosolyodott.

- Mindketten tudjuk, hogy nem így történt. És azt is, hogy ezt a helyzetet többet nem lehet

konfliktus nélkül megoldani – megszorította Amanda kezét, mintha végig tudta volna, hogy

ott van, majd elengedte, és határozottabban, mint aznap hajnalban bármikor, felállt a

kanapéról.

- Köszönöm, hogy meghallgattál, és hogy felnyitottad a szemem Alec Matthews-zal

kapcsolatban – monda, majd elindult, hogy felvegye a kabátját – Amanda kétségbeesetten

szaladt utána az előszobába.

- Martin! – kiáltotta, és megragadta a karját. – Mielőtt elmész, ígérd meg, hogy előbb beszélsz

Natalie-val. Először Natalie-val kell beszélned! Ígérd meg!

Martin egy percig csendben meredt a tanárnő arcára – aztán lassan bólintott. – Megígérem.

Amanda elengedte a karját, és hátralépett, hogy Martin felvehesse a kabátját. Ezúttal be is

cipzárazta.

- Köszönöm, hogy mindig számíthatok rád – mondta búcsúzóul a férfi.

- Szívesen – válaszolt halványan Amanda, majd mielőtt Martin az ajtó felé fordult volna,

gyorsan hozzátette: - Én nem akarom, hogy Alec Matthews elüldözzön a városból.

És ezzel a végszóval, gyors elhatározás segítségével odalépett a férfihoz, lábujjhegyre állt, és

megpuszilta az arcát.

II.

Natalie Bright lefújta a papíron maradt grafitmorzsákat, majd a rajzlapot messzire eltartva

magától megszemlélte a kész portrét.

A félfamentes, barnás árnyalatú lapról Martin Wilson arca nézett vissza rá mosolyogva.

Natalie néhány percig csendben bámulta a képet, majd letette a rajzceruzáját, két kezébe vette

a papírlapot, és középen eltépte. A két csonka részt olyan apró gombóccá gyűrte, amilyenre

csak tudta, majd egymás után a kis padlásszobája másik sarkában álló régi kukába hajította

őket.

Ő maga az ágyon ült, mellette egy tekintélyes kupacban az előző szerencsétlen sorra jutott

rajzlaphoz hasonló papírok tornyosultak. Natalie levette a legfelsőt a kupac tetejéről, és

elkezdte újra lerajzolni Martint. Már nem is számolta, ez hányadik alkalom, csak

következtetni tudott, amikor ránézett a kukára, ami addigra már félig megtelt

rajzlapmaradványok gombócaival.

Miközben nekiállt, hogy a ceruzája segítségével nagyjából kimérje az arányokat a rajzlapon,

odakintről zajt hallott; valaki felszaladt a szobájához vezető lépcsősoron, majd nem sokkal

később erőteljesen bekopogott az ajtón.

- Menj a francba – morogta Natalie az orra alatt, és halványan megrajzolta az első íveket.

Látogatója azonban nem szándékozott sehova menni; az ajtó kinyílt, és Colin Anders lépett be

rajta.

Natalie csak egy másodperc erejére pillantott fel az épp csak elkezdett rajzról, utána felhúzta a

térdeit, és hátát még közelebb vetette a falhoz, hogy a fiú még csak véletlenül se láthasson

semmit a készülő portréból.

- Beszélni akarok veled – hallatszott Colin hangja az ajtóból. Natalie keze egy pillanatra

megállt a papír felett – Colin hideg, majdhogy nem barátságtalan megszólítása rosszul esett

neki, a fiú hanghordozásából most hiányzott mindaz a kedvesség, ami korábban jellemezte.

Natalie azonban nem akart gyengének látszani, ezért hasonló modorban felelt:

- Teszek rá.

Colin egy pillanatig nem szólalt meg – valószínűleg ugyanolyan kellemetlenül érte a rideg

válasz, mint ahogy korábban Natalie-t. Végül egyfajta békítő szándékkal kérdezte:

- Mit rajzolsz?

Natalie türelmetlenül fújta ki a levegőt. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy Colinnal, vagy

bárki mással egy légtérben legyen, ezért úgy döntött, ha a fiú nem megy el magától, akkor

majd ő elküldi. Felpillantott az égszínkék szempárba, és meglepve tapasztalta, hogy a szíve,

amely ez idáig mintha nyaralni ment volna, most hirtelen újból dobogni kezdett. Megacélozta

magát.

- Blake Rivert – mondta szenvtelen arccal. – Én akartam először lesmárolni, csak te lecsaptad

a kezemről.

Elégedetten figyelte, ahogy Colin arca elsötétül, de a hatás az ellenkezője volt; ahelyett, hogy

sértődötten elhagyta volna a szobát, beljebb lépett, és becsapta maga mögött az ajtót. A lány

elégedettsége úgy olvadt el, mint a tetőteres ablakára hulló hópelyhek.

- Na elég – emelte fel a hangját Colin, és Natalie ismét meglepődött – akkor tudatosult csak

benne, hogy elképesztően szokatlan dolog Colin Anderst dühösnek látni; egészen addig, amíg

Colin nem kiabált vele az étkezőben a balesete után, elképzelni sem tudta, hogy egyáltalán

képes lehet arra, hogy dühös legyen.

- Mi a bajod? – támadt rá élesen a fiú a lányra. Natalie felvonta a szemöldökét.

- Nekem?

- Igen, neked! Hogy lehetsz ennyire önző? – Colin vádlón meredt az ágyon ülő Natalie-ra,

akinek gondolatai közt hirtelen felbukkant egy nem is olyan régi emlék; Alec Matthews

beesett arcának a képe, ahogy a fejéhez vágja: Önző vagy!

Natalie ösztönös daccal védekezett. – Én vagyok önző? Mikor évekig koslatsz utánam,

játszod a hősszerelmest, és utána pár hónappal már egy szőke tyúk után rohangálsz? És még

van képed feljönni, és engem szapulni?

Colin elképedve rázta a fejét. – Ez hihetetlen – suttogta kiábrándultan. – Mond már el Natalie,

pontosan mire vagy féltékeny, arra a kapcsolatra, ami Blake meg köztem kialakult, vagy csak

Blake-re?

A féltékeny jelző telitalálat volt; Natalie arcát elöntötte a forróság, de még ellenállt; gúnyosan

felkacagott.

- Kapcsolat? Te azt nevezed kapcsolatnak, amit a könyvtárban láttam?

- Igen, az egy kapcsolat. Vagy legalábbis – Colin tétovázott, majd halkan hozzátette: - az…

volt.

Natalie furcsállta a múlt időt. – Hogyhogy csak volt?

Colin elkeseredett pillantást vetett rá. – A verses füzetemet, amit a teremben hagytam, és

utánam hoztál…

Natalie kérdőn nézett vissza.

- Blake nem tudott róla, hogy verseket írok.

Natalie nem találta az összefüggést. – Na és? Én sem, amíg meg nem…

Elhallgatott. Most jött rá, hogy épp bevallotta a fiúnak, hogy engedély nélkül beleolvasott a

naplójába. Már majdnem bocsánatot kért, mikor észbe kapott; büszkesége érdekében

elnyomta a bűntudatát, és inkább nem szólt semmit. Colin azonban nem tűnt meglepettnek

vagy felháborodottnak – arcán mindössze valami fásult fáradság tükröződött.

- Tudom, hogy beleolvastál, ne izgulj. Ki nem hagytad volna.

A lány lesütötte a szemét.

Colin beletúrt a hajába. – Pontosan melyiket olvastad el?

Natalie felemelte a fejét – elhatározta, hogy nem engedi a fiúnak, hogy szégyent ébresszen

benne. – A legelsőt – mondta tárgyilagosan, törekedve arra, hogy a hangjából semmilyen

érzelmet ne lessen kihallani. – És akkor? Most az annyira titkos dolog? Az ég szerelmére, egy

nyamvadt rózsáról írtál, kit kell attól ennyire félteni?

Colin percekig szótlanul nézett rá. Pillantásában Natalie megtört szomorúságot látott – már

szinte megijedt, hogy most tényleg túlment valamiféle határon, mire a fiú lehajtotta a fejét, és

a tenyerére támasztotta a homlokát.

- Hát tényleg nem érted? – kérdezte halk lemondással.

Natalie-nak halvány fogalma sem volt, mit kellene értenie. Colin kiegyenesedett, és tekintetük

újra találkozott – a fiú szeméből nem tűnt el a szomorúság, de valami komikus

reménytelenséggel társult.

- Az a rózsa egy metafora volt, Natalie – mondta, majd anélkül, hogy észrevette volna, szinte

kiabálva ismételte meg: - Egy istenverte metafora!

Natalie összerezzent a kiáltásra. – Minek a metaforája lehet egy vörös rózsa? – kérdezte

őszinte értetlenséggel.

Colin nagy levegőt vett, majd tetőtől talpig végigmérte a lányt, ahogy ott ült az ágyon. Mikor

a pillantásaik újból összetalálkoztak, a fiú kissé megdöntötte a fejét és kifújta a levegőt.

Tekintete mély volt és sokatmondó.

Natalie végre megértette. Elakadt a lélegzete.

- Ó – csak ennyit tudott kinyögni, miközben ösztönösen felemelte a kezét, és az ujjai utat

találtak vörös hajtincseibe. Vörös rózsa, túl sok tüskével.

Mennyire tökéletes kép – Natalie fejébe akaratlanul is ez a gondolat tolakodott be. Hirtelen

maga előtt látta Colin versének minden sorát – és most már értette is őket. Nem tudta

megállni; szemét elfutották a könnyek. Képtelen volt ránézni a fiúra, szégyenkezve bámulta

az ölében tartott rajzlapot, amit most már csak homályosan látott. Végül letette a papírt maga

mellé az ágyra, lefordítva, és keresztülfonta a karjait maga körül, mintha fázna, pedig nem

volt hideg az árvaházban.

- És Blake… Blake is elolvasta? – kérdezte orrhangon, továbbra is kerülve a fiú pillantását.

- Miután lehoztad a naplót, követelte, hogy belenézhessen. Szóval igen – Colin hangja az

övével szemben szilárdan csengett valahol a feje fölött. – A különbség kettőtök közt az volt,

hogy neki nem kellett a szájába rágni a vers jelentését. Elsőre megértette. Most eléggé gyűlöl.

Natalie arra számított, hogy legalább egy kis elégtételt érez majd azzal kapcsolatban, hogy

ilyen hamar véget ért Colin és Blake románca, de bűntudaton kívül semmi egyebet nem tudott

felfedezni magában; ha arra gondolt, hogy néhány perccel ezelőtt még Blake-re volt

féltékeny, felfordult saját magától a gyomra. Annyira gyerekek vagyunk – futott át az agyán a

hirtelen meggyőződés.

Tudta, hogy előbb-utóbb Colin szemébe kell néznie.

- Colin, én… - kezdte, miközben megtette. – Én…

- Ne! – tartotta fel a fiú a kezét, mintha a szavakat a tenyerével akarta volna feltartóztatni. –

Ne kérj bocsánatot. Az nem a te műfajod.

Hirtelen, mintha csak saját magán nevetne, felkacagott. – A tetejébe, az egésznek az lett volna

a célja, hogy rajtad túl legyek – vallotta be üresen mosolyogva. – De te még ezt is elrontottad.

Natalie megremegett. Ez fájt neki.

- És azért jöttél, hogy hibáztass? – suttogta gyengén.

- Nem – Colin felemelte a bal kezét. Natalie jobban megnézte, és a fiú kezében tartott

tárgyban ráismert a kis verses naplóra.

- Azért jöttem, hogy ezt oda adjam – jelentette ki a fiú szárazon, és Natalie mellett az ágyra

dobta a füzetecskét. – Mindet elolvashatod. Több is rólad szól. Nem így akartam odaadni, de

hát… - keserűen ismét elmosolyodott – gyakorlatilag semmi nem úgy történt, ahogy

elképzeltem.

- Nem akarom elolvasni – ellenkezett Natalie, akit legjobban a Colin hangjában visszhangzó

érdektelenség rémített meg. – Vagy legalábbis nem így.

Colin vállat vont. – Jó. Nekem mindegy. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Többé már nem

számít.

Azzal megfordult, kinyitotta az ajtót, és kisétált rajta. Natalie hallotta, amint lefelé lépked a

lépcsőn.

A maga mellé tett rajzlapért nyúlt, és rápillantott, de a néhány vonás helyett, amit megrajzolt

mikor Colin belépett, most ismét Alec Matthews arcát látta, amint azt mondja:

Drága, naiv Natalie-m.

III.

Natalie Brigth lába mélyen belesüppedt a hóba, ahogy felfelé gyalogolt egy nagyobb domb

tetejére. Miközben kitartóan lépkedett előre, úgy tűnt, körülötte a szürke, gomolygó hófelhők

által borított ég, és a hótakarós föld világa összeolvad; ebből a hideg környezetből

bontakozott ki lassan a lány előtt fekvő táj képe. Kezdetben csak a lombjuktól megfosztott,

csupasz fák és bokrok tünedeztek elő a fehérnek ható levegő rejtekéből, majd, mikor Natalie

megindult lefelé a domb másik oldalán, már láthatta az első márvány fejfákat is.

A temető csendes volt és kihalt, a sírokat hó fedte, az egyetlen mozgó pontot Natalie

jelentette, aki csúszkálva szlalomozott a sírok között. Kapucniját mélyen a fejébe húzta,

néhány rövidebb hajtincsére azonban, míg idefelé jött, ráesett a hó; ezek most göndörödve

kunkorodtak ki a kapucni szegélye alól.

Karácsony napja volt, december 25-e, az év egyetlen időpontja, amikor Natalie Bright képes

volt rávenni magát arra, hogy meglátogassa a szülei nyughelyét. Nyáron valószínűleg

nehezebben manőverezett volna el a temetőben, amit csak télen ismert, el sem tudta volna

képzelni ezt a helyet napsütésben, hó nélkül.

Nem kellett sokáig gyalogolnia, miután maga mögött hagyta az imént megmászott dombot,

hamarosan megérkezett egy fekete márványból készített sírhoz, amelynek felirata két nevet

hirdetett:

Ralph Bright, és neje, Kara.

Natalie egy percig meredten bámulta a szavakat, melyek a szüleiből maradtak: a neveiket.

Olyan dermedten állt, mint aki odafagyott a saját hóban taposott lábnyomaiba. Végül azonban

megmozdult; a kezében tartott magyalkoszorút – amelyet az árvaház ebben az évszakban

biztosított a növendékeknek – letette a sír elé a hóba, majd kiegyenesedett, és mint aki a

fejfához beszél, azt mondta: - Helló.

Senki nem felelt neki. Natalie közelebb lépett, ügyelve arra, hogy ne tapossa össze a koszorút,

majd lehúzta a kesztyűjét, és a tenyerét odasimította a márványra, ahová a neveket vésték.

Csak néhány másodpercig tudta kitartani a mozdulatot; a kő olyan hideg volt, szinte azonnal

érezte, ahogy elgémberednek az ujjai. Elhúzódott, visszavette a kesztyűjét.

- Helló – ismételte meg halkabban, mintha arra várna, hogy a föld mélye egyszer csak a

válaszol neki. De nem jött válasz; se a földből se az égből.

Natalie csak úgy magának megvonta a vállát. Ő legalább megpróbálta.

- Csak azért jöttem, hogy boldog karácsonyt kívánjak – közölte a sírral még mindig suttogva,

majd megfordult, hogy elinduljon; akkor vette észre, hogy a háta mögött, néhány lépésre tőle

egy alacsonyabb ezüstfenyő törzsénél áll valaki, fekete szövetkabátba burkolózva.

Azonnal felismerte; szinte ösztönszerűen fordított neki hátat, és a sírt megkerülve akarta

elhagyni a temetőt, de a felindultság miatt elméretezte az első lépést; megcsúszott, elvesztette

az egyensúlyát, és arccal lefelé landolt a hóban. Mire sikerült újra talpra állnia, és leseperni a

kabátját, Martin Wilson már ott is volt mellette – ő bezzeg nem csúszott el, gondolta Natalie

bosszúsan.

- Jól vagy? – kérdezte tanára ugyanazon az aggódó hangon, amit Natalie már olyan jól

ismert. A lány, mint már annyiszor korábban, most is elbizonytalanodott – még mindig nem

tudta elképzelni, hogy ez az ember bárkinek is ártani tudna.

- Elestem – mondta végül, tekintetét mélyen belefúrva a Martinéba, hátha észrevesz valami

árulkodó villanást, amelyből biztosítékot nyerhet a férfi hátsó szándékaira.

- Igen – bólintott Martin tétovázva. – Ööö… láttam. Azért kérdezem, hogy jól vagy-e.

Natalie levette a tekintetét az arcról, amit az árvaházban annyiszor megrajzolt. Nem látott

rajta hazugságot, de nem volt benne biztos, hogy ő egyáltalán felismerhet-e érzéseket mások

arcán, miután ő maga is olyan üres, mint a téli szünetben a st. gates-i iskola.

- Jól – rá sem nézve többet Martinra, tovább indult a temető másik kijárata felé, újból utat

törve magának a hóban. Tanára azonban követte.

- Két héten át kerültél a suliban, mielőtt eljöttetek volna a karácsonyi szünetre – törte meg a

csendet Martin, mikor felzárkózott Natalie mellé.

- És most nyilvánvaló dolgokról fogunk beszélgetni? – kérdezte a lány színtelenül.

- Nekem nem olyan nyilvánvaló a dolog miértje.

Natalie erre megállt, és szembefordult Martinnal. – Szerintem nagyon is érted a helyzetet.

Martin nagy levegőt vett. – Ugye a pszichológusod beszélt rá minderre? – tért rá nyíltan a

lényegre.

Natalie elmosolyodott. – Csak kibújt a szög a zsákból.

- Miért hallgatsz rá? – fakadt ki Martin keserűen.

- Mert jó beszélőkéje van – döntötte meg a fejét Natalie, mintha amit mond, magától értetődő

lenne. – És te nem tudod, milyen meggyőző tud lenni. Főleg ha egy köteg papírt lenget az

orrod előtt, amire a bizonyíték szót használja.

- Mi van? – nézett rá Martin értetlenül.

Natalie legyintett. – Nem érdekes. Menj haza, Martin.

Továbbindult, de tanára dacosan ment utána.

- Nem megyek sehova – jelentette ki dühösen, mikor utolérte a lányt.

Natalie nem figyelt rá. Ő is megállt, zavarosan elgondolkodott.

- Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt leszek? – tett fel a témától egy addig független kérdést.

- Karácsony van – magyarázta Martin. – Gondoltam, előbb-utóbb csak ki jössz.

- Értsem úgy, hogy tegnap óta itt dekkolsz, és arra vársz, hogy megjelenjek? – tudakolta

Natalie gyanakodva, felvont szemöldökkel.

- Hát nem… nem egészen… - Martin elvörösödött, és lesütötte a szemét, majd gyorsan témát

váltott.

- Szóval hallhatom, hogy pontosan mit mondott neked rólam Alec Matthews?

Natalie szánakozva viszonozta a pillantását. – Nem akarod hallani. Hidd el nekem. Én sem

akartam, de sajnos… - hirtelen elhallgatott, ahogy felrémlettek benne az emlékek – nekem

nem volt választásom.

- Azt hiszem, jogom van hozzá, hogy halljam, mit állít rólam a hátam mögött, köszönöm –

vágott vissza sértődötten Martin.

Natalie hosszú percekig némán meredt rá, majd elszántan bólintott. – Rendben, te kérted.

Akkor viszont kicsit leegyszerűsítem neked a dolgot, mert dr. Matthews jó sokáig magyarázta.

Martin bosszúsan felhorkant, Natalie pedig belekezdett.

- Előzményként jobb, ha tudod, hogy majdnem két hónapig egyáltalán nem is jártam Alec

Matthews-nál a pszichológiai foglalkoztatásaimon.

Martin láthatóan meghökkent. – Ideiglenesen felmentettek, vagy valami ilyesmi?

- Lógtam – felelte kurtán a lány.

Martin felemelte mindkét kezét, mintha mentegetőzne, mert folyton visszakérdez. – Nem

mintha helyteleníteném, vagy ilyesmi, félre ne érts, örülök neki, de szabad tudnom, hogy

miért?

- Hogyne – bólintott Natalie. – Miattad.

- De – ellenkezett Martin – én nem kértelek, hogy…

- Persze hogy nem! – csattant fel Natalie mérgesen. – De mit gondolsz, mikor jártam volna

terápiára, mikor nálad voltam délutánonként?

- Hát – Martin lázasan gondolkodott – mit tudom én, utána, vagy hétvégenként…

- Mindegy – rázta meg a fejét a lány. A kapucni lecsúszott a hajáról. – A lényeg, hogy lógtam.

Sokat. És vártam, mikor hív be Brown igazgatónő, hogy elmondja mekkora csalódás vagyok,

mert dr. Matthews felhívta, és elmondta, hogy nem járok, és a többi.

- És mikor hívott be? – tudakolta Martin félig kíváncsian, félig aggodalmasan.

- Arra, hogy közölje mekkora csalódás vagyok, soha. Dr. Matthews nem hívta fel. Segített

nekem. Én meg szerettem volna megköszönni, mert ezt teszik a normális emberek nem?

Megköszönik, ha valaki szívességet tesz nekik. Szóval elmenetem és…

És félrészeg volt, és erőszakos – fejezte be magában a megkezdett gondolatát a lány, de

hangosan végül nem így fogalmazott.

- És dr. Matthews mondott dolgokat.

- Abban nagyon profi – mormolta Martin dühösen. – Pontosan miket?

Natalie minél hamarabb szeretett volna túlesni ezen a beszélgetésen. Keményen belenézett a

tanára szemébe.

- Hogy azért mondasz fel minden munkahelyeden kétévente, mert hozzám hasonló sebezhető

lányokat használsz ki, és az egyetlen célod, hogy engem is ágyba vigyél – hadarta egy

szuszra.

Martin egy percig elkerekedett szemmel, döbbenten meredt rá – aztán a lány legnagyobb

meglepetésére hirtelen elnevette magát.

- Komolyan? Ez minden? Hogy ez mennyire… sablonos!

- Sablonos? – visszhangozta Natalie elképedve.

Martin vigyorogva bólogatott. – Igen. Miután végiggondoltam a dolgot – volt rá időm, két

héten keresztül minden délután arról fantáziáltam, hogy fogom kitekerni a nyakát, amiért nem

enged a közelembe – rájöttem, hogy pontosan ezt várom tőle. Ennél jobbra, úgy látom, csak

nem futotta…

Ekkor a tekintete visszatalált a Natalie arcára, és megértve a lány arckifejezését, azonnal

lehervadt a mosoly a szájáról. Hirtelen úgy festett, mint akit abban a szent pillanatban döftek

hátba.

- Atyaúristen… - suttogta elhűlve. – Te elhitted neki.

Natalie megtörten lehunyta a szemét. – Hát… valami olyasmi.

- De hát – Martin hangja elcsuklott. – Nem látod, hogy gondolkozik? Tudja, hogy kilenc éves

korod óta nem volt apád, alig emlékszel milyen is az, ezért neki csak be kell magyaráznia

neked egy csomó marhaságot és…

Közelebb lépett, és a kezét Natalie vállára tette. – Erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek. És

tudod, hogy olyan vagy nekem, mint a… lányom.

Ezt most mondta ki először, és láthatóan megkönnyebbült, hogy végre bevallhatta. Natalie

várt egy percet, majd összefonta a karjait maga előtt.

- Azt hittem én is, hogy tudom. De már nem vagyok benne olyan biztos. És most megtennéd,

hogy leveszed rólam a kezed?

A férfi keze aláhullott. A szemében olyan fájdalom tükröződött, amit Natalie csak egy helyen

látott korábban: a tükörképén.

- Őszinte leszek veled – mondta szárazon. – Nem az fáj a legjobban, hogy a pszichológusom

ezeket a dolgokat állította rólad. Talán ha csak ennyi lett volna, el sem hiszem. De egyszerűen

nem kockáztathatom meg, hogy valaki megint csak eltűnjön az életemből, mint a kámfor. És

te elmész, mikor letelik az a bizonyos kis saját időd. És engem itt hagysz.

- Gondolod? – kérdezte halk csalódással Martin. Az arca sápadt volt, és valahogy hirtelen úgy

nézett ki, mint ha már hetek óta beteg lenne. – Azt hiszed képes lettem volna nélküled

bárhová is menni?

- Mindig elmész– vágta rá hidegen Natalie. – Mindenhonnan. Ha mást nem, ezt dr. Matthews

tényleg bizonyítani tudta. Miért lenne ez a mostani kisváros kivétel Martin? Ne áltass engem.

Van rá bármi biztosítékod, hogy nem fogsz itt hagyni? Nincs. Nem tudom, azért mész-e el

minden munkahelyedről, mert menekülsz, vagy tényleg azért, mert sokaknak sok mindent

akarsz tanítani, de nem is érdekel. A lényeg hogy te mész, én maradok. És akkor mi értelme

van ennek az egésznek?

A lány visszatette a fejére a kapucnit, és elfordult.

- Mondtam. Menj haza, Martin. Már ha van olyanod.

A saját nevét hallotta a háta mögött. A válla felett hátra vetett egy pillantást. Tanára, akit

valamikor lovagnak látott egy Y periódus nevű fantáziavilágban, most félig összegörnyedve

állt a hóban, mint aki összement a fájdalomtól.

- Én nem tudok… - motyogta Martin elhalóan. – Nem tudok így élni. Nélküled.

Natalie a szemébe húzta a kapucniját, hogy ne látszódjanak a könnyei.

- Dehogynem. Jövőre úgy is felmondasz. Talán még azelőtt, hogy befejezném a sulit. Úgy

amúgy is könnyebb lesz…

Azzal sarkon fordult, és a lehető legrövidebb úton elhagyta a temetőt. Nem nézett hátra, így

nem is láthatta, hogy a férfi, akit apjaként és barátjaként tisztelt és szeretett, térdre esik a

hóban és zokogni kezd.

Csak ment tovább egyenesen, szinte azt sem tudta, hogyan tájékozódott könnyfátyolos

szemével, de egyszer csak ott volt a keresett ajtó előtt.

Megtörölte a szemét és becsengetett.

- Döntöttem – vágott bele köszönés nélkül, mikor Alec Matthews magas alakja feltűnt az

ajtóban.

- És nem akarok újra egyedül maradni.

IV.

Natalie Brigth szeme csukva volt, fejét Alec Matthews mellkasán pihentette, és hallgatta a

szívének egyenletes dobogását.

Boldog, gondolta üresen. Így boldog, velem. Én teszem boldoggá, én vagyok a boldogsága.

Natalie kényszeredetten szorította le két szemhéját, hogy azok alól egyetlen kósza

könnycsepp se szivároghasson ki. Végül legyőzte a torkát fojtogató zokogást, és enyhített a

szorításon, miközben azon tűnődött, ő vajon miért nem képes arra, hogy boldog legyen Alec-

kel.

Elképzelte, milyen lehetne most az élete, ha a szülei élnének. Ha olyan átlagos lány lenne,

mint a többiek a suliban, vajon Alec akkor is beleszeretett volna? Vagy ha ők ketten teljesen

más körülmények közt találkoznak, akkor semmi sem történik köztük?

Natalie tudta, hogy ha lenne családja, valószínűleg imponálna neki, hogy egy ilyen okos,

érett, jóképű felnőtt férfi kívánja őt – viszont a lelke mélyén valahol azt is érezte, Alec azt a

Natalie-t akarja, akivel kilenc éves korában megtörtént az a tragédia, és nem azt, aki lehetett

volna belőle, ha az élete másképp alakul. Talán Alec épp azt szerette benne, hogy őt meg kell

menteni, fel kell oldozni, meg kell védeni – és lassan Natalie is kezdett beletörődni, hogy

talán tényleg csak Alec képes arra, hogy tartósan mellette maradjon.

Hirtelen olyan erőteljesen tört rá a szülei utáni vágy, mint kilenc éves kora óta talán egyszer

sem – egy pillanat erejére szinte légszomja lett, alig kapott levegőt, mintha valaki teljes erőből

rávágott volna a mellkasára, és összezúzta volna a tüdejét. Lehunyt szemhéja mögött, akár

egy filmvetítésen, élesen rajzolódtak ki szülei arcainak emlékképei, azt a képzetet keltve,

hogy soha nem mentek el, és ő, Natalie soha nem égette el a fotókat róluk az árvaház

kandallójánál. Az édesanyja égővörös haja, az édesapja mosolya élénknek és valódinak tűnt…

de aztán a pillanat elszállt, és Natalie agyába hirtelen egy másik gondolat tolakodott be; egy

olyan gondolat, ami talán mindvégig ott rejtőzött valahol a lány tudatának peremén, várva a

tökéletes percet, mikor végre megmutathatja magát.

Ha nem halnak meg, most talán nem ismerném Martint.

A lány szeme felpattant. Elképedve állapította meg, hogy az imént megtapasztalt mély gyász

olyan gyorsan hagyta el, amilyen gyorsan jött, és Natalie szívében - azzal a furcsa

benyomással, mintha valaki súgna neki, mint a színpadi színészeknek, ha elfelejtik a

szövegüket – az az érzés vert gyökeret, hogy amit tesz, az helytelen, és neki nem ez lenne a

dolga.

Mielőtt alaposabban elgondolkozhatott volna azon, hogy mindez pontosan mit is jelent, Alec

álmosan megszólalt a feje felett.

- Ébren vagy?

Natalie nem felelt, gyorsan újra lehunyta a szemét, megpróbálta lelassítani kissé felgyorsult

légzését, és úgy tenni, mint aki tényleg elbóbiskolt.

- Ébren vagy, kicsim?

Tessék, most már úgy is szólít, mintha a barátnője lennék. Natalie ökölbe szorította a paplan

alatt a kezét. Rettenetesen idegesítette, hogy a férfi úgy tesz, mintha normális pár lennének,

mintha csak úgy kimehetnének az utcára, és kéz a kézben andaloghatnának, mint két

hétköznapi szerelmes. Úgy döntött, jobban teszi, ha továbbra sem reagál.

- Natalie? – Alec gyengéden megrázta a vállát. A lány rájött, hogy nem tettethet tovább;

felemelte a fejét a férfi mellkasáról, megdörzsölte a szemét, mint aki mély álomból ébred, és

fáradságot színlelve feljebb ült az ágyon.

- Hé, szia! – igyekezett olyan kedvesnek hangzani, amilyennek csak tudott. – Bocsi,

elaludtam.

- Semmi – Alec előrehajolt és csókot nyomott a lány ajkára – baj. Mondtam már, mennyire

örülök, hogy itt vagy?

- Ööö… igen – Natalie félszegen elmosolyodott, majd gyorsan elfordította a tekintetét. – Egy

párszor.

December 26-a volt, karácsony másodnapja. Natalie az előző nap hagyta Martint egyedül a

temetőben, és ment onnan egyenesen Alec-hez, aznap pedig már délelőtt lelépett az

Árvácskából, és a téli erdő egy darabján keresztül sétált be a városba.

- Jó, mert örülök, hogy itt vagy – ismételte Alec aznap már vagy huszadjára. Bal kezével

lehúzta a lány válláról a pulóvert és csókolni kezdte a bőrét; Natalie a két év alatt most érezte

először, hogy a férfi minden érintésétől úgy undorodik, hogy meg tudná ütni.

Az első adandó alkalommal elhúzódott, és magára erőltetett egy mosolyt.

- Sajnos mennem kellene – motyogta bocsánatkérően, és már el is kezdett kikászálódni az

ágyból. Alec arcára kiült a csalódottság. – Máris?

Natalie normál helyzetbe rángatta a pulóverét, majd felkapta a nadrágját. – Mi? Ja, igen… ma

még ünnepi ebéd van az árvaházban, és kicsit gyanús lenne, ha arra nem érnék vissza…

- Amikor nem vagy ott, mit hisznek, hol jársz? – kérdezte Alec, miközben követte a lány

példáját és öltözni kezdett.

- Nem tudom – Natalie összerázta a haját. – A városban. A temetőben, a könyvtárban, az

erdőben… Sosem kérdezik. Nem hiszem, hogy különösen érdekelné őket. Néhányszor látják,

hogy ott vagy, és ez elég nekik, hogy azt higgyék, egész nap ott vagy…

A nappali felé indult, de Alec elkapta a csuklóját, és visszahúzta magához.

- Várj egy percet…

- Nem fogok visszaérni Alec…

- Tudom, nyugi csak egy perc.

A férfi elengedte a kezét, odasétált az ágy egyik oldalán lévő éjjeliszekrényhez, és a fiókjából

előhúzott egy közepes méretű, arany csomagolópapírba burkolt dobozkát.

- Tudom, egy kicsit elkéstem vele – szabadkozott mosolyogva, miközben a lány kezébe

nyomta a csomagot. - Tegnap kellett volna odaadnom, de egyszerűen minden kiment a

fejemből, mikor megláttalak…

Natalie lesütötte a szemét, és úgy tett, mint aki tüzetesen megvizsgálja a dobozt.

- Szóval most eszembe jutott. Boldog karácsonyt.

Natalie őszinte meglepetéssel a szemében pillantott fel.

- Az enyém?

- A tiéd – bólintott Alec és gyöngéden a lány füle mögé igazított egy vörös tincset.

- De én ezt nem… Igazán nem kellett volna… - ellenkezett a lány, ugyanakkor most már

mesterkéltség nélkül, kíváncsian forgatta ajándékát a kezében.

- De kellett – erősködött Alec, miközben megfogta a lány karját, az ágy széléhez kalauzolta,

és leültette. – Nyisd csak ki.

Natalie körmével óvatosan felbontotta oldalt a csomagolópapírt, és lehúzta az aranyszínű

borítást a dobozról. Mikor meglátta, mi van benne, hirtelen spontaneitással nevette el magát.

- Azt fogják hinni, loptam – mondta fejcsóválva, miközben belenyúlt a dobozba, és óvatosan

kiemelte a benne lévő érintőképernyős mobiltelefont.

- Nos, nem is azért vettem, hogy mutogasd – jegyezte meg Alec felderülve a lány új keletű

vidámságán.

Natalie megrázta a fejét, visszatette a telefont a dobozába, és a férfi felé nyújtotta.

- Köszi, de ez a cucc tényleg nem nekem való. Én egy másik világból jövök, tudod, abból,

amelyikben csak akkor lehet ilyened, ha örökbe fogadnak. És mi elsősorban nem

okostelefonra vágyunk, hanem… - egy pillanatra elhallgatott, de aztán magához térve

befejezte a mondatot. – Hanem szülőkre.

- Én viszont – hangsúlyozta Alec, és visszatolta a dobozkát Natalie kezébe – utálom, hogy

sohasem tudlak elérni. Nézd, nem azt kérem, hogy lógj rajta egész nap, csak azt, hogy

válaszolj az üzeneteimre, vagy vedd fel, ha hívlak. Jó lenne tudni, hogy minden rendben

veled, akkor is, amikor nem vagy itt.

- Sosem volt minden rendben velem – emlékeztette Natalie könnyedén.

- Tudod, hogy értem.

- Igen – sóhajtotta a lány. – Tudom.

Egy pillanatig még habozva meredt az új szerzeményére, majd beletörődve felállt, felvette a

táskáját a földről, és a mélyére süllyesztette a dobozt a telefonnal.

- De esküszöm, ha egy olyan üzenetet is látok, hogy „hogy érzed magad ma reggel”, kidobom

ezt az izét az első kukába, ami az utamba esik.

Alec elvigyorodott. – Esküszöm, semmi ilyen üzenet. Beleírtam a számom, szóval ha bármi

baj van, hívj, oké?

- Oké, oké – egyezett be Natalie fáradtan, és kiment a nappaliba, hogy felhúzza a csizmáját,

közben pedig megfogadta, hogy a szobájában elássa a telefont a fiókja mélyére, és csak olyan

röviden válaszolgat majd a doktornak, amennyire az csak lehetséges. Alec követte. – Ja és

Natalie…

- Hmm?

Alec a zsebre dugott kézzel, a falnak dőlve nézett le a kanapé szélén ücsörgő, csizmáját

cipzárazó lányra.

- Nem bánnám, ha az árvaházban valami olyan helyen lenne, ahol senki nem veszi észre.

- Ez csak természetes.

A lány felállt, a férfi odalépett hozzá, átkarolta a derekát, magához húzta, és lehajolva

gyengéden megcsókolta az ajkait; Natalie megpróbált elmerülni a csókban, de nem sikerült

neki, gyakorlatilag végig azt találgatta, mikor ereszti már őt el Alec. Mikor érezte, hogy a

derekán gyengül a férfi tartása, kilépett a karjai közül, és hátraküldve még egy műmosolyt,

felkapta a kabátját, és az ajtó felé indult.

- Hívj, bármi van! – hallotta maga mögül Alec kiáltását, de csak intett, és a következő percben

már kint is volt a hideg levegőn, azonnal elindulva abba az irányba, amerre a rövid utat tudta

az erdőn át az árvaház felé.

Natalie Bright ezt követően két napig nem járt Alec Matthews-nál, s az üzeneteire is tényleg

olyan kurtán válaszolt, amennyire csak lehetett. Két nap elteltével, amikor Alec mobilja

megcsörrent, először azt hitte Natalie keresi, ezért volt olyan csalódott, mikor az Árvácska

igazgatói irodájának központi számát látta villogni a kijelzőn.

- Matthews – szólt bele kissé talán túl barátságtalanul is a telefonba.

- Doktor úr – hallatszott Erika Brown hangja a vonal túlsó feléről. – Zavarom?

Alec a homlokát ráncolta. Nem az a határozott Brown igazgatónő kereste, akinek olyan jól

ismerte szemüveges, szigorú arckifejezését. Egy kétségbeesett Erika Brown hívta fel. Ezt a

doktor még telefonon keresztül is el tudta dönteni.

- Mondja csak – felelt gyanakvó lassússággal. – Valami baj van, igazgatónő?

- Igazából nem tudom eldönteni – jött a nyugtalan válasz némi tétovázó csendet követően. –

Szükségem lenne arra, hogy bejöjjön ide, és lássa a saját szemével.

Alec felpattant a kanapéról, ahol éppen ült. – Pontosan mit? – faggatózott türelmetlenül.

A vonal kissé recsegni kezdett. Úgy tűnt az igazgatónő hosszú percek erejére megnémult.

- Kaptam egy örökbefogadási kérelmet – jelentette be végül, pont mikor Alec már azt hitte,

szétkapcsolódtak a telefonjaik. Szívverése elcsitult.

- De hát ez jó hír – sóhajtotta megkönnyebbülve, azonban rossz előérzete, ami akkor

uralkodott el rajta, mikor meghallotta az amúgy sziklaszilárd Erika Brown tanácstalan

hangját, valamiért nem hagyta nyugodni. – Ennek örülnie kellene. Kit szeretnének örökbe

fogadni a diákjai közül?

A csend most mintha még hosszabb ideig tartott volna. Mire Mrs. Brown újra megszólalt,

Alec már tudta a választ.

- Natalie Bright-ot.

V.

Natalie-nak az a kellemetlen benyomása támadt, hogy Erika Brown igazgatónő egész este őt

bámulta.

A lány többször is végig gondolta, csinált-e mostanában valami olyasmit, amiért meg kellene

büntetni, de semmi nem jutott az eszébe; az egész téli szünet alatt csöndes volt, és a legtöbb

időt vagy a szobájában töltötte rajzolással vagy a januárra feladott lecke megírásával, vagy az

árvaházon kívül sétált. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte. És ez így is volt rendjén.

Mégis, Erika Brown egész este le sem vette a szemét Natalie-ról, mintha attól tartott volna,

hogy míg nem figyel, a lány gondol egyet és elszökik világgá – pedig a körülmények ellenére,

Natalie semmi ilyesmit nem szándékozott tenni. Az igazgatónő aggodalmas, majdnem hogy

rémült tekintettel vizslatta a lányt, pillantásába olykor-olykor pedig némi gyanakvó villanás is

vegyült – Natalie szinte azt várta, mikor ugrik elő valamelyik ajtó mögül egy rakás fehér

köpenyes pszichiátriai szakember, hogy közöljék vele: beszámíthatatlan, indulhat a zárt

osztályra.

Merthogy az igazgatónő egész szilveszter este pont úgy nézte őt. Mint aki beszámíthatatlan.

Natalie erőltetetten a nappaliban álló tévé képernyőjére szegezte a tekintetét, pontosan úgy,

mint negyvenkilenc többi társa – az intézmény minden tagja és növendéke, kicsik és nagyok a

központi helységben gyűltek össze, hogy együtt számoljanak vissza a tévével az újév

beköszönte előtt.

Mrs. Brown tekintete olyan élesen fúródott a hátába, mint a késpenge – Natalie nyugtalanul

körbepásztázta a termet, megpróbált természetesen viselkedni. Feltűnt neki, hogy még sincs

ott csak negyvennyolc árva társa; bármerre nézett, Natalie sehol sem látta Colint.

- Tíz, kilenc, nyolc, hét…

Még a személyzet is együtt harsogta a számokat a diákokkal. A nagyobbak, akik tizenöt éves

kor fölött ilyenkor pezsgőt is kaptak, a magasba emelték a poharaikat. Natalie követte a

példájukat, és halkan bekapcsolódott a számolásba.

- Hat, öt, négy…

Hol lehet Colin? A lány még egyszer körbepillantott, de sehol sem látta a fiút.

- Három, kettő, egy…

St. Gates fölött fellőtték az első tűzijátékokat, a pukkanások messzire hallatszottak. Az

Árvácska összes aranykeresztes diákja tombolva ujjongani kezdett; a nagyobbak koccintottak,

majd a növendékek mind kitódultak az előszobába, vették a kabátjukat és az árvaház udvarára

igyekeztek, hogy ne maradjanak le az éves st. gates-i tűzijátékról.

Natalie, kihasználva az átmeneti zűrzavart, belevetette magát a tömegbe, és az elsők között

hagyta el a nappalit, Mrs. Brown vizslatásával együtt. Amint kikeveredett az udvarra,

igyekezett olyan távol kerülni a tömegtől, amennyire csak lehetett; míg a növendékek

többsége a főbejárat előtt megállt, onnan gyönyörködve a fényesen felrobbanó rakétákban,

Natalie kisietett a lámpák fényköréből, és a hóban lassan előregázolva az udvar hátsó része

felé vette az irányt.

Előtte már járt valaki erre; friss lábnyomok mutatták Natalie-nak az utat. Colin Anders egy

hófödte pad háttámlájának dőlve állt pont az árvaház épületének háta mögött, és onnan nézte a

tűzijátékot. A rakéták pont az Árvácska teteje felett pukkantak el, ami azt a benyomást

keltette abból a perspektívából, mintha aranyszínű tűzeső hullana az árvaház tetejére. Natalie

odaért Colin mellé; de ő nem támaszkodott a padhoz. Legutóbbi veszekedésük óta nem tudta

hányadán állnak; hirtelen nevethetnékje támadt a tudattól, hogy nem is olyan régen még

mennyire mások voltak; a majdnem-néma klinikai eset és az elvakult, gyermeteg szerelmes.

- Szia – köszöntötte a fiú csöndesen, le sem véve a tekintetét a ragyogó fénykavalkádról a

tető felett.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezte Natalie, két kezét kabátja zsebébe süllyesztve.

- Tudtad, hogy a hajadnak olyan gyümölcsillata van, hogy fél méterről lehet érezni? – tett fel

Colin válasz gyanánt egy másik kérdést, mintha csak arról csevegtek volna, a következő

rakéta kék vagy zöld szikrákat fog-e hullatni.

- Tessék? – Natalie hálás volt, amiért sötét van; érezte, ahogy elvörösödik.

- Ami csak azért fura – folytatta Colin zavartalanul előző gondolatmenetét – mert ebben a

kócerájban csak levendulaillatú sampon van.

Most először ránézett Natalie-ra. – Igazán nem tudom, hogy csinálod.

Alec samponját használom, felelte gondolatban Natalie, de Colin előtt csak megrándította a

vállát.

- Nem számoltál vissza velünk – váltott inkább témát, és most ő is felpillantott a tűzijátékra.

- Nem – adott neki igazat Colin, és követte a lány tekintetét. – Hét évig visszaszámoltam,

most valahogy nem volt kedvem hozzá.

Hatalmas, égzengés szerű robajjal, mintha csak óriási arany szökőkút fakadt volna a hófelhők

közt, egy rakéta száz meg száz arany csillagot szórt szét az éjszakai égen.

- Ez gyönyörű volt – suttogta Natalie elragadtatva.

- Láttam gyönyörűbbet – felelte a fiú ugyanolyan tárgyilagos hangon, mint az előbb. Ránézett

a lányra; a félhomályban látni lehetett, hogy nem mosolyog, de a szeme jóindulatúan

csillogott.

Natalie hirtelen nem tudta, mit kellene mondania erre – most igazán azt érezte, hogy az a fiú

áll mellette, aki azt a szép verset írta a rózsáról.

- Tudom, hogy azt gondolod, a bocsánatkérés nem az én műfajom – mondta, témát váltva,

pedig szinte azt sem tudta, mit beszél – de én tényleg sajnálom, hogy tönkretettem a

kapcsolatod Blake-kel. Nagyon önző voltam. Kérlek, ne utálj emiatt.

Colin elmosolyodott – az utolsó felrepülő szikrák egy percre megvilágították a fél arcát, utána

végleg sötét lett, fellőtték az összes tűzijátékot. – Hát képes vagyok én arra? – kérdezte

szelíden.

Natalie emlékezett rá, hogy a padlásszobában a verseskötet feletti vitatkozásuk során arra

gondolt, mennyire gyerekesen viselkednek, de csak most jött rá, hogy tévedett – csak ő

viselkedett gyerekesen. Colin sokkal felnőttebb volt nála; minden naivitása ellenére, amit

abba ölt, hogy hét éven át kövesse a lányt. Mintha csak távcsőből nézett volna vissza együtt

eltöltött éveikre, egyszer csak rádöbbent, hogy valóban mindvégig beképzelten, elutasítóan

viselkedett a fiúval – éveken keresztül csak arra tudott gondolni, hogy az élet hogy kitolt vele,

és bele sem gondolt, hogy ezen az intézményen belül nem ő az egyetlen; hogy mások talán

ugyanúgy szenvedhettek, mint ahogy ő szenvedett. Eszébe se jutott, hogy nem csak ő az

áldozat; mióta az eszét tudta ismerte Colint, és soha nem hallotta a fiút panaszkodni, soha nem

látta kiborulni, vagy olyan hidegen viselkedni másokkal, mint ahogy ő, Natalie tette. Még azt

sem tudta, hogyan haltak meg Colin szülei. Hirtelen olyan bűntudat és szégyenérzés fogta el,

hogy szinte belefájdult a gyomra.

- Elolvastam a verseidet – tért át ismét más tárgyra, legyűrve a torkát szorító önvádat.

- Értem – Colin nem kérdezte meg, mit gondol róluk, ezért Natalie önként vállalkozott a

feladatra.

- Szerintem zseniálisak.

Colin újból az égre fordította a tekintetét, mintha ott még mindig akadna valami látnivaló, de

Natalie most nem tudta megállapítani, mosolyog-e.

- Köszönöm, ez igazán kedves tőled.

Natalie azonban még nem fejezte be a vélemény nyilvánítását.

- Miért nem próbálod meg kiadatni őket? – várta, hogy az égszín szempár rávillan, hogy

kérdőn átragyog a hideg, sötét levegőn, és csak nézi őt, úgy ahogy nézte éveken keresztül.

Natalie-ban csak most tudatosult igazából mennyire vágyik erre, csak most ébredt rá, hogy

talán elkésett. De a fiú nem nézett oda csak halkan nevetetett.

- Mi értelme lenne? Nem szólnak másról, csak naiv reménykedésről.

- Miért, az élet talán másról szól? – tudakolta a lány szarkasztikusan.

- Másról is – felelte Colin minden gondolkozás nélkül, természetesnek véve, amit mond,

szinte ügyet sem vetve Natalie félig gúnyos megjegyzésére. A lány rámeredt, és hosszú

percekig nézte a fiú éjszakánál is sötétebb hajkoronáját.

- Be kellene mennünk, borzasztó hideg van – szólalt meg egy kis idő múlva, és a hátát

fordítva a fiúnak előre lépett; a csöndben a hó hangosan megroppant csizmája talpa alatt.

Colin azonban nem mozdult.

- Rosszat mondtam? – hallotta maga mögött a fiú hangját, ami ugyanolyan nyugodtan

csengett, mint mikor a lány hajáról beszélt. Natalie megtorpant. Colin mintha a veséjébe látott

volna; valahonnan megérezte, hogy Natalie nem vette jó néven a legutolsó megjegyzését.

- Nem mondtál – sóhajtotta a lány, majd hirtelen megpördült a sarkán, és közvetlenül a fiú elé

sétált, hogy a szemébe tudjon nézni. – De az a nagy igazság, hogy borzasztóan irigy vagyok

rád. Hogy tudod, úgy látni a világot, ahogy? Hogy vagy képes nem gyűlölni mindenkit azért,

mert nekik van valami fontos, ami neked nincs? Hogy tudod azt mondani: Másról is? Hogyan

tudsz érezni, anélkül, hogy félnél a saját érzelmeidtől?

Colin állta a pillantását. Az árvaház épületének elülső homlokzatára felszerelt reflektorok

fénye hozzájuk, akik a masszív falak hátánál álltak, csak bágyadtan csillogott el a havon,

nagyrészt sötétben hagyva a padot, amelynek Colin támaszkodott. Natalie farkasszemet nézett

vele, és éhesen várta a választ, mint valami ősi, az életét megváltoztató titkot. Colin azonban

csak fáradtan elmosolyodott.

- Amióta csak megismertelek, mindig arra próbáltam törekedni, hogy az legyek, ami te nem

vagy; pozitívum, elfogadás, szerénység, beletörődés. Mert azt hittem, ezekkel a

tulajdonságokkal kiegészíthetlek, mint mikor két kirakóst összeillesztenek. És akkor meg

tudlak menteni saját magadtól. De évek kellettek hozzá, hogy rájöjjek; nem tudlak. Mert nincs

rá szükséged. Túlélő vagy. Senki megmentésére nem szorulsz rá.

Natalie kinyitotta a száját, és meglepve tapasztalta, hogy az első néhány próbálkozása

alkalmával nem jött ki rajta hang. Amikor végre meg bírt szólalni, azon kapta magát, hogy

azonnal tagadni kezdte az elhangzottakat – pedig a lelke mélyén kezdte megérteni, hogy amit

Colin mond, az az igazság, és ő egész végig erre az igazságra várt, amíg ott ült Alec Matthews

terápiáin.

- Ez nem igaz… - motyogta valami gépies, beidegződött reakcióval.

- Tudom, hogy a szüleid autóbalesetben haltak meg – vágott közbe Colin, hogy elejét vegye a

lány önsajnálatának. – A pontos történéseket nem ismerem, de nem is tartozik rám – a lényeg

az, hogy te élve kijutottál a balesetből. Az emberek az ilyesmit mindig másképp nevezik –

vakszerencse, véletlen, sors, végül is teljesen mindegy, mert a végeredmény ugyanaz. Te itt

vagy. És én ezt úgy értelmezem, hogy akkor még nem végeztél.

- Úgy érted oka volt, hogy én nem haltam meg – ismételte Natalie, leginkább csak azért, hogy

elfogadja magában a tényt, melyről sejtette, hogy igaz.

Colin arcán türelmes mosolyával bólintott. – Igen. De a szüleiden kívül nem volt, akit igazán

szerethetnél. Már nem emlékszel, hogyan kell szeretni, de van valaki a világban, aki iránt újra

fogod érezni; aki iránt egy idő után nem félsz majd ezt érezni. És onnantól kezdve, hogy tudsz

szeretni, szerintem nem éltél hiába. Még ha család nélkül is.

Colin tekintetét Natalie arcáról az égre emelte. Magasan az egyik hófelhő felett, amit

csendesen feketére festett az éjszaka, egy fényes csillag ragyogott át a szürke felhő egyik

foszlányos darabján.

- Apám rákos volt, és amikor meghalt, anyámnak megszakadt a szíve – Colin úgy beszélt,

mintha nem is Natalie-nak mondaná, hanem a csillagnak.

Natalie elhűlt. Colin mondata váratlanul érte, szinte fájdalommal, ugyanakkor zavarba jött.

- Én nem hiszem, hogy… - az ajkába harapott. Nem tudta, hogy folytassa. Szerencséjére

Colin, mintha csak a gondolataiban olvasna, megint kitalálta, mire akar célozni. Visszanézett

rá.

- Nem hiszed, hogy emberek biológiailag képesek meghalni abban, hogy megszakad a szívük,

igaz? – tért a tárgyra Natalie helyett. A lány bocsánatkérően lesütötte a szemét.

- Persze, hivatalosan nem is. A hivatalos orvosi papírjai szerint szívroham vitte el. Csakhogy

én a halála valódi okát mondtam el neked, nem pedig az orvosi diagnózist, a kettő pedig nem

ugyanaz.

Natalie felemelte a fejét, és mint aznap este már annyiszor, most is megdöbbentette a fiú

halvány, elfogadó mosolygása.

- Csak azt akarom ezzel mondani – magyarázta Colin, miközben továbbra sem eresztette el a

lány kezét – hogy ha nem tudnánk a szüleink nélkül élni, akkor most nem is élnénk. Akkor

meghaltunk volna velük. Ha nem így, akkor úgy. Szerintem azért vagyunk itt, mert azokat,

akik nélkül igazán nem tudunk élni, még nem találtuk meg. És mert – tette hozzá egy

bizakodó fejrándítás kíséretében – senki nem ismeri úgy a boldogságot, mint mi, árvák – pont,

azért mert tőlünk olyan korán elvették. Másoknak a szemüket is kiszúrja, mégsem veszik

észre. Talán az a dolgunk, hogy segítsünk nekik a jó irányba nézni. Talán ezért maradtunk.

Natalie is felnézett a csillagra, épp mikor az elé bekúszott egy vaskos hófelhő - ekkor Colin

újra megszólalt, hangja mintha távolról jött volna.

- Azt hiszem dr. Matthews is ezért tanácsolta akkor, hogy kérdezzem meg, mit érzel. Mert azt

gondolta, hogy segíthet nekem a jó irányba nézni, és…

- Ismételd meg – szólt közbe hirtelen Natalie, a hangja olyan merev volt, mint a jégréteg a

tavak felszínén. Colin meglepve pillantott rá, de a lány már nem őt nézte; a tekintete Colin

válla felett a távolban járt, mintha valamiféle összefüggés után kutatott volna. A fiú

készségesen elismételte a mondanivalóját.

- Tanácsot kértem dr. Matthews-tól veled kapcsolatban még régebben. Azt mondta, hogy

mivel hosszú időn keresztül együtt voltunk, kell, hogy érezz irántam valamit, és ezt már el is

fogod tudni mondani, ha megkérdezem. De ha nem tudsz felelni, az azt jelenti, hogy nem

szeretsz viszont. Valahol, gondolom, tényleg igaza volt...

Natalie az utolsó hangokat már meg sem hallotta. Úgy érezte, lámpát gyújtottak az agyában.

Néhány másodperc elég volt, és már át is látott minden eseményt, azt is, ami azóta történt,

hogy Martin Wilson megjelent St. Gates-ben; megértett mindent. Colin éveken keresztül

áradozhatott róla Alec Matthews-nak; és miután Natalie tizenöt évesen elcsábította a doktort,

az valószínűleg egyre féltékenyebb lett a fiúra, még ha nem is volt oka félni a kapcsolatuk

milyenségét ismerve; végül mégis a legjobb fegyvert használta fel Colin ellen, hogy eltűntesse

vetélytársát – őt magát, Natalie-t.

- Tudta, hogy nem tudok beszélni az érzéseimről, tudta, hogy rettegek attól, hogy beszéljek –

és ezzel fordított ellenem téged, hogy eltegyen az útból, hogy neki ne kelljen félnie… -

suttogta, de nem vette észre, hogy gondolatai elhagyták az ajkait.

- Tessék? – Colint láthatóan megzavarták a lány elsusogott, érthetetlen szavai, de Natalie nem

figyelt rá – teljesen magával ragadta a felfedezések sorozata.

Martin Wilson érkezése azonban új akadályt jelentett Alec útjában, amitől megint csak meg

kellett szabadulnia. Martin viszont nem volt olyan hiszékeny, mint Colin vagy ő, Natalie,

ezért őt nyilván nem tudta volna a doktor hazugsággal eltántorítani attól, hogy Natalie

közelében legyen. Mi több – merült fel Natalie-ban az emlék, ahogy Martin a temetőben

kacagva mondja: „Sablonos!”, Martin át is látott Alec-en.

Én nem voltam ilyen okos – döbbent rá Natalie. Én hittem neki, mikor besározta előttem

Martint.

Már pedig, ha Alec hazudott Colinnak, akkor valószínűleg hazudott neki, Natalie-nak is

Martinról.

Átverte Colint vele kapcsolatban, és átverte őt Martinnal kapcsolatban. Natalie, a benne

fokozatosan fortyogásnak induló harag ellenére, kénytelen volt elismerni, hogy Alec taktikája

hibátlan, a logikája pedig tökéletes. Annak, hogy Colin elejti azt a kis információmorzsát,

amiből Natalie rájöhet az egészre, nagyon kicsi volt az esélye; valószínűleg Alec abban

reménykedett, hogy miután Colin az érzéseiről kérdezi majd őt, mindketten akkorát csalódnak

a másikban, hogy többet nem állnak szóba egymással. De szóba álltak; és Natalie már értette.

Az egész arra ment ki, hogy Alec minden akadályt elsöpörjön, és ő, Natalie azt higgye, hogy

a végső pillanatban nem is maradt neki más csak Alec. Kifogástalan terv, jobbat nem is

lehetne kitalálni – hiszen ki az, aki azt feltételezi egy pszichológusról, hogy hazudik?

Natalie szinte szégyellte magát, hiszen ő volt az, aki két évig titkos viszonyt folytatott a

férfival, ennek ellenére vakon belesétált a csapdájába; és megborzongott a tudatra, hogy Alec

mennyire ismeri őt, a legnagyobb félelmeit, a gyengepontjait – pontosan tudta, hol találjon

fogást rajta. És így hazudott, végig, mindenről, mindenkinek.

De ennek most vége, egyszer és mindenkorra.

Mert Natalie előtt most világosodott meg igazán Colin mondatainak jelentősége. Egész

életében várta, hogy valaki megmentse, hogy megszabadítsa a lelki terhétől, és ebben a

reményben, a választás képtelenségével őrlődött előbb Colin és Alec, aztán meg Alec és

Martin között.

De Colinnak igaza volt. Őt nem kell megmenteni. Mert ha a szülei nem halnak meg, vagy

akkor ő is velük hal a balesetben, Martin nem találkozik vele, és ugyanolyan magányos marad

örökre, mint amilyen volt, mint mikor St. Gates-be érkezett.

Natalie lehunyta a szemét, és tudta.

Nem Martin volt az én megmentőm.

Az igazság szinte tündökölt benne.

Én voltam az övé.

VI.

Három határozott koppantás után nyílt az ajtó, és Natalie Bright már újból be is csukta maga

mögött, majd az igazgatói iroda közepére sétált és megállt.

Erika Brown elfordult az iroda belülről kissé bepárásodott ablaka felől, és végignézett a

lányon.

Natalie Bright. Az igazgatónő jól emlékezett, hogy félt tőle, amikor a lány még csak kilenc

éves volt. Már akkor megérezte volna, hogy Natalie-val csak a baj lesz? Sosem kedvelte őt

igazán, annyira kilógott a sorból. Túl elérhetetlen volt, túl hideg, túl szép, és – túl különleges.

És ezt az igazgatónő sosem tudta neki megbocsájtani. Nem tudta csak úgy besuvasztani őt a

többi árva közzé, az étkezőbe, vagy a templomi padok egyik sorába, mert Natalie kitűnt, még

a maga jeges közönyével is, hiába viselte ugyanazt az aranykeresztet, ugyanazt a sorsot.

Natalie még a világ ellen való megvetése közepette is más volt.

És azóta valami megváltozott. Natalie, ahogy ott állt, kihúzta magát, határozottan, egyenes

tekintettel nézte az igazgatónőt, és a pillantása már nem volt üres és fakó; valami megtöltötte,

valami, amit Mrs. Brown nem értett, de nem is akart érteni.

- Boldog újévet, igazgatónő – köszönt udvariasan a lány. Két nap telt el szilveszter hajnala

óta.

- Boldog újévet, Natalie.

Hellyel kínálta és a lány leült. Nem kérdezte, miért hívatták, és szíve szerint Brown

igazgatónő addig húzta volna az időt, ameddig lehet – de nem volt a kezében semmi, aminek

birtokában joga lett volna továbbra is titkolnia Natalie elől a hírt.

Ő is leült az íróasztala mögé, kihúzta a legfelső fiókot, és elővett belőle egy már felbontott

borítékot.

- Szeretném, ha megnéznéd ezt – mondta és Natalie felé nyújtotta az iratot.

Natalie szó nélkül húzta ki a borítékban rejlő papírt, széthajtotta a lapot és olvasni kezdte, de

az első mondat valahogy túl hivatalosan hangzott. Anélkül, hogy tovább olvasott volna,

felpillantott a sorokból, kérdőn nézve az igazgatónőre.

- Elnézést, de pontosan mi ez? – kérdezte ugyanazon az udvarias hangon.

- Ez egy ügyvéd által megfogalmazott és aláírásával ellátott hivatalos örökbefogadási kérvény

– felelte Erika Brown, miközben feljebb tolta orrán az olvasószemüveget. – A matematika

tanárod, Martin Wilson nevében keltezett, és a tárgya te vagy.

Natalie tekintete lassan visszafordult a papírlapra, és ott szinte megdermedt. Miután hosszú

percek teltek el, és a lány még mindig a kérelmet nézte, Mrs. Brown kezdte megsejteni, hogy

a lány megtalálta a kérdéses sort, és azt olvassa újra és újra, mintha nem hinné el, amit lát.

- Natalie – csattant élesen a hangja a süket csöndben, és előrenyúlt, hogy kivegye a lány

kezéből a kérelmet, de Natalie olyan erősen szorította ujjai közzé a papírost, hogy az

igazgatónő csak egy határozott rántással tudta az kiszabadítani, és gondosan visszacsomagolni

a borítékjába. A lány olyan arcot vágott, mintha meglopták volna.

- Szabad tudnom – puhatolózott az igazgatónő, miközben visszatette a borítékot a fiókba –

hogy mikor kerültél olyan bizalmas kapcsolatba a matematikatanároddal, hogy örökbe akar

fogadni?

Natalie szeme réssé szűkült. Habár az igazgatónő pont azt akarta elkerülni, valószínűleg

Natalie megérezte, hogy átmeneti helyzeti előnyös pozícióba került. – Nem hiszem, hogy az

önre tartozna igazgatónő. Végül is, ennek értelmében már nem sokáig hordom az

aranykeresztem, nemde?

- Azt így nem mondanám – válaszolta Mrs. Brown jéghidegen. – Ez csak annyit jelent, hogy

jelenleg nincs olyan indítékom, amivel megtagadhatnám Mr. Wilson kérését, azonban maga

az örökbefogadás egy elég hosszadalmas jogi procedúra. Most még csak tizenhét éves vagy,

kiskorú, és a nagykorúságod eléréséig szűk egy év van hátra. És egyelőre még az árvaház

gyakorolja feledted a gyámsági jogot, tehát, ha kérdezlek, akkor válaszolsz nekem.

- Mikor jött a kérvény? – csapott le rögtön a lényegre a lány, ügyet sem vetve Mrs. Brown

fegyelmezőnek szánt monológjára.

Erika Brown arcizmai megfeszültek. – Másfél hete. Karácsony után.

Natalie gúnyos vigyorral az arcán hátradőlt a párnázott székben, amiben ült. – Szóval másfél

hete dugdossa előlem, mint valami lopott holmit. Azt hittem, minden vágya, hogy végre

megszabaduljon tőlem. Most semmi nem áll az újába, akkor meg miért csinálja ezt?

- Mert nem bízom meg Martin Wilsonban.

Natalie égre emelte a tekintetét. – Könyörgöm, most már maga is kezdi?

Majd egy percre összevonta a szemöldökét, és mikor homlokán kisimultak a ráncok, szép

arcán megint megjelent csúfolódó mosolya. – Gondolom a másfél hét alatt jól meghányták-

vetették a dolgokat Dr. Matthews-zal is, ugye?

Mrs. Brown-t nem érte készületlenül a kérdés. – Természetesen igen. Az ő orvosi kezelése

alatt állsz mentálisan, úgyhogy csak természetes, hogy kikérem a véleményét.

- Akkor, feltételezem, ha azt mondanám, hogy Alec Matthews mindenkinek hazudik, aki az

útjába kerül, nem hinne nekem – a mondat színtiszta kijelentés volt, és egy cseppnyi

bizonytalanság sem hangzott el benne. Erika Brown elsápadt a felháborodástól.

- Hogy merészeled így megrágalmazni a saját pszichológusodat? –kiáltott fel, de Natalie

válasza nem volt egyéb, mint egy szánakozó pillantás.

- Köszönöm, hogy végre tájékoztatott igazgatónő – hajtott fejet udvariasan, majd felállt a

székből, és a sarkával hátrébb tolta, hogy ki tudjon lépni mögüle. – Mindezek után szerintem

akkor nincs miről beszélnünk.

Elindult az ajtó felé, nem törődve azzal, hogy az igazgatónő mögötte azt kiáltozza, még nem

fejezte be. Amint kilépett az irodán kívülre, futásnak eredt a folyosón, és mire Mrs. Brown őt

követve leért a baloldali lépcsőszárnyon, Natalie már az Árvácska kapuin kívül futott,

útközben magára rántva a kabátját.

Miközben bevette magát a fák közzé, olyan gyorsan haladva előre, ahogyan csak tudott a

csúszós havon, felrémlett az emlékei közt a mondat, amit a temetőben azt kiabált Martinnak:

Van rá bármi biztosítékod, hogy nem fogsz itt hagyni? Nincs.

És tessék, még is van. Örökbefogadás! Natalie még a gondolatba is beleszédült és meg kellett

állnia, hogy megkapaszkodva egy fában kifújja magát. Végre össze tudta cipzárazni a

kabátját, és amint elkészült vele, csúszkálva-botladozva ismét futni kezdett.

Hihetetlen, hogy mindazok után, ahogy Martinnal beszélt, a férfi nem adta fel érte a harcot.

Hát kell ennél nagyobb biztosíték? Most már teljesen biztos volt benne, hogy minden, amit

Alec Martinról állított, nem volt több színtiszta hazugságnál – de csináljanak csak, amit

akarnak Brown igazgatónővel karöltve, hazudjanak csak egymásnak is, ha az nekik jól esik,

többé már nem számít – őt többé senki nem gátolja meg abban, hogy Martin Wilson lánya

legyen.

Már szinte zsibbadt a lába, mire végre megérkezett. Remegő kézzel, jó hangosan kopogtatott

az ajtón. Martin Wilson sápadtan, karikás szemmel nyitotta ki neki, és mikor meglátta a

küszöbön a látogatóját, tekintetében felismerés villant. Mielőtt bármit mondhatott volna,

Natalie kihúzta magát, a kezét a homlokához emelte, mint aki szalutál, és reszkető hangon

mondta:

- A világ legnagyobb idiótája jött visszakuncsorogni magát Y periódusba – azzal szinte

beesett az ajtón, és amint Martin ölelő karjai összezárultak körülötte, sírva fakadt.

- Mi az isten tartott ilyen sokáig? – káromkodott Martin halkan a fülébe. Natalie a sírás

közepette halkan elnevette magát, és az a furcsa gondolata támadt, hogy mire abba tudja

hagyni, szivárvány lesz az arcán. – Már több mint egy hete elpostáztuk azt a rohadt levelet…

- Ne haragudj, nem akarták megmondani… - csuklotta, miközben rázta a sírás. – Bocsáss

meg, bocsáss meg, bocsáss meg…

- Natalie édesem – simogatta meg szeretetteljesen a hátát a férfi. – Mindjárt megfojtasz…

- Bánnád? – kérdezte Natalie, semmit sem lazítva a szorításon.

Martin nevetett. Natalie haldoklott ezért a hangért.

- Dehogy.

- Akkor meg mit piszkálódsz?

Fogalmuk semmi volt mennyi idő telt el, míg egymásba gabalyodva álltak az előszobában.

Mire Natalie zokogása elhalkult, Martin jobb vállán vizes volt a pulóvere pamutanyaga. A

férfi óvatosan a két tenyere közé fogta a lány nedves arcát, és letörölte róla a könnyeket.

- Hogy vagy? – érdeklődött együtt érzően.

- Taknyos vagyok, mint egy nyolc éves.

Martin tettetett aggodalommal sóhajtott. – Át kellett volna gondolnom ezt az örökbefogadás

dolgot…

- Ne is viccelődj ezzel – Natalie figyelmeztetően meglökte a vállát, majd, mintha már

elfelejtette volna, milyen érzés, ismét a nyakába borult. Martin hasonló erővel ölelte át a

derekát.

- Majdnem rohadt egy hónapig voltunk külön – ismertette a tényeket rekedten Natalie.

- Mi a franc, hát hazudsz, gyermekem, ha az nem volt száz év, akkor egy nap sem – vágta rá

Martin játszi felháborodással. Natalie kuncogni kezdett, majd hangosan szipogott egyet.

- Éppen most fújod az orrod a pulcsimba? – tudakolta Martin kedvesen.

- Áh, nem – cáfolta meg Natalie, miközben kibontakozott az ölelésből, és rámosolygott

leendő apjára. – Azt már az előbb elintéztem.

Kórusban elnevették magukat, majd érdekes mód harmadjára is egymás karjaiban kötöttek ki.

Martin belefúrta az arcát Natalie vörös tincseibe, a lány pedig nyugodtan pihentette a fél arcát

a férfi könnyáztatta vállán.

- Örülök, hogy itt vagy – suttogta Martin a lány hajának.

- Igazán? – incselkedett Natalie.

- Igen. Egyedül nem is lenne buli felgyújtani Alec Matthews házát.

Natalie szívéből kacagott. – Én locsolom az olajat, te hozod a gyufát.

- Megbeszéltük.

- Apropó, ha már bűntársaknál tartunk – kezdte Natalie miközben ismét eltolta Martint, hogy

a szemébe nézhessen – Brown igazgatónő azt mondta, egy ügyvéd fogalmazta meg a

kérvényt. Van ügyvéd ismerősöd?

- Nos, igazából két segítségem volt – ismerte be Martin, miközben kézen fogta a lányt, és

bevezette a nappaliba. – Az egyik a rajztanárod.

Natalie meglepetten pillantott rá. – Foreman tanárnő?

- Igen. Majd erre mindjárt bővebben rátérek. Az ügyvéd pedig, akivel megírtuk a kérvényt

egy londoni ismerősöm, az osztálytársam volt a gimiben, én súgtam le hatvan százalékosra a

matek érettségiét, úgyhogy jött egy szívességgel.

- Csak hatvan százalékosra? – húzta Natalie, arcán hatalmas vigyorral.

- Hát, a felügyelőtanár kétpadnyira volt tőlünk…

Natalie beharapta az öklét, hogy ne nevessen fel egy hatalmas horkantás kíséretében. – Enyje,

Mr. Wilson…

Még le sem ültek a kanapéra, már ismét átölelték egymást.

- Hiányoztál – duruzsolta Natalie.

- Ha még egyszer itt hagysz, kinyírok mindenkit ebben a városban… - jelentette be Martin

olyan hangon, amilyenen az apukák mesét szoktak olvasni este a gyerekeiknek.

Natalie, miután abbahagyta a nevetést, ismét eltolta Martin karját.

- Erről jut eszembe – most először, a hangja nehezebben és aggodalmasan csengett. Martin

összevonta a szemöldökét.

- Igen?

Natalie habozott. – Ha tényleg a lányod leszek, akkor nem lehetnek előtted titkaim.

Legalábbis nem sok.

- De jó, hogy ezt te mondtad ki – mosolyodott el a férfi megkönnyebbülten.

- Ne örülj annyira – intette Natalie. – Még nincs vége. Valamit el kellene mondanom.

- Oké – egyezett be Martin és mélyen a lány szemébe nézett.

Natalie sóhajtott. – Nem fogsz neki örülni, úgyhogy talán jobb lenne, ha előbb leülnél.

- Ajjaj – nyögött fel Martin miközben a lány megfogta a kezét és leültek a kanapéra. – Essünk

túl rajta.

- Rendben, de először ígérd meg, hogy senkinek nem fogod továbbadni, és megőrzöd titoknak

– kérte Natalie.

- Mik ezek a feltételek? – Martin gyanakodva nézett vissza rá. – Kezdek félni.

- Ígérd meg, Martin! Kérlek.

A férfi most is, mint mindig, ha a lány a nevét mondta, megenyhült. – Rendben van.

Megígérem.

Natalie látszólag megkönnyebbült. – Rendben. Alec Matthews-ról van szó.

- Jaj, ne már… - de mielőtt Martin tovább nyavalyoghatott volna, Natalie lehunyta a szemét,

és gyorsan elhadarta a vallomását.

- Több mint két éve viszonyom van vele.

VII.

Az ünnepeket követő első munkanapon, dr. Alec Matthews utolsó paciense csak este hatkor

távozott. Mikor becsukódott az ajtó, Alec fáradtan, a szemét dörzsölve baktatott át a

konyhába, hogy valami vacsorát kerítsen magának, amikor a ház csöndjét megzavarta a

felberregő csengő.

A doktor zavartan pillantott vissza a bejárati ajtó irányába, néhány percnyi tétova

gondolkodás után pedig rávette magát arra, hogy megforduljon, és visszamenjen üdvözölni a

látogatóját – akárki volt is.

Ruganyos, hosszú léptekkel átvágott a nappalin és lenyomta a kilincset – végig, míg nyílt az

ajtó, arra gondolt, hogy talán az előző paciense felejtett itt valamit, de arra, hogy

megszemlélje a váratlan vendéget, nem maradt ideje – ahogy szélesre tárult az ajtó sarokvasa,

a doktort olyan erejű ütés érte az arca közepén, hogy hátratántorodott tőle, vissza a nappali

szoba közepére.

Látni nem látott – aki megütötte, határozottan és jól célzott, Alec-nek szinte azonnal könnyek

gyűltek a szemébe, és egyik érzékszerve híján csak a többire támaszkodhatott – mint aki

moziban csak a hanghatásokat halja, csúnya reccsenés hatolt a fülébe, amiről pontosan tudta,

hogy az ő orra adja ki, miközben valahol középtájon eltörik és ontani kezdi magából a vért.

Az egyensúlyát sikerült megőriznie úgy, hogy megkapaszkodott valamiben, amit a tapintása

alapján a kanapé háttámlájaként azonosított. Csukódott az ajtó, léptek dübörögtek – Alec

kétségbeesetten kapott a szeméhez, hogy letörölje az ütés erejétől felgyűlt könnyeit, és

amilyen gyorsan csak tud, reagáljon, de elkésett – alig tért magához az első csapás után, már

kapta is másodikat – aki nekitámadt, valószínűleg minden erejét beleadva gyomorszájon vágta

őt.

Ez már sok volt – összegörnyedt, a keze erőtlenül lecsúszott a kanapéról, és háttal a földre

zuhant – minden idegszálába sikítva mart bele a fájdalom, percekig nem kapott levegőt, az

orrából a szájába folyt a vére, kellemetlen fémes ízt hagyva maga után.

A könnyek oldalt lefolytak az arcáról, így legalább láthatott. A támadója fölé hajolt, és

rátérdepelt a mellkasára – mire Alec tekintete kitisztult, Martin Wilson megmarkolta a doktor

vértől pöttyözött fehér ingje gallérját, és a fejét megemelve közel húzta az arcát a magáéhoz.

- Maga mocskos, rohadt, perverz szarházi! – sziszegte a hangjában fröcsögő gyűlölettel. –

Még képes engem megvádolni azzal, amit igazából maga művel, eldugva itt a flancos

házában, a hülye pszichológiai okirataival! Két éve, mi?! – acsarkodott és a szövetnél fogva

megrázta a doktor fejét. – Az a lány sebezhető volt, és maga visszaélt a bizalmi helyzetével!

De esküszöm az élő Istenre, ha még egyszer csak egy ujjal is hozzáér…

Nem tudta befejezni – Alec, kihasználva Martin őrjöngéstől elterelődött figyelmét nagy

erőfeszítés árán megemelte maga mellett heverő jobb karját, és ujjait szorosan ökölbe zárva

oldalról állon vágta a tanárt – Martint meglepetésként érte a támadás, megszédült, és legurult

a pszichológusról.

Alec nem várta meg, míg ellenfele újból eszméletéhez jut – mélyen teleszívva a tüdejét

éltető levegővel, és kapálózva talpra vergődte magát. Az alvadásnak indult vért az orra alól

egy gyors mozdulattal az ingujjába törölte, odaugrott Martin mellé, és amilyen erősen csak

tudta, a bordái közé rúgott. A tanár felordított fájdalmában, és a karját az oldalához kapta.

Alec lenyúlt, a vállánál fogva talpra állította riválisát, és ezúttal az arcába öklözött. Martin

idejében kapcsolt, elfordította a fejét, ezért az orrtörést ő megúszta: Alec leszorított ujjai az

arccsontja szélét kapták el.

Martin nekitántorodott a kanapé támlájának, épp úgy, mint a verekedés kezdetén Alec; a

doktor agyát azonban ekkorra már ugyanúgy elöntötte az elborult indulat, és vadul újra

támadott, de Martin, fél kezével a támlába kapaszkodva, a másikkal az oldalát szorongatva

védekezésképp előrelendítette a lábát, és sípcsonton rúgta Alecet.

A doktor kiesett a lendületből, lába kicsúszott alóla, hasra vágódott, de szinte azonnal gurult is

arrébb, hogy az esetleges lefelé irányuló támadás elől meneküljön, és másodpercek sem teltek

bele, ismét talpon volt. Martin azonban, úgy tűnt, pillanatnyilag nem képes újra harcolni; fél

karját gyötrődve szorította megrúgott oldalára, és reszelősen szedte a levegőt, csak a

szemében lobogott még mindig gyilkosan a düh.

Alec, lévén maga is a végletekig kimerült, kihasználta az átmeneti tűzszünetet, és a falhoz

hátrált: a száján vette a lélegzetet, az orrát nem érezte, de a vérzés kezdett megszűnni.

Elvigyorodott – máskor sziporkázóan fehér, megnyerő fogsorát most csatakos vérfoltok

tarkították a szájába csurgott vértől.

- És a kis Natalie azt is elmondta, hogy kezdődött a mi kapcsolatunk, vagy csak a létezésébe

avatta be magát? – támadott azonnal. Nevetni akart, de csak rekedt köhögésre futotta neki;

vére íze nyomán hirtelen rájött a hányinger. Martin nem felelt; nyilvánvalóan másra tartogatta

az erejét, de tekintete eszelősen megvillant.

- Elmondta magának, hogy tulajdonképpen ő maga kezdte ez az egészet, vagy ez érdekes mód

nem jött szóba? – folytatta Alec félig röhögve, az ajkairól száraz vér pergett az állára.

Ellenfelétől továbbra sem jött válasz, csak görcsösen szorongatta a bordáit, ott, ahol a rúgás

érte.

- Natalie csábított el engem! – kiabálta Alec rekedt élvezettel. – Ő akarta, nem pedig én.

Szegény lány, szinte könyörgött azért, hogy feküdjek le vele… De igazán nem

panaszkodhatok, igaz?

A célját elérte; Martin, mint egy felbőszült oroszlán, felordított, ellökte magát a kanapétól és

már támadott is, de a tehetetlen düh elvakította; Alec könnyűszerrel védte ki az ütését, és lábát

beleakasztva ellenfele bokájába, hanyatt vágta a tanárt a padlón.

Martin felnyögött fájdalmában, Alec ereit elárasztotta az adrenalin; szinte minden izma

egyszerre mozdult, leguggolt riválisa mellé, és majdhogy nem ugyanabban a pillanatban,

ahogy hajlította a térdét, már lendítette is karját, de elbízta magát: Martin az utolsó percben

elfordította a fejét, így Alec ütése célt tévesztve a parkettába csapódott.

A doktor felszisszent; ujjairól elvétett csapása miatt a padlón lehorzsolódott a bőr; miközben

nem figyelt, Martin, aki valószínűleg utolsó erőtartalékai egyikét mozgósította, zihálva

felpattant, megragadta Alec-et a jobb karja tövénél, és amennyire csak fájós oldala engedte,

megrántotta a pszichológust, átlökve őt a szoba másik végébe; aki viszont, ismét elveszítve a

kontrollt az egyensúlya felett, háttal nekicsapódott a szoba ellenkező oldalában álló üvegezett

vitrinnek.

A lendület, és a férfi súlya egyszerre sok volt a szekrénybe ágyazott üveglapnak; a vitrin

üvegtáblái kitörtek a kereteikből, és csörömpölve a padlóra záporoztak. Alec azonban,

eltekintve az apróbb hegektől a könyökén és nagyobb, hosszabb és csúnyább vágástól a

felkarján, sértetlenül úszta meg az esést; ellenfeléhez hasonlóan energiája utolsó morzsáira

hagyatkozva, rögtön ugrott is előre, bal kezét ütésre emelve. Az elterelés sikeres volt: Martin

levédte a csapást, de Alec abban a pillanatban fordult, és a jobb könyökét belevágta a tanár

arcába; s habár a halántékát célozta, az ütés megint elcsúszott, és Martint a szeme alatt érte.

A férfi már esett is el, utolsó védekező mozdulatként azonban még sikerült belekapaszkodnia

a doktor vállába, és magával rántani őt; végül mindketten újból a földön kötöttek ki; Alec is a

hátán landolt, de a lendület továbbvitte, a feje hátrabillent, és jó erősen beverte a tarkóját a

padlóba, úgy, hogy csillagok táncoltak a szeme előtt.

Mindketten kínlódva feküdtek egymás mellett a földön, de a harc véget ért; egyik se lett

volna fizikailag képes arra, hogy tovább verje a másikat; mindketten kifulladtak, és minden

mozdulatuk fájdalommal járt. Végül Martin próbálkozott elsőként a felállással; hosszúra nyúlt

percek alatt sikerült is neki. Alec ott maradt a földön fekve, szaporán pislogva, hogy

megszabaduljon a látótere határán szökdécselő csillogó foltocskáktól; már nem kellett félnie,

hogy Martin nekiront; a légzését is elég volt hallani ahhoz, hogy tudja: a tanár bordái a

legjobb esetben is megzúzódtak.

Martin az ajtóhoz vonszolta magát – körülötte a romhalmazzá vált szoba alaposan

megsínylette a verekedést. A jobb oldalon a padlót üvegcserepek borították, a szőnyegek

felgyűrődtek, és a kanapé arrébb csúszott, de Martin látszólag ügyet sem vetett rá; miután

megérkezett az ajtóhoz, fáradtan rátámaszkodott a kilincsre, megengedve magának néhány

perc pihenőt. Alec továbbra sem állt fel, csak a fejét fordította a bejárat felé; pont mikor

Martin is visszanézett.

- Örökbe fogadom Natalie-t – közölte két nehéz levegővétel között. – Csak azért nem

jelentem fel magát, mert Natalie beismerte, hogy ő is hibás, és kifejezetten megkért rá, hogy

nem menjek egyenes úton vádat emelni. Néhány hét és Natalie az én lányom lesz. Addig ő

már nem fog idejönni, és én, ha csak meglátom, vagy a fülembe jut, hogy maga valahogy

megpróbált a közelébe férkőzni, indulok a rendőrségre. Ehhez tartsa magát.

Azzal megrántotta az ajtót, és elhagyta a házat.

Alec óvatosan lefektette a fejét a padlóra, és lehunyta a szemét. Mindene fájt. Arra számított

legkevésbé, hogy Martin Wilson egyszer csak rátöri az ajtót, és nekitámad. Natalie vajon tud

arról, hogy Martin mit tett? Lehetséges, hogy ő küldte ide?

Natalie, drága Natalie. Miket mondott róla? Alec összeszorította a szemét. Mindent, amit a

verekedés közben ordított, már megbánt; az egészet csak azért tette, mert Martinnak fájdalmat

akart okozni, szavakkal és ököllel. Amit mondott, nem volt mind igaz. De most már végképp

nem maradt választása, ezt tudta. A lány nem hagyott neki. Tönkre kellett tennie Martin

Wilsont. Teljesen.

VIII.

Blake River szótlanul baktatott a jeges járdán, fekete sapkája alól kikandikáló szalmaszőke

haját hideg szél csapkodta.

Colin Andersre gondolt. Colin Anders-re, aki röpke két hónapig az ő kedvese volt, és akivel

ennél még sokkal, de sokkal több időt szeretett volna eltölteni. Colin Anders-re, aki, mint

kiderült, minden esküdözése ellenére, hogy annak már vége, továbbra is rendíthetetlenül

vonzódott Natalie Bright-hoz.

Blake dühében egyszerre keveredett a sértődöttség és a féltékenység; nem szokott hozzá, hogy

valakit előbbre helyezzenek nála. Amit Colin iránt érzett, igazából nem szerelem volt, akkor

sem, ha ő kitartóan annak gondolta, sokkal inkább hasonlított hiú felháborodáshoz; szilárdan

hitte, hogy ő lesz az, aki tudja verni Colin Anders fejéből Natalie Bright-ot, és maga mellett

fogja tudni tartani a fiút.

Fájdalmára azonban önbizalma ezúttal nem vitte győzelemre; mikor felfedezte, Colin milyen

szívfájdítóan szép szerelmes verset írt Natalie-hoz, majd szétvetette a tehetetlen harag; mintha

Colin egyszerre azt vágta volna a képébe, hogy Natalie szebb, jobb, okosabb, mint ő, Blake

River, aki helyi szépségnek számított St. Gates-ben. Megalázónak találta, hogy alulmaradt

Natalie-val szemben, aki jó, talán jobban tanul most, mint régen, de attól még ugyanolyan

utálatos, mint volt: ugyan mi van abban a vörös libában, hogy Colin őt akarja – helyette?

Ha csak belegondolt, hogy minden egyes alkalommal, amikor Colin átölelte, vagy

megcsókolta őt, Natalie-t képzelte a helyére, visítani tudott volna mérgében. Most persze

mindenki őrajta röhög a suliban, mert belesült a tervébe, hogy majd ő megmutatja; csak egy

másik szép nő kell egy férfinak, hogy elfelejtse azt, akibe igazából szerelmes.

Blake elhaladt a könyvtár mellett, majd maga mögött hagyta az élelmiszerboltot, és befordult

egy távolabbi sarkon, ahol a ház falának támaszkodva előcibálta a kabátja zsebéből a bátyjától

kapott cigarettát. Mikor rá akart gyújtani, jött csak rá, hogy az öngyújtóját kölcsönadta egy

barátjának; csalódottan elkezdte visszatenni szálat a dobozba, amikor maga mellől lépteket

hallott.

A sarkon, amint az imént fordult be, most egy magas, szövetkabátba burkolózó férfi is

megjelent, néhány lépésre a lánytól.

- Ne segítsek? – kérdezte, és felemelte a kezét; ujjai közt a sápadt napfényben ezüst öngyújtó

csillant. Blake hunyorított. Ismerte a férfit, a város, és egyben az anyja pszichológusa volt, bár

ő személy szerint még nem beszélt vele, csak azt tudta, hogy valószínűleg megnyerő figura

lehet, végülis az anyja állandóan róla áradozott otthon. Blake le merte volna fogadni, hogy

nem Colin Anders az egyetlen ebben az átkozott városban, aki valaki olyanról fantáziál, akit

nem kaphat meg.

Kétségbeesve pillantott le a kezében tartott cigarettás dobozra, majd megpróbálta gyorsan

eltenni, mintha a férfi még nem látta volna. Dr. Alec Matthews azonban elnevette magát.

- Nem fogom elárulni anyádnak, hogy dohányzol Blake – mondta és közelebb lépett a

lányhoz. Felé nyújtotta az öngyújtót, és a lány némi habozás után elvette. – Egyrészt, mert

nincs rá okom, másrészt, mert ő ugyanígy dugiban szokott rágyújtani, mikor azt hiszi, hogy

senki nem látja.

Blake-nek leesett az álla. – Anyám is cigizik? – kérdezte elképedve. – Bezzeg nekem mit

összepapol a tüdőrákról…!

- Igen, ő is – felelte higgadtan a pszichológus. – Megkínálnál, kérlek?

Blake elmosolyodott, és a doktor felé nyújtott egy cigarettaszálat. Ahogy a férfi közelebb

hajolt az öngyújtó fellobbanó lángjához, a lány alaposabban is meg tudta nézni az arcát.

- Szabad kérdeznem, mi történt? – tekintete fürkészőn siklott a pszichológus orrnyergén

átívelő vékony ragtapaszról a jobb kézfejére, amiről olya csúnyán lehorzsolódott a bőr,

mintha a férfi órákig a falat ütötte volna.

- Hogyne – felelte dr. Matthews, de mégsem válaszolt rögtön; szórakozottan ajkai közzé vette

a cigarettát, megszívta, és elegánsan kifújta a füstöt – a hideg levegőben mintha csak a

lehelete látszott volna. – Verekedtem a matektanárotokkal, Martin Wilsonnal.

Blake-nek nem sikerült olyan esztétikusan kifújnia a füstöt – a felét ügyetlenül letüdőzte,

majd gyorsan elfojtott egy köhögési rohamot.

- Az orvosoknak is ezt mondta, miközben visszatették a helyére az orrát? – érdeklődött,

miközben igyekezett normalizálni a légzését.

- Nekik semmit sem mondtam.

- Az igazságot sem? – nevetett fel Blake. – Persze nekem édes mindegy, hazudik- e, nem

tartozik rám, hogy törte el az orrát.

Alec Matthews hátával nekitámaszkodott a házfalnak, aminél álltak, és keresztbe vetette

bőrbakancsos lábát. Már nem Blake-et nézte, hanem az üres utcán járt a tekintete fel-alá, mint

egy sarokba szorított ragadozóé, azonban az arcán nyugodt mosoly ült.

- Az igazságot te hallottad, Blake– mondta végül. – És az orvosok nem.

Blake kezéből kiesett a csikk. – Komolyan verekedett a tanár úrral?

- Teljesen komolyan.

Blake arcáról lerítt, hogy a doktor nem győzte meg. – Most csak szívat, ugye?

Alec mosolya kiszélesedett – fejét Blake felé fordította, és őszinte pillantást vetett rá. Blake-

nek hirtelen bevillant, miért képes ez a pasas a st. gates-i lakosok döntő többségét megvenni

kilóra: még a tapasszal az orrán is olyan megnyerő volt, hogy képtelenségnek tűnt nem

megbízni benne. Minden, az öltözködésétől kezdve, markáns arcvonásain át, különleges

szeméig azt súgta, hogy dr. Matthews még a Jóistennél is jobban őrzi a rábízott titkokat.

Mindene beszélt: a tekintete, az arckifejezése, az ajkai; mint egy varázsló, a szavak mágusa;

és - bár ezt Blake nem tudhatta – egy mesteri manipulátor.

- Én azt sem nézném ki Martin Wilson-ból, hogy egyáltalán képes megütni egy másik embert

– vette fel újra a beszélgetés fonalát.

- Sok minden van, amit nem néznél ki Martin Wilsonból – világosította fel könnyedén a

doktor. Blake felvonta a szemöldökét – a furcsa körülmények közt zajló váratlan beszélgetés

igencsak felpiszkálta a kíváncsiságát.

- És pontosan mivel érdemelte ki, hogy a tanár úr eltörje az orrát? – puhatolódzott óvatosan

tovább.

Matthews-nak úgy tűnt, nem kell további bátorítás. – Rájöttem valamire vele kapcsolatban,

amiről érthető módon nem szeretné, ha kitudódna.

Blake érdeklődő pillantás kíséretében várta a folytatást – a pszichológus közben egy

határozott mozdulattal szintén a földre dobta a csikket, és elnyomta a cipője orrával.

- Csak az a legnagyobb gond, hogy ebben az egész ügyen már többen is érintettek, és én nem

tehetek semmit, meg van kötve a kezem.

- Miért, olyan súlyos dolgot követett el Martin Wilson? – kérdezte Blake félvállról.

Alec néhány pillanat erejéig habozott; kabátzsebéből elővette a kezét és finoman megérintette

törött orrát. Bólintott. A lány őszintén megdöbbent.

- Úgy érti, valamiféle… bűncselekményt?

Matthews tekintete az üres utcára tévedt, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja, amit

mondani akar.

- Bizonyos értelemben igen.

A lány szeme elkerekedett. – És mit értett azon, hogy sokan érintettek?

- Sokan – ismételte el a pszichológus. Megbámulta sebhelyes kézfejét, majd tekintete

visszatalált Blake arcára. – És tudod, szólnom kéne nekik; én vagyok az Árvácska hivatalos

szakembere…

Tehát akármiről is van szó, gondolta Blake, benne van egy árva. Gyanította, ki az.

- Miért nem szól a rendőrségnek? – úgy vélte, ez magától értetődik.

- Nem lehet – vágta rá a doktor. A hangja hirtelen kétségbeesetten csengett. – Nincs elég

bizonyítékom. Az összevert arcomat senki nem venné készpénznek. Bárhogy is akarnám, nem

tudnám rájuk bizonyítani.

Hirtelen átnézett a válla felett az utca másik vége felé, de rajtuk, meg a csupasz házfalon kívül

senki nem hallhatta, miről beszélgetnek.

- Ki tudja, talán jobb is így… - fordult vissza a lány felé a pszichológus. – Ha az egészre fény

derülne, sokan csalódnának – Colin Anders teljesen összetörne…

- Colin? – Blake ellökte magát a házfaltól, és idegesen közelebb lépett a férfihoz. – Mi köze

van ennek Colin-hoz?

Alec olyan arcot vágott, mintha csúnyán elszólta volna magát. – Én – viszakozott – azt hittem

tudod, hogy Colin hogyan érez Natalie iránt…

Szóval tényleg Natalie-ról van szó. Blake mérget mert volna venni rá, hogy azzal a lánnyal

valami nincs rendjén.

- Tudom – mondta. – Persze, hogy tudom. Személyesen sínylettem meg Colin Natalie iránti

érzelmeit.

Utálkozva megrázta a fejét, egy szalmaszőke hajtincse ide-oda röppent a vállán. Alec

csodálkozva figyelte.

- Te… kedveled Colint? – kérdezte a lányt bizonytalanul. – Jár hozzám kezelésre, de sosem

beszélt rólad.

A lánynak az arcába szaladt a vér. - Együtt jártunk két hónapig – felelte ökölbe szorítva a

kezét.

- És Natalie miatt lett vége?

- Mit gondol? – nevetett fel keserűen Blake. – Az a lány olyan neki, mint valami rossz

kísértés, amitől nem tud szabadulni. Elegem van abból a vörös szajhából. Ha valahogy el

tudnám érni, hogy eltűnjön ebből a városból…

- Én el tudnám – sóhajtott a doktor. Blake ráemelte a tekintetét. – Mármint, ha lenne elég

bizonyítékom – fejezte be megkezdett mondatát szabadkozva a férfi.

- Pontosan mire? - faggatta Blake élesen.

Matthews összevonta a szemöldökét. – Mire megyek vele, ha elmondom? Úgysem tudok mit

csinálni, amíg nincs…

- Hallottam: bizonyítéka. Na, most elmondja végre, hogy mire gyanakszik Martin Wilsonnal

és Natalie Bright-tal kapcsolatban, hogy esetleg segíteni is tudjak? – vágott közbe Blake

türelmetlenül.

Dr. Matthews szürkéskék szemei réssé szűkültek. – Segíteni? – visszhangozta. – Hajlandó

volnál segíteni nekem?

- Natalie Bright-ot gyűlöli az egész város. Olyan, mint egy betegség, és ha valóban

bűncselekményt követett el… Nem akarom, hogy belerángassa Colint. Szerintem amúgy is

már rég elmegyógyintézetben lenne a helye.

- Még hogy te, de én is így gondolom – helyeselt a pszichológus – pedig én az orvosa

vagyok…

- Akkor miért nem mond már valamit? Nem tudok segíteni?

Alec néhány percig tűnődve nézte a lányt. – De tudsz – szólalt meg végül. – De azzal ugye

tisztában vagy, hogy ha segítesz nekem, akkor arról nem szólhatsz senkinek? Tudom, hogy

tudnánk rájuk bizonyítani a gyanúmat, de ahhoz az kell, hogy mi magunk alkossuk meg a

döntő érvet. Kész vagy erre? Hogy bizonyítékot kreálj nekem?

Blake elbizonytalanodott, de végül bólintott.

- Egész biztos abban a dologban, amire gyanakszik?

- Teljesen biztos vagyok benne – mondta hideg meggyőződéssel Alec Matthews. – Esküszöm

neked, hogy ha segítesz, akkor két bűnrészest tudok a megérdemelt helyére juttatni. Nem lesz

könnyű, de jót teszünk vele.

- Akkor meg kezdjen el mesélni – kérte Blake, és lehajolt, hogy a hideg ellen szorosabbra

húzza maga körül a kabátot. Amíg nem nézett oda, nem láthatta, hogy Alec Matthews a feje

felett elvigyorodik.

IX.

- Amanda azt mondta a suliban, beteg vagy, csak látni akartam, hogy…

Natalie Bright úgy harapta el a mondatot, mint aki lenyelte a saját nyelvét. Martin Wilson

bejárati ajtajának küszöbén állt, és rémült döbbenettel nézett befelé.

- Ki a fene tette ezt veled? – suttogta elhűlve, miközben belépett az előszobába, becsukta

maga mögött az ajtót, és előrenyúlt, hogy megérintse matektanára arcát, amely jobb oldalt a

szivárvány kékes-zöldes árnyalataiban játszott, a szeme alatt pedig irdatlan nagy monokli

sötétlett.

Martin elhúzódott, megfordult, és fél kezével az oldalát átkarolva visszasétált a konyhába.

Natalie-nak pont elég volt ez a fogadtatás, hogy tudja a választ. Követte a férfit.

- Mi a franc ütött beléd? – szegezte neki a kérdést. Martin nem felelt, kivett egy tiszta bögrét a

mosogatóból, és kávét töltött bele. – Megmondtam, hogy hagyd Alec-et békén!

- Alec – visszhangozta Martin grimaszolva, mintha rájött volna a hányinger. – Szóval két éve

csak így becézgeted.

Fel akart nyúlni a cukortartóért a felső polcra, de a mozdulat felénél összerándult, és

visszakapta az oldalához a kezét. Natalie odasétált, levette a cukrot, és a férfi felé nyújtotta, de

az ezúttal sem kért a segítőkészségből.

- Ma inkább feketén iszom – közölte gorombán, és két lépésre Natalie-tól a pultnak

támaszkodott. A lány bosszúsan lecsapta a cukortartót a hűtő mellé, és összefonta a karját a

mellkasán.

- Rosszabb vagy, mint egy gyerek – vádolta meg a férfit, de az nem reagált. – Ezek szerint

még haragszol.

- Ó, rájöttél? – gúnyolódott Martin oda sem pillantva. Natalie égnek emelte a tekintetét.

- És most, hogy tisztességes vademberek módjára megverekedtetek Alec-kel, jobban érzed

magad?

- Igen, Natalie, ha tudni akarod sokkal jobban – csattant fel Martin, de úgy tűnt, a hirtelen

dühkitörés sok volt neki; felszisszent, fél kezével átölelte az oldalát.

- Mi a baj? – kérdezte a mozdulat láttán ijedten Natalie.

- Kaptam egy jó erős rúgást a te Alec-edtől – mondta Martin morcosan és belekortyolt a

kávéjába. – Csak egy kis zúzódás, semmi komoly.

- Kellett neked a bajt keresni – pirított rá Natalie, de Martin oda se bagózott, mintha saját

magához beszélne, kéjesen megjegyezte: - De legalább eltörtem a rohadék orrát.

- Úristen, eltörted az orrát?

- Igen, és jól esett.

- Te jó ég – Natalie a konyhában lévő étkezőasztalhoz lépett, leroskadt egy székre, és a

tenyerébe temette az arcát. – Reménytelenek vagytok – sóhajtotta.

Majd hirtelen felpillantott. – Mit mondtál a kórházban, mi történt veled?

Martin nem nézett a szemébe. – Én? Semmit. Ha Amanda nem ráncigál be, el sem megyek.

De ő ragaszkodott a röntgenhez, meg az ilyen baromságokhoz. Úgyhogy ő talált ki valami

mesét.

- És elhitték? – kérdezte Natalie színtelenül.

Martin vállat vont. – Nem hiszem. De különben meg mit számít? Azt mondták csak egy enyhe

kis zúzódás, az arcomon meg csak belilult a bőr. Túlélem.

- Miért nem tudtad visszafogni magad? Megkértelek rá! – fakadt ki Natalie.

- Ha lett volna pisztolyom, valószínűleg azzal megyek – kontrázott egy kis fejrándítás

kíséretében a férfi. - De nem volt kéznél csak az öklöm. Először fordult elő, hogy azt

kívántam, bár Amerikában volnék.

Egy pillanatig indulatosan vette a levegőt – majd végre Natalie szemébe nézett, és jól hallható

félelemmel a hangjában azt kérdezte: - Tényleg te csábítottad el?

Natalie fáradtan nézett vissza rá az asztal mellől. – Mondtam, hogy én is hibás vagyok, nem?

- De nem azt, hogy az egészet te kezdted!

- Miért, mit hittél, mit értek „hibás” alatt? – érdeklődött Natalie, miközben a homlokát az

öklére támasztotta.

Martin megnyalta az ajkát. Egész testében reszketett, és olyan erősen szorította a kávés bögrét

az ujjai közé, hogy az majd’ megrepedt – látszott, nagyon kell türtőztetnie magát ahhoz, hogy

ne vágja a kerámiát a legelső függőleges falfelülethez, ami a szeme elé kerül.

- Miért? – tette fel végül a kérdést. – Miért csináltad?

Natalie megrázta a fejét. – Mert egyszerű volt. Könnyű. Veszélytelen.

Martin felhorkant. – Veszélytelen? Egy majdnem negyven éves pasival kefélni, aki ráadásul

az orvosod, te ezt nevezed veszélytelennek?

- Nagyon jól tudod, hogy nem így értettem – vágott vissza hidegen Natalie. – Ne sértegess,

egyikünknek sem lesz jobb tőle. Ne felejtsd el, hogy jobban féltem az érzésektől meg a

beszédtől akkoriban, mint bármilyen ember alkotta törvénytől. Én nem mertem érezni, de ő…

a szeme, amikor rám nézett, tele volt érzésekkel. És sokkal biztonságosabbnak tűnt az ő

érzelmeit birtokolni ideig-óráig, beszéd nélkül, önmagam veszélyeztetése nélkül. Erre volt

szükségem a túléléshez. Úgyhogy felálltam, odamentem hozzá, és megcsókoltam. Így

kezdődött.

Egy percig csönd honolt a konyhában.

- Két éve – mondta halkan Martin. – Vagyis te…

- Tizenöt éves voltam – bólintott Natalie. – Így van.

Martin hátat fordított neki, és a fejét a falra szerelt fehér konyhaszekrénynek döntötte. – A

gondolatát sem bírom elviselni.

- De legalább eltörted az orrát – próbálta vigasztalni Natalie.

- Igen, így van.

Martin lassan odament az asztalhoz és egy szemközti székre ülve csatlakozott a lányhoz.

Natalie előrenyújtotta a kezét – a férfi ezúttal nem ellenkezett, hagyta, hogy a lány tenyere

gyöngéden rásimuljon arca sérülésekkel tarkított felére. – Sajnálom – motyogta

bocsánatkérően. – Tudom, hogy hivatalosan még nem vagy a lányom, de már régóta olyan,

mintha az lennél. Valószínűleg egy kicsit mindig is haragudni fogok rád emiatt. Az a

minimum volt, hogy megverem…

- És egyben remélem, a maximum is.

Martin átfogta a lány kezét, lehúzta az arcáról, és tétovázva pillantott fel.

- Szereted? – kérdezte bizonytalanul.

- Alec-et? – kérdezett vissza Natalie, majd megrázta a fejét. – Nem. Legalábbis semmiképpen

nem úgy, mint téged. Talán ha nem kezelt volna egész idő alatt úgy, mint a szeretőjét, aki a

paciense is – ha egyszerűen csak szeretett volna anélkül, hogy közben analizálni is próbálna –

akkor lehetett volna rá esély. Bár nem hiszem. Visszanézve a történtekre, inkább már úgy

gondolom, előbb szeretet kell, és csak utána szerelem. Nem biztos, hogy fordítva is működik.

Martin szemébe nézett.

- Alec Matthews az életem része volt. De ennyi. Vége. Már nem tud nekünk keresztbe tenni. –

Natalie kajánul elvigyorodott. – Még némi papírmunka, és be leszünk betonozva.

- Mindig is utálni fogom – figyelmeztette a férfi. A lány felnevetett.

- És erre meg is van minden jogod. Csak ütőtávolságon kívülről utáld, rendben?

Hogy Martin hogyan áll mindahhoz, hogy többet nem verekedhet Alec Matthews-zal, már

nem derült ki. Mielőtt bármit válaszolhatott volna, valaki erőteljesen megdöngette a bejárati

ajtót.

Natalie kuncogni kezdett, odahajolt Martinhoz és azt suttogta a fülébe: - Lehet, hogy Alec az,

jön visszaadni a kölcsönt.

A mondat azonban, ami kívülről érkezett, lehervasztotta a lány arcáról a vigyort.

- St. gates-i rendőrség. Mr. Wilson? Kérem, nyissa ki az ajtót!

Natalie egy másodperc alatt falfehérre sápadt. Riadtan meredt rá Martinra, most már szinte

ösztönösen félt hangosan megszólalni. – Szóltál a rendőrségnek? – susogta elhaló

döbbenettel. – Megmondtam, hogy hagyd ki őket ebből, megmondtam, hogyha kiderül ez az

egész, le fogják őt tartóztatni…

- Hallgass! – szólt rá Martin keményen, és Natalie csak utólag döbbent rá, mennyire

elvékonyodott a hangja a végére. – Nem jelentettem fel Matthews-t. Nem tudom, mit akarnak

tőlem.

- Nyissa ki! – hangzott fel odakint ismét a figyelmeztetés.

Natalie lemeredve bámult az ajtó irányába, Martin azonban egy percig sem tétovázott; felállt,

talpra rángatta a lányt, és maga felé fordított az arcát.

- Natalie, figyelj ide! Még semmi sincs elintézve, és téged nem találhatnak itt, akármiért is

jöttek, nem tudlak kimagyarázni, még azzal sem, ha azt mondom, a matek miatt vagy nálam.

Szóval te most keresel egy olyan helyet, ahol nem látnak meg, amíg el nem küldöm őket.

Natalie szemén világosan látszott, hogy a terv nem nyerte el a tetszését, és tiltakozni akar, de

Martin a szájára tapasztotta a tenyerét.

- Csináld, amit mondtam! – sziszegte, azzal eltolta a lányt és amilyen gyorsan csak tudott,

kiment az előszobába. Natalie nesztelenül átrohant a nappaliba, és leguggolt a kanapé

háttámlája mögé, hátát nekivetve a bőrborítású anyagnak. Várt. Igyekezett elcsitítani a

légzését. Hallotta amint nyílik az ajtó, és Martin udvariasan köszönti a két rendőrtisztet;

ugyanis ketten voltak, Natalie két különböző hangot hallott, de azt a mondatot, amitől

meghűlt a vér az ereiben, csak az egyik mondta ki.

- Martin Wilson, letartóztatom kiskorú megrontásának vádjával.

5.Lecke: Kitartás

I.

Natalie Bright lehunyta a szemét.

A szívverése és a pulzusa lüktetése felgyorsult – mindezeket nem érzékelte, csak hogy a feje

fájni kezd. Hirtelen azt sem tudta, hogy min gondolkozik – próbálja kitalálni, most mit tegyen,

vagy azon agyal, hogyan tudta mindezt elérni Alec – mégis mit mondott a rendőröknek, ami

elég volt ahhoz, hogy bilincsbe verjék érte Martint?

Pedig akármi is volt Alec vádja, hatékonynak bizonyult; Natalie pontosan ki tudta venni a

kattanást, ahogy a két tiszt összecsattintotta a bilincset Martin csuklója körül, de ami igazán

megrémítette, nem a fém zár apró hangja volt, hanem az ellenkezés teljes hiánya. Martin

egyetlen szót sem szólt; valószínűleg tudta, hogy semmi értelme, Natalie azonban úgy érezte

tennie kell valamit. A dolog csupán másodpercek kérdése, és a rendőrök nem tudják az igazat;

viszont bizonyíték nélkül aligha tartóztatnának le bárkit is. Alec-nek van valami a kezében,

amiről ő, Natalie nem tud – de vajon olyasvalami ez, ami nem csak Martint, de őt is

egyértelműen a gyanú közepébe állítja?

Alec azt akarja elhitetni a várossal, hogy amit ő tett, igazából Martin követte el – Natalie nem

volt járatos a jogban, de arra fogadni mert volna, hogyha valahogy nem cáfolják meg a vádat,

Martin tartós időre hűvösre kerül, abba pedig egyenlőre nem akart belegondolni, hogy felette,

mint kiskorú felett, aki gyakorlatilag a vád tárgya, hogyan rendelkezik majd a bíróság.

Ha kiugranék a rendőrök elé azt kiabálva, hogy „ezt nem tehetik” valószínűleg csak

megerősíteném Alec állítását, és az ő malmára hajtanám a vizet, ötlött fel Natalie-ban, de mire

végiggondolta, hogy ez valószínűleg a legrosszabb dolog lenne, amit ebben a helyzetben

tehet, már meg is tette: kétségbeesetten talpra ugrott, kirohant az előszobába, és megpróbált

befurakodni a rendőrök és Martin közzé.

- Ne tegyék! – kiáltott rá a két rendőrtisztre. – Amit Alec Matthews mondott maguknak az

hazugság!

- Épp most igazoltad az állítását – felelte ridegen az egyik rendőr, és Natalie-nak még

megrémülni sem volt ideje, és a saját csuklóját is bilincsben találta.

- Hé, de… várjon, erre nincs joga! – tiltakozott. – Kiskorú vagyok!

- Az a te nagy szerencséd – a férfi Natalie bilincsének zárjára is ráfordította a kulcsot, majd a

kelleténél kicsit erősebben megragadta a lány karját. Natalie feljajdult.

- Óvatosabban! – mordult rá Martin a rendőrre – első ízben szólalt meg, mióta kimondták rá a

vádat. – Lehet, hogy meggyanúsították valamivel, de attól még egy nő, nőket pedig nem

taszigálhat csak úgy.

Natalie szíve átmelegedett, megpróbált egy hálás pillantást küldeni Martin felé, de a

rendőrtiszt vasmarka olyan erővel zárult össze a felkarja körül, hogy nem igazán tudott

megmozdulni.

- Én az ilyeneket nem tekintem nőnek – mondta megvetően a férfi, és meg sem várva Martin

felháborodását, maga előtt megindította Natalie-t az ajtó felé. A lány érzékelte, hogy hanyagul

a vállára lökik a kabátját, hogy nyitják előtte az ajtót, de a mondat teljesen letaglózta. Miért

beszélnek így róla? Hát nem értik… Hát ennyire nem értik?

De az igazi nehézség a ház előtt várta. Amint kilépett a küszöbre és körbenézett, láthatta,

hogy az utca teljes lakossága – hacsak nem még pár másik utcáé is – kicsődült a kerítések elé,

hogy megnézze, mire fel ez a nagy felhajtás. St. Gates-ben a ritkaság, sőt a szinte soha meg

nem történő események sorába lehetett venni, ha valakihez kimentek a rendőrök – a város túl

idilli volt ahhoz, hogy egy esetleges zűrzavar ne kavarja fel teljes egészében a port. Azt

Natalie nem tudta ugyan, hogy történt, de elég volt ránéznie Martin szomszédainak arcára – és

a többiekére, akik még ott álltak – hogy levonja a következtetést; mostanra valószínűleg a fél

város tudja, hogy őket, kettőjüket miért terelik épp két villogó rendőrautó irányába, és afelől

sem volt kétsége, hogy egy óra sem telik bele, és az egész város egyöntetűen elítéli majd őket.

Vicces, hogy a hétköznapi emberek legnagyobb mocsokságait általában a kisvárosokban

követik el, de minderről senki sem tudhat – ha azonban egy bizonyos személy szennyese, aki

ráadásul új lakó a közösségben, ne adj’ Isten kiderül, akkor a lakosság egésze készségesen fog

össze, és gyűlöli az illetőt szájában a botrány édes ízével.

És St. Gates-ben most éppen ez történt. Alec Matthews gondoskodott róla, hogy ez történjen.

Natalie úgy lépkedett lefelé a terasz lépcsőfokain, mint akit oroszlánketrec felé kísérnek:

nyomában az egyik rendőrtiszt jött, a másik Martint vezette utánuk. A tömegben állók

hátborzongató csöndben, arcukon az undor és megvetés érdekes elegyével figyelték őket. Már

majdnem elérték a rendőrautókat – Natalie szinte fellélegzett – mikor valaki a kocsik háta

mögött felgyűlt embercsoportosulásból hangosan elkiáltotta magát.

- Kurva!

Natalie-t a trágár szó úgy érte, mintha hozzá vágtak volna egy nehéz követ – összerezzent, és

öntudatlanul is meggyorsította a lépteit. Az embereknek viszont a kiáltás akár egy jelzés is

lehetett volna. Mint egy hirtelen vihar, mindenki egyszerre kezdett el ordítozni, és St. Gates

lakosságának csak ez a kis része olyan válogatott szitokszó-áradatot zúdított a nyakukba, hogy

Natalie hagyta a fenébe a büszkeségét – az utolsó pár lépést már futva tette meg az autóig, és

amint kinyitották előtte az ajtaját, beesett az ülésre, lesunyta a fejét, és zokogni kezdett.

Nyilvánvalóan azért érkezett két autó, hogy őket ne ültessék egymás mellé, és miután Natalie

könnyektől homályos tekintetén túl változott a táj arculata, már azt is tudta, hogy nem is egy

helyre tartanak; Martint valószínűleg beviszik az előzetes letartóztatásba, neki viszont előbb a

még hivatalos gyámjával kell elszámolnia: az árvaházzal.

Görcsbe rándult a gyomra. Nem akart szembenézni azzal, ami ott várja; nem akarta látni a

kedélyes kárörömöt az igazgatónő arcán, nem akarta látni a társait sem, akik ugyanúgy néznek

majd rá, ahogy a lakók tették. Natalie előregörnyedt a kocsiban, az ujjait a hajába fúrta, és a

két tenyerét rászorította a halántékára, olyan erősen, mintha össze akarná roppantani a fejét.

Mit hisznek most rólam? Istenem, mit hisznek most rólam?

De egyszer ki kellett szállnia, igaz, valamelyest harcolt ellene, de a rendőrtiszt, aki az első

megjegyzést tette rá, szinte játszi könnyedséggel emelte ki a kocsiból, miután leparkoltak az

árvaház nagy vaskapuja előtt. Az udvaron egy lélek sem volt, de Natalie egy pillanatig sem

képzelte, hogy megússza. Az Árvácska előcsarnokában olyan súlyos csönd fogadta, mintha az

intézmény temetésre készülne. Sem a nappali, sem a konyha felől nem érkezett egy árva hang

sem, és Natalie sejtette, hogy azért nem, mert Brown igazgatónő keményen ráparancsolt

minden ittlévőre, hogy hallgasson; az árvaháznak síri csöndben kell állnia, amíg Natalie

Bright megteszi szégyenmenetét a második emeleten lévő igazgatói irodáig.

Semmi kétség, gondolta Natalie, ő most egy két lábon járó példastatuálás; így jár az, aki nem

tiszteli az Árvácska Szociális Otthont, és olyan dolgokat tesz, ami méltatlan az intézmény

hírnevéhez. Miközben felfelé lépdelt a lépcsőfokokon az első emeletre, olyan lassan, ahogy

csak tudott – nem volt könnyű, a rendőrtiszt úgy baktatott utána, mint egy szagot fogott

nyomkövető kutya – úgy érezte, mintha tüzes vassal a homlokába égették volna azt a szót,

amit Martin háza előtt kiabáltak rá.

Felért az emeletre, de a látvány ezúttal nem érte váratlanul. Csak úgy, mint korábban az

utcán, most is kint állt a folyosón mindenki; az első emelet árva lakói, a személyzet egy része,

a vezetőség pár tagja szorosan a fal mellé húzódva vártak, és valamennyiük szeme Natalie-ra

szegeződött. A lány megtorpant. Egyértelmű volt, hogy végig kell vonulnia a folyosón,

megbilincselve, és a másik oldalon, a jobb szárnyon felmennie, hogy mindenki tökéletes

panorámát kapjon arra, milyen is az igazi megaláztatás. A lány lassan indult tovább. Két

oldalról szorosan vették körbe a társai; még csak véletlenül sem szabadott volna bemenniük a

szobáikba, valószínűleg az volt az utasítás minden kiskorúnak, hogy nézze végig a műsort. A

kisebb fiúk, az első emelet lakói, akik még nem igazán értették meg a dolog lényegét,

zavartan sütötték le a szemüket, és csak néha eresztettek meg egy-egy ijedt pillantást a Natalie

csuklóját körülölelő fém bilincs felé. A nagyobbak viszont, akik már legalább a tizennegyedik

életévüket betöltötték, egyértelműen a lány tudtára adták a véleményüket: a legtöbben gúnyos

megvetéssel, arcukon egy megfelelő időben megvillantott kaján vigyorral néztek a lányra. Az

egyik tizenhat éves fiú Natalie láttán csúfolódva megnyalta az ajkát, egy másik pedig a

többiek takarásában, hogy egyik vezetőségi tag se láthassa meg, feltartotta a hüvelykujját, és

valamit tátogott a lány felé. Natalie a padlóra szegezte a pillantását, és hamarosan elérte a

lépcsőfordulót. Ott, maga sem tudta miért, ismét felpillantott.

Colin Anders előtte állt a lépcsőkorlát mellett, a falnak dőlve. Ügyetlenül nyírt fekete haja,

mint mindig, a homlokára omlott, kék szemében nem volt semmi. Pont úgy nem volt benne

semmi, ahogy Natalie-éban sem, a szülei halálát követő években. És most, hogy Natalie

kívülről, valaki más arcán látta viszont a saját közönyét, megértette, miért volt annyira

félelmetes másoknak ez az üresség, és miért volt annyira vonzó annak idején Colin és Alec

számára. A két férfi, akik beleszerettek, mindkettő elég bátor ahhoz, hogy kitölteni akarják ezt

az űrt és ne meneküljenek előle, mint a többi ember. De egyiknek sem sikerült. Martinnak

sikerült, mert csak ő tudta azzal a szeretettel szeretni, amire Natalie-nak szüksége volt. De

Alec mindezért bosszút állt, s a bosszúállása üressé teszi Colin tekintetét. Natalie pedig végre

átérezte azt a helyzetet amiben Colin évekig vergődött. Most ő akarta megtölteni a fiú

pillantását. És mindeközben tudta, hogy nem tehet semmit.

Mondani akarta, hogy Alec hazudik. Tényleg akarta. De a száját sem volt ideje kinyitni, a

rendőr továbblökte a következő lépcsőfok felé.

Ha nem látta volna Colin arcát, akkor a lányok emeletén való végigvonulás az

elviselhetetlenségig fokozódott volna; de így csak tompán jutottak el hozzá a hangok, ahogy

az idősebb lányok dühösen sziszegtek rá, mint megannyi felingerelt liba; itt még a kisebbek is

valami kimért lenézéssel a szemükben néztek utána, ahogy elment előttük. Egyesek jól

hallható trágárságokat suttogtak az útjába, de az igazgatói iroda előtt álló Brown igazgatónő

meg sem próbált rájuk szólni, csak jótékonyan szemet hunyt a provokációk felett.

Egy tanárral, Natalie? Komolyan? Ezt még tőled se vártuk volna!

Tisztes távolságban megállt az igazgatónő előtt. Felemelte a fejét, és belenézett Erika Brown

szemébe. Nem adja meg neki azt az örömöt, hogy előtte még külön megalázkodik.

Látszólag erre az igazgatónő is rájött: a szeme sarka megrándult, és keserűen látva be, hogy a

menet véget ért, tüntetően megfordult, és az iroda ajtaját kinyitva elhagyta a folyosót, Natalie

pedig sarkában a rendőrtiszttel, követte. Mielőtt becsukódott volna mögöttük az ajtó, a lány

még hallotta, ahogy a kint maradt személyzet visszatereli a diákokat is a lakóegységeikbe: a

folyosón felerősödött a zsivaj, és Natalie hálás volt, amiért bezárják az ajtót, és neki nem kell

hallgatnia tovább, mi mindennek elmondják a háta mögött.

Az igazgatónő bevonult az íróasztala mögé. A helyiségben tartózkodott még Mrs. Brown két

helyettese is, a sarokban három fehér inges, idegen férfi, akiket Natalie még soha nem látott,

mögötte a rendőr, az ablaknál pedig egy szemüveges, fél kezében aktatáskát tartó másik férfi

beszélgetett halkan dr. Alec Matthews-zal.

A csukódó ajtó hangjára mindenki egyszerre hallgatott el. Natalie senkire nem pazarolta az

idejét, a tekintetét Alec-re függesztette, arra törekedve, hogy lehetőleg annyi gyűlöletet

sűrítsen ebbe a pillantásba, amennyit csak lehet. A férfi állta; ellentétben Natalie-val, az ő

szeméből semmit nem lehetett kiolvasni. Az arca ugyanolyan siralmas állapotban volt, mint a

Martiné: az orrán ragtapasz, az arccsontja szélén kisebb heg és zúzódás. Kifürkészhetetlenül

nézte a lányt, majd hirtelen a rendőrtiszthez címezve szavait, halkan így szólt:

- Vegye azt le róla, kérem.

A rendőr kis kulccsal a kezében előrelépett, és megszabadította Natalie-t a bilincsétől. A lány

zsibbadtan ejtette maga mellé a két kezét. Tekintete továbbra is a doktorra szegeződött.

Ezúttal az igazgatónő szavai hangzottak fel az íróasztal túloldaláról.

- Add vissza a keresztedet, Natalie.

A lány, anélkül, hogy levette volna a szemét Alec-ről, felemelte a kezét, és kikapcsolta a

nyakát körbefogó aranyláncot. A kis aranykeresztet a tenyerére ejtve odasétált az asztalhoz,

feltartotta az öklét, és kiejtette belőle a medált. Az arany a csöndben aprót koppant az

asztallapon.

Brown igazgatónő azonnal érte nyúlt, és egy kis bársonydobozba rakta, amit aztán az íróasztal

egyik fiókjába rejtett.

- Nyilván tudod, hogy miért vagy itt – mondta az igazgatónő.

Natalie nem viszonozta a pillantását. Megint szólni akart, kiabálni, hogy ez az egész

hazugság, Alec Matthews tervének része, és hogy Martin ártatlan. De minél tovább nézte

Alec-et, annál biztosabban tudta, hogy Alec pontosan erre számít; szinte várja, mikor kezdi

már el a lány azt sikítozni, hogy az igazi hunyó ebben a játékban a pszichológus. Natalie most

már nem csak a doktor tervének bizonyos részleteit látta át, megértette az egészet. Felesleges

lenne tiltakozni, hisz úgy sem hisznek neki, nem is szólva arról a rejtélyes bizonyítékról,

melynek birtokában lecsukták Martint. De még ha lenne is valaki, aki elhinné a valóságot,

akkor sem számítana, hiszen a vád Natalie-ra igaz. Ő tényleg elcsábított egy nála jóval

idősebb férfit tizenöt évesen – ha kitudódna, hogy igazából Alec volt az, a Natalie helyzete

csak romlana. Az ellen nem tehet semmit, hogy őt elítéljék, és megalázzák, mert az nem lenne

alaptalan – Natalie számára ebből az egészből már régen nem volt kiút. És most döbbent rá,

hogy nem az ő szabadsága a tét, hanem a Martiné, az egyetlen emberé, aki azon kívül, hogy

szeretett, nem követett el semmit.

De mit mondhatna, ami meggyőzne erről egy egész várost?

Alec Matthews kitartóan figyelte őt, semmitmondó tekintetében halvány várakozás jelent

meg. Azt akarja, hogy valljak be mindent, gondolta Natalie. Hogy keverjem bele magam még

jobban, pedig már így is nyakig benne vagyok.

Amilyen gyorsan csak tudott, gondolkodni próbált. Rendben van. Saját magát már nem

mossa tisztára, Alec itt nyert. De Martint valahogy muszáj megmenteni, mielőtt tönkremegy

az élete a Natalie hibái miatt. De hogyan tudná bizonyítani, hogy Martin nem csinált semmit?

A megoldás szinte rögtön eszébe jutott. A telefon! A mobil, amit Alec-től kapott

karácsonyra; tele Alec hívásaival és kétes értelmű üzeneteivel tökéletes bizonyítékként

várakozik a táskája mélyén a rajzos naplója lapjai közzé rejtve. Natalie ösztönösen a vállához

kapott, amelyen normális körülmények közt a táskája lóg, de nem volt nála; ekkor jutott

eszébe, mi történt Martin házában. A táskája valószínűleg ott hever Martin konyhájában

valahol az étkezőasztal alá csúszva, benne az egyetlen dologgal, amivel Alec-et meg lehetne

állítani. Ha valahogy meg tudná szerezni…

- Natalie! – kiáltott fel az igazgatónő. A lány magához tért, és végre levette a tekintetét Alec-

ről, hogy Erika Brown arcába nézzen, de nem szólt.

- Tudod, hogy miért vagy itt? – ismételte Mrs. Brown.

- Igen.

- Amit te és Martin Wilson…

- Martin Wilson ártatlan – mondta Natalie szemrebbenés nélkül.

- Tudod ezt bizonyítani? – a kérdés a szemüveges férfitól érkezett, aki a táskát tartotta a

kezében. Natalie felpillantott rá.

- Maga ügyvéd?

- A kerület állami jogásza vagyok a vád képviseletében – bólintott a férfi. – Raymond Paul.

- Ez esetben Mr. Paul – mondta Natalie, és megint egyenesen Alec Matthews szemébe nézett

– nem, nincs bizonyítékom.

Alec felvonta a szemöldökét, aztán a tekintetében felismerés villant; nem tudott magától

megtagadni egy halvány mosolyt. Mintha azt súgta volna ezzel a lánynak: ügyes, Natalie.

Ügyes.

Az ügyvéd nem érzékelte a köztük folyó néma párbeszédet. - Mindenesetre – folytatta, nem

tulajdonítva jelentőséget a lány szavainak – mivel még kiskorú vagy, és a mentális

egészségedért dr. Matthews felel, veled kapcsolatban az ő szakvéleményére támaszkodtunk.

- És mi volt a szakvéleménye? - érdeklődött Natalie gúnyosan, továbbra is Alec-et figyelve,

jelezve, hogy tőle várja a választ. Alec most szólalt meg másodszorra, mióta a lány mögött

becsukódott az iroda ajtaja.

- Ez a három úriember – Alec kezével a három fehéringes férfi felé intett – most arra az

ideiglenes helyre kísér, ahol addig fogsz tartózkodni, míg a Martin Wilsonnal kapcsolatos

ügyed tárgyalása véget nem ér. A továbbiak a tárgyalás eredményétől függnek.

A három férfi Natalie felé fordult, és a lány most vette csak észre a feliratot az ingjük jobb

szélén: Szent Anna Pszichiátriai Központ, London. Most Natalie-n volt a sor, hogy

elmosolyodjon.

- Nem vagyok őrült.

Alec és az ügyvéd egy gyors pillantást váltottak egymással.

- Nem is azt írtam a jelentésben, hogy őrült vagy – mondta Alec. Natalie még szélesebben

mosolygott. Szóval már jelentés is van.

- Csak azt, hogy befolyásolható, és egyelőre nem tudjuk pontosan, milyen szerepet játszottál a

Martin Wilsonnal folytatott viszonyban.

- Úgy érti, dr. Matthews, hogy nem tudják biztosan, rámásztam-e egy nálam jóval idősebb

férfira?

Alec szeme megvillant.

- Úgy.

- Kétlem, hogy a város, vagy az árvaház hezitálna ebben a kérdésben – Natalie a háta mögé

bökött a hüvelykujjával, a folyosó irányába, jelezve, hogy a növendéktársai, és néhány

városlakó is pontosan kifejezte erről alkotott véleményét.

- Az, hogy igaz-e vagy sem, amit az emberek gondolnak, majd eldől a bíróságon – szólt közbe

Raymond Paul.

- Részt vehetek a tárgyaláson? – kérdezte Natalie.

- Az nem tőlem függ – felelte az ügyvéd, és futó pillantást vetett Alec-re. – Dr. Matthews

véleménye alapján ítéljük meg, hogy mentálisan abban az állapotban vagy-e, hogy tanúként

szerepelhess, illetve részt vehess a tárgyalásokon. Ha a válasz pozitív, abban az esetben jó

esély van rá, hogy fogsz idézést kapni.

Natalie bólintott. – Értem. És ez mikor dől el, dr. Matthews?

Alec a háta mögött összekulcsolta a kezét. – A tárgyalás kezdetén fogom átadni jelentést a

bíróságnak.

- És én addig hol leszek?

A három kirendelt szakember a londoni intézetből előrelépett. Alec rájuk sem pillantott.

- A st. gates-i kórházban elkülönítettek neked egy szobát. Ideiglenesen, persze. Az Árvácska

Szociális Otthon már nem tudja biztosítani a számodra szükséges ellátást, ezért Erika Brown

igazgatónő – itt udvariasan az említette felé biccentett – hivatalosan lemondott a gyámsági

jogodról.

- Akkor tulajdonképpen most ki ügyel rám? – Natalie most először tűnt egy kissé ijedtnek.

Alec nagy erőfeszítés árán elfojtotta elégedett mosolyát, és csak annyit mondott.

- Én. Mint az orvosod.

Natalie egy percig farkasszemet nézett vele, majd halkan felnevetett.

- Akkor jó kezekben vagyok, igaz?

- Mondhatjuk – felelte Alec. – A kórházból csak az én felügyeletem alatt távozhatsz, és a

három úriember is általában a közeledben lesz, főleg, ha engedélyt kapsz a tárgyaláson való

részvételre.

- Felőlem a legjobb barátnők is lehetünk, ha a kapcsolatunkból kimaradnak az injekciós tűk –

vont vállat a lány, és az egyik férfi kezében tartott orvosi táskára mutatott, amiben nagy

valószínűséggel pszichiátriai esetek kezeléséhez használatos felszerelés kapott helyet.

- Azt nem használjuk, amíg nem adsz rá okot – jegyezte meg a szakember.

- Akkor meg? – Natalie feltartotta a két kezét a csuklóját összeérintve. – Miért nem kapom

vissza a bilincsem, és indulunk végre? Vagy előbb felmehetek a szobámba összepakolni?

Alec arca elsötétedett. Natalie ezt elégedetten konstatálta; arra játszott, hogy Alec azt higgye,

a tőle kapott telefon valahol a padlásszobában van elrejtve.

- Nem tartanám jó ötletnek – rázta meg a fejét a doktor. – Majd azt valaki elintézi.

Úgy érted, te, mocskos szemétláda, gondolta Natalie dühösen, és nagyon igyekezett, hogy

érzelmei ne üljenek ki az arcára.

- Jobb lesz, ha indulunk –zárta le a beszélgetést Alec. – Az a bilincs nem feltétlenül

szükséges – intette le az előre lépő rendőrtisztet. – Tőled függ, Natalie. Jöhetsz anélkül is.

Odasétált a lány elé. – Mehetünk?

- Hogyne – egyezett bele a lány. – Megfordult, és indult volna az ajtó felé, de aztán hirtelen

megtorpant, és visszanézett az irodára. – Lehetne egy végszavam, mielőtt itt hagyom ezt a

csodás helyet?

Alec gyanakodva nézett rá. – Igen.

- Jó – mondta Natalie, és szemen köpte Alec Matthews-t.

II.

Natalie Bright a fürdőszobával egybekötött kórházi szobája sarkában ücsörgött, és a

kamerákat kereste. A szoba azonban nem volt bekamerázva. A folyosó igen – azt Natalie már

akkor látta, mikor bekísérték az épületbe. De a szobájában egy szálat sem talált – arra a

következtetésre jutott, hogy mielőtt végleg eldugják egy diliházban, szeretnék neki megadni a

magánélet utolsó kiélvezhető illúzióját.

Natalie magában fintorgott. Micsoda nagylelkűség! Tegnap óta unatkozott személyre szabott,

ideiglenes börtöncellájában, mindez idő alatt csak annyira néztek rá, míg behozták neki

ugyanazt a kaját, amit a kórházban lábadozók kaptak – no meg míg az árvaházból

megérkezett az egyik volt növendéktársa, Anne, aki önként jelentkezett arra, hogy Natalie

kevés holmiját átköltöztesse az Árvácskából a kórházi szobába – két kukazsákban. Natalie

egész meghatódott. Anne persze – akiről Natalie őszintén remélte, hogy az életben többé nem

látja viszont – azért vállalkozott magától a feladatra, mert ki akarta faggatni a botrány

részleteiről a lányt – Natalie viszont egy idő után megunta, és orrba húzta látogatóját, aminek

az lett az eredménye, hogy Anne kirohant hisztizve a folyosóra, Natalie-t pedig a délután

hátralevő részére benyugtatózták.

- Agresszív vagy, drágám – kommentálta az esetet még aznap este Alec Matthews.

- Nem, csak a te orrodat már Martin eltörte, ezért nekem máson kellett gyakorolni – mondta

erre Natalie, és ha mást nem, azt legalább elérte vele, hogy Alec másnapig békén hagyja.

Azonban ahogy ott ült a szoba egyik hideg sarkában, felhúzott térdekkel, kopogtattak az ajtón.

Natalie égnek emelte a tekintetét. Még mindig nem értette, minek ez a mesterkélt udvariasság

– semmi értelme, hogy Alec kopogjon, mikor mindketten tudják, hogy a helyiségbe csak

egyféleképpen lehet bejönni – ha valaki kívülről kinyitja az ajtót.

- Szabad! – szólt ki Natalie gúnyosan.

A zárban fordult a kulcs, és valóban Alec lépett be az ajtón, fekete szövetkabátban, melynek

gallérján olvadásnak indult, fehér hópelyhek ültek. Január közepe felé jártak.

- Tegnap óta még mindig agresszív vagyok – mondta emelt hangon Natalie. – Felesleges volt

idejönnöd. Jobb lesz, ha tartod a távolságot, mielőtt még valami veszélyes, őrült dolgot

csinálok.

A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és fáradt pillantást vetett Natalie-ra.

- Például?

Natalie úgy tett, mint aki elgondolkodik. – A pár óra, amit ebben a szobában töltöttem

bezárva, hozzájárult az őrületem folyamatához. Vonzódni kezdtem a harapdáláshoz.

Alec lemondóan sóhajtott, és felakasztotta a kabátját meg a sálját az ajtó mellett álló fogasra.

- Nyugodtan befejezheted a műsort.

Natalie elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Szerintem szólnod kéne a londoni

kollegáknak, mielőtt elfajul a helyzet.

- A gúnyolódás nem elég ahhoz, hogy Martin Wilson ellen ejtsék a vádat – Alec Natalie

ágyához sétált, és helyet foglalt a szélén. Kezében táska volt, szeme kutatóan nyugodott a lány

arcán. – Úgyhogy, akár meg is próbálhatnál együttműködni.

- Úgy érted, veled? – kérdezte a lány, és megdöntötte a fejét. – Hallod, Alec neked aztán van

vér a…

- Nekem édes mindegy – vágott közbe nyugodtan a férfi. – Makacskodhatsz, ahogy akarsz,

ellenkezhetsz, de semmire nem mész vele.

Ültében kicsit előre dőlt az ágyon.

- Győztem, Natalie – hangsúlyozta. – Nem érted? Bárhogy is kapálózol ellene, nem ér semmit.

- És akkor most mit vársz tőlem? – érdeklődött Natalie féloldalas mosollyal az arcán. – Hogy

ugorjak a nyakadba, halmozzalak el csókokkal, és közben könyörögjek, hogy fogadj vissza,

mert nekem már úgyis mindegy?

- Nem várom el – felelte Alec kedélyesen – de az tagadhatatlan, hogy a saját helyzeted

javítanád vele.

Natalie nekidöntötte a fejét a falnak, és lehunyta a szemét. – Gyere vissza, ha van a

tarsolyodban valami tárgyalóképesebb ajánlat.

- Ennél tárgyalóképesebb aligha lesz – hallotta kívülről a férfi mély hangját. – Igazán

végiggondolhatnád. Ahogy most állnak a dolgok, úgy fest, Wilson egy időre sittre kerül, téged

meg Londonba visznek, és néhány évig arra próbálnak majd rájönni, hogyan kell téged

kezelni. Pechjükre ezt csak én tudom, így adja magát a lehetőség, hogy az orvosodként én is

veled menjek, és részt vegyek a londoni intézet munkájában. Tőlem nem szabadulsz. Ideje

lenne már, hogy megtanuld.

- Itt hagyod az Árvácskát? Ahhoz Erika Brown-nak is lesz egy-két szava.

- Nem lesz, volt – közölte Alec szárazon. – Már nem vagyok az Árvácska Szociális Otthon

pszichológusa többé.

Natalie szeme felpattant. – Felmondtad a szerződésedet? – kérdezte őszintén meglepve. –

Máris? És az igazgatónő cseppet sem találta gyanúsnak?

- Ne reménykedj – nevetett fel Alec. – Évek óta vezetem az orránál fogva azt a vénasszonyt,

előállni valami hivatalos magyarázattal nálam már rutinmunka.

- És mi a helyzet a tükörbenézéssel? Az is olyan jól megy? – ironizált Natalie. Alec halkan

füttyentett.

- Nagyon formában vagy ma.

- Köszönöm. És most, ha nincs egyéb mondanivalód, akár el is tűnhetnél innen a francba.

Alec-ről lepergett a gorombaság. Mosolyogva megrázta a fejét.

- Még csak most jöttem. Ilyen hamar el akarsz küldeni? Még nem is hallottad a jó hírt!

A táskájáért nyúlt, egy borítékot vett elő belőle. Natalie gyanakvó pillantást vetett a papírosra.

– Nem biztos, hogy akarom hallani.

- Pedig az áll benne, hogy részt vehetsz a tárgyaláson. Mi több – a táskából egy másik, kisebb

boríték is előkerült – rögtön egy bírósági idézést is hoztam neked, amely az orvosi

engedélyemmel egyenest a tanúk padjára szól. Nem nagyszerű?

Natalie felpattant, és óvatosan odament az ágyhoz. Átvette először az egyik majd a másik

borítékot, és felbontotta őket. Alec tekintete minden mozdulatát követte.

- „Kiskorú mentális egészségügyi állapota nem befolyásolja a tárgyaláson való részvételt” –

olvasta fel hangosan a lány. – „Tanúként, és résztvevőként való megjelenésre jogosult,

tanúvallomása az ügy részletes feltárásához szükséges.”

Az első papírt Natalie az ágyra dobta Alec mellé. – És neked ebben mi a pláne? Miért

engeded, hogy ott legyek?

- Látni akarom, hogy nem tudsz mit felhozni a saját magad, és Martin Wilson védelmére –

mondta Alec. – És az a pláne, hogy ha elkezded mondani a saját verziódat, amire semmi

bizonyítékod nincs, azt hamis tanúzásnak minősítik. Ha Martin Wilson teszi ugyanezt – őt is

beidézték, értesültem róla – akkor az súlyosbíthatja a büntetését. Ezért engedem, hogy ott

legyél.

Natalie viszonozta a doktor mosolyát. – Hogy az Isten rohasztaná meg a lelked, Alec

Matthews.

- Nincs kizárva, hogy meg fogja, de nem most – vont vállat Alec. – Előbb még ki akarom

élvezni, hogy láthatom, amint tehetetlenül vergődsz a markomban.

- Gondolod, hogy megadom neked ezt az elégtételt? – kérdezte csöndesen Natalie.

- Ó, biztos vagyok benne – Alec felállt az ágyról, Natalie pedig ösztönösen hátrált egy lépést.

– Most még dacolsz, azt hiszed, van esélyed, azt hiszed, ha kitartó vagy, akkor egy idő után

mindenki hinni fog neked. De ki kell, ábrándítsalak. Az emberek bosszantóan kiszámíthatóak,

Natalie. Annak hisznek, amit látnak. Én olyasvalamit adok nekik, ami kézzel fogható. Ezek

után kit fog érdekelni, hogy hamis? Úgy sejtem, a te kis világod Martin Wilsonnal, amiben ti

apa és lányaként szeretitek egymást, láthatatlan. És a legtöbben lusták a dolgok mélyére

nézni, ha valaki egyszerűbb megoldást kínál. St. Gates csak annyit fog tudni, hogy rengeteg

időt töltöttél el Wilson házában. Mit gondolsz, mit fognak hinni? Hogy matekoztatok?

- Nálad is sokat voltam – tiltakozott Natalie. Alec azonban csak nevetett.

- Csakhogy nekem orvosi engedélyem van. Rám senki nem gyanakodna.

Előrelépett, Natalie válláról óvatosan felemelt egy begöndörödő vörös tincset és

szórakozottan az ujja köré csavarta. – Ami pedig téged illet – folytatta halkabban – tudod jól,

hogy mindenkinél jobban ismerlek. Tudom, hogy gondolkozol. Tudom, mire számítasz. És

tudom, mit fogsz tenni. Elkezdődik a tárgyalás, és te, ahogy fokozatosan végignézed, hogyan

hullik szét minden esélyetek Martin Wilsonnal, egy idő után könyörögni fogsz nekem, hogy

nem érdekel veled mi lesz, csak őt mentsem meg a börtöntől. De persze az már nem rajtam

fog állni.

Natalie szíve a torkába ugrott. Vajon tényleg így lesz?

- Vedd le rólam a kezed – mondta ridegen. A férfi keze aláhullott.

- Ahogy akarod. Már úgy sem tartod magad soká.

Otthagyta a lányt, és visszaült az ágy szélére.

- A másik levelet meg sem nézed? – kérdezte úgy, mintha közben mi sem történt volna.

Natalie felbontotta a második borítékot, és próbált nyugalmat erőltetni magára – ujjai

reszkettek, ahogy kivette a lapot és széthajtotta. Nagy nyomtatott betűk hirdették a küldemény

célját – idézés – és a papír nem közölt egyebet, mint a tárgyalt ügy mibenlétét néhány szóban,

a helyszínt és az időpontot.

Natalie szeme elkerekedett.

- Február tizenkettő? – még egyszer átolvasta, de a szám nem változott. – Hiszen az még több

mint egy hónap!

- Bizony – Alec megint vigyorogni kezdett. – A tárgyalások már csak ilyen hosszadalmas

dolgok. Valószínűleg még tovább is fog tartani, ha nagyon sokáig kardoskodsz a saját verziód

mellett.

- Úgy érted addig be leszek zárva ide? – Natalie most már nem tudta elrejteni az ijedségét.

- Még egy jó ideig be leszel zárva.

Natalie kezéből kihullott a papír. Alec együtt érző arcot vágott.

- Ó, drágám… ugye megmondtam, hogy győztem? Kezded már felfogni?

Natalie nem felelt, csak néhány percig lehajtott fejjel meredt a padlóra, majd lehajolt, felvette

a papírt és visszavitte az ágyhoz.

- Akkor sem fogom csak úgy megadni magam – mondta határozottan, és Alec kezébe nyomta

az idézést.

A férfi szeme elégedetten felcsillant. - Szinte reméltem, hogy ezt mondod.

Újra kézbe vette a táskáját és ezúttal egy irattartót vett elő belőle, amit átadott a lánynak.

- Úgyhogy, gondoltam hozok neked egy kis ízelítőt az elkövetkezendő eseményekből.

A lány kinyitotta az irattartót. Egy rajz fénymásolata került elő belőle, gondosan nylonba

csomagolva. A képen két ember volt ábrázolva, az egyikben Natalie döbbenten ismert

önmagára, a másik arc pedig a Martiné volt. A két rajzolt alak egymás nyakába kapaszkodva

csókolózott. Natalie percekre megnémult az elképedéstől.

- Mi a szar ez? – nyögte ki végül.

- Ez a te rajzod másolata – válaszolta Alec készségesen. – És egyben az én bizonyítékom.

- Ezt senki nem fogja bevenni – jelentette ki Natalie. – A vak is látja, hogy nem én csináltam.

Az istenért, még csak nem is így rajzolok!

- Ha senki nem vette volna be – magyarázta Alec türelmesen – akkor szerinted te most itt

lennél, Martin meg rács mögött?

Natalie szeme fel alá ugrált a rajzlap és Alec arca közt – szemlátomást nem tudta eldönteni,

hogy ez az újonnan felbukkant tényező mekkora veszélyt jelent rá, meg Martinra nézve. – De

mégis ki…?

Aztán hirtelen lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – Hát persze. Blake.

- Örülök, hogy rájöttél – Alec keresztbe fonta a karjait a mellkasán, és kényelmesen

elhelyezkedett Natalie ágya szélén. Látszólag kitűnően szórakozott.

- Mivel vetted rá, hogy rajzoljon neked egy ilyet? – kérdezte a lány, de megint csak nem volt

szüksége Alec feleletére, a válasz másodperceken belül ott volt a nyelve hegyén. – Ó. Colin.

- Ügyes – duruzsolta a férfi, mintha barkóbáznának, és a lány közel járna a megoldáshoz.

- Miattam szakítottak – mondta Natalie, inkább magának, mint Alec-nek. – Eléggé utál ahhoz,

hogy lelkesen keresztbe tegyen nekem. És ha engem Londonba visznek…

- Akkor Colin Anders szabadon Blake-é lehet – bólintott Alec. – Okos lány van te.

Nataie arcát vörösre gyújtotta a harag. – Le fogom tagadni, hogy ez az én rajzom.

- Felőlem – Alec visszavette a rajzot és az irattartót a lánytól. – Ha azt akarod, hogy a vád

súlyosbodjon, egész nyugodtan. Az eredeti egyébként jelenleg is a bírónál van.

- Elég, ha összehasonlítják bármelyik más rajzommal – ellenkezett Natalie – látni fogják,

hogy a kettőnek köze sincs egymáshoz.

- Fáj, hogy így alábecsülsz – Alec tettetve lebiggyesztette a szája sarkát. – Ennél azért

furmányosabbnak ismersz, nem?

- Vagyis zseniális terved melyik részébe nem avattál még be? – türelmetlenkedett Natalie

ingerülten. Egyre jobban feszélyezte, hogy nem látja, át mire készül a doktor.

- Az had legyen az én titkom – kacsintott rá a férfi. – Abban mi az élvezet, ha mindent

elmondok?

- Te beteg vagy – mondta Natalie szörnyülködve. – Téged kéne bezáratni a Szent Annába

ugye tudod?

- Nem, csak most én játszom – válaszolta Alec és ismét felállt az ágyról. – Tudod Natalie,

évekig vártam, hogy beszélj hozzám, hogy mindent elmondj nekem, ami a szívedben van. De

te megloptál engem. Kihasználtál.

Hirtelen előrenyúlt, átfogta a lány derekát, és magához húzta.

- Ne nyúlj hozzám – sziszegte a lány rémülten, és megpróbált kiszabadulni – sikertelenül.

Alec rá se hederített a tiltakozásra.

- Most én nem mondok neked semmit. Csak nézem, ahogy majd szenvedsz. Ahogy én

szenvedtem.

Natalie megpróbálta elfordítani a fejét, de a férfi másik kezével megragadta a lány állát, és az

arcát a magáé felé fordította.

- Te teremtettél engem Natalie – suttogta. – Amikor először megcsókoltál. Onnantól kezdve

valaki más lettem. És egy ideig tűrtem, hogy játszadozz velem, de amikor meguntál és el

akartál dobni, megfogadtam, hogy ennek vége. Most én jövök. Te tettél azzá, ami most

vagyok. Úgyhogy nézd. Nézd, mit teszek. Miattad.

Natalie lehunyta a szemét. Abban a sokszorosan ismert helyzetben találta magát, amikor a

férfi ereje letaglózta őt, úgy hogy moccanni sem tudott, ezért csak annyit tehetett, hogy

csukott szemmel várta, mi fog történni. De semmi kellemetlen nem következett – a lány

közvetlenül maga előtt hallotta a férfi lélegzetvételét, érezte, ahogy az ajkai éppen csak

végigsimítják az övét, aztán a derekán enyhült, majd teljesen megszűnt a szorítás.

Mikor kinyitotta a szemét, már csak azt látta, hogy Alec felkapja a kabátját, elhagyja a szobát

és maga után kulcsra zárja az ajtót. A léptei még egy ideig beszűrődtek a folyosóról.

III.

- Ismételd meg – mondta Sam Dailey, Martin Wilson ügyvédje, miközben egy gondosan

bezárt ajtajú rendőrségi szoba asztalánál ült, és az ügyfelét hallgatta.

Martin felpillantott az asztallapon pihentetett kezeiről, melyek kivételesen most nem voltak

megbilincselve. – Az egész sztorit előröl, vagy csak a kevésbé hihető részeket?

Sam hátradőlt a székén. – Magam sem tudom, melyik a leghihetetlenebb.

- Nem vagy vele egyedül, Samy.

- Martin – az ügyvéd idegesen beletúrt a hajába – tudod bárhogyan bizonyítani azt, amit

nekem most elmondtál?

- A sokadik vagy, aki ezt kérdezi tőlem – felelte nyugodtan a tanár. – És nyílván nem is az

utolsó, akinek azt felelem: nem. Az adott becsületszavamon kívül semmit nem tudok felhozni

mentségemre.

- Akkor haver – mondta Sam hangjában őszinte együttérzéssel – nem akarok alpári lenni, de

azt kell mondjam, nyakig ülsz a szarban.

Martin halkan felnevetett. – Gondolom ez a szakmai véleményed.

- Mondhatjuk.

- Értékelem a szókimondásod, Samy.

- Csak sajnos semmire nem mész vele – válaszolta az ügyvéd nyersen.

- Ennyire rosszak az esélyeim?

- Nos, lássuk csak – Sam úgy tett, mint aki mélyen elgondolkodik. – Egy olyan pasast akarsz

megcáfolni az „adott szavaddal”, aki egyszerre tudja felmutatni az engedélyét, az összevert

arcát és a bizonyítékait – szóval szerinted?

- És ha nekem ott van a saját összevert arcom, a tanári hírnevem és az adott szavam?

- Martin – sóhajtott fel Sam – te jó vagy matekból. Ezt már akkor tudtam, mikor az érettségin

lesúgtad hatvan százalékosra a tesztem. Ezért pofátlan mód megkérdezem: szerinted ebben a

képletben merre mutat a relációjel?

- Kedves tőled, hogy lefordítottad a dolgot az én nyelvemre – mosolygott rá Martin. Az

ügyvéd kurtán biccentett. - Te azért hiszel nekem ugye?

- Nehezen ugyan, de igen – felelte Sam. – Érdekes lenne, ha úgy védenélek a bíróságon,

hogy egy szavadat sem hiszem. Persze mindent meg fogok tenni, de… - egy pillanatra

elhallgatott. – De azzal remélem tisztában vagy, hogy nekem gyakorlatilag egy ütőkártya

sincs a kezemben, míg az állami jogász dugig van velük.

- Persze – mondta Martin és megint lebámult a kézfejére. Az ügyvédje összevonta a

szemöldökét.

- Hogy lehetsz ilyen átkozottul nyugodt? Kilencven százalék esély van rá, hogy le fognak

csukni.

- A számok nem ijesztenek meg Sam – magyarázta Martin csöndesen. – Te mondtad, hogy jó

vagyok matekból. A kilencven százalék sok ugyan, de néha a maradék tíz kell ahhoz, hogy

megkapjam a jó eredményt.

- Szerintem meg csak szimplán hülye vagy – véleményezte Sam gondterhelten. Martin

nevetni kezdett.

- Igen, az is könnyen meglehet.

Az ügyvéd a fejét csóválta. – Ez a lány… Natasha…

- Natalie.

- Igen… Nem gondolod, hogy túl messzire mentél érte?

- Az attól függ – mondta Martin – mit értesz túl messze alatt.

- Mondjuk, hogy miatta fognak sittre vágni.

- Ha sittre is vágnak, az se miatta lesz – rázta meg a fejét a tanár. – Vagy legalábbis nem

közvetlenül miatta.

- Azt mondtad, ő kezdett viszonyt Matthews-zal.

- És?

- Akkor ő a hibás, nem?

- Nem – jelentette ki Martin élesen. A hangjából kiveszett a nyugodtság. – Egy tizenöt éves

árva lány volt, minden nélkül. Persze, hogy vágyott egy felnőtt figyelmére. Alec Matthews

dolga lett volna, hogy leállítsa, és elmagyarázza neki, hogy a helyzetét nem így kell kezelni.

De nem ezt tette. Natalie gyerek volt még. A felelősség pedig a felnőtteké. Egy harmincas

férfi viszont, aki ráadásul pszichológus is, meg tudja ítélni a dolgok súlyát. Neki kellett volna

mindezt megelőzni.

- Nagyon szereted ezt a lányt, ugye? – kérdezte óvatosan Sam. Martin nem felelt, hanem egy

másik kérdést tett fel. – Neked van családod, ugye Samy?

- Igen.

- Gyerekeid is.

- Egy fiú, és egy lány.

- Akkor próbáld elképzelni, hogy a lányodat elveszik tőled. Nem tennél meg mindent azért,

hogy megvédd?

- Martin – Sam előrehajolt és mélyen ügyfele szemébe nézett. – Ő nem a te lányod!

- Persze, vér szerint nem is – legyintett a tanár. – De ez már régen nem erről szól. Tök

mindegy, hogy neki más a vércsoportja, mint nekem, én attól még ugyan olyan szarul érzem

magam, mint te, amikor elképzelted, hogy elvehetik a lányodat. Érte még a sittre is emelt

fővel megyek.

- Na igen… - Sam elharapta a mondatot. – Még nem tudod.

- Micsodát?

Sam felsóhajtott. – Nem segítesz neki akkor sem, ha büszkén ülsz be a cellába. Valószínűleg

neki is valami hasonlót terveznek, csak kicsit másképp.

- Ezt hogy érted? Itt marad St. Gates-ben az árvaházban, nem?

- Nem egészen – mondta Sam óvatosan válogatva a szavakat. A homlokán ráncokba

gyűrődött a bőre. – Jelenleg a kórházban van egy elkülönített szobában, és három pszichiátriai

szakember felügyeli a viselkedését, akiket a londoni Szent Anna intézetből küldtek ide. Ha a

vádban bűnösnek találnak titeket, akkor elmegyógyintézetbe fogják őt zárni.

- Mi?!

- Jól hallottad. És nem fogom tudni megvédeni. Kiskorú – az Árvácska Szociális Otthon

lemondott a gyámsági felügyeletről, költői megfogalmazásban kidobták – a te örökbefogadási

kérelmedet a legrövidebb úton hatályon kívül helyezték, tudom, mert ott voltam. Ez még

aznap történt, hogy megérkeztem Londonból. Alig szálltam ki a tetves kocsiajtón, már kaptam

is a telefonhívást, hogy menjek, mert a jelenlétem szükséges. A gyámsági jog most Alec

Matthews-é.

Martin felpattant a székéről és fel alá járkálni kezdett a kis helyiségben.

- Ide figyelj Sam – mondta végül, és megállt az asztal előtt. – Nem érdekel velem mi lesz,

hallod? De őt valahogy meg kell mentened ettől!

- Igen, és azt még is hogy képzeled? – kérdezte az ügyvéd gúnyosan. – Ebben ketten vagytok

benne! Nincs olyan opció, hogy elválasztjuk a két lehetőséget: ha te buksz, ő is bukik, és

mindketten mentek oda, ahová a bíró mondja. Ha önként és dalolva szaladsz a börtönbe,

akkor is. Felesleges a mártírt játszani. A te lányodnak nincs hová mennie, ha téged elítélnek.

Be kell költöznie a Szent Annába, és ott már nem fog számítani az, ha időközben betölti a

tizennyolcat; ha egyszer oda bement, akkor kifelé már csak szakorvosi engedéllyel vezet az

út. És ha egyszer ki is jön, ugyan mit fog kezdeni pénz és segítség nélkül, míg a te a sitten

ülsz? Ne izgulj: ha igaz, amit mondasz, Alec Matthews pont arra játszik, hogy ő legyen az

egyetlen, aki fel tudja karolni Natalie-t, amikor már egyedül fog állni a rideg valóságban.

Ezzel minden felelősség alól kibújna: Natalie addigra felnőtt lesz, és ha egy felnőtt nővel kezd

kapcsolatot, azért nem hogy nem jelentheti fel senki, de még az engedélyét sem vonják be.

Érted már?

Martin egy ideig elgyötörten nézett rá, majd az öklével az asztallapra csapott. – A rohadt

életbe – morogta elkeseredetten, és lerogyott a székére.

- És a legnagyobb gond, hogy amíg nincs a kezünkben valami szilárd bizonyíték, labdába sem

rúgunk a bíróságon. Azt meg sem kérdezem, van-e valaki, aki le tudja tenni az óvadékot.

- Akkor remélem, ez most nem kérdés volt – felelte Martin lemondóan.

- A szüleid… - puhatolózott Sam, de a tanár közbe vágott.

- A szüleim remélhetően még nem tudnak erről az egészről, és igen, ezt az állapotot addig

fenn akarom tartani, ameddig csak lehet.

- Értem – bólintott Sam. – Akkor viszont nincs ötletem. Amíg nem csengeti ki valaki az

óvadékodat, vagy nem nyered meg a tárgyalást, az ideiglenes celládból egy tiszta gatyáért sem

fognak kiengedni. A tárgyalás két nap múlva kezdődik. Van ebben a városban legalább

egyvalaki, aki még hajlandó szóba állni veled, ne adj’ Isten, még el is hiszi, hogy ártatlan

vagy?

- Csak egyvalaki van Natalie-n kívül – válaszolta Martin. Sam megrántotta a vállát.

- Az is több mint a semmi. Kicsoda ő? Felveszem vele a kapcsolatot, ha tud, legalább egy

öltönyt hozzon be neked a tárgyalásra.

- A kolléganőm, Amanada Foreman.

IV.

Amanda Foreman a Martin Wilson ügyvédjétől kapott kulccsal nyitott ajtót.

A házban félhomály fogadta, az ablakokon csak némi fény áradt be a kinti szürkület miatt.

Amanda felkattintotta a legközelebbi villanykapcsolót, a fogasra akasztotta a kabátját, és

megkereste Martin szobáját. Miközben a szekrényben kutatott, hogy kiválassza a férfi

számára a lehető legelegánsabb öltözéket a másnap kezdődő tárgyalásra, Amanda

gondolkodni próbált.

Még mindig nem tudta összerakni. Emlékezett arra, mi volt az első reakciója, mikor a st.

gates-i gimnázium igazgatója összehívta a tanári kart, hogy közölje velük a Martin Wilsonról

a napokban kiderült csúnya titkot; miközben kollégái kivétel nélkül mind egymással kezdtek

suttogni, hogy megtárgyalják az esetet, Amanda hangosan felnevetett, és azt mondta, aki ezt

terjeszti, annak van még mit csiszolni a humorérzékén.

Amikor azonban a tanári szobában minden arc felé fordult, Amanda megrémült, mert

mindegyiken ugyanazt látta viszont; a teljes meggyőződést a hír hitelessége felől.

Nem értette. Nem tudta felfogni, hogy lehetnek az emberek ennyire vakok; hogy hihetik,

hogy Martin Wilson egyáltalán képes lehet ilyesmire.

Talán éppen mert annyiszor szemtanúja volt annak, hogyan néz egymásra a két vádlott az

iskolai folyosó két oldaláról, Amanda biztosra vette, hogy a vád igaztalan, és efelől egy

szemernyi kétséget sem érzett. A gond ott kezdődött, hogy látszólag Amanda volt az egyetlen

egész St. Gates-ben aki így vélekedett; leszámítva Sam Dailey-t, Martin ügyvédjét, és persze

Natalie-t.

Alig telt bele néhány nap, és a városka Martin Wilson és Natalie Bright botrányos

viszonyától volt hangos; Amanda nem tudott olyan helyre menni, ahol ne az eset részleteit

tárgyalták volna. Erről beszéltek a diákjai a tanterem ajtaja mögött, a kollégái a tanáriban és a

kávéautomata mellett, erről folyt a szó a postán, az utcán, még az átokverte közértben is. És

ahogyan az emberek egyre jobban belejöttek a közös témába, Amanda undorodva fedezte fel,

hogy hajlamosak az ügyet a saját fantáziájuknak megfelelő köntösbe öltöztetni és továbbadni,

ezért a pletyka napok múltán már olyan színes lett, mint a kisiskolások kifestőkönyve.

Mégsem ez volt, ami a legjobban felkavarta Amanda gyomrát, hanem az, hogy pontosan

tudta, St. Gates ezt az egészet roppantul élvezi – végre volt valami, aminek köszönhetően a

kisváros kitört a szürke, eseménytelen hétköznapok burkából. A lakók végre nem csak az

időjárásról meg a turizmusról tudtak szót váltani, a szidalmak középpontjából kikerült az a

szomszéd, akinek egész éjjel ugat a kutyája, meg az, amelyik keddenként csalja a nejét, és

bekerült helyettük Martin meg Natalie, illetve kettejük viszonya, amelyet a kisváros lakosai

megjátszott botránkozó arckifejezéssel ugyan, de készségesen tűntettek fel néha meglehetősen

perverz fényben.

St. Gatesben mindenki – mintha csak a kávéjuk felett a reggeli újságban olvasták volna –

tisztában volt vele, hogy dr. Alec Matthews jelentette fel Martin Wilsont. Az is nyílt titoknak

számított, hogy a pszichológus először le akarta beszélni a két érintettet a viszony

folytatásáról, és mikor ezért Wilson brutálisan megverte (Kár azokért a gyönyörű

arcvonásokért! – hangoztatta Blake River édesanyja) a doktornak nem maradt egyéb

lehetősége, mint feljelentést tenni.

Persze, gondolta dühösen Amanda. Míg Matthews-nak csak a „gyönyörű” arccsontjain esett

némi csorba, Martin bordái megzúzódtak – erről persze senki nem akart tudomást venni, még

akkor sem, mikor Amanda azt bizonygatta, hogy ő vitte be Martint kocsival röntgenre. Mi

több, miután kifejtette a véleményét arról az iskolában, hogy szerinte ebben az ügyben Martin

teljesen ártatlan, ő maga is a látványos közutálat tárgya lett.

Ez érdekelte azonban a legkevésbé – sokkal inkább izgatta az a részlet, amit még Martinból

sem tudott kiszedni, míg befelé autókáztak a kórházba: hogy pontosan miért verekedtek Alec

Matthews-zal.

A másik, amit nem értett, az volt, hogy mindez miért jó Alec Matthews-nak; Amanda sejtette,

hogy a pletykát, amit a város az első szótól az utolsóig elhitt, a doktor terjesztette el, és ha

csak ennyi lett volna, az betudható az egyszerű rosszindulatnak – de letartóztattatni Martint?

Börtönbe juttatni, csak mert ő tudott segíteni Natalie-n, nem pedig Alec, a pszichológusi

diplomájával? Lehet valaki ennyire eltorzultan ambiciózus? Vagy van még valami a

háttérben, ami ezekre a tettekre motiválja Alec Matthews-t, valami, amiről Amanda nem tud,

Martin viszont igen? Ezért verekedtek volna? Mennyi köze van mindehhez Natalie-nak?

Amandának végső kétségbeesésében még az is eszébe jutott, hogy a doktor titokban talán

beleszeretett Natalie-ba, és képtelen elviselni a gondolatot, hogy a lány –ha máshogy is, de –

Martint szereti. Végül azonban elvetette az ötletet; lehet, hogy Alec hazugságot terjeszt, de

Amanda tudta róla, hogy a munkája mindennél fontosabb neki – túl megfontolt, hogy egy

ilyen üggyel az engedélyét veszélyeztesse. De akkor mi lehet az indítéka? Miért akarja

Martint ilyen csökönyösen elrakni az útból?

Amanda megrázta a fejét, miközben vállfára akasztott egy kiválasztott fekete öltönyt. Ujjai

automatikusan futottak végig a zakó gombjain.

Vajon Sam Dailey tudja, mi folyik itt? Nyilvánvalóan tudja, hisz akkor nem tudná képviselni

Martint a bíróságon. Amikor előző nap átadta a kulcsokat Amandának Martin házához,

Amanda hiba próbálta faggatni, az ügyvéd csak annyit mondott, hogy egyelőre nem beszélhet

semmiről. Amandát egyre inkább aggasztotta a dolog. Sam nem tűnt éppen optimistának az

üggyel kapcsolatban – az arca nyúzott volt, tekintete gondterhelt, és amikor Amanda arra

kérte, legalább azt árulja el, hogy áll a dolog, Sam csak mordult egyet, és azt felelte: rosszul.

Amire pedig Amanda végképp nem tudott logikus magyarázatot adni, az a kérdés volt, hogy

két nappal ezelőtt miért postáztak ki neki egy bírósági idézést, ami most ott lapult a lakásában,

szekrénye egyik fiókjának mélyén. A hivatalos irat tanúként való megjelenést követelt tőle a

helyi bíróságon, február másodikán; más adatot nem közölt, pedig Amanda hálás lett volna,

ha a jogászok azt is elárulják neki, hogy mi a túrót akarnak tőle - ugyanis magától elképzelni

nem tudta. Ha a városlakók sem hisznek el neki egy egyszerű állítást – Martin ártatlan! –

akkor milyen arcot vág majd az ügyész, ha Amanda az mondja, ő az egészből csak annyit ért,

hogy Martin Wilson lányaként szereti Natalie Brightot.

Amanda gondterhelten sóhajtott, a vállfájánál fogva felemelte az előkészített öltönyt, és

elhagyta a hálószobát. Nyomasztotta, hogy Martin háza ennyire üres, mélységes részvéttel

gondolt börtöncellában várakozó barátjára. Mikor az ajtóhoz ért, leakasztotta a kabátját a

fogasról, és felkapta, majd a vállfáért nyúlt, hogy induljon. Tekintete betévedt a nyitott ajtajú

konyhába, és észrevette, hogy az asztaltól kifordítottak két széket. Bizonyára itt ült Martin

meg Natalie mikor a rendőrök megérkeztek. Az asztal alatt volt valami.

Amanda leeresztette a kezét, és besétált a konyhába. Lehajolt, és felvette az asztal alatt heverő

tárgyat: Natalie táskáját. Percekig elgondolkodva bámult rá: sejtette, hogy Natalie akkor

hagyta itt, mikor a rendőrség elvitte őket Martinnal. Nem volt benne biztos, hogy jól teszi, ha

turkálni kezd a táskában, de arra gondolt, hogy hátha Natalie-nak szüksége lenne valamire a

táska tartalmából, ami most nincs nála. Tudta, hogy a lányt pszichiátriai felügyelet alatt tartják

a kórházban a tárgyalás idejére, de annyit nyilván megengednek, hogy Amanda elvigye neki,

ami az övé. Még csak nem is kell megnéznie, mi van táskában. Ezt fogja tenni, elviszi a

lánynak, méghozzá akár már holnap.

De hiába gondolta végig, mit fog csinálni, Amanda nem mozdult – továbbra is ott állt a

konyha csempéjén, kezében Natalie táskájával, és nem tudta leküzdeni magában a kísértést,

hogy bele ne nézzen – abban reménykedett, hogy talál valamit egy apró zsebben, ami

megmagyarázza ezt az egész zűrzavaros helyzetet, sőt talán még ahhoz is elég lesz, hogy

Martint felmentsék a vád alól.

Óvatosan, mint aki lopni készül, lehúzta a cipzárt a táska száján, és belenyúlt. Főleg füzetek

tolultak a keze alá; a táska nagy részét a lány iskolai jegyzetei, és könyvei foglalták el.

Amanda kitapintott egy csomag zsebkendőt, néhány tollat, majd a táska mélyén ujjai egy kis

alakú kemény borítóba ütköztek. Amanda átfogta kis könyvecske gerincét, és kirángatta a

rápakolt súly alól; tudta, hogy ha az is tankönyv lenne, Natalie nem rejtette volna gondosan a

többi holmi alá. Amint a kezébe vette a táskából előkerült kis naplót, azonnal felismerte; látta

már korábban, amikor még Natalie kislány volt. Ez volt az a notesz, amibe figyelés helyett

minden órán rajzolgatott; ezt vették el tőle, és adták annak idején Amanda kezébe, hogy a

véleményét kérjék.

A tanárnő bámulatosnak találta, hogy Natalie annyi év után még mindig ebbe a füzetbe

rajzol, amit akkor elvettek tőle, majd visszaadtak neki, azzal a feltétellel, hogy többet nem

rajzolhat órán. A borítón meglátszott a viseletesség; kopott volt és félig szakadt. És csak úgy,

mint a táska, rejtett valamit.

Amanda csodálkozva látta, hogy a napló lapjai középen szétnyílnak, és helyet adnak valami

masszív, széles kis tárgynak; mintha Natalie egy túl vastag könyvjelzőt ékelt volna a notesz

közepébe, hogy el ne felejtse, hol tart. Amanda széthajtotta a könyvecskét, és kivette belőle a

lapok közzé rejtett nehezéket. Egy gyönyörű, újonnan vásárolt mobiltelefont.

Amanda döbbenten meredt a tenyerén tartott eszközre. Két ujjának lenyomata ott maradt a

fekete kijelző lapján. A telefonon halvány fénycsík futkározott ide-oda, ahogy a tanárnő

megvizsgálta.

El sem tudta képzelni, hogyan jutott hozzá Natalie egy ilyen mobilhoz. Elég volt ránézni az

eszközre, és ha mást nem, azt azonnal lehetett tudni, hogy pofátlanul drága volt; az árvák

pedig csak a tizennyolcadik életév betöltése után juthattak hozzá a rájuk örökített pénzhez;

már ha elvesztett hozzátartozóik egyáltalán hagytak rájuk némi vagyont. Honnan szerezte

akkor Natalie erre a pénzt? Martin vette volna neki? Az árvaháztól biztos nem kaphatta –

Erika Brown egy vasat sem adott volna ki olyan dolgokra, amelyeknek nem látja értelmét.

Tényleg Martin ajándéka lenne?

Habár ez tűnt a legvalószínűbb válasznak, Amanda valahogy nem tudta elképzelni. Martint és

Natalie-t pont azért vitték el rendőrautókban, mert állandóan együtt voltak, és ez kelti a

legnagyobb gyanút – de ha Natalie szinte minden szabadidejét Martinnál töltötte, miért lett

volna szükségük egy telefonra – méghozzá egy ennyire puccos telefonra? Martin és Natalie

lelki síkon voltak leginkább összekötve – minek egy ilyen kapcsolathoz egy érintőképernyős

mobil?

Mindenestre, Amanda eltökélte, hogy kideríti. Megnyomta a telefon szélén lévő apró

gombot; nem történt semmi. Megnyomta hosszabban, mire a képernyőn egy percre megjelent

egy tartály képe benne egy piros csíkkal, majd a kijelző újból elsötétedett, és aztán nem

látszott benne más, csak Amanda kíváncsi arcának tükörképe, mintha a nő egy fekete tó

felszínére bámult volna.

A tanárnő a táskához kapott, és ismét kutatni kezdett benne, perceken belül pedig meg is

találta, amit keresett; megkönnyebbült sóhaj kíséretében húzott elő egy hosszú zsineget a

táska aljáról – egy telefontöltőt. Már szinte ugrott volna a legközelebbi konnektorhoz, hogy

azonnal tölteni kezdje a mobilt; mikor hirtelen megdermedt. A verandán, közvetlenül az ajtó

előtt kulcscsörgés és lépések zaja hallatszott.

Amandában még a vér is meghűlt. Mégis mi folyik itt? Ki akar Martin házába bejönni? Kinek

adott még kulcsot Sam Dailey?

Ösztönszerűen cselekedett: egy határozott mozdulattal beledobta a Natalie mobilját meg a

töltőjét a saját válltáskájába, majd fogta a Natalie-ét, és sietős léptekkel az ajtóhoz iramodott,

felkapta az öltönyt, és lenyomta a kilincset – éppen akkor sikerült nyitnia az ajtót, mikor a

kint álló férfi már dugta volna a kulcsot a zárba.

Nehéz lett volna megmondani, melyikük lepődött meg jobban: Amanda Foreman, vagy Alec

Matthews. A tanárnő és a pszichológus néhány döbbent másodpercig kölcsönös értetlenséggel

meredt egymásra – majd a doktor, ügyesen úrrá lett a helyzeten és nyájasan a tanárnőre

mosolygott.

- Miss Foreman! Nahát! Mit csinál itt?

Amanda gyanakvóan nézett a szemébe. – Én is pont ugyanezt akartam kérdezni öntől, dr.

Matthews. Abban a hitben voltam, hogy csak én kaptam kulcsot ehhez a házhoz Martin

Wilson ügyvédjétől.

- Nos, ami azt illeti, nem, én is kénytelen voltam kérni egyet – mondta a doktor, és

megcsörgette a kezében tartott kulcsot, ami egy szál magában árválkodott egy fém karikán.

Amanda udvariasan felvonta a szemöldökét. – Szabad tudnom, milyen alapon?

Matthews elmosolyodott. – Hát hogyne. Aznap, mikor Natalie-t elvitték, itt hagyta a táskáját.

Azért jöttem, hogy visszavigyem neki. Tudja, hogy semminek ne legyen híján, amíg a

tárgyalásra várunk.

- Akkor a legjobbkor jött – vágta rá Amanda diadalmasan. Habár még nem tudta pontosan,

miért, de örült neki, hogy eltette a Natalie mobilját, mielőtt a táska a férfihoz került volna. –

Én Martin Wilsonnak készítettem elő egy öltönyt a tárgyalásra, és közben megtaláltam, amit

keres – készségesen Matthews felé nyújtotta a Natalie táskáját, és közben feszülten figyelte a

pszichológus arcának minden rezdülését. – Vigye vissza Natalie-nak. Bizonyára szüksége van

rá.

A doktor arcán árnyék suhant át. Tekintete egyszerre épp olyan gyanakvóvá vált, mint az

imént a tanárnőé. – Köszönöm – mondta lassan. – Natalie örülni fog, hogy meglett.

Amanda bólintott, a férfi pedig megfordult és lesétált a veranda lépcsőin. Amanda kulcsra

zárta a bejárati ajtót. Alec Matthews azonban a deres lépcsőfokok lábánál megfordult, és

elgondolkozva újból megszólalt.

- A városban azt beszélik, hogy ön ártatlannak tartja Martin Wilsont.

- Igen így van – erősítette meg Amanda, miközben ő is lesietett a lépcsőkön, vigyázva, hogy

csizmája ne csússzon meg a jéggé összefagyott hódarán. Amikor kiértek a járdára, Amanda

jobbra, a doktor pedig balra fordult.

- Miért? – kérdezte Alec Matthews.

- Miért tartom ártatlannak Martin Wilsont? – Amanda felnevetett, majd mélyen a férfi

szemébe nézett.

- Azért, mert Martin Wilson ártatlan.

V.

A tárgyalás első napjának reggelén Natalie korán kelt.

A reggelit egy ápolónő hozta be neki tálcán; a tányérok mellett egy köteg újságpapír hevert

gurigába csavarva. Az egyik természetesen egy helyi lap volt, két másik pedig londoni; mind

a három címlap sztoriban számolt be a „botrányról St. Gates-ben”. Natalie fásultan futotta

végig a két londoni újság kezdő oldalainak sorait, de egy idő után elege lett az olyan

kifejezésekből, mint „a tehetséges pedagógus, akiben szülők ezrei bíztak meg” illetve „pont

az ígéretes Martin Wilsonról derült ki, hogy ferdehajlamú” és a szoba másik sarkába hajította

a papírokat; miután pedig a st. gates-i újságban képeket is talált Martin házáról, amire az éjjel

rágraffitizték, hogy „perverz” meg „pedofil”, végképp betelt nála a pohár. Nem tudta elhinni,

hogy a rohadékok még be is hozatják a szobájába ezeket a hazug szennylapokat, hogy

gyengítsék az ellenállását. És mindezzel kapcsolatban attól rettegett a legjobban, hogy kezdte

azt érezni, hogy fokozatosan sikerrel is járnak.

Már nem érzett haragot, nem érzett gyűlöletet. Tehetetlen volt, és riadt. Többé nem tudta azt

hinni, hogy megmentheti Martint; amíg nem volt nála a mobiltelefonja, amit Alectől kapott,

nem tudta bizonyítani tanára ártatlanságát. Sejtette, hogy Alec feltúrta a szobáját a telefon

után, és miután ott nem találta, rá fog jönni, hogy csak a táskájában lehet, amit pedig

Martinnál hagyott, amikor letartóztatták őket, és elmegy érte: mindössze idő kérdése, és

Natalie egyetlen esélye is Alec kezében lesz. Natalie most kezdte végre felfogni, amit a

pszichológus mondott. Hát tényleg vége. Alec győzött.

Börtön és elmegyógyintézet. Ez vár hát Martinra és rá, miután megtalálták egymást, és ennyi

mindenen keresztülmentek, csak azért, hogy azok legyenek, amire mindig is vágytak: apa és

lánya.

Semmi étvágya nem volt; kétoldalt megfogta a reggeliző tálcát, és a tányérokon lévő

érintetlen étellel együtt az ágya melletti szekrényke tetejére rakta, aztán bement a

fürdőszobába, hogy megigazítsa a haját, és felöltözzön. Habár a tárgyalás kezdetét csak

délután kettőre tűzték ki, az öltözködéssel Natalie percek alatt elkészült, és azon kezdett

tanakodni, mit kezdjen a hajával. Megrázta a fejét, de a kiengedett borzolt lobonc nem tetszett

most neki. Visszabaktatott a szobájába, és a holmijait rejtő két kukazsák egyikének alján

megtalálta, amit keresett; a hajkeféjét, amivel még édesanyja fésülte a haját, miközben Natalie

azt kérdezte: Anyu, ugye az esküvőmre is te csinálod majd meg a frizurámat?

A lány pár percig mélázva nézte a hajkefét, amelyből itt- ott árulkodóan lógott le bágyadtan

néhány szál hosszú, begöndörödő vörös tincs.

- Anyu, ugye az esküvőmre is te csinálod majd meg a frizurámat? – suttogta az orra alatt

Natalie, majd újra a kukazsákba nyúlt, és előkotort belőle egy régi, elnyűtt, fehér hajgumit.

- Így ni – mondta mindig anya, miközben ezzel fogta össze a végén a halszálkafonást. – Ez a

fehér csodásan mutat a hajadon, kislányom.

- Kislányom – ismételte Natalie, miközben visszasétált a kórházi szoba fürdőrészlegébe,

megállt a tükör előtt, és összefésülte a haját. A tincsei ugyanúgy göndörödtek, mint régen.

Magának nem tudta megcsinálni a halszálkafonást. Egy egyszerű lófarok mellett döntött;

szorosan a tarkójára fésülte a vörös zuhatagot, és gondosan összegumizta, majd minden

oldalról megvizsgálta az arcát a tükörben.

- Szép vagy – mondta neki az anyja egyszerűen, majd csókot nyomott a homlokára.

- Szép vagyok – mondta Natalie a tükörképének. Szeretett volna jó benyomást gyakorolni a

tárgyaláson a bíróra, habár legelőször nem ő fog a tanúk padján ülni.

- Nem szép vagy, hanem gyönyörű – szólalt meg egy mély hang a háta mögött. Natalie

riadtan megpördült; a hirtelen megszólítás annyira megijesztette, hogy meg kellett

kapaszkodnia a mosdókagyló szélében. Alec Matthews mosolygott rá a fürdőszoba

küszöbéről.

Natalie mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. – Halálra rémítettél. Mikor jöttél be?

Alec vállat vont. – Nem tudom. Úgy két perccel ezelőtt.

Natalie elengedte a mosdó kerámia oldalát, és a karjait összefonta maga előtt. – Csak azzal a

célzattal érkeztél, hogy mielőtt végérvényesen tönkreteszed az életem, még bókolhass nekem

egy utolsót?

- Az csak az elsődleges ok – Alec még szélesebben mosolygott. – De ha nem haragszol, van

egy kis hátsó szándékom is – azzal feltartotta a kezét, Natalie szíve pedig kihagyott egy

ütemet.

A pszichológusa a pántjánál fogva lógatta a lány táskáját. – Gondoltam, hátha szükséged lesz

pár dologra belőle, mielőtt eljön a nagy pillanat – mondta tettetett segítőkészséggel a doktor,

miközben élesen figyelte a lány minden apró reakcióját.

Natalie teljesen biztos volt benne, hogy ha a gyomrában lett volna tartalom, akkor az már rég

visszajött volna. Alec azonban csak felkacagott, meglendítette a táskát, és egy jól irányzott

mozdulattal Natalie felé dobta. A lány elkapta, de nem mert belenyúlni – azt várta, mikor

neveti el magát Alec, és közli végre, hogy a tőle kapott mobiltelefont – az egyetlen dolgot,

amivel bizonyítani lehetne a bűnösségét -, már rég zsebre vágta. A doktor azonban semmi

ilyet nem tett, csak nekitámaszkodott az ajtófélfának, és figyelte a lányt.

Natalie gyanakodva nézett vele farkasszemet. Alec néhány másodpercig csendben viszonozta,

majd megszólalt. – Hallgatlak, drágám. Hova dugtad a mobilodat, ahol még nem kerestem?

Natalie érezte, hogy forogni kezd körülötte a szoba. Teljesen pontosan emlékezett arra, hogy a

telefon a táskájában volt. Hová lett, ha Alec nem találta meg?

Nem felelt, de érzékelte, ahogy a forró vér kiszalad az arcából.

- Lehet, hogy Martin Wilson egész tetves lakását át kellett volna túrnom érte? – tanakodott

csendesen a doktor. Natalie egyetlen szót sem szólt, gyanította, hogy amúgy is képtelen lenne

rá.

- Áh – legyintett hirtelen Alec lemondóan. – Az a baj, hogy nem volt rá lehetőség. Ott volt a

házban a rajz-tanárnénid, aki olyan megszállottan hiszi, hogy Wilson ártatlan. Csak vele

tudott az ügyvéd tiszta ruhát vitetni a matektanárodnak. Milyen szánalmas.

- Ott volt Amanda Foreman? – Natalie először szólalt meg, mióta a táska feltűnt. Hangja

pangott a döbbenettől. Felrémlett az agyában egy emlék, mikor Martin arról beszélt neki,

hogy hogyan írták meg a róla szóló örökbefogadási kérelmet. „Igazából két segítségem volt.”,

emlékezett Martin szavaira. „Az egyik a rajztanárod.” És ha igaz amit Alec mond, akkor

valószínű, hogy Amanda Foreman az egyedüli személy, aki hisz Martin ártatlanságában.

Natalie szíve a torkába ugrott. Lehetséges, hogy Foreman tanárnő kivette a telefont a

táskájából, mielőtt Alec odaért volna?

- Igen ott – felelte közben a pszichológus. – Mire kinyitottam az ajtót, már a kezében volt a

táskád.

Natalie nem akart felpillantani; túlságosan félt attól, hogy az arcára van írva az igazság, amit

Alec gond nélkül elolvashat. Azonban nem létezett jó megoldás.

- Aha – nevetett fel Alec, látva, hogy Natalie szándékosan kerüli a szemkontaktust. – Idióta

vagyok szerelmem, nemde? Tudhattam volna. Szóval benyúlta a kis minimálbéres ribanc a te

egyetlen, nevetséges bizonyítékodat ellenem.

Natalie-ban még a vér is meghűlt. Most már mindegy volt mit tesz; belenézett Alec szemébe.

A férfi még mindig kuncogott. – Csak tudod, olyan nehéz kinézni az ilyen szűzies külsejű

tanárnénikből, hogy mások holmijában kotorásznak.

Natalie nem felelt; igyekezett csak a pillantásába belesűríteni az összes gyűlöletet, amit Alec

Matthews iránt érzett.

- Natalie, Natalie – csóválta a fejét a doktor. – Mennyi fejfájást tudsz te nekem okozni.

Kajánul elvigyorodott. – Na, de nem csak nekem, igaz-e? Igazán nem szép dolog, hogy most

már Amanda Foremant is belerángattad ebbe a csúnya botrányba. Most aztán őt is kénytelen

leszek valahogy eltávolítani a zavaró tényezők sorából.

Natalie szeme elkerekedett a rémülettől. – Bántanád, csak mert megtalálta a telefonomat? –

suttogta félelemtől elhalóan. Alec kinevette.

- Martin Wilsont talán bántottam? Na, jó, végül is igen – mosolygott saját viccén – de a

kegyelemdöfést nem fizikai úton kapta meg. Drága kicsi Natalie, nekem nem feltétlen van

szükségem az öklömre ahhoz, hogy tönkretegyek valakit.

- Hagyd ki Amanadát ebből! – kiáltott rá Natalie – önmagát is meglepő vehemenciával.

Alec Matthews szemöldöke felszaladt a homlokán. – Különben?

- Nincs különben – rázta meg a fejét Natalie határozottan. – Kérlek rá, hogy hagyd ki ebből.

Alec úgy meglepődött, hogy még gúnyos nevetéséről is elfeledkezett. – Az igen – mondta,

miközben elismerően biccentett. – És miért kéne eleget tennem a kérésednek?

- Alec nézd – kezdte Natalie, és nagyon igyekezett, hogy a hangja inkább legyen meggyőző,

mint könyörgő. – Két hete, hogy Martint letartóztatták. A táskám benne a telefonnal azóta ott

hevert, és már akkor sem volt jól feltöltve, mikor a rendőrök elvittek minket. Teljesen biztos,

hogy a mobilom lemerült, és ha Amanda el is vette a töltőjével együtt, és feltölti, akkor sem

tudja a biztonsági kódomat.

Ez sajnos tényleg így volt. Natalie szerette volna azt hinni, hogy téved, de tudta jól, hogy

esélye sincs – magától Amanda nem fogja kitalálni a kérdéses számsort, arra meg hogy

Natalie bármilyen úton- módon eljutassa hozzá a szükséges négy számjegyet, szinte semmi

remény sem látszott. Alecet látszólag meggyőzte az érvelés, részben azért, mert látta a lányon,

hogy igazat mond, részben pedig mert maga is tudta, hogy akkor is lemerült volna a telefon,

ha maximumon lett volna az akkumulátora a letartóztatás pillanatában. Mindazonáltal csak

újból elkezdett gúnyosan mosolyogni.

- Miért kéne neked hinnem? – kérdezte, nyilvánvalóan azért mert élvezte a játékot, és nem

akart neki ilyen hamar véget vetni.

- Az ég szerelmére! –fakadt ki Natalie türelmetlenül. – Azért higgy nekem, mert igazad volt,

oké? Ezt akartad Alec, nem? Hogy itt álljak előtted és beismerjem, hogy győztél, hát tessék:

győztél! Nyertél, tied az utolsó szó, rendben? A játéknak vége! Belátom, hogy nincs esélyem,

nem tudom megmenteni Martint. Győztél. Gratulálok.

Forró könnyek gyűltek a szemébe, mert most mondta ki először hangosan az igazságot; de a

könnyfátylán keresztül is látta, hogy Alec gúnyos vigyora finom mosolygássá szelídül.

- Örülök, hogy végre magad előtt is beismerted. Legyen. Nem rángatom bele Amanda

Foremant. De cserébe azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit.

Natalie megdermedt. A könnyek két oldalt lefolytak az arcán, így tisztán láthatta Alec arcát. A

férfi szemében mohó éhség tükröződött.

- Mi lenne az? – kérdezte, miközben a szíve a torkában dobogott. A doktor megnyalta az

ajkát.

- Azt akarom, hogy csókolj meg. Csókolj meg úgy, hogy érezzem, hogy szeretsz.

- Te megőrültél – rázta meg a fejét Natalie. – Hogyan kérhetsz ilyesmire, azok után, amiket

tettél?

- Natalie, hát nem érted? – kérdezte gyengéden Alec, miközben előrelépett, és becsukta maga

mögött a kórházi szoba fürdőjének ajtaját. Natalie a rémülettől alig kapott levegőt – hátrált

volna, de nem volt hová, csak annyit tehetett, hogy újra belekapaszkodott a mosdókagyló

karimájába.

- Nézz körül, gyönyörű naiv árvám. Nem valami fényes a helyzeted. Amilyen körülmények

közt most vagy, bármit kérhetek tőled. Ha azt akarom, térden fogsz csúszni előttem.

- Alec, mi a fene van veled? – kiáltott rá Natalie. – Nem látod, hogy teljesen megszállott

lettél?

A férfi mintha meg sem hallotta volna. – Csókolj meg – ismételte rekedten.

Natalie nem akart gondolkozni többé – remélte, hogyha túlesik a dolgon, Alec talán eltűnik

innen. Elengedte a mosdó szélét, három lépéssel letudta a köztük lévő távolságot, és mikor

odaért a pszichológusa elé, lehunyta a szemét, kinyújtotta a nyakát, és az ajkát ráillesztette a

doktoréra.

Azonnal érezte, hogy hibát követett el. Alec csak egyik kezével fogta át a derekát, úgy húzva

őt egyre közelebb, és közelebb, míg a testük között semmiféle távolság nem maradt. Mintha

vasbilincsek tartották volna fogva – a férfi ölelése szabályosan fájt, ahogy a lány csípőjét

kényszerítően a sajátjához nyomta – Natalie tollpihe volt Alec karjaiban. A doktor másik keze

észrevétlen finomsággal siklott fölfelé a lány nyakán, majd végig a hajtövénél, egészen, míg

el nem érte a szépen összefésült hajköteget. Alec szorosan megragadta Natalie tincseit valahol

a hajgumi alatt, és könnyedén hátrahúzta a lány fejét, ügyelve rá, hogy az ajkait egyetlen

pillanatra se engedje el. Sikerrel járt; Natalie elgyengült, nem tudott egyszerre ennyi helyen

ellenállni, attól félt, ha nem lazít görcsös, reménytelen küzdelmén, Alec akarata

összeroppantja őt. Felsőteste fáradtan elernyedt, szinte bele omlott Alec karjaiba, miközben

ajkai bódultan elnyíltak, hagyván, hogy Alec teljesen birtokba vegye a csókját. A férfi

kihasználta az alkalmat, méghozzá olyan mohón, hogy a lány szinte fulladozott; hogy több

levegőhöz jusson, azon kapta magát, hogy visszacsókol, és a karjai összefonódnak a férfi

tarkója körül, hogy jobban tudjon kapaszkodni belé.

Érezte a férfi testén végigfutó bizsergést, mint egy elektromos hullámot. Alec keze lecsúszott

a hajáról; most már nem kellett erőltetnie a csókot, újra úgy húzta a mellkasához vissza a

lányt, mint valami pehelysúlyú dolgot, és a másik karját is Natalie dereka köré fonta. A testük

teljesen összetapadt, Natalie nem tudott moccanni sem, de Alec olyan erősen szorította

magához, hogy meg sem próbálta; arra várt, hogy a doktor engedje el őt. Azonban erre

valahogy nem került sor. Natalie csak azt vette észre, hogy férfi keze egyre lejjebb csúszik;

először erőteljesen megmarkolta a lány fenekét, aztán a keze előre siklott, és kigombolta a

farmerját.

Natalie úgy eszmélt fel, mint aki vízfelszín alól jön. Bevetve minden maradék erejét,

megfeszítette a testét, és kitépte magát Alec karjaiból.

- Elég! – kiáltotta levegő után kapkodva, miközben addig hátrált, míg a derekánál meg nem

érezte a mosdókagyló hideg felületét, és mintha csak az lenne az utolsó mentsvára, a ház a

fogócskában, erősen belekapaszkodott. – Elég – ismételte, míg igyekezett normalizálni a

légzését. Látta, hogy Alec egész testében reszket – imádkozott, hogy a doktor nyerje vissza a

józan eszét, mielőtt még jobban elfajul a helyzet. – Nem ebben egyeztünk meg!

- Megegyeztünk – mormolta Alec üveges tekintettel meredve előre, miközben a karjait

továbbra is olyan helyzetben tartotta maga elé, mintha még mindig a lányt ölelné. Natalie

rettenetesen félt, forgott a gyomra, és olyan erősen szorította a mosdó szélét, hogy tompa,

zsibbadt fájdalom nyilallt az ujjbegyeibe. Azt kívánta, bár csak itt lenne az apja. Azt kívánta,

bárcsak itt lenne Martin. Azt kívánta, annak idején bár ne gondolta volna azt, mikor még

tizenöt éves, naiv fejjel gondolkozott, hogy ha lefekszik a pszichológusával, akkor megoldhat

mindent. Azt kívánta, bár Colin Anders-nak adta volna a szerelmét. Azt kívánta, bár meghalna

itt, helyben, egy kórházi szoba fürdőjének csempéjén, mielőtt Alec agya teljesen elborul, de

mindennél jobban szeretett volna egy dolgot: azt hinni, hogy mindazért, amit Alec művelt,

nem ő a hibás. De képtelen volt erre. Emlékezett rá mit mondott Alec Matthews, nem is olyan

rég, ugyanitt. Te teremtettél engem, Natalie, mikor először megcsókoltál.

Mintha lelassultak volna a másodpercek. Miközben nézte, ahogy a férfi karjai aláhullnak, és a

tekintetét elönti valami feltartóztathatatlan őrület, arra gondolt, hogy talán nem is baj. Arra

gondolt, hogy talán ez az egész egyfajta törlesztés a részéről, mindazokért a hibákért, amiket

árvaként művelt. Kívülről hallotta a saját hangját, valami olyasmit mondott, hogy „kérlek,

ne”, de fogalma sem volt, hogy kiabálta, vagy suttogta-e. Nem is számított: pár pillanat, és rab

volt újra, mint kilenc éves kora óta egyfolytában – de csak most értette meg, hogy önmaga

foglya volt egész idő alatt, és önmaga kreálta börtöne kulcsát saját kezűleg adta oda Alecnek

– a sorsával együtt. Érezte, hogy a férfi szorosan a szájára tapasztja a kezét, pedig a lány nem

ellenkezett – sem fizikai, sem szellemi értelemben nem volt benne elég erő ahhoz, hogy

bárhogyan is harcoljon azzal, ami történni fog vele. Hagyta, hogy Alec könnyedén

megfordítsa; érezte a nyomást a csípőjénél, ahogy a medencecsontja fájdalmasan a mosdó

szélének feszült, de egyetlen nyikkanást sem hallatott. Látta a csap fölé szerelt tükörben

önmaga halálra sápadt arcát; a tükörképe sírni kezdett, és Natalie rádöbbent, hogy ha nem

látja az arcát egy tükörben, talán fel sem tűnnek neki az arcán végigfolyó forró könnycseppek.

Látta magát, ahogy ott állt, háttal egykori pszichológusának, félig előredöntve a mosdó felett,

látta azt is, ahogy Alec lehajol, csak annyira véve le a kezét a lány szájáról, amíg durván

lerángatta mindkettőjük nadrágját. A férfi hozzásimult hátulról, átkarolva a lány felsőtestét;

Natalie-ra olyan intenzíven tört rá a hányinger, hogy szinte vissza kellett tartania az

öklendezést. Alec a lány tarkójára támasztotta a homlokát, hogy Natalie érezte a bőrén átütő

izzadtságot, a fülében hallotta a férfi zihálását; le kellett hunynia a szemét, hogy ne gyötörje

olyan erősen az undor, miközben megpróbálta ellazítani magát, és valami másra gondolni.

Érthetetlen módon az jutott az eszébe, hogy talán jól fogják tenni, hogy őt bezáratják a Szent

Annába, mert a józan eszének úgyis lőttek, úgyis megőrül, megőrül, ha Alec még sokáig

csinálja ezt vele…

Nem tudta, meddig állt ott, megalázva, csak azt érezte, hogy egy idő után a férfi mozgása

lelassul, majd abbamarad. A szemét nem merte kinyitni, úgyhogy az egyetlen, amit tehetett,

hogy tovább támaszkodott a többi érzékére: Alec jóval gyengédebben öltöztette vissza őt,

majd még egyszer a lány a lány nyakához érintette az arcát. Két jól kivehető szót suttogott a

lány fülébe.

- Bocsáss meg.

Natalie hallotta, ahogy kimegy az ajtón, és tudta jól, hogy a nedvesség, amit a férfi arcán

érzett, ezúttal nem izzadság volt, hanem könnycsepp.

VI.

Amanda Foreman és Sam Daily a hármas számú tárgyalóterem mellé állított padon ültek a st.

gates-i bíróságon, arra várva, hogy megérkezzen a bírónő és az esküdtek, de igazából sokkal

inkább tűnt úgy, csodát várnak, és nem a jogszolgáltatás magasrendű elvégzőit.

- Mennyit kaphat? – kérdezte Amanda, miközben nyugtalanul próbált tudomást sem venni a

bíróság kapuja előtt lökdösődő tömegről, akikre az egyik ablakon át panorámás kilátás nyílt.

Olyan fele-fele arányban voltak az összegyűlt pletykálkodók között helyiek és sajtósok – akik

egyszerre voltak helyiek és sajtósok, valahol a metszetben helyezkedtek el.

Sam megdörzsölte a homlokát, mintha a belevésődött gondráncoktól egy simítással meg

tudott volna szabadulni. – Az attól függ. A büntetőjogi törvénykönyv hivatalosan súlyosabb

büntetést szab ki az olyan vádlottakra, akik szorosabb bizalmi kapcsolatban állnak a jogi

áldozattal, és ezen helyzetükkel éltek vissza – tehát ha a vádlott valamilyen módon részt vett a

kiskorú nevelésében, felügyeletében, vagy fizikai, vagy szellemi kezelésében, akkor

szigorúbban büntethető megrontás vétkében. Ez 1-5 évig terjedő szabadságvesztést jelenthet.

Az hogy Martin Natalie tanára, szerintem bőven lefedi a „nevelés” fogalmát. És ahogy én itt

elnézem az általános lelkesedést – fejével undorodóan a főbejárat felé bökött, ahol már

kezdtek beszivárogni az első érdeklődők az Év Botrányának első nyílt tárgyalására – no meg

Matthews és az államügyész elszántságát, ebből bőven ki lesz maxolva az az 5 év.

Amanda elsápadt, de nem válaszolt. Egy újságíró a vehemensebb fajtából odasettenkedett a

padhoz, és jegyzettömböt dugott Sam orra alá.

- Elnézést uram, ha jól tudom, ön a vádlott, Martin Wilson ügyvédje. Megtenné, hogy

válaszol nekem pár kérdésre?

- A mellékhelység a folyosó végén jobbra – mordult rá Samy a lelkes sajtómunkatársra. Az

láthatóan megzavarodott a nem várt választól.

- De én nem…

- De higgye el igen – fojtotta a torkára a szót az ügyvéd. – Csak bemegy az ajtón, beledobja a

kis jegyzeteit a vécékagylóba, majd megnyomja a lehúzó gombot. Nem túl nagy ördöngösség.

Sőt adok egy bónusztippet is magának, de csak mert olyan szimpatikus – tette hozzá,

miközben felállt, és begombolta a zakóját. – Az összes többi cikkével kapcsolatban is a

legjobb lenne, ha az imént adott tanácsomat követné.

Azzal sarkon fordult, és besétált a tárgyalóterembe.

Amanda nem volt az esemény jogi szerepelője – a tanúvallomása is csupán egy hónap múlva

volt esedékes, ezért ő idő előtt nem léphetett be a tárgyalóterembe – azonban az újságírók

vagy bármely helyi lakos társaságára sem vágyott, főleg hogy nem egy kollégáját is látta

belépni a főkapun, amit gusztustalannak talált. Ezért felállt, és elsétált a folyosó vége felé,

hogy ő tényleg felkeresse a női mosdót.

Odabent néhány csepp hideg vizet engedett a markába, és megnedvesítette az arcát, majd

belenézett a tükörbe. – Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik - sóhajtotta a

tükörképének, de a vele szemben álló szőke hajú nő ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint

önmaga. A táskáját feltette a mosdó mellé, kicipzárazta a száját, és belenyúlt; mikor a kezét

kihúzta, a tenyerében ott feküdt Natalie mobiltelefonja – az utolsó megoldásra váró rejtély,

ami valószínűleg a kulcs volt a magyarázathoz, ahhoz az információhoz amit – vagy legalább

is Amanad ezt gyanította – Sam Dailey tudott, de őt nem akarta ebbe beavatni.

Megnyomta a bekapcsoló gombot a telefon oldalán, mint már annyiszor azelőtt – mióta

feltöltötte a telefont, gyakorlatilag folyamatosan ezt csinálta. A mobil azonban csökönyösen

ugyanazt a bizalmatlan feliratot tette ki a képernyőre: Írja be a PIN- kódot!

Amanda próbálkozott, de hiába; kétszer pötyögött be rossz számsort, és harmadjára már nem

merte eljátszani a lehetőségét. Teljesen biztos volt benne, hogy a mobilban benne van a válasz

az összes nyitva maradt kérdésére; hogy ez kis szerkentyű meg tudná menteni ezt a

megmenthetetlennek tűnő helyzetet – de nem tudta bekapcsolni, és a tehetetlenség úgy marta

a tudatát, mint a sav.

Nézte, ahogy a képernyő elsötétül, és lehajtotta a fejét. Az órája számlapján mozdult egyet a

mutató.

Amanda nagyot sóhajtott. Ideje menni.

6. Lecke: Szeretet

I.

Miközben a törvényszolga összepattintotta a bilincset a csuklója körül, Martin Wilson

számolt.

Ezt tette egész életében; számolt, de úgy érezte, eddig nem is igazán tudta, hogy mit. Számolt,

mert úgy vélte ez a dolga; számolt, mert úgy hitte a percek erre valók, hogy számoljuk,

ahelyett hogy megélnénk őket. Számolt mindent, érzelmeket, színeket, illatokat, embereket,

éveket – számolt, cél nélkül, mert ez biztonságosabb volt, mint csak úgy élni, csak úgy

boldognak lenni, minden további kalkuláció nélkül. De most, először, miközben egy

tárgyalóterembe vezették, megalázva, bilincsben, egy olyan ítélet felé, amely valószínűleg

kettétöri majd a karrierjét, a szabadságát, és az egész életét, Martin Wilson végre

kristálytisztán tudta, hogy mindezidáig csak eredmény nélkül számolt, de most, mikor majd

lezárja ezt a hosszú összeadást, értelmes eredményt kap majd. Ugyanis az egyenlőségjel

mögött ezúttal nem számok álltak, hanem egyetlen szó: szeretet.

Mert szerette Natalie-t. Szerette, mindazon tények ellenére, amelyek csökönyösen azt

állították, nem szeretheti. Mert a tények, azok csak tények; lehet tőlük félni, lehet őket

halmozni, és lehet velük takarózni, de ha Martin megtanult valamit az elmúlt fél évből, az

volt, hogy bármennyi tényt is számolunk össze, az egyenletet mindig lehet úgy alakítani, hogy

szeretetet kapjunk.

Nem bánt meg egyetlen percet sem. Nem kívánta azt, bár sose találkozott volna Natalie-val,

nem szerette volna meg nem történtté tenni az együtt töltött időt, nem akarta visszavonni

egyetlen szavát sem, amit a lányhoz intézett, és nem akarta elfelejteni a Natalie-val közös

emlékeit. Mert ha nincs Natalie, ő, Martin Wilson, aki nem értette addig senki szeretetét, s

ezért önmagától sem tudott szeretni, sohasem tanulja meg ezt a kétfajta szeretetet egyszerre.

Azt hitte, neki csak az volt megírva az égben: Számolj! De jött egy árva lány, aki arra

tanította: Számolj… de szeress!

Martin volt a tanár, és mégis Natalie oktatta őt. Nem volt naiv, nem hitte, hogy a szeretet ereje

megvédi majd a börtöntől, de nem félt. Már nem. Tudta, hogy nincs miért. Régi élete, amit

Natalie, és mindenféle egyéb emberi kapcsolat nélkül élt, most sokkal ijesztőbbnek tűnt a

hosszú évek letöltendő szabadságvesztésénél. Ezért Martin kihúzta magát, és emelt fővel

hagyta, hogy bevezessék a tárgyalóterembe.

Az már színültig megtelt. Martin úgy sétált be, mint egy díszvendég, holott kétségkívül nem

annak szánták. Megjelenésére félhangos morajhullám futott végig a jelenlévőkön, akik közt

első látásra szó szerint mindenféle embert lehetett találni; voltak ott városi, és külsős

újságírók, napilapoktól és bulvársajtótól egyaránt, ott volt St. Gates fele lakossága, akik elég

korán keltek ahhoz, hogy beférjenek a helyi bírósági épület legnagyobb tárgyalótermébe; és

ott ültek az esküdtek is a terem szélén emelt kétsoros pódium padozatán. Martin gyomra

görcsbe rándult, ahogy alaposabban megvizsgálta az esküdtek arcát, jó párat ugyanis

felismert; nagytöbbségük st. gates –i szülő volt, aki az iskolába járatta a gyerekét, és mivel

nyilvánvalóan hittek a Martinnal kapcsolatos vádak igazában, a tanár aligha remélhette, hogy

akár egy szemernyi könyörületet is fognak tanúsítani az ügyében. Ha finoman akart volna

fogalmazni, Martin Wilson azt mondta volna magában, hogy rosszul áll a szénája. De mikor

meglátta az esküdteket, rádöbbent, hogy erről szó sincs; az ő szénája nem rosszul állt, hanem

egy az egyben leégett – mert egy szülő, akit esküdtnek választanak nem fog kímélni egy

pedagógust, akit kiskorú megrontásával készülnek rács mögé csukni.

Martinban először tudatosult, hogy tudja a végkimenetelét ennek az egész közbotránynak –

megértette, hogy esélye sincs megnyernie a pert, hogy be fogják börtönözni. Ennek ellenére

egyetlen arcizma sem rezdült, ahogy odavezették a bírói emelvény előtt lévő asztalok

egyikéhez, aminél már ott ült az ügyvédje, Sam Daily. Eldöntötte, hogy ha már úgyis eldőlt a

jövője, és tényleg hűvösre teszik, akkor legalább az ártatlanságának védelmezéséből nem fog

engedni. Remélte, hogy Samy is valahogy így okoskodik, de az ügyvédje mogorván meredt

maga elé, és az asztallapon ki-be pattintgatta egy golyóstoll hegyét.

Miközben a törvényszolga leoldotta a bilincset a kezéről Martin még egyszer végigpásztázta a

termet. Az ő padjuktól nem messze a másik oldalon egy hasonló asztal mögött ültek a

felperesek, Alec Matthews, és az államügyész, Raymond Paul. Matthews nem nézett rá

Martinra, a bírói pódiumot figyelte elmélyülten, mintha máris az ítélethirdetést hallgatná. A

mögötte lévő padsorok első sorában ült Erika Brown igazgatónő, az aznapi beidézett tanú;

közvetlenül mellette pedig a jogi áldozat.

Martin szíve megdobbant. De pont ugyanúgy, mint ahogy Alec Matthews, Natalie Bright sem

nézett rá. Lehajtott fejjel, sápadtan, a lábait maga alá húzva ült a padban távolra húzódva az

igazgatónőtől, és úgy tűnt semmit sem érzékel abból, ami körülötte történik. Közvetlenül

mellette foglalt helyet három fehéringes, fekete zakót viselő férfi – Martin sejtette, hogy a Szt.

Anna pszichiátriai intézet munkatársai lehetnek, akikről Sam előzőleg beszélt neki. Tekintete

visszatalált Natalie-ra, halkan megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a lány figyelmét,

de az meg se moccant, még csak meg sem rezdült a hangra. Martin magabiztos

elhatározottságát mintha elfújta volna a szél. Mióta utoljára látta Natalie-t, biztos volt benne,

hogy a lány a végsőkig ki fog tartani mellette, ahogy Martin is Natalie mellett; de Natalie-ban

nem, hogy dacot, vagy gyűlöletet látott volna, hanem egyáltalán semmit. A lány megtörten és

gyengén bámulta a padlót, mintha nem is élt volna. Martin agyán átfutott a gondolat, hogy

talán benyugtatózták, de ennek utólag nem sok értelmét látta. A félelem azonnal visszaszökött

a szívébe. Mit tettek a lányával? Mit mondtak neki? Lehetséges, hogy ellene fordították?

- Ülj már le, ne állj ott – pirított rá halkan Sam – a bírónő nemsokára megérkezik.

Martin nagy nehezen levette a pillantását Natalie-ról és leült; szeme sarkából elkapta, hogy

mögöttük szintén az első padban ott ül Amanda, és olyan fehér, mint a frissen meszelt fal.

- Jól van – kommentálta Sam. – Onnantól, hogy megnyitják a tárgyalást, és felszólítják az első

tanút, ne szólalj meg, hagyd, hogy én beszéljek. Még akkor is – tette hozzá, miközben

nyomatékosan Martin szemébe nézett – ha valami irdatlan nagy hazugság fog elhangzani

rólad és a lányról. Nem csak egyszer fog megtörténni, ezt garantálom. De a lényeg, hogy te

maradj csendben, oké?

Martin bólintott. Még mindig nem tudott napirendre térni Natalie külseje felett. Elvesztette

határozott önuralmát; érezte, hogy egész belseje reszketni kezd a félelemtől.

- Most már nyugodj meg – javasolta Sam, de közben olyan arcot vágott, mintha belelépett

volna valami szörnyen büdös dologba. Martin nagy levegőt vett, és igyekezett követni a

hiteltelen tanácsot – a bírói pódium mögött közben kinyílt egy ajtó, és belépett rajta a bírónő,

egy szigorú arcú, suhogó fekete talárt viselő asszony. Martin óvatosan megfordult, hogy lássa,

kattannak-e a kamerák; de a teremben egyetlen vaku sem villant, valószínűleg az események

fényképes dokumentálását megtiltották az újságíróknak. A diktafon használata is tilos volt, de

a sajtósok arcára kiült megfeszülő figyelem felért egy kazettás magnófelvétellel. Martin

gyomra felkavarodott.

- A tárgyalást ezennel megnyitom – jelentette be határozottan a bírónő, és kalapácsával

nagyot koppantott. A hang végigzengett a síri csend megülte koncentráló tömegen. Martin

Natalie-ra sandított a válla felett, de úgy tűnt, a lányt a csattanás sem zökkentette ki már-már

alvajárásra emlékeztető állapotából. – Állam kontra Martin Wilson, kiskorú megrontásának

vádja. Üdvözlöm az esküdteket. A nyílt tárgyalás résztvevőit arra kérném, hogy semmilyen

jellegű zajjal ne zavarják az ügy menetét. Mr. Paul – jelentette be, és az állami jogász felé

biccentett. – Kérem, hogy szólítsa fel a vád első tanúját!

Raymond Paul elegáns mozdulattal kitolta a székét, és mintaszerűen, ahogy felállt,

összegombolta a zakóját. – Köszönöm a szót bírónő.

- Pipiskedő majom – dörmögte az orra alatt Sam Daily. Martin tudta, hogy Sam is pont

ugyanígy fogja összegombolni a zakóját, amikor majd feláll, de hálás volt ügyvédje halk

véleménynyilvánításáért.

- Szólítom a tanúk padjára Erika Brownt, a st. gates-i Árvácska Szociális Szolgáltatóközpont

felelős igazgatóját.

Mrs. Brown kioldalazott a második padsorból, és a cipője kopogásának kíséretében a tanúk

padja elé sétált, ahol odanyújtották elé a Szentírást, és ő a lehető legátszellemültebb

büszkeséggel letette az esküt, hogy csakis az igazat mondja. Martinban fortyogott a tehetetlen

indulat. Alig tudta elhinni, hogy az egész botrány egy óriási hazugságon alapul, és ez az

ostoba nő az igazságra esküdözik.

Az igazgatónő helyett foglalt a tanúk padján, Raymond Paul pedig a pódium elé sétált. Az

esküdtek és a megjelentek feszülten figyeltek. Martin keze reszketni kezdett – hogy az

idegességtől vagy a dühtől-már régen nem tudta, minden indulat kezdett összefolyni a

fejében.

- Igazgatónő – mondta a jogász, miközben a kezeit nyugodtan összefonta a háta mögött. –

Mióta áll a Szociális Otthon foglalkoztatásában?

- Több mint harminc éve – felelte készségesen Mrs. Brown, hangja körbezengte a

márványozott falú tárgyalótermet. – Az igazgatói pozíciót pedig huszonhat éve töltöm be.

Kezdetben a munkaköröm csupán gondozónő volt; az előző igazgatóság ideje alatt

választottak meg igazgatóhelyettesnek, majd az elődöm nyugdíjba vonulásával lettem

igazgató.

- Mi az ön pontos végzettsége, ha szabad kérdeznem?

- Alapszakon pedagógiai tanulmányokat folytattam, majd pedig még egy szakot végeztem,

gyermekpszichológiából.

- Akkor tehát ért a gyerekekhez és a fiatalokhoz.

Mrs. Brown bólintott. – Ez természetes. Világ életemben arra vágytam, hogy gyermekeken

segítsek.

- Ha gyermekpszichológiai tanulmányokat is végzett, miért alkalmazott egy főállású

pszichológust? Miért nem tudta maga végezni a feladatokat?

- Az igazgatói munka nagyon elfoglalttá teszi az embert – mondta megfontoltam az

igazgatónő. – Intézményvezetőként nem jutott elég időm arra, hogy minden növendékkel

egyenként, hosszabb ideig magam foglalkozhassak, ezért arra gondoltam, segítséget kérek.

Dr. Alec Matthews fiatalon lett a munkatársunk, de nagyszerű ajánlóleveleket mutatott be

nekem, ezért alkalmaztam. A szerződésünk sok mindent magába foglalt.

- Mint? – vonta fel Raymond Paul a szemöldökét.

- Az alkalmazott pszichológusunk volt a felhatalmazott személy arra, hogy birtokolja a

növendékek aktáit, emelett ő maga jelölhette ki a foglalkozások helyszínét, és időtartamát,

annak megfelelően, hogy hogyan látta szükségét. Joga volt lemondani a kezelésről, de

mindezt csak azután, hogy legalább három alkalommal beszélgetett a beteggel, és el tudta

dönteni, hogy további terápiára szorul-e. A pszichológust mindvégig titoktartás kötelezi; ami

közte és a paciens között elhangzik, az nem rögzítheti, és nem adhatja tovább senkinek,

egyedül az árvaházi vezetőséggel oszthatja meg a terápiák eredményeit, és következményeit

az árvaházra nézve. Akár egy szülői kapcsolat. Az árvaház tölti be a gyám szerepét a

gyerekek életében, a pszichológus pedig a mentális egészségükért felel; természetesen ezzel

kapcsolatban minden felelősség is az említett személyeket terheli.

A jogász bólintott. – Köszönjük, hogy bemutatta a jogi viszonylatokat. Azonban úgy tudom,

annak ellenére, amit elmondott, volt olyan eset, amikor nem csak a pszichológusra hagyta a

mentális kezelést, hanem ön is részt vállalt benne.

- Igen, volt – felelte az igazgatónő határozottan.

- Melyik növendékével?

- Natalie Bright-tal.

A termen alig hallható pusmogás futott végig. A bírónő fegyelmezően végigmérte a termet, de

végül úgy ítélte meg, nem érdemes egyelőre csendet parancsolni a hallgatóságra.

- Mi volt más Natalie Bright-ban, hogy úgy vélte önnek is bele kell avatkoznia az ügybe? –

folytatta az ügyész zavartalanul.

- Gyakorlatilag minden – mondta Brown igazgatónő egy nagy sóhaj kíséretében. – Nem

könnyű elmagyarázni. Úgy véltem, Natalie, - habár minden veszteség egyformán súlyos –

sokkal nehezebben birkózik meg a tragédiával, mint a társai.

Martin a válla felett megint Natalie-ra nézett, kíváncsi volt, hogyan vélekedik a lány arról,

ahogy róla beszélnek. Natalie ugyanúgy a padlót bámulta, mint addig.

- Azt gondoltam – mondta tovább Mrs. Brown – hogyha dr. Matthews-zal ketten próbáljuk

kezelni Natalie-t, akkor talán több esélyünk van arra, hogy a lány az őt ért tragédia ellenére

újból lábra tudjon állni.

Milyen mézesmázosan beszél most Natalie-ról, gondolta Martin dühösen, holott jól tudta,

hogy az igazgatónő alig várta a percet, hogy a lánya szűrét kitehesse az árvaházból, lehetőleg

át egy diliházba.

- Érthető – reagált Raymond Paul. – Koronázta bármiféle siker a próbálkozásaikat?

- Sajnos nem mondhatnám – felelte Erika Brown. – Natalie viselkedésével mindig is voltak

problémák. Kezdetben agresszívan viselkedett: bántalmazta két növendéktársát az otthonban,

és az iskolában is előfordult, hogy verekedett. Később az agresszió elmaradt, de Natalie

teljesen közönyössé vált az élet dolgai iránt, és semmilyen szóval nem lehetett rá hatni. Az

árvaházból többször kimaradt, sokszor csak éppen az intézmény zárása előtt ért vissza. A

jegyei sorozatosan rosszak voltak, képtelen volt jól teljesíteni az iskolában – aztán, nem

sokkal azután, hogy Martin Wilson matematikát kezdett tanítani a gimnáziumban, Natalie

viselkedése és hozzáállása a dolgokhoz egyaránt megváltozott.

- Kifejtené?

- Jó jegyeket kezdett hozni, leginkább matematikából, és úgy tűnt, a magatartási problémai is

megszűnőben vannak. Mivel tudtam róla, hogy Mr. Wilson korrepetálja Natalie-t a

tantárgyából, a matematikai javulásért először hálás voltam a tanár úrnak – minden másban

viszont úgy értelmeztem a helyzetet, hogy dr. Matthews kezelései most hozták meg az

eredményüket. Később tudtam csak meg, hogy dr. Matthews és én egyaránt áldozatai lettünk

egy förtelmes hazugságnak.

- Mi történ pontosan?

- Nem sokkal karácsony után egy írásbeli kérvényt adtak át nekem, amiben Martin Wilson

kifejezte örökbefogadási szándékát Natalie Bright-tal kapcsolatban. Habár gyanús volt,

hogyan kerülhet ennyire közel egymáshoz két ember heti egy korrepetáló óra alkalmával, a

kérést nem volt okom megtagadni; ezért értesítettem dr. Matthews-t is a fejleményekről. A

doktor kéztördelve jött el hozzám. Azt mondta, hogy Natalie Bright egy ideje elmaradozik a

kezeléseiről, és ezt éppen akkor akarta nekem jelezni, mikor megérkezett az örökbefogadási

kérelem. Ezt felettébb elgondolkodtatónak találta, ahogy Mr. Wilson személyét is; bevallotta,

hogy nem a legszebb dolog, de kutakodott Martin Wilson után, és a kevés információ, amit

róla talált, ugyancsak érdekes.

- Ezt hogy érti?

- Mint kiderült a tanár úr eddig egyetlen iskolában, egyetlen munkahelyén sem maradt ott egy,

maximum két évnél tovább – saját bevallása szerint azért, mert minél több embert akar

tanítani, de mi inkább arra gyanakodtunk, hogy Mr. Wilson menekül valami elől.

A teremben határozottabbá vált a pusmogás, most már több volt, mint elviselhető alapzaj.

- Tiltakozom – mordult fel Sam Daily – vádaskodó kijelentés, eddig semmi kézzelfogható

nem hangzott el, könnyen lehet, hogy ügyfelemet valóban a hivatása űzte tovább más

munkahelyekre.

- Elfogadom – biccentett a bírónő. – Mr. Paul térjenek a lényegre!

- Folytassa igazgatónő – pillantott fel Raymond Paul.

Erika Brown nagy levegőt vett. – Nem sokkal ezután – mivel egyetértettünk abban dr.

Matthews-zal, hogy elhamarkodottan bíznánk meg Martin Wilsonban, úgy döntöttem,

beszélek Natalie-val. Amikor azonban megtudta, hogy Martin Wilson örökbe akarja őt

fogadni, nem válaszolt tovább a kérdéseimre, gorombán kezdett velem viselkedni, és mielőtt

kikérdezhettem volna egyszerűen kirohant az irodámból. Három napra rá dr. Alec Matthews

törött orral, felsebzett és összevert arccal jelent meg az irodámban. Kezében egy papírt

szorongatott. Azt mondta, mivel Natalie nem ment el hozzá az azon a héten lévő

foglalkozásaira, az árvaházi szobájában kereste fel a lányt, aki éppen akkor nem volt ott.

Natalie párnája alatt találta meg a rajzot. A szobában várt Natalie-ra, akit, amikor

megérkezett, azonnal megpróbált lebeszélni arról, ami akkor már javában zajlott – a lány ezt

az első adandó alkalommal továbbadhatta Martin Wilsonnak, aki ezért brutálisan megverte a

doktort.

A termemben minden jelenlévő egyszerre hördült fel, mintha ezt a történetet most hallották

volna először. Martin el sem tudta képzelni, hogy lehet ennyi gyűlölettel és megvetéssel nézni

valakire – még kevésbé, hogy ezt egyszer a saját bőrén fogja tapasztalni. Az emberek

tekintete szinte felperzselte a hátát.

- Tiltakozom! – ugrott fel Sam Daily az asztaltól. – Nem a tanú volt a verekedés áldozata,

nem tehet ilyen következtetéseket!

- Helyt adok! – emelte fel a hangját a bírónő. – Kérem a jelenlévőket, hogy maradjanak

csendben!

- Ön látta ezt a bizonyos rajzot, amiről beszél? – kérdezte nyugodtan Raymond Paul, mintha

misem történt volna. Martin meg mert volna esküdni rá, habár csak profilból látta az ügyészt,

hogy halványan mosolyog. – Mi látható ezen?

Erika Brown habozott egy percet, majd a hirtelen beálló csöndben kijelentése kiabálásnak

hatott. – Natalie Brigth és Martin Wilson látható rajta. Csókolózás közben.

Ezzel valószínűleg mindenkinél betelt a pohár – az emberek, ügyet sem vetve a bírónő

kalapácsára, azonnal hangoskodni kezdtek, egymáshoz intézett kiáltások, fennhangon

kimondott ítélkezések töltötték be a termet, nem egyvalaki határozottan kiabálta Martin felé a

véleményét. Ő azonban ezen már rég túl volt – saját indulata töltötte el az agyát.

- Ez hazugság! Az egészet csak ő találta ki! – ordította magából kikelve, miközben felpattant

az asztal mellől, de úgy, hogy majdnem felborította azt, és Alec Matthews-ra mutatott.

Azonnal érezte, hogy Sam ujjai határozottan a csuklója köré csavarodnak – az ügyvédje

megpróbálta visszahúzni a székre, és legalább annyi erőfeszítésébe került, mint Martinnak az,

hogy állva maradjon, és a pszichológusra mutogasson.

- Csendet! – mennydörögte a bírónő. – Mr. Daily, fogja vissza az ügyfelét, a vádlott nincs

felhatalmazva, hogy felszólaljon. Üljön vissza, Mr. Wilson.

- Ülj meg a seggeden, és hallgass – suttogta dühösen Martinnak Sam. – Ennyit kértem tőled.

Elcseszed nekem az egészet, ha nem hagyod ezt abba.

- Da hazudnak – Martin hangja reszketett, ahogy a védője nagy nehezen visszahúzta őt a

székre maga mellé. – Mindegyik hazudik!

- Ezen csak akkor javíthatok, ha végre befogod – torkollta le Sam, aki gyakorlottabban ugyan,

de legalább olyan ingerült volt, mint ügyfele.

- Megtekinthetjük ezt a rajzot, bírónő? – kérdezte higgadtan Raymond Paul, aki a hangzavar

közepette is úgy viselkedett, mintha csak a szél egy erősebb lökete rázta volna meg a

tárgyalóterem ablakait.

- Természetesen – felelte a bírónő. – Csendet! – kiáltotta még egyszer, és kalapácsával

hangosat koppantott. – Az előbb szóba került bizonyítékot, Natalie Brigth rajzát dr. Alec

Matthews előzőleg hozzám is eljutatta.

Azzal felemelte a kezét, és benne valóban egy rajzlapot tartott.

Martinnak a torkára forrt a düh. Tényleg azt ábrázolta a rajz, amit mondtak. Ő volt rajta, és

Natalie, az ajkukat összeforrasztva ölelkeztek. Képtelenség, hogy ezt Natalie csinálta. Natalie

nem így érzett iránta, és ő sem Natalie iránt, az ő kapcsolatuk teljesen más irányultságú volt.

Biztos volt benne, hogy a rajz nem Natalie munkája – de ha nem Natalie rajzolta, akkor

kicsoda?

Ismét átnézett a padsorok felett, tekintete a Natalie-ét kereste.

Megtalálta. A lány először nézett rá, mióta elkezdődött a tárgyalás. Szemében nem volt

semmi jól kivehető érzelem, de ahogy Martinra nézett, alig láthatóan megrázta a fejét. Martin

azonnal úgy megkönnyebbült, mintha mázsás súlyt vettek volna le a hátáról. Megnyugodva

fordult vissza a bírói emelvény felé. Natalie reakciója épp elég bizonyság volt a számára.

Raymond Paul most már minden kétséget kizáróan mosolygott. Egy percig elgondolkodva

szemlélte a rajz hatására döbbenten elhallgató tömeget, majd csak annyit mondott: -

Köszönöm, nincsen több kérdésem.

Azzal sarkon fordult, visszasétált Alec Matthews mellé, és helyet foglalt; tekintetében

valamiféle arisztokratikus kihívás tükröződött, ahogy Sam Daily-re nézett. Annak lángolt az

arca a dühtől. Paul egyértelműen arra utazott, hogy a legtöbb bizonyíték azonnali

felvonultatásával kihúzza a talajt az alperesek alól – hogy Sam egyáltalán ne tudjon mit

mondani.

Valószínűleg a bírónő is úgy gondolta, hogy az elhangzottak után nemigen lehet

semmiféleképpen kontrázni, mert letette a rajzot az asztalára, és Samhez fordult.

- Kíván kérdéseket intézni a vád első tanújához, Mr. Daily?

- Természetesen bírónő – mondta határozottan Samy, miközben elfordította a pillantását

ellenfele arcáról – így nem láthatta az azon átsuhanó halvány meglepődést.

Felállt, összegombolta a zakóját és a pódium elé sétált, amiről Erika Brown lenézően figyelte

őt.

- Igazgatónő – kezdte Sam. – Köszönjük a….. hogyan is fogalmazott a kollégám? A jogi

viszonylatok ismertetését. Azt mondta, annak idején, közvetlenül a lány balesete után azért

vállalta maga is, hogy személyesen foglalkozik és beszélget Natalie Bright-tal, mert úgy

gondolta, dr. Matthews-zal együtt mindenképpen elérhetnek valami eredményt. Később mégis

inkább a doktorra hagyta Natalie kezelését. Ön miért nem folytatta a beszélgetéseket a

lánnyal?

- De hiszen mondtam – felelte Erika Brown ridegen – nem volt elegendő időm rá az igazgatói

teendők mellett.

- Ahogyan azt is mondta, hogy Natalie-t különleges esetnek látta – Sam összefonta a karjait a

mellkasa előtt. – Mégis lemondott róla?

- Kénytelen voltam – mondta Brown igazgatónő. – Semmivel sem jutottam előrébb. Natalie

egyáltalán nem beszélt velem. Nem tudtam már mit mondani neki.

- Értem – Sam összevonta a szemöldökét – tehát annak ellenére, hogy ön egész életében

gyerekeken akart segíteni, néhány alkalom után meg sem próbált többé beszélgetni Natalie-

val, csak mert a lány nem válaszolt önnek. Szerintem ez nem szokatlan egy árvánál, hogy

kezdetben nem beszél, nem gondolja?

Mrs. Brown-non látszott, hogy kezdi feszélyezni a téma. – Nézze, nem lehetett semmi

olyasmit mondani neki, amire reagált volna! Maga is türelmetlenné vált volna a helyemben!

A bírónő döbbent pillantást vetett az igazgatónőre, az esküdtek pedig összenéztek. Sam-nek a

szeme sem rebbent. – Tehát elismeri, hogy türelmetlen lett a lánnyal szemben?

Az igazgatónő arcán mélyvörös pír jelent meg – egyértelmű volt, hogy kissé elszólta magát. –

Nos, elismerem, nem volt könnyű Natalie-val. Ezért is gondoltam úgy, hogy jobb, ha Natalie

kezelését főállású szakemberre bízom – vágta ki végül magát.

- Hát hogyne – bólintott Samy. – Nyilván ezt is annak megfelelően tette, hogy egész életében

gyerekeken akart segíteni.

- Tiltakozom – hangzott fel mögöttük az ügyész erélyes közbeszólása. – Cinikus megjegyzés,

vonja vissza!

- Helyt adok – válaszolta a bírónő. – Mr. Daily, ne sértegesse a tanút.

Sam feltartotta a két kezét. Martin döbbenten jött rá, hogy szinte nevethetnékje támadt.

- Azt is elmondta, hogy Natalie későig kimaradt az árvaházból, és csak közvetlenül a zárások

előtt ért vissza – folytatta Sam. – Elmondaná, honnan tudja ezt?

Az igazgatónő megütközve nézett rá. – Elnézést, de ezt nem értem.

- Gondolom – magyarázta Sam – ha ön látja, hogy valamelyik este Natalie későig kimarad,

vagy mondjuk a nevelők jelentetik önnek, hogy Natalie csak az esti órákban megy vissza az

árvaházba, és addig valami ismeretlen dolgot művel a városban – ne adj’ Isten egy felnőtt

férfival szeretkezik – akkor ön biztosan tett volna valamit, amivel korlátozhatja a lány

távollétét, nemde?

Mrs. Brown egy percig nem tudott válaszolni, majd kissé hisztérikusan elnevette magát. –

Miért talán lakat alatt kellett volna tartanom?

- Értsem úgy – mondta halkan Samy, miközben körülötte, mintha csak a tekintélye tette volna,

egyre nagyobb lett a feszült csönd – hogy ön tisztában volt azzal, hogy Natalie a nap

legnagyobb részében nem tartózkodik az árvaházban, és mégsem kötelezte őt arra, hogy

mondjuk, az iskola után rögtön visszamenjen?

- Van egy időhatárunk, ami előtt minden árvának vissza kell érnie – zihálta az igazgatónő – a

felindultságtól alig bírta megtartani a normális hangnemet.

- És mi volna az?

- Délután négy óra.

- És a kapukat mikor zárják?

- Hétkor.

- Hmm – Sam elgondolkodott. – És jellemző, hogy az árvák visszaérnek négyre?

- Igen, mindenki addigra bent szokott lenni.

- Kivéve Natalie-t.

Az igazgatónő hallgatott.

- Tehát Natalie gyakorlatilag engedély nélkül minden nap legalább három órát ismeretlen

helyen tartózkodott, ahol ki tudja mit csinált – vonta le a következtetést Samy töprengve. –

Tudta, hogy Natalie kimarad ezekben az órákban, vagy nem, igazgatónő?

Erika Brown kelletlenül lesütötte a szemét.

- Válaszoljon, kérem! - szólt közbe a bírónő is.

- Igen – mondta végül Mrs. Brown.

Ezúttal nem volt moraj. Egyetlen nyikkanást sem lehetett hallani.

- És nem törődött vele?

- Natalie-t nem lehet kontrollálni! – kiáltott fel hirtelen az igazgatónő. – Felesleges lett volna

visszatartanom bármitől is, mert sohasem tette, amit mondtak neki!

- Ez lenne az Árvácska Szociális Otthon drákói szigora? – tárta szét a karjait Samy kérdőn,

majd meg sem várva a választ, annyit tett hozzá: - Ugye tudja, igazgatónő, hogy ha azokban

az órákban, amikor a gyámintézmény magasról tett rá, hol van Natalie, mit csinál – és kivel –

bármi történik vele, azért az árvaháznak kellett volna vállalnia a felelősséget?

Ha erre akart is volna mondani valamit Erika Brown, Samy most sem hagyta. Megfordult és

az összegyűlt tömeghez intézte a szavait. – Feltehetjük a kérdést: ha Natalie Bright valóban

szexuális viszonyt kezdett egy férfival – mivel kiskorú – azért nem az Árvácska Szociális

Otthonnak kellene-e most a felelősséget viselnie?

Pont olyan hatásszünetet tartott, mint pár perccel azelőtt Raymond Paul. A hatásfokot

azonban aligha kellett volna lemérni. A tárgyalóteremben a légyzümmögést is hallani lehetett

volna.

- Nincsen több kérdésem bírónő – jelentette be Sam Daily, azzal visszasétált a helyére, és

leült.

II.

Sam Daily brillírozása mély nyomot hagyott mindenkiben, aki fültanúja volt az első

tárgyalásnak Martin és Natalie ügyében – ami azt illeti, mire a legfrissebb hírek körbejárták

St. Gates-t, voltak olyanok, akik másod- meg harmadkézből egyenest arról értesültek, hogy

Martin Wilson védője nyíltan ordított Erika Brown-nal. Mindez csupán annyit változtatott a

helyzeten, hogy Sam Daily harmadik lett a listán, amin Martin meg Natalie neve már a

letartóztatásuk napja óta szerepelt: sikerült bekerülnie a nyílt szidalmazás hatósugarába.

Martint ez a legkevésbé sem zavarta, sőt; mivel továbbra is előzetes letartóztatásban dekkolt,

csak annyira érintkezett a külvilággal, amíg Sam eljött hozzá az üggyel kapcsolatban

tárgyalni, és nagyjából beszámolt neki a St. Gates-ben történő dolgokról, ami úgy körül belül

annyit takart, hogy mennyit módosított a városi pletykálkodás a folyamatban lévő peres

eljáráson. Martin nem bízta el magát; tudta, azzal, hogy Samy remekelt az első tárgyaláson,

még semmi nem oldódott meg, már csak azért sem, mert úgy tűnt, azt, hogy Sam rámutatott

Erika Brown hanyagságára, és az árvaház hiányosságaira, egy idő után mindenki kész volt

szépen elengedni a füle mellett – ahhoz, hogy a városra és az esküdtekre mélyebb benyomást

tegyenek, sokkal több kellett. Martin nem tudta, létezik-e egyáltalán olyan érv, ami döntőnek

hathat, és amit felfedve végre mindenki elhinné, hogy az egész ügy mögött Alec Matthews áll,

aki marionett bábúként rángatja az egész várost. Kezdte elfogadni a tényt, hogy valószínűleg

semmi nincs, ami őt megmentené attól, hogy egy időre rács mögé kerüljön, és hogy amit

Samyvel most csinálnak, az nem több a kötelező tiszteletkörök lefutásánál, ahogy Samy

minden tőle telhetőt megtéve, kétségbeesetten és bizonyítékok abszolút hiányában próbálja

védeni őt.

Mindezek ellenére nagyon hálás volt az ügyvédjének; az első tárgyalás berekesztését

követően teljesen meggyőződhetett arról, hogy a lehető legjobb embernek súgta le anno a

matek érettségi feladatokat. Ha mást nem, Sam-nek sikerült elérnie, hogy ha csak kis időre is,

de gondolkodóba ejtse a hallgatóságát; és habár még el sem jutottak odáig, hogy Alec

Matthews képbe kerüljön, Martin nagyon örült, hogy végre az árvaház is kapott Samytől egy-

két pofont.

Sam viszont a legkevésbé sem volt derülátó, mi több; a tárgyaláson nyújtott teljesítménye

ellenére mintha csak még jobban elkomorodott volna, minél közelebb került a következő

meghallgatás időpontja. Nem mondta ki előtte, de Martin sejtette, hogy fél; ugyanis a

következő időpont beidézett tanúja Amanda Foreman volt, és Sam Daily – annak ellenére,

hogy minden lehetőséget végiggondolt már, és Amandával személyesen is beszélt – el sem

tudta képzelni, hogy miért idézi be a vád tanúnak az egyetlen embert, aki városi szinten

teljesen nyilvánosan Martin oldalára állt. Sam ezúttal valóban félt; attól tartott, hogy Alec

Matthews és Raymond Paul Amandával valami nagy dobásra készülnek, valami olyasmire,

amire még ő sem fog tudni mit mondani, és akkor már az a lehetősége sem lesz meg, hogy

szofisztikált módon gúnyolódhasson egy tárgyalóteremnyi ember előtt, elvégre Amandával

nem akart ilyesmit tenni.

Nem tehettek mást; vártak. Martint egyre jobban kezdte zavarni, hogy semmiféle hírt nem kap

Natalie felől. Féltette a lányt, mert sejtette, hogy történt vele valami, és bármi is legyen az, ő

nem tud neki segíteni. Sam mindent megtett ez ügyben is; személyes meghallgatást kért a

bírónőtől, és kérvényezte, hogy beszélhessen a lánnyal, aki szintén tanú lesz nemsokára, de

nem kapott engedélyt; a bírónő azt felelte neki, hogy az ideiglenes gyám, dr. Matthews, aki

egyben szaktekintély is, nem engedélyezte, hogy a lány az eljárás bármelyik ügyvédjével

beszéljen.

Martint viszont mindennél jobban aggasztotta, hogy Natalie ennyire ki van szolgáltatva

pszichológusának; amikor felidézte a lány hamuszürke arcát, ahogy ott ült a

tárgyalóteremben, próbált nem a legrosszabbra gondolni, de valahogyan ez sohasem sikerült

neki. Míg letartóztatásban tartották, amúgy sem volt jobb dolga; számtalanszor kívánta, hogy

ha már úgyis börtönben tölt egy pár évet, legalább adott volna okot a letartóztatásra, és

kitekerte volna Alec Matthews nyakát, amikor még meg volt rá a lehetősége.

Ezt azonban nem lehetett visszacsinálni – a napok idegőrlő türelemjátékká változtak. Sam

ingerülten rohangált London és St.Gates között, Martin pedig semmivel nem tudta lefoglalni

magát; amikor úgy érezte, elragadja az indulat, felcsapta a Sam által behozott noteszét, tollat

vett a kezébe, és elkezdett fejből matematika gyakorlatokat csinálni magának, amelyeket ott

helyben megoldott. Azonban egyikőjük félelme sem volt hasonlítható ahhoz a félelemhez,

amit Amanda Foreman érzett, minél inkább közelgett a következő tárgyalás; rettegett, hogy

akaratán kívül olyasmit fog tenni, vagy olyasmit mondatnak ki vele, ami Martin sorsára nézve

végzetes és visszavonhatatlan lesz; és Amanda semmit sem akart kevésbé, mint hogy ő maga

legyen az, aki ráteszi a lakatot Martin cellájának ajtajára.

Azonban a várakozáson kívül ő sem tehetett egyebet. Natalie telefonjához azóta sem nyúlt,

de egyfolytában azon gondolkozott, hogyan tudná valahogyan hasznát venni. Felötlött benne a

kérdés, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak odaadná a bírónőnek, ő pedig nyíltan

megkérdezhetné Natalie-tól a telefon kódját – ezt azonban nem merte megtenni. Még mindig

nem volt biztos benne, hogy Natalie honnan szerezte azt a telefont, és mit találnának benne,

ha végre be tudnák kapcsolni – Amanda attól tartott, hogy ha a mobil mégis Martin ajándéka

volt a lánynak, akkor azzal, hogy átadja a bíróságnak csupán újabb bizonyítékot ad Alec

Matthews kezébe, és az ő malmára hajtja a vizet Martinnal szemben.

Ezért hát a telefon továbbra is ott hevert a táskája alján, fekete képernyővel, megfejtetlen

rejtélyként – s ahogy egyre közeledett saját tanúskodásának napja, Amanda egyre inkább

megfeledkezett róla.

A következő tárgyaláson a terem ugyanúgy színültig megtelt, mint az első alkalommal, ami

ékes bizonyítékul szolgált arra, hogy a st. gates-i polgárok egyáltalán nem untak még rá az

esetre, mi több, érdeklődésüket csupán felfokozta a feszült várakozással eltelt pár hét. A

megjelenők összaránya nagyjából az előző tárgyaláson tapasztalt viszonyokkal esett egybe; a

színes paletta ezúttal is felsorakoztatta az újságírókat, és a városka sokféle lakóját. Alec

Matthews és a felperes ügyész most is kifürkészhetetlenül, minden szélsőséges érzelmet

száműzve az arcvonásaikról, egyenes háttal ültek, közel a bírói emelvényhez; mögöttük

Natalie foglalt helyet, három elmaradhatatlan kísérője társaságában, akik úgy fogták közre,

mintha attól félnének, hogy egyszer csak hisztérikus visítással felpattan, és hátulról fojtogatni

kezdi Alec Matthews-t.

Natalie azonban látszólag semmi ilyesmit nem akart tenni – legalábbis Martin így gondolta,

mikor a törvényszolga bekísérte a tárgyalóterembe, és leültette Sam mellé. Martin régóta nem

látta már a lányt, így a látványa úgy hatott rá, mintha megajándékozták volna. Jócskán meg is

könnyebbült – most nem tapasztalta, hogy Natalie olyan halálsápadt, és beteges kinézetű

lenne, mint legutóbb. Épp ellenkezőleg – majdnem hogy unatkozó arccal ült ideiglenes

biztonsági őrei között, és mikor észrevette Martint, rámosolygott, és apró integetésre emelte a

karját. A mellette ülő pszichiátriai dolgozó erre hirtelen mozdulatot tett, Natalie pedig

lesajnáló pillantással nézett rá. Martin hallotta, ahogy a lány félhangosan odamond a Szent

Anna munkatársának: - Mit ijedezik ember? Lát kisbicskát a kezemben? – mire nem bírta

megállni, felkuncogott.

- Örülök, hogy jókedved van – jegyezte meg Sam Daily, aki olyan mereven ült Martin mellett,

mint egy szobor. – Nem vagyok biztos benne, hogy az így marad, szóval élvezd ki.

Martin igazat adott ügyvédjének. Megkockáztatott még egy pillantást Natalie felé. A lány is őt

nézte. Vigyorgott. Martin olyan melegséget érzett a mellkasában, mintha indulás előtt a

cellájában legurított egy pár felest.

Amikor a bírónő megérkezett, az általános háttérmorajlás is eltompult; feszült figyelem lett

úrrá a jelenlévőkön. A bírónő felszólította a beidézett tanút; Amanda elegánsan, egész

testében reszketve letette az esküt, és felsétált a pódiumra.

- Mr. Paul, kérem.

- Miss Foreman – kezdte az ügyész, amint elfoglalta pozícióját a tanúk padja előtt. – Milyen

viszonyban áll ön Natalie Bright-tal?

- A rajzcsoportomba jár – felelte halkan Amanda. – Heti kétszer látogatja az óráimat. Illetve

látogatta. Mielőtt bezárták.

- Indokolatlannak tartja dr. Matthews döntését, miszerint Natalie speciális felügyeletet

igényel?

- Én nem vagyok szakember – mondta Amanda. – De tanárként értek valamelyest a

diákjaimhoz. Az, hogy Natalie-t pszichiátriai felügyelet alatt tartják, talán most egy érthető

döntés. Viszont aligha megoldás.

- Valóban? – az ügyész felvonta a szemöldökét. – Érdekes, hogy ezt mondja. Nem az ön

órájáról rohant ki egyszer Natalie Bright, egy hisztérikus roham által hajtva, és gázolta el az

iskola előtt majdnem egy személyautó?

Amanda lesütötte a szemét. – De igen.

- És ezek után még mindig úgy hiszi, hogy Natalie nem közveszélyes?

- Úgy vélem – Amanda szünetet tartott és felemelte a fejét, farkasszemet nézve a jogásszal –,

hogyha dr. Matthews foglalkozásairól rohant volna ki egyszer hisztérikusan Natalie Bright, az

legalább azt mutatta volna, hogy a doktor történetesen el is ért valamit Natalie kezelésében.

Martinnak leesett az álla, a terem pedig meglepetten fölmorajlott. Senki sem számított rá,

hogy a remegő kezű, falfehér rajztanárnő nyíltan beszól majd egy szakképzett

pszichológusnak. Martin kíváncsian sandított Matthews-ra, de a doktor arcán egy cinikus

mosolyon kívül semmit sem lehetett felfedezni. Sam Daily megengedett magának egy

elismerő, halk füttyentést, amit csak a mellette ülő védence hallhatott.

Rayond Paul, csakúgy, mint legutóbb, most is teljesen higgadt maradt. – Miss Foreman, tudja

ön, hogy a vád miért idézte be erre a napra, hogy tanúként szólaljon föl?

Most Amandán volt a sor, hogy meglepődjön. Az ügyész kérdése teljesen eltért az előzőleg

tárgyalt témától, bár Martinnak volt egy olyan rossz előérzete, hogy az a nap, amikor Natalie-t

majdnem elgázolták, még bőven ki lesz vesézve Raymond Paul vezényletével.

Megkockáztatott egy oldalsó pillantást az átlós padsor felé; Natalie feszült figyelemmel

meredt a pódiumra, és ezúttal a mosolynak halvány árnyéka sem látszott az arcán.

- Nem, ügyész úr – csendült végül Amanda hangja, mely most oktávokkal magasabbnak és

ijedtebbnek tűnt, mint az előbb. – Nem tudom, milyen kérdésre adhatnék választ.

A vád képviselője ezúttal azonban meg sem szólalt; mindenki megdöbbenésére a bírónő hajolt

előre a központi emelvény mögött, hogy átadjon Amandának egy mappát.

- Azt szeretnénk – fordult a bírónő a tanárnő felé – hogy vizsgálja meg a vád egyik

bizonyítékát.

Amanda egy ültő helyében megmerevedett a kezében tartott mappával. A teremben izgatott

suttogás támadt, Martinban pedig felmerült egy furcsa emlék; egy régi kép, amelyen ketten

ülnek Amandával egy kávézóban, és Martin átnyújt neki egy mappát, amiben Natalie

megfejtendő rajzai lapulnak. Szörnyű gyanú ébredt benne, és a gondolat, hogy Amandát a

kezdetektől fogva ő sodorta bele ebbe az egészbe, marokra szorította a torkát.

Mindenki tudta, hogy a rajztanárnőnek elő kell vennie az a rajzot, ami csókolózás közben

ábrázolta Martint és Natalie-t; Amanda azonban nem mozdult.

- Miss Foreman – szólította meg ismét Raymond Paul – azt mondta, Natalie Bright heti

kétszer látogatta a rajzcsoportját. Mindenből kifolyólag feltételeztük, hogy eléggé ismeri a

jogi áldozat keze nyomát. Ezért kérjük a segítségét.

Amanda továbbra sem nyitotta ki a mappát, csak bámult rá, mint aki kísértetet lát. – Natalie

rajzolási stílusa bonyolult – lehelte olyan halkan, hogy Martin alig halotta az első sorban.

- Ezt úgy érti, hogy nem tudja megmondani, a rajzot valóban ő készítette-e? – kérdezte Paul.

A hangja olyan hideg volt, mintha egy leolvasztásra váró hűtőszekrényből jött volna.

- De – Amanda most először nézett fel, mióta átadták neki a bizonyítékot. Sam Daily Martin

mellett még pislogni elfelejtett. – Azt hiszem, meg tudom mondani.

A terem egy emberként tartotta vissza a lélegzetét, ahogy a rajzlap előkerült. Amanda csak

néhány percig nézte a munkát, de Martin úgy érezte, hogy legalább a letöltendő

börtönbüntetésének megfelelő időintervallumon át ültek ott megfeszített idegszálakkal.

- Ezt a rajzot – mondta végül Amanda – szerintem nem Natalie csinálta.

Bejelentését síri csend követte. Martin tisztán látta, ahogy Raymond Paul elmosolyodik, és

jeges rémület markolt a szívébe. Az ügyész pontosan ezt a választ akarta hallani.

- Elmondaná az esküdtszéknek, miért gondolja így?

Amanda ugyanazzal a magyarázattal rukkolt elő, mint annak idején Martinnak a kávézóban;

elmondta, hogy Natalie estében ritka a konkrét téma a rajzon, sokkal elvontabban alkot. Paul

bólogatott, mintha érdekelné a dolog, de a szemében leplezetlen elégtétel csillogott; ez volt az

első alkalom, hogy a szenvtelen álarc lehullott róla, de csak Martin figyelt oda annyira, hogy

ezt lássa is.

Miután Amanda befejezte a mondandóját, az ügyész néhány percig úgy tett, mintha a

gondolataiba mélyedne, aztán hirtelen felpillantott, és csak annyit mondott: - Akkor most

megtenné, hogy részletesen elmondja, mi történt pontosan aznap, mikor Natalie Bright

kirohant az ön órája után az iskolából, és majdnem halálra gázolta egy autó?

Martin még elkapta, ahogy Amanda olyan fehérre sápad, hogy a tojáshéjszín kosztümje

rózsaszínűnek tűnt mellette, aztán elkínzottan lehunyta a szemét. Hát persze, milyen elegáns

megoldás. Kikérik a szakmai véleményét, amivel ismét a vádlott oldalára áll, aztán mindezt

szépen megcáfolják. Sikerült elérniük, hogy Amanda egy városnyi, sőt a sajtó révén akár

országnyi ember előtt megalázza magát; nem csak, mint tanú, de mint tanárnő is, hiszen most

rá tudják sütni, hogy egy erkölcstelen ember pártját fogja, és azt sem tudja biztosra

megmondani, a rajz valódi készítője tényleg Natalie-e. Martin tudta, hogy ha Amanda

elmondja, mi történt aznap délután, akkor, hacsak nem történik csoda, nekik nem lesz

visszaút. Kinyitotta a szemét, és a tekintete most először kettejük verekedése óta Alec

Matthews-éval találkozott. A doktor arcára rá volt írva az igazság. Legyőztelek.

- Aznap – mondta nagyon lassan Amanda Foreman – az órám után arra kértem Natalie-t,

maradjon hátra egy pár percre. A beadandó munkái között két olyan rajzra bukkantam, amit

nem értettem.

Szavai visszhangot vertek a falak között. Mintha minden ember a teremben erőltette volna a

tüdejét, ne hogy egy levegővétellel lemaradjon valami fontos részletről.

- Mit ábrázoltak ezek? – asszisztált azonnal Paul.

- Egy autó hátsó ülését, egy bekötött biztonsági övvel, amely nem védett senkit.

- Nos – vetett az ügyész egy sokatmondó pillantást az esküdtek felé – nekem ez nem úgy

hangzik, mint az a rajztechnika, amit ez imént bemutatott nekünk.

Amanda a kezét nézte, de mintha megvakult volna, olyan üveges volt a tekintete. Gépiesen

beszélt. – Nem is voltak olyanok. Teljesen mások voltak, jól elkülöníthető témával és

formákkal.

- És mégis biztos volt benne, hogy Natalie csinálta őket?

- Igen. A többi rajz, amelyek közt ezek voltak, híven tükrözték Natalie stílusát. Ezek azonban

nem. Kezdetben én is kételkedtem, ezért hívtam oda Natalie-t az óra után. Megkérdeztem tőle,

emlékszik-e a két rajzra. Először azt felelte, teljesen biztos, hogy nem ő készítette őket, de

minél tovább nézte, annál furcsábban viselkedett, aztán hisztériás roham vett rajta erőt. Akkor

rohant ki a teremből. Aznap délután megtudtam, hogy a gyermekkorában őt ért balesetet

rajzolta le.

- Ön hogyan is fogalmazott erről doktor Matthews-nak? – kérdezte érdeklődve az ügyész. –

Miért nem emlékezett Natalie a rajzokra?

Amanda az ajkába harapva sóhajtott. – Azt mondtam, úgy vélem… hogy a rajzok a

tudatalattija megnyilvánulásai voltak.

Martin már-már valami gyűlölködő csodálatot érzett Alec Matthews iránt – hasonló lehetett

ahhoz az érzéshez, ami akkor környékezi meg az embert, amikor egy játszma végén az

ellenfele azt mondja: sakk matt. A doktor a saját elméletével támadt rá Amandára; a tanárnő

évekig nyaggatta, hogy értelmet keressen Natalie rajzai mögött, de a pszichológus ezzel

sohasem foglalkozott; most viszont az egészet Amanda ellen fordította.

- Akkor foglaljuk össze! – csapta össze a tenyerét Raymond Paul. – Azt állítja, a bizonyítékot,

amit a kezében tart, nem Natalie Bright készítette – azonban épp az imént ismerte el, hogy

volt már példa rá, hogy valójában olyan rajzok is tőle származtak, amelyeken ön, hasonlóan

ehhez a mostani példányhoz, nem ismerte volna fel a kézjegyét, ha nem más munkái közt

találja. Így van?

- Igen – felelte Amanda színtelenül.

- Nos, akkor bizonyára azt is elismeri, hogy talán a most a kezében tartott rajzot is csak azért

nem ismeri föl, mert az ábrázolásban – hogy is mondta? – Natalie tudatalattija nyilvánul meg.

Csak most nem voltak mellette egyéb rajzok, amelyek segíthetnének a tájékozódásban. Ugye,

miss Foreman?

Amanda nem szólalt meg. Martint nézte, a szemében bocsánatkérő könyörgéssel.

- Hölgyem?

- Igen – mondta végül a tanú. – Előfordulhat, hogy csupán nem ismerem fel a rajzot.

- Akkor tehát lehetséges, sőt valószínű, hogy a bizonyítékot Natalie Bright készítette?

- Lehetséges - suttogta a tanárnő, a tekintete erőtlenül lecsúszott Martinról. Raymond Paul

bólintott. – Köszönöm a segítségét. Bírónő, nincsen több kérdésem.

- Mr. Daily? – fordult kérdően felvont szemöldökkel Sam felé a bírónő, miután a vád már

nem faggatta tovább a tanút. – Önnek is lenének kérdései a tanúhoz?

Sam felsóhajtott. – Nem, bírónő. Nincsenek kérdéseim.

III.

-Mégis mi a francot kellett volna mondanom?

- Nem tudom! – ordította vissza Martin Wilson, olyan hangerővel, ami még őt is meglepte.

Sam Daily a kis rendőri szobában az asztal túloldalán állt, és a keze az indulattól úgy

reszketett, mintha nem is Martin, de ő lenne bezárva azzal a váddal, hogy nem mehet emberek

közzé.

- Akármit!

Halk, sokat mondó kopogtatás hallatszott az ajtó üvegezett részén, jelezve, hogy legyenek

csendesebbek. Martin még hozzá akart vágni valamit Sam fejéhez, de a lelke mélyén tudta,

hogy ő nem tehet semmiről.

- Ha akartam volna, sem tudok semmilyen kérdést föltenni Amandának és hidd el Martin,

semmit sem akartam jobban abban a percben, mint megcáfolni azokat a patkányokat, de a

rohadt életbe is, jól csinálták! Amanda áldozat lett! Ha téged elítélnek – és ne legyenek

illúzióid, mert el fognak –, azt a szerencsétlen nőt a legnagyobb valószínűséggel előbb

kirúgják az iskolából, és ember legyen a talpán, aki egy ilyen botrány után még hajlandó lesz

alkalmazni őt.

Martin úgy érezte, hideg zuhany alá állították. Samnek igaza volt. Immár nem csak ő és

Natalie, de Amanda is ráfizetett erre az egészre. Hirtelen rátört az intenzív hányinger. Ezt tette

az egyetlen emberrel, aki hitt neki és megvédte.

Martin megmarkolta a szék támláját és előrehajolt, mint aki tényleg mindjárt a

gyomortartalmával árasztja el a koszos PVC padlót a kis rendőri tárgyalóban. Sam vele

szemben erőtlenül lerogyott a másik székre, és gondterhelten a kezébe temette az arcát.

- Nem tudlak megmenteni Martin – sóhajtotta bele a hirtelen beállt csöndbe. – Itt a vége. Be

fognak börtönözni. Mint az ügyvéded, de azt hiszem, sokkal inkább mint a barátod, már csak

egyetlen tanáccsal tudlak ellátni.

Felpillantottak mind a ketten.

- Tegyél vallomást.

Martin szeme elkerekedett, a teste valami jégszoborszerű merevségbe feszült. Nem tudta

eldönteni, hogy a rémülete nagyobb-e a felháborodásánál, vagy fordítva.

- Tegyek vallomást?– ismételte olyan hangon, mintha nem értette volna a mondat jelentését.

- Igen.

- Tegyek vallomást – mondta újra a tanár, és most neki kezdett el remegni a keze, de olyan

hevesen, hogy a tenyerében rángatózni kezdett a műanyag széktámla, - valamiről, amit nem

én követtem el, hanem az a mocskos, hazug tetű, aki ott ül a bírói emelvény előtt, vigyorral a

pofáján, és engem vádol a perverziójával?

- Ami azt illeti – felelte Sam, miután rezzenéstelen arccal végighallgatta az összes

káromkodást – igen, pontosan ezt tanácsolom.

- Átkozottul elfelejtheted.

- Martin – sziszegte Sam türelmetlenül – te nem fogod fel épp ésszel? Annak az esélye, hogy

lecsuknak, száz százalékról most olyan kétszázra ment fel. Ideje szembenézni a tényekkel.

Nem fognak felmenteni. A mocskos hazug tetű a vigyorával együtt is védve van minden

oldalról, még akkor is, ha igazat mondasz, és tényleg összefeküdt azzal a lánnyal…

- Kussolj Sam!

- Nem, te kussolj! – Sam felpattant a székről, és az üvegen megint felhangzott a kopogtatás. –

Te ugyanis mindenhonnan támadva vagy, és a védelmed – felemelte mind a két kezét és

magára mutatott – elesett! Nincs olyan indok, amivel rá tudnám venni az esküdteket, hogy

neked higgyenek, ez képtelenség! Az én hatásköröm eddig tart.

Sam hirtelen megnyugodott, maga mellé ejtette a karjait, és szomorúan rámosolygott

Martinra.

- Hiszek neked Martin. És nem mondanám, hogy tegyél vallomást, ha nem lenne rá jó okom.

De három hét múlva te meg fogsz esküdni arra, hogy az igazat, és csakis az igazat mondod.

És attól függetlenül, hogy ezt fogod tenni, a bizonyítékok ellened szólnak, és innentől kezdve,

még ha te nem is hazudsz, a tanúvallomásodat hamis tanúzásnak fogják nyilvánítani. Ezzel a

váddal újabb jogi procedúra indítható ellened, és akár a büntetésed is súlyosbíthatják emiatt.

De ha…

Sam odalépett Martin mellé, és megszorította a vállát – de ha elismered a vádat, az ügy

azonnal lezáródik, és nem adhatnak neked több büntetést, csak ami az eredeti esettel jár.

- Ami…? – kérdezte Martin fojtottan. Sam habozott.

- Ami az esküdtektől függően szerintem olyan 3 és 5 év közt lesz.

Martin keserűen felnevetett. – Istenem, sosem hittem volna, hogy így végzem. Hogy bezárnak

valamiért, amit el sem követtem…

- Te valami fura világban élhettél eddig – mondta az ügyvédje sötéten – ha azt hitted, soha

nem fordul elő, hogy a jog ártatlanokat büntet. Gyakoribb, mint hinnéd.

- Ha – Martin nagy levegőt vett, hogy képes legyen kimondani. – Ha vallomást teszek.

Natalie-val mi történik majd?

Sam megrázta a fejét. – Valószínűleg az, amit már tudunk. Egy, maximum két évre

elmegyógyintézetbe kerül, ahol, legalábbis ha Matthews közbenjár érte, elég jó bánásmódban

lesz része. Ha egyszer kijött, az ottaniakat nem érdekli többé, mi lesz vele. Senkit nem érdekel

majd mi lesz vele, leszámítva egy embert.

- Matthews-t.

- Ha igaz, amit mondasz, azonnal ott lesz majd Natalie mellett, hogy kisegítse. Addigra bőven

elül ez a botrány. Senkit nem fog felfigyelni rájuk.

Martin dacosan meredt a védőjére. – Natalie előbb hal éhen, minthogy ezután bármilyen

módon a közelébe engedje azt az embert.

- Nos, először is – morogta Sam – jelenleg az az ember rendelkezik fölötte. Gyakorlatilag azt

tesz vele, amit csak akar… - itt egy alig észrevehető pillanatra megakadt, mintha eszébe jutott

volna valami, amire eddig nem gondolt, de azonnal folytatta. – És ha Natalie-t kiengedték,

akkor igen, lehet, hogy először elküldi majd Matthews-t a francba. Hogy aztán mi lesz, azt

viszont nem tudom.

- Bízom Natalie-ban.

Sam vállat vont. – Oké. De nem tudom, mi lesz belőle, mire neked letelik a büntetésed és

kijössz a sittről. Főleg, ha hamis tanúzásért is rád varrnak még valamit.

Újra megszorította barátja vállát. – Martin… akárhogy is választasz, az a te döntésed lesz.

Még van időd, mert jövő héten Alec Matthews tanúskodik, és te csak utána következel. De

kérlek, gondolkozz el azon, amit mondtam.

A tanár nem felelt. Sam egy percig még nézte őt, aztán az üvegezett ajtóhoz lépett, és addig

kopogtatott rajta, amíg az egyik rendőrtiszt ki nem engedte a tárgyalószobából.

Natalie Bright félt – és nem ez volt az első eset, hogy ez történt vele. Félt, minden egyes

alkalommal, amikor Alec Matthews belépett a személyre szabott kórházi börtöncellájába.

Félt, mert nem tudta, mi fog történni.

Sokáig azt gondolta, hogy nincs mitől tartania, hogy ami az életben rossz lehet, az már

megtörtént vele, nincs többé mit veszíteni. És csodálatos módon, ahogy ez a gondolat átsuhant

az agyán, abban a pillanatban a szíve lázadni kezdett ellene. Natalie lehunyta a szemét, és

nem tudta, hogy mindazok után, ami történt, hogyan képes még hinni.

Mert hitt. Magát is meglepte vele, de valahol a lelke mélyén erősen hitt benne, hogy a végén

talán mégsem veszíti el Martint, és ez erőt adott neki. Ezért volt képes Amanda tárgyalásán

rámosolyogni Martinra, és érezni, hogy még nincs vége. Még megmenekülhetnek. Nem tudta,

hogyan, vagy, hogy mivel, de azt tudta, hogy túlságosan szereti Martint ahhoz, hogy csak úgy,

hamis vádak alapján mindent elvegyenek tőle. Az agya viaskodott, versenyre kelt és

tiltakozott; Natalie tudta, hogy a szüleit is minden ok nélkül vesztette el, de talán éppen ezért

volt képes újra felállni, és dacosnak lenni mindenki előtt, arra gondolván, hogy korábban

csupán rossz döntéseket hozott. A harag, a közönyösség, az önző fájdalom most hirtelen

visszahullottak rá; Alec-nak igaza volt, és ezt Natalie is tudta. Azt a teremtményt, aki a

pszichológusból lett, ő teremtette. Az ő hibája, hogy Alec most ezt teszi. Ezért érdekes módon

arra, ami történt, képes volt úgy tekinteni, mint amit kiérdemelt.

Ez persze nem változtatott azon, hogy félt, mikor Alec bejött hozzá. De nem tett semmit. Csak

várta őt, és mikor belépett, köszönt neki.

- Nem foglak bántani – mondta neki mindig Alec ilyenkor, mintha megbánta volna, amit

előzőleg csinált.

- Rendben – felelte rendszerint Natalie.

- Szeretném veled átbeszélni a tanúvallomásodat – közölte vele a doktor, amikor a saját

tanúskodása előestéjén meglátogatta. Natalie ráhunyorgott.

- Az enyémet? Nem engem vallatnak holnap.

- Tény – bólintott Alec miközben levette a kabátját. – Téged egy hónap múlva fognak. Martin

Wilson tanúvallomása után nem sokkal. És addigra fel kell, készülj.

- Mire? – kérdezte a lány. Az ágyon ült a lábait maga alá húzva, ölében egy nagy

keményfedeles könyvvel, amelyen telerajzolt rajzlap feküdt.

- A mondanivalódra.

- Ó arra nem kell felkészülnöm Alec.

A pszichológus az ágy elé sétált, onnan nézve le a lányra. – Akkor? Be fogod ismerni, hogy

viszonyt folytattál Wilsonnal?

Natalie nagyon lassan elemelte a tekintetét a rajzáról és megkereste a doktor pillantását –

felállt az ágyról. Alec álláig ért csak, de felszegte a fejét és elmosolyodott.

- Be fogom ismerni, hogy viszonyt folytattam. Veled.

Felemelte a kezét az ujjai közzé csípett rajzlappal. Natalie-t és Alecet ábrázolta csókolózás

közben. Alec arckifejezése megfagyott. Hirtelen mozdult, kitépte a lapot a lány kezéből és

apró darabokra szaggatta. Natalie békésen figyelte, ahogy a lába elé szórja a fecniket.

- Kérlek. Lerajzolom majd újra.

Alec közel hajolt az arcához, úgy sziszegte. – Nem érsz el vele semmit!

- Talán – vonta meg a vállát a lány. Copfja a kulcscsontja fölé repült.. – Akkor is meg fogok

esküdni az igazságra.

Mosolya kiszélesedett. – Ki vagyok én, hogy hazudjak a törvény előtt?

Alec két keze a vállán termett, és erőteljesen megrázta a lányt. - Te ostoba! Mit gondolsz

mégis ki fog neked hinni?

- Ha szerencsém van, az esküdtek – felelte Natalie rezzenéstelen arccal. A szíve úgy

dübörgött a mellkasán, mintha egy nagyon türelmetlen vendég lett volna. Meg volt rémülve,

de igyekezett legyőzni. – Ha nincs szerencsém, akkor csak Martin. Bármi is lesz, az nekem

elég.

- Mi a franc van már Natalie? – szegezte neki Alec. – A múltkor azt kérted ne bántsam a

tanárnődet, mert nem tud semmit bizonytani a telefonnal, és mert amúgy is én győztem.

Elismerted, hogy nincs esélyetek! Végre beláttad!

- Először is – vágott közbe jéghidegen a lány. – Igenis bántottad Amandát! Az ügyészed tőrbe

csalta a saját vallomásával. Tönkretetted a karrierjét! Tönkretetted a jóhírét! Hazudtál nekem,

és még van pofád felháborodni azon, hogy nem hódolok be önként a vádjaidnak.

Egyetlen rándítással kiszabadította magát a doktor két keze közül.

- Jól figyelj ide Alec. Vádaskodhatsz, ordítozhatsz, fenyegetőzhetsz, amíg csak akarsz,

megüthetsz, és igen, meg is erőszakolhatsz, de amíg az a sok elvakult, önjelölt szerencsétlen a

pódiumon ki nem jelenti törvényileg Martin bűnösségét, én nem fogom feladni. Az igazságot

fogják hallani, ha hiszik, ha nem, és ez ellen nem tudsz tenni semmit. Engedélyezted a

vallomásomat, hát figyeld, ahogy mindenki, az egész város és egy országot képviselő teljes

újságíróhad előtt mondom el, hogy egy hazug, erőszakos, megszállott rohadék vagy, és hogy

én – megvillant a szeme – soha, de soha nem foglak szeretni téged!

Alec Matthews nem felelt.

- Na és most mi lesz? – Natalie meglökte Alecet. – Rajta, üss meg! Mi lesz? Dönts az ágyra,

és rángasd le a ruháimat!

Felnevetett. Semmi gúny nem volt a hangjában, sokkal inkább hangzott egyszerűen csak

magabiztosnak. – Hát nem érted? Nem tudsz engem bántani többé. Nem tudsz győzni Alec,

attól a perctől, hogy feljelentetted Martint, vesztettél. Végig, ezzel az egésszel pusztán azt

akartad elérni, hogy szeresselek téged, és veled maradjak, de soha nem lesz a tiéd a

szeretetem. Martinnak adtam, és nem tudod elvenni tőle, ha lecsukatod sem. Azt hiszed, ha

engem elmegyógyintézetbe zárnak, majd rohanok hozzád, amikor kijöhetek? Ezek után?

Ismét szélesen elmosolyodott. – Alec, én árva vagyok. Pont azért ismerem olyan jól a

boldogság arcát, mert olyan korán elvették tőlem. Az eszembe kellett vésnem. Emlékszem

anyámra, pedig összeroncsolódott az arca. Emlékszem apámra, pedig elégettem a fotóját. És

tehetsz velem, amit csak akarsz, Martinra is mindig emlékezni fogok. Az ő arcuk a boldogság.

De te csak te vagy – valaki, aki szánalmas erőszakkal próbálta a magáévá tenni valaki

szeretetét. Mintha azt úgy lehetne. Van egy hírem a számodra; nem lehet.

Alec nagyon sokáig meredt rá, mielőtt az arcvonásai elernyedtek volna. Akkor aztán nevetni

kezdett.

- Szerinted ezt a te Martinod is így gondolja? Hmm? Az ügyvédje ráveszi majd, hogy

vallomást tegyen. Hogy ne varrjanak a nyakába még több büntetést. Logikus megoldás

minden szempontból. Mi lesz, ha kiderül, a te nagy apapótlékod gyáva ahhoz, hogy kiálljon

melletted?

Natalie lenézően viszonozta a pillantást, a karjait keresztbe fonta a mellkasán. – Komolyan?

Egyszer hittem neked, mikor megpróbáltad bűnösnek beállítani előttem, és még egyszer nem

követem el ugyanazt a hibát. Lehet, hogy az ügyvédje ezt javasolja majd neki, de ő mellettem

áll. Ha így is úgy is bebörtönzik, akkor végképp.

- Honnan tudhatnád?

- Onnan, hogy ismerem – vágta rá Natalie. – De nem várom el tőled, hogy megértsd. Téged

nem szeret így senki. Téged senki nem akart soha beengedni a világába, és megtanítani neked

a nyelvet, amit ott beszélnek. Pedig hidd el; igazából minden ember csak arra vágyik, hogy

legyen valakivel egy közös Y periódusa.

- Nem tudom, miről beszélsz, de nem is érdekel – felelte Alec hűvösen. – Lecsukatom.

- Lecsukathatod – biccentett Natalie. – Ahogy engem is. Mert valószínűleg el fogod érni,

hogy mindkettőnket bezárjanak. De ezzel ennyi. Én nem leszek az tiéd, ahogy sosem voltam.

Mondtam már. Nem azért van a másik, hogy birtokoljuk, hanem, hogy megosszuk vele a

világunkat.

- Meglátjuk, hogy egy hónap múlva is ugyanilyen nagy lesz-e a szád. Vagy, hogy Wilson is

ilyen magabiztos lesz–e egy-két év börtön után.

- Tökmindegy Alec. Ha minket tönkre is teszel, nem érted el vele a célodat.

Natalie visszaült az ágyra. Már nem félt annyira. Úgy döntött, arra ráér akkor, ha becsukják

mögötte az elmegyógyintézet rácsos kapuját.

- Vesztettél Alec. Emlékezz erre, mikor majd eskü alatt hazudsz.

IV.

Alec Matthews tanúvallomása pontosan úgy zajlott le, ahogyan azt mindenki várta. A

közönség azt kapta, amire számított; egy szaftos beszámolót arról, hogyan derítette ki Alec azt

a szörnyűséget, ami már régóta zajlott Martin és Natalie között; hogy hogyan próbálta

megakadályozni, vagy legalábbis megfékezni azt, ami már amúgy is elkezdődött, és hogy

mindezért hogyan szenvedte el a testi sértést, amit Martin követett el rajta. Raymond Paul

tökéletesen a kezére játszott; az összes kérdésével olyan könnyedén görgette előre Alec

meséjét, mint a malom kereke a patakvizet; és Alec-nek sikerült is olyan hatást elérnie, amit

szeretett volna. A verekedést például szép hosszan és részletesen tárgyalták, mintha Alec nem

is eskü alatt vallana, hanem egy espresso mellett beszélné át a történéseket Paullal; Natalie

kételkedett benne, hogy a doktor beavatta volna az ügyvédjét az igazságba, de Paul

viselkedéséből egyértelműen kiderült, hogy pontosan olyan maradéktalanul elhiszi Matthews

minden szavát, ahogy mindenki más a tárgyalóteremben – vagy azon kívül.

Natalie az ideje nagy részében inkább Martint nézte; azt tudta, hogy Alec-tól mire számíthat,

és azt is tudta, ő hogyan érez a doktor hazugságaival kapcsolatban; Martin reakciójára

azonban kíváncsi volt, és amúgy is, látni akarta őt legalább addig is, ha ezután már tényleg

csak annyi van hátra, hogy elzárják őket egymástól.

Martin csuklóját az egész vallomás alatt Sam Daily keze szögezte le az asztallaphoz, jelezve,

hogy bármekkora hazugság is hangozzék el, Martinnak semmilyen módon nem szabad

félbeszakítania a kérdezgetést, ezért Martin véleményére csak abból lehetett következtetni,

hogy az ujjai egyfolytában reszkettek az indulattól.

Sam megint csak nem teljesen indulatmentesen, viszont feszülten figyelt, és mikor őrá került a

sor, hogy kérdéseket tegyen fel a tanúnak – valószínűleg azért, mert úgy érezte, Raymond

Paul vallatására már aligha tud rákontrázni –, egyszerűen kisétált a pódium elé, felnézett

Alec-re és csak annyit kérdezett tőle: „Mondja csak, nem lehet, hogy ön jelenleg eskü alatt

hazudik?”. Erre a bírónő akkorát csapott a kalapácsával, mintha ágyút sütöttek volna el a

márványfalak közt, és azonmód a helyére zavarta Sam-et, azzal hogy alaptalanul próbálja

kompromittálni a tanút a védence érdekében; a következő tanúvallomás időpontjáig

elhalasztotta, és lezárta az ügyet.

Martinnak két hete maradt arra, hogy eldöntse, mit fog mondani, ha végre rá kerül a sor; az

észérvek egyértelműen azt súgták neki, hogy tegyen vallomást, és Sam sem győzött a lelkére

beszélni, olyannyira nem, hogy Martin néha legszívesebben már pofán vágta volna.

Azt viszont nem cáfolhatta, hogy Sam-nek, és az összes észérvnek igaza van – matematikailag

is elismerhette, hogy a legjobb lehetősége a vallomástétel, egy tett beismerése, amit nem ő

követett el.

Két nappal a tárgyalása előtt beleegyezett Sam javaslatába. Az ügyvéden látszott, hogy

kínlódik, mert ez a borzalmas és megalázó lehetőség volt az egyetlen, amit végső

mentsvárként felajánlhatott a barátjának. Martin válaszát hallva csak megszorította a tanár

vállát, mondani egyikük sem tudott semmit. Már-már komikus volt az a várakozás, ami

megelőzte Martin Wilson tanúvallomását, főleg azért, mert úgy tűnt, egyszerűen nem akar

véget érni; mikor elérkezett a tárgyalás napja, mindenki olyan feszült csöndben ült a

padsorokban, mintha mind odafagytak volna, még a tekintetük is ugyan arra az egy pontra

szegeződött; a tanúk pódiumára, kivéve egy valakit.

A vörös hajú lány a jobb oldali sorban a vádlottat kísérte a pillantásával, egyetlen percre sem

eresztette el, míg a törvényszolga levette a bilincset a tanár csuklójáról, és felkísérte az

emelvényre.

Martin leült és a tenyerét az asztallaphoz szorította. Felpillantott.

A tárgyalóterem üres volt, csak Natalie Bright ült a jobb oldali padsor közepén, cinkos

vigyorral az arcán, a lábait feldobva az elülső padozat tetejére. – Jobb így? – kérdezte és

együtt érzőn megrándította a vállát. Szétbontott haja úgy omlott szét rajta, mintha láva lett

volna vulkánkitörés után.

Martin megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Sokkal jobb. Te hogy vagy?

Natalie még szélesebben vigyorgott. – Voltam már jobban.

Martin visszamosolygott rá. – Ez kölcsönös.

- Van már ötleted, hogyan mászunk ki ebből a kalamajkából?

- Egyelőre nincs.

- Hát, te vagy a logika-király, találj ki valamit.

- Tudod, nem olyan egyszerű.

Natalie felnevetett. – Ó, tudom, hogy nem egyszerű. Azt várják tőled, hogy olyasmit mondj

ki, ami nem igaz. Azt várják, hogy vallj be egy érzést, holott a szívedben egy egészen

másfajta érzés lakik. Igen Martin, tudom, hogy nem egyszerű a helyzet. De mi van, ha azt

mondom, ismerek egy helyet, ahol lehetnek érzéseid, anélkül, hogy beszélnél róluk?

Martin mélyen Natalie szemébe nézett, pedig messze ültek egymástól. De csak ők voltak, a

lány és ő. És Natalie az ő lánya volt, semmi kétség. Az ő lánya volt.

- Az órán azt tanítottad nekem, hogy Y periódus egy olyan világ, ahol bármit rendbe tudok

hozni. Mindent meg tudok oldani.

- Akkor ennyi? – kérdezte Martin. Már nem félt, csak kíváncsi volt, mintha arra várt volna,

kiállja-e Natalie a próbát, hogy megfelelő örökös lesz –e belőle az ő saját kis világukban.

- Megtanítottál arra, hogy nem kell mindig beszélnünk. Most nekem kell megvédenem Y

periódust, Martin.

- Nem hisznek neked – vettette közbe a tanár. –Egyikünknek sem. Bármit mondasz is,

elítélnek. Natalie arcáról nem hervadt le a mosoly. – Tudom. De ahogy azt te is mondtad már

olyan sokszor, előfordul – itt felpillantott, és körbemutatott a nagy márványfalú helységben –,

hogy vannak olyan egyenletek, amelyeknek nincs megoldása. Mégis léteznek. Egyszerűen

csak olyankor nem az egyenlőségjel túloldalára kell koncentrálni, hanem…

- Magára az egyenletre – fejezte be Martin. Mire újra Natalie-ra mosolygott, elmosódott az

üres tárgyaló; megint mindenki ott ült a helyén, újságírók, városiak egyaránt, beleburkolózva

a feszült csöndbe, csak a bírónő hangja csendült föl, ahogy kihívta a tanúk padjához az első

kérdezőt, Raymond Pault. De Martin Natalie-t nézte. A lány ott ült, közrefogva a három

pszichiátriai szakemberrel, a haja ráomlott a vállára. Pontosan ugyanúgy csillogott a szeme,

mintha az iménti beszélgetés csakugyan lezajlott volna köztük. Martin már tudta, hogy mit

kell tennie.

- Mr. Wilson – hallotta alulról a vád ügyészének hangját. Nem nézett le.

- Mr. Wilson, ön eskü alatt vall. Tagadja, hogy viszonyt folytatott Natalie Bright-tal, az

Árvácska Szociális Otthon egyik kiskorú növendékével, annak ellenére, hogy ön

pedagógusként részt vett az említett kiskorú nevelésében és felügyeletében?

Martin még egy nagyon hosszú másodpercig nézte Natalie kék szemét. Emlékezett még arra,

milyen üres volt ez a szempár, mikor ők ketten először találkoztak. Most önmagát látta ott,

ahol korábban nem volt semmi.

- Igen, tagadom – mondta határozottan és magabiztosan. Figyelte a reakciókat; ahogy Alec

Matthews szeme elkerekedik, és majdnem, hogy ijedt döbbenet ül ki az addig olyan hivatalos

vonásokba rendezett pókerarcára; ahogy Sam Daily elsápad, és megkapaszkodik az asztal

szélében; ahogy Amanda Foreman a szája elé kapja a kezét; ahogy az emberek egy emberként

felhördülnek. És látta Natalie-t is, ahogy mosolyogva bólint, mintha azt mondaná: köszönöm.

Az első hirtelen meglepődés után az ügyész megtalálta a hangját. – Mr. Wilson elismétlem

még egyszer, ön eskü alatt vall…

- Nézze, én tettem le azt az esküt, szóval pontosan tudom, de kösz, hogy emlékeztet.

Elkapta, ahogy Natalie a markába kuncog, és szárnyaló vidámság öntötte el a lelkét.

A felháborodás elszínezte Paul arcát. – Mr. Wilson, a saját érdekében kérem, gondolja át, mit

felel. Minden kézzel fogható bizonyíték ön ellen szól. Felteszem tehát a kérdést még

egyszer…

- Fölösleges – vágta rá Martin azonnal. – Szeretem Natalie Brightot. Úgy szeretem, mintha a

saját lányom lenne, és ez soha nem volt másképp. Olyan érzésekre tanított meg, amelyekről

nem hittem, hogy valaha az életem részei lesznek, de most itt vagyok. Megvádolva valamivel,

amit nem én követtem el.

- Hogy érti, hogy nem ön? – vágott közbe hirtelen a bírónő. – Úgy érti, valaki más tette?

Martin a bírónő felé fordult, és ugyanolyan határozottan felelte: - Igen. Amivel engem

gyanúsítanak, valaki másnak a bűne.

A teremben olyan éktelen pusmogás kelt lábra, mintha az ajtón hangosan befújt volna a szél. -

Csendet! – próbálta csitítani a hallgatóságot a bírónő.

- Valaki más? – harsogta az ügyvéd. – És mégis kire akarja rákenni, amit tett?

- Mr. Paul, legyen szíves kulturáltabban…

- Nem mondhatom meg – vallotta be Martin. Erre a bejelentésre még nagyobb lett a zaj.

- Nem persze – sziszegte gúnyosan Paul. – Nos, be kell, hogy lássa az érvelése igencsak

gyenge lábakon áll…

- Az érvelésem a jobb padsor közepén ül, ha tudni szeretné – vágott közbe Martin és tudta,

hogy az egész terem Natalie felé fordul. – Neki kell elmondania, mi történt valójában. Amit

tőlem kellett hallaniuk, azt hallották. A lányomként szeretem Natalie-t, és mindent, amit

tettem, érte tettem. Amikor verekedtem érte, az egy felbőszült apa dühe volt. Maguk itt mind

– mondta és felemelte a hangját – egy másfajta düh áldozatai, de az nem olyan tiszta, mint az

enyém volt. Féltékeny, birtoklási harag rángatta magukat ide, és vakítja el mindnyájukat.

Nézzenek körül, és nyissák ki a szemüket.

- Bírónő – kiabálta paprikavörösen Raymond Paul – megvádolom ezt az embert hamus

tanúzással, és …

- Várjon! – intette le a bírónő. Kíváncsian vizsgálta Martin arcát. – Ugye tudja, Mr. Wilson

hogy helyt kell adjak a hamis tanúzás vádjának? A bizonyítékok ön ellen szólnak.

Martin bólintott. – Tudom, bírónő.

- És ha már ezt amúgy is vállalná, akkor nem mondaná el a teljes álláspontját? Célzásokból

nem értünk jól.

- Nem lehet – válaszolta a tanár. – Ezúttal nem nekem kell beszélni.

A bírónő még pár perc döbbenettel nézte Martint, aztán nagyot koppantott a kalapácsával. –

Az ülést berekesztem. A tanút hamis tanúzással vádolja a vád, és a bíróság. A vizsgálatot az

állam kontra Martin Wilson ügy utolsó meghallgatása és lezárása után kezdjük meg a vádlott

ellen.

V.

- Miss Bright?

- Mr. Paul?

- Elmondaná kérem, az itt megjelenteknek, hogy hány éves?

Natalie Bright hátradobta ezúttal fonott copfját, és úgy nézett szembe a tárgyalóterem

közönségével mintha egyetlen, meglehetősen hülye emberhez akarna szólni. Reakciója alól

csupán négy személy volt kivétel; Martin, a védőügyvédje, Amanda és Colin Anders, akit a

lány akkor vett észre a terem egyik hátsó padsorában, amikor letette az esküt a pódiumon.

Amint meglátta a fiút, mérhetetlen megkönnyebbülés öntötte el; megnyugodott, hogy mielőtt

túl késő lett volna, még utoljára megkapta a lehetőséget arra, hogy beszéljen a fiúhoz –

egészen pontosan hozzá is.

Mert Natalie Bright életében először beszélni akart. Méghozzá arról, hogy mit érez, és már

nem félt. Már nem fulladozott. Egyenletesen vette a levegőt, nyugodtan vert a szíve és

érdekes mód, itt, az erkölcsi és törvényi elítéltetés előtt állva olyan volt, mintha minden, ami

addig történt, hirtelen színeket és értelmet kapott volna. Pont, mint egy rajzon, ahol a

kezdetben különállónak, és kuszának tűnő formák végül kiadnak egy figurát.

- Júniusban töltöttem a 17-et.

- Ön nagyon fiatal – mondta Paul valami halovány, hatásvadász felháborodással a hangjában,

mintha csak most szembesült volna vele, hogy Natalie még kiskorú.

- És ön, Mr. Paul, ön hány éves?

Martin elvigyorodott az első sorban.

- Itt én kérdezek, Miss Bright.

- Azt hittem, beszélgetünk. Tudja, most nagyon szeretnék beszélni. Mindig ez volt az, amit a

pszichológusom kért tőlem, de eddig sosem tudtam megtenni.

A teremben mozgolódás támadt. Natalie tudta, hogy legalább egy kósza pillantást mindenki

elengedett Alec Matthews felé. A doktor diplomatikusan szenvtelen arccal nézte a lányt, de a

szemében ugyanaz az éhség volt, mint mindig, ha látta Natalie-t.

- Tehát azt állítja, soha nem tudott elbeszélgetni a pszichológusával? – kérdezte mohón Paul.

Nyilván valami nagyszabású vallatást akart mindezzel bevezetni.

- Nem.

- Akkor mit csinált?

Natalie megrebbenő szempillákkal emelte a tekintetét újra Alec-re, és kedvesen mosolygott

hozzá.

- Megcsókoltam őt.

A bejelentést követő megdöbbent némaságot szinte vágni lehetett volna. A felháborodás

mindenkinek a torkára forrasztotta a szót; senki el sem tudta képzelni, hogyan fordíthatja rá a

vádat Natalie hirtelen arra, aki leleplezte ezt az ügyet és a bíróságra vitte. Alec Matthews volt

az egyetlen, aki mosolygott, ugyanolyan kedves előzékenységgel, mint a lány. Raymond Paul

lassan, önkéntelenül eltátotta a száját.

- Hogy… mit csinált?

Natalie nagy levegőt vett.

- Tudom, hogy nem fognak hinni nekem. Amit most mondani fogok, úgy fog hangzani,

mintha az egészet csak kitaláltam volna, és önök pontosan ezt is fogják gondolni, azt, hogy

kiforgattam a vádat a tanárom, és a magam védelmében. Nem tagadom, teljesen logikus

gondolat; hiszen egyrészt nem tudom semmivel alátámasztani a mondandómat, másrészről

kitalálni egy mesét sokkal egyszerűbb, mint bevallani mit műveltem valójában. A

matektanárok is folyton ezt csinálják – mondta és rámosolygott Martinra, majd a tekintete

továbbvándorolt a terem bal sarkába, ahol megállapodott egy ponton. – Kitalálnak egy

számsorozatot, csak úgy a semmiből, csinálnak belőle egy bonyolult egyenletet, felírják a

táblára egymás után, először egy négyest, aztán egy kilencest, pár pluszjel után egy egyest,

majd egy szorzás, és egy hetes jön; mi diákok csak számokat látunk, melyeket könnyű volt

kitalálni, de az eredményre rájönni, az az igazán nehéz feladat. Éppen ezért tudom, hogy önök

milyen nehéz helyzetben vannak. Próbálnak rájönni az eredményre és azt hiszik, értik az

egyenletet és, hogy ki is tudják számítani. De tévednek. Mert én összekuszálom a képletet. A

legegyszerűbb az, ha nem hiszik el, amit mondani fogok, hiszen akkor is kapnak majd egy

eredményt az egyenlőségjel végére, de az sajnos helytelen lesz.

- A valódi végeredmény ugyanis a következő.

Natali újra körbepásztázta a termet. Paul, akinek ki kellett volna kérdeznie őt, csak meredt rá,

mintha szellemet látna, de a furcsa az volt, hogy senki, még a bírónő sem szakította félbe a

lány monológját, olyan összpontosítva figyelt arra, mit mond.

- A legtöbb dologban tényleg nem tévednek. Kiskorú létemre állandóan lógtam az árvaházból,

amely otthont adott nekem, nem tanultam, és borzasztó volt a magaviseletem. Amikor azt

állítják rólam, őrült vagyok, igazuk van, mert őrültségeket műveltem, nem ismervén fel,

milyen következményeket zúdítok majd a saját nyakamba – és azokéba, akiket szeretek.

Először Colinra, majd Martinra nézett rá, aztán folytatta.

- Amikor azt mondják, nem vagyok több egy ócska kis ribancnál – a megfogalmazásra nem

egy ember felhördült, de Natalie ügyet sem vetett rá –, igazuk van, mert valóban nem értem

többet. És amikor azt mondják, hogy kiskorú létemre viszonyt folytattam egy felnőtt férfival,

aki részt vett a gyámságomban, és a mentális nevelésemben, akkor is igazuk van. Viszonyom

volt a nálam huszonkét évvel idősebb pszichológusommal, dr. Alec Matthews-zal.

A bírónő asztaláról lecsúszott a kalapács. A hallgatóságnak nem volt ideje arra, hogy

megtárgyalja ezt az elképesztő feltevést, mert Natalie rendületlenül folytatta a vallomását, és

mivel még a hangját sem emelte fel, mindenkinek muszáj volt csendben maradnia ahhoz,

hogy hallják, milyen hazugság jöhet még.

- Arról, hogy ma itt ülünk – mondta Natalie –, hogy mind itt ülünk, én tehetek. Bevallom

önöknek, én voltam az, aki tizenöt évesen elcsábította a pszichológusát, és ennek egyetlen

nagyon egyszerű oka volt.

Natalie lepillantott és belenézett Alec szemébe. Azonnal megváltozott a beszédmódja; mintha

amit mondott, többé nem vallomás lett volna, hanem bocsánatkérés.

- Azt akartam, hogy hallgasson el. Hogy ne beszéljen hozzám többet. Azt akartam, hogy

támogasson, és értsen meg, de ne faggatózzon, csak hagyja, hogy csendben legyek. De ő nem

tudott választani a két szenvedélye, köztem és a munkája közt, hanem megpróbálta a kettőt

egyszerre birtokolni; pszichológusként beszélt hozzám, ahelyett hogy egyszerűen csak

emberként, szavak nélkül próbált volna együtt érezni velem. Ezzel kiölt belőlem mindent,

amit talán érezhettem volna iránta. Lehet, hogy ha nem kérdezget folyton, ha nem akarja újra

előidézni bennem azt, ami történt, csak egyszerűen ott van, talán megszerettem volna, - itt

szomorúan rámosolygott egykori orvosára - úgy, ahogy ő is akarta. De arról, hogy

pszichológus volt, mellettem sem tudott lemondani. Kiszolgáltattuk magunkat egymásnak. Ő

hagyta, hogy az irántam táplált szerelmén élősködjek és így maradjak életben, én pedig

hagytam, hogy kiismerjen, megtalálja a legfájóbb gyenge pontjaimat. És amikor már végképp

nem bírta tovább, a féltékenysége által hajtva beperelte Martint, mert őt igazán szeretem, úgy,

ahogy dr. Matthews-t soha nem. Mert Martin csak elém tolt egy matekfeladatot, és ülve várta,

míg megcsinálom; sosem kérte, hogy beszéljek. És a végén már magamtól akartam beszélni

hozzá. Kértem, hogy ne bántsa a doktort, de mikor elmondtam, milyen volt a kapcsolatunk,

irtózatosan dühös lett – hisz ilyen helyzetben minden apa az lett volna. Sajnálom, hogy így

alakult. Mindketten vétkesek vagyunk ebben – bocsánatkérése láthatóan kizárólag a

pszichológusnak szólt. Végül levette a tekintetét a doktorról jelezve, hogy ismét a többiekhez

is beszélne.

- Martin Wilsonhoz hetente egyszer, hétfőnként kellett eljárnom matematika korrepetálásra,

de egyre jobban megkedveltük egymást, és onnantól kezdve egyre többet mentem el hozzá –

ezért nem értem egyszer sem időben vissza az árvaházba. De soha olyasmit nem tettünk,

amivel Martint vádolják – pontosan úgy viselkedtünk, mint apa és lánya. Ő apa lehetett

mellettem, amiről azt hitte, sosem lesz rá lehetősége, én pedig végre valaki lánya lehetettem,

pedig ettől a szereptől az élet nagyon korán megfosztott. Alec Matthews féltékeny lett rá, mert

pontosan tudta, hogy vele töltöm az időmet. Először ugyanazt hazudta nekem Martinról,

amivel most a bíróság előtt is vádolja, de mikor egy örökbefogadási kérvény érkezett tőle,

tudtam, hogy Alec nem mondott igazat; Martin így ígérte meg nekem, hogy soha nem fog

magamra hagyni. Ezért visszamentem hozzá, és elmondtam, hogy milyen kapcsolat fűz

engem Alec-hez. És tény, aznap este Martin verekedett mindezért vele. Ezután történt a

feljelentés. És került elő a másik bizonyíték.

Natalie oldalra pillantott a bírónőre. – A rajz. Amit nem én csináltam. Tény, hogy voltak

olyan rajzaim, amit még a rajztanárom sem ismert fel elsőre, de a legjobb érv, hogy ez a

bizonyíték miért nem az én munkám, ennél sokkal egyszerűbb. Nem volt indítékom arra,

hogy ilyesmit rajzoljak, mert Martint az apámként szeretem, és nem máshogy. Másnak

viszont volt indítéka.

Ezúttal felemelte a fejét és átnézett a terem végébe, oda ahol Colin ült, és mondta volna

tovább, hacsak meg nem akadályozza ebben egy apró, diszkrét köhintés. Alec Matthews

felemelkedett a székéből.

- Bírónő, megengedi, hogy mivel megrágalmaztak, felszólaljak a saját érdekemben?

Közbeszólása megtörte Natalie hipnotikus hatalmát a terem felett; az emberek suttogni

kezdtek, és Natalie érezte, hogy az ellenségesség és a rosszindulat első hangjai – mint a

hullámverés a tengerparti sziklákat - elérik a tanúk padjának emelvényét. Tudta, hogy

hazugnak nevezik, hallotta, hogy elítélik, amiért így rágalmazza a pszichológust. Ennek

ellenére nem ijedt meg, számított rá, hogy egyszer Alec közbeszól, és mindenki mellé fog

állni. Pont azért, mert a története hiába volt izgalmas és botrányos, Alec kezében voltak a

bizonyítékok. Az övében pedig csak a szavak.

A bírónő kissé megrázta a fejét, mint aki álomból ébred; Raymond Paul is hasonlóképp

fordult képviseltje felé. – Mondja, dr. Matthews – adott engedélyt a bírónő.

- Sajnos úgy tűnik tévedtem, mikor Miss Bright mentális állapotát megfelelőnek ítéltem a

tanúvallomáshoz. Sajnálom. Nyilvánvaló, hogy a betegem kényszeredetten történeteket talál

ki, hogy mentse magát, és Mr. Wilsont. Elnézést a felfordulásért. Nem kellett volna

szakmailag engedélyeznem Natalie Brigth tanúzását.

Azzal ránézett Natalie-ra, az arcán tetetett jóindulattal. Látszott, hogy elégedett; így Natalie

tanúzásást is ugyanúgy hamisnak fogják nyilvánítani, mint a Martinét, és ezzel Alec terve

végérvényesen beteljesül. – Sajnálom Natalie. Tőled is bocsánatot kérek. Pedig mondtam

neked, hogy az igazat kell mondanod. De most már mindegy. Mindenki tudja, hogy mindezt

csak kitaláltad. Nincsenek bizonyítékaid, az enyém pedig nem hamis. Köszönöm a szót,

bírónő.

Egy pillanatra még győzedelmesen megvillant a szeme, ahogy a tekintete a Natalie-éba

fúródott. A bírónőnek visszaadták a leejtett kalapácsot; nagy csattanás hallgattatta el a

résztvevőket. A csendben Alec hátratolta a székét, de még mielőtt leült volna, valami halk,

finom rezgés hallatszott a megjelentek soraiból. Natalie lehunyta a szemét – nem kellett

látnia, tudta, mi történik.

A rezgés Alec Matthews öltönynadrágjának zsebéből jött – egy bejövő hívás zaja volt a

mobiltelefonján. Alec Matthews kivette a telefont, és percekig bámult a kijelzőre, mire

felbírta emelni a fejét – egyenesen Natalie-ra nézett, elkerekedett szemei telve voltak rémült

megdöbbenéssel. Eltűnt a pókerarc, nyoma sem volt a nyugodt negédességnek. A kezében

remegett a telefon, aminek a kijelzőjén ott villogott a név: Natalie.

Az emberek a teremben csak kis idő elteltével kezdték megérteni, hogy valami nincs rendjén.

Már két ember állt: Alec Matthews és Amanda Foreman, aki egyenesen a doktorra meredt, és

egy másik telefont szorított a füléhez. Alec nagyon lassan fordult meg, de ahogy meglátta

Amandát a telefonnal, visszakapta a fejét Natalie felé. A lány szeme most már nyitva volt,

látta, ahogy egykori szeretője ajka szavakat formál: - De hát hogyan …

A lány nem felelt, csak mosolygott. Alecben felmerült Natalie mondata a tárgyalás elején:

Kitalálnak egy számsorozatot, … először egy négyest, aztán egy kilencest, pár pluszjel után

egy egyest, majd egy szorzás, és egy hetes jön…

Amanda Foreman ekkor hangosan közbeszólt. – Elnézést, bírónő – mondta – de engedje meg,

hogy cáfoljam, amit dr. Matthews az imént mondott. Natalie Bright-nak igenis van

bizonyítéka.

VI.

Natalie Bright rettegett, hogy a monológja elején elrejtett célzást nem fogja megérteni az,

akinek szánta; miközben a mondanivalójába belecsempészte a telefonja pin kódját – négy,

kilenc, egy, hét – igyekezett a lehető legnyomatékosabban, ugyanakkor a legkevésbé feltűnő

módon Amanda Foreman szemébe nézni, és közben imádkozott, hogy beváljon a terve. Ez

volt az utolsó lehetőségük a megmenekülésre – egy vaktában elengedett lövés, lutri, kétség,

affelől, hogy beválik-e, de Natalie-nak nem volt választása; meg kellett próbálnia. A számokat

pont úgy mozaikozta össze beszéd közben, mint annak idején az alakokat a rajzain, és

miközben Amandát nézte, fohászkodott, hogy a tanárnő lássa meg az értelmet az elmosódott

szavak között.

Mikor Alec telefonja rezegni kezdett, akkor már tudta, hogy ő és Martin olyannyira adósai

lettek Amanda Foreman-nak, hogy azt valószínűleg az életben nem lesznek képesek

viszonozni – de tudott egy ennél sokkal fontosabb dolgot is. Tudta, hogy vége.

Megmenekeültek.

Ez valószínüleg Alec Matthews-ban is tudatosult, de a tehetetlen, döbbent rémület annyira

megbénította, mint egy testi sérülés; meg sem moccant, csak állt, belefagyva a mozdulatába,

míg Amanda személyesen a bírónőnek továbbította Natalie telefonját, a benne levő üzenetek

és hívások pedig olyan szilárdan támasztották alá Natalie minden állítását, hogy a bírónő

rekedten csak annyit tudott mondani: - Minden szava igaz volt.

Erre a termben olyan káosz lett, hogy a helyiség inkább kezdett halpiacra hasonlítani, mint

bírósági ülésre; az emberek előbb beszélgetni, majd magukról megfeledkezve kiabálni

kezdtek; az esküdtszék tagjai értetlenül követelték, hogy a bírónő hangosan olvassa fel a

telefonba lementett valamennyi üzenetet; Sam Daily olyan arcot vágott, mint aki nem tudja

eldönteni, sírjon- e vagy nevessen, Raymond Paul pedig úgy nézett ki, mint egy öltönyös

élőszobor. A legelveszettebnek mégis a Szent Anna Pszichiátriai Központ munkatársai

látszottak, akik eddig Natalie-ra vártak az első sorban, de most már képtelenek voltak

eldönteni, igazából ki is az, akit elmegyógyintézetbe kell zárniuk.

A zűrzavarból Alec Matthews eszmélt fel először; a tekintetét valami eszelős nemtörődömség

öntötte el, eldobta a telefonját, és határozott léptekkel megindult a tanúk padja az az Natalie

felé, de nem ért oda; Martin Wilson hirtelen ott termett mellette, elgáncsolta, és hátrafeszítette

a karját.

- Miért? – üvöltött fel hirtelen, miközben eszelősen kapálózott, és kűzdött a szorítás ellen. A

teremben minden zsivaj megszünt, mintha elvágták volna. – Miért tetted ezt? Miért, mikor én

csak szeretni akartalak? Csak veled akartam lenni, és te nem hagytál más lehetőséget erre!

Alec zokogott, miközben ordított, de csak Natalie látta. Különös mód ő is érezte a könnyeket

az arcán ahogy Alec-ra nézett. – Sajnálom – suttogta elhalóan.

Addigra már a bírónő is magához tért; az eddig a sarokban álló törvényszolga ráugrott Alec-

re, és a bilincset, amiben még Martint vezették be a terembe, most Alec csuklója körül

csattintotta össze.

Innentől minden felgyorsult. Martin valahogy felkerült a tanúk padjára Natalie mellé, hogy

ketten újra elmeséljék, mi is történt pontosan. A kérdéseket Sam Daily tette fel nekik;

Raymond Paul, miután végignézte, hogyan vonszolják ki a teremből az őrjöngő, vergődő

ügyfelét – aki után úgy sorjázott ki a három pszichiátriai szakmunkatárs, mint akik már azt is

elfelejtették, hogy Natalie Bright egyáltalán a világon van –, jobbnak látta csendben

visszaülni a helyére és láthatatlannak tettetni magát, amíg egy hálás kocsi el nem viszi ebből a

városból.

Az ügy végül a teljes tisztázódásig megint halasztásra került, de ez már negyadannyi ideig

sem tartott. A korábban olyan szaftos ügyet St. Gates mostmár minél gyorsabban le akarta

zárni, mert mindenki számára kellemetlen volt, hogy egy városnyi ember egyhangúlag ítélt el

egy ártatlant, és a tetejébe pont a valódi bűnös vezette meg őket. Lassanként mindenre fény

derült; Natalie Bright a következő alkalommal elmondta, hogy az ellenük irányuló rajzot

Blake River készítette, s azt is milyen indítékkal. Blake, miután a rendőrök megjelentek az

ajtóban és elmondták a történet azon részét, hogy dr. Alec Matthews-t letartóztatták, kellően

megrémült attól, mibe keveredett, és mindent elmondott; senki nem hibáztatta igazán, mert

ugyanúgy a manipuláltak közé tartozott, mint a városka többi lakója.

Martint és Natalie-t felmentették; Martin ajánlatot kapott, hogy visszatérhet a munkakörébe a

st. gates-i gimnáziumban, és az emberek hirtelen pontosan úgy kezelték, mint a botrány

kezdete előtt, ami tipikus rekció azoktól, akik banálisat hibáznak, de túl büszkék ahhoz, hogy

a sértett szemébe nézzenek és elismerjék ezt. Amandával hasonlóképp történt a dolog, de

egyikük sem kért a szégyenkező jóindulatból; Amanda otthagyta a munkáját, Martin pedig

nemes egyszerűséggel vissza sem ment.

Ami Natalie-t illeti, vele kapcsolatban nem igazán változott meg a közvélemény; mivel

beismerte, hogy ő csábította el az orvosát, a st. gates-iek nem bocsátottak meg neki, habár a

lelkük mélyén tudták, és elismerték, hogy tizenöt éves volt és árva, amikor azt tette amit, és

ezek a tényezők bőven elegek arra, hogy nem csak a törvény, hanem az általános vélekedés

szemében is mentesüljön minden őt terhelő ténytől. Fordult a kocka; Alec Matthews átvette

Martin megüresedett helyét az előzetes letartóztatásban és, hogy később mi lett vele, nem

tudták. A városlakók egyik része szerint börtönbe került, mások szerint a Szent Annába vitték,

de nem derült ki. Amikor róla beszéltek, nagyrészt mindenki azon sopánkodott, mennyire

szörnyű, hogy néhány szakember, akikben egész családok bíznak meg, milyen gyalázatosan

vissza tud élni egy kiskorú, sérült gyermek bizalmával, nem gondolván a felelősségeire.

Erika Brown igazgatónőt előbb felfüggesztették, majd azonnal nyugdíjba küldték. Az

Árvácska Szociális Otthon központi széke nem sokáig állt üresen, mert kidobták; ugyanis

Amanda Foreman teljesen átrendeztette az igazgatói irodát, mielőtt elfoglalhatta volna új

állását.

Mindenki érezte, hogy bizonyos dolgok gyökeresen fognak megváltozni; Natalie Wilson tudta

ezt a legjobban, aki miután bepakolta az összes cuccát a kocsiba, utoljára ment vissza az

árvaházba. Már csak egyetlen dolgot vitt magával.

- Szia – köszöntötte őt az ismerős hang, ahogy belépett a kérdéses árvaházi háló ajtaján.

Elmosolyodott.

- Szia Colin.

Egymásra pillantottak. A fiú az ágyán feküdt, és a kezében egy színes brosúrára emlékeztető

lapot tartott „New Castle-i Egyetem” felirattal. Natalie sejtette, hogy nem ő az egyetlen, aki

hamarosan elmegy.

- Szerintem… – mondta, miközben lehajolt a fiúhoz, és átkarolta a nyakát. Régen, ha ennyire

szorosan érintkeztek, érezte a fiún, hogy reszket a felindultságtól. Most Colin nyugodtan,

mosolyogva nézett a lányra. – … ezt már ne hordd.

Natalie, ahogy sikerült kiakasztania az arany keresztes függőt a fiú nyakából elhúzódott, és a

tenyerében nyújtotta oda. – Foreman igazgatónő alatt valószínűleg amúgy sem kell majd

viselni, de te se tedd.

- Ez a hitünk jelképe volt – jegyezte meg Colin, miközben átvette a markába a nyakláncot, és

felállt az ágyról. – Vagy legalábbis annak kellett volna lennie.

- A hitet nem tárgyaktól kapjuk. Az bennünk él. Ezt te tanítottad nekem.

Colin halkan nevetett. – Szilveszter éjszakára gondolsz? Odakint a hóban? Tudod, akkor csak

úgy maguktól jöttek a szavak. Semmi tudatos nem volt benne.

- Én azt tapasztaltam, hogy akkor a legjobb, ha a szavak maguktól jönnek, és nem kell őket

erőltetni – mondta Natalie, és a kezét a fiú karjára tette. Azután, hogy kiderült, viszonya volt a

pszichológusával, Natalie tudta, hogy Colin képtelen lenne ugyanúgy tekinteni rá, mint

azelőtt, és teljesen megértette ezt. Mert azt is tudta, hogy ők ennek ellenére szeretik egymást,

pont úgy, ahogy két árva szeretheti egymást, akik egymás számára pótóltak egy elveszett

gyerekkort. Úgy szerették egymást, ahogy két túlélő teszi.

- Figyelj Natalie, sajnálom, hogy Blake miattam…

- Ne, Colin! – intette le a lány. – Te vagy itt az utolsó, akit hibáztatni lehet. Se te, sem Blake

nem okoztatok nagy károkat. Azt én tettem.

- Szigorúbb vagy magadhoz, mint kellene. A felelősség legnagyobb része nem a tiéd.

- Igen, tudom – Natalie az ágyon hagyott papírra bökött. – Szóval, mi ez?

Colin szerényen lesütötte a szemét. – New Castle egész jó irodalmi pályázatokat kínál, és arra

gondoltam, szeptemberben megpályázok egyet, hogy aztán… egyetemre járhassak. És akkor,

ha minden igaz, már nem maradok itt sokáig.

- Colin ez fantasztikus! – nevetett fel Natalie.

- Szerintem is – bólintott Colin. – Persze azért majd munkát is kellene találnom, hogy

ellássam magam a koliban… De még messze van. El kell jutni odáig.

- Remélem, minden úgy alakul majd, ahogy szeretnéd – kívánta Natalie őszintén. A

válltáskájába nyúlt és előhúzott belőle egy kis fekete naplót. – De erre is szükséged lesz.

Átnyújtotta a fiúnak a kis versesnaplóját, azt, amit Colin dühében még a télen odadobott neki,

és a lánynál maradt. – Szeretném, ha mindenkinek megmutatnád, mennyire tehetséges vagy.

Colin elvette a könyvecskét, belelapozott, majd újra a lányra mosolygott. – Illusztráltad a

verseimet.

- Ha egyszer kiadnád – vonta meg a vállát a lány – hátha rajzokra is szükség lesz a

műalkotásokhoz.

- Köszönöm Natalie.

- Ne köszönj semmit.

Egymás szemébe néztek, mindkettejük pillantássa hálával és szeretettel volt tele.

- Gondolom, te nem maradsz már itt? – kérdezte Colin. Natalie megrázta a fejét.

- A tizenkettediket elvégzem valahol máshol. Elmegyünk Martinnal.

- Merrefelé?

- Még nem tudjuk. Messze St. Gates-től.

- Remélem minden úgy alakul majd, ahogy szeretnéd.

A lány hálásan biccentett, majd tétován előrelépett, és megcsókolta a fiú arcát. Colin csak

mosolygott.

- Akkor… Találkozunk még.

- Igen.

- Ég veled, Colin Anders.

- Ég veled, Natalie Wilson.

Natalie egy búcsúintést küldött hátra a válla felett, és már ott sem volt; igyekezett vissza a

kocsihoz, ahol Martin várta őt.

A tanár a kávéző előtt parkolt, és amíg Natalie-ra várt Amandával kávézott annál az asztalnál,

ahol legelőször is.

- Találkozunk még? – kérdezte hirtelen Amanda, és átható pillantást vetett Martinra a lattéja

felett. Martin belekortyolt a kávéba.

- Ez magától értetődik, igazgatónő.

- Jaj, hagyd abba – Amanda szemforgatva meglegyintette a férfi karját. – Hiányozni fogsz

nekem.

- Hát én meg – kezdte Martin egy nagy levegővétellel – neked köszönhetem a szabadságom és

a boldogságom egyaránt, szóval… mondj egy összeget, és írhatjuk a csekket.

Amanda felkacagott. – Te olyan bolond vagy…

- De most komolyan – mondta Martin és megfogta Amanda kezét. – Amióta megérkeztem St.

Gates-be te mindig is mellettem álltál, és még akkor sem hagytál cserben, mikor mindenki

más ezt tette. Tudnod kell, mennyire hálás vagyok neked ezért.

Amanda megszorította a férfi kezét. – Tudom Martin. De ha be akarod ezt bizonyítani, akkor

gyere vissza néha.

Most Martin nevetett fel hangosan. – Hát ezen ne múljon.

Nyílt az ajtó; a kinti tavaszi időből Natalie Bright robbant be a kávézóba.

- Indulhatunk? – dobta le magát Martin mellé. – Szia, Amanda.

- Szia, Natalie.

- Igen, persze, máris megyünk.

Martin fizetett, és egymás után elhagyták a kávézót. Amanda ugyanúgy puszival búcsúzott

Martintól, mint ahogy Natalie Colintól; aztán Natalie egy hosszas ölelésben részesítette

egykori tanárnőjét.

- Megmentetted az életünket – mondta neki – mindent őszintén köszönök.

- Bármikor – felelte Amanda, viszonozva az ölelést. Elbúcsúzott ő is egy végső integetéssel,

Martin és Natalie pedig beszálltak a kocsiba.

- Nos? – kérdezte Martin a lánya felé fordulva. – Döntse el Y periódus hercegnője, hová

menjünk.

- Nem tudom – gondolkodott el a lány. – Menjünk valami olyan helyre, ahol

bemutatkozhatunk úgy, hogy „Martin Wilson, és a lánya, Natalie Wilson”.

- Akkor – ajánlotta Martin eltöprengve – mit szólnál, ha bemutatnálak a szüleimnek?

- Nem is tudom – vigyorodott el Natalie. – Hívhatom őket úgy, hogy nagyi és nagyapa?

- Előbb anyám süteményeiből egyél meg minimum ötöt, szerintem utána már tárgyalhatsz

velük a dologról.

- Akkor? – Natalie bekötötte a biztonsági övét, és kényelmesen elfészkelődött az anyósülésen.

– Indulhatunk?

Martin egy hosszú perc erejéig rámosolygott. – Indulhatunk.

Beindította a motort és kifordult a főútra. Alig kezdtek el beszélgetni, és St. Gates szinte

azonnal elmaradt mögöttük.

VÉGE