tankonyvtar.hu · Web view1. Széchenyi István FÓNAGY Zoltán Széchenyi István (1791–1860) A...

História 2002-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Kitelepítések, kollektív felelõsségek ...................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 1

2. .......................................................................................................................................................... 31. GLATZ Ferenc ........................................................................................................................ 32. Képek ...................................................................................................................................... 3

3. .......................................................................................................................................................... 51. Edvard Bene elnöki dekrétumairól� ......................................................................................... 52. Képek ...................................................................................................................................... 8

4. ....................................................................................................................................................... 141. Bene, Edvard� ........................................................................................................................ 142. Képek ................................................................................................................................... 14

5. ....................................................................................................................................................... 151. Elnöki dekrétumok ............................................................................................................... 15

6. ....................................................................................................................................................... 171. Javaslat a magyarok kitelepítésére Szlovákiából ................................................................. 172. Képek ................................................................................................................................... 18

7. ....................................................................................................................................................... 201. Jelenkori népvándorlás Közép-Kelet-Európában ................................................................. 202. Képek ................................................................................................................................... 22

8. ....................................................................................................................................................... 241. Szlovákok áttelepítése Magyarországról .............................................................................. 242. Képek ................................................................................................................................... 27

9. ....................................................................................................................................................... 301. A rendszerváltás kutatása ..................................................................................................... 30

10. ..................................................................................................................................................... 311. Itthon érlelt rendszerváltás ................................................................................................... 312. Képek ................................................................................................................................... 32

11. ...................................................................................................................................................... 331. Az MDF alapítója ................................................................................................................. 33

12. ..................................................................................................................................................... 341. A hidegháború alkonya ......................................................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 36

13. ..................................................................................................................................................... 381. Az új gazdasági mechanizmus elindítója ............................................................................. 382. Képek ................................................................................................................................... 38

14. ..................................................................................................................................................... 391. Történelem és politika a középkori Kínában ........................................................................ 392. Képek ................................................................................................................................... 40

15. ..................................................................................................................................................... 441. Atlantisz ................................................................................................................................ 442. Képek ................................................................................................................................... 46

16. ..................................................................................................................................................... 481. A Habsburgokról .................................................................................................................. 48

17. ..................................................................................................................................................... 491. A Vizsolyi Biblia .................................................................................................................. 492. Képek ................................................................................................................................... 49


História 2002-02

18. ..................................................................................................................................................... 531. Az elhallgatott tragédia ......................................................................................................... 532. Képek ................................................................................................................................... 54

19. ..................................................................................................................................................... 571. A "Hannibál"-hadmûvelet, 1945 .......................................................................................... 572. Képek ................................................................................................................................... 57

20. ..................................................................................................................................................... 591. Újszászy István, a titokzatos tábornok ................................................................................. 592. Képek ................................................................................................................................... 61

21. ..................................................................................................................................................... 641. Széchenyi és mûvének értelmezése ...................................................................................... 64

22. ..................................................................................................................................................... 661. Széchenyi István ................................................................................................................... 662. Képek ................................................................................................................................... 68

23. ..................................................................................................................................................... 741. Széchenyi halála ................................................................................................................... 742. Képek ................................................................................................................................... 74


1. Kitelepítések, kollektív felelõsségekKÖZÖS DOLGAINK

GLATZ Ferenc

Kitelepítések, kollektív felelősségek

A második világháború végén mintegy 10 millió embert kényszerítettek Közép-Kelet-Európában hazájának elhagyására. Erőszakkal kitelepítették őket „abba az országba, ahol többséget képeztek”. Az indok: az etnikai kisebbségek állandó, „zavart keltő” tényezők az államéletben. Közép-Kelet-Európában ilyen tényezőnek minősítették a kisebbségben élő németséget Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Jugoszláviában és ilyennek a térségben 1920 után kisebbségbe került magyarságot. Őket mint a világháború kirobbanásának egyik okát jelölték meg. A cél: etnikailag homogén nemzetállamokat hozni létre a térségben. (Ezért került sor, a németeken kívül, a magyarországi szlovákok kitelepítésére, „lakosságcsere” keretében.) Az elvi alap mindezekhez: a kollektív felelősség. Aki magát német vagy magyar nemzetiségűnek nevezte, azt, mint a háború előidézéséért együttesen felelős elemet, nemkívánatos személynek nyilvánították.

Már a kitelepítés megindulásának első hónapjaiban látszott, hogy ezek az akciók nem érik el céljukat: a közép-kelet-európai térség államainak soketnikumú mivoltát nem tudják felszámolni. És az első hónapok után látszott az akciók embertelensége: évszázadok óta honos családokat, falvakat raktak vagonokba vagy kényszerítettek gyalogútra hirtelen összekapkodott, legszükségesebb holmijukkal. Ám már az első hónapok után világossá lett: a kollektív felelősség elve alkalmazhatatlan és emberileg igazságtalan. Alkalmazhatatlan, mert nem minden német származású személy volt a fasiszta német állammal szimpatizáló szervezetek tagja, sőt éppen a harcosan antifasiszta szociáldemokrata szervezetekben játszott vezető szerepet a német származású szakmunkás réteg. Emberileg igazságtalan volt, mert egyéneket tett származás alapján felelőssé egy másik állam politikai vezetésének bűneiért. (Ugyanez vonatkozott a trianoni határokon túl élő magyarságra.)

1949 után meg is szűnt a kitelepítés, az etnikai kollektív felelősség őrülete. (Noha a szociális és vallási kollektív megkülönböztetés a proletárdiktatúrában Közép-Kelet-Európában ekkor kezdődött.) Mégis a kitelepítések kudarcáról, a „rossz bosszú”-ról hallgatott, és máig igyekszik hallgatni Európa. Amíg éltek és élnek a kitelepítettek érintettjei, addig a kérdéskör emlegetését „konfliktusforrás”-nak tekintik a politikai vezetők. Nem beszélve az esetleges kárpótlások ma már megoldhatatlannak látszó jogi-anyagi konfliktuskeltő voltáról.

A magyar történetírás az elsők közé tartozott, amely szembenézett e történeti-politikai konfliktussal. A História (és a hozzánk közel állók, mint volt professzorunk, Balogh Sándor) az 1980-as évek elejétől számtalan tanulmányban tárgyalta mind a német, mind a magyar (és a szlovák) kényszerkitelepítések témáját. Megfogalmaztuk: a kitelepítés embertelen és emberiség elleni bűntett; a kollektív felelősség elve nem egyeztethető össze az európai emberi jogi normákkal; a német és magyar kisebbségek térségbeli szerepére ütött bélyeget fel kell törni; az Európai Unió kiterjesztési folyamata nem lehet eredményes addig, amíg az etnikai konfliktusokat korszerű kisebbségpolitikával nem oldják fel.

Az európai történetírás lassan-lassan kimozdul a háború során kelt németellenes gondolati keretekből. De a politika termeiben az asztal alá söpörték e fél évszázados konfliktust. Ellentét van a történészek és a politikusok magatartása között. Ez azt is jelenti, hogy a politikai összecsapásokban rendre megjelenik a „német kérdés” vagy a „magyar kérdés” mint megoldatlan történeti vagy aktuális kisebbségi kérdés. És a politikusok természetesen minden olyan kérdéskört szívesen tűznek napirendre, amely emlegetésével szavazatokat lehet nyerni.

Így történt legutóbb is: a német politikai választások egyik „mellékhadszínterén” felemlegették a máig – akár csak szóban is – lezáratlan szudétanémet kérdést. Azt, hogy 1945 után 3 millió németet kényszerítettek Csehország elhagyására, ősi szálláshelyük, házaik feladására

Bármit mondanak is a politikusok egyik vagy másik oldalon, a társadalomnak tudomásul kell vennie: feloldatlan, lefojtott ellentétek meglepetésszerűen törhetnek a felszínre. S a hibásak nem az egyszerű emberek, most már nem is a történészek, hanem azok a politikusok, akik azokban a bizonyos termekben élnek, ahol a társadalmi konfliktusokat a szőnyegek alá söprik.

2. Képek


1. GLATZ FerencGLATZ Ferenc

„Kollektív felelősség”, „társadalmi öngyilkosság”

„A lengyel, a csehszlovák, a román, a jugoszláv, sőt nemrég még a magyar tankönyvekben is német kolonizációról olvashattunk. Mi 1987-ben azt próbáltuk bizonygatni: amikor a 12., 14. században, majd a 18. században s azt követően a kiegyezés, 1867 után németek, morvák, csehek, zsidók jöttek e térségbe, akkor ők nem valamiféle nemzeti birodalmi elv kiteljesítőjeként jelentek itt meg, hanem szorgalmas munkavállalók voltak, törték a bozótot, szárították a mocsarakat, hajtották a gépeket, vagy épp a kereskedelemben vettek részt, és működtették az állami és az ipari szervezetet, infrastruktúrát.[...]

Állítottuk: a magyar állam mindig is mindazon etnikumoknak, mindazon felekezeti és egyéb közösségeknek és mindazon egyéneknek a műve és terméke volt, akik ebben az államban, ezen az államterületen értéket hoztak létre. Azt mondottuk, ugyanígy a mai román állam mindazon polgároknak a műve, akik ott paraszti, ipari, értelmiségi, szellemi tevékenységet folytattak: románok, magyarok, szászok, törökök, bolgárok és más etnikumok közösségéé.[...]

Ma, amikor keressük „lemaradásunk” és „elmaradásunk” okait a közép-európai térségben, akkor gondoljunk csak a kollektív felelősségre vonások sorozatára.

Kiirtottak hatmillió zsidót 1944-ben, a helyi magán- és köztisztviselői középosztályok legdinamikusabb elemeit, 1945 után kiűztek a térség államaiból tizenöt millió németet, az etnikai kollektív felelősség szellemében, paraszti, ipari, tisztviselői munkaerőket, elpusztult a különböző háborús cselekmények során – csak Magyarországról beszélve – egymillió, élete derekán lévő polgári személy. Utána 1948 és 1955 között a proletárdiktatúra szellemében a szociális felelősség alapján félreállították, megalázták a nemzeti középosztályokat, akiknek a közigazgatás működtetésében a Keleti-tengertől az Adriáig évszázados gyakorlatuk volt, majd utána félretolták a parasztság legdinamikusabb elemét, mondván, hogy ők kulákok. És ugyanígy szorították a szakmai és politikai közélet peremére a munkásréteg legerősebb, szakmailag legjobban szervezett részét, a szakmunkásréteget, mondván, hogy ők munkásarisztokraták, munkásárulók s megkapták a szociáldemokratizmus akkor negatívnak számító politikai bélyegét. Társadalmi öngyilkosság-sorozat a kollektív felelősségek érvényesítésével!

Amikor ma keressük lemaradottságunk okait, azokat az okokat keressük, hogy miért nem tud a közép-európai régió gazdaságban, politikai gondolkodásban versenyképes lenni a világpiacon. Amikor irigykedve nézzük a világ dinamikusan előretörő kultúráit, a kis tigrisektől a middle west-ig, akkor azt kell mondanom: ne csak az ipari fejlődésben, technikai és gazdasági eredőkben keressék helyben topogásunk magyarázatát, hanem az elmúlt hét évtized ezen társadalmi öngyilkosság-sorozatában is. Ez az, amely megbénította és megbénítja ma is a közép-európai társadalmakat.

(Megjelent: História, 1997/2.)

2. Képek


1. Edvard Bene elnöki dekrétumairól�SZARKA László

Edvard Beneš elnöki dekrétumairól

Németek és magyarok kitelepítése Csehszlovákiából

Az első Csehszlovák Köztársaság két évtizeddel az államalapítás után, 1939. március 15-én megszűnt létezni: a hitleri Németország előbb a müncheni szerződéssel megszerzett szudétanémet területeket, majd egész Csehországot, Lengyelország a lengyel többségű sziléziai vidéket, Magyarország pedig az első bécsi döntéssel visszaadott magyar többségű régiókat foglalta el. Szlovákia előbb autonómiát kapott, majd 1939. március 15-én, Hitler hozzájárulásával, önálló köztársasággá vált. Kárpátalja 1938. októberi autonómiájának pedig a magyar bevonulás vetett véget 1939 márciusában.

Edvard Beneš, Csehszlovákia második köztársasági elnöke lemondott tisztségéről, és október 22-én Londonba távozott. Helyére Emil Háchát választották a második Cseh-Szlovák Köztársaság elnökévé.

A csehszlovák politikai emigrációnak kezdetben három csoportja alakult ki: a Milan Hodza vezette párizsi, a Beneš elnök körül csoportosuló, az egységes csehszlovák állam teljes újrateremtését szorgalmazó londoni emigrációs központ, valamint a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista csehszlovák emigráció. Beneš – aki Csehszlovákia felbomlása után is az ország köztársasági elnökének tekintette magát – 1940 júliusában kinevezte a londoni csehszlovák kormányt, létrehozta a parlamentet pótolni hivatott államtanácsot. Az ideiglenes csehszlovák kormányzatot a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió 1940–41 folyamán hivatalosan is szövetséges kormányként ismerte el. A londoni emigráns csehszlovák államigazgatásban Beneš a hiányzó törvényhozói hatalmat – a kormánnyal és az államtanáccsal egyeztetett – köztársasági elnöki rendeletekkel gyakorolta.

A londoni csehszlovák emigráció vezetőjeként Beneš sokat foglalkozott a világháború utáni csehszlovák állam belső és külső életfeltételeivel, s már 1941-ben arra a következtetésre jutott, hogy a német kisebbség jelentős részétől Csehszlovákiának meg kell szabadulnia. A német, majd 1943-tól kezdődően a magyar kisebbség felszámolása a londoni csehszlovák kormány háborús céljainak kiemelt fontosságú elemévé vált.

A kassai kormányprogram

1943. december 12-én Beneš Moszkvában aláírta a csehszlovák–szovjet barátsági és együttműködési szerződést, ami a világháborús fordulat évében kétségkívül megerősítette helyzetét a nyugati szövetségesek, főként a britek előtt is. Ugyanakkor fontos jelzés volt abból a szempontból is, hogy a világháború utáni kelet-közép-európai rendezésben a Szovjetunió lesz a meghatározó tényező. Moszkva 1943-tól támogatta Beneš elnök háború utáni rendezési terveinek a csehszlovákiai németekre és magyarokra vonatkozó részét. A Németországgal és Magyarországgal háborúban álló Nagy-Britannia a csehszlovák–szovjet szerződés után szintén felkarolta a német kisebbségek eltávolítását szorgalmazó elképzelést.

Az 1944 augusztusában kitört szlovák nemzeti felkelés során a Szlovák Nemzeti Tanács elképzeléseiben még csak részleges büntető intézkedések fogalmazódtak meg a német és a magyar kisebbséggel szemben. A háború utolsó periódusában, 1945 tavaszán azonban már a moszkvai emigráció határozta meg a háború utáni csehszlovák kormányalakítást, s a háború utáni első csehszlovák kormány programját.

Beneš Moszkván keresztül érkezett 1945. április 4-én Kassára, ahol másnap meghirdették a kassai kormányprogramot. Ennek VIII. pontja fejtette ki a tiszta szláv nemzetállam megteremtésének tervét: „A cseheknek és szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai – hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló hódító politika engedékeny eszközének bizonyultak, s közülük elsősorban a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra – a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik.”

Alapelvként a kormányprogram a következőket jelölte meg: 1. az 1938 előtt is csehszlovák állampolgársággal rendelkező, lojális és hűséges német és magyar nemzetiségű polgárok büntetlenségét és állampolgárságuk visszaadását, az elmenekült antifasiszta németek és magyarok visszatérésének engedélyezését; 2. a többi német és magyar állampolgárságának megszüntetését és individuális elbírálását, a bűnösök megbüntetését, csehszlovák állampolgárságuk megvonását, és az ország területéről való kitiltását; 3. az 1938 után csehszlovák területre


betelepültek azonnali kiutasítását.

A kormányprogram végrehajtásában s azon belül a két kisebbség – a német és a magyar – felszámolásában fontos szerep jutott az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásáig, 1945. október 28-ig terjedő időszakban a köztársasági elnöki dekrétumoknak, illetve a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a dekrétumokat Szlovákia területén érvényesítő rendeleteinek.

Kollektív bűnösség

Edvard Beneš köztársasági elnök 1945. május 14. és 1945. október 27. között 143 dekrétumot bocsátott ki. Ezeket az 1945. október 28-án megalakult ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés 1946 márciusában, visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte. A 143 dekrétumból 13 vonatkozott közvetlenül a német és a magyar kisebbségre, s jó néhány további közvetve szintén tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek összefüggtek a két kisebbség kollektív bűnösként való elmarasztalásával.

Az 1945. május 19-én kiadott 5. számú elnöki dekrétum „az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről” rendelkezett. A dekrétum 4. §-a kimondta: „Állami szempontból megbízhatatlannak kell tekinteni a) a német vagy magyar nemzetiségű személyeket, b) azokat a személyeket, akik a Csehszlovák Köztársaság állami szuverenitása, önállósága, egysége, demokratikus köztársasági államformája, biztonsága és védelme ellen irányuló tevékenységet fejtettek ki.”

Ugyanezen dekrétum azt is meghatározta, kit kell német vagy magyar nemzetiségűnek tekinteni. Az 1930. évi népszámlálás nemzetiségi adatai alapján magukat a két kisebbséghez sorolók egésze mellett gyakorlatilag valamennyi két világháború között, a csehszlovák hatóságok által bejegyzett, s így legitim módon működött német és magyar politikai párt és szervezet (így például a parlamenti képviselettel rendelkező Egyesült Magyar Párt) tagságára is kiterjedt a szóbanforgó dekrétumok hatálya.

A nemzeti kisebbségi csoportokat kollektív bűnösként kezelte a többi 12 elnöki rendelet is. Közülük a 12. számú dekrétum a németek, magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról, a 16. számú pedig a náci, valamint a háborús bűnösök megbüntetéséről, a rendkívüli népbíróságok létrehozásáról intézkedett.

Népbíróságok

A népbíróságok létesítését a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-i rendelete szabályozta. Ennek 1. §-a szerint „fasiszta megszálló”-nak minősült többek közt „az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez”. Ezt a nagyon általános megfogalmazást az 1938-ban német és magyar állampolgárságot szerzett két kisebbségi csoporttal szemben a népbíróságok igyekeztek messzemenően kihasználni, különösen az 1945. augusztus 2-án kibocsátott 33. számú elnöki dekrétum alapján, amely a németektől és magyaroktól – a müncheni szerződés, illetve a bécsi döntés semmisségének ellenére – megtagadta a csehszlovák állampolgárság visszaadását, mi több, azokat a németeket és magyarokat is megfosztotta attól, akik 1938 után továbbra is Csehszlovákia vagy Szlovákia polgárai maradtak.

Belső deportálások, vagyonelkobzás

A dekrétumok közül a 27. számú elnöki rendelet a belső telepítések egységes rendszeréről, a 28. számú pedig a cseh és szlovák telepeseknek a németek, magyarok, ellenséges elemek földbirtokára és üzemeibe való betelepítéséről rendelkezett.

A szlovákiai magyarok 1945–46. évi csehországi deportálásának jogi alapját az 1945. szeptember 19-i 71. számú elnöki dekrétum teremtette meg, amely az állampolgárságuktól megfosztott személyek munkakötelezettségéről rendelkezett, illetve a 88. számú elnöki rendelet, amely az általános munkakötelezettséget szabályozta.

A német és a magyar kisebbséghez tartozók vagyonát az ellenséges vagyonok elkobzását szabályozó 108. számú elnöki dekrétum alapján lehetett elvenni. A rendelet szerint minden olyan ingó és ingatlan vagyont térítés nélkül el kellett kobozni, amely „a Német Birodalomnak és a Magyar Királyságnak, a német vagy a magyar jog értelmében létezett jogi személyeknek, a német náci pártoknak, a magyar pártoknak, valamint az e rendszerekhez tartozó és velük kapcsolatban álló más egységeknek, szervezeteknek, vállalatoknak, létesítményeknek, személyekből álló társulatoknak, alapoknak és célvagyonoknak, más német vagy magyar jogi személyeknek”, továbbá az antifasiszta mivoltát nem bizonyító természetes személyeknek a világháború végén a


tulajdonában volt. (Az elkobzott vagyonokból nemzeti újjáépítési alapokat hoztak létre.)

A dekrétumok, illetve a kormányprogram szlovákiai végrehajtását a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT), valamint a szlovák megbízotti testület, esetenként egy-egy megbízott rendeletei adaptálták. Így például az SZNT 1945/4. számú rendelete szabályozta a szlovákiai németek és magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását. Az SZNT 1945/33. számú rendelete pedig konkretizálta a népbíróságok hatáskörébe tartozó szlovákiai német és magyar természetes, illetve jogi személyek körét. Az elkobzott német és magyar vagyon kezeléséről az SZNT 1945/50. számú rendelete intézkedett, a szlovákiai munkatáborokról pedig az 1945/105. számú rendelet.

A német és magyar kérdés „végleges megoldása”

A potsdami szerződés XIII. része csak a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németeknek a Németországot megszálló nagyhatalmak által engedélyezett, rendezett kitelepítésére adott lehetőséget. A németek közül az 1945 májusától augusztusig tartó „wilde Vertreibung”, „divoky odsun” (vad kiűzés) keretében 750 ezer főt, az 1946–48 közötti transzfer során pedig 2-2,2 millió németet telepítettek Németország amerikai, brit és szovjet zónáiba.

A csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolására nagyhatalmi beleegyezés hiányában ötféle lehetősége maradt a csehszlovák hatóságoknak:

– az 1938 előtt magyar állampolgársággal rendelkező 36 ezer személy kiűzése,

– a pozsonyi és kisebb mértékben kassai, komáromi városi magyar népesség lakásainak elkobzása és internálása azzal a céllal, hogy Magyarországra menekülésüket felgyorsítsák,

– belső széttelepítések, ami 1945– 46 telén a csehországi deportálások során kb. 40-45 ezer magyart érintett,

– az 1946-ban beindított reszlovakizációs akció, amely a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítésnek, valamint az állampolgári jogok megszerzésének a kilátásba helyezésével 350 ezer főnyi magyar tömeget kényszerített arra, hogy „reszlovakizáljon”,

– a belső telepítésekkel, a megfélemlített magyarok menekülésével Csehszlovákia 1945 decemberében tárgyalásokra kényszerítette Magyarországot, amely 1946. február 27-én aláírta a lakosságcsere-egyezményt. (Ennek keretében 1947–48-ban összesen 73 ezer szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra a csehszlovák hatóságok, és ugyanők ugyanennyi szlovákot toboroztak Magyarországon az áttelepülésre.)

Magyar–szlovák lakosságcsere

A magyar kérdés belső megoldási módozataival (csehországi deportálások, vagyonelkobzások, tömeges népbírósági ítéletek stb.) a prágai kormány 1946 februárjában az ún. lakosságcsere-egyezmény megkötésére kényszerítette Magyarországot. Ennek alapján csehszlovák részről annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák nemzetiségű lakos hajlandó volt önként áttelepülni a Csehszlovák Köztársaságba. A Magyarország által engedélyezett nagyszabású szlovák propaganda ellenére a magyarországi szlovákok közül mindössze 73 273 fő vállalkozott a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Ugyanekkor a csehszlovák hatóságok 1947–48 folyamán kb. 76 ezer szlovákiai magyart jelöltek ki csereként a magyarországi áttelepítésre.

A párizsi békekonferencián az amerikai vétó következtében azonban nem teljesült a csehszlovák békedelegáció azon követelése, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után fennmaradó 200 ezer szlovákiai magyart egyoldalúan áttelepíthessék Magyarországra.

„Etnikai homogenizáció”

Az etnikai homogenizációt szolgáló akciók azonban már a békekonferencia előtt megkezdődtek: 1944–45 telén mintegy 30 ezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán pedig több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülőföldjéről. (A kitoloncolás elsősorban a bécsi döntést követően felvidéki területekre költöző hivatalnokokat, tanítókat, valamint a pozsonyi, kassai magyarokat érintette. 1945 végén és 1946–47 telén pedig mintegy 45 ezer embert deportáltak Csehországba a kitelepített szudétanémetek helyére kényszermunkára. Több ezer magyart szlovákiai munkatáborokban, illetve koncentrációs táborokban tartottak.)

Reszlovakizáció


Az 1946. júniusi kormányrendelet értelmében a szlovákiai magyarok részt vehettek az ún. reszlovakizációs akcióban, amelynek a Dél-Szlovákiában maradó magyarok elszlovákosítása volt a célja. A jelentkezőknek megígérték, hogy visszakapják állampolgársági jogaikat és szülőföldjükön maradhatnak. A jogaiktól és vagyonuktól megfosztott, a deportálásoktól és kitelepítésektől rettegő szlovákiai magyarok közül 327 ezer ember kérelmezte magyar nemzetiségének megváltoztatását, azaz szlovákká minősítését!

A Szovjetunió közbelép

A Szovjetunió többszöri közbelépésére Csehszlovákia az 1948 februárjában történt kommunista hatalomátvételt követően rövid időn belül lezárta a beneši dekrétumokhoz kötődő kisebbségellenes periódust. Az 1948. október 25-i 245. számú törvény, hűségeskü letétele után, biztosította a magyar nemzetiségű személyek részére az állampolgárság visszaadását.

Magyarország és Csehszlovákia 1949. július 25-én a csorba-tói jegyzőkönyvben megállapodott abban, hogy a Magyarországra kitelepített csehszlovákiai magyarok vagyonának fejében Csehszlovákia elengedi Magyarországnak a békekonferencián megállapított 30 millió dolláros háborús jóvátétel még esedékes részeit. A csehszlovákiai magyarok vagyon- és jogfosztással, valamint kitelepítési fenyegetésekkel kikényszerített reszlovakizációs nyilatkozatait azonban csak 1954-ben érvénytelenítették.

2. Képek


1. Bene, Edvard�FARKAS Ildikó

Edvard Beneš

Edvard Beneš (1884–1948) cseh politikus, a modern Csehszlovákia egyik megalapítója. Az első világháború alatt Masarykkal és a szlovák Stefanikkal Franciaországban emigráns cseh és szlovák szervezetet alakított, amelyet 1918. október 14-én az antant ideiglenes csehszlovák kormánynak ismert el. Az Osztrák– Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlása után megalakult az új csehszlovák állam, Beneš külügyminiszterként (1920–35) vezette országa küldöttségét a párizsi békekonferencián, ahol nem kis részben éppen az ő tevékenységének eredményeként állapították meg Közép-Kelet-Európában az államok új határait. Többek között e határok védelmére, elsősorban Magyarország ellenében szervezte meg Beneš a kisantantot (1920. augusztus 14.: jugoszláv–csehszlovák szerződés, 1921. június 5.: jugoszláv–román szerződés). 1935-ben Benešt választották köztársasági elnöknek. 1938-ban a német nyomás következtében szétesett a csehszlovák állam, október 5-én Beneš lemondott és száműzetésbe vonult. A második világháború alatt Franciaországban hozott létre csehszlovák nemzeti bizottságot, amelyet 1940-ben Londonba költöztetett. Beneš felismerte, hogy a háború utáni rendezés fontos tényezője lesz a Szovjetunió, ezért már a háború alatt igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni azzal. Ennek volt köszönhető, hogy a Beneš vezette emigráns kormány volt az egyetlen a kelet- és közép-európai emigráns kormányok között, amely a háború után visszatérhetett hazájába, és kormányt alakíthatott (1945. április 4.). 1948-ban azonban, noha februárban még Gottwald követelésére Beneš kinevezett egy kommunista vezetésű kabinetet, júniusban már nem volt hajlandó aláírni az új (kommunista) alkotmányt és lemondott. Szeptemberben, több agyvérzés után, megtört emberként halt meg.

2. Képek


1. Elnöki dekrétumokElnöki dekrétumok

A köztársasági elnök 1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétuma

Az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről

(...) 2. § (1) Az állami szempontból megbízhatatlan személyeknek a Csehszlovák Köztársaság területén levő vagyonát állami kezelés alá veszik e dekrétum további rendelkezései értelmében (...)

4. § Állami szempontból megbízhatatlanoknak kell tekinteni: a) német vagy magyar nemzetiségű személyeket (...)

6. § Német vagy magyar nemzetiségűeknek tekintendők azok a személyek, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, vagy pedig a német vagy magyar nemzetiségű személyeket tömörítő nemzeti csoportok, alakulatok vagy politikai pártok tagjai lettek. (...)

12. számú dekrétum (1945. június 21.)

A németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztásáról

1. § (1) Azonnali hatállyal és térítés nélkül a földreform céljaira elkobozzuk azt a mezőgazdasági vagyont, amely

a) német és magyar nemzetiségű személyek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül (...)

33. számú alkotmánydekrétum (1945. augusztus 2.)

A német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről

1. § (1) Azok a német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állampolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárság megszerzésének napján elveszítették cseh- szlovák állampolgárságukat.

(2) A többi német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár e dekrétum hatálybalépésének napján elveszti csehszlovák állampolgárságát. (...)

71. számú dekrétum (1945. szeptember 19.)

Azon személyek munkakötelezettségéről, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat

1. § (1) A háború és légibombázások által okozott károk felszámolása és helyreállítása, valamint a háború által tönkretett gazdasági élet megújítása érdekében bevezetjük azon személyek munkakötelezettségét, akik (...) elvesztették csehszlovák állampolgárságukat.

2. § (1) A munkakötelezettség a 14–60 éves férfiakra és a 15–50 éves nőkre vonatkozik, e kor betöltését véve alapul. (...)

4. § (1) Az a személy, akit munkára osztottak be, köteles eleget tenni a beosztásról szóló utasításnak, még akkor is, ha úgy véli, hogy a munkakötelezettség a 2. § 2. bekezdése szerint nem vonatkozik rá, amíg nem születik hivatalos döntés az erre vonatkozó kéréséről. (...)

137. számú alkotmánydekrétum (1945. október 27.)

Azon személyek forradalmi időszakban történő őrizetbe vételéről, akiket állami szempontból megbízhatatlanoknak tekintettek

1. § Az állami szempontból megbízhatatlanoknak tekintett személyeknek a köztársaság hatóságai vagy szervei


által őrizetbe vételét a törvény által engedélyezett eseteken kívül is, vagy ideiglenes őrizetben (fogságban) tartásuk meghosszabbítását a törvényben engedélyezett időtartamon túlmenően is törvényesnek kell tekinteni. Az ilyen személyeknek őrizetbe vételük, vagy törvény értelmében megengedett időtartamon túlmenően történt ideiglenes őrizetben tartásuk révén nincs kártérítési igényük.

2. § Őrizetbe vételnek (ideiglenes őrizetben tartásnak) e dekrétum és más törvényes rendelkezések értelmében nem lehet tekinteni a külföldi állampolgárok összegyűjtését, amelyet az illetékes hatóságok a kijelölt helyeken későbbi kitoloncolásuk céljából hajtanak végre. Az ilyen összegyűjtés bármilyen korlátozás nélkül végrehajtható.


1. Javaslat a magyarok kitelepítésére SzlovákiábólJavaslat a magyarok kitelepítésére Szlovákiából

I. Általános alapelvek

1. Minden nagyobb községből ki kell telepíteni a lakosság 70%-át. 2. Ki kell telepíteni: a) a gazdagokat (kereskedő, kocsmáros, gyáros, földbirtokos), b) az értelmiségieket (pap, pedagógus, tisztviselő), c) a meggazdagodott földműveseket, d) a kollaboránsokat és megbízhatatlan elemeket, e) a köznemeseket és nemeseket. 3. Meg kell tartani: a) a munkásokat, b) a kisgazdákat, c) a 60 éven felülieket és a betegeket.

II. A kiszállítás irányelvei

1. A kitelepített családok megkapják a Szlovákiában hagyott vagyonuk leltárát: a) a házaikról, b) a földvagyonról, c) az üzletekről, d) a műhelyekről. Ez az igazolás arra szolgál, hogy a kitelepített család az elhagyott vagyonáért kárpótlást kérhessen a magyar államtól. 2. A kiürített településeken meg kell szervezni a szlovák közigazgatást és a szlovák iskolákat. 3. Az elhagyott birtokokat a kolonizálásig szegény polgároknak kell kiutalni, a birtokok ellenőrzésével a települések közigazgatását (nemzeti bizottságokat) kell megbízni. A birtokok védelméért a helyi közigazgatás felel, s köteles megtéríteni a szakszerűtlen kezelésből származó károkat. [...]

IV. Mit vihetnek magukkal

1. Egy hétre való élelmet. 2. Öltönyöket és ruhákat. 3. Könnyű szerszámokat. 4. A kitelepítés végrehajtásához szükséges fogatokat és a lószerszámokat. 5. Egy fejőstehenet, hogy a gyermekek számára legyen tej.

V. Mit nem vihetnek el az ingó és az ingatlan vagyonukból

1. A betétkönyveket (korlátozni kell a pénzkivitelt). 2. Vetőmagot. 3. Takarmányféléket. 4. Nem adhatják el sem a településen, sem az ezen kívül lévő ingatlanjaikat. 5. Az ingatlanokat még adományozással sem lehet elidegeníteni. 6. Nem lehet kivinni pénzintézeteket. 7. A gyárakat és a műhelyeket nem szabad leszerelni.

VI. A kitoloncolás megszervezése

1. A Szlovák Nemzeti Tanács mellett megszervezik a a) repatriációs, b) a kolonizációs, c) a kitoloncolási bizottságot. 2. A nagyobb határ menti településeken (pl. Kassán, Rozsnyón, Losoncon, Komáromban, Dunaszerdahelyen és Érsekújvárott stb.) három-öttagú bizottságot kell szervezni (esetleg a járási nemzeti bizottságok mellett). 3. Minden bizottság mellé megfelelő számú katonaságot kell kirendelni, ezek végzik a magyarok kitoloncolását. [...]

VII. Repatriálás

1. A magyarok nekünk hadikárt fizetnek. 2. A konfiskált magyar vagyonnal ez kiegyenlítődik.

VIII. A pénzügyi eredmények

1. A magyarok által lakott területről eltávozik kb. 400 ezer személy, a lakosság 70%-a. 2. Feltételezzük, hogy ez kb. 80 ezer család, s ha egy család vagyona ötvenezer korona, a konfiskált vagyon értéke négymilliárd korona lesz.

IX. A törvényhozás feladatai

1. A Szlovák Nemzeti Tanács rendeletet vagy hirdetményt ad ki. 2. Az őrszolgálatot, az esetleges tűzvész megelőzésére, a katonaság veszi át. 3. Az ellenállók részére munkatáborokat kell felállítani. 4. A falusi fogatok kötelessége elszállítani a városi lakosságot.

Indoklás

1. A magyarok mindig a szlávok ellenségei, a németek szövetségesei voltak, s azok is maradnak. Sztálin az egyik beszélgetéskor azt mondta, hogy [...] Most szabaduljanak meg a magyaroktól, ilyen kedvező alkalom többé nem adódik. Szabaduljanak meg tőlük teljesen. [...] 3. A magyar kormány a megszállt területekről, a


szlovák falvakból – számukat nem tekintve – elüldözte a szlovák értelmiséget. A magyar kormány csendőrökkel kergette el az összes kolóniát, kifizetett vagyonukat elkobozta (dr. Böhm memoranduma a magyar kormányhoz). A magyar kormány véresen elnyomta a szlovák nép ellenállását. Lásd Komját, Radisina, Nagysurány és a többi esetet, amelyeket csak a magyarok kiűzése után tudtunk meg. 4. Statisztika. Bél Mátyás statisztikája szerint a 18. század végén Magyarország lakosságának 15%-a volt szlovák. A 19. század végén már nem egészen 10%-a. Vagyis 130 év alatt 3 millió 800 ezer lelket veszítettünk. Ez a mi véradónk azért, hogy 905-ben Pozsony mellett Arnulf és Árpád szétverték Svtopluk örökségét. 5. A magyarok állandóan veszélyeztetik a köztársaságunkat. 1935-ben a németekkel szövetkeztek, 1,5 millió koronával támogatták a „ludákok” választási kampányát. Piszkítottak és lenéztek bennünket (Tuka). Kémkedés és irredentizmus. Az állam szétesésekor kapcsolatban álltak Henleinnel. 6. Mindörökre meg kell szabadulni ettől az ellenséges, demokráciaellenes, szláv-ellenes elemtől. Itt az alkalom, ilyen többé nem adódik. Minden szlovák kötelessége, hogy biztosítsa nemzete békés jövőjét.

Dr. VavroŠrobár pénzügyminiszter

Forrás: Állami Központi Levéltár, Prága. Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának állaga 100/24-es fond, 45. kötet, 864. egység

2. Képek


1. Jelenkori népvándorlás Közép-Kelet-EurópábanGYARMATI György

Jelenkori „népvándorlás” Közép-Kelet-Európában

1939–48

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer, annak ellenére, hogy azt a legkülönbözőbb meggyőződésű politikai irányzatok egyaránt „rossznak” tekintették, meglehetősen életképesnek bizonyult. Az ekkor létrejött új államalakulatok, illetve „nemzetállamok” területét – Lengyelországot leszámítva – a második világháborút követően sem érte igazán komoly változás. Ugyanakkor megerősödtek a „tiszta” nemzetállamok kialakítására irányuló törekvések, amelyek céljaikat részben a kisebbségeket menekülésre kényszerítő retorziós belpolitikai intézkedésekkel, részben egyenlőtlen arányú lakosságcserével, illetve egyoldalú kitelepítésekkel kívánták elérni. Ezek a törekvések kiváltottak ugyan egy többmilliós nagyságrendű kényszerű, jelenkori „népvándorlást”, de a problémát korántsem tudták rendezni. Mindezt színezte, hogy közben Közép- és Kelet-Európában társadalmi formációváltozás is végbement.

Az antifasiszta nagyhatalmi koalíció vezető államférfijainak (Churchill, Roosevelt, Sztálin) megbeszélésein, illetve levelezésében már korábban is felmerült a háború utáni nemzetközi méretű népmozgás kérdése. 1944 második felében pedig mind a cseh emigráns kormány, mind pedig a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság jegyzékben fordult az antifasiszta nagyhatalmi koalíció tagjaihoz, hozzájárulásukat kérve ahhoz, hogy a háborút követően országaik területéről eltávolíthassák a német nemzetiségű kisebbségeket, mely számukra „az elmúlt események következtében nem kívánatos”.

A potsdami konferencián (1945. július 17–augusztus 2.), ahol kimondják, hogy az emberiség ellen elkövetett súlyos bűntettei miatt az egész német népnek bűnhődnie kell, számolnak azzal, hogy azon országokban, ahol jelentősebb számú német nemzetiségű kisebbség él, velük szemben diszkriminációs intézkedéseket fognak életbe léptetni. Ezen túlmenően a konferencia zárónyilatkozatában három országot (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország) konkrétan is megnevez, ahonnét a német nemzetiségű lakosság vagy annak egy része kitelepítendő.

Ugyanakkor a második világháborút követő kényszerű népvándorlás nemcsak a kollektív bűnösséggel bélyegzett németségre terjed ki, hanem más európai etnikumok kisebbségi sorsukban közös százezreire is. S ha ezen nem német kisebbségek államközi egyezmények alapján történt kölcsönös áttelepítése (lakosságcsere) esetleg humánusabb módon is zajlott le, mégiscsak természetellenesen szakított ki összességében több millióra rúgó népességet az évszázadok során otthonukká vált társadalmi és geográfiai környezetből. Elgondolkodtató, hogy Európa népességének a második világháborúban a harci cselekményekkel közvetlenül összefüggő, mintegy húszmilliós vérvesztesége mellett további közel húszmilliónyi népesség kényszerült otthonának tekintett szülőföldje elhagyására. [...]

Bulgária

kitelepítettek 175 ezer törököt.*

Csehszlovákia

elmenekült 370 ezer német (a német csapatok visszavonulásakor);

39 ezer magyar (az 1945 áprilisában nyilvánosságra hozott ún. „kassai programot” követő csehszlovák retorziós politika következtében);

kitelepítettek 3 millió németet (Németország különböző megszállási zónáiba. A felügyeletet gyakorló Szövetséges Ellenőrző Bizottság Csehszlovákiából eredetileg 2,5 millió német nemzetiségű lakos kitelepítéséhez járult hozzá.);

áttelepítettek 68 407 magyart (a Magyarország és Csehszlovákia között 1946 februárjában aláírt lakosságcsere-egyezmény értelmében, miután a magyarok Csehszlovákiából történő egyoldalú kitelepítését a győztes nagyhatalmak nem támogatták);


önként áttelepült 60 ezer német (Németországnak a nyugati nagyhatalmak által megszállt övezeteibe);

43 ezer német (a Szovjetunió által megszállt övezetbe, abból a mintegy 80 ezernyi német kisebbségből, akiknek demokratikus múltjuk miatt engedélyezik a Csehszlovákiában maradást);

4500 orosz és ukrán (a Szovjetunióba, a mintegy 90 ezer főnyi csehszlovákiai orosz és ukrán kisebbségből);

hazatelepült 228 ezer cseh és szlovák (Csehszlovákiába, Európa különböző országaiból; ebből 73 273 szlovák a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény aláírását követő csehszlovák „toborzás” eredményeként).

Jugoszlávia

elmenekült 147 500 német (hivatalos kitelepítésről nem tudunk, ugyanakkor az 1930. évi népszámlálás szerint az itt élt mintegy 500 ezer főnyi német kisebbség 1948-ra 50 ezer főre csökkent).

Lengyelország

(A külföldi történeti irodalom, illetve források egy része „Lengyelországból” származónak tekinti a potsdami konferencián Lengyelország nyugati határaként megállapított Odera–Neisse-vonaltól keletre eső területekről – a korábban a Harmadik Birodalomhoz tartozó Kelet-Brandenburg, Kelet-Pomeránia, Poznan, Felső- és Alsó-Szilézia, Kelet-Poroszország, illetve Danzig (Gdansk) – elmenekült vagy kitelepített németeket.)

elmenekült 2,7 millió német (a német csapatok visszavonulásakor; beleértve a balti államokból, valamint Kelet- Poroszország szovjet igazgatás alá került északi feléből származó menekülteket is);

kitelepítettek 6,4 millió németet (beleértve a balti államokból, valamint Kelet-Poroszország szovjet igazgatás alá került északi feléből származó kitelepítetteket is. A Szövetséges Ellenőrző Tanács Lengyelország új határok közötti területéről eredetileg 3,5 millió német nemzetiségű lakos kitelepítésével számolt.);

áttelepült 53 ezer orosz és ukrán (a Szovjetunióba);

hazatelepült 2 millió lengyel (a Szovjetunióból), 190 ezer lengyel (Európa más országaiból, akiknek jelentős része az 1939. szeptember 1-jei német támadást követően emigrált).**

Magyarország***

elmenekült 20 ezer német (a német csapatok visszavonulásakor);

kitelepítettek 185 600 németet (a németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. novemberi jegyzékében 500 ezer német nemzetiségű lakos kitelepítését irányozta elő);

hazatelepült 6 ezer magyar Csehszlovákiából. (A magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény alapján történt népmozgást lásd a csehszlovákiai adatsorban.) 210 ezer magyar Európa más államaiból, főleg Romániából és Jugoszláviából.

Románia

elmenekült 148 ezer német (Romániából hivatalosan nem történt kitelepítés, ugyanakkor az 1930. évi népszámlálás szerint az itt élt mintegy 745 ezer főnyi német nemzetiségűek száma 1948-ra 344 ezerre csökkent). [...]

(Megjelent: História, 1982/4–5. szám. Részlet.)

* Hazatelepült 90 ezer bolgár Görögországból. (A szerk.)

** 1939–41 között a szovjet hatóságok 250 ezer hadifoglyon túl mintegy 500 ezer lengyelt deportáltak, illetve telepítettek át a Szovjetunióba. 1944 őszétől további mintegy 60 ezer lengyelt szállítottak a Szovjetunió munkatáboraiba.

*** Mintegy 600-700 ezer magyar került szovjet fogságba. A háború alatti területet figyelembe véve a civil elhurcoltak száma meghaladja a 200 ezret. A mai területről mintegy 100-150 ezer polgári személyt hurcoltak a Szovjetunióba. (A szerk.)


2. Képek


1. Szlovákok áttelepítése MagyarországrólKUGLER József

Szlovákok áttelepítése Magyarországról

A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság toborzási akciói

Az 1946. február 27-én megkötött magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény, amelyet a magyar országgyűlés csak heves vita után erősített meg (1946. évi XV. tc.), rendkívül előnytelen volt Magyarország, különösen pedig a felvidéki (az 1945 után újjáalakuló Csehszlovákia területén élő) magyarság számára. A magyar kormány és mindenekelőtt Gyöngyösi János külügyminiszter azonban mérlegelte az ország akkori igen kedvezőtlen nemzetközi megítélését, ezért kényszerűségből elfogadta az akkori csehszlovák kormányt képviselő Vladimír Clementis államtitkár feltételeinek döntő többségét, vállalta az egyezményt.

A 14 cikkelyből és a hozzákapcsolódó függelékből álló egyezmény a csere csaknem minden lényeges pontját érintette. A trianoni országterületen élő szlovák lakosság önkéntes áttelepülési lehetőségéről az I. cikkely rendelkezett, míg az V. cikkely a Szlovákia területén élő magyarok egy részének Magyarországra történő átköltöztetését szabályozta, vagyis számukra gyakorlatilag kényszerkitelepítést jelentett az egyezmény. Az áttelepítendők kiválasztásának joga ugyanis ez esetben nem az egyént, hanem a csehszlovák kormányt illette. Az I. és V. cikkely szerinti kicserélendő személyek lélekszámát azonosan állapították meg a szerződő felek. Továbbá vállalnia kellett még Magyarországnak az ún. „háborús bűnös” szlovákiai magyarok (VIII. cikkely szerint áttelepülők) egyoldalú befogadását is.

Az egyezmény rendelkezett néhány, a csere gyakorlati lebonyolítást segítő szerv(ezet) létrehozásáról is. Így többek között egy „magyar–csehszlovák vegyesbizottság” felállítását határozták el (X. cikkely). Mindkét fél számolt ugyanis azzal, hogy az átköltöztetések számos olyan aprólékos jogi problémát vethetnek fel, amelyek azonnali megoldást igényelnek. Ugyancsak az egyezmény tette lehetővé a csehszlovák kormány számára egy olyan, ún. különbizottság felállítását, amelyik a magyarországi szlovákok figyelmét és érdeklődését volt hivatva felkelteni az áttelepülés iránt (II–IV. cikkely).

Honosság a 18. századtól

A trianoni Magyarország legnépesebb szlovák ajkú közösségei az összefüggő Kárpát-medencei szlovák nyelvterülettől mintegy 250-300 km-re alakultak ki. A törökellenes felszabadító háborúkat és a Rákóczi-szabadságharcot követő időszakban (a 18. század elejétől) ugyanis a Tisza, a Körösök és a Maros által határolt lakatlan vagy gyér lakosságú terület benépesítésében a magyar mellett éppen a szlovák etnikum vett részt legnagyobb arányban. A 18. századi alapítású településeket (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, Tótkomlós), amelyeknek népessége zömmel a mai Közép-Szlovákiából (az egykori Hont, Nógrád és Zólyom vármegyékből) származó lutheránus vallású volt, további, a 19. és 20. században alakult újabb szlovák vagy részint szlovák települések (Pitvaros, Csanádalberti, Ambrózfalva, Medgyesegyháza, Nagybánhegyes, Kondoros, Csabacsűd) követték. Az új községek lakói azonban már nem a Felvidékről (a mai Közép-Szlovákia területéről) kerültek az Alföldre, hanem jórészt a 18. századi anyatelepülések bocsátották ki fölös népességüket, vagy pedig magának az anyatelepülésnek a külterületi határából önállósodtak (Gerendás).

A szlovákok lélekszáma a békés– csanádi térségben a 19. század végéig gyorsan emelkedett, annak ellenére, hogy a már említett településeken kívül a Kárpát-medence más vidékein is szerencsét próbáltak. (1910-ben a Békés és Csanád megyében élő szlovák ajkúak lélekszáma megközelítette a 80 ezret.)

A térségből (Délkelet-Alföld) történő elvándorlás mellett azonban a magyarsághoz történő asszimiláció is éreztette hatását, főleg a 20. század elejétől. Békés és Csanád megyében 1910 és 1941 között mintegy 30 ezer fővel csökkent a szlovák anyanyelvűek száma. A változás elsősorban Békés megyében volt érezhető, míg Csanádban alig történt visszaesés a szlovák anyanyelvet vállalók számában.

A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság

A csehszlovák kormányzat valószínűleg már a kétoldalú diplomáciai tárgyalások idején (1945 vége–1946 eleje) részletes tervezetet dolgozott ki, hogy magyar-országi népcsoportjait minél nagyobb számban nyerje meg az áttelepülésre. Mindenesetre az egyezmény aláírását követő napokban (1946. március 4-től) a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB) vagy Különbizottság igen rövid idő alatt szervezte meg toborzási körzeteit. A


trianoni országterületet kezdetben 16, majd (március közepétől) 18 körzetre osztották fel, és a legjelentősebb népességű, kisebb-nagyobb szlovák etnikummal rendelkező városok (Budapest, Békéscsaba) mellett néhány egészen kicsiny falut (Felsőpetény, Forró) is körzetközponttá emeltek. A Békés és Csanád megyei településeket a szomszédos megyék szlovák szórványaival együtt három körzethez (Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós) kapcsolták.

A Magyarországra érkező bizottsági tagok (lelkészek, pedagógusok, művészek, gazdasági szakemberek) a szlovák politikai élet szinte valamennyi árnyalatát (a nemzetiektől a kommunistákig) képviselték. A CSÁB döntő fontosságúnak ítélte a „nagy alföldi szlovák tömb” állásfoglalását, ezért több neves szlovákiai politikus személyesen kívánt szólni az itt élőkhöz. A látogatók között nem kisebb személyiségeket találunk, mint Dániel Okálit, a CSÁB vezetőjét, Viliam Sirokýt, a csehszlovák kormány alelnökét, Jozef Lettrichet, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökét, Karol Smidke szlovák minisztert és a Slovenská liga elnökét, Anton Granatiert.

A toborzás

Az 1946. március 4-től április közepéig (mintegy hat héten át) engedélyezett, valamint ezt követően mintegy másfél évig tartó „nem hivatalos” toborzási akció során a lakosságcsere, az áttelepülés lehetőségének híre a legeldugottabb magyarországi szlovák faluba, tanyára is eljutott. Az agitációt élőszóban, rádión, röplapokon keresztül folytathatták a CSÁB tagjai. Továbbá minden szlováklakta településen (az egyezmény értelmében) két-két nyilvános nagygyűlést is tarthattak az érdeklődők számára. A magyarországi szlovákok megnyerését az áttelepülésre hatékonyan támogatták a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja (szlovák rövidítéssel AFS) szervezetei, és tagjainak jelentős része is. Sőt az AFS lapja, a Sloboda szinte minden erejével a népcserét propagálta.

A Magyarországon tartózkodó szlovákiai aktivisták kezdetben elsősorban érzelmileg igyekeztek megnyerni a szlovák kisebbséget. Arra hívták fel a figyelmüket, hogy a történelem most páratlan lehetőséget kínál az évszázadokon át elnyomott szlovákság számára, amely így visszaszerezheti szétszóródott, asszimilálódott vagy az asszimiláció útjára lépett „gyermekeit”. Egyúttal a nemzetiségi kérdést is megoldani vélték a lakosságcserével. A kicserélendő népesség aránytalanságáról, a több ezer négyzetkilométeres színmagyar vagy döntő többségben magyar lakosságú felvidéki (szlovákiai) területek erőszakos elszlovákosításáról azonban nem akartak tudomást venni, illetve ezt jogos történelmi igazságtételnek tekintették. A toborzó gyűlésekkel egy időben jeles szlovákiai művészek, művészeti együttesek mutatkoztak be az érdeklődő közönségnek. Az anyaországi kultúra (színház, zene) értékeinek bemutatásával elsősorban a kettős kötődésű, illetve már a magyarosodás útjára lépő szlovákokat (szlovák származásúakat) kívánták megnyerni, visszahódítani.

A racionálisabban gondolkodó aktivisták azonban rögtön a kedvezőbb csehszlovákiai gazdasági kilátásokat ajánlották hallgatóságuk figyelmébe. Állást, házat, földet, vállalkozási lehetőséget, a gyermekek számára pedig biztosabb csehszlovákiai jövőt ígértek. Számos esetben, hogy nyomatékot adjanak a CSÁB tagjai a hazai jólétnek, ruhaneműt és cipőt osztattak szét a nehéz körülmények között élő, az áttelepülés iránt érdeklődők között. Sok száz magyarországi szlovák gyermek tölthetett hosszabb-rövidebb időt, nyelvgyakorlással egybekötve, valamelyik szlovákiai hegyvidéki üdülőhelyen.

A hagyományos vallásos értékrendhez és a szülőföldjéhez ragaszkodó paraszti családok megnyerését a CSÁB az egyházak, pontosabban a lelkészek bevonásával igyekezett fokozni. Pozsonyi protestáns egyházi körökben nagy reményeket fűztek az alföldi szlovákok hazatelepítéséhez, ami, terveik szerint, az evangélikus egyház szlovákiai erősödését, híveinek gyarapodását is jelentette. A gyülekezetek presbitériumának többsége azonban az itthon maradás mellett foglalt állást. „... tiltakozunk a kiköltözés gondolata ellen legfőképpen azért, mivel mi békéscsabai evangélikusok az itt töltött idő alatt a magyarsággal teljesen összeforrtunk...” – örökítette meg, heves vita után, a legnagyobb magyarországi evangélikus egyházközség presbitereinek többségi véleményét a jegyzőkönyv. Néhány közösség (Pitvaros, Medgyesegyháza, illetve Békéscsabáról Francisci Mihály) lelkésze azonban gyülekezetét is az áttelepülésre buzdítva, maga is átköltözött Szlovákiába.

A szlovákságot ért vélt vagy valódi sérelmek állandó hangoztatása is fontos részét képezte az agitációnak. A Szlovákiából érkezett szónokok és magyarországi segítőik szüntelenül arra emlékeztették hallgatóságukat, hogy a magyar kormány úgy a múltban, mint a jelenben és a jövőben, a szlovákság teljes beolvasztására törekszik, és legfeljebb csak átmenetileg, taktikából enged a kisebbségi követeléseknek.

Az új haza, Szlovákia magyarlakta részeinek megismertetése sem maradt ki a CSÁB tevékenységéből. 1945 tavaszától egyre-másra kaptak lehetőséget az érdeklődők, hogy leendő szlovákiai lakóhelyüket megtekintsék. A Slobodában is hétről hétre térképmelléklettel ellátott fényképes beszámolók hívogatták a békéscsanádiakat a Mátyusföldre és a Csallóközbe.


Az átköltözést fontolgató, végleges döntést azonban még nem hozó családok meggyőzését a rémhírek „segítették”, amelynek terjesztésében a CSÁB tagjai mellett az AFS aktivistáinak egy része is részt vett. Többek között azzal ijesztgették a szlováklakta települések lakóit: ha most (1946/47-ben) önként nem költöznek át Szlovákiába, akkor a későbbiekben már a magyar kormány kötelezi őket, ingóságaik nélkül, az ország elhagyására.

A lakosság érdekei

A magyarországi (délkelet-alföldi) szlovák (szlovák gyökerű) lakosság többsége érdeklődéssel fogadta a Szlovákiából érkezetteket, a jelentkezési, „kitelepülési” lap aláírására azonban nehezen szánták rá magukat. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság kampánya mellett azonban számos más ok is befolyásolta, alakította a délkelet-alföldi szlovákok döntését a kitelepülés vagy az itthon maradás kérdésében.

A két világháború közötti Magyar- ország nem kielégítő szociális viszonyai a nemzetiségi lakosság (így a szlovákok) egy részében azt a képzetet keltették, hogy nyomorúságos sorsuk oka éppen nemzetiségi származásukban rejlik. Ezért a szlovák vagy szlovák gyökerű szegényebb rétegek jelentős számban próbáltak maguk és családjuk sorsán a Csehszlovákiába költözéssel javítani.

Nem szabad arról a lélektani hatásról sem megfeledkezni, ami az agitáció során a hazai szlovákságot érte. Ezek az emberek (családok) átélték azt a számukra felemelő érzést, hogy egyszeriben valakik számára fontosakká váltak. Foglalkoznak köznapi gondjaikkal, kíváncsiak véleményükre, gondoskodnak jövőjükről. Szinte beléjük szuggerálták, hogy értük aggódnak az anyaországi szlovákok. Rájuk odaát számítanak, sőt már jövendő lakóhelyüket is kijelölték. Az új haza új életlehetőséget kínált, és ehhez mindössze csak egyetlen jelentkezési lapot kellett aláírni.

Az átköltözés mellett döntött jó néhány olyan szlovák vagy részben szlovák származású polgár is, aki a háború alatt a különböző szélsőjobboldali pártoknak volt a tagja, vezetője. A jogos felelősségre vonástól vagy pedig a bíróságok szubjektív döntésétől való félelem egyaránt fokozta az átköltözési hajlandóságot a szlovák vagy szlovák őssel is rendelkezők körében. Ugyanakkor csaknem mindegyik délkelet-alföldi szlováklakta településen olyan esetek is ismertek, hogy politikai múltjuk miatt vagyonelkobzást vagy szabadságvesztést szenvedett személyek nem települtek ki, holott ezt, családjuk szlovák eredetére hivatkozva, megtehették volna.

Kitelepülők, maradók

A CSÁB agitációjának eredményeként, a végleges adatok szerint, 1946. június végére közel 100 ezer magyarországi szlovák, illetve szlovák származású vagy magát annak valló személy kívánt élni az önkéntes átköltözés lehetőségével. Minden felnőtt (18 éven felüli) jelentkezőnek egy-egy ún. jelentkezési „szlovák” lapot kellett kitöltenie és aláírásával hitelesítenie. (Csak a férj és feleség szerepelhetett egy lapon kiskorú gyermekeivel együtt.) A CSÁB által összeállított kétnyelvű kérdőív a kitelepülni szándékozóknak nemcsak a családi adatait (családtagok neve, születési éve, családi állapota) rögzítette, hanem vagyoni (ingó és ingatlan) helyzetét is felmérte. Sőt a Magyarországot elhagyni készülők még jövendő szlovákiai lakóhelyüket is megválaszthatták.

A jelentkezők foglalkozási összetételét tekintve megállapítható, hogy az önállóak (a 18 éven felüli személyek) között igen sok (több mint negyede) volt a napszámos. Viszonylag alacsony a földművesek (20 százalék körüli) aránya. Arányaiban ugyan nem nagy, de számszerűségében mindenképpen jelentős (kb. 2300 család, 10 ezer személy) kis- és középparaszti (5–20 kat. hold) réteg is foglalkozott az áttelepülés gondolatával. Szép számmal (kb. 4 ezer fő) vállalták a Szlovákiába való átköltözést az értelmiségiek, a közalkalmazottak és szabadfoglalkozásúak is. Ez a réteg elsősorban a fővárosból, Miskolcról, valamint Békéscsabáról s e városok környékéről toborzódott, és jelentkezésük okát mindenekelőtt a háború utáni magyarországi lét- bizonytalanságban kell keresnünk. A Magyarországon visszamaradó kis- és középparaszti birtokok közel a fele Békés és Csanád megye területén található. Országosan az ingatlanok mintegy kétharmad része volt saját tulajdonú, a többi az 1945. évi földreform során került az újgazdák kezébe. A szarvasi, a békéscsabai és a tótkomlósi körzetből kitelepülő paraszti lakosság birtokolta a visszamaradó szántóterület nagyobbik részét.

Mérleg

A lakosságcsere-egyezmény alapján kitelepülni szándékozó délkelet-alföldi szlovákok többsége a szegényebb sorsú társadalmi rétegekből került ki. A földműves családok harmada-fele az 1945. évi földreform során lett tulajdonosa földjének, vagy pedig korábbi 1–5 kat. holdas ingatlanát egészítette ki a reform eredményeként hasonló nagyságú területtel. Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy a szociális szempontok mellett a


jelentkezők kisebb részének döntését erős szlovák nemzeti öntudata is befolyásolta. Ezek a családok ugyanis úgy vélték, hogy szlovákként csak Szlovákiában lehet élni. Elhatározásukat minden bizonnyal befolyásolta a CSÁB propagandája, miszerint aki Magyarországon marad, az elvész a szlovákság számára, feloldódik a „magyar tengerben”.

2. Képek


1. A rendszerváltás kutatásaJELENIDŐBEN

GLATZ Ferenc

A rendszerváltás kutatása

A „rendszerváltás” a történetkutatás témája lett. El kell készíteni az adattárakat: régi és új politikai képviselők, az új gazdasági elit, a tegnapi vezetők és a „kisemberek” életrajzait éppúgy, mint gyűjteni a társadalmi átalakulást mutató statisztikai számokat társadalmi rétegek elszegényedéséről és hirtelen kiemelkedéséről, generációk hanyatlásáról és emelkedéséről. A cél: jól látszó pontos vonalakkal reális képet rajzolni fel a magyar társadalom elé közvetlen múltunkról, jelenünkről.

A kutatás része a múltat átélők véleményének számbavétele és rögzítése is. Meg kell hallgatni az „átélő” generációk élményeit. Mit tudnak a tegnapról, hogyan látták a maguk szerepét, közösségük sorsát? Mi maradt meg emlékezetükben? A történész kötelességszerűen gyűjti az átélők visszaemlékezéseit. És örül, ha megállapításait az átélők kíváncsisággal, a maguk tegnapi élményein elgondolkodva fogadják, és viseli nyugodt lélekkel, türelemmel, ha az átélők dühödten kérik rajta számon a maguk egyéni történelemlátásukat...

Most, a demokráciában mindenkinek joga van elmondani: számára mit jelentett a szovjet megszállás idején, majd a független Magyarországon élni. Mert mindenkinek joga van ahhoz, hogy a maga igazát keresse a maga megnyugtatására. Bármelyik oldalon – hol éppen ezen, hol éppen azon az oldalon – politizált is. Bármilyen céllal törte a földet, épített utat, nevelte gyermekeinket, működtette az adminisztrációt... Így van ez rendjén a demokráciában. És a demokrácia szabadsága ugyanúgy kijár a velem vitatkozónak, a más véleményt vallónak, mint nekem. A „nekem demokrácia, neked hallgass” a diktatúrák alapelve. A „győztesnek demokrácia, a vesztesnek hallgass” a diktatúrához vezető emelkedő első lépcsője.

Természetesen a demokrácia nem csak intézmények rendszere. A demokrácia társasági viselkedésforma is. A demokrata tudomásul veszi: ugyanazt a tegnapot sokan, sokféleképpen élték meg, s hogy az átélt időkről „annak idején”, azaz tegnap, csak nagyon meghatározott számú és meghatározott körből származó ismeretei voltak. És ezen tegnapi ismeretek alapján ítélte és ítéli meg ma is a „tegnapot”. A maga vagy mások cselekedeteit. A demokráciához tartozik tehát a tolerancia és ugyanakkor az igény, hogy mások véleményét is megismerjem ugyanarról a tegnapról.

És ebben segít a tudomány. Az ismeretek összegyűjtésében, szembesítésében. A demokráciához tartozik tehát a közvetlen múlt tudományos megismerésének igénye.

„A rendszerváltás Magyarországon és Közép-Európában” napjaink egyik legnagyobb történettudományos témája. A Széchenyi-program keretében 2001-ben az MTA Társadalomkutató Központja, illetve kilenc együttműködő akadémiai intézet nyerte el a megbízatást a téma kidolgozására. A Néprajzi, Politikatudományi, Világgazdasági, Szociológiai, Jogtudományi, Történettudományi, Kisebbségkutató, Mezőgazdasági, Földrajztudományi Intézetek konzorciuma vállalta 2002–2005 között a téma kidolgozását. A História folyóirat a program történeti részeinek egyik szervezője, és az eredmények közlője. Ezért kezdtünk a rendszerváltás szisztematikus feltárásához, először a nemzetközi körülményekről közölve összeállítást (2001/4. sz.), ezért adtuk ki a 2001/9–10. számot a közép-európai rendszerváltások tematikájával, indítottunk „Jelenidőben” címmel állandó rovatot. (Már a 2002/1. számban is olvashatták.)

Tanulmányok íratása és közlése mellett szándékunkban áll visszaemlékezések közlése is. Az alábbiakban két volt politikustól közlünk visszaemlékezést arról: mennyire látták, mint cselekvő politikusok, annak idején a magyarországi politikát is meghatározó világpolitikai tényezőket? Azokat a világpolitikai tényezőket, amelyekről a História 2001/4. számában közöltünk cikkösszeállítást.


1. Itthon érlelt rendszerváltásBÍRÓ Zoltán

Itthon érlelt rendszerváltás

1989–90

Lehet a rendszerváltás történetét 1989–90-re nézve is vizsgálni – különösen a nemzetközi politikát helyezve előtérbe –, de a rendszerváltás folyamata természetesen nem ekkor, hanem korábban indult. A megkérdezett dolga azonban mégis az, hogy a feltett kérdésre válaszoljon, amennyire vissza tud emlékezni azokra az időkre, amikor valamiképpen résztvevője volt az eseményeknek. Az ilyen visszaemlékezésekre annál is inkább szükségük van a történészeknek, mivel írásos dokumentumok nem, vagy alig állnak e néhány éves korszakról rendelkezésre. Többnyire maradnak tehát a mégoly szubjektív, de nélkülözhetetlen visszaemlékezések.

A szerkesztőség kérdésére válaszolva, mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy komolyan senki sem gondolhatja magát – mi, az MDF élén politizálva nem is gondoltuk – világtörténelmi események és fordulatok irányítójának. Azt azonban határozottan állíthatom, hogy a magyar rendszerváltás szándéka és az első komolyabb lépések (így az első és a második „lakiteleki találkozó”) a világpolitika, a nagy nemzetközi erők szándékaitól és egyezkedéseitől függetlenül értek be. Döntéseinket és cselekedeteinket közvetlenül a magyar politikai körülményekhez mértük és az így többé-kevésbé felbecsülhető erőviszonyokhoz. Honi ismereteink és politikai érzékenységünk alapján elsősorban a rendszer agóniáját, az uralkodó párt állapotát, a társadalom életében észlelhető hiányokat és bizonytalanságokat vehettük figyelembe és természetesen a saját erőinket, fellépésünk, magatartásunk várható társadalmi és politikai hatását. A nemzetközi erők valóságos mozgásáról, a világpolitika nagy játszmáiról nem volt, nem is lehetett olyan tudásunk, amelyre biztonsággal alapozhattunk volna. Amit erről tudtunk, azt csak a sajtóból tudhattuk, az MSZMP különféle reakcióiból következtethettünk a nemzetközi politikára, és támaszkodhattunk valamelyest a saját elemző készségünkre és logikánkra.

Az nyilvánvaló természetesen, hogy a lengyelországi események már korábban is hatással voltak a magyar társadalom – elsősorban az értelmiség egy része – készülődéseire, és jelentős tényező volt a hazai folyamatokban is a gorbacsovi reformpolitika, illetve a szovjet világhatalom jól érzékelhető zavara, gyors elgyengülése. Azt azonban még 1989 első felében sem lehetett kiszámítani, hogy milyen változások történhetnek még a Szovjetunióban, még kevésbé azt, hogy az MSZMP és a környező országok (Románia, Csehszlovákia, NDK, Bulgária) keményvonalas pártvezérei zavarukban, félelmeiktől vezérelve, mire szánják el magukat. Összehoznak-e például egy Gorbacsov-ellenes és minden „szocialista” országra kiterjesztendő reformellenes koalíciót, mely adott esetben polgárháborúba is sodorhatja a térséget, s lehetetlenné teheti Magyarországon is a békés rendszerváltást.

Bush elnök magyarországi látogatásáig* az amerikai politika sem volt egyértelműen biztató számunkra. Az látszott, hogy az USA szorongatja a Szovjetuniót, Bush és Gorbacsov pedig törekszik valamiféle egyezségre, melynek voltak biztató jelei már „menet közben”, főként a szovjet csapatcsökkentések ügyében. Számomra az amerikai elnök magyarországi látogatása – főként a vele való személyes találkozás az ellenzéki pártok vezetőinek körében – bizonyossá tette, hogy az Egyesült Államok minden békés eszközzel támogatni fogja a rendszerváltást, és a Gorbacsovval folytatott tárgyalásaik is ebbe az irányba mutatnak. Az elnök ugyanakkor a magyarországi ellenzéki pártok értésére adta azt is, hogy semmi olyan megmozdulást vagy magatartást nem hajlandó támogatni, amely ronthatná Gorbacsov pozícióit, illetve a tárgyalások békés és előrevivő folyamatát. Az más kérdés, hogy az egész „tábor” rendszerváltó átalakulásának üteméről – akkor is láthatóan – más elképzelései voltak a nyugati politikának általában és más a hazai mozgalmaknak, mert más ütemet diktált itthon az élet.

Nemzetközi tájékozódási lehetőségeinket – Bush elnök látogatásáig – rontotta az a körülmény, hogy az akkori amerikai nagykövet, Mark Palmer nem is titkolta megkülönböztető rokonszenvét az SZDSZ iránt, sem beavatkozási szándékát a hazai pártpolitikai eseményekbe. Több érdemleges tájékozódási lehetőséget nyújtottak számunkra a nyugat-európai (elsősorban a német és az olasz) nagykövetségi kapcsolataink, a lengyel, cseh stb. mozgalmi kapcsolatok, és nem utolsósorban a nagykövetek Ó utcai látogatásainak sorában, a szovjet nagykövetség látogatása. A Sztukalin nagykövet vezette népes küldöttséggel folytatott tárgyalásunk során meggyőzőnek tűnt például, hogy a nálunk állomásozó szovjet katonai erők semmilyen körülmények között sem fognak beavatkozni a hazai események menetébe. Ez szöges ellentétben lett volna akkori belpolitikai és nemzetközi érdekeikkel is. Ezzel szemben érdekükben állt már inkább a csapatkivonások gyorsítása,


megszabadulásuk az akkor már csak terhet jelentő közép-európai katonai jelenlétük számtalan kínos következményétől.

Az Egyesült Államok Kelet-Európa- politikája tehát lényegében az elnöki látogatás alkalmával tisztázódott számomra is, ami azonban nem jelenti azt, hogy a későbbi – bizonyos mértékig döntőnek tekinthető – máltai csúcstalálkozóról, annak előkészületeiről vagy gyakorlati eredményeiről több információm (információnk) lett volna, mint bárkinek, aki figyelte a sajtót és abból olvasni tudott. Személyes politikai munkámban ennek nem volt szerepe.

Végezetül, személyes meggyőződésemként hadd rögzítsem még egyszer: térségünk rendszerváltó folyamatát nem nyugati vagy világpolitikai erők indították el, hanem érlelte azt a rendszer ellehetetlenülése, és elindították a magyar és a lengyel kezdeményezések. A nyugati politika inkább követte az eseményeket, bár e követő magatartással is közrejátszott kibontakozásukban.

* Vö. Borhi László: Az Egyesült Államok és Kelet-Európa, 1989. c. cikkével. História 2001/4.

2. Képek


1. Az MDF alapítójaFARKAS Ildikó

Az MDF alapítója

Bíró Zoltán irodalomtörténész (1941–). Magyar– népművelés szakos diplomája megszerzése után az 1960-as években népművelőként, az 1970-es években a Művelődésügyi Minisztérium Irodalmi Osztályán dolgozott. 1965-től az MSZMP tagja volt. Az 1980-as években a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, majd az OSZK főmunkatársa volt, 1988 óta a szegedi tanárképző főiskolán tanít. Érdeklődése, kutatása a népi irodalom, a népi írók és a harmadik út kérdései köré csoportosult.

1987-ben részt vett a Magyar Demokrata Fórum (MDF) létrehozásában, ezért 1988-ban kizárták az MSZMP-ből. 1988–90-ben tagja volt az MDF elnökségének, 1989-ben ügyvezető elnök volt. Antall József pártelnökké választása után Bíró 1990-ben kilépett az MDF-ből.


1. A hidegháború alkonyaNYERS Rezső

A hidegháború alkonya

1989. május–1990. május

Mielőtt vázolnám a jelzett időszakkal kapcsolatos politikai emlékeimet, utalni szeretnék a közvetlen előzményekre, azaz a kelet– nyugati kapcsolatok történéseire az 1980-as években.

Az 1980-as évek közepétől érzékeltem – a vége felé pedig már világosan láttam –, hogy érdemi előrehaladás történt a hidegháborús felek viszonylatában. Az Egyesült Államok kifelé haladt a nehézségekből, maga mögött hagyta a vietnami kudarc terhét, kikerült iráni politikájának zsákutcájából, túlélte a második olajválság dollárkrízisét, sikerült a „zöldhasú” milliárdok visszaháramoltatása. Ugyanezen időben viszont a Szovjetunió szembetalálkozott a hibás brezsnyevi politika súlyos következményeivel, az afganisztáni kudarccal, a kínai befagyott kapcsolatoknak a terhével, a szovjet gazdaság és a KGST erőforrásainak a kimerülésével. Ezt a helyzetet erőpolitikával nem, csak finomra hangolt módosításokkal lehetett békésen megoldani.

Ebben a különleges helyzetben elsőrendű szerep jutott egyfelől George Bushnak, másfelől pedig Mihail Gorbacsovnak, sok függött az ô helyzetfelismerésüktől. Bush politikai stafétaváltással jutott a főnöki szerepbe, jóval korábban, mint Gorbacsov, hisz Reagan alelnöke volt, azelőtt ENSZ-nagykövet, CIA-vezető, Kínával foglalkozó diplomata. A reagani politikai irányt folytatta, de rugalmasabban, nagyobb figyelemmel Európára. Gorbacsov csak 1978-ban került a szovjet politikai elitbe, korántsem stafétaváltással. Neki szakítania kellett a politikai kontinuitással, látványos változást hirdetett, de annak megszervezésére alig volt ideje. Azonos volt kettejüknél a „bizalomért bizalmat” elv követése, ami végül is elősegítette a változások békés megvalósulását.

Tájékozódásom az Egyesült Államok Kelet-Európa- politikájáról

1987-től figyeltem fel arra, hogy az Egyesült Államok a kelet-európai kapcsolatokban Lengyelországot és Magyarországot preferálja Jugoszláviával és Romániával szemben. Ennek magyarázatát abban láttam, hogy Varsó és Budapest lazított a merev tömbpolitikai magatartásán, reformarculatot mutatott, nyitottabbá vált a Nyugat felé, s bár korlátozottan, de tárgyalóképesnek bizonyult a helsinki egyezmény ún. harmadik kosarának (emberi jogok, kulturális nyitottság) kérdéseiben. 1988 nyarán barátságosan fogadták Washingtonban Grósz Károlyt, aki Reagan mellett találkozott Bushsal is, aki akkor már a republikánusok esélyes elnökjelöltje volt. Bush elnöki beiktatása után fél éven belül megvalósult az amerikai vezető varsói és budapesti látogatása (1989. július 9–13.),* ahol nyílt és tárgyilagos volt az amerikai magatartás, összhangot tükrözött a Moszkva–Washington közötti viszony fejleményeivel. A varsói szerződés néhány országában (NDK, Csehszlovákia, Románia, Bulgária) dermedten figyelték, mi történik a szovjet, a lengyel és a magyar politikában.

Arra következtettem akkor, hogy a szuperhatalmak korábbi politikai forgatókönyvei megkérdőjeleződnek, a politikai játszma pedig lehetőséget nyújt a manőverezésre, a sakktáblákon folyó középjátékhoz hasonlóan.

1989 májusában értesültem egy brüsszeli politikai tanácskozásról, melyet a brüsszeli CEPS (Centre for European Policy Studies = Európai Politikai Tanulmányok Központja) és a washingtoni CSIS (Centre for Strategic and International Studies = Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja) rendezett a kelet–nyugati viszonyról és a perspektíváról. Korreferátorok voltak: Wörner NATO-főtitkár, Delors EGK-elnök és Brzezinski. Ők úgy értékelték az akkori helyzetet, hogy a Szovjetunió lényegében „politikai fegyverszünetet” akar elérni, közben csökkenti ideológiai-politikai ellenőrzését szövetségesei felé, de új együttműködésnek nem alakult ki a rendje és a módja. Ebből eredően a nyugati politika irányát egy hármas célcsoportban körvonalazták:

– támogatni a békés változásokat lengyel, magyar és csehszlovák viszonylatban, elejét véve a robbanásveszély kialakulásának, ami esetleg szovjet beavatkozáshoz vezetne;

– elősegíteni azt, hogy a Varsói Szerződés ideológiai alapú közösségből geopolitikai érdekszövetséggé váljon (Brzezinski fogalmazása), amit a Nyugat konstruktív partnernek tekinthetne;

– a kelet–nyugati „alkufolyamatot” úgy kezelni, hogy a kelet-európai politikai engedményeket a Nyugat gazdasági-műszaki kedvezményekkel kompenzálja.


A magam részéről akkor a helyzetértékeléssel egyetértettem, a nyugati politika körvonalazott céljait reálisnak tekintettem.

Bush elnök varsói és budapesti látogatása hasonló szellemben zajlott, és sikeresnek volt mondható. Budapesten hangsúlyozta, hogy a magyar–amerikai viszonyt az amerikai–szovjet kapcsolatokkal összefüggőnek tekinti, a magyar belpolitika alakulásával összefüggésben semlegesnek nyilvánította magát, ugyanakkor félreérthetetlen utalásaiból az is nyilvánvaló volt, hogy Amerika nem előlegezi meg a politikai változást egy nagyszabású gazdasági segéllyel.

A szovjet politikai stratégia 1989-ben, és ami abból látható volt

Miután az MSZMP utolsó elnöke lettem 1989-ben (1989. május 8.), majd az MSZP-nek is (1989. október 7.), négyszer találkoztam Mihail Gorbacsovval, kétszer a Varsói Szerződés hivatalos, majd bizalmas tanácskozásán, kétszer pedig hatszemközti megbeszélésen. Tudatában voltam, hogy drámai helyzetben folytatja erőfeszítését a Szovjetunió átalakítására, a szocializmus korszerűsítéséért, és egy történelmi kiegyezésért az ötvenéves hidegháború végleges befejezésére. Temperamentumos, de higgadt modorú ember benyomását keltette, aki a nehéz helyzetekben sem veszítette el bizakodását a megoldásban. Számomra szimpatikus volt, de azért bujkált bennem némi kétely is, vajon mit hoz a jövő, hisz a történelemben mindig munkál egyfajta „fel nem ismert törvényszerűség”, amit a köznyelv véletlennek nevez.

A gorbacsovi szovjet stratégiának szerves része volt az időben már a visszavonulás a teljesíthetetlen elkötelezettségektől: a fegyverkezési verseny kényszerétől, az afganisztáni erőpolitikától, a harmadik világ forradalmasodásának az elősegítésétől, vagyis mindattól, ami a brezsnyevi politikának fontos rekvizítumát képezte. Ez a stratégia egy demokratikusabb, békésebb kommunizmust ígért a világnak, ezzel lett Gorbacsov népszerű a nyugati féltekén.

A gorbacsovi elgondolások egyike a „közös Európa Ház” jelszavában fejeződött ki, ami pozitív üzenet volt a nyugati szféra felé, mégis amolyan követők nélküli jelszó maradt. Maga Gorbacsov gyakorlatilag egy második helsinki találkozóban akarta realizálni a továbblépést, de ehhez csak az olasz vezetőket sikerült megnyernie. A valóságban Nyugat-Európa egyesülése ekkor már gyorsuló ütemre váltott, míg Kelet-Európa a dezintegrálódás felé haladt.

Kelet-Európa vonatkozásában szovjet stratégiáról nem lehetett beszélni, mert a Brezsnyev alatt „vasba öltözött forradalmárok” koncepcióját Gorbacsov már feladta, a fellazult szövetségben csupán a mindennapi praxisnak jutott hely. A peresztrojka és a glasznoszty kevés volt hívó szónak ebben a szférában, a lengyelek és a magyarok szimpatizáltak a szocializmus megújításával, de ugyanez valóságos lázítási felhívásként hangzott a pankowi, prágai, bukaresti és szófiai keményvonalas vezetőknek, akiket csak a népi elégedetlenség tudott kimozdítani a hatalomból a moszkvai passzivitás mellett. Magyarország előnyeit látta ennek a helyzetnek, Gorbacsov szimpatizált a magyar politikával, a rendszerváltás tényét is elfogadta.

A Szovjetunió ázsiai politikáját 1989-ben még erősen terhelte az afganisztáni kudarc,** hiszen polgárháború dúlt a magas hegyek között. Gorbacsov még a máltai találkozón is szorgalmazta Bush-nál, hogy együttes erővel békítsék össze az iszlámot elfogadó kabuli vezetést és a mudzsahed vezetőket, de az amerikai elnök ezt nem vállalta.*** (Akkor még nem tudhatta, hogy ezzel milyen gondot okoz 12 év múlva saját fiának és Amerikának.)

Gorbacsov céljai között ugyan késve, de 1988-tól helyet kapott a Kínával való együttműködés újrateremtése az új helyzetben, új módon. Emellett a cél mellett még a Tienanmen téri tragikus események után is kitartott.**** De hát Tengék akkoriban jobban az amerikai viszonylat felé fordultak, annál is inkább, mert a Csendes-óceán túlpartján már Nixon óta nagy figyelemmel forgatták az ún. „kínai kártyát”.

A máltai találkozó, intermezzo a hidegháború végjátékában

A máltai találkozóra készülve Gorbacsov 1989. december elsején összehívta a Varsói Szerződés politikai képviselőit Moszkvába, ahol december 4-én a máltai találkozóról adott információt. Elküldte egyidejűleg a szovjet álláspont vázlatát, négy pontban összefoglalva. Ezek pedig:

1. Minden népnek szuverén joga saját fejlődési útjának a megválasztása;

2. A konfrontációs politika megszüntetése, a fegyveres erők ésszerű csökkentése;

3. Összeurópai párbeszéd eredményeként eljutni egy második helsinki egyezményhez;


4. Megőrizni az európai stabilitás alapjait, ennek része az NDK önálló létezése.

Gorbacsov beszámolójában hangsúlyozta a bizalmi viszony erősödését a találkozón, továbbá azt, hogy egyetértésre jutottak a fegyverzetcsökkentésben, a helsinki folyamat folytatásában, a katonai tömbök politikai kérdésekre orientálásában. Vitatott maradt az, hogy Európát a nyugati értékrend szerint (Bush nézete), avagy párhuzamos értékrendek szerint (Gorbacsov nézete) kívánatos egyesíteni.

Az NDK kérdésében erősen különböző, de nem végletesen ellentétes nézetek szembesültek: Gorbacsov szerint a két német állam még nem egyesíthető, Bush szerint számolni kell a németek erős érzelmeivel, de a gyors megoldást nem szabad erőltetni.

Végül is az a következtetésem, hogy Málta jelentős közbenső állomása a hidegháború megszűnésének.

* Vö. Borhi László: Az Egyesült Államok és Kelet-Európa, 1989 c. cikkét a História 2001/4. számában. (A szerk.)

** Vö. Sz. Bíró Zoltán: A szovjet megszállás c. cikkét a História 2001/8. számában!*** 1989. dec. 2–3. Vö. a História 2001/4. számában Péterfi András: A máltai találkozó, illetve a 2001/8. számban Borhi László: Az USA és Afganisztán c. cikkével! **** Vö. Jordán Gyula: Átalakulás Kínában című cikkét a História 2002/1. számában!

2. Képek


1. Az új gazdasági mechanizmus elindítójaFARKAS Ildikó

Az új gazdasági mechanizmus elindítója

Nyers Rezső politikus (1923–). Eredetileg nyomdász volt, majd közgazdász oklevelet szerzett (1956). A szociáldemokrata párt (1940 óta volt tagja) egyik vezetőjeként került 1949 után a politikai vezetésbe, az MDP KV munkatársa lett (1949–51). 1957–89 között az MSZMP KB tagja volt, 1962–74 között a KB gazdaságpolitikai titkára. PB-tag 1966–75, 1988–89.

Az 1968-ban bevezetett új gazdaságpolitikai mechanizmus egyik fő irányítója volt. A reform ellenfeleinek megerősödése miatt leváltották KB-titkári tisztségéből(1974) és kihagyták a PB-ből (1975). Az 1980-as években súlyosbodó válság idején visszatért a politikai életbe, támogatta a Fordulat és reform (1986–87) c. program kidolgozását. 1988 májusától ismét a PB tagja lett, 1988. november és 1989. június között államminiszterként a gazdasági reform munkálatait vezette. 1989. június–október között az MSZMP, majd 1989. október–1990. május között az MSZP elnöke volt.

2. Képek


1. Történelem és politika a középkori KínábanKALÁSZATOK

RÓNA-TAS András

Történelem és politika a középkori Kínában

Hivatalnokok vizsgakérdései

Hivatalok elnyeréséért a kínai köztisztviselőknek komoly vizsgákat kellett tenniük. A vizsga része volt annak bizonyítása is, mennyire tájékozottak a történelemtudományban. Szung Pan, a nevezetes Hanlin Akadémia tagja (†1334), a következő vizsga-kérdést tette fel: „A Szung-dinasztia, amelyet a Csao család alapított, több mint háromszáz évig tartott. A Liao- és a Csin-dinasztiák vele egykorúak voltak... Az udvar fontolgatja, hogy közösen állíttassa össze krónikájukat. A kérdések: [1.] A Co-csuant vagy a Si-csit kövessük? [2.] Hogyan döntsünk az Elvek elfogadása vagy elvetése ügyében [3.] és hogyan a helyes naptár tárgyában?”

Néhány megjegyzés szükséges a kérdés közelebbi megértéséhez és a mögötte rejlő csapda leleplezéséhez.

A kínai Tang-dinasztia uralma 907-ben ért véget. Ekkortól Kínát belső harcok dúlták, s öt dinasztia harcolt részben egymással, részben külső erőkkel. E harcoknak 916-ban Kína északi részén a mongol eredetű Liao (eredeti nevén Kitan/Kitaj, innen Kína orosz neve) vetett véget. A fokozatosan délre szorult, kínai eredetű Szung-dinasztia első uralkodója 960-ban lépett a trónra. A Szung-dinasztia elvileg egész Kína uralkodójának tartotta magát. A Liao-dinasztiát egy másik nomád dinasztia, a mandzsu-tunguz nyelvcsaládhoz tartozó dzsürcsi Csin- vagy Arany-dinasztia váltotta fel északon 1115-ben, míg a Szung-dinasztia Déli Szung néven 1278-ig tartotta magát Kína déli részén. Ekkor döntötte meg véglegesen a Dzsingisz kán utódaiból álló Jüan-dinasztia. E dinasztia első kínai uralkodója, a nevezetes Kubiláj 1280-ban lett egész Kína császára, egyaránt legyőzve északon a dzsürcsi Arany-dinasztiát és a Déli Szungokat. A történészek kérdése valójában a Jüan-dinasztiát megelőző dinasztiák legitimitása volt.

A kínai dinasztiák legitimitás-elvei között tartják számon az Égtől kapott megbízatást, a „helyes” (törvényes) leszármazást, a kozmológiai értékűként felfogott és ciklikusan ismétlődő öt elem (víz, tűz, fém, fa, föld) misztikus birtoklását és nem utolsósorban az egész birodalom felett való tényleges uralmat. Nem hiányzott a legitimitás-elméletekben az erkölcsre való hivatkozás sem.

A Kínát uraló mongol Jüan-dinasztia udvarában két történészirányzat volt. Az egyik szerint a Kitaj- és az Arany-dinasztia idegen, barbár dinasztiák voltak, ezért a történelmet úgy kell megírni, hogy az a Szung-dinasztia, a legitim dinasztia története legyen, és a másik két, egymást követő dinasztia eseményeit csak mint „párhuzamos történetet” kell előadni. A másik párt szerint a két nomád eredetű dinasztia legitim volt, ezért a három dinasztia történetét az ô szempontjukból kell megírni.

A kérdés természetesen az volt, hogy a mongol udvar melyik változatot támogatja. Bármennyire is furcsa lehet, a Jüan-dinasztia elkínaisodó udvarában kétféleképpen érveltek. Az egyik párt szerint a Jüan-dinasztia azért legitim, mert ők az északi dinasztiák jogos utódai, a Föld princípiumának birtokosai. A másik párt viszont úgy érvelt, hogy a Jüan-dinasztia azért legitim, mert egész Kína felett uralkodik, s mivel ezt előtte, legalábbis eszmeileg, a Szung-dinasztia gyakorolta, ezért a Jüan-dinasztia mint a Csin-dinasztia legyőzője, a Szung-dinasztia legitim folytatója. Ez természetesen azt a kérdést is magában foglalta, hogy mikor kezdődött a Jüan-dinasztia legitimitása. Az első elmélet szerint már Dzsingisz kán is legitim volt kínai szempontból, míg a másik elmélet szerint a mongol dinasztia legitimitása csak Kubilájjal kezdődött.

A vizsgakérdésekre térve. Az első kérdés arra irányult, hogy a kronologikus rendet tartsák be (ez volt a Co-csuan, a Co-kommentárok rendszere, amelyet a hagyomány szerint Co, Konfuciusz egyik kortársa írt, valójában a Kr. e. 4. században készült), vagy az annales-biográfikus rendszert (ez volt a Si-csi rendszere, amelyet a nagy kínai történész, Sze-ma Csien írt Kr. e. 90 körül). A kronologikus rendszer azokat támogatta, akik csak a Szung-dinasztia legitimitását fogadták el, a biográfikus rendszer viszont lehetővé tette volna, hogy a „párhuzamos életrajzok” rendszerével az északi dinasztiák uralkodóit is legitim szereplőként mutassák be.

A második kérdés az Elvek felől tudakozódott, ami a legitimitás alapján választott sorrendet döntötte el. S végül a vizsgázóknak a naptár ügyében is nyilatkozniuk kellett. A kínai naptár ugyanis az uralkodók éveihez igazodott, és az uralkodói periódusokon belül megkülönböztette az ún. nien-hao-kat, vagyis uralkodói


devizákat, jelszavakat. Ilyen jelszóval jelölt korszak egy uralkodó regnálása alatt egy vagy több lehetett. Egy dátum tehát úgy szólt, hogy AB uralkodó XYZ jelszavának 3. évében. Aki tehát a naptárról döntött, annak döntenie kellett arról is, hogy kit gondolt az adott évben legitim uralkodónak, mert a párhuzamosan uralkodó császárok nem azonos évben léptek trónra, és nien-hao-juk (uralkodói jelszavuk) is eltérő időben kezdődött.

Igazából tehát a 14. század eleji történelemvizsga arra irányult, hogy a vizsgázót színvallásra bírja. A kérdés nem az volt, hogy legitimnek tartja-e a mongol eredetű Jüan-dinasztiát. Ez ekkor fel sem merült. A kérdés az volt, hogy milyen legitimitás-elvek alapján áll a kérdezett. Az erre adott válasz pedig azt árulta el, hogy az udvaron belüli két párt melyikéhez áll közel a vizsgázó.

Tudjuk-e, hogy a kínai vizsgázók milyen választ adtak? Két adatunk van. 1343 áprilisában az udvari kancellár, a mongol származású Togto feliratot küldött a császárnak, Togon Temürnek. Ebben ezt írja: „A három birodalmat a mi szent uralmunk váltotta fel. Törvényeik és intézményeik, felemelkedésük és alámerülésük okai eltűnhetnek, ahogy az idő múlik. De történelmük leírása meg fogja világítani őseink dicsőségét és azokat az okokat, amelyek miatt mi követtük a Liao-, a Csin- és a Szung-dinasztiá-kat [mint legitim dinasztia]. Ez a következő generációk számára tükörként fog szolgálni, és a mi dinasztiánk nagy műve lesz.” Ez a felirat, amely a történeti munkák megírását sürgeti, azt mutatja, hogy a kancellária minisztere mindhárom dinasztiát legitimnek tartotta.

A megoldást egy Vang Vei nevű tudós művében olvashatjuk, aki a legitimitásról szóló dolgozatában a következőket írta: „Noha a Csin-dinasztia elfoglalta Észak-Kínát, [a Csin-dinasztiát] nem tarthatjuk legitimnek. Mivel Szung délre vonult, így nem mondható el róla, hogy egyesítette az országot [s így teljesítette volna a legitimitás fô feltételeit]. A helyzet ahhoz hasonló, ami a Vej-, a Su-, a Vu-, a Keleti Cin- és a Kései Vej-dinasztiák idején volt. Ebben az időben nehéz volt azonosítani a jót és a rosszat, ezért a legitimitás láncolata megszakadt. Miután Liaot megsemmisítette Csin, és Csint és Szungot megsemmisítette a Jüan-dinasztia, a Jüan-dinasztia lett a legitim uralkodó azáltal, hogy egyesítette az országot és helyreállította a legitim leszármazás rendjét.” Ez a vélemény azt állítja, hogya legitimitás nem volt mindig folyamatos, az megszakadhatott. Az a vizsgázó, aki ezt válaszolta, biztosan megfelelt a vizsgán.

A fenti elvek alapján állították tehát össze a kitaj Liao-, a dzsürcsi Csin- és a kínai Szung-dinasztia történetének végleges szövegét, bár a részleteket még tovább vitatták. A három dinasztikus történet 1345 végére készült el. A mongol Jüan-dinasztiának ekkor még 23 éve volt hátra, 1368-ban döntötte meg a kínai eredetű Ming-dinasztia.

2. Képek


1. AtlantiszHÍREK

FARKAS Ildikó

Atlantisz

Platón írt (Kr. e. 360 körül) először egy szigetről, amelyet az emberek bűnös élete miatt haragra gerjedt istenek süllyesztettek a tenger mélyére. Az emberiség már kétezer éve keresi a titokzatos Atlantiszt, és számos elmélet született arról, hol lehetett az elsüllyedt világ, miközben sokan azt gondolták, csak mondabeli birodalomról van szó.

Sokáig úgy vélték, Atlantisz az Égei-tenger egyik szigetével, a Krétától 112 km-re létezett Thira szigetével azonos, amelyet Kr. e. 1470-ben egy vulkánkitörés pusztított el. (Az 1960-as években a régészek fel is tártak egy kb. harmincezres népességű, Kr. e. 1500 körüli időből származó, vulkáni hamuval borított minószi várost Kréta térségében.)

2001 őszén azonban egy francia geológus és őstörténész, Jacques Collina-Girard újabb elméletet tett közzé, mely szerint Atlantisz valós sziget volt, mégpedig ott, ahová Platón is helyezte: „Herkules oszlopai” – azaz a mai Gibraltár- szoros – előtt fekvő szigetek között. Collina-Girard szerint a szigetet 11 ezer éve, az utolsó jégkorszak végén az emelkedő tengerszint tüntette el. Az „elsüllyedt” szigetek ma is észlelhetők, a Spanyolország és Marokkó partjai között a tengerfenéken elhelyezkedő, 53–125 méter mélyen fekvő sekély homokpadok valamikor szárazföldet alkottak. Óceanográfiai vizsgálatok bizonyították, hogy a jégkorszakban a tenger szintje 122 méterrel lejjebb volt a mainál. A felmelegedéssel, olvadással a tengerszint évszázadonként négy métert emelkedett, és fokozatosan elborította a szigeteket. Az elsüllyedt sziget legendája évezredeken át megőrződött, sőt mondává terebélyesedett. E feltételezés szerint a legenda 9 ezer évvel később Platónhoz került, aki leírásában megőrizte a sziget emlékét számunkra.

Perzsa építmény Görögországban

A Kr. e. 5. század elején a perzsa birodalom fennhatósága alatt álló kis-ázsiai görög városok felkelését a perzsák leverték, és megindultak a görög városállamok ellen. 492-ben a perzsa hadsereg átkelt Thrákiába, de a flotta az Athosz-hegyfoknál egy pusztító viharban megsemmisült, és a hadjárat ezzel véget ért. 480-ban Xerxész perzsa uralkodó ugyanezen az útvonalon indított hadjáratot, és hogy elkerülje a veszedelmes hegyfokot, egy több mint két kilométer hosszú csatornát építtetett a félszigeten keresztül. Hajói biztonságosan átkeltek ezen, és Xerxész serege meghódította Attika nagy részét (a perzsa flottát csak Szalamisznál állította meg az athéni hajóhad, igaz, akkor megsemmisítő vereséget mérve rá). Minderről a történetíró Hérodotosz is beszámolt, de a történészek mindeddig kételkedtek a csatorna létében, hiszen ehhez egy sziklás fennsíkot kellett az építőknek átvágniuk, ami a kor fejlettségi szintjét tekintve szinte lehetetlen vállalkozásnak látszott.

A legújabb, geofizikusok segítségével (a kőolajkészletek és ásványok felkutatása során alkalmazott módszerrel) végzett régészeti vizsgálat azonban kimutatta a valamikori csatorna helyét. Angol és görög régészek így fel tudták rajzolni a csatorna medrét, amelynek 30 méteres felszíni szélessége lehetővé tette, hogy egyszerre két perzsa hadigálya is áthaladhasson rajta. Mélysége 15 méter lehetett, alja pedig szintén 15 méter széles. Az építmény a perzsák mérnöki tudományáról és szervezőkészségéről ad hírt. A perzsák vereségével, Európából való visszavonulásukkal azonban a csatorna idővel feltöltődött, és feledésbe merült.

A mesés Eldorádó

Mario Pola, a Limai Egyetem régészprofesszora azt állítja: a vatikáni archívumok mélyén egy jezsuita kéziratban megtalálta az Aranyváros titkát. Egy lengyel kutató, Jacek Palkiewicz máris felderítő utat tervez a helyszínre.

Az „El Dorado” elnevezés (spanyolul: „Az aranyozott”) eredetileg egy Bogotá (Kolumbia) melletti indián város mondai uralkodóját illette, aki a legenda szerint évente egyszer, a Nap-ünnep alkalmával aranyporral borította be testét. A spanyol hódítók 1530 körül hallották ezt a történetet, és szinte azonnal elkezdték keresni az aranyozott embert. 1538-ban a Peruból induló spanyolok és a Venezuelából érkező németek egyaránt eljutottak a bogotai felföldre. Eldorádó jelentése módosult: egy aranyban gazdag országot kezdtek így nevezni.


Gonzalo Pizarro spanyol hódító 1539-ben expedíciót indított Eldorádó felkutatására, Quitoból indulva átkelt az Andokon. Orellana az Amazonason hajózott le (1541–42), Sir Walter Raleigh pedig az Orinoco mentén keresgélt 1595-ben. Az Aranyváros felkutatására indított expedíciók ugyan nem jártak sikerrel, de a keresés közben a spanyolok keresztül-kasul bejárták és meghódították az amerikai kontinens nagy részét. (Szkeptikus vélemény szerint a spanyolok Eldorádó meséjét használták arra, hogy a hódító utakra embereket toborozzanak.)

Az Archeo című olasz régészeti folyóirat legutóbbi száma szerint azonban vatikáni dokumentumok igazolják, hogy El Dorado városa valóban létezett, és a Societas Jesu hittérítői fedezték fel a 16. század vége felé. A jezsuita archívumokban rejlő dokumentumok közt található egy jelentés, amelyet Claudio Aquaviva, a rend akkori generálisa címzett a pápának. A jelentés állítólag részletes leírást ad a felfedezésről, miközben arra kéri a pápát, tegyen meg mindent a teljes titoktartásért, nehogy esetleg tömeghisztéria törjön ki. Pola professzor szerint a vatikáni jelentés bemutatja egy fallal kerített város részleteit, mely a Paititi elnevezést viseli, s melynek falait aranyfüst borítja. A misszionáriusok Rio Madre de Dios (Isten Anyja-folyó) névvel illették a helyet, mely valahol a mai Peru délkeleti részén, az Andok tövében fekhet.

Nemzetközi tanácskozás a Történeti Hivatalban

Az 1997-ben létrejött Történeti Hivatal állambiztonsági iratokat, 1990 után keletkezett nemzetbiztonsági iratokat, az átvilágítási bírói testület dokumentumait, valamint természetes és jogi személyek által felajánlott iratokat kezel. Az iratanyagba és az intézményben őrzött egyéb iratokba a személyes adatok védelméről, az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvényi korlátozások figyelembevételével lehet betekinteni, de 2001 márciusa óta már névkihúzás nélkül. A hivatal munkatársai 1997 és 2001 között 294 376 névanyagot dolgoztak fel. Négy év alatt 7668 állampolgár kért a hivataltól adatszolgáltatást.

2002. március elején a budapesti Történeti Hivatalban tartották a volt szocialista országok állambiztonsági iratokat kezelő intézményei első közös nemzetközi konferenciájukat. Az eseményen Bulgária, Csehország, Lengyelország, Németország, Románia és Szlovákia képviselői vettek részt. Sokatmondó, hogy Ukrajnából, Jugoszláviából, Albániából és Oroszországból senki nem jöhetett, hiszen ezekben az országokban még nem hoztak létre hasonló intézményeket.

Az egyes országokban persze a hasonló intézmények is különbözőképpen működnek. A volt keletnémet titkosszolgálat, a Stasi iratait felügyelő német szövetségi biztos elmondta: Németországban nem igazolódott be az az előzetes aggodalom, hogy az ügynökök valódi nevének kiadása veszélyeztetheti a társadalmi békét. Eddig kétmillió német akarta tudni, ki is jelentett róla és mit, és talán épp a nyíltságnak köszönhető, hogy úgy tűnhet, Németországban sikerült leginkább a múlttal való szembenézés és megbékélés. Csehországban a rendőrség is ellenőrzi az iratokat, és ahol bűncselekmény nyomaira bukkannak, megkezdik a rendőrségi nyomozást. Lengyelországban minden közalkalmazottnak nyilatkoznia kell, hogy kapcsolatban állt-e az egykori állambiztonsági szervvel. Ha igen, és ezt bevallja, még alkalmazhatják, de ha letagadja és ez kiderül, akkor tíz évig nem léphet közhivatalba.

A Sándor-palota

Ez év tavaszára elkészül a budai Vár egyik utolsó, még a második világháború alatt lebombázott épületének helyreállítása. A teljesen kiégett, használhatatlanná vált épület évtizedekig csúfította el a Vár képét. Néhány éve kívülről rendbe hozták, de sokáig nem dőlt el jövőbeni rendeltetése.

A palota a Sándor grófok budai rezidenciája volt, klasszicista stílusban 1806-ban épült gróf Sándor Vince számára. (Egyes források szerint a pesti Vármegyeházát tervező ifj. Zitterbarth Mátyás tervei alapján, mások szerint Johann Aman építette Pollack Mihály közreműködésével.) Utolsó gazdája, Sándor Móric gróf „Ördöglovas” néven az 1820–30-as évek Pest-Budájának híres-hírhedett személyiségévé vált. A különc grófot lovasbravúrjai tették közismertté: mindenhová lóval járt, a főúri paloták termeibe is, saját palotájának erkélyén is lóhátról figyelte a várost. Egyik kedvenc útvonala a Várba vezető lépcső volt, az utcákon pedig szekereket ugratott át. A gróf elméje 1850-ben elborult, és intézetbe szállították. 1878-ban fiúörökös nélkül halt meg, s vele sírba szállt a Sándor grófi család neve is.

A palotát 1867-ben Ybl Miklós tervei alapján alakították át a miniszterelnökség részére, és attól kezdve a magyar miniszterelnökök székhelye lett. 1919. augusztus 1. és 1941. június 27. között tizenkét miniszterelnök hivatalának adott helyet a budai Sándor-palota. 1989-ben készültek tervek a Vár déli szárnyának, így a volt Sándor-palotának kormányzati hasznosítására. Azután ezek lekerültek a napirendről. Az 1999-ben kelt tervek szerint a kormányfő hivatala költözik a palotába, amelyet az eredeti állapotához hasonlóan újítanak fel belülről is.


2. Képek


1. A HabsburgokrólTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

A Habsburgokról

Olvasói levelekből

Több olvasónk fűzött megjegyzéseket a kelet-európai uralkodócsaládok 1945 utáni történetéről 2001/7. számunkban írott cikkekhez. Az alábbiakban összefoglalóan közlünk néhány észrevételt és szerkesztőségünk megjegyzéseit.

„Komoly, hézagpótló munkát végzett a szerkesztőség azzal, hogy ismertette a volt közép-, ill. kelet-európai dinasztiák detronizálásuk utáni történetét. Hiszen sok téves információ jelenik meg róluk a sajtóban, és baráti beszélgetések során sem ritkaság tévedésekkel találkozni” – írja dr. Del Medico Imre, és kiegészítéseket tesz a bolgár, a jugoszláv dinasztia, valamint a Habsburg-család történetéhez.

„A Szász–Coburg–Gothai családfán Ferdinánd, a harminc éven át uralkodott, majd emigrált bolgár cár halálozási évszámának 1940 van feltüntetve, holott a második világháborút is túlélte, 1948-ban halt meg” – jegyzi meg. Valóban, a családfa korrektúrájában maradt a hiba.

„Eddig úgy tudtam – írja –, hogy Sándor királyt és Barthou francia külügyminisztert usztasa merénylő gyilkolta meg és – mivel Jankapusztán a mozgalom számos tagja kapott kiképzést – a Népszövetségben védekeznünk kellett emiatt. Mi hát az igazság?” Az igazság az: Sándor királyt egy Vladimir Georgiev-Csernozemski nevű személy ölte meg Marseille-ben, aki a VMRO (Makedón Forradalmi Szervezet) tagja volt.

Del Medico Imre mesél egy érdekes történetet a Karagyorgyevicsekről, amelyet 1960-ban hallott és amely Sándor király bátyjáról (nyilván Györgyre gondol) szól. (Sándor bátyját, Györgyöt 1909. április 10-én lemondatták trónöröklési jogáról.) „Amikor 1960-ban Belgrádban jártam, azt hallottam, hogy Sándor király bátyja, akit lemondattak trónöröklési jogáról, a háború alatt is az országban élt és azóta is ott él. A nép szereti, az emberek druzse knyáznak (herceg elvtárs) szólítják, a hatóságok békén hagyják. Azt is hallottam, hogy neje magyar. Igaz-e ez?” Válaszunk: utánanézünk, nem tudjuk. (A Karagyorgyevicseket egyébként „magyarorgyevicsoknak” is emlegették, utalva a család Monarchia-barát külpolitikai irányultságára.)

Olvasónk érdekes történeti adalékokkal egészíti ki a román uralkodócsalád történetét is. „I. Károly felesége, Erzsébet Wied hercegnő, kora ismert francia nyelvű költője volt Carmen Sylva néven. Továbbá az is említésre méltó tény – írja levélírónk –, hogy Mihály király emigrációban házasodva azt az Anna Bourbon-Pármai hercegnőt vette feleségül, akinek apja, René B-P. herceg az utolsó magyar királynénak, Zitának a testvére. Habsburg Ottó és H–S. Mihály felesége tehát elsőfokú unokatestvérek. Érdekes dolog, hogy erről a közeli rokoni kapcsolatról a két családfő nemigen tesz említést, sőt inkább hallgat róla.”

Több olvasói megjegyzés érkezett a Habsburg-család történetét tárgyaló cikkhez. Jobbára a család 1945 előtti történetéhez tartozó kiegészítések ezek, amely korábbi korszakra kevéssé engedtünk szerzőinknek visszatekintést, hiszen célunk a második világháború utáni időszak történelmének bemutatása volt.

A neves újságíró, Várkonyi Endre írja, hogy Albrecht főherceg Frigyes főherceg fia volt, s amikor Frigyes meghalt (1936), akkor „a lapokban sok szó esett Albrechtről”. Valóban, az általunk közölt családfa itt kiegészítésre szorul, a részletekről épp szerzőnk, Niederhauser Emil ad pontos információkat Gonda Imrével közösen írott könyvükben. (Gonda Imre–Niederhauser Emil: Habsburgok. Bp., 1977.)

Ugyancsak a Habsburgokkal kapcsolatban teszi szóvá Del Medico Imre, hogy a 19–20. századi Habsburg családfáról lemaradt Rudolf trónörökös lányának, Erzsébetnek második férje, az osztrák szociáldemokrata politikus, Leopold Petznek. Ferenc József unokája ugyanis elvált első férjétől, és szakított családjával.

„A magyarországi Habsburgok közül – írja– ketten itt haltak meg. József Ágost (József főherceg) debilis fiát, Lászlót itt hagyták, 1946-ban gyógyintézetben halt meg.” Továbbá nem ment nyugatra Albrecht testvére, Gabriella sem, ô 1954-ben Budapesten halt meg. Az érdekes kiegészítés ismert előttünk, de mivel sem a debilis László, sem Gabriella nem vett részt a közéletben, nem tartottuk érdemesnek külön szólni róluk.

A szerkesztőség köszöni a kiegészítéseket, hozzászólásokat.


1. A Vizsolyi BibliaFIGYELŐ

PÉTER Katalin

A Vizsolyi Biblia

A Biblia Vizsolyon jelent meg először magyarul. A fordítást Károlyi Gáspár gönci református esperes 1586 folyamán kezdte, és a mű 1590-ben jött ki a nyomdából.

Ez a két mondat a mai ember képzeletét messze felülmúló teljesítményről szól. Mert ma is készülnek bibliafordítások, de teológusok, nyelvészek és sok más tudomány képviselőinek hosszú időn át összehangolt munkája eredményeiből születnek. Ki gondolna arra, hogy egyetemek jól felszerelt könyvtáraitól távol, vidéki kisvárosban ilyen vállalkozást el lehetne indítani? A másik irányból nézve pedig: mikor menne el valaki, aki anyanyelvére tudja fordítani a több ezer év alatt, különböző nyelveken írt szövegeket, Göncre papnak? Végül fantáziát mozgató a harmadik tény is: a kiadás. Sok száz oldalt szedett ki kézzel a nyomdász, Mantskovits Bálint. Az egész munka így minden idők magyar könyvkiadásának legnagyobb műve lett.

A történet bizonyos elemei általában jellemzőek az akkori Európára. Bizonyos elemei – bizonyos történések – viszont csak a 16. századi Magyarországon fordulhattak elő.

Általános volt az akkori emberek fantasztikus munkabírása. Jellemzőnek tekinthető az is, hogy hittek az egyén lehetőségeinek vagy képességeinek korlátlanságában. (Ez politikusoknál vagy hadvezéreknél sokszor tévedésnek bizonyult.) A szellem emberei sokszor hihetetlenül nagy teljesítményekre voltak képesek. E teljesítményeket rendszerint nagyvárosokban, szellemi központokban, egyetemi környezetben hajtották végre.

A 16. századi Magyarországon viszont nem volt egyetem, nem voltak nagyvárosok. Az itteniek elmehettek külföldi egyetemekre – mint ahogyan el is mentek sokan. Aztán ott maradhattak volna a világvárosokban – de kevesen maradtak ott. A külföldet járt értelmiség túlnyomó része hazajött. Kis városokban, de még inkább falvakban lettek lelkészek vagy tanítók. Nekik köszönhetjük, hogy a magyar kultúra – Magyarország történelmének szerencsétlen fordulatai ellenére – sem szakadt le az egyetemes művelődés száláról.

Károlyi Gáspár ezek közé a külföldről hazatért, tanult emberek közé tartozott. Írt mást is, de mivel itthon a magyar nyelvű biblia megjelentetését érezte égető feladatnak, teljes erejével ebbe a munkába vágott bele.

Nem tudjuk, mennyire ismerte az előzményeket. Azt csak később derítette ki a tudomány, hogy először a huszita felkelés idején, még a 15. században fordították magyarra egyszerű szerzetesek a Bibliát. Az azonban nem jelent meg nyomtatásban, és több kézirat is elveszhetett. Az első, nyomdába került fordítás Szent Pál leveleit tartalmazta. Komjáti Benedek egy főrangú asszony, Frangepán Kata megrendelésére készítette, illetve adta ki 1533-ban. Aztán Sylvester János 1541-ben, Nádasdy Tamás támogatásával kiadott Újszövetség-fordítása tekinthető mérföldkőnek. A nagy jelentőségű vagy kevésbé sikerült részleges, többnyire meg is jelent fordításokat pedig hosszan lehetne sorolni.

Károlyi Gáspár kitartó munkájához és valószínűleg három segítőjéhez a környék nagy műveltségű főuraitól kapott támogatás csatlakozott. Rákóczi Zsigmond, aki utóbb erdélyi fejedelem lett (1607–1608) és Báthori István országbíró (1586–1605) baráti köre szervezte. Így jelenhetett meg az akkori fogalmak szerint óriási, hét-nyolcszáz példányban és három kötetben a Vizsolyi Biblia. Mára Magyarországon 20 példánya maradt.

A magyarság szerencséje, hogy Károlyi Gáspár a magyar nyelv művésze volt. Nagy hatású szöveget alkotott. Fordítása később még számtalan kiadásban jelent meg. Egyszerű emberek és szellemi kiválóságok egyaránt olvasták. Így lett a Vizsolyi Biblia a magyar nyelv mércéje. Akár tudjuk, akár nem, ma úgy beszélünk magyarul, ahogyan Károlyi Gáspár több mint négyszáz évvel ezelőtt leírta. Vagy az általa felállított mércét kerüljük meg.

2. Képek


1. Az elhallgatott tragédiaNAGY Béla–FARKAS Ildikó

Az elhallgatott tragédia

A „Wilhelm Gustloff” elsüllyesztése

Röviddel a második világháború befejezése előtt, 1945. január 30-án egy szovjet tengeralattjáró a Balti-tengeren elsüllyesztette a menekülteket szállító német „Wilhelm Gustloff” hajót. Kilencezer ember vesztette életét, főként nők és gyermekek. Ez volt a legnagyobb tengeri katasztrófa, sokkal súlyosabb, mint a „Titanic” elsüllyedése (az áldozatok számát tekintve hatszorosan). A világ – eddig legalábbis – mégsem tudott minderről.

Günter Grass Nobel-díjas német író nagy feltűnést keltett és viharokat is kavaró legújabb kisregényében („Rákmenetben”) éppen ez, a német irodalomban sokáig elhallgatott téma: az egykori német keleti területekről való menekülés története szerepel. Grass azonban nemcsak minden idők legnagyobb hajókatasztrófáját mondja el, hanem az össznémet tabu történetét és hatását is, hogy senki nem akart erről a történetről hallani Nyugaton, Keleten pedig főleg nem.

Miközben a „Titanic” tucatnyi könyv és film témáját adta, addig a „Gustloff”-ról csak néhány könyv és egy (Keleten soha be nem mutatott) film (1960) szólt. A háború után született nemzedék a németekben nem akart áldozatot látni, csak a felelősök után érdeklődött. Megkezdődött a nagy hallgatás, ami végleg eltemette a „Gustloff”-ot és halottait. Németország nyugati felén azért kerülték a sok ezernyi ártatlan áldozat említését, nehogy az a vád fogalmazódjon meg, hogy a háborús bűnöket mások bűneivel próbálnák enyhíteni. Az NDK-ban pedig azért lett tabu a „Gustloff” esete, mert az akkor már „testvérivé” lett szovjet hadsereg okozta nők és gyermekek ezreinek halálát.

A hallgatás csak akkor tört meg, amikor lebontották a berlini falat, és Helmuth Kohl német kancellár véglegesnek ismerte el a német keleti határt. Az utóbbi időben az eddig tabuként kezelt témák is megjelennek a német közbeszédben: a második világháború alatt Németországot ért légibombázások és a tömegméretű menekülések az egykori német keleti területekről. A ZDF televízióban sorozatot vetítettek a menekülésről, időközben levéltárak is megnyílnak, eddig ismeretlen képanyagok jelennek meg, megszólalnak a még élő tanúk. Fél évszázaddal az események után elkezdődött a múlt „kibeszélése”.

Szimbólum volt a „Wilhelm Gustloff” is: ahogy a „Titanic” a technika iránt lelkesedő civilizáció felfuvalkodottságát tanúsította, úgy mutatta a „Gustloff” a német felsőbbrendűség álmát. 1937-ben bocsátották vízre a világ addigi legnagyobb kirándulóhajóját: 208 méter hosszú és csaknem 24 méter széles volt, mozival és úszómedencével a fedélzetén. A háború alatt átfestették szürkére, és a gotenhafeni (gdyniai) kikötőben ringott, mint a 2. tengeralattjáró-tanhadosztály kadétjeinek úszó kaszárnyája.

1945. január végén a szovjet Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul nyomult nyugat felé, Königsberg és Danzig (Gdansk) irányába. Hamarosan egész Kelet-Poroszországot bekerítették. Németek százezrei menekültek ezekről a területekről gyalog, szekereken, –20 fokos hidegben, hátukban a Vörös Hadsereggel, a szovjet repülők folyamatos támadásai közepette. Sokak számára az utolsó reményt jelentette Gotenhafen kikötője az ott horgonyzó hajókkal, amelyek menekülők ezreit tudnák felvenni. (Gotenhafen a német haditengerészet egyik legfontosabb támaszpontja volt, és mivel messze keleten feküdt, a szövetséges bombázók alig tettek benne kárt. Ide áramlottak a német menekülők százezrei.)

1945. január 21-én Dönitz német admirális kiadta a parancsot: minden rendelkezésre álló német hajónak mentenie kell a szovjetek elől azt, amit lehet. A „Hannibál-hadművelet”. A parancs szerint mindenekelőtt a tengeralattjárók kadétjait és a minden idők legnagyobb tengeri evakuálása lett: több mint kétmillió embert szállítottak nyugatra hadianyagot kellett nyugatra menekíteniük, de a hajók szabad kapacitását menekültek elhelyezésére használták. Természetesen csak öregeket, nőket és gyermekeket mentettek – a férfiaknak maradniuk és az utolsó töltényig harcolniuk kellett. Január 26. után a „Gustloff” is mind több menekültet vett fel. Kezdetben pontosan számolták őket, de a menekülők áttörték a korlátokat és a fedélzetre áramlottak. Így 10 ezernél is többen (köztük kb. 4 ezer gyermek) zsúfolódtak össze az eredetileg 1500 utasra és 500 főnyi személyzetre készült hajón.

A „Gustloff” január 30-án indult a kikötőből. Lassan haladt, sebességét egy tengeralattjáró is tartani tudta, ráadásul a nyílt vízi utat választotta – az ugyanis aknamentesített volt –, és ezzel kitette magát az ellenséges


tengeralattjárók támadásának. Egy közelben tartózkodó, észrevétlen maradt szovjet tengeralattjáró felfedezte az éjszaka sötétjében haladó kivilágított (!) német hajót, és három torpedót lőtt ki rá. A hajó a találatok után a bal oldalára dőlt, fedélzetén kitört a pánik. A „Gustloff”-ot kísérő két kisebb hajó csak 1239 embert tudott kimenteni, a többiek – több mint 9 ezren – a vízbe fulladtak, vagy mentőmellényben a jeges vízben megfagytak.

Ugyanaz a szovjet tengeralattjáró február 9. éjszakáján elsüllyesztette a „Steuben” utasszállító gőzöst. A fedélzeten tartózkodó kb. 5 ezer menekültből csak alig hatszázat tudtak kimenteni a jéghideg vízből. Április 16-án a „Goya” motoros hajót torpedózták meg a szovjetek, az azon menekülő 6220 emberből 165 élte túl a támadást. A német menekülők vesztesége mintegy 20 ezer főnyi lett.

2. Képek


1. A "Hannibál"-hadmûvelet, 1945NAGY Béla

A „Hannibál”-hadművelet, 1945

1945. január 12–15-én indult meg a szovjet 1. és 4. ukrán, az 1., 2. és 3. belorusz front csapatainak általános támadása a keleti front lengyelországi szakaszán. A többszörös emberi és anyagi túlerőben lévő szovjet csapatok napok alatt áttörték a németek állásait, és gyors ütemben nyomultak előre Berlin és a Balti-tenger partvidéke felé. A visszavonuló német csapatok mellett a német polgári lakosság milliói is pánikszerűen menekültek a Vörös Hadsereg elől.

A német haditengerészet balti-tengeri egységei előtt óriási feladatok álltak. A német csapatok tenger felőli támogatása mellett meg kellett védeni a tengeri utánpótlási vonalakat a szovjet tengeralattjárók, gyorsnaszádok, repülőgépek és aknák ellen. Eközben minden idők legnagyobb evakuálási akcióját bonyolították le. A haditengerészet keleti főparancsnoksága kb. 350 kereskedelmi hajót szedett össze, megszervezte a nagyobb kikötőkben a menekültek behajózását, konvojok összeállítását és védelmét. A menekülteknek rendkívüli hidegben kellett tömegszállásokon vagy a szabad ég alatt táborozniuk, néha hetekig, hiányos ellátás, tüzérségi és légitámadások közepette. A kereskedelmi hajóknak gyakran a legnehezebb időjárási körülmények közepette kellett kikötniük és kifutniuk. Pillau, Danzig, Gotenhafen, Hela és Kolberg kikötőiben összpontosultak a különböző méretű kereskedelmi és hadihajók.

1945. január 21-én Karl Dönitz admirális parancsára megindult a „Hannibál-hadművelet”, amely május 9-ig tartott: ezen a napon foglalták el az utolsó kikötőt, Danzigot (Gda¤sk) a szovjet csapatok. Ezen idő alatt a német haditengerészet Kelet- és Nyugat-Poroszországból, Pomerániából tengeri úton Dániába és Schleswig-Holsteinbe – a Wermacht főparancsnokságának kimutatása szerint – 2,2 millió polgári és katonai személyt szállított. Danzig–Gotenhafen–Hela kikötőiből 1 347 000, Pillauból 592 ezer, Kolbergből 77 500, Swinemündéből 70 ezer és Kurföldről 100 ezer főt. A német haditengerészet végig uralta a tengert. A veszteség „minimális” volt: a szovjetek 3 hajót süllyesztettek el éjszakai tengeralattjáró-támadásokkal, és ezek során mintegy 20 ezer ember veszett oda. Ez kb. 1%-os veszteséget jelentett, miközben a szárazföldön menekülő milliókból, egyes számítások szerint, minden hatodik ember elpusztult.

2. Képek


1. Újszászy István, a titokzatos tábornokSIPOS Péter

Újszászy István, a titokzatos tábornok

A vezérkari főnökségtől az állambiztonságig

Bacsó Péter „Hamvadó cigarettavég” c. filmjének egyik főszereplője Újszászy István vezérőrnagy. Az alkotás Karády Katalinhoz fűződő viszonyáról szól, s kapcsolatukat a filmdíva és énekesnő dalszövegszerzőjének, Zsütinek, azaz G. Dénes Györgynek a látószögéből ábrázolja. Szó sincs szerelmi háromszögről. Zsüti emocionálisan elkötelezett a művésznő iránt, aki viszonozza érzelmeit, de csakis mint alkotótársak találtak egymásra, Zsüti nem vetélytársa a generálisnak. Ebből a dramaturgiai szerkezetből az is következik, hogy Újszászy Istvánról, a sztárhoz fűződő roppant erős hevületén kívül, csak keveset tudhatunk meg, de végtére is ez Karády- és nem Újszászy-film. Annyi kiderül róla, hogy befolyásos ember magas katonai beosztásban, s tevékenységéhez tartozik megfejtett rejtjeles táviratok tanulmányozása. „Ez a munkám” – veti oda partnerének, aki nehezményezi, hogy nem szenteli neki minden pillanatát. Ki is volt ő valójában?

„Tájékozott központi ember”

Újszászy István vezérkari törzstiszt (sz. 1894-ben), 1930–38 között több magyar követségen dolgozott mint katonai attasé. Így tett szert gyakorlatra a hírszerzésben, hiszen a katonai attasé legfontosabb álláskötelme, hogy minél több információt gyűjtsön a fogadó ország fegyveres erőiről. Tapasztalatainak és nyelvismeretének számottevő szerepe volt abban, hogy vezérkari ezredes rendfokozattal 1938. május 1-től kinevezték a vezérkari főnökség (Vkf) 2. hírszerző és kémelhárító osztálya vezetőjének. Megbízatását valószínűleg az is motiválta, hogy Újszászy, akárcsak elődje, Andorka Rudolf, nem tartozott a vezérkar túlnyomó többségét képező, elvakultan németbarát tömörüléshez, hanem a Kánya Kálmán külügyminiszter által fémjelzett, a nyugati hatalmakkal is kapcsolatokat fenntartó politikával rokonszenvezett.

1939 szeptemberében Németország lerohanta Lengyelországot. Újszászy ekkor, Horthy személyes utasítására, közreműködött magas rangú lengyel tisztek – közöttük Kazimierz Sosnkowski tábornok, később a lengyel katonai ellenállás egyik vezetője, majd főparancsnoka – Magyarországra menekítésében. Majd Jugoszlávián át kijuttatták az országból a tábornokot. Hasonló szerepet töltött be német fogságból szökött francia és angol hadifoglyok átcsempészésében Magyarországon Tito partizánhadseregéhez.

Újszászy nem bízott a német győzelemben. Legfeljebb, mint megannyian, abban reménykedett, hogy „az angol csapatok előbb érnek ide, mint az oroszok”. Ez a szemlélet teljesen azonosult Kállay Miklós miniszterelnök (1942–44) felfogásával. A kormányfő Újszászyt „abszolút megbízhatónak, sőt kifejezetten németellenesnek” tartotta.

Újszászyt 1942. április 1-jén a kormányzó vezérőrnaggyá léptette elő. A Vkf 2. vezetését, amely ezredesi beosztás volt, augusztus elején át kellett adnia. Rendfokozata alapján hadosztályparancsnoki helyre számíthatott. Kállay azonban közölte vele, hogy „nem engedi ki a frontra, mert tájékozott központi ember”, akire itthon van szüksége.

Az állambiztonság élén

1942. június végén megalakult az Államvédelmi Központ (ÁVK) elnevezésű állambiztonsági csúcsszerv, és vezetőjének a kormányzó július 1-jei hatállyal Újszászy Istvánt nevezte ki. Az új intézmény feladata a katonai, rendőri és csendőri nyomozó hatóságok munkájának koordinálása volt.

A miniszterelnök 1943 nyarán tájékoztatta Újszászyt a béketapogatózásokról és közölte vele: katonai részről őt szemelte ki az angolszászokkal való tárgyalások folytatására. Ez időtől az ÁVK vezetője együttműködött a külügyminisztérium „kiugrási” csoportjával, Ghyczy Jenővel, Szentmiklósy Andorral és Szegedy-Maszák Aladárral. 1943 augusztusában, Mussolini bukása után, Újszászy kapcsolatot épített ki az olasz vezérkar hírszerző és kémelhárító osztályával. Szóba került, hogy Kállay megbízásából utazzék Rómába, a magyar „kiugrás” előkészítésének feladatával. A német csapatok azonban 1943. szeptember 10-én megszállták az olasz fővárost, így a terv meghiúsult.

Nem volt szerencsésebb kimenetele – főleg az állandó tétovázásból, az elszántság hiányából következő


késlekedés miatt – az amerikai titkosszolgálattal való közvetlen kapcsolatfelvételnek sem. 1944 márciusában a magyar különbékére vonatkozó tárgyalások felgyorsítására az amerikai Stratégiai Szolgálatok Hivatala (Office of Strategic Services, OSS) három főből álló ejtőernyős küldöttséget juttatott el „Sparrow (veréb) Mission” fedőnéven, magyar területre. Florimond Duke ezredes, korábban az OSS balkáni irodájának vezetője, Alfred M. Suarez őrnagy rádiós és Guy T. Nunn százados, németül kitűnően beszélő publicista március 16-án a Muraközben landolt, és a következő napon jutott fel a fővárosba Újszászy segítségével. A csoport indulását Bernben Allen W. Dulles, az OSS európai hálózatának főnöke készítette elő Bakách-Bessenyei György magyar követtel karöltve. A diplomata ajánlotta Újszászyt fogadó félnek és tárgyalópartnernek. Érdemi megbeszélésekre azonban Magyarország német megszállása (1944. március 19.) következtében már nem kerülhetett sor. Az amerikai tiszti csoport is német fogságba került, egy szászországi hadifogolytáborban érték meg a háború végét.

A közvetítő

Besúgóik révén a németek persze pontosan tudták a csoport tényleges célját, és ismerték Újszászy szerepét is. Veesenmayer már 1944. április 14-i jelentése szerint követelte Újszászy és Kádár Gyula vezérkari ezredes (1943. augusztus 1-jétől a Vkf 2. vezetője),* „e két sötét személy azonnali eltávolítását”. A németek nem voltak elégedettek a magyar intézkedések tempójával, ezért április 17-ről 18-ra virradóra az SS Biztonsági Szolgálata (Sicherheitsdienst, SD) letartóztatta a két tisztet. Veesenmayer cinikus hangvételű távirata szerint a kormányzót ugyan „fájdalmasan érintette”, hogy egy német szerv magyar tiszteket tartóztatott le, de „a megfelelő időpontban be fogjuk bizonyítani a kormányzónak és a magyar kormánynak, hogy hálával tartoznak nekünk, amiért ez esetben késedelem nélkül és példamutatóan közbeléptünk”.

A kormányzó ismételten követelte kiadatásukat. A németek azonban nem siettek. Különösen azért ragaszkodtak a személyükhöz, mert egy a német biztonsági szolgálat iratai között megmaradt feljegyzés szerint „ezek a tisztek az egyetlen koronatanúk, akikkel a magyar árulásról rendelkezünk”.

Újszászy és Kádár végül július elején szabadlábra kerültek, de Vörös János vezérkari főnök intézkedésére a hónap közepén, „saját érdekükben”, magyar védőőrizet alá helyezték őket. A fogság színhelye a Kapisztrán téri Nádor-laktanya volt (ma a Hadtörténeti Intézet), ahonnan Újszászy könnyűszerrel tartotta a kapcsolatot a kormányzósággal és ismerőseivel városszerte. Október elején közvetített az ellenálló baloldali Magyar Front, valamint Horthy és fia között a fegyverszüneti kísérletet előkészítő tárgyalásokon.

Vígh Károly történész kutatásaiból ismert, hogy a tábornok és Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője, a Magyar Front képviselője között a kapcsolat felvételére Karády Katalin révén került sor. „Karády legjobb barátnője Székely Lujza operaénekesnő, Pethő Sándornak, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének özvegye, Kovács Imre jó barátjához, Acsay László kisgazdapárti politikushoz ment nőül, akinek pilismaróti nyaralójában többször megfordult Kovács.” A politikussal itt közölte a Zizi becenéven ismert operaénekesnő, hogy keresse fel Újszászyt a Nádor-laktanyában. A látogatás alkalmával Kovács megtudta a tábornoktól, hogy ifj. Horthy Miklós közvetíteni akar atyja és a Magyar Front között. A következő napokban bekapcsolódott a megbeszélésekbe Rajk László, az illegális Kommunista Párt vezetője is. Ő az Újszászyval folytatott tárgyalásokon sürgette a szervezett munkásság felfegyverzését. A tábornok Ambrózy Gyula kabinetirodai főnök közvetítésével juttatta el Kovács és Rajk memorandumát Horthyhoz, akinek környezete részéről ezek a tárgyalások elsősorban tapogatózó jellegűek voltak. Újszászy közölte Rajkkal, hogy a munkásság ne számítson fegyverekre.

„Fekete Iván”

Újszászy október 15. után a svéd követségen keresett menedéket. 1945 januárjában a szovjet állambiztonsági hatóság fogságába került. Sorsa ezután sűrű ködbe vész. Az bizonyos, hogy szovjet részről felhasználták arra, hogy a háborús főbűnösök nürnbergi perében írásbeli tanúvallomást tegyen a német és a magyar vezérkarok összeesküvéséről a kassai bombázás kitervelésében és lebonyolításában. Személyesen azonban nem jelent meg a tárgyaláson. Ezért – Szegedy-Maszák Aladár finom megfogalmazásában – „a vallomás szavahihetőségét és hitelességét Újszászy akkori helyzete nem erősíti meg”.

Bizonyos, hogy 1946-ban vagy 1947-ben visszaszállították Budapestre. Itt a magyar állambiztonsági szervek „Fekete Iván” fedőnéven tartották őrizetben. Újszászy részletesen beszámolt Péter Gábornak a Vkf 2. és az ÁVK felépítéséről, működéséről, módszereiről, mondhatni rendszeres szemináriumokat tartott neki, a kialakuló ÁVO vezetőjének a kémkedésről és a kémelhárításról. Az is bizonyos, hogy 1948. szeptember 10-én még életben volt. Ezen a napon ugyanis levélben köszönte meg Péternek az ajándékba kapott szép nyakkendőt. Kifejezte továbbá háláját „korrekt, előzékeny és szívélyes magatartásáért”. Hangsúlyozta, hogy nem könnyű szívvel válik meg Pétertől, és szeretne vele együtt dolgozni. Levele végén Újszászy nyugtalanságának és


bizonytalanságának adott hangot „jövője és szabadsága” tekintetében.

A tábornoknak minden oka megvolt az aggodalomra, rossz sejtelmei beigazolódtak. Erőszakos halál lett a sorsa, de nem ismeretes, hogy kik, hogyan, mikor és hol végeztek vele, s hová temették. S az igazi nagy kérdés – miért? Újszászy István sok titkot magával vitt a sírjába.

Vö. Dombrádi Loránd: Mi volt a Vkf –2? c. cikkével a História 1979/3. számában! (A szerk.)

2. Képek


1. Széchenyi és mûvének értelmezéseGLATZ Ferenc

Széchenyi és művének értelmezése

Gróf Széchenyi Istvánról film készült. Örömmel hallottuk a hírt, hiszen a „legnagyobb magyar” élet- és világszemlélete a História szerkesztésében kezdettől fogva vezetett bennünket.

Elfordulni a zajos napi pártpolitikai küzdelmektől, amelyek a szovjet megszállás idején szűk teret kínáltak a nemzeti érdekek képviseletére. Inkább a közösség erőkifejtő képességét fokozni, a nemzetmegtartás programját követni. Ahogy Széchenyi is tette az 1830–40-es években. Akkor, a reformkorban ez a program jelentette: a világ élenjáró szellemi áramlatait honosítani meg a Duna völgyében. Új közösségi fórumokat teremteni, Nemzeti Kaszinót, Akadémiát, lóversenyt, egyleteket, amelyek a polgári nyilvánosságnak, a társalkodásnak, a véleménycsiszolásnak fórumai lehettek. Akkor ez a program a közösség életét hosszú távon meghatározó célok követését jelentette: gőzhajózást, folyószabályozást, hídépítést. Akkor mindez nemzetmegtartó program volt. Jelentette: szembefordulni a közvéleményt alapvetően befolyásoló „szalmaláng” hazafisággal, szembefordulni a szakértelmet a nemzeti demagógiával pótló parlagias közgondolkodással. A negatív programok, mások szidalmazása helyett pozitív nemzeti programot adni: építeni, alkotni, új szervezeteket létrehozni, nyelvet művelni, a népet gazdálkodni tanítani, modernizálni a középosztályt. Hogy a közösség életereje, értelmi és anyagi színvonala emelkedjék. Megbecsülni a szívós napi szorgalmas munkát. Erkölcsi – szellemi, érzelmi – polgárosodás...

Történészként tudjuk: akkor – a reformkorban s nemegyszer később is – ez a program részben arisztokratikus társadalomszemléletet, társadalomszervezési gyakorlatot is hordozott, „elitista” politizálási gyakorlatot jelentett. A „modern” – akkor már az ipari forradalom kibomlásának, az ipari tömegtársadalom kialakulásának korában – a társadalmat mozgósító, a politikának demokratikus intézményeket, politikai pártokat teremtő aktivitás volt. Széles politikai nyilvánosságot, tömeges politizálást kívánt teremteni, mind több embert mozgósítani a politikai döntésekhez. Vezéralakja Kossuth Lajos és az ifjúság lett az 1840-es években, amely irányzattól a „Gróf” oly idegenkedve fordult el.

Kétségtelen, hogy ez a program nem ütközött naponta az akkori hatalom, a Habsburg-adminisztráció erőivel. Sőt, az akkori adminisztráció értelmes tagjait esetenként elismerték, segítették: a hatalom tehetséges helyi képviselője, József nádor éppúgy segítette a Széchenyi-akciókat, mint az adminisztráció sok tucat felvilágosult tagja, vízmérnök, gazdász, igazgatási szakember. Akik a pillanatnyi politikai hatalomtól függetlenül, szakmai vagy nemzeti elkötelezettségből pártolták a széchenyista programot.

És kétségtelen, hogy ez a program Széchenyi fejében ütközött a nemzeti polgárosulás másik, „modern” irányzatával, azzal, amelyik a politizálást „társadalmasítani” kívánta. Ez a politika a hatalom megragadására szólított fel, és az államhatalom eszközével kívánta a polgárosulás céljait elérni. A kialakuló új polgári nyilvánosságot eszközként használta fel. Ez volt Kossuth programja. Amelyik természetesen naponta ütközött hangos politikai csatákban, a kormányhatalommal... Nem is a politika elvi céljaiban, hanem az eszközökben, a célhoz vezető utak megválasztásában voltak kibékíthetetlen ellentétek Kossuth és Széchenyi álláspontjai között...

Széchenyi életművét az elmúlt másfél évszázadban különböző hangsúlyokkal idézték. És különböző célokkal. Programértékű volt a századfordulón és a két világháború között is. Hol magukat „konzervatív”, hol magukat „haladó” politikai vagy értelmiségi irányzatok, csoportok tűzték ezt zászlajukra. Hol a harsány, szavazatnyerésre összpontosító pártpolitizálástól elzárkózó irányzatok emlegették szellemi ősükként. Program volt az 1980-as években éppúgy, mint program ma is. (Akkor is mást jelentett, és ma is.)

A történészek egy része pedig kimondta az ítéletet: az 1830-as években Széchenyi volt a korszerű, az 1840-es években Kossuth.

Mi másként látjuk Széchenyit és szellemi örökségét. Mi a politikát a közösségi dolgok elvszerű vitelének, az ügyek intézésének szakszerű tevékenységeként fogjuk fel. (A politikát – ilyen értelemben – azonosítjuk a klasszikus demokrácia „közéletével”.) A politikai (közéleti) tevékenységnek – szerintünk – két szintje van. Egyik szintje: a „pártpolitika”, másik szintje: a „civil politika”. A pártpolitika a politikai hatalom megszerzéséért és az adminisztráció kézbe vételéért folyik. A civil politika célja: a közösség sorsát hosszú távon meghatározó folyamatok feltárása és megoldásukra javaslatok kidolgozása. (Ezt nevezték, nevezik sokan „össztársadalmi”, „nemzeti” érdekek követésének.) Témái: hogyan alakul a társadalom műveltségi, fizikai-egészségi és lelki


állapota, a termelési eljárások folytonos modernizálása, a lokális és globális közösségek viszonya stb. Ezek a témák szerepet kaphatnak természetesen a pártpolitika programjaiban is. Sőt, fontos, hogy a pártpolitika is állást foglaljon a közösség ezen „sorskérdéseiben”. A pártpolitika ugyanis az adminisztratív hatalom birtoklásáért folyik, és a hatalom (a politikai adminisztráció) erős eszköz a hosszú távú „össztársadalmi”, „nemzeti” programok befolyásolására. Megvalósítására vagy megakadályozására. Ezért a politika e két szintje – szerintünk – szükségszerűen éljen együtt. A deformitás az – szerintünk –, ha az egyik szint teljesen maga alá nyomja a másikat. (Ez történik a 20. században Európában, amikor a pártpolitika – egypárti vagy többpárti politika – teljesen maga alá gyűrte a hagyományosan gyenge civil politikát, így az egész „közélet” azonossá válik a pártpolitikával.)

Széchenyi életműve a „civil politizálás” hagyományát őrizte meg számunkra. Ő maga nem ismerte fel, hogy az általa kialakított és művelt „civil politizálás” nem zárja ki a „pártpolitizálást”. (Mint ahogy Kossuth soha nem vitatta Széchenyi programjainak időszerűségét.) De kimunkált egy modern politikai gyakorlatot – irodalmi formába leírta saját akcióit –, és ezzel az utókorra is hagyományozta a közösségi cselekvés egy formáját.

Ma a magyar és az európai társadalmaknak olyan döntéseket kell hozniuk, amelyek évszázadra határozhatják meg sorsunkat. Szükség van tehát a civil politizálás új formáinak kialakítására. Az információs társadalom kialakulása, az újabb ipari-technikai forradalom, az emberi érintkezési rendszerek átalakulása, a termelés, a kereskedelem és a polgárok mozgásának globalizálódása új életkörülményeket teremt az egyén és a lokális közösség számára. Ki fogja ezeket a lehetőségeinket felmérni, a helyi érdeket megfogalmazni és reális ismeretek birtokában összhangba hozni a világ új lehetőségeivel és kényszerkörülményeivel? Olyan kérdések ezek, amelyekhez hasonló nagyságrendű „sorskérdések” a reformkor nemzedékét és mindenekelőtt Széchenyit foglalkoztatták. Olyan típusú kérdések, amelyek megválaszolására a napi politikában szükségszerűen elmerülő pártpolitikusok egyedül nem vállalkozhatnak. Sok széchenyistára van szükség! Nem szembeszállni a napi politika küzdőterének gladiátoraival, a pártpolitika professzionista művelőivel. Csak megértetni velük, hogy helytelen, ha a pártpolitika maga alá temeti a civil politizálást, az egész közéletet. A pártpolitika mellett vissza kell állítani – inkább megteremteni – a civil politizálás becsületét. A közélet (a politizálás) két egyenlő értékű részéről van ugyanis szó. Ez a mi Széchenyi-értelmezésünk.

2002-ben Széchenyi-filmet mutatnak be. A politika Széchenyi-tervet hirdet. Azután jön a nagy vitapartner, Kossuth születésének 200. évfordulója. Ez is 2002-ben. Kossuthé, aki Széchenyit a „legnagyobb magyar”-nak nevezte, s aki a modern pártpolitikai kultúra meghonosítója volt Magyarországon. S így került szembe Széchenyivel. (Mi mindig sürgettük egy köztér kialakítását, ahol Széchenyi, Kossuth, na és a királyi származás ellenére is polgári adminisztrátor, József nádor főherceg, valamint a bölcs politikai konszenzus képviselője, Deák Ferenc „azonos nagyságú” szobrot kapna.)

Az alábbiakban két Széchenyi-tárgyú írást közlünk. Fónagy Zoltán kérésünkre a mindennapok Széchenyijét mutatja be, a másik írás egy 1991-ben megjelent, majd 2001-ben újrakiadott Széchenyi-monográfia bevezetője. Szerzője Csorba László.


1. Széchenyi IstvánFÓNAGY Zoltán

Széchenyi István (1791–1860)

A magánember

Széchenyi alakját, arcát, öltözetét számos ábrázolás örökítette meg az utókor számára, képben és szóban egyaránt. A képek megőrizték a fiatal katonatisztet, a tekintélye és alkotóereje csúcsán álló férfit éppúgy, mint a döblingi remetét.

Az ábrázolások többnyire a tekintélyelvű társadalom elvárásaival összhangban jelenítik meg a nagy vagyonú, tiszteletre méltó nevet viselő arisztokratát: díszmagyarban, karddal, kitüntetésekkel, az örökkévalóságnak szánt pózban. Fennmaradtak azonban olyan rajzok, karikatúrák és vízfestmények is, amelyek ehhez a méltóságteljes képhez képest disszonánsaknak tűnnek: egy feltűnő színű, mintájú vagy formájú ruhadarab, vagy a modern utcai ruha és a lovaglás együtt valami bizarrságot kölcsönöz némely ábrázolásának. Pedig a leírások szerint inkább ilyen ruházatban lehetett látni.

Jobbára elegáns nyugati ruhát viselt, cilinderrel vagy széles karimájú kalappal, sétapálcával vagy esernyővel. Az öltözékével a nyugat-európai – mindenekelőtt az angol – arisztokrácia szellemi világához való tartozását hangsúlyozta, miként más szokásában (szivarozás, sportrajongás). Ugyanakkor a romantika egyéniség- és eredetiségkultusza is tetten érhető öltözködésének extravagáns vonásaiban, amelyekkel a szabályok felett állását is hangsúlyozta. Gyakran hordott – a korabeli illemszabályok szerint – nem összeillő darabokat: magyar díszruhához európai szabású nadrágot, kardhoz esernyőt. A pesti utcákon feltűnést keltettek ruháinak túlságosan élénk színei is: sárga galléros zöld kabátja, pepita öltönyei, hatalmas kalapjai, magas szárú lakkcsizmája. Az öltözetnek szimbolikus jelentőséget tulajdonított, s tudatosan élt is vele mint hatáskeltő eszközzel: a „kétgarasos” tervéről (azaz a közteherviselés korlátozott bevezetéséről) döntő országgyűlési ülésre például legdrágább magyar díszruháját öltötte fel, s kitűzte a francia háborúkban szerzett kitüntetéseit is. (Mint a Szigeti veszedelem Zrínyije, aki a kirohanáshoz öltözött díszbe.)

A javakorabeli férfit szavakkal Kemény Zsigmond örökítette meg legérzékletesebben. „Széchenyi erős, de nem athletai, magas, de nem túlemelt alakú férfiú volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, edzett karral és közép nagyságú napsütött kezekkel. Orcája miatt, mely széles és eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbé sem volt hajló. Arcbőre sötétsárga, rézvörös színezettel. Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont; felső része [...] oly domború, oly teljes és széles átmérőjű, minő igen ritkán látható.” Hullámos, fekete haj keretezte az arcot (amely csak a döblingi években ritkult meg), bajusz, szakáll – de kiborotvált áll – volt állandó tartozéka az arcképnek. Különösen feltűnőnek találta Kemény – de a gróf maga is – a „sűrű, nagy szálú, szögletes ívű és egymásba folyó két szemöldöt, mely annyira komor és annyira kivételes vala, hogy maga a gróf is élceket csinált reá, s népszerűsége egyik akadályának mondá”. Arckifejezésén – ha nem használta éppen igen élénk mimikáját – a „gunyor és a fásultság” hagyta rajta leginkább lenyomatát.

Az 1830–40-es években megjelenésének fontos eleme, aktivitásának jelképe volt az a nagy barna bőrtáska, amelyben egy csomó iratot cipelt magával állandóan. Feltűnő jelenségnek számított, valószínűleg maga is a polgári munkásság megjelenítésének szánta, hogy a táskát maga vitte (egy arisztokratának még egy jelentéktelen súlyú tárgyat is illett volna az inasával vitetni). Gyors mozgása, az utca egyik oldaláról a másikra való cikázása – ha olyan ismerőst látott, akivel szerteágazó ügyei valamelyikében szólni akart – szintén az arisztokratikus viselkedés előírásainak semmibevételét jelentették.

Ha az üres tekintélyőrzéssel nem törődött is, a valódi igényességre (higiénia, kulturált viselkedés, öltözködés) nagy súlyt fektetett nemcsak a maga, hanem a környezetében lévők esetében is. Viszolyogva örökített meg naplójában egy fiatal arisztokratákból álló vadásztársaságot, amely „átöltözködés nélkül, mocskos kézzel, vizes lábbal, kiizzadtan” ült asztalhoz.

Jellemző volt ez az igényesség a szűkebb és tágabb tárgyi környezetével szemben is. Gyakori utazásai során ugyan gond nélkül tette túl magát a megszokott kényelem hiányán – valószínűleg az intellektuális tevékenység: az ismeretszerzés vagy a szervezőmunka olyan mértékben lekötötte figyelmét, hogy szinte észre sem vette a mostoha körülményeket al-dunai vagy keleti útjain, illetve elviselésüket egyfajta sportteljesítménynek tekintette –, ám otthonai berendezésére nagy gondot fordított. 1820 és 1848 között ideje zömét Pesten töltötte, rövidebb


pozsonyi és nagycenki tartózkodásokkal, al-dunai utakkal tarkítva. Eleinte szállodában lakott, majd a belvárosi Brudern-házban bérelt lakást. (A mai Párizsi udvar helyén állt, s a reformkori Pest egyik legfeltűnőbb épülete volt az egész udvart befedő üvegtetőjével, a házon átvezető passzázs két oldalán sorakozó elegáns kis boltokkal.) Innen a Diana fürdő épületébe költözött át 1827-ben. A Duna-parti klasszicista palotasor részét alkotó ház a mai Belügyminisztérium helyén állt, tehát a Kereskedelmi Testület 1830-ban elkészült székházának (a későbbi Lloyd-palotának) a szomszédságában, amelynek első emeletét az általa alapított Kaszinó bérelte. Leghosszabb ideig – már családos emberként – a Rakpiacon (ma Roosevelt tér) álló Ullmann-házban lakott (az ún. Spenót-ház helyén), ahonnan állandóan szemmel kísérhette a Lánchíd építését.

Széchenyi azonban nem egyszerűen „használta” a városi környezetet, kiválasztva a legszebb mikrotereket életkeretül: környezeti igényessége kifejezésre jutott abban az aktivitásban is, amellyel az épített környezet fejlesztésére törekedett. Pesti por és sárcímű – életében meg nem jelent – könyvében nemcsak a főváros urbanizációs hiányosságait és az ebből következő teendőket foglalta össze, hanem a főúri kastélyok és a nemesi kúriák lakáskultúrájának alacsony színvonalát is tollhegyre tűzte. (Leírásainak visszatérő fordulataiból következtethetünk a szagokkal szembeni különleges érzékenységére.) Környezeti igényesség terén igyekezett jó példával járni elöl: nagycenki kastélyába – ahol egyébként elég kevés időt töltött – egy vidéki angol lord otthonát plántálta át. Noha eleget tett a reprezentációs elvárásoknak is – a parkettát Bécsből, a bútorokat Angliából hozatta –, a fényűzés helyett a modern komfortra és kényelemre fordított nagyobb gondot (pl. a „vízrejtek”, a WC beszerzésére, amelyet előbb szereltek fel Cenken, mint a bécsi Burgban). A döblingi lakhelyéről készült képek már inkább egy bogaras öregember lakóhelyét mutatják, ottani ruházatában pedig a törökös motívumok: hosszú orrú sárga cipő, fezszerű fejfedő, bő nadrág kerültek előtérbe.

A cenki kastély felújítása kapcsán meg kell említenünk Széchenyi egyik „polgárerényét”, a takarékosságát. Személyesen foglalkozott a szobafestés költségeivel, több helyről kért árajánlatot a szőnyegleszorító rézrudakra, intézkedett, hogy a szőnyegeket ne tegyék fel a „pökőládák” kihelyezése előtt.

Ugyanakkor nem tért, nem térhetett ki a társadalmi rangja által megkövetelt reprezentációs kötelezettségek elől. (Ahogy Wesselényi fogalmazta: a drága két betű – a gr. és br. – zsarnokságától nem szabadulhatott.) A közlekedéssel, sporttal kapcsolatos kiadásoknál (istállóiban 10 kocsihoz és 30 hintóhoz való ló állt a hátaslovakon kívül, hajókat, csónakokat pedig Angliából is hozatott a Fertő-tóra meg a Dunára) valószínűleg nem a reprezentációs kötelezettség volt a döntő, hanem a szenvedélyes érdeklődés.

Nem a takarékosság, hanem inkább az önfegyelem és a munkás aktivitás adott bizonyos polgáriasult jelleget Széchenyi étkezési szokásainak. Evés közben is gyakran felugrott s íróasztalához rohant feljegyezni valamit, vagy elővette zsebkönyvét. (Naplójának állandó témája testi állapotának aprólékos megfigyelése, bajainak – hipochondriába hajló – részletességű rögzítése.)

Kifejezetten modern polgári vonásokat mutat Széchenyi időhöz való viszonya, a magára parancsolt szigorú időfegyelem. „A kötelesség, mit komornoka legpontosabban teljesített, a felköltés volt. Órája mindig másodpercre egyezett komornoka órájával, s minden nap fél négykor felköltette magát álmából s elhagyta ágyát”, akármilyen későn feküdt is le. Ugyanakkor – betegesen végletes kedélyhullámzásainak engedve – nappalait már a hiperaktív tevékenység és a depresszív passzivitás váltakozása jellemezte.

Családi életében a hagyományos patriarchális családmodell elemei és a modern szerelmi házasság – bizonyos emancipációs jelenségekkel fűszerezve – jellemzői egyaránt fellelhetők voltak. A hagyományos társadalomra jellemző, népes főúri háztartásban 17 felnőttnek és 6 gyermeknek terítettek ebédhez az 1840-es években, ha mindenki otthon volt. Felesége, Seilern Crescance grófnő – akivel több mint egy évtizedes plátói, de köztudomású szerelem után az idős első férj, Zichy Károly gróf halála után házasodott össze 1837-ben – 7 mostoha és 8 édesgyermeket hozott a házhoz. Széchenyi – a hamarosan megszületett két közös gyermek, Béla és Ödön mellett – az országos ügyekéhez hasonló energikussággal, igazi pátriárkaként viselte a hatalmas família gondját. Feleségét viszont egyenrangú szellemi társként kezelte, aki egyes vállalkozásaiban nemcsak az oldalán reprezentált, hanem némi önálló szerephez is jutott (pl. az Újépület melletti sétatér létrehozása során). Nyakában a Crescence-től kapott érmet viselte, a következő felirattal: „Csak az önnemesítés és Magyarország jóléte legyen a cél, mely bennünket egyesít.”

Végezetül – családi élete, lakása, asztala után – pillantsunk bele a gróf zsebébe is!

Széchenyi apjától közel kilencvenezer holdas birtokot örökölt. Ezzel, illetve az ebből származó – 1825-ben közismerten évi 60 ezer forintot kitevő jövedelmével – a mágnásosztály elitjébe tartozott, de nem a leggazdagabb egy-két tucatba. A fiatal gróf apja halálakor eleve százezer forint adóssággal terhelten vette át a birtokot, majd a még kezelhető mértékű adósságot 1834–re 230 ezerre növesztette. (Igaz, egyúttal 180 ezer


forintnyi kintlévősége is volt!)

Az 1820-as évek második felében saját gazdaságát tekintette modernizációs elképzelései kísérleti terepének – ám a különböző szempontok (így a gazdálkodás racionalizálása és a szociális érzékenység jobbágyaival szemben) összeegyeztethetetlennek bizonyultak.

Erkölcsileg kényelmetlennek, ráadásul a vagyonhoz képest igen alacsonynak érezve a feudális földbirtokból eredő jövedelmet, szabadulni igyekezett a zavaros úrbéri viszonyokkal járó vesződségtől. 1833-tól birtokai nagyobb részét eladta testvéreinek; a vételár egy részét életjáradék formájában kötötte ki, ami évi 30 ezer forint biztos jövedelmet jelentett neki.

Széchenyi már az 1820-as években megkezdte vagyonszerkezetének átalakítását, modernizálását. Nyugat-európai utazásain irigykedve fedezte fel, hogy a földbirtokhoz képest mennyivel jövedelmezőbbek és rugalmasabban kezelhetőek a tőkés vállalkozói (pénz)vagyonok. A harmincas évek elejétől életcéljává vált, hogy pályája végére vagyonának fele a gazdaság modern szektoraiban realizálódjon.

1850-ben leltárba vett vagyonában 373 ezer forint értékű értékpapírt találtak. Az összeg kétharmada az Első Duna Gőzhajózási Társaság részvényeiben feküdt, de 110 ezer forinttal volt érdekelt élete jelképértékű művének, a Lánchídnak a beruházásában is. Ehhez képest kisebb tételnek számított a József Hengermalom 29 ezres részvénypakettje, valamint érdekeltségei a körmöci kőedénygyárban, a kőszegi posztógyárban, a pesti cukorfinomítóban és a budai alagútépítő részvénytársaságban. Persze időközben megfordultak kezén más értékpapírok, így francia, angol és osztrák államkötvények is.

Széchenyi, aki Pest-Buda fővárossá válásának egyik legaktívabb előmozdítója volt, nem kis összeget fektetett itteni ingatlanokba. 1833–45 között több házat és telket vásárolt (és eladott) Pesten és Budán, s a Lipótvárosban – a mai Szabadság tér déli oldalán – épített hatalmas bérház tulajdonosaként pesti háziúr is volt.

*

Széchenyi tehát – aki már programadó munkájában, a Hitelben kiállt azért, hogy a születés és rang presztízsét, valamint a hivalkodó reprezentációt mindenek fölé helyező rendi társadalomban értékként jelenjen meg a polgári társadalom, illetve a kapitalista gazdaság haszonelvűsége, haszonkeresése – magánemberként, „homo oeconomicusként” hitelesen ültette át a gyakorlatba elméleti programját.

2. Képek


1. Széchenyi halálaCSORBA László

Széchenyi halála

Gondozott park közepén emeletes, rizalittal ékes, hatalmas kastély. Komor, magányos épület a kedélyes heurigerek (borozók) között, Bécs északi külvárosában, a grinzingi, heiligenstadti szőlődombok közelében. Már akkoriban is különös menedékhely, amikor beteg testtel, de zseniális zenét teremtő lélekkel Ludwig van Beethoven járta a környező hangulatos utcákat.

A környék neve – Döbling – szláv eredetű, talán a „nyárfa”, talán a „meleg” szó rejtőzik benne. Az épület rendeltetése elmegyógyintézet – a bomlott agy, a meghasadt lélek végső kikötője.

Amikor 1860. április 8-án, húsvét vasárnapjának reggelén a kora áprilisi nap megvilágította a hat dór oszloppal dúcolt erkélytől balra fekvő ablakokat, a belső lépcsőn két ápoló indult fölfelé, hogy kinyissa az ötszobás lakosztály ajtaját. „A szolgák egyikét Bichler Sebestyénnek, a másikat Brach Jakabnak [helyesen: Jakob Prach] hítták – jegyezte fel személyes ismerősük, Kecskeméthy Aurél. – Amaz legjobb férfikorában álló, komoly és tisztességes kinézésű német, emez pedig alacsony, vastag, meglehetős ostoba s verhenyeges arcú, de jóindulatú öreg cseh ember volt.” Miután a náluk őrzött kulccsal kinyitották az előszobára nyíló bejárati ajtót, a lakosztály előkelő lakójának hálószobaajtaján zörgettek. Ámde miután „sokszori kopogtatás után sem hallatszott semmi – vallotta később Jakob Brach –, társam elszaladt dr. Goldbergért és aztán vele együtt léptünk be a hálószobába.

Micsoda rémületes látvány várt ott bennünket! A gróf felöltözve, szétroncsolódott fejjel ült a karosszékben, és a jobb kéz tartotta még a pisztolyt, amellyel a halálba küldte magát.” „Két keze a combján nyugodott, könyöke a szék karfáján – állapította meg később a büntetőbíróság helyszínelő bizottsága. – A gyilkos szerszám ferdén feküdt a combon és a bal kézen.

Fejének bal oldala teljesen szét volt roncsolva, a koponyafal négy-öt lábnyira hevert a földön, a szétloccsant agyvelő a falakon és a mennyezeten volt.

Lőanyag gyanánt gyapotfojtást találtak, és az agyvelőben elszórtan több madársörétet.”

Tolnay Antal nagycenki plébános feljegyzéseit a kapuvári helytörténeti múzeum őrzi. „Tisztelt Utódim – rótta emlékezéseit a parókia történetének adatai közé a döblingi halott egykori meghitt embere. – Lehetséges, hogy idővel fognak lenni, valamint halálakor is voltak, kik bel-viszonyaiban nem lévén beavatva, az agyonlövést, vagyis öngyilkosságot tagadni buzgólkodnak és azt véletlennek vagy más által megparancsoltnak, érdekből vagy félelemből történtnek lenni állítják. Ez nem áll, ő maga magát végezte ki, erről szeretett neje, a kegyes Grófnő, kedves Gyermekei és grófi nemzetségének minden egyénje erősen meg voltak győződve. Ő, még egészséges korában, öngyilkosságról lévén szó, állította, hogy az öngyilkosság nemei között legbiztosabb és legkevesebb szenvedéssel van az agyonlövés összekapcsolva és azon ellenvetésre, hátha az ember rosszul talál? válaszolta: legbizonyosabb, ha az illető bal kezét élére állítva, bal szemöldöke alá szorítva helyezi és a pisztolynak csövét alájateszi és elsüti, a fenntartott bal kéz nem engedi a pisztoly billenését. S csakugyan halála után combján nyugvó bal kezének tenyere (Zselle székben ült) fekete volt a lőpornak füstjétől, jele, hogy a fentebbi módon cselekedett.”

A döblingi elmegyógyintézet lakójának meggyilkolása – pontosabban az erre vonatkozó hagyományanyag – ma már nem a köztörténetírás, hanem a történeti-politikai folklór, illetve a nemzeti tudat rögeszméit elemző eszmetörténet vizsgálati körébe tartozik. Ám nincs is olyan fondorlatos bűnügy, amelynek rejtélyei összemérhetők lehetnének e rendkívüli öngyilkosság s a hozzá vezető út különös fordulataival, a miértekre adható rendhagyó válasszal. Olyan ember életéről és haláláról van szó ugyanis, akinek sorsa – közéleti tevékenysége és személyes világa egyaránt – lényegi és egymást értelmező kölcsönkapcsolatban áll napjainkig ható történelmünk, a magyarországi polgári átalakulás máig nyitott legsúlyosabb dilemmáival.

A döblingi halott – Széchenyi István.

(Részlet: Csorba László: Széchenyi István c. könyvéből. Bp., 1991, 2001)

2. Képek


tankonyvtar.hu · Web view1. Széchenyi István FÓNAGY Zoltán Széchenyi István (1791–1860) A...

Documents

Transcript of tankonyvtar.hu · Web view1. Széchenyi István FÓNAGY Zoltán Széchenyi István (1791–1860) A...