· Web viewA kiváló román történész, Petre Panaitescu szerint transzhumáló pásztorkodás...

História 1986-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1986-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Erdély betelepülése. Interjú Makkai Lászlóval ...................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 81. ................................................................................................................................................ 82. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 121. Erdély az európai politikában ............................................................................................... 122. Képek ................................................................................................................................... 14

4. ....................................................................................................................................................... 161. Három nép, három nemzet, négy vallás ............................................................................... 162. Képek ................................................................................................................................... 18

5. ....................................................................................................................................................... 231. Parasztok, kézmûvesek, nemesek ......................................................................................... 232. Képek ................................................................................................................................... 26

6. ....................................................................................................................................................... 301. Erdély a Habsburg Birodalomban ........................................................................................ 302. Képek ................................................................................................................................... 32

7. ....................................................................................................................................................... 341. Változásra váró erdélyi társadalom ...................................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 37

8. ....................................................................................................................................................... 411. Az Unió ................................................................................................................................ 41

9. ....................................................................................................................................................... 441. Vasútépítés Erdélyben .......................................................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 45

10. ..................................................................................................................................................... 491. Erdély népei 1918 elõtt ........................................................................................................ 492. Képek ................................................................................................................................... 58

11. ...................................................................................................................................................... 701. Városfejlõdés, életformaváltás Erdélyben ............................................................................ 702. Képek ................................................................................................................................... 72

12. ..................................................................................................................................................... 791. Kun Béla a Krímben II. rész ................................................................................................. 792. Képek ................................................................................................................................... 81

13. ..................................................................................................................................................... 831. Jövõkép és politika. Egyenlõségesdi, tulajdon, munka II. rész ............................................ 83

14. ..................................................................................................................................................... 851. Tisztelt Országgyûlés!� � .......................................................................................................... 85


1. Erdély betelepülése. Interjú Makkai LászlóvalMAKKAI László

Erdély betelepülése

A Kárpát-medence, s különösen Erdély betelepülése régi vitakérdések a magyar és a környező országok történetírásai közt. Erdély honfoglalás utáni etnikai viszonyairól kérdeztük meg MAKKAI LÁSZLÓ akadémikust, az erdélyi településtörténet kutatóját, az MTA Történettudományi Intézet tudományos tanácsadóját. Az interjút Pótó János készítette.

– Előző számunkban Györffy György beszélt a magyar honfoglalás vitás kérdései kapcsán a Kárpát-medence 9. század végi politikai, etnikai viszonyairól. Hogyan ment végbe Erdély betelepülése és milyen népeket találtak itt a honfoglalók?

– A 11. század végén keletkezett magyar őskrónika szerint a besenyők által Etelközből kiűzött magyarok először Erdélybe nyomultak be, s onnan szállták meg az egész Kárpát-medencét. Az Erdélyt elfoglaló magyarok közül egy törzs vagy törzs-töredék visszamaradt, és öt nemzetségre tagolódva Erdély északi részén telepedett meg. Ősfoglalói hagyományukat Anonymus örökítette meg. Az öt nemzetség egyes családjai egészen a kora újkorig, nemegyszer napjainkig éltek ezen a területen. Azt pontosan nem tudjuk, hogy e törzs vezetője már kezdettől fogva a magyar törzsszövetség második méltósága, a gyula volt-e; az azonban bizonyos, hogy legalább 925-től a gyula, név szerint Bogát vette át az Észak-Erdélyben élő magyarság vezetését.

Arra a kérdésre, hogy kiket találtak a honfoglalók Erdélyben, csak a régészeti és toponímiai források, azaz az ásatási leletek és a helynévanyag elemzésével adhatunk választ. A régészeti forrásokból kiderül, hogy a Maros éles választóvonalat képez Erdély honfoglalás előtti történelmében. Északon, a mai Szilágyság központtal, de egészen Kolozsvárig terjedve egy feltehetően keleti szláv jellegű, de erősen avar hatás alatt fejlődött, arisztokratikus berendezkedésű szláv népesség élt. Ez azután összeolvadt a magyarokkal, valószínűleg a magyar arisztokráciával is. Még a gyula méltóságot viselők családjában is számos szláv eredetű személynevet találunk, ilyen pl. a Zombor név, mely a szláv „bölény” szóból származik, vagy Prok, az utolsó gyula neve, mely magyarul „maradékot”, azaz későn születet fiúgyermeket jelent.

A Marostól délre a bolgár birodalom arany- és sóbányászai éltek bolgár katonák felügyelete alatt. Néhány település régészeti hagyatékát már feltárták, s teljes bizonysággal kiderült, hogy a 9–10. század fordulóján e munkások és katonák bulgáriai eredetű fegyvereket, szerszámokat, edényeket használtak.

Erdély megszállásáról a magyar történetírásban is különböző nézetek láttak napvilágot. Már több mint száz éve feltételezték, hogy Erdélyt a magyarok több szakaszban foglalták el. Egyes kutatók szerint ez déli irányból, a Maros mentén történt, mások véleménye – Anonymus nyomán – az, hogy a megszállás északról, a Nyírség irányából indult. Ez utóbbit tartom én is valószínűnek, de csak a gyula és kísérete esetében, aki a már ott élő magyarok vezetését vette át. Az első gyula, Bogát nevét viselő falvak nemcsak Erdélyben találhatók, de a Nyírségben is.

Vitatott kérdés az is, hogy Dél-Erdélyt a honfoglalás idején, az északi részekkel egy időben szállták meg a magyarok, vagy – s én is e véleményre hajlok – csak később, több szakaszban foglalták el. A bolgár uralkodó, Simeon cár (893–927) – aki szinte az egész Balkánt elhódította a bizánci birodalomtól – ugyanis aligha hagyta védtelenül fontos só- és aranybányáit. A magyarok – bár a bizánciak többször megpróbálták őket erre rábírni – sokáig nem mertek fellépni a besenyő–bolgár szövetséggel szemben.

Bizánc maga is többször kísérletezett e szövetség felbontásával – a besenyőket kívánva megnyerni Simeon hódításaival szemben –, de mindannyiszor sikertelenül. Bogát gyulának viszont sikerült a besenyőkkel szövetkezni, s e szövetségre támaszkodva tudta 927 körül elfoglalni Dél-Erdélyt, majd utódja, Zombor a mai Bánátot.

A gyula fősége alatti, immáron megnövekedett terület egyre inkább önállósult, elkülönült az Árpádok vezette törzsszövetségtől. Ez elsősorban a gyula külpolitikájában mutatkozott meg. Az augsburgi vereség (955) után ugyanis a magyarság Árpádok vezette része Nyugat felé tájékozódott, s 962-ben a római pápától kértek térítő püspököt. Ezzel szemben az Erdélyt és a Tiszántúlt birtokló gyula Bizáncban keresztelkedett meg 952 után – keresztapja Bíborbanszületett Konstantin császár volt –, s ugyanekkor hozta magával Hierotheosz görög térítő püspököt. A bizánci források külön hangsúlyozzák, hogy míg a nyugati magyarok 961 és 970 között számos


hadjáratot vezettek Bizánc ellen, addig a gyula soha többet nem támadt Bizáncra, megmaradt ortodox, görög szertartású hitében, sőt még a nyugati magyarok által ejtett foglyokat is kiváltotta és szabadon engedte. (Meg kell itt jegyezni, hogy az az ortodoxia, mely ekkor az egész Balkánon elterjedt, nálunk nem szláv, hanem görög nyelvű és rítusú volt, s ahogy a nyugati magyaroknál tolmács fordította Gellért és más térítő papok latin vagy olasz beszédét, ugyanúgy a görög szerzetesek is tolmáccsal prédikáltak a gyulák országrészében.)

– A honfoglaló magyarok tehát szláv népességet találtak Erdélyben. A középkori Erdélyben három natio, a magyar, székely és szász, valamint egy negyedik nép, a román élt. Melyik etnikum mikor települt be Erdélybe?

– Itt olyan nehéz kérdésekkel találkozunk, mint a román- és a székelykérdés. Semmi problémát nem okoz viszont a szászok betelepülése. A szászok 1160 körül, II. Géza hívására települtek Erdélybe, az Olt és a Küküllő közötti területre. Településeik folyamatosan terjeszkedtek. 1224-ben II. András a mai Szászvárostól a mai Háromszékig terjedő autonóm területet szervezett településeikből. Ugyanekkor az e területen élő székelyeket keletre, mai lakhelyükre telepítették.

Ez az első biztos fogódzópont a székelyek településtörténetében. A székelyek tehát az 1220-as évek előtt az Olt és a Küküllők mentén éltek. Ezt a toponímia is bizonyítja, hiszen a Szászföld helyneveinek jó része magyar eredetű, mint pl. Hortobágy, Homoród, Halmágy, Sárkány stb. Magának Szászvárosnak a neve – amit a németek Broosnak mondanak – is ilyen, hiszen nyilván a magyar város szóra vezethető vissza.

A székelyek betelepüléséről rengeteg legenda kering. Ezek az Anonymus és Kézai Simon által feljegyzett hagyományra vezethetők vissza, hogy ti. a székelyek a hunok Erdélybe vonult töredéke. Ezt azonban semmi sem támasztja alá, sőt a székelyek a honfoglalás után minden valószínűség szerint valahol Bihar vármegyében éltek. Székelyföldi településeiket ugyanis nem törzs- vagy személynevekről nevezték el, hanem – meglepő módon – helynevekről. Az anyaszéket, a mai Udvarhelyszéket Telegdszéknek nevezték, Telegd nevű község pedig egyetlen egy volt és van a mai napig – Bihar vármegyében. Ugyanilyen pl. Medgyes, Kézd, Sebes, Orbó stb., melyek eredetileg mai szászföldi helynevek, aztán átkerültek a Székelyföldre, de nem mint helynevek, hanem mint a székely székek nevei: Sepsi-, Kézdi-, Orbaiszék. Sebes, Orbó, Kézd helynév a Székelyföldön nincs, csak a székek neveiben, ez pedig azt jelenti, hogy onnan jöttek, ahol e helynevek megtalálhatók, azaz a Szászföldről. Medgyes neve egy székely nemzetség nevében maradt fenn.

A székelyek eredetéről hosszú viták folytak és folynak. Nekem az a véleményem, hogy a székelyek őse az a három kabar törzs, melyek a kazár birodalomból való kiszakadáskor csatlakoztak a magyarokhoz. Már Anonymusnál is vannak erre utaló nyomok, szerinte ugyanis Bihar lakói a honfoglalás után kazárok voltak. A székelyek tehát nem előzik meg az egyéb magyarokat. Minden valószínűség szerint Szent István telepítette őket határőrnek a Küküllő és Olt vidékére, a későbbi Szászföldre, miután elfoglalta a gyula országát.

A harmadik nagy kérdés Erdély betelepülésében a román etnikum megjelenése. A vita itt az ún. dáko-román kontinuitás elméletéről folyik, hogy ti. Traianus Daciát 106-ban meghódító katonái és telepesei – összeolvadva a dákokkal – később milyen sorsra jutottak. Azt tudjuk, hogy 271-ben Aurelianus császár kiürítette Daciát, és – a korabeli történetírók egybehangzó állításai alapján – az egész római népet áttelepítette az Al-Dunától délre eső területre. A „római nép” itt jelentheti a katonaságot, jelentheti a városok polgári lakosságát, de jelentheti – sokkal szélesebb értelemben – az egész romanizált lakosságot is, mely félve a beözönlő germán barbároktól – szintén követhette a katonaságot és a polgári igazgatást. Annál inkább valószínű ez, hiszen Aurelianus egy új, egy második Daciát alapított az Al-Dunától délre (Dacia ripensis néven). Nyilván azért, hogy egyrészt a név őrizze a hagyományt, másrészt pedig kösse azt a népességet, mely Daciát elhagyva új hazát, új Daciát talált magának.

– Különböző elképzelések léteznek a román nép eredetéről, ill. a Daciából kitelepített romanizált lakosság további sorsáról is. A hivatalos romániai álláspont szerint – mint tudjuk – e két etnikum azonos, tehát a romanizált dákok a románok ősei.

– E szempontból figyelemreméltó a századunk elején élt kiváló román régész, Vasile Pârvan elmélete arról, hogy az albánok 300 körül északról települtek mai lakóhelyükre. Az nyilvánvaló, hogy az albánok nem őslakók az Adria partján, hiszen Albánia legnagyobb folyója, a Vjoše szláv nevet visel, de ma is vitatott, hogy mikor, hogyan települtek e területre. Miután 600 körül szlávok éltek a mai Albániában, az albánok nyilván csak ez után települtek meg itt. Korábban valahol másutt kellett élniük. Talán nem túl merész az a feltételezés, ha a Daciából kitelepítettekben keressük az albánok őseit. Az albán nyelvben ugyanis nagy tömegben találunk latin eredetű szavakat, a nyelv grammatikája viszont trák eredetű – miként a dák volt – és nem latin, mint a román nyelvé. A sok latin kölcsönszó azt bizonyítja, hogy a népesség hosszú ideig élt római befolyás alatt, de nem olyan hosszú ideig, hogy a nyelv grammatikája is megváltozzék.


A román nép kialakulása a legszorosabban összefügg a románok ősfoglalkozásával, a transzhumáló pásztorkodással. Erre az a jellemző, hogy nyáron a hegyekben, télen pedig a tengerparton vagy a nagy folyók völgyeiben legeltetik a nyájakat, állandó ingamozgásban a hegy és a völgy között. Ez persze nem jelenti azt, hogy nomádok voltak. Hogy a pásztorok nomádok vagy transzhumálók-e, az a mindenkori politikai, közbiztonsági viszonyoktól függ. Nomádok háborús, zűrzavaros időkben, mikor az egész családjukat magukkal viszik a hegyekbe, ill. a folyóvölgyekbe, de ugyanez a nép békés időben transzhumál, mikor a család megtelepedik egy faluban a hegyek lábánál, s csak a pásztorok viszik nyájaikat a síkságra, a téli legelőkre, ill. tavasszal a havasi legelőkre.

A kiváló román történész, Petre Panaitescu szerint transzhumáló pásztorkodás csak a hegyek napsütötte déli és keleti lejtőin lehetséges. Szerinte nincs olyan bolond balkáni pásztor, aki a Déli-Kárpátok északi, azaz erdélyi lejtőire vezetné nyájait, mert ott legelőt nem talál. Azt kell tehát mondanunk, hogy a román nép születési területe a Déli-Kárpátok déli oldala, tehát a mai Románia havasalföldi területének északi része, a bánsági hegyek, valamint a mai Szerbia és Bulgária határán lévő hegység, ahol – bár ma itt románok nem élnek – a középkorból százával maradtak fenn román helynevek. A toponímiai bizonyítékok is egyértelműen e területekre, tehát a Déli-Kárpátoktól a Szerbia–Bulgária határhegységig húzódó vidékre lokalizálják a román etnikum kialakulását. Innen azután az északról érkező szlávok nyomására nagy tömegek vándoroltak délnek, egészen Thesszáliáig, ahol azonban nem lehet őshazájukat keresni, hiszen e terület alapnyelve a görög, a román pedig – mint tudjuk – latin nyelv. A román nyelv csak olyan területen keletkezhetett, ahol tartósan a latin volt az uralkodó nyelv, azaz a római birodalom Szófiától északra eső területein.

Az okleveles forrásokban Erdélyben a románok a székelyekkel és a szászokkal egy időben bukkannak fel a 13. század elején. De attól, hogy a fennmaradt oklevelekben ekkor említik őket először, még bármikor ott lehettek. A toponímia azonban cáfolja, hogy a tatárjárás (1241–1242) előtt a románok – Hátszeg és Fogarasföld kivételével – bárhol is jelen lettek volna Erdélyben. (Az első román eredetű helynév 1360 körül bukkan fel Erdélyben, mégpedig a Hunyad vármegye déli részén máig meglévő Nucşoara helynévben.) Mindezt az is igazolja, hogy a románok – mint határvidéki katonaság, a székelyekkel, szászokkal együtt – a királyi birtokokhoz voltak kötve. Még 1290 körül is csak egészen kivételes esetekben adnak engedélyt a királyok, hogy a határőri szolgálatot ellátókat onnan eltelepítsék. Sőt, egy rendelet szerint a királyi engedély nélkül északra települt románokat vissza kellett vinni a fél megyényi területű királyi birtokra, Székesre, mely Gyulafehérvárral szemben, a Maros bal partján terült el.

A románok nagy tömegű betelepülése Erdély északi részébe a tatárjárás után történik. A tatárjárás ugyanis – az egykorú szemtanú, Rogerius váradi kanonok szerint – elsősorban Erdélyt sújtotta. Mikor a tatárok kivonulása után Rogerius mester végigjárta Erdélyt, elpusztult falvakat, felégetett városokat, hullák tömegeit, erdőkben rejtőzködő lakosságot talál. A tatárjárás pusztításait mutatja az is, hogy a telek elnevezés – mellyel a magyarok ekkor a valaha lakott, de azóta elpusztult, lakatlan településeket jelölték – talán Erdélyben fordul elő a legsűrűbben (Rigótelke, Vidacstelke stb.). Ezeket a helyneveket valaha a -telek utótag nélkül használták, de a tatárjárás után odacsatolják ezt az utótagot, mivel a település lakatlan. Túlnyomó többségük a tatárok által leginkább elpusztított erdélyi Mezőségben található, a Nagy-Szamos és a Maros között. E vidékre települtek azután a 14. század folyamán igen nagy tömegben a románok.

Betelepülésüknek sajátos oka is van. A Déli- és Keleti-Kárpátok magas fennsíkjain nagy, fátlan havasi legelők terülnek el, ahol nyáron lehetett az állatokat legeltetni. A Bihari-hegységben azonban, ahová a románok a 14. században kerültek, a hegyek magassága alig haladja meg az ezer métert, így e hegyek erdővel borítottak. Itt legelőt csak irtással lehetett biztosítani. Az irtást viszont újra és újra ellepi az erdő, tehát újra és újra fel kell égetni. A nyájak lelegelik a frissen sarjadó erdőt és meghagyják a tövist. A tövis aztán elborítja az egész területet, s rettenetes munkával lehet csak ismét legelőt teremteni. Ennélfogva azok a románok, akik a Bihari-hegységből az erdélyi Mezőségbe jártak le telente transzhumálni, nem szívesen tértek vissza e kegyetlen környezetbe. Ígykeletkeztek nagy tömegben a 14. században a mezőségi román–magyar ikerfalvak (Oláhbogát, Magyarbogát stb.). Az addig csak legeltető románok tehát végleg megtelepedtek a magyar falvak határában.

Az elnéptelenedő országban ez nagyon jól jött a földesuraknak. Számos adat bizonyítja, hogy, a magyar földesurak nagy számban és buzgón építettek fatemplomokat román alattvalóik számára.

A mezőségi románoktól eltérően alakult a Déli-Kárpátokban, Fogaras és Hátszeg vidékén talán már a 9. századtól ott élő románság társadalmi helyzete. Ezek éppúgy privilegizált határőrök voltak, mint a székelyek. Az 1290-es években az erdélyi közgyűléseken a magyarok, szászok és románok universitásáról (közösségéről) beszélnek, tehát ekkor a románok is szabad és privilegizált közösségnek számítottak.

– Etnikum és társadalmi helyzet tehát szorosan összefügg a korban.


– Igen, de vannak különbségek is. A székelyek és románok között az, hogy míg a székelyek személy szerint katonáskodtak, tehát személy szerint megőrizték szabadságukat, addig a románoknál csak a kenézek katonáskodtak, a többiek pásztorkodtak, ill. gazdasági munkát végeztek. (A kenézek nem földesurak voltak, hanem a települések vezetői, ahogy a székely székekben a székbírák vagy székhadnagyok.) Idővel azonban a kenézek – a háborúkban szerzett érdemeik révén – magyar nemességet kaptak, tekintélyes részük katolizált, sőt el is magyarosodott. Olyan jelentékeny, családok tartoznak közéjük, mint pl., a Drágffyak, Hunyadiak, Kendefiek, Majláthok vagy a Jósikák, de került ki közülük katolikus püspök is. Ez a folyamat viszont azzal járt, hogy saját népük földesurai lettek, s az eredetileg velük azonos szabadságot élvező köznépet jobbágysorba taszították.

Szinte ugyanez a folyamat játszódott le a szászok között. A szász közösségekből kiváló vezetők, a gerébek – megyei birtokokat kapva – szintén elmagyarosodtak, s olyan jelentős magyar arisztokrata családok kerültek ki közülük, mint pl. a Vingárti gerébek, akik az erdélyi vajdaságig vitték.

Etnikum és társadalmi helyzet tehát szorosan összefonódott, különösen az etnikai autonómiák területén. A székelység szinte mint külön etnikum élvezett autonómiát, a szászság természetesen mint külön etnikum és privilegizált réteg, és eredetileg autonómiát élvezett a románság is, míg a kenézek megnemesedése ezt meg nem bontotta, és szét nem választotta a románságot földesurakra és jobbágyokra. Így vált Erdély etnikailag, vallásilag és társadalmilag tarka területté, ami azután az egyes népek és társadalmi rétegek közt hasznos kulturális cserét, de nemegyszer súrlódásokat is eredményezett.

Vö. Györffy György:A bonfoglalás vitás kérdései. História, 1986/1. szám.

Képmagyarázat

II. András 1224-ben a dél-erdélyi német betelepülőknek (hospeseknek) adott kiváltságlevele, az Adreanum, kijelölve a Szászföld földrajzi határait, az addig szétszórtan elhelyezkedő szász telepeket egységes területté fogta össze. A király által nem eladományozható területeket a szebeni ispán jogi fennhatósága alá rendelte, kivonva a vármegyék hatásköréből. A szászok ezentúl szabadon választhattak maguknak bírót és papot, kereskedőik vámmentesek, vásáraik mentesültek a vámszedés alól. Kiváltságaik fejében évi 500 ezüstmárka adóval, katonai szolgálattal, szállásadással tartoznak a királynak.

1437. szeptember 16-án az erdélyi három rendi nemzet (magyar, székely, szász) képviselői Kápolnán unióra léptek a márciusban kirobbant parasztfelkelés megfékezésére. A Budai Nagy Antal vezette parasztseregek felett december 10–14-e között, Kolozsvár és Kolozsmonostor mellett arattak győzelmet az erdélyi nemesi hadak. A kápolnai uniót 1438. február 2-án a három „nemzet” Tordán megújította.

2. Képek


1.BARTA Gábor

Király, vajda, fejedelem

A magyarok honfoglalásától Erdély fokozatosan a szerveződő magyar állam, majd azIstván alapította Magyar Királyság szerves részévé vált. Az 1526utáni küzdelmek során, atörök megosztotta Magyar Királyság területén két magyar államszervezet fejlődött ki. Az egyik Habsburg királyt választott és lett aHabsburg birodalom része, a másik pedig Erdélyi Fejedelemség néven önátló állami életetélt a török kiűzéséig.

Erdély, mint „új ország”, nehezen meghatározható időpontban keletkezett. A magyar királyság szétszakadása a mohácsi csatavesztés utáni években kezdődött meg, Szapolyai Jánosnak és Habsburg Ferdinándnak a magyar trónért folytatott küzdelmével. Hosszú folyamat kezdődik a kettős királysággal. Állomásai: János király 1538-ban örökösei nevében lemondott a trónról a Habsburg-dinasztia javára. 1540 júliusában meghal Szapolyai János. Október: a szultán, a János-párti rendek követeinek kérésére a Szapolyai halála előtti napokban született fiúgyermeket elismeri II. János királynak. Egy évtizedes háborúskodás után Izabella királyné 1551-ben önmaga és fia nevében lemond Erdélyről és a magyar trónról a Habsburgok javára. 1551ben az 1529 óta a Szapolyaiak birtokában levő szent korona is visszakerül I. Ferdinánd kezébe. 1559-ben meghal János király özvegye, Izabella királyné, a Szapolyaiak országa fiára: János, más néven János Zsigmond, megint más néven István hercegre szállt. A magyar királyi cím „törvényes” birtokosa, I. Ferdinánd, majd fia, I. Miksa 1559-től „természetesen” háborút indított, hogy visszaszerezze a vetélytárs dinasztiától „jogos örökségét”, Erdélyt és a Tiszántúl megyéit. János „király” vagy „herceg” természetesen nem tágít. A végeredményben eredménytelen küzdelmet gyakori béketárgyalások kísérik. Ezek egyik sarkalatos témája: mi legyen a címe a részországból végül is elmozdíthatatlan ifjú Szapolyainak?

Gyulafehérvár ura eredetileg a „II. János, Magyarország választott királya” címet követelte magának. Ezen név alatt érintkezett alattvalóival, azok országgyűléseivel, ezen a néven bocsátotta ki hivatalos okmányait, küldte el követeit idegenbe. Ennek jogalapja az 1540-hen tartott rákosi országgyűlés, ahol az akkor pár hónapos csecsemőt a magyar rendek egy része valóban kikiáltotta királyának. Ferdinánd és Miksa viszont – az 1538. évi váradi és karánsebesi egyezségre hivatkozva – azt javasolta: János elégedjen meg a „hercegi”, „fejedelmi”, esetleg a „nádori” címmel. Miután a cím körüli huzavona többször .rnegakasztotta a tárgyalásokat, 1563-bar a Szapolyai-fél a következő címet indítványozta: „János, a néhai legkegyelmesebb Jánosnak, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királyának fia, Isten kegyelméből Magyarország és Erdély fejedelme”.

A bécsi–pozsonyi fél ellenjavaslata: „János Zsigmond, a néhai kegyelmes Jánosnak, Magyarország, Horvátország, Dalmácia stb. királyának fia, Isten kegyelméből Erdély és Magyarország részeinek fejedelme”. Olykor azonban megint visszajutottak oda, hogy legfeljebb az „Erdély hercege” (dux Transsylvaniae) címről voltak hajlandók tárgyalni.

A tárgyalások végül – a Habsburgok és a szultán között 1568-ban aláírt drinápolyi béke következményeképpen – 1570. augusztus 16-án, a speyeri egyezménnyel értek véget.

A két fél megegyezett abban, hogy a magyar királyi cím egyedül a Habsburgokat, közelebbről az ekkor uralkodó I. Miksát illeti. János Zsigmond a következő cím használatára nyert jogot: „János, a néhai kegyelmes Jánosnak Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királyának fia, Isten kegyelméből Erdély és Magyarország részeinek fejedelme” (Joannes serenissimi olim Joannis regis Hungariae Dalmatiae, Croatiae etc. filius, Dei gratia princeps Transsylvaniae ac partium rege Hungariae). A „fejedelem” titulus birodalmi herceg (Fürst) értelmet nyert – s mellékesen megszületett a Részek (Partium) fogalma is.

A nevezetes egyezség tehát a János név mellett döntött: az érintett pedig – miután a másik fél ratifikáló iratai nem érkeztek meg idejében – még ezután is ragaszkodott a „II. János választott király” titulushoz. 1571. március 2-án, 12 nappal halála előtt még e névvel bocsátotta ki utolsó országgyűlési meghívóit. A maga módján persze az ellenfél is következetes maradt. 1580. május 11-én Prágában I. Rudolf hivatalosan átíratta ,,II. János választott magyar király” egy oklevelét – a másolatot magában foglaló szöveg ugyanezt az uralkodót „néhai Jánosnak, János magyar király fiának, Erdély és Magyarország részei fejedelmének” mondja.

A történeti irodalomban általánosan elfogadott János Zsigmond név egyetlen forrása az 1570 előtti Habsburg udvar. Ferdinánd király és utóda, I. Miksa ugyanis kizárólag a „János Zsigmond herceg, néhai legkegyelmesebb János király fia” címmel illette ellenfelét, lehetőleg országa megnevezése nélkül. Ezt a példát azonban még saját


híveik sem követték. Tinódi is következetesen „János király fiáról”, esetleg „János hercegről” énekelt. E tízesztendős huzavona hivatalos Habsburg álláspontját vitte tovább 16–17. századi történetírásunk színe-java, főként az udvarhű Istvánffy Miklós. És mivel a 19. században megszülető modern magyar történetírás elsősorban az ő munkáira támaszkodva kezdett el foglalkozni a 16. századdal, az egykori elnevezés érdemtelenül egyeduralomra jutott.

Ahogyan II. János nem volt János Zsigmond – ugyanúgy országát sem nevezhetjük 1570-ig Erdély”-nek. Ő maga Magyarországnak nevezte, ellenfelei a végül elfogadott „Erdély és Magyarország részei” elnevezést javasolták. A nem hivatalos szóhasználat éppen az 1560-as években kezdte ,,Erdély”-nek nevezni az országot és „erdélyieknek” az ott lakókat, ami persze nem ment föl az alól, hogy valami nevet adjunk az ekkor még csak „jövendő” Erdélyországnak.

Én a magam részéről a Makkai László által újabban használt formulát tartom a legpraktikusabbnak: nevezzük ezt az államot – akár 1528–29-től – „keleti magyar királyságnak”. Az „Erdélyi fejedelemség” elnevezésnek ugyanis mindenképpen csak 1571-től van létjogosultsága.

1571-től? Nem 1570-tőI? – kérdezheti az olvasó. Végül is ezt az országnevet 1570-ben, a speyeri egyezményben „találták ki”. Igen ám, de ez a szerződés csak a Szapo]yai családra vonatkozott, annak kihalása után az országnak vissza kellett volna változnia a ,,nyugati” magyar királyság integráns részévé. Ehelyett azonban új uralkodót választott magának, somlyai Báthori István személyében (1571–1586), aki – „egyszerű” magyar főúr létére – már végképp nem támaszthatott igényt a magyar királyok méltóságára. Az ország neve tehát ettől fogva – 1571-től –„Erdély”.

Uralkodóinak címe azonban ismét. kétségessé válik. Báthori ugyanis nemcsak a királyi titulust nem használja, hanem a fejedelmit sem. Hivatalos iratain, mind bel-, mind külföldön, ő „Erdély vajdája és a székelyek ispánja” (vayvoda Transsylvaniae et Siculorum comes). Ez viszont éppen nem uralkodói titulus, hanem az erdélyi vármegyék középkori magyar kormányzójának, tehát egy beosztott állami tisztviselőnek a címe. Báthori fél szemmel talán Moldvára és Havaselvére tekintett, ahol a „vajda” és a „fejedelem” (vayvoda és princeps) egymás mellett, egymás szinonimájaként használatos megnevezések. Köztudott, hogy ugyanakkor formai engedményt is tett ezzel az országát igénylő Habsburg-dinasztiával szemben..A formai engedmény ellenére István szuverén úrként kormányozta országát. Akit beleszólhatott tevékenységébe, az Sztambul volt.

A „fejedelem” rang1576 elején támad föl, amikor Báthorit lengyel királlyá választják. Március 2-án országgyűlést hirdet Medgyesre, hogy bátyjára, Kristófra ruházza Erdély kormányzását – s a meghívót már mint „István, Isten kegyelméből Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege, Poroszország, Oroszország fejedelme, Mazóvia hercege… és Erdély fejedelme” bocsátja ki.

Persze ha István úr a fejedelem – a kormányrudat átvevő Kristóf úr nem, lehet az. A medgyesi országgyűlés az ő számára megint csak az „Erdély vajdája és a székelyek ispánja” címet fogadja el. Magától adódik a kérdés: vajon alárendeltségi viszonyt akar kifejezni eza megkülönböztetés? Hiszen tudjuk, hogy az igazi úr haláláig (1586) István király maradt, aki a krakkói erdélyi kancellárián keresztül ellenőrizte az odahaza tevékenykedő kormányzatot.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. Erdély nem a lengyel, hanem rnagyar korona „része” volt, s ehhez a fikcióhoz a rendek az országszakadás ellenére is makacsul ragaszkodtak Erdélyben is. Sőt az új állam státuszát rendezni kívánó valamennyi szerződés (a váradi, speyeri, prágai stb.) tartja magát ahhoz, hogy Erdély Magyarország része, s pl. Báthori István „vajdává” választása után titokban hűségesküt tesz I. Miksa kezébe: Mikor a halálos beteg Báthori Kristóf fiára kívánja hagyni vajdai rangját, az 1581. évi országgyűlési végzés – többek között – ősi magyar módra „szent királyaink törvényeire” hivatkozik. Ami pedig a címet és tartalmát illeti, a megfogalmazás nem hagy kétséget: „választjuk három nemzetül magyarországi ide tartozó atyánkfiaival összve nagyságod successorának [utódának] és hazánknak vajdájának és fejedelmének azon bizodalommal és méltósággal, az meg mondott Báthori Zsigmond urunkat.” „Vajda és fejedelem”, úgy tűnik, a két, eredetileg eltérő jelentésű szó egyenértékűvé válik. A román példa hatása?

Inkább egy további magyar (és nemzetközi) hagyomány eredménye. A királyi udvarok kötelező megszólító formulája a hozzájuk intézett hivatalos iratokban: „A legkegyelmesebb fejedelem úrnak, Magyarország király urának”. E formula a legnagyobb természetességgel él a Szapolyaiak idején – és megy át a Báthoriak korára is. A „fejedelem és király” szópár magától értetődően vált át „fejedelem és vajda” szópárra.

Mégis, mikor 1586-ban, Bálhori István halálával kamasz unokaöccse, Zsigmond ténylegesen szuverén ura lesz Erdélynek – a fejedelmi címet nem meri reá ruházni az ország. 1589-ben a medgyesi országgyűlés elutasít egy


erre irányuló javaslatot. Báthori Zsigmond sokáig ugyanúgy csak „Erdély vajdája és a székelyek ispánja”, mint apja volt hajdan, és mint István úr, mielőtt a lengyel trónra léphetett.

Erdélyt 1592–1593 fordulóján súlyos pártviszályok rázzák meg. A zűrzavaros intrikákat Zsigmond „vajda” saját egykori nevelője, Gyulai Pál és annak barátja, Gálfi János halálba küldésével zárja le (1593. március 8.). Néhány héttel a második kivégzés után az ifjú uralkodó – mintegy ezzel is jelezni kívánva., hogy a hatalom immár az övé – fölveszi- az Erdély fejedelme és a székelyek ispánja” címet. Közben Báthori Zsigmond szakítani kíván a Portával. Az erdélyi országgyűlés azonban háromszor utasítja vissza a szakítást, mire 1594 júliusában lemond, majd augusztusban visszaveszi a fejedelmi hatalmat, s csatlakozik a rendek ellenére a törökellenes keresztény ligához. Az Erdélyt a Habsburg főn lévő koronához vissza-visszacsatolni igyekvő fejedelem a prágai szerződésben Rudolf császártól is megkapja a fejedelmi méltóságot. Igaz, azzal a kikötéssel, hogy az férfiágának kihalása után visszaszáll a koronára. S emellett ugyanazt a birodalmi hercegi címet is megkapja, melyet a Habsburgok II. Jánosnak is kínáltak.

A következő esztendők a tizenöt éves háború (1591–1606) pusztító zűrzavarát, majd elhúzódó belviszályt hoztak Erdélyre. Az egymást váltó uralkodók – lett légyen bármilyen jogcíműk is a hatalomhoz – már mind fejedelemnek hívhatják magukat. A császári kegyből kapott cím végre összeolvadt a helyi hagyományok és gyakorlat megkívánta méltósággal.

2. Képek


1. Erdély az európai politikábanPÉTER Katalin

Erdély az európai politikában

Erdély legnagyobb diplomáciai sikere egy lengyel koronázás volt. 1576. május 1-jén ment végbe somlyai Báthori István főszereplésével, akit az előző év végén választottak királlyá. Csak néhány hete érkezett Gyulafehérvárról, hogy a nagy megtiszteltetésnek eleget tegyen.

Báthori sok személyes áldozatot hozott a lengyel trónért, de megérte, mert ahogy Krakkóban a fejére illesztették a koronát, az otthoni zűrzavar megszűnt. A rengeteg nehézség abból adódott, hogy Szapolyai János Zsigmond halála után (1571) a Magyarországon osztozkodó nagyhatalmak egyaránt igényt tartottak Erdélyre. Habsburg Miksa a speyeri egyezmény (1570) értelmében – mely szerint a Szapolyai család kihaltával Erdély Habsburg uralom alá kerül – tekintette a magáénak. II. Szelim szultán igényét pedig a portai fennhatóság három évtizedes gyakorlata és a török birodalom ereje támasztotta alá. Somlyai Báthori István e két akarat között örlődve már öt esztendeje volt János Zsigmond utóda a lengyel koronázás idején. A Portára beküldte az adót, Miksára – igaz, titokban – letette a hűségesküt. De végtelenül óvatosnak kellett lennie, nehogy akár az egyik, akár a másik fél irányában tett látványos lépéssel kirobbantsa a háborút.

A háborúval fenyegető helyzetből Erdélyt a lengyel koronázás ragadta ki. Erdélyt ezután már nem somlyai Báthori István igazgatta, aki kétszeres függésére utalva mindig csak vajdának nevezte magát, hanem az ő személyében „István, Isten kegyelméből Lengyelország királya... Erdély fejedelme” uralkodott felette. A „vajdából” „fejedelem” lett; Miksa és Szelim szolgája európai nagyhatalom urává vált. Erdély ügyében – míg István a lengyel trónon ült – csak nagyon sokoldalú összecsapás kockázatával lehetett volna hadjáratot indítani. Senki nem tett rá kísérletet.

Ennyire közvetlenül a saját érdekében Erdély nem tudta később soha a nemzetközi politikát mozgósítani. Jelentős előnyök származtak viszont a Havasalfölddel és Moldvával kialakult összeköttetésekből.

Erdély és a két román állam kapcsolata az európai politikában akkor lett nyilvánvaló, amikor Moldva és Havasalföld Báthori Zsigmond (többszöri megszakítással 1586–1602) közvetítésével a századfordulón csatlakozott a Porta ellen kirobbant háborúhoz. 1595. január 28-i dátummal vetették papírra:

Rudolf király és császár, valamint Báthori Zsigmond fejedelem közös hadakozásra szóló megegyezésében „a török társaságától elfordult” Moldva és Havasalföld is bennfoglaltatik. Zsigmond már ekkor magáénak tekintette a két román államot, de az ő uralma alatt létrehozott perszonálunióról szóló kétoldalú szerződések csak később – Havasalfölddel májusban, Moldvával júniusban – születtek meg.

Mindent összevetve tehát Erdély, személy szerint Báthori Zsigmond szervezte a királyi Magyarországon Rudolf uralma alatt kirobbant háborút igazán nemzetközivé. 1595 nyarától a Duna menti országok mind együtt harcoltak, és voltak olyan pillanatok, amikor azt lehetett hinni, hogy az oszmánok kitakarodnak a magyarországi hódoltságból, és hogy Erdély és a román országok felett is végleg megszűnik a Porta hatalma. Reménykedni pedig talán még nagyobb sikerben lehetett; a Dunánál elért győzelmek hírére a török birodalomhoz csatolt területeken – Szófia környékén és az albánoknál is felkelések indultak.

A Báthori Zsigmond közvetítésével létrejött szövetség tagjai között azonban túlságosan sok ellentétes érdek feszült. Egyikük sem volt képes a törökre koncentrálni. Rudolf Erdélyre aspirált. Közben a két román ország is egymás, illetve Erdély ellen fordult. A havasalföldi Mihály vajda egy időre mindenki fölé kerekedett: Erdélyt és Moldvát is sikerült megszereznie (1599). Ebbe a rendezésbe azonban senki nem nyugodott bele. A háborúból háború született, és lassan feledésbe merült, hogy a szövetségeseknek eredetileg közös ellenségük volt, egymást pedig barátnak tekintették. A széthúzás odáig fajult, hogy minden a visszájára fordult. A török ellen indult hadakozásból a Porta égisze alatti, a Habsburg-ház uralmának felszámolására törő mozgalom lett. Ezen az úton azonban Erdélyt Moldva és Havasalföld már nem követte.

A fejedelemségnek a román államokhoz fűződő kapcsolata később sem hadszíntereken hozott közvetlen előnyöket, hanem abban, hogy a románok országai felett viszonylagos nagyhatalmi helyzetbe került.

Fölénye több forrásból táplálkozott. Ezek egy része inkább művelődéstörténeti jellegű, mint például az, hogy az első román nyomtatvány szebeni műhelyből került ki 1544-ben. Sőt később is, egészen a 17. század közepéig,


román nyelvű könyv csak Erdélyben jelent meg. Hatottak politikai természetű okok is. Első helyre a Porta rendkívül ügyesen alkalmazott taktikája kívánkozik, amely minden eszközt felhasználva váltogatta folyton a román vajdákat, ígyelérve, hogy azok ne tudjanak szilárd kormányzatot kialakítani. Csupán az 1630-as évek legelejétől tudta Havasalföldön a hazai uralkodócsaládból való Matei Basarab, Moldvában az albán származású Vasile Lupu hosszabb ideig tartani magát. Nagyjából húsz-húsz évnyi uralkodás után mindkettőjüket II. Rákóczi György segítségével távolították el. Léteztek végül a „nagyhatalmi” fölénynek gazdasági téren ható okai is. Leglényegesebb az, hogy – a korábbi fejlődés bizonyos egyenetlenségei miatt – a két vajdaság és Erdély között kicsiben kialakult a Kelet-Európát a nyugati részekkel összekötő munkamegosztás. A román országok mindent felvevő piacot biztosítottak a fejedelemségnek. Az újonnan bekerült vajdák rendszerint megírták: „örömest” várják az erdélyi kereskedőket, ahogyan ők is küldik mielőbb a hazaiakat. Majd megindult, illetve folytatódott a kivitel a fejedelemségből. Harangtól orvosi felszerelésekig mindent vittek; kőművesektől német módra sütő pékig mindenki utazott. Az erdélyiek leginkább szép és jó tenyésztésű lovakért mentek a vajdaságokba.

A fejedelemség szempontjából ez az állapot rendkívül kedvező volt. A 17. században Európa-szerte tapasztalható gazdasági válság a román országokba irányuló export folyamatos lehetősége miatt Erdélyt más országok bajaihoz képest lényegesen kevésbé sújtotta. A nyugat-európai diplomáciában pedig számon tartották kelet-európai befolyásukat.

Ezt a besorolást Bethlen Gábor (1613–1629) tudta a legjobban kamatoztatni. A Keleten tekintélyes, de a nyugati diplomáciával is együttműködő erdélyi politikusok közül ő vitte a legtöbbre. Keleti kapcsolataiban jutott érvényre legjobban machiavellizmusa és az, hogy partnereit szenvedélyesen szerette megtéveszteni. Ebben az összefüggésben azonban nem annyira a vajdaságokról, mint inkább Erdély portai függéséről volt szó. Bethlen Gábor szívesen állította be úgy a maga helyzetét, mintha Konstantinápoly nélkül semmit nem kezdeményezhetne. Valójában eléggé szabadon mozgott, mert rendkívül jól tájékozódott a Portán, és kihasználta a belső ellentéteket.

A körülmények ritkán alakultak Bethlen Gábor szándékaival ellentétesen. Bethlen ugyanis nagy realista volt: mindig pontosan felmérte a lehetőségek határait. Jól mérlegelt, és lehetetlent rendszerint nem akart. A 17. századi viszonyok tragédiája azonban az volt, hogysok, közvetlenül reális elképzeléssel elérhetetlen végcélt követett: a nemzeti királyság visszaállítását. Ezt azonban az akkori valóság nem engedte meg. Minden ellene volt, ő maga viszont a végcél reménytelenségét nem ismerhette fel.

Bethlen Gábor remek nemzetközi konstellációban indult: a cseh korona országainak 1618-ban kirobbant Habsburg-ellenes felkelése szolgáltatta az alkalmat. A felkelők az angol király vejét, Pfalzi Frigyest hívták a mozgalom élére a német birodalomból. Nyilvánvalóvá vált, hogy az összecsapás nem marad a csehek ügye. Megindult a harmincéves háború (1618–1648), amely a korabeli Európát küzdő protestáns és katolikus uralkodók országaira osztotta. Bethlen Gábor 1619 nyarán a felkelők szövetségeseként kapcsolódott be a küzdelembe. Ahogy a háború Csehországból fokozatosan átterjedt Európa más részeire, Bethlen szövetségeseinek köre is egyre tágult. Előbb a német birodalomban épített ki kapcsolatokat. 1626-ban elvette az egyik legtevékenyebb Habsburg-ellenes uralkodó, a brandenburgi választófejedelem húgát, Katalint. Ezzel a friggyel a svéd királynak is sógora lett. Aztán Dánia, Anglia és Hollandia koalíciójához csatlakozott; a nagyhatalmak maguk ajánlottak szövetséget.

Erre az időre azonban Magyarország rendjei már elmaradtak Bethlen Gábortól. Eleinte támogatták őt, megválasztották magyar királynak is, amikor azonban kiderült, hogy az erdélyi fejedelem a török függést hozza magával, elkedvetlenedtek. Bethlen hivatkozásai Konstantinápoly szándékaira – saját maga védekezéséül – megbosszulták magukat. A magyar urak nem is sejtették, hogy a valóságban mennyire önállóan tevékenykedik. Aztán 1620 novemberében II. Ferdinánd leverte a cseh felkelést, és kegyetlen megtorlás következett. Nem lehetett kétséges, mi vár a magyarokra, ha nem győztesen fejezik be a háborút. És végül nem nyerte meg a magyarországi rendek tetszését Bethlen Gábor uralkodása azért sem, mert túlságosan keménykezű uralkodónak bizonyult.

Az egyre táguló nyugati szövetség tehát végeredményben gyakorlati hasznot nem hozott. Sőt inkább hátrányokat. Mert ha meg is jelentek időnként szövetséges csapatok Magyarországon, azok menekülőben voltak a császári erők elől. Bethlen nem támogatást kapott tőlük, hanem segítséget kellett számukra adnia.

Ez a helyzet alapvetően nem változott meg az utód, I. Rákóczi György (1630–1648) harcai idején sem. Ő 1644-ben indított hadjáratot az akkori magyar király, III. Ferdinánd ellen. Ragyogó nyugati szövetségesei voltak, Svédország, Franciaország, Hollandia támogatására számíthatott. De csupán annyit ért el, hogy a háborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke okmányába – méghozzá a császársággal szemben győztes felek oldalán – az erdélyi fejedelemség is bekerült. E ténynek azonban gyakorlati következménye ismét nem volt. A harminc éven át viselt


háború után kötött béke valójában sem Csehországról, sem Erdélyről nem rendelkezett. A nagyhatalmakat a német birodalom megváltoztatandó viszonyai érdekelték. Ígyis volt rendjén. A nemzetközi politika nem jótékonyságra szövetkezett személyiségek együttműködése. Érdekek ütköznek vagy segítik egymást.

A fejedelemség azonban nem nyugodott bele végleg a mellőztetésbe. A szomszédos Lengyelországban igen jó lehetőség kínálkozott: Báthori István egykori országát az 1640-es évek közepétől külső és belső háborúk gyengítették. II. Rákóczi Györgynek úgy tűnt, csak ki kell nyújtania a kezét és ölébe hull a lengyel korona. Előbb a lengyel király ellenzékével tárgyalt. A litvániai urak mellett a felkelt kozákok is szövetségesül kínálkoztak. Rákóczi azonban más beavatkozási lehetőséget keresett; nem belső, lengyelországi támogatással, hanem a svéd királlyal, X. Károllyal szövetkezve indult hadba. Mint ellenség lépett Lengyelország földjére. Úgy is távozott.

Szinte áttekinthetetlen okok eredőjeként az az egyszerű helyzet állt elő, hogy II. Rákóczi György vesztett csata nélkül vereséget szenvedett. Az erdélyi hadsereg részint Lengyelországban, részint a tatár kán krími fogságában pusztult el. Magát a fejedelemséget pedig az önálló lengyelországi vállalkozás miatt feldühödött török nagyvezír, a vénségesen vén Köprülü Mehmed, majd fia és utóda rombolta szét. Akkor szakították le a maradék ország testéről a Várad körüli területet. A vár 1660-ban történt eleste után a kelet-tiszántúli megyék nagyobb része – Debrecen határától majdnem a Vaskapuig – a török hódoltsághoz került. Erdély ott feküdt kifosztva és kegyetlen polgárháborúk között. Ezután már nem játszott szerepet a nemzetközi politikában.

*

Az erdélyi fejedelemség egy lengyel király képében kapcsolódott be az európai politika kavalkádjába és egy lengyelországi háborúval sodródott belőle ki. A két tény között azonban nem lehet valami szimbolikus összefüggést felállítani, mert az elsőtől a másodikig lefolyt nagyjából nyolcvan esztendő igen lényeges változásokat hozott Európában. Erdély körül a nagyhatalmi erőviszonyok átalakultak, de magát a fejedelemséget egyelőre érintetlenül hagyták. Majd csak a század végén a török kiűzése változtat Erdély sorsán, akkor viszont már nem lehet az események irányítói között.

Képmagyarázat

Kétévi háborúskodás után, 1606. június 23-án I. Rudolf császár és Bocskai István erdélyi fejedelem megbízottai Bécsben békét kötnek. A szerződés megerősíti Erdély és a Részek különállását, átengedi Bocskai Istvánnak és fiú utódainak – mint erdélyi fejedelemnek – a tiszántúli területek egy részét. Biztosítja a protestáns vallások szabad gyakorlatát a „római katolikus vallás sérelme nélkül”. A béke megerősítése után az egyezmény értelmében a török Porta és a Habsburg udvar – Bocskai közvetítésével, a status quo alapján – 1606. november 11-én a Zsitva folyó torkolatánál húsz évre szóló békeszerződést köt.

2. Képek


1. Három nép, három nemzet, négy vallásTRÓCSÁNYI Zsolt

Három nép, három nemzet, négy vallás

A 16–17. századi Erdély mind etnikailag,mind a nagyobb népcsoportok jogállását,mind a felekezetekettekintve tarka képet mutat.

A „három nép” és „három nemzet” fogalmak köztudottan nem fedik egymást. Erdélynek három alapvető etnikuma volt: a magyar, a román és a német (szász). A korabeli fogalmak szerinti, jogállást is jelentő három „nemzet” a magyar etnikum két eltérő jogállású csoportjából (székelyek és magyarok), valamint a szászokból állt. A román nép fiai ezekbe a natiókba tagolódtak, jogállásuk szerint.

Az etnikumokelhelyezkedése a fejedelmi kor elején vázlatosan a következő. A magyarság (a székelyeket is ideértve) lakja Erdély és a Partium sík területeit és dombvidékeit (a Székelyföldön a hegyes területeket is).

A szászok letelepedési területe egyrészt Dél-Erdélynek a Nagy-Küküllő, a Székelyföld és az Olt közötti része – nyugati-északnyugati határa a Maros Fehér megyei szakaszát keleten-délkeleten kísérő hegyvonulatok és Szászvárosszék nyugati széle –, másrészt északon a Beszterce-vidék. Ehhez, a Királyföld néven ismert külön jogállású területhez körös-körül szórványok is csatlakoznak: Küküllő megye jobbágysorba jutott falvai és Fehér megyei jobbágyfalvak (Vingárt = Weingartskirchen, Sorostély = Schornstein stb.). Beszterce-vidéknek is számos szórványa van a Mezőségben (Szászrégen, Teke, Dedrád, Petele stb.). Hogy a kép még tarkább legyen: az eredeti Fehér megye keleti részét jó féltucatnyi apró darabra szakítják a közéjük települő szászok. Ezek az apró enklávék csak részbenolvadnak be a szászságba.

A román települések – 12. század végi feltűnésüktől kezdve – hegyvidékiek (Hunyad megye, az Érchegység, a világosi uradalom hegyvidéki része, Máramaros, a Radna völgye). A 16–17. században azonban már a mezőségi területeken is gyakran találkozunk velük. A háborús zavarokban – egészükben vagy részben – falvak maradnak pusztán, s a jobbágyfalvakban a földesúr, a szabad szász helységekben a község papja vagy maga a község fogadja szívesen a betelepülőket: földesúri szolgáltatásokat kap tőlük vagy tizedet, részt vállalnak a helység adójából és más közterheiből. Művelhető szántóterület vagy kiirtható erdő és bozótos akad számukra. De megjelennek városok külvárosaiban is (Brassó).

Milyen lehetett a három etnikum aránya a fejedelmi korban? Nagyon óvatosnak kell lenni a válasszal, hiszen megbízható összeírásaink nincsenek e korból. Az első olyan adat, amely valami számszerűt mond erről, Vasile Lupunak, Moldva nagy tehetségű, de nem egyértelmű emlékezetű fejedelmének egy 1650 táján a Portához írt levele. Azt írja, hogy Erdély népességének több mint egyharmada román. Számítsunk le ebből némi propagandisztikus túlzást, s tegyük 25-30%-ra a románok számarányát Erdélyben 1650-ben. Vasile Lupu információi nyilván a moldvai ortodoxia erdélyi kapcsolataiból származtak. A következő elfogadható adat egy kormányhatósági becslés, amely 1713–1714 tájáról való. Eszerint Erdély népességének 47 %-a magyar, 19 %-a szász és 34 %-a román. Az eltérés csak annyi, amennyi a háborús pusztulásokkal (1657–1662, a törökellenes felszabadító háború, Thököly 1690. évi beütése, a Rákóczi-szabadságharc) és a folyamatos román betelepedéssel magyarázható.

A három alapvető etnikumon kívül töredék népek is lakták Erdélyt. A török alatt költöztek Erdélybe a „rácok” (ortodox hitű délszláv katona- és kereskedőelemek), 1672-ben ide menekültek a moldvai örmények (néhány száz család). Megtelepedtek itt görögök és a Bethlen Gábor kiváltságát élvező maroknyi gyulafehérvári zsidó kolónia.

Csak részben azonos a három „nemzet” (natio) – mint mondottuk – a három etnikummal. A magyar etnikum két nemzetet alkot: a Mohács előtti korból külön jogállást öröklő székelyeket és a magyarországi rendekkel azonos jogállású magyarokat. Külön jogállással bír az erdélyi szászság. A három natio rendjei1437-ben, a felkelt parasztok elleni védekezés során unióra léptek egymással; az unió ettől kezdve egészen 1848-ig az erdélyi rendiség egyik alapja. A fejedelmi korban, kritikus helyzetekben, sorozatosan bástyázzák körül újabb és újabb törvényekkel. A 17. század közepén már az unió-eskü megsértése az uralkodó vagy az állam biztonságának megsértésével egyenrangú bűncselekménynek számít; büntetése – mint a hűtlenségé – halál.

Nincs külön jogállása az erdélyi románoknak. Ha a 17. századi erdélyi törvények az akkor használatos szóval „oláhokat”, „oláh nemzetet” emlegetnek, akkor vagy vlach jogúpásztorelemekről van szó, vagy görög


hitűekről,tehát felekezetről. Ezek a vlach pásztorok megtalálhatók Sziléziában éppúgy, mint Felső-Magyarország hegyeiben, illetve Erdélyben vagy éppen az Adria mellékén. Nincs szó egységes etnikumról, a pásztorkodó életformával kapcsolatos speciális jogállásuk, szolgáltatásaik stb. különböztetik meg őket másoktól.Több is, kevesebb is ez a népcsoport az erdélyi román etnikumnál, hisz a sziléziai vlach nyilván nem román – ugyanakkor azonban a már letelepedett, jobbára földművelő erdélyi román paraszt nem a pásztorjog, a vlach jog szerint él. Az erdélyi román etnikum tagjai tehát nem román etnikumuk alapján, hanem rendi jogállásuk szerint tagolódnak bele az egyes natiókba. A nemesek a más etnikumú nemesek közé, hogy esetleg olyan magasra jussanak, mint a román etnikumból származó fejedelem, Barcsai Ákos, akit ellenfelei „der grobe Wallach”-nak (azaz „durva oláh”-nak) titulálnak. (Mellesleg ez a „grober Wallach” volt az, aki mint az országgyűlés elnöke, koncertet rögtönöztetett a helybeli kántorral az országgyűlés ülésének szünetében az üléstermül szolgáló templom orgonáján... Azt is tudjuk róla, hogy más tanácsurakkal együtt ő is forgatta Machiavelli Il Principejét.) De más román származású személyeket is találunk az erdélyi fejedelmi kor vezetői között. A román szabad rendűek is (várakban szolgáló puskások stb.) egyenrangúak voltak a más etnikumú szabad rendűekkel. Az erdélyi jobbágy terheit nemcsak a fejedelmi korban, hanem még a 19. század első felében is helyi körülmények szabták meg és tették végtelen tarkaságúvá, nem pedig az etnikum különbözősége. A románság „negyedik nemzet”-ként való elismertetése már a 18. században induló román nemzeti mozgalom követelése.

A négy „bevett [tehát törvényesen elismert] vallás” (recepta religiones) rendszere a 16. század második felében alakult ki Erdélyben. A négy vallás szabadságát időnként szokás volt valamiféle igen korai (Erdélyben különösen korai) polgári vallási türelemnek értelmezni. Valójában nem az volt, hanem a kialakult realitások józan politikai érzékű elismerése. Az 1540 utáni erdélyi törvényhozás tiltó törvényeia reformáció első jelentkezését kísérik. Csak az 1550-es évekre terjed el a reformáció annyira, hogy 1557 júniusában kimondják a szabad vallásgyakorlat elvét. Háromnegyed év múlva ezt úgy erősítik meg, hogya szabad vallásgyakorlat csak a katolikus és evangélikusvallás gyakorlatára vonatkozik.

Az unitarizmust ekkor kifejezetten eltiltják,areformátus felekezetet pedig 1564 júniusában említik először törvényben. A reformáció megerősödése azonban olyan arányú, hogy 1566-ban már törvénnyel utasítják ki az országból a katolikus egyházi személyeket, a váradi káptalant pedig felszólítják a rövid időn belüli áttérésre. A katolikus vallás Báthori István alatt erősödik meg annyira, hogy 1573 májusában, Erdély történetében először, a négy vallásszabadságát lehessen törvénybe iktatni. 1573-tól a négy bevett felekezet rendszerét abban az értelemben is le kívánják zárni, hogy sorozatosan születnek törvények, s időnként drasztikus rendszabályok is az „újítók”, a reformáció szélső irányzatainak képviselői ellen. A négy „recepta religio” rendszerét azonban az 1580-as évek végénújabb csapás éri. 1586-ban meghal a Báthori-dinasztia feje, a katolikus Báthori István lengyel király. 1588-ban kitiltják Erdélyből a jezsuita rendet, amelyet a Báthoriak telepítettek be; megvonják a katolikus szerzetesrendektől azt a jogot, hogy kolostort, kollégiumot, közhelyen épült templomot birtokoljanak, s megtiltják működésüket Erdélyben. Törvénybe ekkor csak a három protestáns felekezet jogait iktatják. A rendi fellendülés évei további katolikusellenes rendszabályokat hoznak. Csíkban viszont, ismét csak józanul tudomásul véve a realitásokat, meghagyják a katolikus vallás gyakorlatát, mivel ide nem hatolt be a reformáció. A négy vallásszabadságát 1595 tavaszán iktatják újra törvénybe, a rendi mozgalom 1594 nyári katasztrofális veresége, Kendi Sándor, Kovacsóczy Farkas, Báthori Boldizsár és társaik kivégeztetése után.

Erdélyben Bocskaitól (1604–1606) kezdve 1690-ig reformátusfejedelmek uralkodnak. Ez azonban csak hegemónia, nem kizárólagosság. A katolikus vallással szemben bizonyos korlátozások vannak érvényben. Katolikus püspöke van ugyan Erdélynek, de a 17. században nem engedik be oda. A jezsuita rendet 1607-ben újra kitiltják Erdélyből; nyilvánosan nem is működhet ott tovább. A ferencesek tevékenysége azonban (elsősorban a Székelyföldön) fennmarad. A katolikus egyház híveit azonban nem háborgatja vallásukban senki. A nagyúri családok zavartalanul megőrzik katolikus hitüket, sőt országos méltóságokat tölthetnek be. Így például a mindvégig katolikus hiten maradó Kornis család tagjai közül Boldizsár a székelyek generálisa, Zsigmond pedig az ország generálisa (a hadsereg főparancsnoka). A kancellári tiszt viselői közül katolikus Kovacsóczy István és Mikes Mihály. Katolikus az Apafi-kor tekintélyes államférfia, Mikes Kelemen is. A közismerten hithű református Apafi fejedelmi tanácsában ott ül rajta kívül két katolikus Haller is, egyikük, János mint kincstartó. Erdély református fejedelmei józanul kezelik a katolicizmus ügyét, de azért a református felekezeté a hegemón szerep.

Az erdélyi evangélikusságotmajdnem kizárólag a szászok teszik ki. Így felekezetüket kettős pajzs védi: a vallás szabad gyakorlatát biztosító törvények és a szász nemzeti privilégiumok. Helyzetük a 16–17. században az, ami a szászoké általában Erdélyben: a két nemesi natióval nem egyenrangúnaktekintett, de egyenjogúnatio és felekezet; vallásijogaikban nem háborgatja őket senki. A szászok egy-két vezetője – a szászok ispánja és esetleg egy további tekintélyes személy – állandó tagja az ország legfelsőbb politikai testületének, a fejedelmi


tanácsnak. Szabad polgárok szabad vallásgyakorlattal (a feudalizmus keretei között) – így jellemezhetjük helyzetüket.

Az unitáriusok helyzete rosszabb ennél. Hivatalosan mindvégig bevett felekezet maradnak, de lassan-lassan félreszorítják őket, holott kiváló államférfiak kerülnek ki közülük. Iskoláztatásuk zavartalan, kolozsvári szellemi központjuk megmarad (ezt csak az 1710-es évek második felében veri szét az ellenreformáció), de a református hegemónia árnyékában nem kaphatnak erőre.

Ez a négy vallás rendszere. Nem zavartalan egyenrangúság, de mégis több, emberségesebb, mint a korabeli Európa reformációjának és ellenreformációjának legtöbbször türelmetlen világa.

Az ortodoxia , amelyet túlnyomó többségében az erdélyi románság képvisel, törvényesen létező, de nem bevett, csak megtűrt felekezetErdélyben. Püspöke van – időnként több is –, papsága, egyházközségei működhetnek, csak nem olyan biztos jogi alapon, mint a négy bevett felekezeté. A reformáció megkísérel behatolni közéjük – csekély eredménnyel; igaz, nem is alkalmaznak erőszakos vagy akár csak adminisztratív módszereket.

Kijut viszont az adminisztratív vagy éppen erőszakos eljárásból a reformáció unitarizmusonis túlmenő ágazatainak. Ezeket már 1573-tól tilalmazták. Ennek ellenére az antitrinitarizmusnak az ótestamentumi zsidó hitelfogadása felé hajló, majd azt követő irányzata, a szombatosság évtizedeken át jelentős Erdélyben. Az 1620-as években az akkorra már bukott politikai nagyság, Bethlen Gábor volt kancellárja, Péchi Simon a vezetőjük. Ezt a szombatosságot veri szét bírói úton I. Rákóczi György 1638-ban, hogy aztán a hit búvópatakként lappangjon a dualizmus korának vallásegyenlőségéig.

Különleges eset két további kicsiny vallási csoporté: az anabaptistákéés a zsidóké. Mindkettőt Bethlen Gábor telepítette be. Az anabaptisták csehországi németek, a német reformáció újrakeresztelő irányának hívei. Gyulafehérvár közelében, Alvincon kapnak kiváltságos telepet. Privilégiumuk védelme alatt gyakorolják vallásukat és űzik sokoldalú, fejlett ipari tevékenységüket. A zsidók Gyulafehérvárott kapnak letelepedési jogot és más kiváltságokat. Számuk mindig csekély marad, gazdasági szerepük sem vetekedhet a görögökével, vagy az 1672-ben Moldvából Erdélybe menekülő örményekével.

*

Ez hát a három nép, három nemzetés négy vallásErdélye. Nem a népek és vallások együttélésének „tündérkertje”. (Jegyezzük meg: a 16–17. századi erdélyiek is használják hazájukra a „tündérkert” elnevezést, de éppen hogy pejoratívértelemben: semmi sem bizonyos, minden változó, tündérként oszlik el előled az is, amit a legvalóságosabbnak hittél...) Nem valami irreális, csodaszerű ország ez, hanem erősen különböző jogállású népcsoportok rendezett,törvények szabályozta együttélése, bizonyos nyitottsággal a kapukon kívül maradtak felé. Annyi biztonsággal a jogrendben, amennyit a külpolitikai körülmények és Kelet-Európa általános színvonala megengedtek. Sőt, az utóbbinál talán több is. A felekezeti realitások józan tudomásulvétele, s ennek alapján az együttélésnek a kor és régió színvonalához képest emberséges formáinak kidolgozása: ez a 16–17. század Erdélye, népek, különleges jogállású csoportjaik és felekezeteik együttélése tekintetében. Többet irreális volna várnunk.

2. Képek


1. Parasztok, kézmûvesek, nemesekWELLMANN Imre

Parasztok, kézművesek, nemesek

A „tündérország” lakosságának ugyancsak nehéz időt kellett megérnie a 17. és 18. század fordulóján.

A Rákóczi-szabadságharc idején a fejedelem Erdélybe nyomuló hadai ellen folyt kíméletlen, kuruc sebesülteknek és foglyoknak sem kegyelmező irtóháború: magának a polgári lakosságnak megélhetését, sőt puszta életét is kockára tették a császári csapatok hadműveletnek nem nevezhető akciói. Nem is kellett, hogy befogadja a nép a várva várt kuruc vitézeket: elég volt a hír, hogy megfordultak lakóhelyén, máris indultak a császáriak és rác segédcsapataik, hogy égessék, pusztítsák a falvakat, vágják, öljék lakosaikat. S 1708-tól fogva mindezt még tetézte a pestisjárvány hosszan tartó, a termelőmunkát is megbénító, majd a további évtizedekben meg-megújuló, s kivált az 1730-as esztendők végétől roppant mértéket öltő pusztítása.

A század folyamán Erdély népét kivándorlások is fogyasztották. 1711 után a jobbágyság nem jelentéktelen része menekült a földesúri elnyomás alól nyugat felé, a töröktől visszahódított Tiszántúlon próbálva megteremteni magának egy új, jobb, szabadabb élet föltételeit. A határőrségbe kényszerítést bevezető 1764. évi mádéfalvi vérengzés a székelység jelentős részét bírta rá, hogy ősi hazájának búcsút mondva Moldvába s Bukovinába bujdossék. Nem volt hiány időnként románok kivándorlásában sem, ám ezt többnyire felülmúlta gyakori beköltözésük.

A különböző etnikumok számarányának megállapításához az 1720 körüli, adókivetés céljára készült összeírások, valamint a korszakunk végén végzett népszámlálás alapján juthatunk. Ezek szerint a háztartások száma 1720–1790 között 100 740-ről 265 778-ra gyarapodott. Ha az egész népességet 1700-ban 700 000-re, 1790-ben 1 716 000-re becsüljük, kilenc évtized alatt 145,14%-os növekedésről beszélhetünk. Vagyis az ország lakossága majdnem két és félszeresére szaporodott korszakunk folyamán. Az 1790. évi létszám népi megoszlása pedig hozzávetőleg a következő képet mutatja ezrekben számolva: magyar 532 (31,00%), német 251 (14,63%), román 875 (50,99%), ruszin 6 (0,35%), habán 8 (0,47%), örmény 5 (0,29%), görög 1 (0,06%), szerb 1 (0,06%), bolgár 1 (0,06%), zsidó 3 (0,17%). Sokfelé cigányok is voltak, együtt vagy 33 ezren (1,92%); őket 11. József (1780–1790) próbálta meg – kevés sikerrel – a községek szervezetébe tagolni, földműveléshez szoktatni, gyermekeiket a katolikus plébánosok gondjaira bízni. Amint a számok tanúsítják, a románok valamivel több, mint felét tették ki Erdély lakosságának, amiben a sűrű bevándorláson és jelentős természetes szaporodásukon kívül annak is szerepe volt, hogy jó részük a hegyek között élvén, kevésbé volt kitéve a zivataros idők életet fogyasztó viszontagságainak. Onnan, s a román fejedelemségekből Erdélynek csaknem minden részére eljutottak (legkevésbé a Székelyföldön vertek gyökeret), s különösen nagy számban voltak találhatók a szászok között (a „Királyföldön”) és a magyar vármegyékben. Viszont a magyarok, a székelyek és a szászok régtől fogva nagyjából összefüggő területen helyezkedtek el.

Az 1766 óta nagyfejedelemség rangjára emelt ország területének és helységeinek a még a középkorig visszanyúló államszervezet egységei közötti megoszlását 1778-ból a következő táblázat mutatja:

Terület km2 % Sz. kir.

város számMező- város szám Falu-szám

Helység

szám

Összes

km2

%-a

Magyar vármegyék

32 095 52,87 2 37 1 431 1 470 57,65

Székelyföld

11 863 19,54 1 11 406 418 16,39

Szászföld 10 990 18,11 6 14 241 261 10,23


Partium 5 751 9,48 - 7 394 401 15,73

Összesen 60 699 100,00 9 69 2 472 2 550 100,00

A Részekre s azután a magyar megyékre láthatólag több jutott a településekből, mint a terület egészére, azaz ott a helységek sűrűbben sorakoztak, de egyenként átlag kevesebb lakossal. A szabad királyi városok nagy többségéta szászok mondhatták a magukénak. Egész Erdélyre vonatkozólag az 1786. évi népszámlálás a házak s a bennük lakók számáról is tájékoztat, s az is kiszámítható, hogyegy háztartáshoz átlag hány személy tartozott. Eszerint egy-egy szabad királyi városban átlag 1271 házat, 1856 családot és 8283 lakost számláltak. Egy házra tehát 1,46 család, illetőleg 6,52 fő jutott, 1 háztartáshoz pedig 4,46 fő tartozott. A többi helységben 93 volt a házak, 105 a családok, 525 a lakosok száma átlagosan, úgyhogy 1 házban 1,12 család, illetőleg 5,63 személy lakott, egy-egy család pedig 5,01 tagot foglalt magába. Különbség tehát város és falu között főképp kiterjedésben mutatkozott;amint az nyilvánvalóan kifejelésre jutott a házak átlagban közel tizennégyszeres számában. A házak befogadóképessége s az egy-egy háztartáshoz tartozók száma azonban már korántsem árult el hasonló eltéréseket.

Mindez általában véve nem tükröz valami jelentős ipari-városi fejlődést. Tízezernél több lakost 1786-ban csak Brassóban (17 792), Nagyszebenben (14 066) és Kolozsvárt (12 928) írtak össze, de a két utóbbi e téren többet köszönhetett Erdély igazgatásában betöltött vezető szerepének, mint a céhrendszer korlátai közé szorított kézművességének s az ottani kereskedelmi tevékenységnek. Fejlettebb ipar és kereskedelem már régtől fogva leginkább Brassóban összpontosult.

Erdély gazdasági életének fontos jellemzője volt, hogy Magyarországról főképp vásznat, posztót, bort hozott be. Oda viszont – s amennyire lehetett, rajta keresztül Ausztriába is – mindenekelőtt élő állatot,elsősorban szarvasmarhát vitt ki, a behozatalt messze meghaladó értékben. Ahány lábasjószágot tudott nevelni vagy szerezni valaki, annyit hajthatott a közös legelőre, a községi pásztor keze alá; csak nagy urak nyájai legeltek külön a többitől. A magyarok ökörrel művelték földjeiket, s általában a szarvasmarhatartást részesítették előnyben, a szászok viszont lóval végeztek minden fogatos munkát. Egy 1772. évi adat szerint a magyarok lakta föld volt igásállattal a legjobban ellátva (egy hektár szántóföldön átlag 1,17). De különösen a juhtartás jutott nagy szerephez; főként román pakulárok folytattak nagy arányú vándorpásztorkodást (transhumance), hagyományos juhfajtákból álló nyájaikat télen a síkságon, gyakorta a Havasalföldön, nyáron a hegyek között legeltetve. Sertést is tekintélyes számban tartottak: a bőséges tölgy- és bükkerdők makkoltatás révén jó alkalmat adtak átteleltetésükre, sőt hizlalásukra. A kecske sok kárt tett az erdőkben, ezért sokan el akarták tiltani tartását, ám a szegények megélhetésének biztosításában fontos szerepet töltött be, kivált, hogy télire nem kellett számára szénáról gondoskodni.

A szántóföldön uralkodó gabonafélék termesztése a nyomásos gazdálkodás kötöttségei között folyt. A háromnyomású rendszer csak lassanként nyert teret a kétnyomásos gazdálkodás rovására, pedig ugyanazon a területen harmadával nagyobb vetésmezőt tudott biztosítani a kalászosoknak. S ez főként a mindennapi kenyeret adó termés növelése szempontjából lett volna fontos, mely jó és rossz évek átlagában alig haladta meg az elvetett magmennyiség négyszeresét. Eredetileg a kertek sövénye mögött szorongott, de már kezdett a szántóföldre kitörni a kukorica; immár főtápláléka lett a románoknak. Meghonosodott a dohány is. A felsőbb helyről jövő bíztatás és támogatás ellenére idegenkedve fogadott burgonya terjedésének útját ínséges esztendők egyengették. Régóta helye volt – ugyancsak a külső kertekben – kendernek, lennek, káposztának.

A mezőgazdaság fejlődésére súlyosan nehezedett, hogyalakosságnak kilenctizedét alkotó parasztság,melynek munkájára az egész agrártermelés épült, a földesúri elnyomás, kisajátítás és kizsákmányolás terhe alatt sínylődött. Szabad parasztnakcsak a falvakban élő szászok és többségükben a székelyek voltak mondhatók, de az utóbbiak közül mind többen süllyedtek jobbágysorba. A magyar és a román paraszt ellenben 1785-ig az örökös jobbágy igáját kényszerült hordozni. Hogy mennyi földet művelhetnek maguknak, s ennek fejében milyen és mekkora szolgáltatásokra kötelesek, általában az uraság önkényétől függött, ami országosan áttekinthetetlenné tette helyzetük alakulását. Mária Terézia igyekezett ugyan valami rendet teremteni a rendezetlenségben, de a magyarországi úrbérrendezéshez hasonló szabályzat kiadását meghiúsította az uralkodó osztály vezetőinek ellenállása. Amit mégis elérni gondolt, azt a Bizonyos Punctumok 1769. évi kiadásában összegezte. Ezek a korábbi rendelkezésekből kiindulva írták elő, hogy minden jobbágy – tekintet nélkül arra, mennyi földet bír – hetenként legföljebb 4 napot dolgozzék kezével, fogattal pedig, ha elég ökröt tud szekér elé vagy járomba fogni, hármat. A földdel és elég ökörrel rendelkező zsellér akár kézzel, akár marhával 2, ha pedig csak belső telke van, vagy az sincs, kézi munkával 1 napig szolgáljon hétszámra, ugyancsak napkeltétől napnyugtáig. Távolabb lakót egyfolytában 2-3 hétig is robotra lehetett fogni úgy, hogy utána ennek megfelelő


időt a maga munkájára fordíthasson. Adnia kellett továbbá a jobbágynak tizedet, s ahol szokásban volt, kilencedet is termelvényeiből; ezeket tartozott a földesúr által kijelölt helyre szállítani, ezen fölül a szokásban levő vagy azzá lett termény- és pénzszolgáltatásokat teljesíteni. Köteles volt a jobbágy- és zsellérasszony 4 font kendert, lent vagy gyapjút megfonni. A faluhatárnak „különböző mivolta szerint” kellett a jobbágynak szántóföldet és kaszálót juttatni, hogy mennyit, azt „okosságára” bízva a földesúrnak, „úgy mindazonáltal, hogya szegény Község meg ne szüküljön”. Engedni továbbá a jobbágy és zsellér jószága számára legelőhelyet, épületre s tűzre fát, sertéseinek idegeneknél olcsóbban makkoltatást. Igaz, ugyanakkor lehetővé tette a rendelet jobbágynak és zsellérnek, hogyha nem kapják meg az uraságtól, ami megilleti őket, vagy ha ő velük „felette és rendkívül” keményen bánnék, a „szüntelen folyó Táblákhoz” folyamodjanak, hol alispánnak, illetőleg alkirálybírónak s a szegények ügyvédjének támogatni kellett őket, hogy a méltatlanságért igazságot kapjanak. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a paraszt hosszas és körülményes eljárás árán is ritkán nyert elégtételt.

Földesúri jogaival azonban korántsem élhetett és élhetett vissza az egész nemesség,melynek arányszámát az első népszámlálás alapján a lakosság 4,36%-ára lehetett becsülni. (Igaz, az összeírók, igazolást nem kérve, mindenkit nemesként vettek föl, aki annak mondta magát.) Szép számmal voltak puszta címeres nemeslevéllel rendelkező armalisták, azután „egyházi”, azaz egytelkes nemesek, kiknek jobbágyuk nem volt, legföljebb zsellért tartottak. S egyre többen lettek a további kisbirtokos nemesek, mert a hagyatékon való sűrű osztozkodás elaprózódással járt, márpedig a nyomásos rendszerbe való betagolódásból következő szétszórtságon kívül sokszor több falunak is másokkal együtt volt birtokosa a földesúr. De a magyarországi viszonyokhoz képest a közép- és a nagybirtok is csak jóval szerényebb kiterjedéssel dicsekedhetett. Mivel a társadalmi munkamegosztás nem ért el fejlettebb fokot az ország túlnyomó részében, nemcsak a kisebb, hanem a közepes, sőt a nagyobb birtokok jelentős részének hozama is alapjában véve a földesúrnak s háza népének bőséges ellátására szolgált, a pénzforgalomhoz csupán a legszükségesebb mértékben kapcsolódott. Ahol azonban felvevő piac mutatkozott elérhető távolságban, kialakultak az árutermelésre berendezkedett nagyobb birtokok, s a század második felében a majorkodás még gyakoribb lett. Ilyen uradalmakban világlott ki leginkább, mit eredményezett az, midőn az uraság „okosságára” maradt a jobbágynak való földjuttatás: későbbi adatok szerint a föld osztályozásának megfelelően országosan nem jutott több egy egész jobbágytelekre 2,30–8,06 hektárnyi szántónál és 1,15–3,45 hektár kaszálónál. S főképp a piacra termelő földesuraságokat jellemezte a nagyobb pénzjövedelemre törő jobbágysanyargatás.

A feudális – rendi tagozódás a szabad székelységen belül is megvolt, honvédő hivatása teljesítésének mértékéhez igazodva. A főúri rangnak megfelelően besorolt primorok, azután a lófők, végül a gyalogosan katonáskodó darabantok közti származásbeli korlátokat azonban mindinkább áttörték a vagyoni helyzet változásai. Külön sérelem érte a szabad székelyeket, hogy egy részüket a határőrségbe kényszerítették. Ám az ősi földjébe gyökerezett székely nép – ragaszkodva falutörvényeihez s őrködve autonóm faluközösségi igazgatásán és törvénykezésén – az egymásrautaltságból fakadó együttes gazdálkodásnak, a bensőséges együttélésnek megragadó példaképét hagyta az utókorra.

***

Képmagyarázatok

A pozsareváci békekötés színhelye.

A 16 évig tartó törökellenes felszabadító háború eredményeképp a Szent Liga és a szultán képviselői 1699. január 26-án békeszerződést írnak alá Karlócán (Szerém vm.). Ezzel Magyarország – Temesvár és vidéke kivételével, amely továbbra is a szultán fennhatósága alatt marad – felszabadul a török uralom alól. Erdélyt és a Bácska területét tartományként a Habsburg birodalomhoz csatolják. A Habsburg birodalom és az oszmán birodalom közötti végleges „területrendezést” az osztrák–török háborút lezáró, 1718. július 21-én megkötött pozsareváci (Szerbia) béke foglalja magában. A Porta lemond a Szerémségről, Temesvárról, Belgrádról, valamint kisebb szerbiai, boszniai és havasalföldi területekről.

Az így Habsburg uralom alá került, visszafoglalt délvidéki területeket – Erdély mintájára – külön tartományként (az ún. Bánság) kezelik,

1784. október 31-én a Zaránd megyei Mesztákonban román parasztfelkelés tört ki. A kincstári uradalom jobbágyai kiváltságaikat elvesztve (gabona és élelem vám- és harmincadmentes behozatala, terményjáradék), csalódottságukban, hogy az erdélyi határőrezredek megerősítése céljából elrendelt összeírást – a tömeges jelentkezések miatt – leállították, fegyveresen akarták sérelmeik orvoslását kikényszeríteni. Nicolea Horea, Ion Cloşca és Gheorghe Crişan vezetésével a felkelők november 7-én elfoglalták és feldúlták Abrudbányát és Verespatakot, s a felkelés átterjedt a környező megyék területére is. A császári-királyi katonaság csak november


21-én kezdte meg a felkelés leverését. December 7-én Crişan serege, majd december 31-én Topánfalvánál Horea és Cloşca seregei fölölt arattak győzelmet. A vezetőket letartóztatták, Horeát és Cloşcát kerékbetörték, testüket – a börtönben öngyilkosságot elkövetett Crişan testével együtt – felnégyelték.

2. Képek


1. Erdély a Habsburg BirodalombanTRÓCSÁNYI Zsolt

Erdély a Habsburg birodalomban

A Habsburg birodalom másodrangú európai nagyhatalom 1714, a spanyol örökösödési háború lezárulta után is. Az ún. „tengeri hatalmak” – Anglia és az egyre gyengülőbb szerepet játszó, de még mindig nagyhatalom Hollandia – szövetségese, de egyben függvénye is.

Ebbe a Habsburg monarchiába integrálódik bele először 1690-ben, majd a Rákóczi-szabadságharc után 1711-ben majd másfél évszázadra Erdély. A kuruc idők után visszaáll az 1690-es években kialakult kormányzati rendszer: Erdélyben az eredetileg a fejedelmi tanács jogutódaként megalakult Gubernium (kormányzóság, későbbi magyar nevén főkormányszék), mint a közigazgatás és bíráskodás országos irányítója, Bécsben az erdélyi Udvari Kancellária, s legfelül a Habsburg birodalom „minisztertanácsának” erdélyi tagozata (Ministerialkonferenz in rebus Transsylvanicis). Ez az új integráció egyelőre alig kíván mást Erdélytől, mint hogy lássa el a birodalom keleti-délkeleti előretolt hadállásának szerepét. Nem saját erejéből. A székelyeket, akiknek katonáskodási kötelezettségét a Diploma Leopoldinum (1691) még emlegeti, 1711 után lefegyverzik. Az előretolt állásban a birodalom egységes zsoldos hadereje teljesít szolgálatot. Így érthető, hogy a birodalom vezető elitjének „katonai pártja” kísérletet tesz rá az 1730-as évek elején, hogy teljes katonai uralmat hozzon létre Erdélyben. Bornemissza János erdélyi alkancellárnak nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy megbuktassa ezt a kísérletet. Saját jól felfogott érdekében is tette – egy katonai uralom alatt álló Erdélynek ti. nem lett volna szüksége erdélyi Udvari Kancelláriára –, de egyben Erdély maradék feudális alkotmányosságát mentette meg ezzel.

Teljes katonai uralom – noha erre törekedett a birodalom vezetésében erős „katonai párt” – nem épült ki Erdélyben. De nem épült ki olyan, a haladás eszközéül szolgáló abszolutizmus sem – legalábbis az 1740-es évek végéig –, amilyet osztrák és magyar történetírók néha hajlamosak elképzelni. A birodalom legfelső kormányköreit Erdéllyel kapcsolatban egyelőre csak az érdekelte, hogy befolyjanak onnan az adók és kincstári jövedelmek. Ez az adóösszeg 1711 után 750–800 ezer Ft volt – békeévekben. Háború idején felment 1 millió fölé. Ez pedig az Apafi-kori felemelttörök adónak is öt-hatszorosa volt.

Az adó biztosításán túl a Habsburgok érdeke Erdély egyfajta felekezeti „homogenizálása”is. A katolikus Habsburg kormányzat igyekszik katolikus hegemóniát kialakítani Erdélyben, ahol a négyrecepta religio (bevett vallás) elve az alkotmány egyik alappillére – a gyakorlatban erős református hegemóniával – még az 1690-es években is. Elsősorban a kormányhatóságok főtisztségeit juttatja a katolikusoknak, bárhogy „jelöl” is az országgyűlés e tisztségekre. A Gubernium élére, 1711 utáni helyreállításakor egy olyan család reprezentánsa kerül Kornis Zsigmond személyében, aki korábban, a református fejedelmek alatt is hű maradt katolikus hitéhez. Főtisztségek csábítása visz a rekatolizációra olyan, a későbbiekben a kormányzatban vezető szerepet játszó személyeket, mint például Pongrácz György, a szatmári béke Erdélyt illető példányának egyik aláírója. Megindul a szász vezető rétegben is a rekatolizáció; itt is a tisztségek elnyerése a legfőbb mozgatóerő. Az unitáriusokat pedig lassanként kizárják a főtisztségekből.

A katolikus homogenizálásnak egy fontos ága Erdélyben a kereszténység bizánci, keleti ágához, az ortodoxiához tartozó románok vallási uniója. A vallási unió kísérlete már az 1690-es évek végén megkezdődik. Az uniálásnál nem követelik meg a görög hitűektől vallási szertartásaik megváltoztatását, csak a pápa főségének elismerését, és amellett a keleti kereszténységet a katolicizmustól elválasztó másik három fő teológiai tétel feladását. Az uniáltatás politikai célja elsősorban a havasalföldi és moldvai, tehát török főségalatt élő egyházfők hatalmának megszüntetése az erdélyi görög hitűek felett. A görög hitű papságot a 17–18. század fordulóján sikerül is átvinni az új unitus (mai szavunkkal görög katolikus) egyházba, a hívek azonban tiltakoznak. A Rákóczi-szabadságharcban a vallási unió összeomlik, de 1711 után ismét felélesztik. A vallási unió kérdése akkor válik nagy súlyúvá, amikor az 1720-as évek végén lnochentie Micu-Klein kerül az unitus püspöki székbe. Inochentie Micu-Klein felemelkedését és püspökként játszott politikai szerepét elsősorban az magyarázza, hogya Habsburg birodalom politikai elitjének bizonyos tényezői eszközt láttak benne a protestáns magyar rendek megtörésére. Az ellenreformációs irányzat ti. ki akarja erőszakolni, hogy a 17. században hozott, Habsburg- és katolikusellenesnek tekintett törvényeket töröljék Erdély törvénykönyveiből. E törvények a gyakorlatban azonban már rég elavultak, így valójában nem vallási, hanem hatalmi harcról van szó mindkét oldalon: katolikus részről a protestáns (elsősorban református) rendeket kívánják megtörni, a protestánsok pedig Erdély egész jogrendjének megváltoztatásától tartanak. Inochentie Micu-Klein kitűnően felhasználja ezt a hátvédet:


kérvények sorát nyújtja be a központi kormányhatóságokhoz, előbb csak egyháza jogait követelve, azután hitfelei tisztségekben való részesítését, magának guberniumi tanácsosságot. Az utolsót nem kapja meg, bárói címet azonban igen, s egyben helyet az országgyűlésben is. Érvrendszerében 1735-ben jelenik meg a dáko-román kontinuitás gondolata. 1742-ben már társadalompolitikai igénnyel is fellép: a robot heti 2 napra csökkentését sürgeti – lényegében ezzel adva példát annak a későbbi román nacionalista érvnek, amely Erdély társadalmi ellentéteit a „magyar úr–román jobbágy” ellentétre egyszerűsítené, erős elrajzolással. Utolsó nagy gesztusa 1744-ben egy olyan zsinat összehívása, amelyen már világiak is részt vesznek. A zsinat itt már egyfajta „nemzeti gyűlés” – Micu-Klein bukása árnyékában. Bukását a Habsburg- és katolikusellenesnek ítélt törvények eltörlése okozza az 1744. évi országgyűlésen. Az unitus püspökre ezután nincs már szükség a rendek sakkban tartására. Bécsbe idézik vizsgálatra, onnan Rómába menekül. Modern román nemzeti mozgalom nem alakult ki Micu-Klein tevékenysége nyomán, ennek nincsenek meg a feltételei. A vallási unió zavarai azonban magukkal hozzák az ortodox hiten maradtaknak az orosz birodalom által támogatott aktivitását.

A 18. század derekán Erdélyben is indokolttá váltak bizonyos reformok. A birodalom elsősorban pénzügyi reformokkal próbál kilábalni a sorozatos katonai vereségek – a lengyel trónöröklési háború, a török háború, a spanyol örökösödési háború – által láthatóvá tett bajokból. A rendek 1746-ban átgondolt tervet dolgoztak ki új adórendszerre. Volt is rá elég okuk: a régi kapuadó-rendszer elavult, az adóterheknek az egyes natiók közötti elosztása állandó viták tárgya, az adóhátralékok vészesen nagyok. Amikorra azonban az adóreform alaprendelete elkészül (1754), már a Haugwitz-féle adóreformok sorába illeszkedik bele. Az 1754-re elkészült új adórendszer fej- és vagyonadó. A fejadó nagysága az adózó rendi jogállása szerint van kiszabva, a vagyonadó egységes, csak a Szászföldön fizetnek magasabb földadót, mivel az nem földesúri föld. Az iparosokat, kereskedőket három osztályba sorolják a jövedelemadó tekintetében aszerint, hogy forgalmasabb vagy szegényebb helységben laknak, s további három-három kategóriába jövedelmük szerint. Létrejött tehát az első abszolutisztikus adórendszer Erdélyben: bár országgyűlési tervek alapján, de végső formájában kormányhatósági főtisztviselőkdolgozták ki, uralkodói rendelettel és a Mária Terézia által kiküldött királyi biztossal vezették be – ezzel gyakorlatilag feleslegessé téve az országgyűlési adómegajánlást.

Erdélynek a birodalmon belüli elhelyezkedéséből következett az erdélyi határőrség létrehozásának terve is. A határőrség – letelepített katonák vagy határszéli parasztok bizonyos szabadságok fejében katonáskodásra, elsősorban határvédelemre való kötelezettsége – szegény országok tipikus intézménye a nagy pénzekbe kerülő zsoldos katonaság pótlására. Ilyen határőrezredeket hoznak létre az 1760-as évek első felében a Székelyföldön, Naszód vidékén és a déli, nagyrészt románok lakta határvidéken. Természetesen másként reagál a határőrség közé sorozásra a szabadságát féltve őrzőkisnemes vagy szabad székely, másként a jobbágyparaszt, aki számára ez sorsának mégiscsak javulását jelenti. A határőrség a székelyek többségénél állandó elégületlenség tárgya, jogainak korlátozása, míg a román határőrség erőteljes iskolarendszert köszönhet ennek az intézménynek.

Tulajdonképpen a határőrség továbbfejlesztésének egy rosszul sikerült kísérlete a kiváltó oka az 1784. évi nagy jobbágyfelkelésnek, a Horea–Cloşca-felkelésnek. A mélyebb okok az érchegységi parasztnép helyzetének hirtelen romlása, s az erdélyi jobbágyság helyzetének rendezetlensége voltak. (Erdélyben Mária Terézia alatt nincs úrbérrendezés, később is csak félbemaradt kísérletek történnek erre.) A felkelést az erdélyi császári katonaság viszonylag kis erőkkel leveri, még mielőtt II. József erre vonatkozó parancsa megérkeznék. Vezetőit elrettentő kegyetlenséggel kivégzik. II. József halálával, úgy látszik, Erdélyben is új korszak kezdődik. 1790 végén összeül az országgyűlés. A rendek olyan törvényalkotó tevékenységbe kezdenek, amire sem korábban, sem később nem volt példa Erdélyben: zömében konzervatív, késő feudális rendi alkotmányozás, Erdély 1780 előtti jogrendjének törvényekben rögzítése. Ami új a rendek egy részének gondolkodásában, az az országgyűlési ún. rendszeres bizottságok (systhematica deputatiók) munkálataiban jut majd kifejezésre. Ezzel a rendi alkotmányozással függ össze Erdély Magyarországgal való uniójának követelése. Ennek értelme ekkor Magyarország és Erdély rendjei felől egyaránt a rendi alkotmányosság megerősítése, s legfeljebb másodlagosan nacionalista tendenciák.

II. Lipót az erdélyi és magyar országgyűléssel szemben defenzívába kényszerül, s ez a Habsburg defenzíva most már 1848-ig tart. Magyarország és Erdély uniójának kérdését azonban le tudja vétetni a napirendről. Az Erdélyben is lángra lobbant magyar nemzeti mozgalmat gondolkodóba kívánta ejteni annak jelzésével, hogy nemzeti törekvései másoknak is vannak Erdélyben: erre a román nemzeti mozgalom jelentkezése adta meg a lehetőséget. Inochentie Micu-Klein politikaiaktivitásának közel fél évszázadig nem volt folytatása. Az 1750–1780-as évekre azonban felnőtt az erdélyi románságban egy értelmiségi csoport (nem nagy számú, de nívós és a kor szellemi áramlataival, néha némi fáziskéséssel, de lépést tartó), amely hangot adott az erdélyi románság politikai igényeinek. Ez a csoport állt a román memorandum, a Supplex Libellus Valachorummögött, amelyet 1791 tavaszán nyújtottak be II. Lipótnak. Legfontosabb követelése a románság negyedik nemzetkénti bevétele Erdély alkotmányába. Az uralkodó az országgyűlésnek küldi le a kérvényt – utasítsa el az.


A rendszeres bizottságok javaslatai közül értéket a modern gondolatokat tartalmazó gazdaságpolitikai munkálat, a bírói szervezet reformjának szellemes terve, a felvilágosult büntetőtörvénykönyv-javaslat, a felvilágosult abszolutizmus iskolapolitikai elveivel versenyképes oktatási tervezet képvisel. A javaslatok 1810-ig nem kerültek országgyűlés elé. Az 1810–1811. évi országgyűlés szorgalmasan megvitatta a közigazgatási és törvénykezési bizottság javaslatait, hozott is ezek alapján – jókora hátrálásokkal – közel száz törvényjavaslatot, amelyekből az uralkodó, csak néhányat (részben teljesen jelentékteleneket) erősített meg az 1810-es évek második felében, illetve az 1830-as években. Addigra a Habsburg vezető eliten a teljes konzervativizmus lett úrrá; mindazt, amihez a rendekhozzászóltak az 1790-es években, a kormányzatteendőinek deklarálta. A Supplex Libellus Valachorum ügyét az egyházügyi rendszeres bizottság tárgyalta (miután az 1790–1791. évi országgyűlés úgy nyilatkozott, hogy a román nemesnek stb. ugyanazok a jogai Erdélyben, mint a nem románnak), a felvilágosodás szellemében a román nép művelésére egyszerűsítve a kérdést. Végül is egy ortodox pap- és tanítóképző szeminárium terve született belőle – az erdélyi románság mint politikai entitás jelentkezésére nem reagált a bizottság.

A Habsburg birodalom „győztesen” került ki a francia háborúból. Olyan „nagyhatalomként” azonban, amely 1815 után lehetőleg kerül minden konfliktust, hacsak nem helyi (olasz stb.) szabadságmozgalmak eltiprásáról van szó. A kezdeményezés a belpolitikában is a másik fél kezében van, a lassan liberális ellenzékké alakuló rendi erőkében. Szimbólumnak tekinthető, hogy amikor a Habsburg abszolutizmus egy utolsó kísérletet tesz Erdély létkérdéseinek rendezésére, és újból megkísérli az úrbérrendezést (1819–1822), a kísérletnél még Cziráky Antal kamarai alelnök az úrbérrendezés királyi biztosa, s a huszonegynéhány éves báró Wesselényi Miklós ágál a megyegyűlésen a rendezési tárgy ellen, annak „alkotmányellenessége” miatt. Az 1830-as években pedig Wesselényi, a magyar és erdélyi liberális tábor vezére már támad, s Cziráky, mint a magyar konzervatívok fő tekintélye, védekezik ellene.

Amikor a kormányzat 1833-ra veszélyesnek érzi az erdélyi ellenzék vezette politikai mozgalmakat, királyi biztostküld oda, egy altábornagyot,Vlasits horvát bánt. 1834 elején Kolozsvárott, egy utcai tüntetés alkalmával már fegyverrel támad a katonaság a tömegre. S van nyers erőszak 1835 februárjától is, az 1834–1835. évi országgyűlés feloszlatása után: a Habsburg-dinasztia egyik mellékágából való Estei Ferdinánd főherceg teljhatalmú királyi biztosként veszi át Erdély polgári és katonai kormányzatának vezetését.

Ebben a helyzetben a liberális ellenzék 1790–1791 egyik fegyveréhez nyúl: a Magyarországgal való unióhoz – de most már más értelmezéssel. Az unió most a Magyarországon a liberális ellenzék által már elért vívmányok érvényesítését jelentené Erdélyben is. Az 1834–1835. évi erdélyi országgyűlésen a Wesselényi körül tömörülő ellenzéki tábor kísérletet is tesz rá, hogy az ugyanakkor ülésező magyar országgyűléssel együtt harcolja ki ezt.

Az uniót a birodalom legfelsőbb kormányzata buktatja meg. Az abszolutizmus nyers formái elleni harcban, 1834–1835-ben még nincs különösebb hasadás az országgyűlés magyar és szász résztvevői között. A Brassóban pár évvel később lapot szerkesztő liberális Bariţiu nem különül el a magyar liberálisoktól. Más lesz a helyzet azonban az 1840-es években, amikor az országgyűlés 1841–1843-ban törvényt hoz a magyar nyelv hivatalos használatáról: a nyelvharc egymás ellen sorakoztatja fel a nemzetiségeket. Ekkor válik világossá: amíg a három etnikum (magyar, szász, román) együttélése mostanáig nem volt problematikus, most a modern, polgári nacionalizmus megjelenése más helyzetet teremt. A régi rend megtalálja azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül sakkban lehet tartani az őt támadó erőket, mindenekelőtt a liberális magyar nemességet: a különböző nacionalizmusok közötti ellentétek kiaknázásával. És még valamivel: 1834 végén, az országgyűlés nagy harcai idején egy falu engedetlen parasztjaival ijesztgetik az ottani birtokosokat, akik éppen a liberális vezetőket adó Zeyk család tagjai. 1848–1849 réme, a nemzetiségek és társadalmi erők egymás elleni kijátszása s az ebből keletkező polgárháború már előrevetik árnyékukat. 1848 tavasza nem a legjobb előjelek között köszönt Erdélyre.

2. Képek


1. Változásra váró erdélyi társadalomMISKOLCZY Ambrus

Változásra váró erdélyi társadalom

„Nem tudtam volna kedvezőbb korszakot választani Erdély felkeresésére. A múlt emlékei még élnek, a táj megőrizte eredeti jellegét, de nem nehéz kitalálni, hogy el fogja veszíteni. Lassan minden vonás elhalványul, amíg a kép nem válik a mi vidékeink másolatává.” Az az Auguste de Gerando írt így az 1840-es évek derekán, aki a gróf Teleki családba nősülve Erdélyt és vele Magyarországot hazájának választotta. Ekkor már látta, de még nem érezte igazán a közép-európai lét viszonylagosságát. Egyenes vonalú fejlődést jósoló szemlélete kiáltó ellentétben állt az erdélyi kortársak életérzésével. Ők is tudták, tudatosították, hogy – mint a kolozsvári Vasárnapi Újság 1843-ban írta – beköszöntött „a vajúdás kínos korszaka”, de egyre jobban tartottak a hanyatlástól, és minden társadalmi réteg és csoport rettegett sorsa rosszabbra fordulásától, miközben a maga módján és eszközeivel alkalmazkodott és változást akart.

Urak és parasztok

Erdélynek a 18. század végi másfél milliós népessége az 1840-es évekre kétmillió fölé emelkedett. Úgy látszott, hogy a népesség gyorsabban nő, mint a megtermelt, illetve a hagyományos módszerekkel megtermelhető anyagi javak összessége, hiszen a termőterület növelése komoly nehézségekbe ütközött. Ugyanakkor a viszonylagos túlnépesedés a hagyományos foglalkoztatási szerkezet következtében munkerőhiánnyal, a „földszűke” a föld kihasználatlanságával járt együtt. A szántók átlagban mintegy 40%-át évente ugaron hagyták, hogy visszanyerjék termőképességüket. Az állandó legelők mellett így azugarföldek biztosították a veszélyesen apadó és romló állatállomány eltartását. Földművelés és állattartás viszonyában törékeny egyensúlyi helyzet alakult ki. A kiutat az ugar eke alá fogása biztosíthatta, de csak úgy, ha azzal egy időben az állattartás gondját istállózással és takarmányozással megoldják, és trágyázással fokozzák a földek termőképességét.

A lakosság család- és háztartásszervezetének alakulásával alkalmazkodott. „A túlélés stratégiáinak” alkalmazása azonban hosszú távon nem sok jót ígért. Lássunk két szélsőséges példát. Az egyik: a szászok, bár nem olyan korán házasodtak, mint a románok, mindent megtettek, hogy két gyermeknél több lehetőleg ne jöjjön a világra, ne aprózódjék tovább a föld. Viszonylagos jólétükért ígyszámbeli fogyásukkal is fizettek. Ezzel szemben a másik: a nagyobbrészt román etnikumú jobbágyság körében inkább „azon szokás divatozott, hogy az apa haláláig gyermekei nem osztják szét a telket, azután is a kisebb testvérek a nagyobb köré húzódtak, s ígyéltek közös háztartással tűrhető jólétben, oly vagyon után, mely szétdaraboltan egyiküknek sem nyújtott volna életmódot. A munka lévén életforrásuk, a család népesedése nem szomorítá az apát, annál több erő dolgozott házánál; minden született gyermek új tőkepénze volt a szegény családnak” – legalábbis a múlt megszépítő távlatából így látta Dózsa Dániel az 1860-as években, elfeledve, hogy az 1840-es években milyen komor látványt nyújtottak az egy szobában élő 10–15 fős családok.

Nemcsak a román többségű megyékben volt ilyen rossz a helyzet. A Székelyföldön a házasság későbbre halasztásával próbálták kivárni, amíg kialakulnak a családalapítás feltételei. Viszont kisebb lehetett a gyermekhalandóság, mert a 18. század végétől a 19. század közepéig a lakosság itt gyorsabban nőtt, évente 0,7%-kal, míg országos átlagban 0,4-0,5%-kal.

A társadalom hierarchiájának csúcsán élő birtokos nemesség körében egyre fojtogatóbb volt az az érzés, hogy a robotgazdálkodás miatt a „földesúr egy negyed rész hasznát sem veszi gazdaságának”, és „nem ápolója többé, hanem zsarolója alattvalóinak”, ahogy két korabeli középbirtokos „kötlevelében” olvashatjuk.

A gazdálkodást „az érzelmek zűrzavara” kísérte. A ravaszságáról Vén Rókának nevezett id. Bethlen János szerint egyre többen látták, hogy „a földes úrnak – közép és általános számításból szólva – vesztesége van a colonicalis [jobbágy] birtokban. Ezért colonusát úgy tekinti, mint egy unalmas, terhére vált vendéget, kinek pusztulása közelebbről reá is ható baj, de későbbre attól lehető végszabadulása egyszersmind előlépés.” A földre ugyanis már nagyobb szükség volt, mint a földet követelő jobbágyra. A bérmunka is jobb volt, mint a robot. A szőlőt inkább napszámba kapáltatták, aratáskor is szívesen fogadtak vándormunkást. De a gazdálkodás módjáról uralkodó nézetekben a zűrzavart mutatja, hogy ugyanakkor még sokan nélkülözhetetlennek tartják a robotot. Mert ha rossz is volt a robot, ingyen volt. Ez magyarázza, hogy amíg Magyarországon a birtok kiterjedése, Erdélyben még a jobbágyok száma volt a gazdagság mértéke. Sok földesúr tanácsosnak tartotta, hogy élelmet biztosítson robotosainak, nehogy máshoz menjenek. Erőszakoskodni sem volt mindig tanácsos, segített a furfang. A görögkeleti és görög katolikus vallás 100 ünnepnapot követelt, negyvennel többet, mint a többi


felekezet híveitől. Az a földesúr, akinek a következő hétre járt volna csak az ingyen munka – a korabeli magyar publicisztika nagy felháborodására –, megegyezett a pappal, hazudjon ünnepet híveinek, ezek pedig némi pálinkáért szívesen dolgoztak, úgy vélve, hogy az a szent, akit munkával megsértettek, a földesúr vetésén áll bosszút és nem az övékén.

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Erdélyben – Magyarországtól eltérően – nem volt urbárium: olyan állami összeírás, amely feltünteti a paraszti használatban álló úrbéri minőségű földek kiterjedését és ennek arányában egységesen szabályozza a szolgáltatásokat. Igaz, 1819–1820-ban – az uralkodó parancsára – készítettek Erdélyben is ilyen összeírást, de bevezetésére nem került sor. Oka: az összeírás alkalmával az erdélyi furfangos parasztok sok földet titkoltak el, nehogy az állami adót felemeljék. Eközben jól eltúlozták földesúri szolgáltatásaikat. És még súlyosabb kérdés: sokan kimaradtak mindennemű összeírásból, mint pl. a kurialisták, akik földesúri tulajdonban levő földet műveltek. Márpedig a kurialista jobbágy felszabadítása esetén keserűen lakol az adó alóli mentességért, nem kap ugyanis földet. A paraszti többlettermék elsajátításában a bürokratikus abszolutista állam és a földesúr nem tudott megegyezni, és ebből egyelőre alighanem több haszna, mint kára volt a parasztságnak.

A reformkorban módosult a helyzet. Az 1840-es években a liberális reformmozgalom már maga kezdeményezte az úrbéri szabályozást. Hogy a korszerűsítés elé mennyi akadály gördült, azt éppen a kor leghaladóbb egyéniségének, báró Wesselényi Miklósnak a példája mutatja. Minél jobban gazdálkodott zsibói birtokán, annál bizalmatlanabbul figyelte a falu népe, amely eleve elégedetlen volt a földek végleges elhatárolásával. A falu ellenségének tartotta a cséplőgépet, és az ingyen kiosztott facsemetéket, vetőmagvakat sem fogadta szívesen. Ha földesuruk óvodát állított, humanizmusát a gyengeség jelének tartották, ha büntetett: bosszút forraltak. Ezzel szemben a maradi földesúr gyakran jobban kijött alattvalóival. Főleg, ha birtokának parcelláit nem akarta összevonni és aztán megszüntetni a faluval közös ugarolást. Általában pedig liberális és konzervatív egyaránt szövetkezett a paraszttal az adórovó ellen. Közös érdek volt, hogy minél kevesebb föld kerüljön be az adókimutatásba. A cinkosság azonban könnyen megbontható kompromisszum lehetett.

A bécsi kormányzat részéről nagy hatású lépésnek bizonyult az, hogy a 18. század derekán a Kárpátok mentén élő kisnemesek a jobbágyelemek egy részét rendszeres fegyveres szolgálatba fogták: ez kiterjedt a lakosság majdnem egytizedére. Ez a közvetlenül a bécsi haditanács alá tartozó határőri szervezet olyan lett, mint a kétélű kard. Az egykori jobbágyok ragaszkodtak hozzá, mivel számukra emelkedést hozott a határőrség. De gyűlölték a katonasorba került román kisnemesek, és főleg a többséget kitevő székelyek. A 140 napi fegyveres szolgálat akadályozta őket a gazdálkodásban, a tiszti vezetés gátolta fiaik tanulását. Amíg tehát a jobbágy határőr szeretett volna lenni, a határőr olyan nemes, aki önállóan gazdálkodhat, és részt vehet a törvényhatósági életben, egyszóval – ahogy akkor nevezték – polgár. Az ilyen jogilag egyenlő volt a legelőkelőbb arisztokratával, gyakorlatilag azonban szabad paraszt, és méghozzá jelentős részében szegény. Gyakran kisebb földje volt már, mint a földesúri pártfogást élvező jobbágynak, sőt vándormunkásnak kényszerült menni a Szászföldre vagy egyre inkább a dunai fejedelemségekbe.

Mindez a változás vágyát erősítette, mindenekelőtt a forrongó székelyekben. A határőrségtől való felszabadulásuk mellett az egész magyar nemesség – ahányszor csak alkalma nyílott rá – síkra szállt a diétákon. Nem véletlen, hogy Wesselényi lett a „székelyek hőse”, portréja sok otthonban leszorította a mázas korsót a falról. Gyakran úgy látszott, hogy a Székelyföldön könnyen elszabadul „a mindenki háborúja mindenki ellen”, a társadalmi emelkedési törekvéseknek mégis itt alakult ki az az egycélúsága, ami a magyar reformmozgalom bázisává tette. Itt ugyanis mindegyik réteg, csoport és egyén – birtokos nemes, határőr, kisnemes, jobbágy a másik elleni igényeit a rendi alkotmányosság érdekképviseleti fórumain vélte biztosíthatónak, és ezt a részvételen alapuló alkotmányos közéletet, többre tartotta a jó császár iránti áhítatban felolvadó naiv egyenlősdinél.

Város és értelmiség

Erős polgárság hiányában Erdélyben is a polgárosodó-polgárosító birtokos nemesség a polgári átalakulás vezető ereje. Sikere azonban paradox módon mégis a város gazdasági, politikai és művelődési szerepének súlyától függött.

Kelet felől nézve Erdély – különösen a Szászföld – a városok földje. Belső széttagoltsága azonban bénítólag hatott a városiasodás erőinek központosítására. A magyarországi kapuvárosokkal szemben (Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad) például kisvárosokból álló városrajok jöttek létre, elsősorban az áruforgalom révén. A mezőgazdaság fejletlensége béklyózóan hatott a városiasodásra. Annak a háromtucatnyi településnek, melynek lakossága a 18. század végén meghaladta a kétezret, népességnövekedési üteme a 19. század közepéig az országos átlagnak csupán a felét érte el. Az egyén számára a kisnemesi, a közösség számára a városi lét volt a


szabadság eszményének hordozója. Minden valamirevaló község, amelynek lakói iparűzéssel és kereskedéssel is éltek, városnak tartotta magát, büszke volt önkormányzatára, vagy éppen ezt akarta kiharcolni. Bánffyhunyad jobbágy vállalkozói, akik fával és állattal kereskedve a Királyhágón inneni és túli országrészeket is bejárták, szentül hitték, hogy községükből „az első magyar kereskedőváros” lenne, ha elnyernék a városi rangot. A vasművességéről híres, ugyancsak magyar Torockó prókátorai még olyan oklevelet is hamisítottak, miszerint Ausztriából jött telepesek alapították ezt a környezetéből olyannyira kiemelkedő magyar várost, tehát – hangoztatták – ezért is jogtalanul került földesúri főhatóság alá.

Városi élete élénkségével igazán csak két település emelkedett ki az erdélyi városhálózatból: a 25 ezer lakosú Brassó és a 20 ezres Kolozsvár. Brassó igazi „kereskedelmi kapu” kelet és nyugat között. Az intenzív gazdálkodás – belterjesebb mezőgazdaság, árutermelő céhes és háziipar – jellemzi. Egész Erdélyben a gazdaság itt engedelmeskedett a legkevésbé a politikának. Jogilag szász város, gyakorlatilag soknemzetiségű. A szász patríciusok kezében volt a politikai hatalom, de a gazdasági már aszerint oszlott meg, hogy az egyes etnikai-nemzetiségi csoportok milyen természet adta monopóliumokkal rendelkeztek. Például a Balkánon otthonosan mozgó görögök és görögként ismert macedorománok, bolgárok hozták a levantei gyapotot, amelynek nagy részét a magyar és szász falvakban fonták és szőtték, a jobb minőségű munkát brassói lentakácsok végezték, és valamennyiüktől az árakat „diktáló” kereskedők – köztük az egyre erősödő románok – vették át a készárut, hogy átvigyék a Kárpátokon túlra.

Erdély földje csak mintegy milliónyi juh számára nyújtott legelőt. Így látták el gyapjúval a román és székely háziipart, valamint a szász céhes ipart, melyből majd modern gyáripar születik. A fejlettebb német területekkel való kapcsolatuknak köszönhetően a szász mesterek szerszámokon kívül „német segédet” is felfogadtak. A bevándorlók új mesterségeket is meghonosítottak. Havasalföldi bojárnak és vidéki magyar nemesnek, de főleg a jobb módú román és részben bolgár, valamint a szlavóniai és dél-magyarországi parasztságnak dolgozott Brassó és vidékének ipara.

Aki Brassóba jött, csak ámult azon, ahogy „a sürgölődés, mozgás, futás, lótás, súrlódás... mint egy tengerparton a legfestőibb vegyületben hullámzik”.

Brassó „az eszmék forgalmába” is bekapcsolódott, amikor az 1830-as évek végén a németországi Johann Gött megtelepedett, és korszerűsítve a régi Honterus nyomdát, három nyelven dolgozni kezdett. A román nemzeti mozgalom számára is ő biztosított sajtót, amelyet George Bariţ szerkesztett, és liberális szellemisége miatt Havasalföldön olykor több kelt el belőle, mint Erdélyben.

Erdély fővárosa, Kolozsvár jellegzetes magyar város. Nemzetileg és társadalmilag asszimilált. A lutheránus németek közül egyre többen vallották magukat magyarnak. Az örmény városokból kereskedők húzódtak be. A zsidó asszimiláció is gyorsabban haladt, mint máshol Erdélyben. A városlakó románok csekély részét pedig itt is – ahogy általában mondani szokták – „keleti vallású” magyarként tarthatták számon. Az elzárkózó maradi polgárral szemben születőben van az új típusú polgár. A reformkorban az arisztokraták már nem kezelték le a polgárokat. Társnak tekintették őket a kaszinóban és a politikai életben egyaránt. A liberális nemesség támogatta azokat a polgári-értelmiségi elemeket, akik demokratizálni és liberalizálni szerették volna a városi alkotmányt a hatalmát féltő hivatalnok-oligarchiával szemben.

Sajátos helyet foglaltak el a bányászvárosok az Érchegységben, mely ekkortájt Európa legtöbb aranyat adó vidéke. Jellegzetes erdélyi mozzanat: a termelés egysége itt is a család. A román fejedelemségekben majd híressé váló festő, Szathmári Pap Károly figyelte meg, miként „az apa a követ vágja a fiával, leánya kihordja a lóval, s az anya a törőbe teszi”, hogy szorgalom vagy még inkább a szerencse gazdaggá tegyen. A bányavárosok nyitottak és befogadóak, a jómódú magyar és román – gyakran nemes – bányászpolgárok között nem dúlnak viszályok. Viszont a szegénység és nyomor sem volt olyan nyomasztó, mint a városokat és a jómódú bányászfalvakat övező erdőközi bányász- és pásztortanyákon. Sehol sem forrt úgy a lázadás indulata, mint azokban a jobbágyokban, akiket itt a városi központú kincstári uradalmak robotolásra kényszerítettek, és miután veszélyesen fogyni kezdett a fa, az erdőhasználatban, favágásban korlátoztak. De fa kellett a kohóknak, s az érchegységi nép jelentős része is faedények, faeszközök készítésével és eladásával kereste kenyerét, illetve erdőirtással akart legelőt szerezni. Mindez teljessé tette az ökológiai válságot. Az érchegységi városok így – mint 1784-ben, a Horea–Cloşca-felkelés idején – forrongó indulatok célpontjává is váltak.

A társadalmi feszültségek rendszerében meghatározó szerepet játszott az, ahogy a város iskoláival a vidékhez kapcsolódott. Az ezer diákos város – Nagyenyed, Székelyudvarhely, és a csupán iskolája révén városnak nevezhető község, Balázsfalva, Kanta, Csíksomlyó, Székelykeresztúr – sajátos erdélyi jelenség. Az értelmiségi túltermelés és a korszerűen művelt értelmiségiekben való hiány az átmeneti korok sajátja. Különösképpen érvényes ez a román társadalomra. Amikor 1849-ben összeírták, hogy legalább gimnáziumi végzettség


birtokában hányan vállalhatnának tisztviselői pályát, alig 300 főt találtak. Pedig 1847-ben a római katolikus gimnáziumok 1300 főnyi diáknépességének szinte egyharmada, a kolozsvári líceum felső osztályainak 250 látogatója közül ugyancsak egyharmad román volt, és évente 250-en tanultak a „Küküllő-parti Róma”, Balázsfalva líceumában és gimnáziumában. Csakhogy a végzettek elől azok a helyi papfiak foglalták el az állást, akik megegyeztek a faluval, hogy kisebb papi bért kérnek. Bariţ becslése szerint a román értelmiségieknek csak egyötöde léphetett értelmiségi pályára, egyötöde kisbirtokos nemesként tért haza, kétötöde a román fejedelemségekbe költözött, egyötöde pedig elmagyarosodott a magyar birtokos nemesi és hivatalnok-értelmiségi társadalomban.

Az értelmiség számbeli arányánál messzemenően nagyobb jelentőségre tett szert. A műveltség olyan társadalmi csoportképző erő lett, amely átszőtte a hagyományos rendi osztálytagozódást. A kortársak intelligenciának nevezték ezt a képződményt, és rendeltetését a nemzeti lét megteremtésében látták, ami elkeseredett küzdelmeket ígért.

A magyar reformmozgalom a polgárosodó Magyarországba akarta tagolni Erdélyt, az elmaradottság leküzdésének egyik legfontosabb eszközét látva a magyar korona országai közötti kapcsolat szorosabbra fűzésében. A szászok német területi autonómiát szerettek volna, és fő erőik inkább az udvar szövetségét keresték. A románok népük számbeli túlsúlyának megfelelően akartak részesülni a hatalomból, politikai pozíciók megszerzésével pótolni a hatalom gyakorlásához szükséges társadalmi súlyt. A nemzeti fenyegetettség tudata és az a meggyőződés, hogy egyik napról a másikra eldőlhetnek a sorsdöntő kérdések, csak fokozta a szenvedélyeket. A császárvárosban azonban mindent a birodalmi konszolidáció szempontjainak rendeltek alá. Így Erdélyben korlátlan lehetőséget nyitottak a szűk nemesi osztályérdek érvényesülésének. Metternich bizalmasa, Jósika Samu erdélyi kancellár azzal erősítette meg a konzervatív tábort, hogy egyértelműen Bécs kegyeltjének adta ki magát, Bécsben pedig az erdélyi helyzet konszolidálójának. A kisnemességet, sőt a liberalizmustól tartó polgárokat is maga mellé tudta állítani. A diéta olyan úrbéri rendezést fogadott el, mely – az 1820. évi összeírás alapján húzva meg a határt a földesúri és úrbéres jellegű föld között – földjei több mint egyharmadának átadására kényszerítette volna a parasztságot. A román értelmiségiek – akár a liberális szászok – nem véletlenül láttak ebben nemzeti tragédiát, elismeréssel. adózva a „nép jogait” védő liberálisoknak. A Népek Tavasza ezért kezdődhetett a nemzeti mozgalmak közös ünnepeként. De a liberális reformpolitika megbénítása megbosszulta magát, s puskaporos hordóvá tette Erdélyt.

Képmagyarázat

A magyarországi reformmozgalom megindulásától kezdődően az erdélyi nemesség legkiválóbbjai nemcsak lépést tartottak az anyaország politikai mozgalmaival, hanem többen fölé is emelkedtek azoknak európai látókör, műveltség, társadalmi program határozott képviselete tekintetében. Ez aszínvonalas vezetőréteg volt az egyik alapja annak, hogy az Unió megvalósulása után Erdély ismét a történeti Magyarország dinamikus fejlődő részévé válhatott.

2. Képek


1. Az UnióURBÁN Aladár

Az Unió

A polgári átalakulás természetes következménye a feudális széttagoltság felszámolása, az egységes nemzeti piac és a központi államhatalom megteremtése. A királyi Magyarország és Erdély egyesítésére irányuló törekvést még indokoltabbá tette, hogy az ország három részre szakadásáig a későbbi Erdélyi Nagyfejedelemség is a Magyar Királyság része volt. A török kiűzése után Bécs hatalompolitikai megfontolásokból döntött úgy, hogy a Királyhágón túli területeket külön igazgatás alatt tartja. A megosztottság ellen a rendek az 1790. évi országgyűlésen léptek fel nyíltan, s 1830 után az Unió a reformkövetelések egyik alapvető pontjává vált. Az 1832–1836. évi országgyűlés részleges sikert ért el: a király szentesítette a Partium (Részek) visszacsatolásáról szóló törvényt. Ez arról intézkedett, hogy az eredetileg a királyi Magyarországhoz tartozó, de akkor az erdélyi főkormányszék, a Gubernium igazgatása alatt álló három megye (Zaránd, Kraszna, Közép-Szolnok) és Kővár vidéke visszakerül az anyaországhoz. A törvényvégrehajtását azonban Bécs minden módon késleltette. Így az 1841–1842. évi országgyűlésen az udvarral együttműködő főrendek megakadályozták, hogy a Partium kérdése egyáltalán szóba kerüljön. Sikerült megelőzni azt is, hogy a diéta programjába felvegyék az Unió kérdését.

Magyarország és Erdély egyesítését tehát Metternich és munkatársai akadályozták, mert azt az abszolút kormányzás szempontjából károsnak ítélték. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1847 őszén összeült országgyűlés követeinek adott utasítások – természetesen azokban a megyékben, ahol az ellenzéknek sikerült döntő befolyást szereznie – többnyire helyeselték az Uniót. A pozsonyi diéta első hónapjaiba egyelőre csak a Részek visszacsatolásának tényleges megvalósítása került szóba.

Országgyűlési viták Pozsonyban...

A fordulatot – mint az országgyűlés egész munkájában – a párizsi és a bécsi forradalmak híre hozta meg. A március 14-i sorsdöntő nap délelőttjén Madarász László a követek tábláján javasolta, hogy most azonnal kerüljön sor az Erdéllyel való unióra. Az esti ülés pedig Kossuth beszéde nyomán kijelentette: „a nemzet erőinek egyesítése” alatt az Erdéllyel való egyesülést is érteni kívánja. Amikor pedig az országgyűlés küldöttsége sikeres bécsi útjáról – többek között Batthyány miniszterelnöki kinevezésével – visszatért, március 18-án Kossuth javasolta: kérjék meg a királyt az erdélyi országgyűlés haladéktalan összehívására, hogy az „az unió iránti akaratot s hajlamot, ha van ilyen Erdélyben, kijelenthesse”. Az Unió igénye olyan természetes volt és olyan fontos az ellenzék számára, hogy a Pozsonnyal párhuzamosan cselekvő pesti radikális fiatalság is bevette azt a tizenkét pont követeléseibe.

Pozsonyban azonban még be sem nyújtották az Uniót célzó törvényjavaslatot, amikor március 20-án gróf Kolowrat, a frissen kinevezett osztrák miniszterelnök már a leendő magyar kormány túlsúlyának megakadályozása érdekében teendő intézkedésekről írt a királyhoz intézett előterjesztésében. Kolowrat Jelačić báni kinevezését sürgette, hogy ígymegakadályozzák Horvátországban „a túlzó magyarok garázdálkodását”, s azt javasolta, hogy Erdélybe királyi biztost küldjenek, aki „a magyar unionisták működését ellensúlyozza”.

Kolowrat előterjesztése – mely báró Jósika Samunak, az erdélyi Udvari Kancellária ultrakonzervatív vezetőjének egyetértésével készült – nem volt ismert a kortársak előtt. Azt azonban tudhatták, hogy nem szabad időt hagyni a konzervatívoknak, hogy a Metternich-rendszer bukása által okozott zavarukból magukhoz térjenek. Az egység erdélyi hívei ezért úgy vélték, hogy minél előbb, a frissen kivívott sikerek lendületét felhasználva kell továbblépni. Március 22-én már Kossuth kezében volt egy, az Uniót célzó és valószínűleg Kemény Dénes által fogalmazott törvényjavaslat. Ez azonban egyelőre nem került az országgyűlés elé. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a törvényhozókat az alapvető fontosságú törvények (közteherviselés, örökváltság, felelős kormány) kidolgozása és az udvar ellenállása foglalta le. A késedelem másik oka, hogyKossuth március 18-i javaslata, az erdélyi országgyűlés összehívását kérő felirat szövege csak március 30-án született meg. Így először csak április 2-án került a rendek elé a Magyarország és Erdély törvényhozásiegyesülését indítványozó javaslat, amely azt a minimális célkitűzést tartalmazta, hogy a legközelebbi magyar országgyűlésen az erdélyi küldöttek is jelenjenek meg.

A javaslatot a felsőtábla április 4-én csak részben fogadta el, s visszaküldte az alsótáblának, mely Kossuth indítványára – miszerint „a kapcsolt megyék részéről” is rövidesen követek érkeznek – a vitát elhalasztotta. Kossuth javaslatának hátterében az állt, hogy április 5-én reggel megérkezett Pozsonyba Wesselényi Miklós, az erdélyi ellenzék kimagasló alakja és Beöthy Ödön, Bihar megye új követe, akik az erdélyi magyar politikusok


véleményének ismeretében az eredeti javaslatot már elégtelennek tartották. Wesselényi április 3-án Pesten, a Múzeumnál tartott népgyűlésen fejtette ki: tarthatatlan, hogy a magyarságnak két hazája legyen, Erdélynek egészen be kell olvadnia Magyarországba. Ennek szellemében készítette el az új tervezetet Beöthy, Törvényjavaslat Magyarország és Erdély egyesítéséről címmel. Egyidejűleg Kossuth a Részek visszacsatolásának kérdéséről fogalmazott javaslatot – amire eddig nem kívántak külön törvényt alkotni –, s mindkettő április 6-án került az országgyűlés élé. Azonnal kinyomtatták azokat, s másnap mindkét tábla elfogadta, sőt este sietve fel is terjesztette a királyhoz a leendő 1848:VI. és VII. törvénycikkeket.

Bécsben igen kelletlenül fogadták a sietve jóváhagyott és felterjesztett törvényt. Április 9-én a magyar Udvari Kancellária országgyűlésibizottsága nem javasolta jóváhagyását az erdélyi rendek véleményének ismerete nélkül. Ugyanezen a napon az Államtanács is úgy foglalt állást, hogy a következményeiben nagy horderejű törvény megvizsgálására az idő rövidsége miatt nincs idő. Az udvari körök az elutasítás mellett döntöttek és készek voltak egy új válságot provokálni. Ennek jeleként a király – az eredeti tervektől eltérően – április 9-én nem utazott Pozsonyba. A fejleményekről értesülve Batthyány miniszterelnök még 9-én táviratban értesítette Szögyény László alkancellárt, hogy az országgyűlés nem fog engedni követeléséből. Ekkor – István nádor közvetítésére – Bécsben visszakoztak és végül jóváhagyták a törvényt. Az illetékeseket az vigasztalhatta, hogy a törvény életbelépése – ahogy arról az utolsó paragrafus rendelkezett – „Erdély hova hamarébb összehívandó országgyűlésének megegyezésétől feltételeztetik”.

... és Kolozsvárott A küzdelem második felvonását tehát Erdélyben kellett megvívni. A kezdeti előjelek biztatóak voltak: Erdély magyar, székely és román lakossága egyaránt lelkesedéssel fogadta a pesti híreket, a tizenkét pontot. A nagyobb városokban megkezdték a nemzetőrség szervezését. Erdély főkormányzója, a konzervatívokhoz tartozó Teleki József a királyi jóváhagyást megelőzve, május 29-re Kolozsvárra összehívta az erdélyi rendeket. Az is könnyíteni látszott az Unió ügyét, hogy báró Jósika Samu kancellár – tiltakozásul az udvari körök engedékenysége miatt – április 10-én lemondott. Ez azonban nem jelentette visszavonulását, sőt igen határozott tevékenységet kezdett az egyesülés ellen.

A kortárs Jakab Elek krónikája szerint kezdetben az erdélyi román értelmiségi ifjúság nem ellenezte az Uniót, ellenállás inkább a szászok körében volt tapasztalható. Április-májusban azonban a román értelmiség körében erősödött az a törekvés, amely a maga számára országgyűlési képviseletet követelt, s ennek birtokában kívánt az Unió kérdésében nyilatkozni. A magyar és erdélyi politikusok értetlenül fogadták ezt a követelést. Szerintük az egyesülés – mivel nemcsak a két ország politikai-közigazgatási egységét jelentené, hanem a jobbágyság felszámolását, a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget – Erdély minden közrendű lakosának érdekét szolgálná, nemzetiségre való tekintet nélkül. Azt gondolták, hogy az Unió kérdésessé tétele viszont vagy a dunai fejedelemségekből érkező, a dáko-román egyesülést hirdető agitátorok befolyását igazolná, vagy a Jósika Samu vezetésével megindult unióellenes bécsi mesterkedést. Ezzel magyarázható, hogyaz erdélyi politikusok nem fordítottak kellő figyelmet a május 15-én Balázsfalván összeült román nemzetgyűlés követeléseire, amely az Unió elhalasztását kívánta mindaddig, amíg a románság mint „alkotmányos nemzet” képviseletet nem kap. A mozgalom mögött nem nemzeti, hanem csak Bécsből sugallt birodalmi érdekeket kerestek.

Növelte az erdélyi magyar politikusok bizalmatlanságát, hogy a május 29-én Kolozsvárt összeült országgyűlésen az uralkodó által előterjesztett ügyrendi javaslat az első helyen a Jósika Samu lemondásával megüresedett kancellári szék betöltését említette. (A tisztség ugyanis az egység bekövetkeztével meg kell, hogy szűnjön.) „Az Unió feletti tanácskozást” csak a harmadik helyen javasolta. Az sem volt megnyugtató, hogy azországgyűlésre kiküldött királyi biztos nem egy főherceg volt, hanem az erdélyi katonai főparancsnok, báró Puchner altábornagy. Az erdélyi rendek azonban május 30-án, az országgyűlés első munkanapján keresztülvitték, hogy az alapkérdést, az egyesülés kérdését vegyék elsőként tárgyalás alá. A képviselők még ezen a napon egyhangúlag elfogadták az Uniót, beleértve a szászok és a románok jelenlevő képviselőit is. (Puchner jelentése is úgy foglalta össze a történteket, hogy a határozat ellen elvileg egyetlen hang sem hallatszott, s „csak a végrehajtás módjára és természetére vonatkozóan” nyilvánították egyes követek saját véleményüket.)

Az Unióról szóló törvény hitelesített szövegét az országgyűlés elnöksége még aznap átadta Puchnernek, aki katonai futár útján azonnal Bécsbe küldte azt. Az erdélyi politikusok azonban – az udvar várható magatartása miatti bizalmatlanságukban – a törvényről titokban egy másik hiteles példányt is kiállítottak, s azt Weér Farkas és Pálffy János megvitte Pest-Budára, hogy a magyar kormány terjessze azt fel az udvarnak. Ezzel akarták a még működő bécsi Erdélyi Kancellária esetleges késleltető taktikázását kivédeni. A június 2-i magyar minisztertanács pedig úgy döntött, hogy az engedetlen Jelačić letétele érdekében az Innsbruckba menekült udvarhoz készülő Batthyány Lajos egyben személyesen eszközölje ki az uniótörvény szentesítését is.

Szentesíttetett


A pozsonyi törvény feltételezte az egyesülés erdélyi jóváhagyását. A Kolozsvárott megszületett döntés viszont valójában de facto lehetővé tette volna már az Unió megvalósítását. Batthyány és a többség azonban úgy vélekedett, hogy minden későbbi kifogás megelőzése érdekében a törvény szentesítése történjék meg a szokott úton.

Batthyány az erdélyi országgyűlés küldötteinek kíséretében még június 2-án éjjel Bécsbe, majd onnan Innsbruckba utazott. 7-én kezdte meg tárgyalásait Ferenc Károly főherceggel. Június 8-án megérkeztek az erdélyi küldöttek is a császár székhelyére. A főherceg szerint azonban Puchner futára még nem jelentkezett, holott – mint Batthyány Weértől és Pálffytól értesült – előttük fél nappal indult el a több mint kétnapos útra. Weér és Pálffy sürgették a miniszterelnököt, hogy vegye elő az általuk hozott és teljes érvényűmásik példányt, s ezzel vágja ketté a cselszövényt. A miniszterelnök azonban – írja emlékezéseiben Pálffy János – azon a véleményen volt, hogy ennek az ügynek „egészen törvényszerűleg” kell végbemennie, beleértve a formalitásokat. Batthyánynak azonban bizonyosság kellett arra, hogy a futár valóban megérkezett-e. Ezért arra kérte az erdélyieket, hogy próbálják megtalálni a városban azt a katonatisztet, aki Puchner felterjesztését hozta. Ez eleinte nem járt eredménnyel, míg végül a városkapun kívül, egy piszkos fogadóban meglelték a főhadnagyot, s azt Batthyány nevében jelentkezésre szólították fel. Az előbb szabódott, de mivel nem tudhatta, hogy a törvényt nem szentesítették-e már, követte Pálffyékat a miniszterelnökhöz. Itt azután beszámolt arról, hogy az iratokat személyesen adta át Ferenc Károlynak, kitől azt az utasítást kapta, hogy további parancsig sehol se mutassa magát.

Batthyány ekkor ingerült hangon vonta felelősségre a főherceget és lemondással fenyegetőzött, ha a szentesítés azonnal nem történik meg. (Egyes utalások szerint hazugnak nevezte Ferenc Károlyt.) A fennmaradt jegyzőkönyvek nem őrzik a szemrehányás nyomát, csak azt, hogy június 10-én Batthyány bemutatta a törvénycikknek „az eredetivel teljesen egybehangzó” másik példányát, s kérte, hogy annak ismeretében történjék meg sürgősen a szentesítés, mert csak az mentheti meg Erdélyt az anarchiától, s biztosíthat kellő, időt, hogy az erdélyi küldötteket is megválasszák a július 2-ára Pestre összehívott népképviseleti országgyűlésre. A törvény jóváhagyásáról szóló királyi kézirat még aznap este elkészült. Batthyány így június 12-én az Unióról szóló törvény szentesítésével a tárcájában indulhatott vissza székhelyére.

Az Erdéllyel való egyesülés ügye tehát a két haza liberális politikusainak szemében alapvető politikai kérdés volt: a forradalom eredményeinek megvédését, a konzervatív erők feletti győzelmet, Erdély polgári-liberális átalakítását szolgálta. A Batthyány-kormány igen óvatosan igyekezett az egyesítést megvalósítani: nemcsak a hazaitól eltérő joggyakorlatot hagyta meg, de a régi közigazgatási gépezetet, a Guberniumot is. A román nemzeti mozgalom erejét is felismerte, de bízott abban, hogy „a szláv tengerben” a magyarsághoz hasonlóan egyedül álló románsággal sikerrel tud együttműködni. Ez a dél-magyarországi románság esetében részben eredménnyel is járt, de Erdélyben – bécsi felbujtásra – elszabadultak az indulatok. A kölcsönös türelmetlenség légkörében az ellentétek szeptemberben már fegyveres összetűzésekhez vezettek.


1. Vasútépítés ErdélybenSZÁSZ Zoltán

Vasútépítés

A 19. század közepén Erdély iparát nagyobbacska bányák, kincstári és magánüzemek sora jelentette. A századvégtől több hullámban alakultak ki nagyvállalatok, részben az élelmiszeriparban, aranybányászatban, kohászatban szerény mértékben a vegyiparban és gépgyártásban. A századfordulóra Vajdahunyad és környékének vasgyártása, s különösen a Zsil-völgyi szénbányászat ér el látványos eredményeket. A tőkebehozatalnak, beruházásoknak azonban feltétele volt, hogy az országrész bekapcsolódhasson a nagy volumenű áruforgalomba.

A szállítás és közlekedés újkori forradalmának két nagy területe a hajózás és a vasútépítés volt. A hegykoszorúkkal körülvett, terepakadályokkal tűzdelt Erdélyben a hajózás szinte lehetetlen, a vasútépítés pedig műszakilag is igen keserves feladatot jelentett, ráadásul sokáig hiányoztak hozzá mind a politikai, mind a pénzügyi feltételek.

Az 1848. évi országgyűlés már tárgyalta az Erdélyben építendő, vasút ügyét. Széchenyi elsősorban a Maros völgyében futó vonalra gondolt, közben azonban megkezdődött a Nagyvárad–Kolozsvár pálya felmérése is. A mérnöki munkálat anyaga a szabadságharc bukása után elsüllyedt a haditörvényszékek irattárában, s az új viszonyok között hosszú harc kezdődött, merre is fusson az első gőzvonat? Brassó és Kolozsvár polgársága, a magyar értelmiség, birtokos osztály, a mértékadó román körök, de a szászok egyrésze is a Várad–Kolozsvár–Brassó vonal megépítését követelte, míg a szászok többsége, a befolyásos Nagyszeben, érthetően az Arad–Nagyszeben irányt szorgalmazta. Mindkét fél gondolt a román csatlakozásra, előbbi a Bodzai-szoroson a Fekete-tenger felé, utóbbi a Vöröstoronyi-szoroson s Bukaresten át remélt ugyanoda eljutni.

A két terv hirdetői egymással versengve kerestek politikai pártfogót és vállalkozót az építéshez. A birodalmi kormány inkább az aradi vonal felé hajlott; Bruck pénzügyminiszter amúgy is dédelgetett egy Arad–Mohács–Trieszt pályatervet. Csakhogy az államnak pénze nem volt, s az 1859. évi itáliai háború után remény sem lehetett állami vasútépítésre. A Schmerling-féle „liberális korszak” alatt azután politika és vasútépítés látványosan összefonódott. A vasútra áhítozó erdélyi birtokos osztályt azzal az ígérettel puhították „ám menjenek a Reichsratba és meglesz a vasút”. A birodalmi parlament – melybe az erdélyi magyarok sem mentek el – természetesen az Arad–Szeben vonalat szorgalmazta, s az 1863. évi éhínség miatt nyomorenyhítő akcióként megkezdték a földmunkákat. Csak 1866-ban alakult meg egy Rothschild-érdekeltségű társaság, az Első Erdélyi Vasút,amely aztán két év alatt meg is építette Gyulafehérvárig futó vonalát.

A kiegyezéssel „Erdély Széchenyije”, Mikó Imre gróf került a közlekedési tárca élére, aki természetszerűen a liberális tábor régi követelését, a Nagyvárad–Brassó vonalat sürgette. Az 1868. évi XLV. tc. alapján a Magyar Keleti Vasútépítését az ismert angol vállalkozó, Charles Waring kezdte el, egyszerre több szakaszon. A terveket többször kellett módosítani; műszaki okok és magánérdekek egyaránt közrejátszottak abban, hogy a pálya elkerülte Tordát, s azóta is Aranyosgyéresen fut át. A Kolozsvár közeli földcsuszamlások, vízkitörések lassították az építkezést, a vállalkozó anyagi zavarokkal, küzdött, sőt egy időre meg is szűnt a munka. Az ügy természetesen politikai vihart is kavart, a kortársak amerikai méretű panamákat véltek a háttérben felfedezni. Ebből annyi feltétlenül igaz, hogy az állam ezúttal – hogya vállalkozók hasznát a kezdeti időszakra, rossz üzletmenetel esetére is biztosítsa – a befektetett tőke utáni 7,5% kamat garanciájára kötelezte magát, s mint minden modern nagyberuházás, ez is összefonódott „szabálytalan” haszonszerzéssel, másképp ugyanis az igen sok szükséges tőkét alig lehetett előteremteni. Bűnügyi tudósításokra emlékeztető kalandos történetek után végül is az állam 1876-ban megvásárolta a vonalat, s az 1880-ban megváltott Tiszai Vasúttal (a Szolnokon túli egyéb pályák csoportja) együtt most már ez alkotta a MÁV gerinchálózatát. 1884-ben államosították az Első Erdélyi Vasutat, s ezzel Erdély egész vonalhálózata a kormány gazdaságpolitikáját szolgáló MÁV tulajdonába ment át.

A két vasút 1868- és 1873-ban befejezett vonalai kiszakították Erdélyt a régi zártságából. Lehetett vasúton utazni a fontosabb városokba. Marosújvár sója, a Zsil-völgyi bányákszene, Hunyad vasa, a sík vidékek mezőgazdasági termékei bekerültek a rendszeres, biztonságos forgalomba. 1873-ban 86 mozdony, 205 személykocsi, 1720 tehervagon közlekedett, s közel 1 millió személyt szállítottak. Főleg a Keleti Vasúton azonban gyakori volt a baleset, a kisiklás. Az 1873. évi válság nyomán a forgalom is csökkent, de az 1880-as években újabb fellendülés következett.


Az új építkezési hullám hozta létre a másodrendű vasútvonalakat. Ekkorra már elmúltak azok az idők, amikor némelyik magisztrátus azon ügyeskedett, hogymiként kerülhetné el városukat a vaspálya, nehogy a régi fogadósok, szállítók, bérkocsisok kárt szenvedjenek miatta. A korai lóvasút tervek után, 1880 és 1890 között épült meg a 204 km hosszúságú Szamosvölgyi Vasút, amely Szamosújvárt, Dést, Zilahot és Besztercét kötötte össze Kolozsvárral, s 1890-től a MÁV átveszi a Zsibó–Nagybánya vonalat is. A Szilágysági Vasút 1887-től üzemelt a Nagykároly–Szilágysomlyó–Zilah vonalon; összekötötték Marosludast Besztercével, Marosvásárhelyt Szászrégennel, Segesvárt Székelyudvarhellyel. Ezek elsősorban magántársaságok tulajdonában levő, ún. helyiérdekű vasutak voltak, kisebb, a helyi igényekhez szabott teljesítőképességgel. A tőkét nagybirtokosok, fakitermelők, bányatulajdonosok, gyárak, községek, megyék (néha az állammal együttesen) adták össze. Általában ezeket is a MÁV vette kezelésbe, s ez a fuvaroztatók számára és a műszaki színvonal szempontjából hasznosnak bizonyult. Egyes deficites vonalakat pedig azért kellett állami kezelésben tartani, mert különben a tulajdonosok megszüntették volna az üzemeltetést.

A mostoha földrajzi viszonyok és a viszonylagos fejletlenség következtében a Székelyföld vasútjai épültek a legkésőbben. Az 1891-ben alakult marosvásárhelyi kereskedelmi és iparkamara sürgetése és a székelyek érdekeire hivatkozó körök nyomása is szükséges volt ahhoz, hogy 1895-ben törvény szülessen a székely vasutak kiépítéséről. Egy meglevő vonalszakaszból kiindulva Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda–Gyergyószentmiklóson át Szászrégennél vitték az új pályát Marosvásárhely, s egyben a fővonal felé. (Később a Gyimesi-szoroson is összeköttetést teremtettek Romániával.) E „másodrendű fővonalak” kiépítése a századfordulóra megtörtént, noha a munka csak 1909-ben fejeződött be, sőt egyes feladatok még későbbre maradtak. Jellemző, hogy míg 1868 körül Kolozsváron székelyek dolgoznak a pályákon, most a „Székelyföld megsegítésének” szánt vonalak kiépítéséhez máshonnan kellett hozni munkásokat, mert addigra a székelyek kivándorlása, az otthon levők más munkához való vonzódása miatt nem lehetett elegendő helybeli munkaerőt felfogadni.

A technikai fejlődés mellett az üzletvitel is korszerűsödött. A századforduló után még bővült a sínhálózat, bár ekkorra már minden fontosabb hely vasúthoz jutott, s három csatlakozást is sikerült kiépíteni a Kárpátokon át.

A zónatarifa bevezetésével a Budapest–Brassó vonalon például ötödére csökkent a jegy ára, a teheráruk magas viteldíját is mérsékelték, illetve kedvezményeket honosítottak meg. Az ’1890-es évektől nagyarányú rekonstrukció kezdődött. A vassíneket kicserélték acélsínekre, a fahidak száma is csökkent, takarékos, erős és gyors mozdonyokat állítottak forgalomba a távolsági közlekedés céljaira, fejlesztették az irányító berendezéseket. Pestről Kolozsvárig 7 óra alatt, Brassótól Nagyváradig 11, Tövistől Aradig nem egészen 5 óra alatt lehetett eljutni. A Budapest–Arad–Tövis közötti pálya a MÁV egyik igazi fővonala lett, korszerűsítésére rendszeresen sokat áldoztak. A Zsil-völgyi szénbányák termelésének felfutása után, az őszi betakarítási idényben így is vagonhiány állt elő, s a napi ötven szerelvény már olyan megterhelést jelentett, hogy 1913-ban hozzáláttak itt a második vágány építéséhez.

A vasúthálózatnak persze jócskán voltak hiányai: ritkább volt, mint az európai átlag és hiányzott az összeköttetés Bukovinával. A székely körvasúttal senki sem volt megelégedve, legkevésbé a székelyföldi árutermelők, hiszen csak nagy kerülővel, időveszteséggel jutottak Csík, Gyergyó termékei a fővonalakra. (Udvarhelyről Vásárhelyig 243 km-t kellett vonatozni!) A helyiérdekű vonalak harmada keskenyvágányú volt, mint a Mezőséget Marosvásárhellyel összekötő pályák, vagy a Torda–Topánfalva–Abrudbánya közötti vasút.

A vasúthálózat, hiányai mellett is Erdély átalakításának kiemelkedő alkotásai közé tartozott. Nehéz terepszakaszok leküzdésében, hidak, viaduktok, alagutak építésében, az állandó földcsuszamlások és vízmosások elleni harcban tekintélyes műszaki eredmények születtek. (A Nagyvárad–Predeál szakaszon 11, a. Piski–Petrozsény vonalon 9 alagút épült.) Mérnökök, munkások, kubikusok szívós munkájával kiépült egy olyan vonalrendszer, mely sokban meghatározta a modernizálódó országrész gazdaságának jövőjét. A világháború kitörésekor Erdély 2384 km vasútja a magyar vonalak 11%-át tette ki. 100 km2-re 6,7 km, 1000 lakosra 1,02 km vonal jutott, ami alatta maradt az országos átlagnak, de magasabb volt, mint a kelet-európai országokban.

2. Képek


1. Erdély népei 1918 elõttKATUS László

Erdély népei 1918 előtt

Magyarország és Erdély népességének nemzetiségi összetételét részletes pontossággal első ízben az osztrák statisztikai hivatal által 1850-ben végrehajtott népszámlálás mérte fel. Az ezt követő két népszámlálás – 1857-ben és 1869-ben – nem érdeklődött a lakosság nemzetisége iránt, 1880-tó1 kezdve azonban a 10 évenként megtartott népszámlálások rendszeresen kimutatták a népesség anyanyelvi megoszlását.

Az 1850. évi népszámlálás – a későbbiektől eltérően – külön-külön nemzetiségként mutatta ki a magyarokat és a székelyeket, illetve a németeket és a szászokat, s a zsidókat is nemzetiségi csoportnak tekintette. Az összeírás nemzetiségi adatai az ún. jogi népességre vonatkoznak, vagyis a helyi születésű vagy illetőségű lakosságra. Ha ehhez hozzáadjuk a községben jelenlevő idegeneket és levonjuk a távollevő községi illetőségűeket, akkor megkapjuk a tényleges vagy jelenlevő népességet.

Az 1850. évi népszámlálás nemzetiségi adatait két változatban is közzétették: először a jogi népesség nemzetiségi megoszlását az eredeti felvétel alapján, majd később a tényleges népességre vonatkozó korrigált adatokat a Habsburg monarchia hivatalos statisztikai sorozatának, a „Tafeln zur Statistik zur österreichischen Monarchie”-nak 1856-ban megjelent kötetében. A módosításokat a bécsi statisztikai hivatal igazgatója, Karl von Czoernig végezte: a magyarok és a németek számát jelentősen megnövelte a románok, de főleg a zsidók és a cigányok rovására. Mi a továbbiakban az eredeti felvétel adatait használjuk, amelyek Erdélyre vonatkozóan községi részletességgel fennmaradtak. Figyelembe kell azonban vennünk az időközben bekövetkezett területi változásokat is, hogy az 1850. évi adatok a későbbi népszámlálások eredményeivel összehasonlíthatóak legyenek. Mint ismeretes, 1850-ben Erdély különálló közigazgatási egységet képezett, amely magában foglalta az ún. Partium (Közép-Szolnok, Kraszna, Zaránd megyék és Kővár-vidéke) területét is. 1876-ban a Partium nagyobb részét Magyarország megyéihez (Szatmár, Szilágy, Arad) csatolták, kisebb részét pedig az időközben az anyaországgal egyesített Erdélyhez, amelyet a korabeli hivatalos statisztika „Királyhágóntúl”-nak nevezett. Ugyanakkor Erdély hagyományos közigazgatási beosztását – 8 megye, 4 vidék, 9 szász és 5 székely szék – felszámolva 15 új vármegyét létesítettek. Az összehasonlíthatóság kedvéért az 1850. évi népszámlálás eredeti adataiból is levontuk a Magyarországhoz csatolt 328 község adatait. Az így most már azonos területre (57 804 km2) vonatkozó adatok a következő képet mutatják Erdély népességének növekedéséről és nemzetiségi megoszlásáról 1850 és 1910 között. (Lásd 1. és 2. táblázat.)

Erdélyben a teljes népesség és valamennyi nemzetiség növekedése lassúbb volt 1850 és 1880 között, mint Magyarországon. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy az ún. demográfiai átmenet – midőn a halálozási arányszám tartós és folyamatos csökkenése következtében meggyorsul a természetes szaporodás – Erdélyben később vette kezdetét, mint Magyarországon, s az 1873. évi nagy kolerajárvány pusztításai is jóval súlyosabbak voltak itt. Erdély lakossága ennek következtében 1869 és 1880 között 3,2%-kal csökkent.

1. Erdély polgári népességének nemzetiségi megoszlása az 1850. évi népszámlálás szerint

1850. évi terület 1876 utáni terület

Jogi népesség

Tényleges népesség

Jogi népesség

Tényleges népesség

A népszámlálás eredeti adatai

Czoernig és a Tafeln módosított adatai

Magyarok 355 927 305 223

Székelyek 180 876 585 342 180 876 488 927


Együtt 26,03% 28,23% 26,11%

Németek 16 633 15 462

Szászok 175 637 219 374 175 631 192 204

Együtt 9,33% 10,58% 10,26%

Románok 1 225 618 1 202 050 1 084 897 1 091 208

59,45% 57,97% 58,28%

Cigányok 78 885 52 665 76 754 77 201

3,83% 2,54% 4,12%

Örmények 7 687 7 879 7 329 7 372

0,37% 0,38% 0,39%

Zsidók 15 606 6 220 11 692 11 760

0,76% 0,30% 0,63%

Egyéb 4 776 207 3 743 3 765

0,23% 0,01% 0,20%

Jogi népesség összesen

2 061 645 1 861 607

Távollevők - 30 371 – 28 951

Idegenek + 42 198 + 39 781

Tényleges népesség összesen

2 073 472 2 073 737 1 872 437 1 872 437

2. Erdély jelen lévő polgári népességének nemzetiségi megoszlása a népszámlálások adatai szerint (1876 utáni terület)

1850 1880 1910 Növekedés (vagy fogyás) százalékban

1850–1880

1880–1910

1850–1910

magyarok 488 927 630 477 909 003 28,95 44,18 85,92


26,11% 30,25% 34,20%

németek 192 204 211 748 231 403 10,17 9,28 20,39

10,26% 10,16% 8,71%

románok 1 091 208 1 184 833 1 464 221 8,58 33,58 34,18

58,28% 56,85% 55,08%

egyéb 100 098 56 940 53 542 –43,12 –5,97. –46,51

5,35% 2,73% 2,01%

együtt 1 872 437 2 084 048 2 658 159 11,30 27,55 41,96

3. Az erdélyi városok lakosságának nemzetiségi megoszlása (százalékban)

1850 1880 1910

magyarok

németek

románok

egyéb

37,3

26,3

26,7

9,7

48,6

23,8

24,0

3,6

58,7

16,1

23,4

1,8

A magyarok számának növekedése jóval meghaladta a többi nemzetiség gyarapodását, ennek következtében arányszámuk 60 év alatt 26%-ról 34%-ra emelkedett. Az arányeltolódás és a gyorsabb növekedés okait keresve több tényező együttes hatására kell rámutatnunk. A magyarok természetes szaporodása lényegesen nagyobb volt, mint a románoké és a németeké. Erdélyből a kivándorlás nagyobb mértékű volt, mint Magyarországról, s a kivándorlók között a magyarok jóval erdélyi arányszámuk alatt, a németek és románok pedig a fölött voltak képviselve. 1900 és 1914 között 210 ezer ember vándorolt ki Erdélyből az országhatárokon túlra (105 ezer Amerikába, 91 ezer Romániába), közülük 143 ezer (68,3 %) volt román, 30 ezer (14,5 %) német, s csak 36 ezer (16,9 °%) magyar. Ugyanakkor a Magyarországgal folytatott belső népcsere mérlege Erdély szempontjából pozitív volt: többen települtek át Magyarországról Erdélybe, mint ahányan Erdélyből Magyarországra. A századfordulón fellendült Erdély iparosodása, s az ottani bányavidékek és gyorsan fejlődő ipari körzetek erősen vonzották a Királyhágón inneni országrészek lakóit.* Így történt, hogy például Hunyad megyében 1880 és 1910 között a magyarok száma megnégyszereződött: 13 ezerről 52 ezerre növekedett. A zsidók száma Erdélyben 1850 és 1910 között 12 ezerről 64 ezerre nőtt, s közülük 47 ezer (73,3 %) magyarnak vallotta magát. Ugyancsak magyarként került felvételre 1910-ben az erdélyi cigányok jelentős része is. A magyar népszámlálások anyanyelvi adatainak viszonylagos pontosságát mutatja az a tény, hogy Nicolae Mazere iaşii román egyetemi tanár 1909-ben román egyházi források alapján községi részletességgel felmérte az erdélyi románok számát, s eredményei meglepően közel állnak a népszámlálási adatokhoz: ő 1 418 304 románt talált, míg a népszámlálás 1900-ban 1 397 282-t, 1910-ben – a katonák beszámításával – 1 472 021-et.

A magyarok növekedése sem volt mindenütt egyenletes. A négy székely vármegyében (Csík, Háromszék, Maros–Torda, Udvarhely) élő magyarok száma 1880 és 1910 között csak 27%-kal emelkedett (393 ezerről 500 ezerre), ugyanakkor a többi 11 vármegyében élő magyarok számának növekedése 72% (238 ezerről 409 ezerre, 15%-ról 20%-ra). Érthető, hogy a századfordulón a magyar közvéleményt erősen foglalkoztatta a „székely kérdés”, a Székelyföld gazdasági és szociális válsága.

A városokban a magyarok és németek arányszáma jóval nagyobb volt, mint vidéken. 1910-ben a magyarok 22,4%-a, a németek 24,1%-a, a románoknak viszont csak 5,6%-a lakott a városokban. A 29 erdélyi város lakosságának nemzetiségi megoszlását a 3. táblázat mutatja.


Erdély népessége nemcsak etnikai szempontból volt rendkívül tarka, hanem vallási megoszlását tekintve is: hét különböző felekezet híveit találhatjuk meg nagyobb számban. Valamennyi nemzetiségi csoport több felekezet között oszlott meg. (Lásd 4. és 5. táblázat.)

4. Erdély népességének vallási megoszlása (százalékban)

1850 1910

római katolikus 11,4 14,0

görög katolikus 29,2 28,0

görög keleti 32,3 29,6

református 13,6 14,9

evangélikus 10,5 8,6

unitárius 2,4 2,5

izraelita 0,6 2,4

6. A kereső népesség megoszlása fő foglalkozási csoportok szerint (százalékban)

Össznépesség Magyarok Németek Románok

1869 1890 1910 1910-ben

Őstermelés 81,8 76,5 70,8 54,5 57,4 83,6

Bányászat, ipar

7,0 9,1, 13,6 20,2 22,4 7,3

Kereskedelem, hitel, szállítás

0,9 2,0 3,5 6,7 6,0 1,2

Közszolgálat, szabad foglalkozások

1,9 2,1 2,7 4,9 4,5 1,1

Véderő 1,2 1,6 1,7 2,3 2,6 1,2

Napszámosok 2,4 3,4 2,0 2,1 0,7 1,9

Nyugdíjasok, járadékosok

0,5 1,0 1,5 2,3 3,4 0,8

Házi cselédek 4,4 3,8 3,7 6,0 2,3 1,4

Egyéb 0 0,5 0,6 1,0 0,6 0,2

5. Az erdélyi nemzetiségek vallási megoszlása 1900-ban (ezer fő)


Magyarok Németek Románok Egyéb Összes

római katolikus 301 18 3 9 331

görög katolikus 23 0 658 10 692

görög keleti 11 0 730 8 749

református 359 1 2 3 365

evangélikus 23 196 2 1 222

unitárius 64 0 0 0 64

izraelita 34 17 1 1 53

Összesen 815 233 1397 32 2477

7. Az iparforgalmi ágazatokban foglalkoztatottak száma és növekedése Erdélyben

Növekedés %-ban

1869 1890 1910 1869–1890 1890–1910 1869–1910

Bányászat és ipar

75 209 91 993 159 901 22,3 79,8 112,6

Kereskedelem, hitel és szállítás

9 917 19 704 40 941 98,7 107,8 312,8

Összesen 85 126 111 697 200 842 31,2 79,8 135,9

8. Erdély össznépességének megoszlása társadalmi-foglalkozási csoportok és anyanyelv szerint 1910-ben

Keresők és eltartottak

száma

Magyar Német Román Egyéb

százalékban

I. Nagy- és középbirtokosok

100 holdon felül

7 834 66,9 7,6 25,5 0,1

II. kisbirtokosok, kisbérlők:


50–100 holddal

17 264 42,1 11,3 46,6 0

10–50 holddal 465 840 27,5 12,1 60,3 0

5–10 holddal 401 342 23,1 8,4 68,6 0

0–5 holddal 474 026 22,9 6,4 70,6 0,1

egyéb önálló őstermelő

26 894 29,3 2,4 65.5 2.7

Együtt: 1 385 366 24,9 8,9 66,2 0,1

III. Polgári rétegek

Önálló iparos 173 837 51,6 16,6 26,4 5,4

Önálló kereskedő és szállító

47 429 57,9 19,2 20,8 2,1

Járadékos, tőkepénzes

32 672 54,9 18,0 - 26,1 1,0

Együtt: 253 938 53,2 17,3 25,3 4,2

IV. Tisztviselők és alkalmazottak

Gazdasági tisztviselők

22 888 72,5 20,2 6,5 0,8

Közszolgálati és szabadfoglalkozású értelmiségi és alkalmazottaki

86 278 59,4 14.6 25,7 0.4

Együtt: 109 166 62,1 15,8 21,7 0,5

V. Munkások:

Mezőgazdasági munkás

524 326 30,4 2,2 62,5 4,8

Ipari munkás, bányász

197 251 50,1 12,1 33,6 4,3

Munkás a 50 931 72,5 8,5 18,2 0,7


kereskedelemben és szállításban

Napszámos 48 870 36,1 2,8 55,4 7,6

Házi cseléd 46 610 54,5 5,3 39,4 0,8

Együtt: 867 988 39,0 5,0 51,6 4,4

VI. Véderő 23 874 48,0 15,5 34,1 2,4

VII. Egyéb 30 201 51,6 8,1 32,0 9,2

Összesen 2 678 367 34,3 8,7 55,0 2,0

Ebből őstermelő

1 920 776 26,6 7,0 64,9 1,4

Iparos, bányász

377 639 51,0 14,5 29,8 4,7

Kereskedő, szállító

111 436 66,5 14,0 18,2 1,3

Egyéb 268 516 51,9 10,6 34,5 3,0

9. Erdély össznépességének és a nagyobb nemzetiségek népességének megoszlása társadalmi-foglalkozási csoportok szerint 1910-ben (keresők és eltartottak együttesen százalékban)

Erdély Magyarok Németek, Románok

I. Nagy- és középbirtokos

100 holdon felül

0,3 0,6 0,3 0,1

II. Kisbirtokos, kisbérlő:

50–100 holddal

0,6 0,8 0,8 0,6

10–50 holddal

17,4 14,0 24,1 19,1

5–10 holddal

15,0 10,1 14,3 18,7

0–5 holddal 17,7 11,8 12,9 22,7


egyéb önálló őstermelő

1,0 0,9 0,3 1,2

Együtt: 51,7 37,5 52,5 62,3

III. Polgári rétegek:

önálló iparos 6,5 9,8 12,3 3,1

önálló kereskedő és 1,8 3,0 3,9 0,7

szállitó

járadékos, tőkepénzes

1,2 2,0 2,5 0,6

Együtt: 9,5 14,8 18,7 4,4

IV. Tisztviselők és alkalmazottak:

gazdasági tisztviselők

0,9 1,8 2,0 0,1

közszolgálati és szabadfoglalkozású értelmiség és alkalmazottak

3,2 5,6 5,4 1,5

Együtt: 4,1 7,4 7,3 1,6

V. Munkások:

mezőgazdasági munkások

19,6 17,4 4,9 22,3

ipari munkások

7,7 10,8 10,2 3,1

munkások a kereskedelemben és szállításban

1,9 4,0 1,9 0,6

napszámosok 1,8 1,9 0,6 1,8


házi cselédek 1,7 2,8 1,1 1,3

Együtt: 32,4 36,9 18,6 30,4

VI. Véderő 0,9 1,3 1,6 0,6

VII. Egyéb 1,1 1,5 1,0 0,6

Összesen 100 100 100 100

Ebből: Őstermelés

71,7 55,8 57,8 84,7

Bányászat és ipar

14,2 21,0 23,4 7,6

Kereskedelem, hitel és szállítás

4,1 8,1 6,7 1,4

Egyéb 10,0 15,1 12,1 6,3

10. A közszolgálatban és szabad pályákon működő értelmiségi keresők anyanyelvi megoszlása 1910-ben (százalékban)

Magyar Német Román

Közigázgatási tisztviselők 74,9 13,1 11,7

Jegyzők 63,0 12,6 24,4

Igazságügyi tisztviselők, bírák, ügyészek

75,2 7,4 16,9

Lelkészek és egyházi alkalmazottak

34,8 10,7 54,1

Ügyvédek 65,0 8,8 26,0

Pedagógusok 58,3 16,1 24,8

Egészségügyiek 53,6 24,7 21,6

Orvosok 61,5 25,1 12,8

Egyéb 69,8 21,1 6,6

Összesen 60,5 14,5 24,5

A vallási megoszlás alakulása tehát lényegében ugyanazt a tendenciát mutatja, mint a nemzetiségi adatok: a „magyar” vallások (római katolikus, református; unitárius, izraelita) arányszáma nőtt, a „német” (evangélikus) és „román” (görög katolikus és görögkeleti) vallások számaránya pedig csökkent 1850 és 1910 között.


Végül vessünk egy pillantást az erdélyi népesség és az egyes nemzetiségek társadalmi szerkezetére, foglalkozási megoszlására. A magyar népszámlálások foglalkozási statisztikájának rendszere csak a századfordulóra alakult ki végleges formában, ezért az 1890 előtti összeírások foglalkozási adatait csak bizonyos korrekciókkal és csak hozzávetőlegesen lehet összehasonlítani a későbbiekkel. A foglalkozást az anyanyelvvel kombinálva csak 1900 óta mutatják ki a népszámlálási kiadványok.

A 6. táblázat adatai jelzik, hogy a dualizmus korában megindult, s a századfordulón felgyorsult Erdélyben is a gazdaság modernizálása, iparosodása, s előrehaladt a társadalmi szerkezet polgári átalakulása. Az iparban foglalkoztatottak száma 1890 és 1910 között Erdélyben gyorsabban növekedett, mint Magyarországon, s ugyancsak nagyobb mértékben nőtt a kereskedelemben és szállításban dolgozók száma is. Különösen az iparosodás 1890 utáni ugrásszerű növekedése figyelhető meg a 7. táblázatból.

A gazdasági és társadalmi átalakulás, modernizálódás nem egyforma mértékben hatott a különböző nemzetiségű népcsoportokra. A magyar és a német (szász) nemzetiség már egy viszonylag polgárosult, iparosodó társadalom képét mutatja, a románság azonban láthatóan megrekedt a hagyományos paraszti társadalom szintjén. Egyfelől a magyar és szász, másfelől a román társadalom szerkezete közötti különbség még jobban kidomborodik, ha a világháború előtti erdélyi, társadalmat a népszámlálási adatok részletezettsége által lehetővé tett még finomabb társadalmi-foglalkozási kategóriák szerinti bontásban elemezzük. Az adatokat kétféle csoportosításban mutatják be. Először azt ábrázoljuk (lásd 8. táblázat), hogy az egyes foglalkozási kategóriák, illetve társadalmi rétegek népessége hogyan oszlott meg anyanyelv szerint. A következő, a 9. táblázat viszont az egyes nemzetiségek társadalmi szerkezetét mutatja be a fontosabb foglalkozási-társadalmi kategóriák szerinti bontásban.

Befejezésül a 10. táblázat a nemzeti-, politikai fejlődés szempontjából oly fontos értelmiség alapvető kategóriáinak anyanyelvi megoszlását mutatja.

2. Képek


1. Városfejlõdés, életformaváltás ErdélybenMÓZES Mihály

Városfejlődés, életformaváltás

A kiegyezést követő erdélyi városfejlődést csak részben alakították a helyi ipari előzmények, tradíciók. A tőke racionalizmusa jobban tisztelte a hagyománynál a profitot, s saját „önkényével” szétrobbantotta a tradicionális városi fejlődés előző súlypontjait. Korábban jelentéktelen településeket emelt a városok sorába, mert nyersanyaglelőhelyek közelében voltak, míg – iparfejlesztő tényezők hiányában patinás nevű városok maradtak alul az iparosodásban.

A korszak városfejlődésének egyik szembetűnővonása a népesség jelentős növekedése volt. Olyan városok hiányoztak az 50% feletti növekedést mutató települések közül, mint Brassó vagy Gyulafehérvár. A városi fejlődés elmaradottsága országosan is szembetűnő. 1869-ben például a 81 szabad királyi város közül mindössze 27-nek volt tízezernél több lakosa. A városok jogi helyzetének újjárendezésére az 1870-es években került sor. Az új jogi helyzet alapján mindössze 23 település kapott közülük törvényhatósági státust, 50 volt szabad királyi várost minősítettek „rendezett tanácsú”-vá, a többi nem érdemelte ki a városi rangot. Erdély területén csak Kolozsvár és Marosvásárhely kapott törvényhatósági jogot. Olyan városok, mint Gyulafehérvár, Nagyenyed, Brassó, Nagyszeben stb. meg kellett hogy elégedjenek a rendezett tanácsú város címével.

Városfejlesztő tényezők

A fenti kép számos új városfejlesztő tényező együttes eredménye volt. A múlt század második felében alapvető városfejlesztő tényezővé vált a vasút.* A főbb vasútvonalak mentén, főleg a vasúti csomópontokban intenzívebb iparfejlődés és urbanizáció bontakozott ki. E szempontból is kiemelkedő szerepet kaptak az úgynevezett „vásárvonalon” fekvő települések. Városiasodott zóna jött létre pl. Erdély és a Tiszántúl határvidékén (Szatmárnémeti, Nyíregyháza, Debrecen, Nagyvárad), mely a Bánát és az Alföld déli határvidékén folytatódott (Arad, Temesvár stb.). A Tisza mentén Szolnok, Szeged és Szabadka hasonló szerepet töltött be. E városi sávhoz tartozó települések népességnövekedése 1869 és 1910 között a 85%-os szint fölött volt. Erdélyben különösen gyors volt Kolozsvár és Marosvásárhely fejlődése.

A városfejlesztő tényezők közül kiemelésre kívánkozik még a természeti környezet, sőt esetleg a közigazgatási szerep is. Néhány település rendkívül dinamikus növekedését a közelben található ipartelepítési tényezőknek köszönhette. Ilyen ipartelepítési tényezőt jelentett a Bánátban és Hunyadban a szén, Székelyföldön a vasérc, a Kárpátok lejtőin általában a fa, másutt egyéb bányakincsek, mint a só vagy az arany. Déva 162%-os népességnövekedése, az ugyancsak bányaváros Petrozsény népességének hétszeresére emelkedése, Beszterce lélekszámának 65%-os növekedése ugyanakkor azt is jelzi, hogy az egyes ipartelepítő tényezők hatása ugyancsak eltérő volt. A szállítás javulásával ugyanis a kitermelt nyersanyagokat az esetek többségében nem a helyszínen, hanem a környező – már meglevő – nagyobb városokban dolgozták fel. Ezekben a népesség növekedése esetleg nem volt feltűnően gyors, de az iparból, forgalomból élő népesség annál radikálisabban növekedett. Erdélyben jócskán találunk ilyen gyorsan iparosodó városokat (Brassó, Kolozsvár, Nagyszeben, Beszterce).

Urbanizáció és iparosodás

A városfejlődésre a kiegyezést megelőző két évtizedben főleg a mezőgazdasági árutermelés és forgalom növekedése hatott. A nagyipar hatása inkább csak a nyolcvanas évektől volt jelentős és 1890 után vált döntő városfejlesztési tényezővé. E képből csak a bányászati és vasipari központok fejlődése emelhető ki. A keleti országrészekben a kiegyezés után a városok iparos-kereskedő népességének aránya igen alacsony volt, nemegyszer a 10%-os szintet sem érte el. A városok zöme a 10-20%-os szint közé esett. (Nagyenyed, Gyulafehérvár, Sepsiszentgyörgy), néhány város ugyanakkor már 20, sőt 30% feletti iparos-kereskedő népességgel rendelkezett (Beszterce, Brassó, Kolozsvár, Nagyszeben). 1910-re az iparos és kereskedő népesség aránya Erdély több városában 30–40%. közötti (Nagyenyed, Gyulafehérvár, Sepsiszentgyörgy, Déva), sőt 40% feletti (Beszterce, Brassó, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyszeben) értéket ért el. Ez a fejlődés megfelel a felvidéki és a dunántúli fejlettségi szintnek. E települések a vidék ipari forgalmi centrumai voltak, a vidéki városfejlődés első vonalát jelentették.

A dualizmus kori iparfejlődés egyfelől a városok „alapiparosodását” (helyi szükségletek fokozódó kielégítését), másfelől regionális vagy országos jelentőségű iparok, üzemek születését hozta. A helyi szükségletek átalakulását


jelezte az építészettel, a ruházkodással és szolgáltatásokkal kapcsolatos iparágak arányának növekedése. Stagnálni látszott ugyanakkor az élelmiszeripar aránya, és szinte elhalt a szőr-, toll- és csontipar. Az újabb szükségletek kialakulásának oka a megváltozott életforma és ízlés. Teret hódított a városi öltözet, a cipő – a korábban ezt helyettesítő csizmával, illetve bocskorral szemben –, felgyorsult a lakásépítés, útépítés. Átalakult a városi ház és lakás berendezése. Megjelent ezzel együtt a nagyüzemi termék, az olcsóbb tömegáruk özöne, de megmaradt becses értéknek a kisipari vagy háziipari termék is, amely főleg tájjellegű cikkekben, esetleg viseletekben öltött testet. A nagyipar térhódítását jelezte egy-egy iparág kimagasló aránya. Brassó és Kolozsvár textil-ruházati, avagy Marosvásárhely és Arad faipara, Brassó és Temesvár fémipara stb. országos jelentőségű nagyipart sejtetett már korszakunk végére.

Életformaváltás

A modernizáció jeleként a 80–90-es évektől sorra gyulladtak ki a villanyok az erdélyi országrészben is. A városok kölcsönök felvételével vagy élelmes vállalkozókra bízva egymás után építették villanytelepeiket. A nagyobb városok, mint például Marosvásárhely, városi vállalkozásban építették és üzemeltették villanytelepeiket, de elterjedt szokás volt azok bérbeadása is. Többnyire a Ganz Villamossági Rt. volt a bérlő (Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely stb.). A kisebb erdélyi városokban magánvállalkozásként alakultak villamossági vagy általános szolgáltató vállalatok.

Az életforma-változás technikai tényezői néhány erdélyi városban

Város Villanytelep Gázgyár Vízmű Villamos Műjéggyár

alapítási éve

Kolozsvár 1905 1871 1887 – 1894

Marosvásárhely 1898 – 1908 – 1905

Brassó 1898 1892 1894 – –

Segesvár 1903 1903 – – –

Székelyudvarhely

1908 – – – –

Torda 1902 – – – –

Sepsiszentgyörgy

1908 – 1894 – –

Nagyenyed 1909 – – – 1909

Szászsebes 1906 – – – –

Abrudbánya 1910 – 1910 – –

A gázgyár elterjedése, a városi gázgyárak létesítése valamelyest megelőzte ugyan időben a villanyt, kiterjedésében azonban nem versenyezhetett vele. A nagyobb városokban, pl. Kolozsvárt már az ötvenes-hatvanas évektől létesültek – jórészt idegen tőkével – gázgyárak. A korszak végén a petróleummal vagy gázzal világított utcák a szokásos esti városképhez tartoztak. Például Nagyszebenben 10 000 m, Csíkszeredán 8600 m, Kézdivásárhelyt 10 348 m, Désen 18 000 m, Tordán 15 000 m volt a hagyományosan világított utcák hossza. A kisebb városokba azonban a dualizmus korában nem jutott el a városi gáz. A korszak jelentős vívmánya volt – legalábbis néhány nagyobb és módosabb városban – a vízvezetékrendszer kiépülése.

Óriási változást hozott korszakunk a városi közlekedésben. A legelterjedtebb jármű még a századelőn is az omnibusz. A második szintet a gőzvasút jelentette. Ezzel utazhatott például a brassói polgár.


Lényeges változásokat hozott az urbanizáció az orvosi ellátásban is. Orvosi rendelők, kórházak épültek, ha nem is haladta meg az egészségügyi intézmények száma mondjuk – a jótékonysági egyletekét. A kiegyezés időszakában ismeretlen volt a megfelelő alapellátás még a nagyobb városokban is. A 20. század elején már 4–15 közegészségügyi intézmény működött városonként. De e téren is nagy különbségek alakultak ki. Erdély városaira általában a szerényebb orvosi ellátás volt jellemző, míg az iparosodott Bánátban kiugróan magas volt a közegészségügyi intézmények száma. Az erdélyi városok közül jelentős egészségügyi centrummá Kolozsvár, Marosvásárhely és Brassó vált. A kórházi ellátottság még korszakunk végénis meglehetősen hiányos volt. A működő városi kórházaknak sokszor egész vidékek ellátásáról kellett gondoskodniuk. Enyhítették a helyzetet az állami, vármegyei közkórházak. Különösen jelentős volt Kolozsvár, ahol egyetemi klinika is működött. Állami kórház létesült a legtöbb nagyobb városban, így Marosvásárhelyt, Nagyenyeden, Besztercén, Brassóban, Csíkszeredán, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön, Déván, Segesváron, valamint Nagyszebenben, Tordán és Székelyudvarhelyen.

Alaposan átalakult a városok kulturális intézményrendszere. Állandó színház alakult Marosvásárhely és Hódmezővásárhely kivételével a törvényhatósági jogú városok mindegyikében. Kolozsvárt úgynevezett nyári színház is működött. A rendezett tanácsú városok közül Erdélyben Brassó kivételével mindenütt (Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Déva, Szászváros, Medgyes, Nagyszeben, Dés, Torda, Székelyudvarhely) működött állandó színház. Egy-egyszínház igazán a város dísze lehetett. 200 000 koronánál többe került például olyan kisvárosok, mint Medgyes vagy Déva színháza. (Egy nagyvárosi színház – például a kolozsvári – építési költsége meghaladta az 1 millió koronát.) A színjátszás nyelve többnyire a magyar volt. Az állandó színházak közül a szászvárosiban, a medgyesiben és a szebeniben német előadásokat is tartottak. Esetenként Fehértemplomban is volt szerb és német nyelvű előadás.

Igen kiterjedt volt a helyi újság- és folyóirat-kiadás. Kolozsvárt a századelőn 5–7 napilap jelent meg rendszeresen. A rendezett tanácsú városok közül Brassóban öt napilap jelent meg. A hetilapok száma 1910-ben 85 volt a Tiszától keletre, harmaduk nemzetiségi nyelvű.

A városi élethez egyre jobban hozzátartoztak az egyesületek is. A fővárosban korszakunk végéig ezernél is több egyesület, művészeti kör és dalárda alakult. A keleti országrész törvényhatósági jogú városai – az egyetlen Temesvár kivételével, ahol 132 különböző egyesületet találunk – még a 100-ig sem jutottak el. Még Kolozsvárt is csak 37 egylet működött. A vegyes lakosságú rendezett tanácsú városokban – Brassó (52), Nagyszeben (48), Máramarossziget (39) – hasonlóan alakult az egyletek száma. Voltak ezek között dalárdák (p1. Brassóban három) és különböző iparos egyletek. A kulturális jellegűek közül az irodalmi körök voltak a leglátogatottabbak. A kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyletnek 870 állandó tagja volt. A vidék híresebb költőiről elnevezett körök inkább a nagyobb városokban alakultak. Kisebb létszámú településeken, pl. Kézdivásárhelyen, Gyergyószentmiklóson az olvasókörök helyettesítették ezeket. Egészen kiemelkedő kulturális próbálkozás volt Csíkszeredán az 1876-tól sikeresen szereplő Műkedvelő Színtársulat, melynek taglétszáma korszakunk végére a 120 főt is meghaladta. Helyenként az egyház is segített a kultúra terjesztésében. Gyulafehérváron például a hetvenes évektől a 100–150 főt számláló Erdélyi Római Katolikus Irodalmi Társaság működött.

A gazdasági jellegű egyletek taglétszáma nemegyszer több ezer főt jelentett. A medgyesi 1337, a szebeni Erdélyi Szász Gazdasági Egylet 10 103, a dési Szolnok-Doboka megyei Gazdasági Egylet 600 tagot számlált. A gazdasági egyletek között minden városban megtalálható volt a kereskedő és iparoskörök, illetve az iparos önképző egyletek sokasága is. A város polgársága szinte mindenütt létrehozott betegsegélyező és temetkezési társulásokat is. A temetkezési egyletek a nemzetiségi vidékeken – főleg a szászlakta területeken – nemzetiségenként szerveződtek (pl. Szászrégen, Segesvár, Szászsebes stb.).

A keleti országrész városaiban is fontos szerepet játszottak a politikai jellegű egyletek. Fogarason 200 tagú Függetlenségi Kör, Kézdivásárhelyen Függetlenségi és 48-as Kör, Szamosújváron és Tordán Függetlenségi 48-as körök jelezték a keleti országrész városainak hangulatát. Erdélyben egyetlen szabadelvű egylet sem alakult. A szász városok polgársága – úgy tűnik – más nézeteket vallott ’48-ról és a függetlenségi eszmékről, hisz e helyeken egyetlen ilyen politikai egylet sem működött.

2. Képek


1. Kun Béla a Krímben II. részÉVFORDULÓ

DERZSALUK, Nikolaj

Kun Béla Ukrajnában

Új dokumentumok – II. rész

A cikk első része (História, 1986/1. szám) Kun Béla 1920 őszi tevékenységét vizsgálja. Ekkor Kun Béla a Krími Forradalmi Bizottság elnökeként vett részt a félsziget polgárháború utáni helyreállításában. (A szerk.)

Tekintsük most alkotó, sőt úttörő eseményekben gazdag életének egy másik szakaszát, letartóztatásának és az osztrák börtönből való 1928. évi kiszabadulásának néhány újonnan fellelt „háttérdokumentumát”.

A Kun Béla bebörtönzéséről szóló hírt, amint erről a Zvezda című lap, az ukrán párt dnyepropetrovszki Kerületi Bizottságának orgánuma tudósított, az összes helyi üzemben, a vasúti depókban, a műhelyekben és a város más vállalatainál nagy felháborodás fogadta. Május elsején többek között a „Védjétek meg Kunt!” „Szabadítsátok ki őt a reakció kezéből!” jelszavakat hangoztatták a munkásgyűléseken, amelyek felszólították Ausztria és Magyarország, sőt az egész világ proletariátusát, hogy keljen az elárult forradalmár, Kun Béla, a munkások boldogulásáért küzdő harcos védelmére.”1

A Kun védelmében szervezett tömeges tiltakozó megmozdulások és felhívások 1928. május első felére összpontosultak. A bergyicsevi körzet munkásai például ilyen határozatot hoztak: „Bergyicsev mezőgazdasági és erdészeti dolgozói szövetségének III. kerületi konferenciája tízezer béres és mezőgazdasági munkás nevében határozottan felemeli tiltakozó szavát az ellen, hogy Kun Béla elvtársat, a proletárforradalom vezérét kiadják a magyar fasisztáknak. Követeljük, hogy az osztrák burzsoá kormány haladéktalanul bocsássa szabadon őt. Reméljük, hogy az osztrák munkásosztály a világproletariátus támogatásával kiragadja Kun Béla elvtársat a hóhérok kezéből, és tiltakozó szavunk az egész világ proletariátusának tiltakozásával egybeolvadva, elhárítja a fasiszta hóhérok kezét a proletariátus vezetőjétől.

1928. május 21. Bergyicsev város.

Az ülés elnöksége.”2

Minden országon, így a Szovjetunió nagyvárosain is végigsöpört a tiltakozások, tüntetések hulláma. A szovjet sajtó részletesen beszámolt a Kun Béla kiszabadításáért folytatott harc újabb eseményeiről. Miután Ausztria kormánya végre megtagadta Kun Béla kiadását Magyarországnak, a tiltakozó hullám alábbhagyott.

Osztrák börtönéből kiszabadulván, Kun Béla 1928. július végén a Szovjetunióba érkezett, ahol bekapcsolódott a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Nemzetközi Vörös Segély munkájába. 1928 decemberében – 1929 januárjában körutat tett az országban, hogy találkozzon a vele oly szolidáris munkásokkal. Sorra látogatta Szovjet-Ukrajna nagy ipari központjait is, megfordult Dnyepropetrovszkban, Harkovban, Artyomovszkban és Konsztantyinovkában. Összesen 36 beszédet tartott, amelyekben fontos nemzetközi kérdésekről és a nemzetközi kommunista mozgatom feladatairól szólt. Gondolataiban a központi helyet foglalta el egy háború kitörésének fenyegető veszélye. A háborús fenyegetés, állapította meg Kun Béla Dnyepropetrovszk város Kraszno-Csecselov kerületének december 3-án tartott pártkonferenciáján, „arra készteti a Szovjetunió és az egész világ munkásait, parasztjait, hogy ne várják ölbe tett kézzel az eseményeket. Ezért az iparosítással és a népgazdaság általános fejlesztésével párhuzamosan az ország védelmére is fel kell készülni. Az elkövetkező háborút az imperialisták azért robbantják ki, hogy rabságban tartsák proletariátusukat, s ezért egy olyan ország ellen fog irányulni, ahol már felszámolták a rabságot. Abban fog különbözni az elmúlt háborúktól, hogy a Szovjetunió és a világ burzsoáziája között húzódó közvetlen fronton kívül lesz mégegy frontja, mégpedig az imperialista országok hátországában. Ebben a harcban a nemzetközi proletariátus el fogja érni, hogy az imperialista háborút változtassák át polgárháborúvá, amelynek célja a burzsoázia hatalmának megdöntése az összes országban.”3

Kun Béla 1928. december 24-én a Nemzetközi Vörös Segély körzeti konferenciáján tartott beszédének zárószavában a nemzetközi helyzetről és a világproletariátus törvényszerűen növekvő szolidaritásáról szólt.4 Dnyepropetrovszk városában 6 nap alatt 18 előadást tartott,. a város minden nagyüzemében felszólalt. Eztkövetően december 5-én reggel Harkovba, Szovjet-Ukrajna fővárosába érkezett, ahol 3 napot töltött.


Érkezése napján részt vett és felszólalt az ukrán párt XIII. harkovi kerületi pártkonferenciáján: „Mi, magyar kommunisták, többször összetalálkoztunk már az ukrán kommunistákkal a közös forradalmi harcban. Sajnos, amikor a magyar Vörös Hadsereg és az Ukrán Vörös Hadsereg kísérletet tett arra, hogy egyesüljön Nyugat-Ukrajna földjén [utalás 1919 nyarára – N. D.], nem sikerült úgy találkoznunk, hogy ne szakadjunk el többé egymástól. Reméljük, hogy legközelebb sikerülni fog.”5

December 5-én Kun Béla Harkov egyik legnagyobb üzemében, a Malisev szállítójármű-gépgyárban szólalt fel. „A fasiszta terror utóbbi időben felerősödött hullámának, a kapitalista országok újabb titkos tárgyalásainak célja egy új imperialista háború előkészítése. A munkások és a forradalmak elleni terrorral a burzsoázia az erősödő forradalmi mozgalom elnyomására törekszik. A kapitalista országok proletariátusa azonban tudja, hogy ki ellen készítik elő a háborút. A proletariátus most még nem olyan erős, hogy ezt megakadályozza – ahhoz azonban igen, hogy érvényt szerezvén Lenin végakaratának, polgárháborúvá, a szocialista forradalomért vívott háborúvá változtassa az imperialista háborút. Az imperialisták jól tudják, hogy a dolgozó tömegek – azok is, akik még nem menetelnek a kommunista zászlók alatt – készek megvédeni a Szovjetuniót. A munkások tisztában vannak vele, hogy a szovjethatalomnak nem lesz könnyű felépítenie a szocialista gazdaságot, tudják, hogy nagy nehézségek állnak előttük, de ismerik vívmányainkat, látják a szocialista építés nagy sikereit is.

Nem is lehet ezeket nem látni. Emlékszem, 1920-ban Frunze elvtárssal ugyanezen üzem munkásainak vendégei voltunk. Akkor arra kértük Önöket, hogy gyorsítsák meg a Vrangel elleni támadáshoz nélkülözhetetlen páncélautók gyártását a mielőbbi győzelem érdekében. Vajon össze lehet-e hasonlítani akkori benyomásainkat azzal, amit ma látunk? Akkor éhező emberek tekintettek ránk. Mi szétosztottuk közöttük mindazt, amink csak volt, egészen pontosan két font mazsolát, amit Frunze elvtárs Turkesztánból hozott magával. A emberek éhesek, rongyosak, ám elszántak voltak, és mi teljesíthettük internacionalista kötelezettségünket. Most más idők járnak: az újjáépítés befejeződött, gőzerővel folyik a szocialista építés. Hatalmas feladatok állnak Önök előtt és meggyőződésem, hogy meg fognak birkózni velük, s ezzel is közelebb hozzák a világforradalom győzelmét.”6

December 6-án Kun Béla a szakszervezetek IV. összukrán ülésén szólalt fel: „A Szovjetunió szakszervezeti mozgalmának egyik fontos célja a szakszervezeti mozgalom egysége az egész világon. Feladatai közé tartozik az is, hogy minél több erkölcsi és anyagi segítséget nyújtson a tőkés országok munkásainak, támogassa őket, hogy mielőbb legyőzzék elnyomóikat... Az iparosításban és a mezőgazdaság kollektivizálásában elért minden egyes újabb eredményünk nagy lépést jelent az egész világra kiterjedő októberi forradalom felé”7 – lelkesítette hallgatóságát a szónok.

Ugyanezen a napon Kun Béla felkeresett egy sor munkásüzemet, este pedig a politikai emigránsok ezerfőnyi hallgatósága előtt tartott beszédet. „Egy olyan országban élnek most, ahol megfigyelhetik és tanulmányozhatják, hogyan épül a szocializmus erős épülete. A politikai emigránsoknak alaposan meg kell ismerniük ezt a tapasztalatot, mélyen el kell raktározni tudatukban a munka gyakorlati lépéseit, mert eljövendő munkájukban rendkívül nagy hasznát veszik majd hazájukban.”8

Kun három napos harkovi tartózkodása során 11 alkalommal szólalt fel a város pártmunkásai, tanácsi dolgozói és a Nemzetközi Vörös Segély aktívája előtt. Betegsége miatt ekkor kénytelen volt félbeszakítani körútját: le kellett mondania december 7-ére tervezett útját a Don-medencében levő Artyomovszk városába, és még aznap este el kellett utaznia Moszkvába. Öt héttel később, amikor felgyógyult a tüdőgyulladásból, eleget tehetett az artyomovszki meghívásnak. 1929. január 13-án érkezett a városba. A Nemzetközi Vörös Segély IV. körzeti konferenciáján mondott beszédében hangsúlyozta: „A Nemzetközi Vörös Segély szervezetek és a Szovjetunió összes ilyen szervezetének feladata, hogy egy háború kirobbanása esetén a Kommunista Internacionálénak és szekcióinak vörös hátországa legyünk.”9

A Don-medencében Kun Béla 3 nap alatt hat ízben találkozott az üzemek, bányák munkáskollektíváival. Előadásaiban ezeken a helyeken elsősorban arról beszélt, mennyire fontos az októberi forradalom hazájának gyors fejlődése.

Artyomovszkból való elutazása előtt Kun levelet küldött vendéglátóinak. Sikerült megtalálni ezt az írást, amely így kezdődik: „Üdvözlöm a Don-medence proletariátusát, az artyomovszki körzet munkásait. Amikor távozom a szocializmust építő munkások közül, a kazánházakból és a kovácsműhelyekből, a növekvő munkásdemokrácia otthonából, őszinte köszönetemet fejezem ki az elvtársi és testvéri fogadtatásért. Sajnálom, hogy nem találkozhattam minden proletárral, aki felemelte szavát, hogy megvédjen engem a világburzsoázia hóhéraitól.

A lenini párt irányításával, a Kommunista Internacionálé vezetésével építsétek a szocializmust, harcoljatok az osztályellenség ellen. Ne feledjétek, hogy a világ haladó munkásai rendkívüli figyelemmel és teljes szolidaritással követik küzdelmeteket. Erősítsétek a nemzetközi szolidaritás szervezetét, a Nemzetközi Vörös


Segélyt. A »Kazánház« c. lapon keresztül küldöm Nektek forró forradalmi üdvözletemet.

Artyomovszk [19]29. I.16.

A Ti Kun Bélátok.”10

E korábban ismeretlen dokumentumok alapján összességében elmondhatjuk, hogy Kun Béla 1928 végén, 1929 elején a Szovjet-Ukrajna munkásaival történt találkozásokon a világpolitika, a nemzetközi munkás- és kommunista mozgalom fontos kérdéseiről fejtette ki álláspontját, elemezte számos európai ország, többek között a Szovjetunió és Magyarország helyzetét, vázolta a szovjet és a magyar kommunisták s más országok munkásainak az akkori politikai helyzetből adódó feladatait. Ezekben a dokumentumokban bizonyos mértékig a kommunista mozgalom egy sor vezetőjének a forradalmi harc aktuális kérdéseiről az 1920-as, 1930-as évek fordulóján vallott álláspontja tükröződik.

Kun Béla életének fontos eseménye volt a Kommunista Internacionálé megalakulásának 10 éves évfordulóján rendezett ünnepség. Ebből az alkalomból tette közzé A Kommunista Internacionálé és Lenincímű cikkét, amelyben Leninnek a kommunista pártok tevékenységére vonatkozó két gondolatát emelte ki. Egyrészt azt, hogy a támadó jellegű tettektől tudni kell védelmi tevékenységre váltani, másrészt azt, hogy a reális feltételekhez alkalmazkodva kell meghatározni a taktikai feladatokat.

„Az elmúlt évtized ebből fakadó két fontos gyakorlati tapasztalata – állapította meg Kun – a Komintern és szekciói munkájának aranytartaléka. Az első: hogyan szervezzük meg, készítsük elő a burzsoázia elleni forradalmi támadást propagandával, a mindennapok küzdelmével, és hogyan fejlesszük mindezt a munkásosztály és szövetségesei fegyveres harcává. A második: hogyan kell szükség esetén visszavonulni úgy, hogy eközben a lehető legkevesebb veszteséggel őrizzük meg az elkövetkező harcokra a proletariátus élcsapatát, a kommunista pártot, amennyire csak lehetséges, megtartsuk a visszavonuló sorok rendjét. De káros illúzió lenne azt tartani, hogy a Komintern összes szekciója tudatosította magában már ezt a két alapelvet, Márpedig a kommunista pártoknak az eljövendő harcokban ezekhez kell tartaniuk magukat, hogy elkerüljék az elhajlásokat, amelyekkel Lenin kétfrontos küzdelmet vívott egész életében.”11

Kun Bélának ez az 1929 márciusában közzétett cikke rámutat Lenin szerepének lényegére a Komintern létrehozásában. A lenini elvekből kiindulva hangsúlyozta, hogy a kommunista pártoknak a reakció és az ellenforradalom, a fasizmus fenyegetése elleni harcban rugalmas taktikátkell alkalmazniuk.

Jegyzetek

1. „Zvezda (Dnyepropetrovszk), 1928. május 5., 5. old.

2. Centralnüj goszudarsztvennüj arhiv Oktyabrszkojre voljucii USZSZR (Kijev) fond. 2841., opisz 1, depo 32., 1.64.

3. „Zvezda” (Dnyepropetrovszk), 1928. december 4., 2. old.

4. „Zvezda”, 1928. december 5., 2. old.

5. „Kommunyiszt” (Harkóv), 1928. december 6., 4. old.

6: „Kommunyiszt”, 1928. december 6., 2. old.

7. „Robitnicsa gazeta”, „Proletar” (Harkov), 1928. december 8., 3. old.

8. „Harkovszkij proktarij”, 1928. december 7., 1. old.

9.”Kocsegarka (Artyomovszk), 1929. január 15., 1. old.

10. ,,Kocsegarka, 1929. január 17., 1. old.

11.„Kommunyiszt”, 1929. március 3., 1. old.

2. Képek


1. Jövõkép és politika. Egyenlõségesdi, tulajdon, munka II. részFIGYELŐ

ERÉNYI Tibor

Jövőkép és politika

Egyenlőségesdi, tulajdon, munka – II. rész

A cikk első része (História, 1986/1. szám), a kiegyezéstől a századfordulóig követi a korai magyar szociáldemokrácia szocializmus-képének alakulását. Bemutatja, hogyan jut el a szociáldemokrata mozgalom Táncsics minden saját tulajdont elítélő egalitarizmusától Wilhelm Liebknechtnek a századforduló Magyarországán is irányadónak tekintett megállapításáig: „A szociáldemokrácia tulajdont akar mindenki részére.” (A szerk.)

Az MSZDP 1903. évi programjának lektorálásával egyidejűleg írta meg a II. Internacionálé fő elméleti tekintélye, Karl Kautsky A szociális forradalom című munkáját. Műve Magyarországon is nagy hatást váltott ki. A szerző, aki többször is kifejezésre juttatta idegenkedését a jóslásoktól, itt számára is új feladatra vállalkozott. „És vajon – írja – nem az utópizmus gondolkodásmódjába való visszaesés-e, ha olyan időpontra vonatkozó szabályokon törjük a fejünket ma, amelyekről még azt sem tudjuk, mikor és milyen körülmények között fognak bekövetkezni?” Kautsky hangsúlyozza: a forradalmat „történelmi folyamatnak” tartja. Meg van győződve róla: nem a mi feladatunk, hogy a jövendő asztala számára étlapot állítsunk össze”. Ez az érvelés is cáfolni látszik a „dogmatikus” Kautskyról elterjedt, sokszor szimplifikáló nézeteket. Felfogása nagyon is realisztikus. Ő már hangsúlyozza, hogy a proletariátus „tudvalevően rétegekre oszlik”, valószínű, hogy a proletársággal együtt más, hozzá társadalmilag közel álló társadalmi rétegek is hatalomra jutnak, amelyeknek gondolkodásmódja nem teljesen azonos a proletárságéval”. A tárgyra rátérve Kautsky mindenekelőtt a „demokratikus program” megvalósítását emeli ki, rámutatva, hogy pótolni kell azt, „amit a burzsoázia elmulasztott”. S itt következik mindazon ismert követeléseknek a felsorolása, amelyek élén a szociáldemokrata pártprogramokban az általános, titkos választójog szerepel.

Nyilvánvaló, hogy Kautsky számol a szocialista forradalom bevezető, polgári demokratikus szakaszával olyan országokban, amelyek még nem emelkedtek polgári demokratikus szintre. „Természetes azonban– írja–, hogy a forradalom nem fog megállapodni ezeknél az átalakításoknál, mert hiszen nem pusztán polgárian demokratikus, hanem proletárforradalom.” A következőkben kiemeli a program szocialista részének döntő tételét: „A vállalatok legnagyobb része állami vagy községi tulajdonba fog átmenni... Államosításuk vagy községesítésük már egymaga is a társadalomnak a termelőfolyamat fölött való uralmát jelenti, szervei, az állam és a községek útján.” Magát a kisajátítást illetően a „közvetett módszer” híve, amely abban állna, hogy a kapitalista tulajdonnak „az adók segélyével való elkobzása lehetővé teszi, hogy ... megszüntetése huzamosabb ideig tartó folyamat legyen, amely abban a mértékben halad tova, amelyben az új rend megerősödik és amelyben ennek üdvös hatásai érvényesülnek.” A mérsékletet Kautsky már csak azért is fontosnak tartja, mert számít a szakértelemmel rendelkező tőkések irányító munkájára. Ez azonban természetesen nem pótolhatja a munkások új típusú munkáját. A tervszerű szocialista termelés irányítása elsődlegesen a munkásosztály feladata. Ebben igen nagy jelentőséget tulajdonít a szakszervezeteknek. „A munkánál való elengedhetetlen fegyelem fönntartása csak a szakszervezeti fegyelemnek a termelőfolyamatba való bevezetésével lesz lehető.”

A továbbiakban Kautsky rámutat a különböző szociálpolitikai intézkedések (egészséges munkakörülmények, rövidebb munkaidő stb.) vonzerejére, majd – a korabeli idevágó felfogások összegezésével – megállapítja: ,,...hatásossá kell majd tenni egy másik vonzóerőt: a munkabér vonzóerejét”. Véleménye szerint a piacgazdálkodás, az áru- és pénzviszonyok a nagy társadalmi átalakulást követően sem halnak el. Jól jellemzi azonban a kort (1904-ben vagyunk!) a magyarázkodás: „Hogyan – kérdezi –, az új társadalomban még munkabérek is lesznek? Nem akarjuk-e megszüntetni a bérmunkát és a pénzt? Miként lehet tehát munkabérekről beszélni? Ezek az ellenvetések helytállanak abban az esetben, ha a szociális forradalom a pénzt azonnal megszüntetné. Ezt azonban lehetetlennek tartom... Mi sem tévesebb, mint az a fölfogás, hogy a szocialista társadalomnak az a föladata, hogy az értéktörvényt teljesen érvényre juttassa és gondoskodjék arról, hogy csak egyenlő értékeket cseréljenek ki egyenlő értékek ellenében. Ellenkezően, úgy áll a dolog, hogy az értéktörvény éppen az árutermelés társadalmának sajátos törvénye... Ha azonban van pénz és a termékeknek van áruk, akkor a munkát is pénzzel kell megfizetni, vagyis lesznek bérek is... Azonban az egész munkásosztály béreinek


általános színvonalát már többé nem a kínálat és kereslet viszonya szabja meg, hanem a rendelkezésre álló termékek mennyisége. Lehetetlenné válik a béreknek túltermelés következtében való általános csökkentése. Minél többet termelnek, annál magasabbak lesznek az általános bérek.” Így kerül bele az okfejtésbe a munka szerinti díjazás, amelynek szükségességét Kautsky külön is aláhúzta: „Nemcsak a termelés továbbfolytatása lesz egyik sürgős föladata a szociális forradalomnak, hanem fokozása is. A győztes proletárságnak gyorsan ki kell fejlesztenie a termelést, hogy kielégíthesse azokat a nagy igényeket, amelyeket az új kormányzattal szemben támasztanak.”

Az egalitárius írások népszerűségét a korabeli, a munkások által széles körben olvasott szociaista utópiák is növelték. Így pl. Edward Bellamy Az új világ, Visszapillantás a 2000. esztendőről 1887-re című könyve. Hasonló értelemben írtak már szépirodalmi jellegű munkák szerzői is. Az agrárszocializmusban is megfigyelhető a szocializmusról alkotott kép kettőssége. Pl. a Várkonyi-féle mozgalom hangot adott a paraszti tömegek földtulajdon iránti vágyakozásainak, de ugyanakkor a szegényparaszti kommunizmus „közöst” óhajtó törekvéseinek is. Minderről arra következtethetünk, hogy a mozgalom bázisa a végső célt az „egyenlőség és a bőség” korának megteremtésében látta, habár átmenetileg kevesebbel is beérte. Általában azok, akik az egalitarizmussal vitatkoztak, ezt igen óvatosan tették, tartva attól, hogy megalkuvónak, „polgári”-nak minősítik felfogásukat.

A kezdeti szociáldemokrata irodalom színvonalas alkotásaiban érinti a személyiség autonómiájának témakörét is. Ebben az összefüggésben írja Kautsky, hogy „itt sem fokozott megkötöttséghez, hanem fokozott szabadsághoz vezet a proletárkormányzat”. Hangsúlyozza: „...meg fog szűnni annak szükségessége, hogy művészi alkotásokat áruk gyanánt eladás céljáért termeljenek.” A szociáldemokraták – mint láttuk – az államhatalom szervezőe tevékenysége nélkül nem tudták elképzelni a kollektív termelést. Azt azonban szükségesnek vélték, hogy a társadalom mintegy garantálja az egyelőre nélkülözhetetlen állam tevékenységének határait. Ebből az elgondolásból kiindulva szinte abszolutizálták a többségi elvet, amely szerintük legjobban az általános, titkos választójogon alapuló parlamentben juthat kifejezésre. Feltételezik a munkásosztály világnézetének (azaz az általuk interpretált marxizmusnak) a hegemón jellegét, felfogásuk azonban pluralisztikus. „Demokrácia – írta Kautsky – a többség uralmát jelenti. De nem kevésbé jelenti a kisebbségek védelmét.”

A szociáldemokraták értékrendjének kialakítói a társadalmilag hasznos munkán alapuló közösségi élet kiteljesítését tartották a legfontosabbnak, a személyiség jogaival és kötelezettségeivel összhangban. Az embert azonban szinte kizárólag társadalmi lénynek tekintették, biológiai meghatározottságára alig voltak tekintettel. Úgy vélték, hogy a mondhatni konfliktusmentes szocialista társadalomban nem lesz majd bűnözés, hiszen az a kapitalizmus következménye, talán még balesetek sem lesznek, mivel ezek olyan jelenségekből fakadnak, amelyek a köztulajdon idején már ismeretlenek lesznek. A tudománynak még a betegségek jelentős részét is sikerül majd kiküszöbölnie. Az ember fokozatosan függetlenedni fog az időjárás viszontagságaitól, minden tekintetben urává válik majd saját sorsának. Olyan emberré válik, aki mindinkább megszabadul az osztályelnyomás következtében létrejött gyarlóságaitól. Az effajta felfogás főleg az agitációban érvényesült. A vezetők, Kunfi, Garami vagy akár Csizmadia, tisztában voltak az elképzelések utópikus jellegével. Ők a fokozatos haladásban reménykedtek; úgy vélekedtek, hogy a nagy szociális átalakulást a kapitalizmusban felnövekedett emberekkel kell végrehajtani. Az erkölcsök, a szokások változása – hangsúlyozták – csak bizonyos fáziseltolódással követheti a társadalmi alapok módosulását. Kényszerítő intézkedéseknek – úgymond – aligha van létjogosultságuk. Látták a megvalósuló szocializmusra leselkedő veszélyeket, tartottak a bürokratizmustól, sőt a vezetők esetleg kialakuló túl nagy személyi hatalmától is. Éppen ezeknek a gátját látták a „demokráciá”-ban.

Kétségkívül a nagy múltú magyar szociáldemokrata mozgalom történeti érdeme a távlati szocialista célok korszerű megfogalmazása és nem kevésbé az, hogy ezeket a célokat átmeneti, a meglevő társadalmi rend humanizálására irányuló törekvésekkel kapcsolta egybe. Az a századelőn az MSZDP-ben megfogalmazódott jelmondat – „szocializmus nélkül nincs demokrácia, demokrácia nélkül nincs szocializmus” – nagyon is valós mondanivalót foglalt magába. A szociáldemokraták által felvázolt jövőkép lényeges alkotóeleme volt a párt politikájának és – nem jelentéktelen összetevőivel – hatott mind a későbbi szociáldemokrata, mind pedig a kommunista mozgalomra.


1. Tisztelt Országgyûlés!� �ÚJRAKEZDÉS

BARCS Sándor

„Tisztelt Országgyűlés!”

A magyar–román kulturális egyezményt a Dinnyés Lajos miniszterelnök vezette magyar kormányküldöttség romániai látogatásakor, 1947. november 25-én írták alá Bukarestben. Magyar részről Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, román részről Octav Livezeanu tájékoztatásügyi miniszter látta el kézjegyével. Magyarország és Románia között ez volt az első kulturális egyezmény. Az öt évre szóló egyezmény törvénybe iktatására 1948. január 30-án került sor, hat nappal azután, hogy Budapesten Dinnyés Lajos és Petru Groza aláírták a két ország közötti barátsági, együttműködési és kölcsönős segélynyújtási egyezményt.

A kulturális egyezmény parlamenti előadója 1948. január 30-án BARCS SÁNDOR kisgazdapárti képviselő volt. Beszédét az alábbiakban közöljük.

DOKUMENTUM

T. Országgyűlés! Nyugodt lelkiismerettel állapíthatjuk meg, hogy az út, amelyet Debrecentől a mai napig megtettünk, ha nem is volt mindig nyílegyenes, ha voltak is benne kisebb és kevésbé jelentős törések, mégis helyes volt. Helyes volt, mert elvezetett minket a békeszerető népek családjába: helyes volt, mert olyan barátaink és olyan szomszédaink vannak, akik nemcsak formálisan használják a demokratikus jelzőt, hanem a demokrácia belső népi lényegét élik is.

Biztonságot és erőt ad szánunkra az a tudat, hogy ezek a haladó erők a béke legszilárdabb tartópillérei. Biztonságot és erőt ad az a tudat, hogy a Duna-medencében egyik demokratikus állam sem lehet az imperialista nemzetközi nagytőke játékbábja, és biztonságot s erőt ad az a tudat is, hogy a népi demokráciákat senki sem uszíthatja, senki sem tüzelheti egymás ellen, mert céljaink, törekvéseink és békevágyaink azonosak. Nem tagadhatjuk azonban le, hogy még mindig vannak lappangó, sötétben bujkáló méregkeverők, akik nem nézik szívesen a népi demokráciák egységét, és minden adandó alkalmat felhasználnak arra, hogy direkt, főleg azonban indirekt úton támadják népi berendezésünket, támadják a szomszédainkkal kifejlődött baráti kapcsolatainkat. Hangjuk azonban, amely mind halkabb, mind elenyészőbb lesz, még mielőtt végleg elnémulna, nem rezonál a nép széles rétegeiben, mert a dolgozó magyar nép tömegei ma már tudják, mi a saját érdekükben való.

De nem állítjuk azt sem, hogy az elmúlt rendszerek terhes hagyatékai között ránk maradt faji sovinizmust maradéktalanul és minden nyom nélkül sikerült eltüntetni. A reakciónak még ma is kedvenc fegyverei közé tartozik a faji gyűlölködés szítása, hiszen ezen keresztül tudja a leghatásosabban támadni a demokratikus népi egységet. Ez ellen is harcolnunk kell. Meg kell ismerniök egymást a szomszéd népeknek, közelebb kell kerülniök egymáshoz, hogy megismerjék egymás kultúráját, egymás gondolatvilágát és problémáit. Ezt a célt szolgálja a magyar-román kulturális egyezmény, amely most törvényjavaslat alakjában fekszik itt előttünk.

Kevés nép él Európában, t. Országgyűlés, amely annyira egymásra volna utalva, mint a román és a magyar nép. Kevés nép van Európában, amely annyi közös vonást tudna felmutatni, mint éppen a román és a magyar nép. Ez a két nép az évszázadok folyamán rengeteget szenvedett a különféle, állandóan változó, de mindig azonos célzatokkal fellépő imperialista erők aknamunkájától. A mindenkori hivatalos politika egyebet sem tett – nálunk csakúgy, mint Romániában –, mint az ellentéteket szította, hogy elködösítse a két nép jogos szociális törekvéseinek útját, s hogy egymás ellen játssza ki őket. Dózsa György parasztforradalma nem tudott egybeforrni egy hasonló román népi megmozdulással, mint ahogy Horea, Cloşca és Crişan hasonló román paraszt-szabadságharca sem talált magyar segítségre. Bălcescu és Kossuth nem tudott kezet fogni a magyar és – bizton mondhatjuk – román nép jelentkező hajnalhasadásának korszakában, noha törekvéseik azonosak voltak, egyet akartak: népük szabadságát, népük jussát.

A magyarok és románok népi kultúrájában is sok a teljesen azonos vonás. A magyar és román népi kultúra sok helyen teljesen és szinte szétválaszthatatlanul egybefonódik. Elég, ha meghallgatjuk a románok és magyarok népdalait, amelyeket Bartók Béla oly szorgosan kutatott fel és oly szerető kézzel gyűjtött csokorba, amely munkálkodásért már abban az időben kivívta a román nép őszinte rokonszenvét és elismerését. Elég, ha megtekintjük a román parasztok varrottasait, a népművészet termékeit, hogy egy szempillantással felfedezzük


bennük a magyarokkal rokon motívumok egész sorát.

Legmélyebben és legszorosabban azonban a népi költészetben, népballadákban és népi mesékben találhatjuk meg a közösséget, és nagyon gyakran a teljes azonosságot. Kőmíves Kelemen tragikus sorsát a román balladában Manole mester éli át. A különbség csak az, hogy az építőmester asszonyát nem Déva vára, hanem az árgesi kolostor kövei közé falazzák be. Kádár Kata csodálatosan szép balladája a román nyelvben, a román nép körében Gyűrű és kendő címen található meg. Vannak balládák, amelyek a román, a moldvai csángó és a székely népnél tartalmilag teljesen azonosak, néhol még a költemények címében is, és a bennük szereplő alakok neve között sincs lényeges eltérés.

A két nép népi kultúrájának közösségét lépten-nyomon fellelhetjük, és mindenütt kimutathatjuk. Aki ismeri Erdélyt, ismeri a dolgozó magyar és román népet; aki élt közöttük; élt Biharnak azon a részén, ahol az Alföld nyúlványa lankás dombokba és mind magasabb hegyekbe ütközik, és ahol a hegyek lábánál elszórtan ülnek román és magyar falvak, az közelről láthatta, hogy itt, ezek között a dolgos, szegény emberek között sohasem tudott elharapózni a faji gyűlölködés, sohasem tudott lábra kapni a faji uszítás. A nincstelen földmunkások karavánjai – magyarok és románok vegyesen – keveredtek itt az országutakon, hogy hosszú és fárasztó vasárnapi vándorlással napszámosmunkára találjanak, és hogy magyarok és románok együtt kapálják be az urak szőlejét, a fiatalok és az asszonyok pedig a végtelen kukoricásokat. Hátukon nehéz kukoricából készült kenyér, néhány fej hagyma, kis üveg olaj, s szombaton valamennyiök markában ott csörgött a kevéske napszámbér. Kérdezem t. Országgyűlés, vajon miért haragudtak volna egymásra ezek az egyaránt szegény, egy munkán élő, egyaránt kizsákmányolt magyarok és románok? Vajon kinek hitték volna el, hogy egymás között, saját sorstársaik között keressék az ellenséget, nem pedig ott, ahol ezt a savanyú sorsot kimérték rájuk?

S ha a földeken így élt egymás mellett paraszt és paraszt, még inkább ez volt a helyzet a gyárakban, az üzemekben, ahol a munkásokat elérte az öntudatosulás gondolata, s ahol mindig akadtak olyan szaktársaik, akik a valóság tükrét állíthatták elébük. Az a társadalmi réteg, amely mindkét országban szigorúan tartotta magát az uralkodó rendszer kívánalmaihoz, soviniszta frazeológiájához, az ember és ember közti szétválasztás és gyűlölség elhintésének elvéhez, mindkét részről az úgynevezett városi intelligencia, a középosztály volt, amely Romániában és Magyarországon is a bojárok, nagybirtokosok és nagytőkések érdekét védte és amely szolgája volt az uralkodó rendszernek. Természetesen, ennek az úgynevezett városi intelligenciának semmi köze nem volt azokhoz a haladó szellemű értelmiségiekhez, akik a nép józan ösztönére és saját lelkiismeretük szavára építettek akkor, amikor zászlóhordozóivá váltak a magyar–román közeledésnek.

Ennek a közeledésnek megvannak a maga kultúrtörténeti dokumentumai is. Ezek a dokumentumok visszanyúlnak a román nemzeti irodalom éledéséig. Az 1800-as évek legelején haladó magyar erők tették lehetővé Samuil Micu-Kleinnek, Georghe Sincainak sikereit és Petru Majornak, hogy Budán tudományos munkát végezhessenek. Ezek a román férfiak kongeniális magyar társaikkal együtt azon fáradoztak, hogy a feltörekvő román tudósok az ország szellemi életének egyenrangú munkásai legyenek.

Budapesten jelent meg Josif Vulcan Familia című lapja is. Eminescunak, a románok legnagyobb költőjének ebben a lapban Pesten jelentek meg az első költeményei, de első politikai cikkei is egy Pesten kiadott román szemlében, a Federatiuneaban láttak napvilágot. Josif Vulcant 1871-ben a haladó magyar értelmiség intencióinak megfelelően a Kisfaludy Társaság tagjai sorába választotta. Ekkor mondta Greguss Ágost köszöntőjében többek között a következőket (Olvassa): „Vulcan József úr megválasztásában a Társaság nem azt a férfit szemelte ki tagjának, aki a szomszéd Románia nemzetének irodalmát oly sikeresen míveli, hanem aki e nemzet irodalmát egyszersmind a szomszéd magyar nemzet irodalmával kölcsönös érintkezésbe hozza. Európa keresztbe tett kardjainak közepette annál vigasztalóbb a béke jobbját nyújtanunk, elfogadnunk. A nép jó, s ha vezetői szintén jók, a haladás békés munkáiban, boldog összetartásban folytatja életét. A gyűlölködés magvait, a nagyravágyás és haszonlesés ámítói, részben bizonyos felkapott politikai jelszók hóbortosai hintették el közöttünk, mind amaz úgynevezett kaputos osztály tagjai; melyhez mi is tartozunk. Ezek bontották fel a századokon át megőrzött egyetértést, átkos félreértések által, ezek nyomtak fegyvert a testvér markába, hogy testvérét üldözze, s mi, azon osztály tagjai, hivatva vagyunk jóvátenni az osztályunk okozta hibákat s kicsavarni a testvérek kezéből a fegyvert. Értsük meg egymást! Azaz ismerjük meg egymást! Az örök békét a népek csak akkor létesíthetik, ha tökéletesen megismerkednek egymással: kövessünk el mindent e földi üdvösség megközelítésére.”

T. Országgyűlés! A szellemi kapcsolat a földi üdvösség megközelítésére – ahogyan Greguss Ágost mondotta – a haladó magyar és román írók és költők és tudósok közt mind bensőségesebbé vált. Fordítások szép számmal jelentek meg mindkét nyelven. A „Holnaposok” nagy nemzedéke is lelkes híve volt a román–magyar szellemi élet és testvéri együttműködés gondolatának. Ady Endre 1905-ben, a Huszadik Században igen erélyes cikkben foglalt állást a magyar–román megbékélés mellett.


Az első világháború utáni idők nem kedveztek ugyan a magyar–román közeledés ügyének, mégis a szellemi kapcsolatok kifejlesztése rendületlenül folyt tovább. 1935 végén, amikor a hitleri téboly már megvetette sarkát Európa szívében, egy lelkes román író és szerkesztő, Samarineanu Nagyváradon néhány erdélyi román és magyar íróval új mozgalmat indított a magyar–román kulturális közeledés érdekében. Mozgalmába bevonta a legjelesebb magyar és regátbeli írókat is. Nem rajta múlott, hogy ez a szép kezdeményezés és nemes célú törekvés a magyar és a román történelem ama nehéz korszakában nem tudott jelentőségéhez méltó eredményt elérni.

A felszabadulás és az ezzel kapcsolatos demokratikus átalakulás egy csapásra megváltoztatta a román–magyar viszonyt is. A demokratikus életforma korlátlan lehetőséget nyújtott mindkét nép számára. A román törvények biztosítják a magyar nemzetiség jogegyenlőségét, kulturális fejlődését, Dél-Erdélyben magyar tannyelvű iskolákat állítanak fel, Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyt pedig magyar tannyelvű egyetem működését segítik elő.

De a magyar tannyelvű oktatás csak egy szektora a kulturális életnek. A kultúra többi területein hasonló a helyzet. Magyar nyelvű könyvek, folyóiratok jelennek meg, a magyar sajtó élete igen élénk és Erdélyben behálóz minden nagyobb helységet. A városokban magyar színtársulatok működnek.

A romániai magyarság tudja, hogy sorsa szorosan összefügg az ország demokratikus fejlődésével, ezért egy hatalmas tömbbe, a Magyar Népi Szövetségbe tömörül, amely a kultúra minden ágában igen értékes és sokoldalú tevékenységet folytat.

Bukarestben és Budapesten még 1945-ben megalakul a Román–Magyar, illetve a Magyar–Román Társaság. Mindkét szerv igen lendületes kulturális munkával fáradozik a magyar–román kérdés ismertetésén és a magyar, valamint a román közvélemény felvilágosításán. A két társaság már 1945-ben élénk kapcsolatban áll egymással. Magyar részről könyvajándékokat juttatunk el Romániába, román tudósokat hívunk meg Budapestre, román részről pedig igen értékes népi hanglemezgyűjteményt adományoznak a magyar rádiónak. 1946-ban, akkori kultuszminiszterünk vezetésével népes küldöttség utazik le a bukaresti filmnapokra, 1947 tavaszán pedig a Magyar–Román Társaság román hetet rendez Budapesten, amelynek keretében megnyitják a Mocsáry Lajos népi kollégiumot is. Az ünnepségen Groza Péter miniszterelnök úr is részt vett. A Magyar–Román Társaság emelkedett hangú kiáltványt is intéz a magyar és román néphez, ezt a kiáltványt a magyar művészeti, irodalmi és tudományos világ legjobbjai írták alá és felszólították benne a magyar–román barátság híveit, emeljék fel szavukat a sovinizmus és a gyűlölködés szelleme ellen, küzdjenek a haladásért és a két nép együttműködéséért. A demokratikus átalakulással, valamint nem kis mértékben a Magyar–Román és a Román–Magyar Társaság eredményes munkájával a két ország közti baráti viszony úgy alakult, hogy kulturális vonatkozásban szükségessé vált közös kapcsolataink törvényes szabályozása és a fennálló lehetőségek törvényes úton való kiszélesítse. Ezt tűzte ki feladatául a most becikkelyezésre váró törvényjavaslat, amely román–magyar viszonylatban a legelső kulturális egyezmény.

A törvényjavaslat arra a valóban baráti és sorsközösségi érzésre épült, amelyre már elöljáróban rámutattam, s amely a román és magyar dolgozó tömegek és a haladó intelligencia között mindig fennállt. A törvényjavaslatnak tehát hatalmas népi bázisa van mind Romániában, mind pedig nálunk. A fasiszta propaganda, az imperialista sovinizmus és a faji elnyomás még fellelhető maradványai ellen a szerződő felek közös harcot indítanak.

Maga a törvényjavaslat három fő szempontot tart szem előtt. Az első az a jó szándék, amellyel a szerződő felek támogatni fogják a másik fél nemzetiségéhez tartozó és saját országában élő népesség mindennemű kulturális intézményeit, mégpedig a teljes jogegyenlőség alapján. Gondoskodik a szerződés könyvek, folyóiratok és más sajtótermékek szabad forgalmának és terjesztésének biztosításáról, kölcsönösen könyvtár felállításáról és hivatásos nevelők, valamint tudósok, művészek és sportszakemberek cseréjéről, szakképzést elnyerni kívánó tudósok és művészek, egyetemi hallgatók és középiskolai növendékek ösztöndíjáról.

A másik szempont az a nagy jelentőségű megegyezés, amelynek értelmében a román kormány Bukarestben, a magyar kormány pedig Budapesten, kolozsvári, illetve debreceni fiókintézménnyel, tudományos intézetet állít fel. Szorosan idetartozik az egyetemi tanszékek és lektorátusok létesítése, amelyeket kölcsönösen a két állam egyetemein iktatnának be.

A harmadik szempont gyakorlati jellegű, amennyiben a szerződő felek megállapodtak abban, hogy egy vegyes bizottságot létesítenek, amelynek kezdeményező, tanácsadó és felülvizsgáló tevékenységet kell majd kifejtenie.

T. Országgyűlés! A Duna-medence demokratikus és békeszerető népei között mind élénkebbé, mind


bensőségesebbé, mind barátibbá válnak a politikai kapcsolatok. Örömmel kell tehát üdvözölnünk és gyámolítanunk, bátorítanunk és elősegítenünk minden olyan lépést, amely az öröklött félreértések eloszlatására, az egymásrautaltság érzésének megszilárdítására és vállvetett közös munkálkodásunkra vonatkozik. Baráti kapcsolataink ápolásában mérföldkövet jelentenek a kulturális egyezmények, a magyar-román viszony alakulásában pedig a mostani törvényjavaslatnak döntő jelentősége van. Ezért kérem a t. Országgyűlést, hogy a kulturális egyezmény intencióját tegye magáévá és a törvényjavaslatot fogadja el! (Taps a kormánypártok oldalán.)


· Web viewA kiváló román történész, Petre Panaitescu szerint transzhumáló pásztorkodás...

Documents

Transcript of · Web viewA kiváló román történész, Petre Panaitescu szerint transzhumáló pásztorkodás...